– Ó, mielőtt döntene a kishölgy, szavazzuk meg! Ki akarja, hogy együtt albumot adjatok ki?

Heten föltették a kezüket.

Én vagyok az egyetlen tiltakozó. Ezt nem hiszem el!

– Le vagy szavazva! – örvendezett Emi.

– De én akkor sem akarom! – tiltakoztam továbbra is.

Ha én nem csinálom meg, akkor viszont nincs énekes, így az egész bukta.

– Rendben. Válassz, vagy kilépsz a csapatból, vagy elfogadod! – állított Anna döntés elé.

– Anna, ugye, ezt nem gondolod komolyan? – kérdezte Amanda ijedten.

– Oké, kilépek! – mondtam hűvösen.

Mindenki elképedt, még Anna is. Azt várta, hogy majd beadom a derekam a kis fenyegetőzésére. Sajnos, ahhoz túl büszke vagyok!

Az a gond, hogy nagyon szerettem a csapatot, és nem akartam itt hagyni! Miért kényszerítenek erre?!

– Most csak hülyülsz, ugye? – kérdezte Emily sápadtan.

– Nem, nem hülyülök. Sziasztok! – köszöntem, majd elsétáltam.

Pedig nem akartam.

A hülye büszkeségem miatt szívok. Ezt nem hiszem el! Én is csak egy liba vagyok, aki fennhordja az orrát, és képtelen leereszteni!

Már patakzottak a könnyeim. A parkban lyukadtam ki, ott pedig leültem egy padra. Megint itt ült az a néni.

– Mi bánt kislányom? – kérdezte szelíden, mintha egy porcelánvázához beszélne, amely bármelyik percben eltörhet.

– Találtunk egy menedzsert, aki a barátaink bandáját is menedzseli. Minket is a szárnya alá venne.

– És hol itt a probléma, kedvesem?

Lehajtottam a fejem.

– Azt akarja, hogy a másik bandával közösen készítsünk lemezt. Én viszont nem akarom! Magam sem tudom, hogy miért. Imádom a bandám, mégis otthagytam őket egy ilyen semmiség miatt! Pedig nem akartam! Csak a büszkeségem! Utálom! Vissza akarok menni!

– Mi akadályoz meg benne? – kérdezte egy hang mellőlem.

Ez már nem a néni hangja volt, sokkal inkább Tomé. Ő ült mellettem.

– Nem tudom, egyszerűen nem menne! – borultam rá a vállára sírva.

– Dehogynem, csak te nem hiszel benne! – vigasztalt, miközben a hátamat simogatta.

– Lehet, hogy az én hibám – vallottam be végül. – Igazad van, egy próbát megér!

– Remek, akkor menjünk vissza – mondta Tom vidáman, majd felállt.

Én követtem őt. Lassan, de biztosan beértünk a stúdióba.

– Már azt hittük, hogy sose jöttök vissza! – ugrott fel a menedzser izgatottan a helyéről.

– A kicsike végül meggondolta magát – vigyorodott el Tom, majd megveregette a vállam.

– Tom! Mókustörvény! – néztem rá ördögien vigyorogva.

Tom rögtön védekező pózba állt, és szépen eloldalazott.

– Mikor kezdjük a munkálatokat? – kérdezte Georg.

– Ácsi! Előbb saját lemezt kell kiadnunk – vágott közbe Amanda.

– Aha. Nem szeretném, ha nevet kéne váltanunk! – állt mellé Emi.

– Ezzel mire célzol? – értetlenkedett Gustav.

– Arra, hogy mi lennénk a Tokio Cicák, nem? – kérdeztem idétlenül.

– Az nem lenne túl jó – mondta végül a menedzser.

Mindenki elröhögte magát.

– De mi lesz, ha nem megy az együttdolgozás? – kérdezte Anna.

Mi erre rémült pillantásokat váltottunk. Eddig is elég sok konfliktus volt a fiúk és köztünk, nem kéne még több.

