… az írás egy kicsikét.

Kaptam ma két levelet:

az egyik az ígéri, hogy lesz rengeteg könyvvásárlási utalványom, tehát olyat tehetek, amit már nagyon rég nem: beszabadulhatok egy könyvesboltba, és több mint egy könyvvel távozhatok. De az is lehet, hogy sokkal. És azt is ígéri, hogy pénzt is kapok, ami azt jelenti nem kell főnie a fejemnek, miből lesz Csivitnek rendes téli cipője vagy csizmája, meleg nadrágja, és még az is lehet, hogy végre magamnak is veszek rendes télikabátot, és nem három pulcsival meg nagykendővel bénázom végig a telet. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy jó volt amit csináltam! Én nem is gondoltam volna…

A másik arról szól, hogy a fordításos munkán és az abból készült pár soros művészportrékon kívül egy picike írásom is meg fog jelenni talán a zenekar lapjában. Szinte hihetetlen: valami, amit én írtam – na jó, kissé megszerkesztve – ki lesz nyomtatva nyolcezer példányban!

És ez a blog is – nő az olvasottsága, és akadnak, akik dicsérik…

Szóval lehet, hogy tényleg tudok írni?

Jelentem újdonságok érkeztek a www.cutiehandmade.wordpress.com kínálatába!
Tessék megvizuálni, véleményezni, ééés kéééérni!!!
Nade a kedvencem azért megmutatom:

Nekem ez a blog sokmindent jelent. Többek között alkotást. Tudom, hogy ez egy napló. Nagyon személyes. Nyílt színre viszem az életem. Naplót alkotok. Beburkolom, ködösítem, mesébe bújtatom, vagy megmutatom úgy, ahogy van, esetlenül, ahogy kiszakadt belőlem.

Kiszakad belőlem. A részem volt, és többé nem az. Saját útjára kel. Elolvasod. Gondolsz valamit. Érzel valamit. Megértesz, és együttérzel velem. Vitatkozol és szembeszállsz. Közömbös is lehet. Láthatsz benne engem, és láthatod magadat. Ahogy én magam is, minden írásom is egy kis tükör.

Nyilvános. Az jön ide, aki akar, az olvashat, aki akar. De most először merült fel a kérdés: aki erre járt, elvihet-e belőle valamit? Elviszem, megmutatom, mondja. Határozott. Nem kér engedélyt.  És nem mondom, hogy ne. Pedig álnéven írok.

Hiszek, és bízok. Remélem tudja, mit csinál. Remélem, a gondviselés nem hagy el engem.

Egyszer már próbálkoztam a süthető gyurmával, de sajnos nem jó fajtával kezdtem, nagyon ragadt, és nem sikerültek a figuráim, így felhagytam vele. Viszont nemrég láttam soksok édi-cuki kis muffin fülbevalót és úgy döntöttem megér még egy próbát, ám ezúttal körültekintőbb leszek! Utánanéztem interneten a gyurmafajtáknak, és ráakadtam a Formi-ra, ami ‘nagy’ kiszerelésben és olcsón kapható, vettem hát néhány színt. Viszont a koliban-mert persze nem bírtam várni, azonnal neki kellett látnom a formázgatásnak-nem valami hűdeműködőképes a sütő, kitaláltam hát hogy vízforralóba teszem, mert főzni is lehet ugyebár, és nagyon szépen megkeményedtek, nem is fogom sütni ezentúl, inkább forralom! Itt van az első kis muffin-páros!

And

Az valami elképesztő, ahogy a lehetőségek megtalálnak…

Most például újságot fogok írni. Na jó, ez túlzás: 3 oldalnyit A5 méretben. Mert az én kedvenc karmesterem zenekarának marketingese kitalálta, hogy karácsonyra megjelenteti a zenekar magazinjának első számát. Lévén, hogy válság van vagy mi a fene, nincs pénz, ezért elküldetett a kórus levelezőlistájára a levél: aki kedvet érez hozzá, az jöjjön újságot írni. Cserébe jegyet, lemezt lehet kérni. (Szeretem az ilyen válságot, ahol én “ingyen” kultúrához, élményhez juthatok…)  Gondolhatjátok: csak egy kicsit gondolkoztam el rajta, aztán írtam is a választ: én megpróbálnám. Állítólag írni tudok, ha nem is jól, hát nem rosszul, bár sosem csináltam interjút, és sosem vettem részt újságkészítésben, és sajnos nem vagyok túlzottan mobil mostanában, de ha még így is kellek, itt vagyok.

Ezt muszáj megpróbálni, ez kihagyhatatlan. Mi történhet legrosszabb esetben? Nem tetszik a munkám, és legközelebb kihagynak. (Esetleg még ki is beszélnek a hátam mögött, de nekem már mindegy, eddigi életem úgyis jórészt ebben a tudatban éltem le.) Jobb esetben? Tetszik, és kaphatok jegyet, vagy lemezt, és ha már nem énekelhetek, hát hallgathatom, és talán hívnak a tavaszi számhoz is, talán merek majd komolyabb feladatot is vállalni mint most ez a kis kutatómunka, és akkor egyszer csak azt veszem észre, hogy…

Ezt megjegyzésként szerettem volna írni, de olyan hosszú lett, és annyi gondolat jött hozzá, hogy inkább bejegyzést csináltam belőle

Nyáron bicajjal mentem valahová, és az egyik utcában a házuk előtt gyerekek egy asztalkáról limonádét árultak. Nem álltam meg venni, pedig szerettem volna, meg is tehettem volna, s valahogy mégsem. Azóta sokszor bántam már, de ezen a rajz-árulós délutánon különösen.

