Először furcsán csodás, szabad érzés. Mehetek ahova csak akarok, maradhatok ameddig akarok. Ha reggel álmatagon kitámolygok a konyhába, ott is maradhatok akár egy órát, nem kell rögtön felöltözni és sétálni szaladni. Ha este lustálkodom a tévé előtt, nem kell közben arra gondolni hogy mégegyszer le kell majd mennem. Esőben, kánikulában, hidegben… A kávézóban egész szombat délelőttjeimet eltékozolhatom, a nadrágjaim zsebe nincs kitömve zacskókkal, a konyhában nem rúgok bele a vizestálba, a kanapén van hely… tart is ez néhány napig, aztán minden furcsán átalakul…

Nem találom a helyem. Bárhova megyek, mintha elfelejtettem volna cipőt húzni vagy megfésülködni. A konyhában ücsörögve folyton mehetnékem támad. A tévé nem köt le, súlyos sétaelvonási tüneteim támadnak, de egyedül olyan esetlennek és idiótának érzem magam ahogy járom a várost. A kávézóban mindig a táskámba rejtem a kis, csomagolt karamellás kekszet, amit úgy szeret. Néha önkéntelenül a zsebembe nyúlok induláskor, hogy van-e benne zacskó. Átfut az agyamon vajon van-e friss vize, és megrendelem a következő havi tápot. A kosara üres, a kanapé üres, az ágy üres, MINDEN ÜRES… A legüresebb a lelkem, a szívem, az életem…

Néha a gép előtt ülve mozgást vélek érzékelni a szemem sarkából. Odanézek, de nem látom őt nyújtózni a szőnyegen. Sötétedés után szorongást érzek az üres utcán, mert nincs velem. Sosem voltam még ennyire magányos és elhagyatott. Hiányzik minden pillanatban…

A harmadik hét után már nem tudok másra gondolni. Amikor meglátogatom, utána napokig még rosszabb. Egy gyümölcsprésbe rakták a szívemet.

Tudom hogy jó kezekben van, és tudom hogy már elkerülhetetlen volt hogy szakemberre bízzam őt. Mindkettőnknek jobb lesz a végén. Meg kell tanulnia nélkülem lenni, egyedül lenni. Mégis számolom a napokat, amikor letelik az egy hónap és úgy mehetek el hozzá, hogy haza is jön velem…

Aztán eljön a nap. Egy végtelen hónap után. Már előző éjjel alig alszom. Ő is készülődik. Meglát, elém szalad ugatva, körbetáncol, puszilgatjuk egymást és ölelem, simogatom… Hazamegyünk, súgom a fülébe, és tudja. Érti. Odaszalad elbúcsúzni a kiképzőktől, nagyon megszerette őket. Persze visszajárunk majd minden hétvégén, sokat kell még tanulnunk, mindkettőnknek. De most HAZAMEGYÜNK!!! Csaholva rohan az autóig, és újra és újra vissza hozzám, biztosan jövök-e. Egy hangja sincs a csomagtartóban hazáig, de az udvart megint hangosan üdvözli. A lakásban minden kis zugba beszagol, aztán felheveredik az ágyamra, belefúrja a fejét a pizsamámba és elalszik…

Nagyon megerősödött és kicsit lefogyott. Kanapéhoz szokott puha bőrén itt-ott bőrkeményedések a “tábori ágytól”. A szőre fényes és selymes. És szeretetillata van. Azért persze megfürdünk, barna víz csorog a bársonybundából. Úgy érzem picit lázas, biztosan a sok izgalom. Jó étvággyal eszik, aztán már csak alszik. Lábacskái a levegőt kapálják: álmodik. Odakucorodom mellé, fejem a vállára hajtom. Felébred és alaposan megnyalogatja a fülemet. Aztán csak fekszünk csendesen. Éjjel nem bújik mellém, nagyon melegünk van. De amikor hajnalodni kezd, odajön és megnézi, megvagyok-e még.

A következő napok megmondják majd, mit értünk el. Most csak azt tudom, hogy itt van. Hazajött. És az életem újra teljes, a kis univerzumomban pedig minden a helyén. Vizestál és zacsi és póráz és kutyaszőr. De leginkább: a Kutyám, a legjobb Barátom…

Szürreális. Nincs jobb szavam arra ami történt. Bizony vannak angyalok, és olykor úgy érintenek meg a szárnyaikkal hogy kis híján padlót fogok a döbbenettől…