Talán lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet az egész, mint amilyennek először hangzott?

– Hidd el, arra is van egy módszerem! – mosolygott sejtelmesen a menedzser.

Ez számomra vészjóslóan hangzott.

– A menedzser nekem túl hosszú szó, hívjunk inkább Meninek – ajánlotta Emi.

Meninek elfintorodott az arca.

– Ez király, Meni! – mondta Georg.

Mindenkinek tetszett az ötlet kivéve Menit.

– Oké, gyerekek, ha kiszórakoztátok magatokat, szóljatok! – mondta, és komótosan elment.

– Ajjaj, nekem mennem kell, mert randim van Peterrel. Sziasztok! – Elrohantam.

A randi jól telt, egyre jobban kezdtem megkedvelni őt, de mégis valami hiányzott belőle, ami…

Nem, Lia, erre nem gondolhatsz!

Este, mikor hazamentem három fiú ült a kanapén, és tévéztek.

Hiányzott: Emi és Georg, Anna, és Amanda.

Sejtettem, hogy Emiék mit is csinálhattak.

Annát bizonyára Tom elüldözte, Amanda pedig bulizni ment.

– Hát ti? – kérdeztem meglepődést színlelve.

– Úgy volt, hogy filmet nézünk, de Emily és Georg felmentek a szobába, Annának agyára ment Tom, és Ami meg bulizik. Így mi maradtunk – adta az egyszerű választ Bill.

– Társulok hozzátok! Játszunk, „ki marad fent a legtovább?”-ot! – huppantam le közéjük.

– Oké, de mi legyen a díj? – kérdezte Gustav.

Elgondolkodtunk mindannyian.

– Azt majd a győztes eldönti – mondtam végül.

Hát, elindult a vetélkedés.

Elsőnek Tom adta be a derekát, másodszorra Gustav.

Billel egymás mellett ültünk, és néztünk egy horror filmet.

Ezután biztos én nyerek, mert nem merek elaludni.

Olyan véres, gyilkos jelenetek voltak benne. Fúj!

Pár percre lehunytam a szemem, de ekkor gyilkos képsorok jelentek meg előttem. Rögtön fölébredtem.

– Jaj, ne! Már azt hittem, hogy győztem – mondta Bill keseregve.

Már ő is nagyon álmos volt, akárcsak én.

– Nem adom olyan könnyen! – válaszoltam álmosan.

Továbbnéztünk valami buta sorozatot, úgy hajnali három körül járt az idő.

Egyszer csak Bill az ölembe dőlt. Elaludt.

Én nyertem! A film megtette a hatását!

Felkeltettem, hogy közöljem vele a vereségét.

–M-mi történt? – kérdezte ijedten.

– Elnyomott az álom, kicsi Bill – nevettem el magam halkan, nehogy felébresszem a többieket.

– A francba! – morogta halkan.

– Mindegy, de én most megyek és alszok! – mondtam, és elindultam felfelé az emeletre.

Alig értem el az ágyat, máris sikeresen bealudtam.

Hát ez is egy jó hajnal volt. Reggel telefoncsörgésre ébredtem.

Folyt. Köv.

A/N: Annak ellenére, hogy milyen bugyuta történet, remélem azért élvezitek!

Másnap reggel már úton voltam Amerikába repülővel. Mégis valahogy úgy éreztem, hogy valami nagyon fontosat elfelejtettem, és ez nyugtalanított.

Az érzés akkor is ott motoszkált bennem, mikor megérkeztem a New York-i reptérre, pontosan hajnali négy órakor. Mindig is utáltam az időeltolódás okozta levertséget.

– Bill – nyújtotta felém mosolyogva a kezét Loren.

– Loren – viszonoztam.

Régi partnerünk volt a tengerentúlon. Mióta itt is terjeszkedni kezdtünk, úgy két és fél éve, ő intézi az itteni dolgainkat. Havonta átjön valamelyikünk ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Eddig semmilyen kivetnivalót nem találtunk a munkájában.

