This is pretty special….not exactly hum along, but there’s something exhilarating about this.

Put on full screen, turn up volume and just let it happen….Synchronocity is a word I saw recently used in a disgusting manner, but seeing this again, I think the word has meaning. Not like that awful word “IMPACTFUL” Why can’t anybody just stop using impact in the wrong way. Stretch pissed off.

Back before the kids changed my life, I had the time and money to indulge some of my little whims. One of which was building a vinyl collection. Although the stack only grew to about fifty deep, I was pretty proud of my little assemblage of electronica and rare groove, a motley balance of classics and the obscure. Most of it was culled from the abundant back street record shops of Shimokitazawa. There was an upstairs store/cafe/dj bar that I sometimes ventured into – forget the name now – which was always stocked with a modest but amazing selection of what, for lack of a better term, is commonly classified as IDM. I don’t think I ever bought anything there, partly because their prices were pretty outrageous, and partly because nothing I listened to there ever made me think, yes, this is it.

Surprisingly, I recall listening to Mouse on Mars in that store.

I must not have been in the right frame of mind. Because right now there is no electronic music I would rather listen to. I picked up a few of their albums recently, and I feel like I’ve come home. When you start going deeper into any genre of music, you are on a mission. A mission to discover an ideal that exists in your mind and hopefully some artist has come close to approximating.

These Krauts have done it.

Mouse on Mars is the most ingenious mashup of styles, balance of play and intelligence, meticulously composed yet grooving, unexpected and mystifying, fresh on every track electronic music this music lover has ever heard. Maybe the music doesn’t have quite the personality of say an Aphex Twin or a Squarepusher, but I would argue that may be to their advantage as both of the aforementioned can start to grate the ears on excessive listening. Autechre might be the best comparison, but these guys really take their sounds way beyond the repetitive drone of Autechre’s dense, hammering structures.

Yeah so maybe I’m a few years late to the party. They’re still good.

There was this weird bit-rate filter machine thing in Buzz that was so temperamental that I only used it for this one track. It kept crashing but I loved the sound so much. The sound in question is the slow and steady filter on the main drum beat from the start. It sounds rough and degraded but I love the texture of it. This was a purely electronic piece that I tried to take the time to get a good melodic component, some wobbly and detuned synths seemed to do the trick.

Download Form

Number seven in Warp’s Artificial Intelligence series. Where it all began for glitch pioneers Autechre.

Part1//Part2

Info

Sean AKA Nordic Soul is the Decibel Festival Curator and Director, he is my good friend and one of the greatest contributors to Seattle’s thriving underground music community. This is a very insightful summary of electronic music in 2009 with his Top 15 list at the bottom as well:

From Sean:

Every year it’s part of my job at PlayNetwork to come up with a list of top albums and overall assessment of music trends for the year. Below is my brief review of what I felt was a pretty landmark year for electronic music in the US and in general. Barring any incredible releases over the next month, these are my picks for the year. Keep in mind this list is strictly made up of albums; not EPs, 12’s or remixes (i.e 95% of the electronic music I purchased this year).

2009 in Review : Binary Pop, Warp’s Legacy, Dub Mutations and the Return of Sexy Dance Music

2009 has been an incredibly innovative year in relation to music production. Artists like Animal Collective, Fever Ray, Royksopp and Moderat have proven once and for all that digital beats and electronic sound design can appeal to a pop audience that otherwise wouldn’t find themselves listening to “electronic music”.

This year also marks the 20 year anniversary of the greatest electronic music label (arguably greatest label) of all time, Warp Records, which has had an exceptional year across the board with strong indie releases from Grizzly Bear and Maximo Park as well as strong releases from their more obscure electronic artists like Tim Exile and Clark. Warp’s 20th anniversary box set is not only one of the best reviewed collections of they year, it’s also a brilliant testament to the label’s vast catalog of ground breaking artists (i.e. Aphex Twin, Boards of Canada, Jamie Lidell, Nightmares on Wax, Prefuse 73, Autechre, Broadcast, Plaid, Battles, Squarepusher, etc).

In addition, 2009 witnessed the rise of Dubstep as a respected genre in the US through acclaimed UK labels like Hyperdub (Burial, Kode9, Joker, Zomby, Flying Lotus) and Tectonic (2562, Martyn, DJ Pinch, Benga) both of whom continue to blur the boundaries between Grime, Dub, West Coast Hip Hop and Detroit Techno. With the avid support of tastemakers like BBC Radio 1’s Mary Anne Hobbs and Low End Theory’s Daddy Kev (Alpha Pup Records) UK Dubstep and West Coast Glitch Hop / Hip Hop have both become quintessential styles on the electronic music frontline in the US. From Burning Man to this year’s Movement festival in Detroit, Dubstep and Glitch Hop have fully emerged in 2009 as a staple sound in North America.

Another emerging trend has been the Deep House and Tech House revival, which has been experiencing a resurgence the past few years as club-goers have tired of the heady, sterility of Minimal Techno and the frenetic, over the top sound of Electro House. Artists like Gui Boratto, Voodeux, Pezzner, Milton Jackson, Stimming, Mode D, Catz n Dogz, DJ T and Dixon have all helped in keeping underground dance music both sexy and musical.

Overall 2009 has been a phenomenal year for technologically driven music, proving that creativity is truly catching up with the tools used for musical expression in the digital age.

Here are my Top 15 albums of the year:

1. Animal Collective “Merriweather Post Pavilion” Domino Records

2. Various “Warp 20” (Box Set) Warp Records

3. Moderat (aka Apparat & Modeselektor) “Moderat” Bpitch Control Records

4. Fever Ray “Fever Ray” Rabid Records

5. Phil Kieran “Shh” Cocoon Recordings

6. Nosaj Thing “Drift” Alpha Pup Records

7. Jon Hopkins “Insides” Domino Records

8. Various “5 : Five Years of Hyperdub” Hyperdub Records

9. Lusine “A Certain Distance” Ghostly International

10. Grizzly Bear “Veckatimest” Warp Records

11. Gui Boratto “Take My Breath Away” Kompakt Records

12. 2562 “Unbalance” Tectonic Records

13. Modeselektor “Body Language Vol. 8” Get Physical Music

14. Tim Hecker “An Imaginary Country” Kranky Records

15. Voodeux “The Paranormal” Mothership Records

A gravadora Warp surgiu em 1989, criada por Steve Beckett e Rob Mitchell, lançando projetos de música eletrônica como LFO e Nightmares on Wax. Em pouco tempo, consolidou-se como a base da cena eletrônica experimental do Reino Unido, lançando artistas como Aphex Twin, Autechre, Boards of Canada, Plaid e Chris Clark, entre outros. O título das compilações regulares da gravadora, Artificial Intelligence, serviu de inspiração para a criação do rótulo IDM, Intelligent Dance Music, que ficou marcado como “gênero” de muitos dos artistas da gravadora. Com o tempo, a Warp Records foi versatilizando o perfil de seus artistas, assinando com projetos de hip-hop e pop/rock, como Prefuse 73, Antipop Consortium, Maximo Park, Grizzly Bear, Broadcast, Battles, entre outros. Warp20 é uma série de discos celebrando os vinte anos da gravadora. Como parte da comemoração, foram lançados Warp20 (Chosen), uma coletânea dupla dos maiores sucessos da gravadora, selecionada 50% por fãs, 50% por Steve Beckett; Warp20 (Recreated), cd duplo com recriações de músicas de artistas da Warp feitas por outros artistas da gravadora; e Warp20 (Unheard), com músicas inéditas de projetos da Warp. Foi também lançado o Boxset Warp20, compilando todos esses lançamentos mais Warp20 (Elemental) e Warp20 (Infinite), o primeiro um mix pelo DJ Osymyso de faixas da Warp, e o segundo um disco com loops de músicas da gravadora.