Nem volt jó kedvem. Rossz se, inkább üres és semmilyen. De egyedül éreztem magam, ami persze nem feltétlenül rossz, sőt. Viszont ha az ember lánya fejébe veszi hogy nagy és nehéz könyvesdobozokat meg bútordarabokat költöztet át, és nem holnap hanem azonnal, és segítség és társaság híján akár teljesen egyedül is, akkor a cipekedés egy bizonyos pontján akaratlanul is felmerül a kérdés: nem lehet hogy valójában szar az életem??? Plussz majdnem telihold, majdnem tavasz, és az utolsó doboz sehogy se akart beférni a kocsiba. Így aztán felnéztem a felhőmocskos égre, a könyörtelen mocsárholdra, leültem a betonra és rágyújtottam egy jó cigire, hátha közben a rakoncátlan doboz eltűnik, összemegy, vagy magától átteleportál… Még jóformán arra se volt időm hogy belegondoljak mit is csinálok. Még el se szomorodtam rendesen, csak egy egészen kicsikét. A harmadik sóhaj és a negyedik slukk után megjelent és mellém ült egy macska…

…Nem nagyon szeretem a macskákat. Kutyás csaj vagyok. Alapvetően állatbarát, de macskát nem tartanék szívesen. Mégis ott és akkor az az önző utcai arisztokrata olyan közel került hozzám, hogy könny szökött a szemembe. Nézte velem a holdat csendesen. Ránéztem, ő meg rám. Köszöntem neki, erre kegyesen az ölembe mászott, és hangos dorombolásba fogott. Így ücsörögtünk néhány percig édeskettecskén, én cirógattam a hátát, ő meg a lelkemet. Mire egyszercsak megcsörrent a telefonom, és érkezett a társaság meg a segítség…

Macskangyal, én mondom nektek. Mondja valaki ezek után, hogy senki se vigyáz ránk odafentről…

Ma megmentettem egy kis életet. Kivittük Tanámat a Parkerdőbe rohanni, és hazafelé kis híján elcsaptunk egy kiskutyát. Édes 3 hónapos kis keverék volt, csontsovány, férges, bolhás, szeretetéhes csöppség. Kiszálltunk és odacsalogattuk a kint bandázó fiatalokhoz, egy tíz fős társasághoz, akik szalonnát sütöttek és zenét hallgattak a tűznél. Elmondták, hogy délután látták, amint egy öregember meg egy kislány simán otthagyták a kis gombócot, és eltekertek a helyszínről.

Azt már nem is mondom, mit csinálnék az ilyen emberekkel, de mondjuk nem lenne rossz elvinni őket egy hatalmas erdő közepére és otthagyni őket hátha hazatalálnak…

Tanakodtunk, telefonálgattunk, haza nem hozhattuk a kis Kószát, de a menhelyhez sem fűlött a fogunk. Nagy szerencsénkre volt a társaságban egy gyerkőc is, aki rövid úton meggyőzte a szüleit, hogy egy kutyus bizony még hiányzik a családjukból. “Anya, hiszen nekem még egy kutyám sincs!” Így lett Kószának 10 perc allatt új családja. Egy alapos fürdetés, néhány oltás és féreghajtás, jó sok finom kaja, és fantasztikus kis kutya lesz belőle, annyira kedves volt és nyugodt.

Boldog vagyok, remélem ők is azok lesznek együtt. Eggyel kevesebb kidobott kutya az erdőben. Eggyel több jóbarát egy családban. Néha szép az élet.

Megmondom mi lesz. Felveszed szépen a kapucnis pulcsidat meg a bakancsodat és indulunk. Úgy, töröld meg szépen az orrodat. Meg is moshatnád kicsit az arcod hideg vízzel, jól kipirosodtak a szemeid. Ezt még idd meg. Nincs vita. Úgy ni. Pulcsi megvan? Helyes. Gyerünk. Nem lifttel, lépcsőn. Nem jó ilyenkor bezárva lenni. Zene a fülbe, ez az. A pörgőseket hallgasd, nem kell rátenni még egy egy lapáttal. Erre gyere, gyorsabban, egy-kettő, kifelé a belvárosból. Csendes utcák kellenek most, tompa fények, üres parkok. A folyóhoz viszlek, ránk fér egy kis idő kettesben. Nem beszélgetünk, hallgatunk csak nagyokat. Én leszaladok a vízhez és vissza, ha akarod bukfencezek is neked a fűben, mosolygok rád és körbeszaladgállak. Te meg szívj el pár szál cigit, sóhajtozz nagyokat és énekelgess halkan, ahogy mindig. Látod, már mosolyogsz is. Gyere, bújjunk össze jó szorosan. Kapsz egy puszit is, jó nagyot, a füledbe. Mehetünk lassan vissza, egészen besötétedett idekint, és érzem hogy már kezd hajnalodni odabent. Szomjas is lettem meg fáradt. Ha hazaértünk, ugye odakucorodhatok melléd a kanapéra? Ha megvacsiztam? Csak egy kicsit, csendben leszek és nem túrlak ki, ígérem. Fejemet a combodra hajtom, és csak nézlek, nagyokat szuszogok közben elégedetten, te meg olvasol valami szép mesét. Talán énekelsz is nekem, azt nagyon szeretem. Megnyugszom tőle egykettőre.