– Volt egy szerencsétlen baleset a Las Vegas-i Tokio Hotelben, de eltusoltuk az ügyet. A költségvetés rendben van, habár a Los Angeles-i könyvelő megpróbált sikkasztani. A szülei mellett nyugszik az óta. Ám van egy kis gondunk.

– Ne kímélj! – vettem el a csomagom a szalagról.

– Az itt lakó különlegesek nem hajlandóak üzletet kötni velünk. – Úgy ejtette ki a szót, mintha valami betegség lenne. Egyformájában az is volt.

Már három éve, hogy megjelentek a színen a különlegesek. Először visszafejlődtünk a középkorba, és üldözték őket – már akik tudtak róluk –, aztán rájöttek az emberek, hogy nagyon is jól jöhetnek.

Olyanok, mint a haszonállatok. A tehenet a tejéért tartották az emberek régen, a különlegeseket pedig a vérükért.

Ez egyelőre csak Amerikában volt divat. Európába még nem gyűrűzött be. Természetesen az amerikaiak gondoskodtak róla, hogy a lehető legkevesebb információ szivárogjon ki a különlegesek létezéséről.

Persze mindenki tudta, hogy vannak, csak nyíltan nem mondták ki. Talán jobb is volt így. A tömeghisztéria, ami bekövetkezett volna, minden képzelet felülmúlt volna.

– És szerinted én mit tehetnék ez ellen? – húztam fel a szemöldököm hitetlenkedve.

Ha a különlegesek nem akartak valamit megtenni, akkor Isten sem tudta rá venni őket.

– Van egy nő. Ő a felbujtó. Ha őt meggyőződ, akkor mindenki más engedelmeskedni fog. Muszáj lesz valamit csinálnod, másként súlyos következményei lehetnek a dolognak. – A súlyos szót eléggé kihangsúlyozta, hogy biztosan megértsem, mire akar kilyukadni.

– Meglátom, mit tehetek. Viszont most inkább a szállodámban mennék, és aludnék pár órát reggelig. Kimerítő ez az időeltolódás – fogtam meg a fejem fájdalmas arckifejezést vágva.

Loren bólintott, majd elkalauzolt a limuzinhoz.

Engem kitettek a szállodánál, és megegyeztünk, hogy értem jönnek este hétre. Bejelentkeztem, majd vettem egy gyors tust, és bedőltem az ágyba. Három körül felébredtem. Az első dolgom volt felhívni Tomot.

– Halló? – szólt bele álmosan.

– Ilyen korán alszol már?

– Hosszú napom volt – motyogta. – Ezek szerint te is épségben odaértél. Ennek örülök.

– Igen. Ám van egy kis bibi. Az itteni különlegesek nem hajlandóak belemenni az üzletbe.

– Ó, a francba! – káromkodta el magát visszafogottan. – És most mi lesz? Nélkülük befuccsolhat az egész New York-i biznisz.

– Ma este megyek tárgyalni a körlettartóval. Remélem, sikerül jobb belátásra bírnom – fűztem hozzá reménykedve.

– Rendben. Legyél nagyon óvatos! – kötötte a lelkemre. – Nem szeretném, ha üresen küldenének vissza, hogy eltemethessünk.

– Megteszek minden tőlem telhetőt – válaszoltam, hogy megnyugtassam.

Igazából nem rajtam múlott az egész. A körlettartó azelőtt kettétörhetne, mielőtt kimondanám a saját nevemet. Azért vicces az erőviszonyokat latolgatni egy különlegessel szemben.

Lementem a hotel éttermi részébe, és meguzsonnáztam. Utána összekészülődtem, és vártam, hogy Loren jöjjön értem.

Hét előtt tíz perccel a hallban ültem. Mikor Loren megérkezett, egyből indultunk a körlettartóhoz.