“…fontosabbak annál, mint hogy az utcára vigyék őket…” – én egyáltalán nem érezem, hogy bármely alkotást lealacsonyítana, ha az utcára viszik. Persze egy kép, festmény sajátosságaiból adódik hogy a szabadban esetleg megsérülhet, tönkremehet. … Nem biztos, hogy jól meg tudom magyarázni… De ez olyan nekem, mintha azt mondtad volna, hogy a komolyzenének a koncerttermekben a helye, és lealacsonyítjuk, ha kivisszük az utcára. Én viszont kifejezetten szeretem, amikor valaki valahol kiáll, utcán, aluljáróban, bárhol, és zenél. Persze szomorú látvány, ha valaki szükségből csinálja, de sokan hobbiból, örömmel teszik ezt. Maga a zene engem örömmel tölt el, és mindenképpen jót tesz nekem. És szívesen dobok a kalapba pénzt, ha szép, vidám, nekem tetsző zene szól – mert a kalapot mindenki kiteszi, a koldus is, az öltönyös is. Nem szeretem, ha a képek kiállítótermekbe vannak zárva. Nem szeretem, amikor a “művészet” fenn hordja az orrát, és azt mondja: “én többet érek annál, hogy közel menjek hozzád, gyere ide te”. Azt a képet, ami olyan sokat ér, hogy kiállítóterembe kell vinni, és csak ott lehet megnézni, és megvenni – nos, sosem fogom megvenni. Ha időm engedi, talán megnézem, és szerez nekem pár szép pillanatot, de az ilyen képek egy nálam sokkal elitebb réteg számára készültek. Nehéz képekben gondolkodnom, megint a zenével jövök: nem mindig szeretek koncertekre járni, leülni a nézőtéren, és onnan hallgatni a zenét. Nekem ez természetellenes. A zenének eredetileg mindig volt valami funkciója: tánczene a bálban, aláfestő zene az urak vacsorájához, közös éneklés a fonóban, egy szertartás része stb… Jöjjön a zene közelebb az életemhez, jöjjön el hozzám. Nem szívesen fizetek súlyos ezreket egy koncertjegyért, de ha módomban áll kiadni, ugyanezeket az ezreket boldogan kiadom kórustagdíjra és egyéb költségekre, hogy ott lehessek és része lehessek. Tudom, most egy kicsit eltértem….

Az valóban nem volt túl jó ötlet, hogy az utcán odament, sőt utánafutott embereknek – de ebben az esetben végül is azt hiszem, fontosabb volt azt megtapasztalni, hogy ha valamit elképzelt, kitalált, azt megvalósíthatja, mint azt latolgatni, mekkora művészeti értéke van a rajzainak. Kellemetlen élmény érhette volna, de veszélyben nem volt, és rosszat nem tett. Tulajdonképpen nem a rajz volt a lényeg. Süthetett volna süteményt, fűzhetett volna nyakláncokat, varrhatott volna kis batyucskákat vagy telefontartó-tokokat – ez neki inkább munka volt, mint alkotás… Azt hiszem, legközelebb sokkal könnyebb lesz meggyőzni arról, hogy majd csak üljünk le egy helyben, sőt, az jutott most eszembe, hogy a legjobb lenne összegyűjtenie a rajzait, és majd egy karácsonyi iskolai vásárra elvinni… Hopp, ez milyen jó ötlet Remélem lesz ilyen vásár.

Azt hiszem, más az, ha valaki csak magának rajzol, és más azt, hogy ha eleve azzal a gondolattal teszi azt, hogy pénzt szeretne keresni vele. A zeneszerzés, a szobrászat, a festészet – és még sokminden más is – nem csupán művészet: mestermunka. Egy szakma is. Persze, aki a szakmájában a legügyesebb, legtehetségesebb, legalkotóbb, az szakmájának a művésze. De nem hiszem, hogy azért, mert valaki művész, már nem kérhet pénzt az alkotásaiért. Nem hiszem, hogy épp a legjobb, már alkotásnak számító munkákat csak ajándékba lehet adni. Nem hiszem, hogy épp a zseninek kellene koldusnak lennie.

Értem, amit mondasz Doris – azt hiszem. Hogy ha pénzt fogadna el olyasmiért, ami nem eladásra készült, hanem más motivációval, ha erős az alkotó kötődése az alkotásához, akkor a bármekkora pénzt elfogadni… olyan, mintha leértékelnénk… Mert az értéke pénzben nem kifejezhető. Az olyan árulásféle, igaz? Az olyasmi, mint a legjobb barátomtól kapott ajándékot továbbajándékozni. Mert nem az a lényeg, hogy mit adtak, hanem hogy ki, és milyen szeretettel…

Annyi minden jutott most még eszembe erről… Azt hiszem, valójában számtalan eset lehet, és bármiféle megoldásról kijelenteni, hogy az helyes vagy helytelen-e, lehetetlen anélkül, hogy ismernénk az alkotó belső motivációit, a késztetést, amiért alkotott, kötődését az alkotásához miközben készült, azután, vagy több idő elteltével; a vevő érzelmeit, amiért meg szeretné venni az alkotást, és az alkotó és a vevő viszonyát. Éppúgy lehet helyes és helytelen ajándékba adni, meghatározott összegért eladni, felajánlott összeget cserébe elfogadni; vagy nem adni, megtartani…

Arra is gondoltam még, hogy a legtöbb alkotás valójában napló… Azért olyan nehéz megválni tőle, mert magában foglalja az alkotó érzelmeit, gondolatait, személyes élményeit. Ezért inkább nem adja. Vagy adja is, meg nem is: kiállítja, de nem árulja.

…

A lányom kitalálta, hogy a rajzai eladásával fog zsebpénzt szerezni magának. Azt is eltervezte, hogyan fogunk egy terítőt leteríteni a téren, hogyan fogjuk kipakolni a rajzokat, és – természetesen hamarosan – zsebre vágni a pénzt. Neki is állt rajzolni, elkészült néhány alkotás. Nem lettek rosszak, de csak a papír közepén van valami figura, nincs neki környezete. Nem volt türelme többet rajzolni, inkább hamar szeretett volna többet elkészíteni – hiszen akkor többet ad el, több a pénz. A kész rajzok egy mappába kerültek, fel a polcra. Bennem leginkább kellemetlen érzések ébredtek, de nem tudtam eldönteni mi lenne a helyes, ezért reménykedtem benne, hogy feledésbe merül a dolog, és nem kell kiülnöm vele a térre rajzot árulni.

De nem merült feledésbe, újra és újra számon kérte, hogy mikor visszük végbe a tervét.