* # *

E a Warp faz vinte anos… Olhando para trás, fica difícil notar por onde não se estende a influência do selo: ambient, música eletrônica feita para a pista, música eletrônica feita para audição caseira, hip-hop (a partir do Prefuse 73, que incorporou a estética clicks&cuts e posteriormente assinou com a gravadora), chegando até o rock mais interessante da década, tanto dentro como fora da Warp (Thom Yorke é o primeiro a admitir a influência de Autechre e Aphex Twin para a guinada que tornou o Radiohead uma banda mais ousada e interessante com Kid A e Amnesiac). Comparando mesmo com as gravadoras independentes mais significativas de todos os tempos, Rough Trade, Factory, SST, Sub Pop, 4AD, nenhuma estendeu seu domínio por tanto tempo, com tanta coerência nas escolhas e tanta qualidade de lançamentos. Warp20 é uma série comemorativa, mas seu lançamento é também uma forma de fazer o público atentar para a história da gravadora e notar que papel determinante foi desempenhado por ela naquilo que a gente entende por música hoje. E como isso varia de vinte anos atrás.

A Warp já em meados dos anos 90 se identificou rapidamente com o cutting edge da música eletrônica (sem esquecer a Mille Plateaux, criada em 1993, não tão influente, mas igualmente ousada e importante). Mas talvez inicialmente esse não fosse o plano. A Warp nasceu inspirada em lançar projetos eletrônicos associados com a estética acid dos sons dos sintetizadores Roland TB-303 e TR-808, como LFO e Nightmares on Wax, os dois grandes primeiros hits da Warp. Como um pai cioso de ressaltar a importância de seus filhos que hoje já não estão mais nos holofotes, Steve Beckett aproveitou a chance da Warp20 para reavivar esses primeiros anos de gravadora, e com Warp20 (Unheard) a estratégia fique talvez mais clara. Ainda que as faixas não sejam datadas, há por boa parte delas um feeling dos cinco primeiros anos da gravadora: as duas músicas do Nightmares on Wax, versões dub de faixas do disco de 1991 A Word of Science; uma faixa do Autechre facilmente identificável como anterior a Incunabula, ou seja, anterior a 1993; uma faixa do Seefeel e outra dos Elecktroids que provavelmente datam da meiúca dos 90 e duas faixas do Plaid que, embora provavelmente datem do final dos anos 90, contém aquela “pureza” típica do começo da estética da Warp. Essa preferência acaba dando a Warp20 um charme quase hauntological, ou seja, de espectros sonoros que remetem à infância, que no caso é a da gravadora, mas que incidentalmente também pode ser a do ouvinte caso este tenha ouvido – como com este escriba foi o caso – coisas como “LFO” e “Aftermath” aos 14 anos, cortesia de José Roberto Mahr e seu Novas Tendências.

Warp20 (Unheard), para bem ou para mal, não apresenta nenhuma faixa que acrescente algo de muito significativo à carreira de algum dos artistas presentes. O disco começa com uma boa faixa do Boards of Canada, regada de esguichos gasosos de sintetizador, tão cheios que até chegam a parecer um Fuck Buttons menos nervoso e trabalhando com timbres de dez anos atrás. Em seguida vem uma deliciosa e estranha faixa do Autechre, quase irreconhecível porque muito calorosa e sem as ousadias rítmicas que já desde o primeiro álbum caracterizam o grupo. “Oval Moon (IBC Mx)” vem somar-se ao single “Cavity Job”, de 1991, como a pré-história do grupo, o momento em que Sean Booth e Rob Brown ainda lutavam para amadurecer seu estilo. Para fãs, portanto, é peça obrigatória. Em seguida vem “Rattlesnake”, de (Chris) Clark, uma quase-vinheta que, pelo quebra-cabeça rítmico e pela melodia adorável de sintetizador, evoca um possível encontro de BoC e Autechre. As duas faixas do Plaid são medianas e as duas do Nightmares on Wax são curiosidades que relembram, com linhas de grave sutis acrescidas às versões originais, como eram pulsantes os riffs do projeto no começo, bastante influenciados pelo hardcore techno então dominante. “As Link”, do Seefeel, é uma faixa ambient atmosférica que lembra Gas e o Aphex Twin de Selected Ambient Works 2. “Tronix”, do Flying Lotus, mostra que o produtor ainda não dominou a confecção de faixas etéreas do mesmo jeito que domina seus beats. Uma grata surpresa é “Sixty Forty”, do Broadcast, uma releitura de Nico retirada de uma Peel Session que mostra o grupo em onda climática e guitarreira, muito mais interessante que o disco inteiro que eles lançaram junto com o Focus Group.

Em suma: Warp20 (Unheard) é mais para colecionadores do que para neófitos. A esses, recomendamos Warp20 (Chosen), um sumário que atesta a excelência do trabalho vanguardístico da Warp ao longo desses vinte anos. Mas, para todos aqueles que vêm acompanhando a trajetória da gravadora por parte desse período, ouvir Warp20 (Unheard) é um exercício para lá de estimulante. (Ruy Gardnier)