Nem sokan tudtak arról, hogy a különlegeseknek saját társadalmi rendszerük van. Inkább a magunkfajta tisztességesnek tűnő nem tisztességes emberek ásták bele magukat a különlegesek ügyeibe.

Loren felettébb idegesnek tűnt.

– Van valami, amit nem mondtál el nekem, és tudnom kéne róla? – pillantottam rá gyanakvóan.

– Nincs, dehogyis! – vágta rá egyből. Szerintem ezért mentálisan fejbe kólintotta magát.

Inkább annyiban hagytam a dolgot. Idővel úgyis megtudom, hogy mi az. Ha pedig odakerülök, már úgysem lesz lehetőségem elmenekülni.

Amikor kiszálltam a kocsiból, szomorúan nyugtáztam, hogy a pletykák messze álltak a valóságtól. Egy rozzant bár volt, semmi több.

– Azt hittem, valami fényűzőbb – adtam hangot a csalódottságomnak, mikor bent is körülnéztem alaposan.

– Sajnos nem telik nekünk többre, egyelőre – hallottam meg egy bársonyos hangot a lépcső tetejéről.

– Ezen változtathatna, hölgyem, ha elfogadná az ajánlatunkat – léptem egyből a tettek mezejére.

Minél előbb szabadulok innen, annál jobb lesz. Kirázott a hideg is ettől a helytől és ezektől az alakoktól.

– Nem találtam eléggé kedvezőnek a mi szempontunkból – sétált le kecsesen.

Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

Ez a nő maga volt a megtestesült szépség. A különlegesek egyik különlegessége: az emberek számára ellenállhatatlanok.

Magas volt, mégis alacsonyabb nálam. A haja hollófekete volt, barna szeme pedig mindentudóan csillogott a tompa fényben. Bőre hófehér volt, ajkai pedig vérvörösek. Csodálatos kontraszt.

Megráztam a fejem, hogy kizökkentsem magam a transzból, amit a nő aggatott rám. Apró ajkai elégedetten húzódtak mosolyra, amint észrevette, hogy elérte a célját nálam.

– Megkérném, hölgyem, hogy ne játsszon az elmémmel! – emeltem fel kissé a hangom.

– Elnézést – válaszolta szárazon –, rossz szokás. Kérem, fáradjon be az irodámba! Nemsokára nyitás van, és nem szeretném, ha mások is hallanák a kettőnk között elhangzó dolgokat.

Bólintottam, és követni kezdtem, mikor elindult. Beértünk a helyiségbe, én pedig becsuktam az ajtót magam után. Ő hellyel kínált; elfogadtam.

– Nos, Mr. Kaulitz – kezdett bele, miközben bíborszínű folyadékot töltött egy üvegpohárba –, milyen más ajánlata lenne, amit még az az idegesítő nőszemély nem kínált fel?

Halvány mosolyra húztam a szám.

– Kezdetnek, nem nő vagyok, és idegesítőnek sem mondanám magam.

– Ez már egy jó pont – mosolyodott el elégedetten, majd felém nyújtotta a poharat. Gyanakvóan húztam fel a szemöldököm.

– Csak bor – kuncogott halkan, amitől felállt a hátamon a szőr is.

Nagyon értenek az ember idegeinek borzolásához.

– Mit szeretne még ahhoz, hogy üzletet köthessünk? – vettem el a poharat, majd az ajkaimhoz emeltem. Ő sóvárogva figyelte a mozdulatomat.

Sokkal egyszerűbb, ha inkább ő szabja meg feltételeket, és én alkudozom, mintha fordítva. Elgondolkodva bámult rám.

– Mondja csak, Mr. Kaulitz, ön mennyi idős?

– Nemsokára betöltöm huszonhatodik életévemet. – Nem kérdeztem vissza ugyanezt, elvégre faragatlanság lett volna.

Mintha megérezte volna a kíváncsiságomat, felnevetett.

– Legyen annyi elég önnek, hogy a szépunokám lehetne – mosolygott sokatmondóan.