Felmerült bennem, hogy egyszerűen megtiltom ezt az utcai árusítás dolgot. Próbálkozzon családon belül és a barátok között, de engem ne hozzon ilyen helyzetbe. …Milyen helyzetbe? Hát olyanba, hogy én ott ülök mellette a téren, és talán azt gondolják rólam, hogy a gyerekemmel akarok pénzt keresni… Olyanba, hogy talán arra jár egy hivatalos ember, vagy egyszerűen csak kijön az egyik boltból a tulajdonos, és nem fogja fel, hogy ez gyerekjáték, el akar zavarni, mert nincs engedélyünk árulni. Sőt, adóellenőrzést kapunk. Miért nem kért ez a gyerek adószámot? (Ezen a ponton meg kell állapítanom, hogy abnormálisan szabálykövető vagyok, és ha nem tartok be valamit, akkor az jobbára csak azért van, mert jobban tartok attól, hogy a közvetlen környezetemben élők hülyének néznek és megszólnak ha olyan szabályokat tartok be, amiket leginkább kikerülni szokás. Másrészt vannak olyan szituációk is, amikor az ember ráébred, hogy egy szabály betartása elképesztő terheket ró az emberre – és egész egyszerűen luxus betartani. Például most, hogy a lányom iskolás lett, már minden közlekedési eszközre jegyet kell neki vennem. A bérlet nem éri meg, annyit nem közlekedik. Vettem például egy tömbjegyet a bkv-ra, és elképedtem, milyen tempóban fogy, mondhatni olvad, és roppant ideges lettem a gondolatra, hogy 2-3 megállóért egy jegyet elhasználjak. Mégicsak nagyon drága mulatság ez. Egész más élmény jeggyel utazni, mint bérlettel, pláne ha a bérletet a cég fizeti részben, vagy ha már év elején kiadtam a pénzt az éves bérletre, és nem kell többé arra gondolnom minden nap és minden hónapban, hogy mennyire kerül ez nekem. Ezért egyre inkább hajlok arra, hogy csak a kritikus helyeken és járatokon lyukasszak neki. És bár elhatároztam, hogy nem fogom őt csalásra tanítani, az után, hogy a földalattin megkérdezte az ellenőr, hogy hány éves a gyerek, mert olyan pici, nem is kell még neki jegy, majd ámulva nyugtázta, mikor mondtam, hogy már 7 – nos, ezek után megbeszéltem a leányommal, hogy nagyon kérem, ne haragudjon meg rám, és ne szóljon semmit, ha egyszer olyan helyzetbe kerülünk, hogy egy ellenőrnek azt mondom, hogy ő még óvodás…) Ezt az ellenőrzés és árusítási engedélykérés dolgot megpróbáltam felhasználni arra, hogy lebeszéljem őt, és jól rá is ijesztettem. De akkor már meg is bántam abban a pillanatban, mert azt sem akarom, hogy letörjön a kedve, a lelkesedése, hogy megnyesegessem az önérvényesítései törekvéseit. Hiszen egyáltalán nem hülyeség, amit kigondolt, csak talán ez a világ nem egészen nyitott az ilyesmire, de ki kell próbálnia az ötleteit, tapasztalatokat kell szereznie, azokon keresztül kell megismernie a világot. Nem húzhatom rá az én félelmeimet. Az nem az ő világa. És nem mellesleg attól a helyzettől is féltettem, hogy az emberek egymás után oda se nézve, közönyösen mennek el mellette, visszautasítják őt és egy rajzot sem vesznek – de ezt sem mertem mondani neki. Nem akartam előre letörni a kedvét. Nem akartam a világot olyannak ábrázolni, amilyennek én ismerem, hiszen nem lehetetlen, sőt nagyon is könnyen lehetséges, hogy ő a kedves gyermeki bájával majd valami egészen mást vonz, teremt maga köré…

A dolog sehogysem merült feledésbe, és addig nyúzott, míg megígértem, hogy hét végén kimegyünk a térre. Persze elfelejtettem. Ő nem, de csak délután jutott eszébe. Amikorra minden bolt bezárt, a tér kiürült, és már csak olykor-olykor megy keresztül rajta egy-egy járókelő. De már nem volt mit tenni, el kellett indulni rajzot árulni. Mert mindenképpen meg akarta próbálni. Nem hatottak volna az észérvek, és különben is minden szavammal csak ártottam volna. Eltervezett, megálmodott valamit, nem törhetem le, egész egyszerűen nincs jogom hozzá, hogy elvegyem tőle az – akármilyen – megtapasztalás élményét. Annyit sikerült elérnem, hogy ne akarja kipakolni, kiteríteni a rajzait, hanem maradjanak azok egy nagy mappában, arra írjuk rá nagy betűkkel, hogy eladó rajzok, és majd jól láthatóan letesszük magunk mellé a padra.

A téren persze nem volt senki. Reménytelen dolog lett volna ott ülni. Mondtam neki, hogy menjünk ki az állomásra, nemsokára jön egy vonat, most sok ember gyűlik majd ott össze, próbáljuk meg ott. Út közben is megszólított embereket. Nem tudtam eldönteni most sem, hogy jó-e ez, vagy megtiltsam. Annyira akarta… Egy-egy kiszemelt kedvesnek tűnő néninek utána is szaladt. A reakció persze az volt, amit sejteni lehetett: teljes értetlenség, zavarodottság – mit akar ez a kislány? Valóban egyáltalán nem mindennapi jelenség, ha egy tündérarcú hétéves eléd állít, és azt kérdi kissé szégyellősen: Szeretnél rajzot venni? Van aki egyszerűen csak csodálkozott, s úgy mondta: Köszönöm, nem. Valaki nevetett (jaj, de aranyos, de bájos): s úgy mondta: Köszönöm nem.