* # *

Estou ciente de que convém a Camarilha concentrar seus posts na análise do álbum em questão, operação que particularmente não me agrada tanto… Prefiro a detecção dos panoramas do que a parcialidade da análise miúda. Esta obviamente possui sua relevância e seus mestres, mas normalmente eu utilizaria esse álbum para louvar os feitos da Warp, sua importância e pioneirismo. Ocorre que seu conteúdo me trouxe uma impressão muito estranha. Vislumbrei uma dialética curiosa neste movimento ininterrupto de detectar a emersão da novidade que algumas vezes entrega o cetro não a um artista, não a um grupo, mas a um contexto. Isto levando em consideração que o brilho do novo deva ser necessariamente duradouro, para não dizer, errr… eterno. Esta coleção de “unheard tracks” revela que talvez se tenha glorificado excessivamente a ascenção da música eletrônica, inclusive aquela que aos ouvidos da época parecia algo novo e arrojado. Mas o que se ouve aqui, o material “unheard”, indica certas pulsações do passado, certos modos de se conceber a música eletrônica que eram considerados por uma medida bem mais nobre do que a justa e adequada. Claro que algumas contribuições permaneceram relevantes, dentro e fora da Warp. O problema é que o trabalho de vanguarda de Aphex Twin, Goldie, Autechre, Wolfgang Voigt muitas vezes coabita o campo nem tão relevante do Nightmares on Wax, do Plaid, do Clark etc. Situados muitas vezes no mesmo contexto, níveis tão diferentes de expressão musical são como que agrupados para criar tanto uma explicação como também uma estabilidade conceitual e comercial. Trata-se pois de defender o contexto da chamada “música eletrônica”, um problema para críticos, eu diria. Pois a defesa desse balaio de gatos demonstra uma visão que privilegia não a expressão e a pesquisa, mas o suporte (eletrônico) e o contexto “hype” (rave, drogas…). Tudo bem, sem questionamentos nesse nível: não há como analisar a música dos últimos 20 anos sem citar a Warp, essa gravadora independente e prolífica que já nos presenteou com trabalhos ousados e determinantes. A comemoração procede, portanto. Mas a experiência de escutar esse “unheard” serve mais como profilaxia contra o endeusamento de meros sintomas, como por exemplo a música de Dusk & Blackdown e Boards of Canada. Os grandes artistas da Warp se tornaram sinônimo de avant-garde pela qualidade de seus respectivos trabalhos, não por fazer parte de um selo ou de um contexto. E aí, “it’s a dirty job, but someone’s got do it”: talvez fosse melhor que este material “unheard” permanecesse no limbo, pois sua publicação vem com um certo sabor de auto-indulgência e narcisismo. (Bernardo Oliveira)

The rhythm for this track was pretty much an accident. I was tinkering around with non-standard rhythms using a lot of guesswork and random note placements and the main pattern you can hear just seemed to fit. It’s by no means perfect but it to me it makes sense in context of its accompaniment. I like the mood of this one but it is a bit too long and it gets a bit confused towards the end where I tried to reinforce the 4/4 back beat by adding extra percussion.

Download Goam-Them

Cavity Job was the first single ever released by Autechre in December 1991 on Hardcore records. I also found it on my music library some days ago , actually I had years to listen to this single as usual with the most of my old music stuff. This single was definitely influental for the early beginning of the electronic scene as well as it was influented by the rave/acid house of that time (late 80s – beggining of 90s) in the UK. It was originally released as a 12″ vinyl record with over of 1000 copies pressed (Side A “Cavity Job” – 6:25 and Side B “Accelera 1 & 2″ – 6:58). I still  love it and for sure I guess it is still available and easy to find. You can find a previous record review of chiastic slide album  by Autechre here

Det legendariske pladeselskab Warp fylder 20 år i år. Selskabet har i mange år været synonymt med banebrydende alternativ elektronisk musik fra kunstnere som Aphex Twin, Boards of Canada, Autechre, Squarepusher og Plaid. I de senere år er spektret blevet bredt ud til også at rumme mere rockede kunstnere som Grizzly Bear, Maxïmo Park og Battles. 

Jubilæet bliver fejret med diverse opsamlingsplader, bl.a. dobbeltalbummet ”Warp20 (Chosen)” med mere eller mindre kendte numre fra selskabets imponerende bagkatalog. Albummets første skive indeholder numre udvalg af fans, den anden Warp-medstifteren Steve Beckett’s personlige favoritter. 

Lyt f.eks. til Plaids stemningsfulde nummer ”Eyen”:

Den flotte udgivelse er en virkelig god introduktion til selskabets kunstnere, samtidig med, at den byder på kræs for kendere. 

Lån ”Warp20 (Chosen)” på HvidovreBibliotekerne.

Lån albums fra Warp-kunstnere her.

/thorlund

I gave myself an hour tonight.  I had no place to be, no person to see, and school has already taken a backseat for the quarter.  After coffee with a dear friend, I gave myself an hour.  I headed south on hwy 1.  It was around 18.45, and dark.  I was able to forget where I was, and pretend that I was 375 mi north, on the same highway.  Ignoring cruisers and streetlights, it actually felt like I was back.  Turning onto the 133 sent a quiver down my spine.  The same motions as the 152 headed to the foot of her greatness, I listened to a kitten’s “On The Road To Find Out.”  Should I be driving a VW right now? I’m not, I’m driving a 1973 2002 BMW, with white leather interior and hub caps that match the gelb color of its body.  I am conveniently wearing a scarf of fine craftsmanship, driving gloves to match.  I hear the wind pass through the oak trees that line the rolling hills in the valley.  Flashing lights ahead?  There’s no metropolis in Salinas Valley.  I fade back to reality, the 405 is in gridlock.  I downshift, sigh, roll up my windows.  I guess it’s time to switch to Autechre….

The box arrived yesterday. I could tell it wasn’t a standard delivery. The shipping was secure and I could feel the weight of the vinyl as I carried it to my car. Obviously I’d seen the pictures on the Warp website so I knew exactly what I was getting, but in-the-flesh it was a design dream. For those of you who don’t know, and are too lazy to follow the link below – this commemorates 20 years of Warp. I can actually remember buying my first Warp release; Surfing on Soundwaves by Polygon Window. I was in HMV in Manchester and I was attracted by the sleeve (doh! my continued downfall). There was some sort of write-up, but I took no notice, the track names were intriguing, the sleeve was beautiful (more Brody than Saville), I had to purchase it. And that was my start of my Warp-ination.

Back to the box in hand. The CDs look to cover; (chosen) – 2 CDs, one chosen by the fans the other by Steve Beckett. Beckett’s selection is particularly good mixing old and new Warp artists. (recreated) – 2 CDs, with Warp artists covering other Warp artists tracks, once again, a good selection and some tracks that I’m looking forward to hearing (Bibio covering Boards Of Canada and Pivot covering Grizzly Bear). (elemental) – a single CD which looks like a mix. (This is car fodder for me – I can’t do mixes on my HiFi lying on the sofa, just doesn’t seem right).

Then we’re onto the vinyl. Stunning debossed 10″ sleeves. Three fall under the title of (unheard) – I think that’s probably self-explanatory. Once again a good cross-section. (As long as there’s a Autechre and Boards of Canada track I’ve got a smile on my face – Clark, Plaid, Elecktroids, Flying Lotus, Nightmares on Wax, Broadcast and Seefeel just make it beam wider).

Then we end on two 10″ disks bearing the title (infinite). (I had to google this one). “2 x 10” vinyl cuts of hand-picked locked-groove loops from Warp tracks. Four sides of loops for mixing fun. Exclusive to Warp20 (Box Set) and housed in uncoated card sleeves with debossed covers.” Should be fun!

The book just seals the experience. Every release meticulously photographed in a book that deserves an independent release of its own. So much better than the Warp “Labels Unlimited” book.

I’ll be placing my order for the (unheard) CD – and that’s my only complaint! Download codes Warp! Download codes! Reward those who bought by giving them download codes for all the 10″ releases.