Látod, minden rendben van. Én itt vagyok Gazdi.

És én is. Sokat, túl sokat. És elvágyódom. Na, nem örökre (“itt élned, halnod kell”) de valami erő tol-taszít vagy húz-vonz, el, el innen, messzire, máshova, nem itt lenni, nem így lenni, kiszabadulni, gyökereket tépni, láncokat szakítani, hidakat felgyújtani, vissza se nézni, elszabadulni, nem gondolva semmire, se mások véleményére, se következményekre, se számlákra és elvárásokra.

Hiszen nem is élünk, élet ez? Egyik napról a másikra hajtani hogy legyen pénz csekkre, kajára, ruhára. Parkolójegy, távhő, vasnépe-előfizetés. Ingatlanadó, kötelező biztosítás, közös költség. Mobil, tévé, internet. Infrastruktúra. Elektromosság. Télen meleg, nyáron hűvös. Bőrcipő, vászonnadrág, gyapjúpulcsi.

Fognám a kutyámat meg egy hátizsákot és elindulnék szívesen. Arra amerre ő vezet, ki tudja hova jutnék. Tana Afrikára gondol, én arra gondolok hogy nem vagyok boldog, nem boldog ő se, nem boldog Ő se, mit keresünk itt? Mire várunk itt?

És jövő héten, meg azután, meg jövőre is ezen fogok gondolkodni keserűen, mert gyáva vagyok. Marad a magyar fű a magyar napon, piszkos magyar valóság, sárga csekk, teszkó, győzike a tévében, blogon megélt virtuális kalandok.

Tanában bízom, hogy egyszer séta közben végre elhatározza magát, és elvonszol világgá. Hátha…

Kategorizálok bizony. Csoportokba helyezek dolgokat. Fő és alcsoportok, ágak-bogak de számomra tökéletesen áttekinthető, élére állított világ ez. Digitális fotóim téma vagy alkalom szerint mappákban vannak. Papírképeim feliratos borítékokban. Méltóbb képeim albumban: a való és a virtuális világban egyaránt. Könyveim stílus szerint a polcon, akárcsak cd-im a tokokban. A számlák szolgáltató szerint bugyikban a mappában. A csekkek ugyanígy, összegemkapcsozva. A tányérok és lábasok méret szerint. Rend a lelke mindennek. Adminisztrácia. Monika Geller reinkarnációja. Vagy csak Ronika, aki így érzi jól magát.

Amikor rámjön  az a bizonyos ötperc, fogom magam, készítek egy új mappát vagy előveszek egy üres borítékot, ürítek egy polcot vagy tokot, és minden egzakt rendszertől függetlenül, szubjektív válogatásba kezdek, kiragadom a számomra kedves képeket/könyveket/zenéket és külön veszem őket. Az ilyen borítékok és mappák túlrendezett életem pánikszobái. Mondjuk, hogy ezeket kapnám magamhoz ha bunkerbe kéne vonulnom meteorbecsapódás miatt.

Mostanság rendszerezhetem az írásaimat is, vagy az ismerőseimet akár a mobilomban (család-barátok-kollégák-ismerősök-kretének-felnevedd) vagy azon a bizonyos gyűlölveszeretjük iWiWen (család-barátok-osztálytársak-nónémföldijeim-diplomáciai muszájvoltvisszajelölni-valamikor ismertelek…)

És lám, új szórakozásom a pánikszoba berendezése a fejemben/szívemben az agyonkategorizált ismerőseimből is. Nem azokat szedem össze képzelt besztof csoportomba akiket pl nagyon szeretek vagy jól ismerek, nem ám! Túlélőcsomag emberi lényekből. Szellemi táplálékaim ők, vonzanak-taszítanak de megfoghatatlanul többek számomra mint akár egy testvér. Nem feltétlenül barátok. 

De fantasztikusak. Fantasztikusak vagytok, akiket kigyűjtöttem, a kincsem és többet értek sok olyannál aki tett értem valamit vagy éveket töltött velem, mert akaratlanul, a lényetekből fakadóan napról napra adtok. Enni adtok a tudatomnak. És a legtöbben még csak nem is tudtok róla.

Barátokról egy utolsó szót: kell hogy valaki meghallgasson, sétáljon veled szótlanul amíg összeszeded a gondolataidat, ne szóljon vissza és ne kritizáljon, vállát tartsa ha sírsz, veled legyen ha egyedül vagy, melléd üljön és nézhettek egy irányba, hibáiddal együtt elfogadjon…  Kell bizony.

Nekem van Kutyám, hát neked???