Azért mégsem volt egyértelműen elutasító az emberek hozzáállása. Mégis, a lányom lelkesedése és kitartása bámulatra méltó volt.  De sorban írom a dolgokat, mert ahogy haladtunk és telt az idő, úgy rakódtak egymásra a tapasztalataink. Út közben az egyik játszótéren két kiskamasz fiúhoz ment oda. Már szinte hallottam, ahogy durván kiröhögik és elzavarják. De képzeljétek, ez a két fiú az első csodálkozás után megnézte a rajzokat, nagyon kedvesen megdícsérte, és azt mondták, hogy ha lenne náluk pénz, akkor az autós rajzot megvennék, de sajnos nincs, viszont holnap is lejönnek, akkor majd hoznak…

Az állomáson két fiatal hölgyhöz is odament – akik szintén elképedve hallgatták, egészen bizonytalanok voltak, hogy mi ilyenkor a teendő, s addig is, míg ezzen törték a fejüket, hogy időt nyerjenek, megnézték a rajzokat egyesével. Végül az egyikük szívesen megvett volna egy kiránylányosat, száz Forintért árulta a lány – de a hölgynél csak ötszázas volt, s nálunk bizony nem volt pénz, hogy vissza tudjunk adni. A vonat közben befutott, így hát nem volt idő továbbgondolni a helyzetet egyik fél számára sem – ők elmentek, a rajz maradt.

Visszafelé egy másik játszón egy anyukához ment oda, aki szintén szívesen vett volna egyet, de nem volt nála pénz. Így tovább álltunk, s Csivit azzal vigasztalta magát, hogy bár még senki sem vett, de már legalább hárman voltak, akik vettek volna, ha van náluk pénz, vagy ha van nálunk apró visszajárónak.

Tovább sétálva azt gondoltuk, hogy akkor a pékség előtt leülünk – sokan járnak oda, késő estig nyitva van. Jöttek is sokan, de szinte vakon mentek el mellettünk.

Borzalmas rossz érzés volt kísérni őt. Egyrészt folyamatosan aggasztott, hogy mit gondolnak rólam, talán így akarok pénzhez jutni, kvázi koldulok a gyerek által. Másrészt féltem, hogy valaki durván fog viselkedni Csivittel. Tipródtam, mert nem tudtam dűlőre jutni, hogy jó-e amit csinálunk, szabad-e nekem ezt megengednem, és ha igen, akkor nem kéne-e ezt másként csinálni, mégiscsak máskor, egy forgalmasabb szombat délelőttön, bárhogy is erősködik, hogy most akarja. El kellett kísérnem, mert kicsi, vigyáznom kell rá, de közben azt sem akartam, hogy bárki azért vegyen tőle rajzot, mert én ott állok mellette, és ha én ott vagyok, akkor nem mernek a gyereknek nemet mondani. Azt akartam, hogy azért vegyenek tőle, ha vesznek, mert tetszik nekik rajz, vagy inkább mert megértik a gyerek vágyát, és törekvését, hogy saját alkotásával, munkájával,  önerőből szerezzen meg magának valamit. Igyekeztem mindig kicsit távolabb, a háttérben, de legalábbis csendben maradni, nem szólni bele, jelezve, hogy ez az ő ügye, ez az ő dolga, én egyszerűen csak nem hagyhatom egyedül.

Végül ráparancsoltam, hogy most már elég, muszáj hazamennünk. Egészen elkeseredett, hogy egy rajzot sem vettek meg. Próbáltam magyarázni, hogy még a felnőtt festők is igen nehezen adják el a képeiket, hiszen az nem olyan létszükségleti dolog, mint az ennivaló, sokan nem szívesen költenek rá, vagy nem tehetik meg. Próbáltam magyarázni, hogy sokan nem értik meg a gyerekeket, s ezért azt sem értik, miért árul egy hét éves kislány rajzokat az utcán. Végül arra jutott, hogy akkor inkább odaajándékozza a barátainak. Aztán egyszer csak úgy döntött, hogy akkor bárkinek odaadja ingyen.  Mentünk hazafelé, s még egy utolsó kétségbeesésével arra kért, hogy menjünk el mégis a cukrászdához is.

Ez után nemsokára szembe jött egy néni, akihez odament: Kérsz rajzot? A néni megkérdezte: És mennyiért adod? A lányom: Semennyiért, ingyen. (Csenben vertem a fejem a falba, hogy erről nem beszéltünk, hogy azért ha valaki adni akar, akkor nyugodtan mondjon valamit és elfogadhatja…) Kiválasztott a néni egy képet, és aláíratta a lánnyal! Csivit boldog volt. Valakinek kellett a rajza!

Gyorsan megbeszéltük: talán jobb, ha valami olyasmit mond, hogy száz Forintért eladó, de ingyen is szívesen odaadja, vagy annyiért, amennyit szívesen adnak érte.

Pár lépés után odaszaladt két kisfiúhoz. Megintcsak a frász kerülgetett, mi lesz most? És csodák csodája, a két vadócnak tűnő kisfiú csodálkozva megállt, megszelídült, és ámulva nézték a lányom rajzait. Talán egyidősek lehettek, legfeljebb egy-két évvel idősebbek. S azt mondták: Nagyon szép. Én sem tudok ilyen szépet rajzolni. S az autót boldogan elfogadták. (S akkor én arra gondoltam, hogy elképesztően nem ismerem a gyerekeket, s azon túl nemhogy a férfiakat, de a kisfiúkat sem, és eszembe jutott Janikovszky Éva meséje, a Málnaszörp és szalmaszál – vagy más címen Égig érő fű -, amiben Kamilla néni szigorúan megtiltja Síróbabának, hogy Misivel játsszon, mert a fiúk mindig verekedősek és durvák, pedig Misi nem is olyan…)

Eljutottunk a cukrászdáig, ahol megtörtént a csoda. Csivit odament egy családhoz, és megmutatta a rajzokat. Ők pedig lelkesen megnézték. Azonnal értették, miről van szó, értették a gyereket úgy, ahogy van. Kérdezték, hogy mennyibe kerül. Nem értettem a teljes választ, de azt hiszem, azt mondta, hogy ingyen. S azt mondták neki: De hát te ezért megdolgoztál! Majd mondták, hogy várjon picit, a cukrászdában felváltják a pénzt, és hozzák. Én pedig azt hittem, szívbajt kapok, egészen megdöbbentem, mert a férfi ötszáz Forintot adott a lányomnak! És ők is ragaszkodtak hozzá, hogy Csivit írja alá a rajzot. Hoztak is tollat a kocsiból. Aztán azt is neki adták.