Here’s the link. You can buy all the releases separately, so if you haven’t discovered Warp, dive in!

http://warp.net/records/releases/warp20/warp20-box-set

Oh yes….the image size. Yes, deliberate! I wasn’t going to shrink something that beautiful!

p

Sitting here, listening to Autechre’s 2005 release [Spotify-link] and all is good. Another beautiful day here in Göteborg. I really love beautiful days. They get me going, energized. I like to be gotten going and energized.

Last lecture of the course, the one I am now taking, today. The course’s name is Classical Problems and the lecture was on Kant and whether his Constructivism is one, a Constructivism at all and two, weather he can steer clear of Relativism (and this all discussed in the epistemological bracket). I’m leaning towards that he’s barley a Constructivist but in the sense that he is one, he’s also a Relativist. Kant would be furious with me!

Funny thing: Kant was from, lived and worked in, Köningsberg (now Kaliningrad). It’s not a big place. And, I apparently have family from there. Now, Kant lived between the year 1724 and the year 1804. The family I supposedly have from there were, as I understand it, one of my grand fathers grand parents. My grand father was born in 1904! So, perhaps my grand, grand, grand father, or mother, was a relative of Kant’s! Then again, maybe not. What a heritage to bear on ones shoulders.

Hey! Is that Immanuel Kant or Tomas Halberstad?

Vown was another product of the Eadhiivek period of composition and a track I’m particularly proud of due to the micro-compositional approach I took. The track contains a simple enough melodic component but the real strength in this piece comes from the squelchy synth-based percussion which was note for note composed rather than relying on randomly generated patterns and effects.

I may have cheated a bit though when it goes all mental and reverses one channel. Other than that though it’s all above board guv, honest.

Download Vown

WIth today being the last day of the month and also considering the fact that this month signalled the 20th birthday of one of the most respected and well known independent labels in the UK, if not the world. Warp Records. I think it’s only fair that i should have a post to signify this celebration. Founded in 1989 by Steve Beckett and Rob Mitchell (who sadly passed away in 2001) the label has shown faith in a lot of more supposedly “leftfield” or awkward acts. Some of their earliest label signings included Nightmares On Wax, Aphex Twin and Autechre. Their main output for the best part of their early years and indeed most of the 90’s was IDM (Intelligent Dance Music) and other electronica type material but in recent years (say about 2000 onwards maybe) they have taken to casting out their net over a wider spectrum and taken on more apparently “indie” bands such as Maximo Park or Grizzly Bear. In 2006 they also released the debut album of one the best live bands i’ve ever seen, Battles. In fact my favourite electronic duo Boards of Canada (sorry MSTRKRFT, don’t worry, i still love you too!) have released pretty much all their material , apart from their really early stuff, on Warp. Some of my other favourite artists on Warp include Flying Lotus, Andrew Weatherall/Two Lone Swordsmen, Squarepusher and Luke Vibert.

Warp have also branched out and set up a few sublabels. Lex Records, Gift Records and Arcola. Gift Records was predominantly set up for “indie” music more than electronica and is reasonably famous for originally having signed up Pulp before they made the jump to Island Records and stardom. Whereas Lex Records roster includes Neon Neon, Boom Bip, Heartbreak and more. Thats 3 seriously good electronic artists/bands right there if you ask me. Arcola meanwhile is more disco/dance orientated and remains fairly underground, one of the more well known acts being Brothomstates (who i hear you say).

The label has also made the leap into more cinematic waters with the set up of Warp Films in 1999. Warp Films, along with Chris Cunningham, were responsible for the infamous Aphex Twin “Come To Daddy” and “Windowlicker” videos among many other music videos by various other Warp artists. They also released the Arctic Monkeys short film “Scummy Man” and gave a release to the Chris Morris directed “My Wrongs”, a film about a man who talks to a dog. Some of the more famous features on Warp Films come from director Shane Meadows. The label has released both his “Dead Mans Shoes” and “This Is England” movies.

Warp have also released a number of music and video compilations and a special AI series over the years. They also now have a digital download store (http://bleep.com/)  which originally started off as Warp only releases but has expanded to include other artist in recent years. There’s also a book, simply called “Warp”, which includes an in-depth look at all aspects of the label and a full discography.

So all in all going into their 20th year, Warp aren’t looking too bad at all. From day one they’ve released music and videos from eclectic artists the world over, branched into films, digital downloading whilst all the while keeping faith in the sounds they love just as much as we do.

Here’s just some of the sounds Warp has given us over the years…

MP3s:

Aphex Twin – Donkey Rhubarb

Boards Of Canada – Chromakey Dreamcoat

Autechre – Eutow

Flying Lotus – Braethe Something/Stellar Star

Battles – Atlas

Hudson Mohawke – Polkadot Blues

Nightmares On Wax – Jorge

Jackson And His Computer Band – Utopia

Squarepusher – Don’t Go Plastic

Clark – Night Knuckles

VIDEOS

So to one of my favourite labels i’ll say,

Happy Birthday Warp. Here’s to another Twenty.

S.I.T Wolf  X

Playlist:

1. Autechre “What Is House (LFO Remix)” (Warp20 (Recreated), Warp, 2009, Reino Unido)
2. Burial “Fostercare” (5 Years of Hyperdub, Hyperdub, 2009, Reino Unido)
3. Harmonia & Eno ‘76 “Sometimes in Autumn” (Shackleton Remix) (Harmonia & Eno ‘76 Remixes, Amazing Sounds, 2009, Reino Unido)
4. Evangelista “I Lay There in Front of Me Covered in Ice” (Prince of Truth, Constellation, 2009, Canadá [EUA])
5. Vic Chesnutt “Philip Guston” (At the Cut, Constellation, 2009, Canadá [EUA])
6. Richard Hell & the Voidoids “I Gotta Move” (Destiny Street Repaired, Insound, 2009, EUA)
7. Allen Toussaint “Egyptian Fantasy” (The Bright Mississipi, Nonesuch, 2009, EUA)
8. Oumou Sangaré “Wele Wele Wintou” (Seya, World Circuit, 2009, Reino Unido [Mali])
9. Liars “Broken Witch” (They Were Wrong, So We Drowned, Mute, 2004, EUA)
10. Lightning Bolt “Colossus” (Earthly Delights, Load, 2009, EUA)

WARP RECORDS IS 20 YEARS OLD

things to be happy about…it’s hard to dislike anything that Warp produces, so I don’t. A constant source of supreme quality electronica and indie for two decades and a caustic window into the minds of some very creative musicians, designers and filmmakers.