És én csak néztem, és ámultam…

Csivit még maradni akart, hirtelen úgy érezte, hogy most aztán beütött a szerencse, és itt újra vevőkre fog majd találni, egyszeriben tényleg eladja az összes képét és meggazdagszik. Egy pár percig még ültünk, de nekem más nagyon sok volt az elmúlt másfél óra érzelmi megpróbáltatásaiból, és fáztam is – hazaparancsoltam. Út közben azt tervezte, hogy majd jövő hét szombat délelőtt újra megpróbáljuk, és mindenképpen kimegyünk a térre.

Én továbbra is félek ettől a játéktól…

A “Barátság füzet” új válasszal bővült. Köszönet a kérdésért Zetzer-nek.

Hoolie Scene - Miért a megbotránkoztatás eszközével élsz?

Hogy mégse legyen annyira unalmas a hétvégém, meglátogattam szeretett Krisztimet Sopronban. Esett az eső, de azért jól éreztem magam a rögtönzött kis belvárosi idegenvezetésen, gyönyörű utcái és épületei vannak a városnak. És láttam a NYME művészetis tanszékét is, sajgott is utána az én kis szivem, dehát mit lehet tenni…
Jaj, olyan jó, hogy bár más intézménybe-vagyis inkább csak az intézmény más-más városban lévő részeibe -kerültünk, mégis tudunk találkozni egész napos utazgatás nélkül, a táv ugyanis egy óra Szombathelytől, így a vonatjegy sem egy nagy tétel!

Hajajaaaajj…
Sikerült összeszednem egy nagyon-nagyon csúnya megfázást az előző hétvégére, azután egyre magasabb lett a lázam, kimerültem, így otthon maradtam a héten. Illetve szerdán jöttem vissza Szombathelyre, addíg Atim ápolgatott. Olyan nagyon nagyon naaaagyon kedves és odaadó volt! Pedig ő maga is betegecske volt, de mégis folyton hozta a teát, odabújt hozzám, betakargatott, gondoskodott rólam. Hálás vagyok a törődéséért, ilyenkor érzem leginkább, mennyire is szeret! Az egyetlen, ami belecsúfit az egészbe az az, hogy ugyan a náthás-lázas fázis elmúlt, de a fülemre is ráhúzódott a betegség, és most azzal szenvedek.
A hétvégére pedig magányra vagyok ítélve úgy tűnik, mivel nem olcsó a vonatjegy majd’ 200 km távolságban… igaz, ártani nem fog, ha egy-két napot végre a könyveim lapozgatásával is töltök, most két napot úgyis kihagytam, pótolnom is kellene. Nameg fenyegetnek lassan a beadandó dolgozatokhoz a határodők ( jó-jó, még majd’ egy hónap a legközelebbi is, dehát na…). Néha úgy érzem, nem tudom majd teljesíteni az itteni követelményeket, nagyon sokat aggódom azon, vajon menni fog-e ez nekem, de remélem minden rendben lesz, sőt bizonyára, hiszen miért ne lenne…vagy nem…? Nyááááá, majd biztos könnyebb lesz az első vizsgák után megítélni a dolgokat. Mindenesetre általánosságban jól érzem itt magam, mondhatni szeretek ide járni, örülök, hogy így alakult. Sőt! Van egy csoporttársam, aki Veszprémből jött ide-nem teregetem ki, hogy miért, mindenesetre jól jártam, hogy nem oda kerültem. Olyan furcsán gyorsan tellik most az idő. Pillanatok alatt itt lesznek a vizsgák, nem akarom a készülést az utolsó pillanatra hagyni, dehát jaaaj tudom én jól milyen vagyok…
Na mindegy. Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Vagyvalami.
Egyébkéééént tüttürürüüü minden bizonnyal kiállításra kerül néhány rajzom Szfváron a Cafe Izé-ben néhány héten bellül! Olyan izgi, még sosem voltak kitéve sehová, meg én ugyebár csak ilyen kis amatőr firkászkukac vagyok, nem voltak ilyen ambícióim…Juhúúú! Ezt pedig a Krisztinek köszönhetem, egyem a kis zuzáját!!!

Tegnap a lányommal voltam a kalandpályán. Nem volt számára ismeretlen a terep, mert nyáron már járt itt egy napközistáborral. Testmagasság szerint vannak S-es, M-es, és L-es pályák. Az S-esek közül a legkönnyebbek még egy játszótéri mászóka magasságát sem érik el – a szülő mindvégig segíteni tud a gyereknek. A nehezebbek magasabban vannak, és a két legnehezebbnél már egyáltalán nem tudtam volna segíteni, olyan magasan volt. Más kérdés, hogy nem is kellett Csivit az összes pályát teljesítette – a narancssárgán, ami a második legkönnyebb, most nem mászott, de az megvolt nyáron, helyette kétszer ment a pink-en (vagy a pepitán?) és teljesítette a szürkét és a gyerek-óriáscsúszót is, amiket viszon nyáron nem volt lehetősége megpróbálni.

Mászás közben megfigyelhettük a nagyobbakat is fejünk felett – magukat a nagy pályákat, a mászók ügyességét és ügyetlenségét, hozzáállását, hallhattuk káromkodásaikat és csatakiáltásaikat. Azt vettem észre, hogy – ha jól figyeltem meg – főleg a tizenéves korosztályban igen sokan voltak, akik, jobbára arra törekedtek, hogyan juthatnának át úgy egy akadályon, hogy a lehető legkevésbé erőltetik meg magukat, sőt, hogyan kerülhetnék az ki. Ez végül is nem baj, ha arról van szó, hogy hogyan oldjunk meg egy feladatot a lehető legkevesebb erőfeszítéssel – jól; de már problémásabb, ha valójában ő nem is akarja megoldani, hanem ki akarja kerülni. Rendben, könnyen lehet, hogy ahol egy egész osztály jött kirándulni, ott esetleg nem volt kívánságműsor: osztálykirándulás, kötelező.