Shane Meadow’s new film Le Donk and Scor-zay-zee

Warp20…the greatest record label in Sheffield…from Aphex Twin to Autechre to !!! to Squarepusher…to Plaid…to…Board of Canada…like theese

and Chris Cunningham (Do not watch if you are Ronan Keating..it’ll only make you worse)

the souvenir box set is out now on bleep

es so cool

Alarm Will Sound “a/rhythmia”, Nonesuch
premiera: 14.09, źródło: Boomkat.com (CD)
8/10

20-osobowa orkiestra z Rochester znana ze słabości (być może to słabość ich szefa Alana Piersona, ale przenosi się na cały zespół) do regularnej rytmiki, co – jak się okazuje – nie musi być dla zespołu grającego muzykę współczesną taką znów słabością. Ustawiali już metronomy do grania Steve’a Reicha, z którym współpracowali i z którego repertuarem nagrali dwie płyty, a potem Aphex Twina, któremu poświęcili naprawdę niezłą “Acoustikę” sprzed 4 lat. Po bardzo wiernych transkrypcjach warpowskich połamańców cofają się tym razem do źródeł, czyli Conlona Nancarrowa, który był de facto pierwszym programistą świata muzyki, pisał bowiem utwory o niespotykanej gęstości rytmicznej i komplikacji melodii – na pianolę. A zatem mało przydatne do wykonań ludzkich, co odważnym nie przeszkadza.
Największe wrażenie robi tu w sposób naturalny najpotężniejsza w zestawie kompozycja Michaela Gordona, kompozytora średniej generacji i jednego z założycieli Bang On A Can – jeśli możecie sobie wyobrazić kogoś dokładnie pomiędzy Steve’em Reichem a Nico Muhlym i Olafurem Arnaldsem, ciągle stojącego z głową w klasykach minimalizmu, ale przytupującego nogą do nagrań gitarowych, to dobrze trafiliście – jego nerwowe „Yo Shakespeare”  z 1992 roku to – poza miniaturami Nancarrowa – drugi mus na płycie Alarm Will Sound. Przeplatają to wszystko ciekawie miniatury Benedicta Masona (generacyjny rówieśnik Gordona), służące raczej rozluźnieniu rytmicznie spiętej atmosfery, a jako rodzynki służą kompozycje z dużym współczynnikiem zaskoczenia: Autechre ze swoim „Cfern” (tutaj to jedyna IDM-owa transkrypcja, ale zarazem doskonałe wykonanie) i “Agnus Dei II” Josquina des Prez – XV-wieczny utwór renesansowy, który w tej aranżacji brzmi, jak gdyby napisano go wczoraj. I to kolejny atut tej płyty – jeśli nie wymieniłem ich dotąd dość. Alarm Will Sound mają wizję tego, co chcą robić – równie precyzyjną, co ich wystukiwane na dwóch perkusistów “klasyczne” bity. Album jest spójny i autorski, mimo wszystkich autorskich niespójności w repertuarze.

T. is part of my e-minarchisto posse (much love for the gry massive) but sometimes he’d say things about music that would make me cry blood. This is my attempt to eff the ineffable.

You and I are ebony and ivory (I probably tan better than you do) musically-speaking. If you’re into it I’m out of it, and vice versa. However, we both seem to like James Blackshaw. How is this possible?

Both of us liking James Blackshaw is possible because the universe is a vast and confusing place.  I mean, it’s like electrons right?  No two in the same atom can have the same quantum state, but they can have a few quantum numbers in common.  Our tastes, well, they’re both in an outer shell around n = 4, but you’re l = 3 and I’m l = 2.

The local music scene here is okay.  Less in San Antonio than in Austin.  There’s a lot of country in SA, Robert Earle Keane and the like, not my bag (I prefer music in a discernible key that isn’t about losing your truck and marrying your sister).  But there’s some local jazz that I’ve heard in coffee shop sort of settings that’s been pretty good.  I’ve also been up to Austin to see a few post-rock bands like This Will Destroy You and a local outfit called MOM.  The latter was two dudes with orchestra instruments and a loop machine, it was pretty epic.  I really love guitar + good rhythm section which is why early metal appeals to me some, but a lot of classic rock really moves me (in particular why I think The Who >>>>> The Rolling Stones), so some music that really distills that down and strips out the vocals while still managing to have a powerful emotive or experiential effect is pretty boss.

We have bass cars here.  In fact the neighbors with the five chihuahuas sometimes exhibit bass-car-like behaviors, although thankfully not very late at night.  My favorite kind of bass car is the white trying-too-hard bass car. Because I’m a college student again, I’m spending a lot of every day on campus just kind of walking around and I’ve been seeing a lot of pretty nice cars that have been absolutely ruined by their conversion into THUMPA THUMPA mobiles. The most hilarious ones are tricked out Mitsubishi Eclipses or the like with bad body kits with some douchey suburbanite in the driver’s seat.  Popped collar and perhaps visor in full view.  At this rate generation veal will be too deaf to hear us screaming at them from the home.

This kind of reminds me of Aphex Twin / Richard D. James.  It also explains what Basement Jaxx were trying way too hard to sound like. It feels sort of incomplete however, like it’s an introduction to something and it never quite gets going all the way. I want it to go from this kind of static-laden collection of sounds with the occasional harmonic to something kind of organized with a discernible time signature, so I can try to make some sense of it.  In any case, it’s better than Stereolab.

Discernible Autechre certainly exists. I do find it odd anyone has anything remotely bad to say about Stereolab, though.

This I liked almost instantly.  The introduction is very mellow without being boring.  The guitar is very rhythmic, the bass line moves you along at a steady, relaxing clip.  And the vocal is wispy and insubstantial in a Rufus Wainwright or Sufjan Stevens kind of way, but without the same kind of purity, it’s just a little raspy and still on the high end of tenor, which is hard to pull off in a good way.  Jeff Buckley-esque, maybe?  The song itself reminds me of what Greensleeves would be like if it weren’t utterly awful in every way.  The video, well, I can take or leave that.

The video is more or less what you’re stuck with in this particular genre. Cute lady walks about with no shoes on because, like, nature.

Is this Swedish?  It sounds Swedish. I like the music, it isn’t my favorite thing in the world, but it has potential.  The vocal, however, makes me want to tear out my ears. There’s the screaming bit, and that’s just so terrible like “Oh look at me, I’m yelling and crap!  I sound so EDGY AND SHIT! LOOK AT MY COSTUME I AM FROM SWEDEN!  WE HAVE ALL WINTER TO DESIGN COSTUMES AND NO HOBBIES! SWEEEEEEEEEEEDEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEN!”  Take out the chick screaming about whatever she’s yelling about and this has potential.  The more musical vocal parts are okay, but still kind of meh.

Nyárvégi/őszhozó techno összegzésünk talán nem annyira terebélyes, mint az első gyűjteményünk a témában, de annál jobb kiadványokról szól. Nagyon érezni már a tél és azzal bekövetkező hűvös, sötét idő közeledtét, mert a továbbiakban bemutatásra kerülő kislemezek javán a művészek már e hónapok aláfestő zenéjében gondolkodtak.

Az utóbbi hetekben Silent Servant a legnagyobb kedvencem. A művésznév mögött rejlő Juan Mendezről mondjuk nem lehet túl sokat találni az interneten, és a diszkográfiája sem az a méretes fajta, ellenben minden zenéje hibátlan. Először tavaly figyeltem fel rá az első Historia Y Violencia bakeliten, amit Santiago Salazarral felezett el (azt azóta másik kettő követte, nagyon jók), most pedig a Negative Fascinations című 12”-e az, amit semmi sem tud kiszorítani a lejátszómból. Igazi keményvonalas technóról van szó nehéz beatekkel: a Discipline című felvételben a folyamatos pittyegő hang hevesen szabályozza pulzusunk lüktetését, miközben egyre jobban hatalmukba kerítenek minket a basszusok. Főidős zene, lehet rá menetelni, keményen bólogatni. Ehhez képest talán meglepő a másik oldalon található Demonstration, aminek a négynegyede szó szerint döng, és nem is lenne nagy találmány, ha idővel nem úszna be egyre több finom dub sáv alá. Így viszont minden agresszivitása ellenére is hipnotizáló tud lenni, és nagyon jó párost alkot a másik oldallal. A lemezt amúgy a földalatti techno új királya, a Sandwell District adta ki, és aki jobban bele akarja ásni magát a kiadóba, az most megteheti, ugyanis augusztusban Silent Servant mixelésében megjelent egy katalógus mix Los Perdidos címmel, ezért pár héten belül már másodszor cáfolok rá arra a kijelentésemre, hogy ezeknek a válogatásuknak semmi értelme nincs. Nagyon kemény techno hallható a szettben eseti minimal és dub kiegészítésekkel, és rajta vannak azok a Variance felvételek is, amiket nemrég Regis és Marcel Dettmann remixelt.

Végre új ep-vel jelentkezett a skót Alex Smoke is, ráadásul a saját kiadóján (Hum+Haw) adta ki az EP Of Infinite Affliction című kiadványt. A Hum+Haw is szintén a felkapott címkék közé tartozik napjainkban, az idei megjelenéseiket Philip Sherbourne-től kezdve az egész szakma dícséri, és valószínűleg ez folytatódni fog ezzel a négyszámos koronggal is. Számomra Alex Smoke főleg 2005-2006 környékén volt meghatározó producer, mindkét nagylemezét nagyon szerettem (2005: Incommunicado, 2006: Paradolia), és nem is értem, hogy miért van azóta viszonylagos csendben a szerző. Most is nagyon eltalált mindent: húzós zajtechnót szállít a számokban, egyszerre keverednek gépi hangok természeti zörejekkel, a végeredmény pedig félelmetes, már-már horrorisztikus. A Shingles a győztes nálam, de kifejezetten ajánlott meghallgatni a többi felvételt is, mert sokszor olyan érzésem van, mintha Smoke gúnyolódna a kilencvenes évek nagy kísérleti zenészeivel. El tudnék képzelni ilyen zenékből egy teljes albumnyit is.

Ha pedig az előbb azt mondtam, hogy kísérleti zenészek, akkor megkerülhetetlen beszámolni a Black Dog We Are Sheffield című kislemezéről, amin az Autechre tette tiszteletét (ez két és fél év után az első remixük). A Tunnels OV Set című zene lett kiválasztva az ep-re, s bár a sheffieldi duó nem hagyta el egy pillanatra sem a kényelmi zónáját, mégis nagyon jó munkát végeztek. Nincsenek epilepsziás rohamok, sem hipergyors ütemek; inkább azt az utat követték, amin az eredeti felvétel elindult. A másik két remixből a Crookes-féle nem az én világom, de Bass Soldier megint hozta a tőle várható sötét, fémes, döngölős formát. Az pedig tényleg a Black Dog zsenialitását tükrözi, hogy az átiratok mellé kapunk egy vadonatúj, gyönyörű ambient zenét (Tripside Syndicate), s mivel ilyenből egy ideje már minden kislemezre jut egy, ezért kiváncsian várom, hogy Downiék mikor döntenek úgy, hogy kiadják ezeket is összegyűjtve egy lemezen. Nagyon megérné.

Noha nem hagyja el az imént említett kényelmi zónát a detroiti Robert Hood sem a legújabb, Obey című kiadványán, de attól még a lemez két zenéjével nincs baj, sőt: akár azt is meg lehet kockáztatni, hogy a Minimal Nation újrakiadásának a hatására születtek. A címadó téma az emlékezetesebb: szép, acélvázra lebontott minimaltechnón nyüzsögnek egyre jobban az ambient szőnyegek, ráadásul már a felvezető szakaszban megérkeznek a kolompra emlékeztető ütemszabályzó hangok, és ez akár el is szólhatna egy órán át, én nagyon nem bánnám. A b-oldal (Resurrection) már inkább a funkynak hódol be, de nem annyira rámenősen, mint mondjuk a Greatest Dancer. A cine perszek garantálják a seggrázást és van valami robotikus ebben a hét percben is, úgyhogy ha Mr. Hood nem is tart kreatív értekezletet ezen a bakeliten, attól még a legjobb formájában hallható rajta.

Evezzünk nyugodtabb vízekre! Október 19-én jelenik meg Tama Sumo mixelésében a Panorama Bar 02, ami az egyik legjobb összeállítás, amit idén eddig hallottam. Lendületes, változatos és nagyon élvezetes a szett, új zenéket mutat be például Shedtől, Mike Huckabytől, a Prosumer & Murat Tepelitől, vagy az Ost & Kjextől. S természetesen megjelenik bakeliten is, még hozzá duplán: azt mondjuk kicsit sajnálom, hogy a két korongra összesen négy zene fért csak fel, de legalább a leghangulatosabb pillanatok. Basic Soul Unit Things Pass című számával indul az első korong, és a Mule szupersztárja nem okoz csalódást, mesterien keveri a koktélhouse-os alapra a mély, sötét hangokat és éteri melódiákat. A maradék három felvételből Steffi 24 Hoursa tekinthető még igazi gyöngyszemnek, legalábbis van a számnak valami klasszikus detroiti jellege, ráadásul az egész annyira felszabadult és szexi, hogy a hallgató nem is érzi szükségesnek, hogy tovább léptesse a lejátszót a felvétel lejárta után, hanem inkább meghallgatja még vagy ötször, netán bebújik a barátnőjével az ágyba.

Új 12”-csel jelentkezett James Ruskin is, aki az utóbbi időkben úgy tűnik, ismét rátalált önmagára. Már a tavalyi Dash album is remek volt, az idei Sabre/Maskk ep pedig talán az év legjobb bakelit kiadványa nálam eddig. Az új kislemez az Outsider címet kapta, és a hideg kísérleti hangzás helyett heves technóval jelentkezik rajta a szerző. A címadó felvétel rendkívül lendületes és meggyőző, alighanem parkettkedvenc lesz belőle a jobb helyeken – de félek, hogy hozzánk már nem jut el. A Solution című másik új zene már valamivel hagyományosabb, nehezebb téma: nem annyira rámenős, inkább azon stabil technók közé tartozik, amiket a szettek nem annyira fontos részeiben játszanak le a DJ-k, mert az integritás tartásához telitalálat (mindazonáltal valami érdekes kísérletibb hangminta van a második felében, ami a Sabre-re emlékeztet). Érdekes azonban megjegyezni, hogy ez csupán a b-oldal tartalma, az a-oldalon az Outsidernek a Luke Slater (Planetary Assault Systems) remixe található, és meglepő módon nem működik. Slater próbált mélyebb hangzást és erősebb beateket kreálni, de a végeredményben valahogy pont az eredeti dinamizmusa, éle veszett el. Keseregni persze nem kell, a két új felvétel szenzációs.