De nekem az jutott eszembe – mert mostanában hajlamos vagyok rá, hogy a legegyszerűbb helyzetekben és mondatokban is az élet értelmét, működésének rendjét keressem – hogy vajon hányan élik úgy az életüket, hogy nem veszik az akadályokat, hanem sorban kikerülik őket. Nem játszanak, számukra az élet olyan mint egy kötelező társasjáték… Mint a kamaszok, akik között gyakran ciki teljesíteni, sőt jól teljesíteni, és égő játszani. Azt hiszem vannak felnőttek is, akik úgy érzik, hogy ciki élni. De ha már ott kell lennie a pályán, mert a tanító néni elhozta és felküldte, ha már mindenképpen elmegy három óra az életéből a mászásra – akkor mi lenne, ha legalább megpróbálná jól kihasználni ezt az időt és lehetőséget, amit egyébként nem kért, és nincs hozzá kedve. Próbálja ki magát, menjen neki az akadályoknak, és élvezze azt, ami azért mégsem olyan nehéz – sőt könnyű, mókás.

Volt egy kislány, aki Csivit előtt haladt a legnehezebb pályán. Amikor odaértünk, a mamája éppen veszekedett vele: – Akkor gyere le! – Nem akarok! – hisztizett a kislány, majd meg azért sírt, mert félt. – Nem tudom! – sírta, de semmi szóra le nem jött volna a pályáról. Végigment. Sírva, hisztive, félve, de végigcsinálta az egész pályát. Mivel feltartotta a sor, a mamáján kívül még vagy három felnőtt leste, követte, bíztatta, segítette ahol tudta, és annyira jó volt látni, hogy a mamáján kívül senki nem akarta lehívni, mindenki csak bíztatni és segíteni akarta.

Kérésre, szülinapra. Ilyen lett:

Előzmény

Ez a cica üvegfestékkel készült, és most már Csivit osztálytermét díszíti.

- Nekem ez nem is kérdés. Először is, olcsóbb mint a bolti tej.  Csak 200 Ft/liter. Különben meg össze sem lehet hasonlítani vele. – Nem akart vitatkozni, bár emlékezett rá, hogy előző nap 170 Ft körül vett tejet. Másnap megnézte még egyszer a boltban: van olcsóbb is, drágább is. Számít az a harminc forint? Számít. Szorongva gondol rá, hogy mostanában minden forint számít… Másnap már ő is ott vette, és a következő héten is, és azután is. Házi tejet.

A tej addig is a lánya egyik nagy kedvence volt. De ez az a tej, amire először mondta: nem kérek bele mézet, magában iszom. A tejeskocsitól pedig ő cipelte haza a kétliteres palackot, szeretgette, útközben még el is beszélgetett vele, mint egy babával, és készült, már nagyon készült, hogy hamarosan finom, mmm, milyen finom tejet fog inni! Akkor valami melegség járta át a szívét – igen érdemes törődni ezzel, megfontoltan, de mindig törekedni a jobbra. Inkább kevesebbet, de jót. Főleg, ha ennyivel jobb, hogy ez a kis tündér így lelkesedik érte.

Forralni kell. Meg kell szokni ezt is. Félti, le ne égjen. Az utóbbi időben minden lábasban leégett a tej. Kislángon gyújt alá (milyen fura szóhasználat – hisz elektromos főzőlapja van…) és gyakran kevergeti. És láss csodát, bár jóval több időbe telik, de a tej felforr, és egyáltalán nem ég le… Lassan járj, tovább érsz – nyugtázza mosolyogva. Másnap a tejbegrízt is így főzi, lassan. Valakitől valahol valamikor azt hallotta, hogy régen az ételek is lassabban, tovább főttek…  Életében először sikerült igazán jó tejbegrízt főznie. Nem is túl híg, de nem is szilárdult meg. Egy csöppet megsózta. De tényleg csak egy picit. A. mesélte, ők is úgy szokták. Meglepődött, de később már emlékezett, hogy mástól is hallotta ezt már. Akkor megkérdeztek néhány ismerőst, és kiderült, nagyjából egyenlő arányban főzik sóval és só nélkül. Pici só, icipici, mégis más az íze. Azt mondja a gyerek, ez finom. Olyan finom, hogy nem is kell rá semmi. Megeszi így a felét. Aztán a másik felére rászórja mégis a kakaót. Megszokásból.

Főzte a tejet, kis lángon. Ott hagyta a tűzhelyet, de gyakran megnézte. Most is, mint minden tejfőzésnél az jutott eszébe, ahogy A. elmesélte, hogyan forralta az édesanyja kisfiú korában a tejet, és hogyan lopott ő belőle olykor, amikor már félretették hűlni. Látta az arcát, a mozdulatait ahogy mesélt, hallotta a hangját, szinte még a kisfiút is látni vélte a régi tűzhely mellett.  Vajon meddig lesz ez így? Ezentúl már minden tejforralásnál erre fog gondolni? Persze nem, biztosan nem. De jó volt most ez az emlék – messziről nézte a mesélő férfit, az egyszer volt kisfiút, és mostani tejet forraló alakját, s mindhárom alakot szerette, melegen, meghatódottan. S jó volt emlékként gondolni rá – még csaknem könny szökött a szemébe, de már könnyebb volt áthatolni a fájdalom egyre vékonyodó burkán, s alatta ugyanazt a napfényes, meleg szeretetet találta, mint azelőtt.

“Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabot, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.” (Hervai Gizella – Levél helyett /részlet)

“Jobb sikertelennek lenni az eredetiségben, mint sikeresnek az utánzásban.” (Herman Melville)

Na igen, körülbellül olyan gyakorisággal látható nálam új bejegyzés, mint ahogy a kirakatok szezonálisan cserélődnek.
Tervezgettem ennek a bejegyzésnek a vázlatát napok óta, ideje végre publikálni is…

Tegnapelőtt volt a huszadik születésnapom, Atimnak pedig kedden volt a huszonötödik.  Úgy gondoltuk, a barátainkkal megünnepeljük, bográcspartit terveztünk, ám ez az időjárás miatt átkonvertálódott, és nálam gyűltünk össze egy szokásos beszélgetős estére sok sörrel, és anyu nagy sikerű örökzöld pizzájával. Volt, aki nem tudott eljönni, és hiányzott nagyon, de azért nem estünk kétségbe, jól sikerült az este.

Lacit-Ati és Sosó ex-szobatársát nem ismertem igazán ezelőtt, most sem kerültem sokkal közelebbi ismeretségbe vele, de az eddigiek alapján jó srác-az ő esküvőjére vagyunk Atival hivatalosak 25.-ére (már ha a kedves menyasszony nem kap szívrohamot mikor megtudja, hogy a generációs öröklődésű jeggyűrű odaveszett a Balatonba).

És hiányzott még valaki. Mondhatnám dacból, hogy senki sem hiányolta, fittyet hányok rá miért nem írt egy árva sort sem a (mostanáig) legjobb barátnőm a szülinapomra…azt hiszem most csúnyán megtört a barátságunk, mégha túl is lépünk majd ezen. A dolgok lényege egy csúnya nézeteltérés, pontosabban az, hogy én hiába állítok tükröt az orra elé, ha ő nem a valót látja benne, és a támogatásért cserébe a fejemen töri szilánkosra azt…Ha valaki már meghúzta a ravaszt, hiába is akarom kikapni a fegyvert a kezéből…mindenesetre nem gondoltam volna, hogy egy három éves barátság holmi f*****pók miatt így megtörhet….értem én, hogy a szív vakon szeret, de a szem azért van, hogy lásson. A barát pedig azért, hogy vezetgessen, ha mégis vak vagy.

Egyébiránt csodálatos ajándékot kaptam a páromtól: egy saját készítésű fa fényképtartót. Egyetlen akácfarönkből faragott ki egy szívet, ami a két tenyerembe fér csak el, és egy kis tratót hozzá. Maga vágta az üveglapot, ő festette és pácolta a fát, rengeteget dolgozott vele. Soha senkitől nem kaptam ehhez foghatót még.

Úgy egy hete jártam Győrben, találkoztam Saiddal. Több, mint három év is eltelt már az ezelőtti első és egyben utolsó találkozásunk óta, mindketten sokat változtunk, időről időre egyre kevesebbet beszéltünk, de mégis nagyon jól éreztem magam vele. Az a fajta kötődés, ami akkor kialakult bennünk, mindkettőnkben szinte sértetlenül megmaradt, és ez jó érzés nagyon. Jókor voltunk jó helyen, mikor megismertük egymást. És végre végre!!! Megkaptam a filmet, (Véletlenül szándékos) amiben játszik! Nem szeretem a krimiket, de ez tetszett-bár lehet, hogy van bennem némi elfogultság is. Ez az első filmje, és rögtön egy főszereppel indított, amit kitűnően alakít. A piacra újraszinkronizálva fog csak kerülni a film, de én persze kizárólag az eredeti hangjával voltam hajlandó megnézni.

És itt a film zenéje is, ami távolról sem az én stílusom, mégsem tudom kiverni a fejemből…

Remélem mostantól nem csak háromévente találkozom majd Saiddal…talán a nyáron is látom még, főleg mivel az augusztus jelentős részét Mosonmagyaróváron töltöm majd, közel Győrhöz. Dolgozni fogok a gyárban, ahol Atim is. Külön lakom majd vele az idősebb nővére lakásán, aki Németországban él. Hasznosnak ígérkezik ez az időszak a talpraesettségem fejlesztésére is, egyedül kell ellátnom majd egy háztartást, ami még ha csak ilyen rövid időre szól is, remélem hatásos lesz rám nézve. Attól, hogy össze leszünk zárva effektíve nem félek, hiszen eddíg is együtt laktunk tulajdonképpen nálam, ahol iskolaidőben is lesz majd, bár én ha felvesznek egyetemre kollégista leszek. Azonnal elfogadta a meghívást, mikor mondtam neki, hogy lakhatna nálunk suliidőben, ebből is látszik, hogy nem rövid időre tervez velem, ami boldoggá tesz nagyonis! Bőven van még csiszolnivalónk a kapcsolatunkon, de ahhoz képest, hogy csupán három hónap áll mögöttünk igen szoros a kötődés, ami nyilván az együttélésnek köszönhető. Nagyon úgy tűnik, hogy Ő a lehető legtökéletesebb társ számomra, mindent meg fogok tenni, hogy végleg mellettem maradjon, mindennél jobban szeretem!

Ááááá és majd elfelejtettem: Dean játszótársat kapott! Gombóc, egy nőstény, palotapincsi keverék kölyök a család legújabb tagja. Hihetetlenül cuki, kisebb mint a cicunk, és nem is nő sokkal nagyobbra állítólag. Kicsit gondozatlan a szőre, de a pajkos kis szeme ezt remekül ellensúlyozza, irtóédes egy kutyi.

Nakéremszépen ennyit mára, bezár a bazár, a következő szezonban újdonságokkal jelentkezünk, köszönjük, hogy betekintettek hozzánk.

Neten találtam keresgélés közben.Csak mert tetszik.

Chikane piano theme

(Azt hiszem inkább maradok a rapidshare-nél vagy valami más fájlfeltöltő oldalnál,mert kicsit meggyűlt a bajom ezzel a mediafire-ral |:-S )

Mikor ma felébredtem a mostani szokásos alvásomhoz képest 7kor,egy annyira nem jó buli után meg minden más egyéb után ez a dal jutott eszembe(mondjuk már ezer éve nem hallgattam):

Mese

(Sorry hogy csak egy link,de nem vagyok olyan gazdag hogy a zenefeltöltésért fizessek naponta az üzemeltetőnek)

Meg még a következő két videó is épp jót tesz az amúgy most  elég összetört lelki világomnak.

De hogy valami új is legyen.Csak míg elkezdődik az Aoi Hana(ami remélem jó lesz)

A Web Designer Depot Michael Jacksont ábrázoló munkákat gyűjt össze a világ minden részéről …eddig ez a három a favorit, a teljes kollekciót megtalálod ITT!

Nagyobb felbontásért katt a képre!