Kereskedelmi(bb) fronton is vannak finomságok: az ír Donnacha Costello július végén adta ki digitális formátumban a While In Exile-t, a saját, Minimise kiadóján, és a csomagban található két zene tipikusan az a fajta kalandtúra, amiért a művészt szeretjük évek óta. Dallamos, melankólikus technók, ábrándozós őszi tájképekkel: a Miss Synclaviera esetleg a tánctéren is működhet hajnali levezetésben, bár a drámaisága miatt biztos, hogy otthon mindig élvezetesebb lesz. Ezzel szemben a Tears Of The Vampire igazi ponyvaszörnyeteg dermesztő hangokkal, hűvös ritmusokkal. A hatásvadászsága ellenére azonban mégis összetettebb az előző felvételnél, és ez az apró ellentmondás az, ami számomra Donnacha Costellót követhetővé teszi, állandóan figyelem a munkáit. S hozzá hasonlóan szeretem elsőként meghallgatni Ellen Allien új zenéit is, aki ezúttal sem tudott lemondani kedvelt témájáról, így a százkilencvenkilencedik(!) BPitch Control a Lover címet kapta. A végeredmény tipikusan allienes: nem siet sehová, ott van benne a szexi hangja, s bár csak egy szót ismétel folyamatosan, de azt annyira széttekeri, hogy izgalmas marad. Vagyis művésztechno, esetleg sálas minimal egy kis bolondozással, feje tetejére álló hangeffektekkel és alkalmi boogie-val félúton, amit már a dobjaival szigorúbban követ a másik felvétel (You Are), így valószínűleg ez a bakelit klubkompatibilis oldala. Az ilyen zenékkel érzem kárpótolva magam a tavalyi Sool után, azt valahogy még mindig nem tudtam megkedvelni.

Zárásként pedig: időhiány miatt kimaradt, de nézzetek utána az Ancient Methodsnak (The Fourth Method EP); ezek az őrültek megerőszakolják a Sunn O)))-t!

Incerteza. Tierra. Aire.

Az 1980-as évek befejeztével gyakorlatilag az első rave-generáció kiégett, és egy második – sokkal nagyobb – lépett a helyébe. Az 1990-es évek legelején megszületett a legelső, jellegzetesen angol elektronikus zenei stílus, a hardcore, és ezzel végleg lezárult az amerikai import korszaka. Egy teljesen új mozgalom volt megalakulóban, s amíg az új stílusok nem kaptak nevet, addig a szakértők az ezen intervallumban keletkezett zenéket (1990-1992) végig a hardcore jelzővel illették.

Gyakorlatilag minden hétre jutott legalább egy tucat új banda, producer és DJ, akik efféle zenékkel kísérleteztek, ám alig lett belőlük pár időtálló. A leghíresebbek talán az Orbital, a Prodigy, az LFO és a Shut Up And Dance voltak, például az utóbbiak nevéhez fűződik a Dance Before The Police Come! című himnusz, ami a folyamatos razziákról szólt (ami mondjuk nem volt jogszerűtlen, ugyanis az elektronikus zenei partiknak a legtöbbje még mindig illegálisan működött, csak már nem szabadtéren, hanem elhagyatott raktárhelyiségekben – a warehouse-kultúra egészen az évtized végéig meghatározó volt). Természetesen a másik három formáció is korszakalkotó volt a maga nemében: míg a Prodigy a kapucnis tizenéves punkoknak nyújtott elektronikus zenei alternatívát a rockkal szemben, addig az LFO az északi house-t (ismertebb nevén: bleep ’n’ bass-t) fejlesztette mesterfokra, az Orbital évtizedes tevékenysége pedig meghatározó volt a rave-től kezdve a breakbeaten át egészen az újkori technóig. A legelső zenéjük (Chime) a brit Strings Of Life-nak felelt meg, de később, az 1994-es Are We Here? című kislemezükön az adott számnak helyet kapott egy Criminal Justice Bill elnevezésű remixe is, ami négy perc néma csend volt. Ezzel tiltakoztak a brit parlament hasonló nevű törvényhozása ellen, ami a rave közösséget fenyegette (ez vetett véget az illegális partikultúrának végül). Mindemellett talán kissé humorosnak hat, de a szintén 1994-ben megjelent Snivilisation című nagylemezükön Quality Seconds címmel az akkor reklámforradalom mellett álltak ki.

C.J. Bolland

Közvetve volt azonban csak az illegális partikultúra a közösség legnagyobb baja. A fő gondot természetesen még mindig a drogfogyasztás rohamos növekedése jelentette: míg 1990-ben a London Metropolitan 5500 kilogramm kábítószert foglalt le, addig ez a szám egy évvel később már 66000-re növekedett! Tudományosan persze nem bizonyított, de valószínűsíthető, hogy ez vonta magával a zenék színvonalának egyre rohamosabb csökkenését is. A tudatmódosító szerek hatással voltak a zenészekre és a partizókra egyaránt, s ahogyan egyre egyszerűbbé váltak a zenék, az igények is igazodtak hozzá. Az éra egyik nagy katasztrófája C.J. Bolland pályafutása volt: a művész az egyik legígéretesebb hardcore producerként volt számon tartva az évtized hajnalán, pár év alatt viszont annyira leromlottak a munkái, hogy a kiadója végül kihátrált mögüle (ettől független C.J. Bolland ismert és népszerű maradt, igaz, később a média már inkább az egyre súlyosbodó drogproblémáiról számolt be). Phil Hartnoll, az Orbital egyik alapító tagja mondta, hogy emiatt hirtelen kényelmetlenné vált az egész elektronikus zenei élet. Míg az akkor vezető kiadók (pl.: R & S, Warp) tudatosan hirdették, hogy a legjobb hardcore zenéket adják ki, 1992-ben már menekülni próbáltak a stílusból, ami nem csoda, hiszen ekkorra megint hirtelen mindenki rossz véleménnyel lett az elektronikus zenéről, és pár ember hibája miatt egy egész zenészgenerációt bélyegeztek meg tévesen. A bulikon ráadásul szinte mindenki drogozott, akkori beszámolók szerint úgymond zombivá alakult át a közönség, nem igazán tudták már értékelni a mélyebb zenéket, csak a mindent elsöprő basszusfutamokat. Ennek köszönhetően 1992-ben megtörtént a nyilvános elkülönülés. Az elektronikus zene drogoktól mentes, művészi ágát képviselő hardcore producerek egyik része a továbbiakban intelligens technónak nevezte el a zenéjét, a többiek pedig a progresszív rock mintájára a progresszív house jelzővel látták el a munkáikat. Előbbiből jelentős művészeti vonal alakult ki, utóbbi pedig forradalmasította a klubszínteret, és létrehozta a sztár-DJ fogalmát, zeneileg különösebben kiemelkedőre viszont már nem volt képes – és természetesen idővel ide is beférkőzték magukat a gengszterek.

Eme szegregációval ugyan a rave éra meglehetősen gyorsan véget ért, de a hatása rányomta a bélyegét az elektronikus zenére végig a kilencvenes években, sőt: egy nemrég jött nosztalgiahullámnak köszönhetően az utóbbi hónapokban, vagy akár az utóbbi egy-két évben ismét jelen van. Az egész törekvésnek esetleg az volt a legnagyobb baja, hogy a végére már meglehetősen gyerekessé vált a maga csak az itt és most számít jelmondatával, és így annyi lázadást, újítást sem tudott felmutatni, mint a punk a hetvenes években. Vagy talán az, hogy a legtöbb ilyesfajta zenét tisztán már élvezni sem lehetett. A lezártával viszont számos új lehetőség bontakozott ki a műfajon belül, amivel nem kevesen éltek is, méghozzá igen gyorsan.

az első Artificial Intelligence borítója

Az egyik legfontosabb új mozgalom az idm-zenészek köréből állt, melyek mondhatni kivétel nélkül a Warp kiadónál voltak leszerződve. A sheffieldi label elgondolása kifejezetten hardcore-ellenes volt: létre akartak hozni egy olyan tánczenei kultúrát, aminek a zenéi inkább az ember fejét táncoltatják meg a teste helyett, vagyis az idm zenék elsősorban otthoni hallgatásra születtek. A legelső ilyesfajta kiadvány az Artificial Intelligence című válogatás volt, melynek a borítóján egy robot szerepelt egy lakás nappalijában, amint egy kanapén hátradőlve éppen valamiféle egzotikus dohányt szív. A falakon két festmény volt látható: az egyik a Pink Floyd Dark Side Of The Moonjának a borítóképet ábrázolta, a másik pedig a Kraftwerk Autobahnjáét. Ezzel a Warp üzenete egyértelmű volt: megteremteni egy olyan elektronikus zenei stílust, ami a hardcore gyerekessége után a felnőtteknek szól (itt esetleg gondolhatunk a nyolcvanas évek kiégett, partizásba belefáradt, megöregedett generációjára is), és az egyszerű basszusfutamok helyett érett, kidolgozott melódiákat tartalmaz. Az eképpen keletkezett zenéket sokféleképpen hívták akkoriban: ambient techno, intelligent techno és a többi, végül azonban az intelligent dance music kifejezés terjedt el széleskörben, illetve ennek is a rövidítése, tehát az idm. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy a felvételek már 1992-ben sokszor túlmutattak a techno 4/4 ritmusképletén, és nem egyszer egészen furcsa, olykor mindennek ellentmondó ütemek születtek, amit techno helyett logikusabb volt egyszerűen dance musicnak elnevezni.

Ha össze akarjuk szedni a legismertebb előadókat, akkor már nem elég két-három nevet felsorolni, ugyanis jóval többen túlélték a korszakot, és mindmáig nagy hírnévnek örvendenek. Az időszak egyik legnagyobb zeneszerzője kétségkívül Richard James volt, aki Aphex Twin néven vált ismertté a zaj alapú, sokszor mindennemű zeneiséget nélkülöző albumaival (ugyanakkor viszont írt komolyzenei témákat is), amik megteremtették az experimental (kísérleti) zene stílusát, ez pedig később a digitális formátum egyik előfutára lett. Mellette elengedhetetlen megemlíteni a manchesteri Autechre duót (ejtsd: otekör), ugyanis hozzájuk kötötték elsőként az idm elnevezést. Mind a mai napig aktívak, tavaly adták ki a kilencedik nagylemezüket, de hasonló mondható el a Plaidről is, kiknek a tagjai abból a Black Dogból váltak ki, ami szintén útmutató volt a technóban, majd később az idm-ben, és szintén a Warpnál volt leszerződve sokáig. Kicsit megkésve, a kilencvenes évek közepén debütált a Boards Of Canada duója, akik talán elsőként fordítottak hátat a technónak, és a folk zenén keresztül, illetve annak újraértelmezésével közelítették meg az idm-et.

Nemcsak az idm mozgalom volt azonban jelentős. Ugyan az intelligent techno és az ambient techno elnevezések nem igazán váltak be, de az ambient house kifejezés igen, melynek mindmáig az egyik – és egyetlen – kiemelkedő neve az Orb. A formációt Dr. Alex Paterson alapította, aki a nyolcvanas években a Killing Joke nevű punk rock banda roadie-ja volt. (mellette megtalálható volt még akkoriban Jimmy Cauty a KLF zenekarból) Az Orb jellegzetessége, hogy a zenéjében mindig volt valami posztpunk irónia, amit monty pythonos humorral adott elő, ugyanakkor tisztelte a kor legnagyobb rockzenészeit, sőt, dolgozott is együtt párral (pl.: a Pink Floyd basszgitárosa állandóan visszatérő vendég volt), ráadásul Patersonék nem voltak restek humoristákat is felkérni, hogy különféle, egy-két mondatos szövegeket rögzítsenek velük, melyeket aztán samplerezhettek az olykor húsz perc hosszúságú ambient house zenéikben. Az Orb azért tekinthető forradalminak az elektronikus zenében, mert valami olyat csinált, amire azóta se volt képes senki, és elhitette az egész világgal, hogy az égboltot a földön fekve is meg lehet érinteni (a második, U.F.Orb című nagylemezük ráadásul az első olyan elektronikus zenei album lett, ami nemcsak, hogy a brit eladási listák élére került, de hetekig vezette is!). A munkásságuk még ma is kifejezetten jelentős és aktuális, nemrég jelentkeztek új nagylemezzel.

Aphex Twin

A gyorsabb ütemekkel rendelkező zenék mellett persze adta magát az ötlet, hogy az ambient zenét is forradalmasítani lehet. Brian Eno úttörőnek számító munkái mondjuk már az 1970-es években megjelentek, és életre hívták a stílust, de a mai értelemben vett ambient Aphex Twin Selected Ambient Works 1-2 lemezeivel kezdődött. Csakúgy, mint az experimental, hardcore és industrial zenéi esetében, Richard James az ambientben is életre keltett valami olyat, ami eddig soha nem létezett. Saját elmondása szerint sokszor erőlködött azon, hogy arról álmodjon, hogy zenét ír, majd próbált visszaemlékezni az álmaira, és azokat rögzíteni a stúdióban (emiatt sokszor haza se ment, hogy minél kevesebb emléket veszítsen az írás előtt). Richard James máig respektált kortársai Luke Vibert, a Global Communication és a Future Sound Of London voltak, utóbbi sok kritikus szerint megteremtette a digitális progresszív rock fogalmát, noha a lemezeiken a gitár csak rétegként volt hallható az olykor kritikus sötétségbe merülő ambient témákban.