Felmerült bennem valami olyasmi, ami még sosem, pedig voltaképpen olyan világos, mint hogy most éjszaka van. Pedig a gondolkodásról igazán lemondhatnék legalább  pár napra, hogy kiüresedjen a fejem, és úgy csinálnék mint mások a nagy vizsgák után: semmit, miközben éppen egy felejthetetlen partin eresztik a gőzt…

Megrögzött könyvmániás vagyok, olvasok, és filmet forgatok egy, vagy éppen 500 oldalnyi betűből, és mindezt rendkívül kikapcsolónak és szórakoztatónak találom. Egy idő után azonban feltámadt a belső késztetés, hogy én is írjak, hogy leírjam amit gondolok, vagy amit érzek, vagy éppen azt, ami leginkább foglalkoztat. Mindennek idestova majd’ 4 éve. Bár 12 éves korom óta van az életemben füzet, napló, jegyzet, amiben a fent említett fogalmaznivalót próbálom megfelelően szavakba önteni. Kisebb nagyobb sikerrel persze, hiszen a gyermeteg naplóból olykor engem, és talán másokat is lenyűgöző eszmefuttatások és monológok keletkeztek, témától és inspirációtól függően.
Csupán fél éve kezdtem komolyan (?) rajzzal, foglalkozni, mégis olyan szemléletváltás ment végbe már most a fejemben, amitől az egykor unalmas művészet valami olyan tartalmat kapott, amit megfogalmazni sem tudok. Bár a művészek általában sznobok, és nem tartják fontosnak a puritán földi embert, akinek világi dolgok alkotják az értékrendjét, meg tudom érteni őket, mi az a valami, ami állandó elégedetlenségre és megnyilvánulásra sarkallja őket. Cseppnyi a kocka csak, de monumentálissá vált már egy absztrakt kép is, hiszen bőven el lehet mélázni, mit és miért akart kifejezni az alkotó. Furcsa kalandom ez a ceruzával és a papírral. Ez pedig húzza magával azt, hogy érdekel, mások milyen lehetőségeket látnak ebben a kettősben.
Stahl óta szabadon tudjuk, hogy enni jó, és az evés kulináris, hedonista élvezet. Az az apró patkány az animációs moziban pedig rátapintott a lényegre: különböző hozzávalókat összedobálni, és azt vizsgálni, hogy azok milyen hatást váltanak ki a másikból, vagy kölcsönöznek egymásnak nem kevésbé izgalmas folyamat, mint összekeverni a pirosat a kékkel, és rácsodálkozni a megszülető lilára. Bár a gasztronómia nem kifejezetten művészi ágazat, senki nem vitatja az ízekben rejlő végtelen lehetőségek erejét.
A fotózás, a filmezés, a zene, a képek, a mozgás, a tánc ösztönös szépérzékünket hivatott elővarázsolni, legyen az oly szubjektív, mint mi magunk. A lényeg mindig az önkifejezés. Hogy miért akarunk a semmiből valamit alkotni, mikor kevés a valószínűsége, hogy abból profitálhatunk. Miért van szükségünk állandóan arra, hogy belső világunk egy apró szeletét mások számára is érthetővé, érzékelhetővé tegyük. Mert ez örökké elbizonytalanító folyamat, ha valami addig nem létezőt alkotunk, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy megfelelünk szüleink, ismerőseink, barátaink igazi (!) ízlésének. Mi végett ragadunk hát néhány éves gyerekekként ecsetet, formázunk homoksüteményt vagy gyurmázunk. Hogyan választjuk a szavakat egy fogalmazáshoz, egy vershez, vagy bármihez, amit előadni, kifejezni próbálunk. Mi számít vonzónak egy ódon épületben, egy ételben, egy dallamban.

Olyan kérdések ezek, amik legalább olyan érzékenyek, mint a téma maga. Örökösen megtorpanunk, megijedünk, ha bármilyen formába kell önteni az egyéniséget. Pedig a paletta beláthatatlanul széles, úgy és olyan eszközt választhatunk amilyet akarunk.

De hogy miért vágyik az ember arra, hogy maradandóan fejezze ki a képzeletében akár tudattalanul lejátszódó illúziókat, arra nem kapok választ. Talán igazán szeretné, hogy érzékeit értsék mások, hogy ez egy rejtett kód, egy titkosírás, ami kulcsot ad azok kezébe, lelkébe, életébe, akik tudják értelmezni a sajátos jelrendszert.
Nem érzem magam tehetségesnek. Bár nagyon szeretnék az lenni, és visszagondolva mindig olyan helyen kötött ki a sorsom, ahol ha közvetve is, de közöm volt az ember önkifejezésének egy válfajához. Mániákusan vonzódom ahhoz az állapothoz, ami súlytalanságot és függetlenséget ad a kívülállók véleményétől, mert talán azt hiszem, ha végre papírra /kottára/mozdulatba tudnám helyezni magam, megérteném a lényem miértjét, és egyszeriben világos lenne minden. De ilyet nem érzek, mert csupán hangulathoz köthetek színválasztást, vagy hogy miért tetszik éppen egy ruha, vagy egy kép, ami az aktuális lélekállapot, vagy hozzá kötődő esemény elillanásával válik nem igazán hozzám illővé.
S talán ez a “bosszantó” elégedetlenség és keresés sarkall arra, hogy könyvekben, festményekben, szokásokban, kultúrákban, emberekben leljek fel személyemhez illő hasonlatokat, és értsem meg a körülöttem zajló folyamatokat.

S talán hogy más is erre törekszik, az abból adódhat, hogy aki ezt már megfejtette, az véleményem szerint abszolút elégedett és megszállta a paradicsomi harmónia, ilyen pedig elég kevés van. Hova ez a csillapíthatatlan keresés, a töretlen maximalizmus… Mért jobb nekünk, ha alkottunk valamit, mikor sem a tárgyak, sem az eszmék nem olyan lényegesek másoknak mint magunknak? Mert mindenki, mindenhol, mindenben magát keresi, de íratlan törvény, hogy az elégedettséget sosem találja meg?

]]> http://elinforyou.wordpress.com/2009/06/23/mindenutt-bleach/ Tue, 23 Jun 2009 19:08:26 +0000 elinforyou http://elinforyou.wordpress.com/2009/06/23/mindenutt-bleach/

Tudom hogy nagy a népszerűsége a sorozatnak,na de ennyire hogy már az otthoni wc-ben is ezzel kell összefutnom?!