Egy gyors fejszámolás után rá kellett jönnöm, hogy legalább kétszáz éves is elmúlt.

A döbbenet biztosan lerítt az arcomról, mert újból elnevette magát.

– Maguk, emberek, nagyon szórakoztatóak tudnak lenni – jegyezte meg jókedvűen.

– Örülök, hogy örömét leli társaságomban.

– Visszatérve az üzletre. Nekem kevés a jutalék, és sok a kockázat. Már így is túl nagy figyelmet vontunk magunkra – csóválta meg a fejét rosszallóan.

– Maguk, különlegesek, nem bujkálhatnak örökké az éjszakában – világítottam rá a tényre.

– Több ezer éve ezt tesszük. – A hangja élesen csengett, mint mikor megkarcolnak egy üvegfelületet. – Hirtelen jött a felismerése az embereknek, hogy létezünk.

– Badarság! – vágtam közbe faragatlanul. – Rengeteg legenda és mítosz kering a különlegesekről. Épp itt volt az ideje, hogy megmutassák magukat.

– Kérem, hagyjuk ezt, és mondja végre ki nyíltan, hogy mi is vagyok! – nézett dacosan a szemembe.

– Vámpír, maga egy vámpír – ismételtem meg a szót szenvtelenül.

– Köszönöm – sóhajtott. – Csak azért találták ki ezt a különleges maszlagot, hogy jobban beadhassák a társadalomnak, hogy igenis léteznek vámpírok. Nem kell sok idő, és mi is ugyanolyan jogokkal fogunk bírni, mint maguk, emberek.

– Addig is segíthetnék önnek a beilleszkedésben.

– Akármennyire próbálkozik, nem fogok belemenni az üzletbe. – Belém látott.

Tudta, hogy mit akarok kihozni a dologból. Bár még egy hülye is rájött volna, annyira próbálkoztam.

– Az emberek többsége fél maguktól, és-

– Ez így jó! – vágott a szavamba. – Nem holmi pelyhes állatkák vagyunk, amikben kedvükre gyönyörködhetnek. Ragadozók vagyunk, az éjszaka és a friss vér éltet bennünket. – Az utolsó szavakat már csak suttogta.

Lehetetlennek tűnt meggyőznöm a nőt az igazamról.

– Figyeljen – sóhajtottam –, szörnyen fontos lenne számomra a különlegesek, vagyis a vámpírok együttműködése! Bármit kér, megadom!

Ez volt az utolsó kártyám. Ha ennek nem dől be, akkor semminek sem fog!

A nő arca felragyogott egy pillanatra, de utána szoborszerű lett.

– Egyetlen követelésem van – jelentette ki fennhangon, némi gondolkodás után.

– Mégpedig?

Reménykedtem benne, hogy semmi olyan.

– Ha eltölt velem egy éjszakát, akkor belemegyek bármibe!

A szavak késként szúrtak belém.

Csak le kellene feküdnöm vele ahhoz, hogy azt tegye, amit akarok.

Hiszen nem is élő! Az nekrofília lenne, nem? Nem, mert mozog, de viszont nem ver a szíve! Egyszóval vámpír. Halott, mégis mozog.

– Meggondolom még – álltam fel, amilyen gyorsan csak tudtam.

– Ugyan, ez álszenteskedés lenne öntől, Mr. Kaulitz! – emelkedett a fel a székéről ő is.

– Miért is? – vontam fel a szemöldököm értetlenül.

– Eddig győzködött, hogy beadjam a derekam, és mikor megtörtént, hogy meg is kaphatná, amit akar, akkor visszakozik. Tipikus férfi – tette hozzá gúnyosan.

– Már elnézést, de a megállapodás nem tartalmazta a szexuális együttlétet!

– Ez csak egy kis extra – sétált oda hozzám.

Mikor elém ért, finoman lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolt. Egyáltalán nem volt hullaszaga, sem íze, mégis a tudat miatt elhúzódtam tőle.

– Kár – jegyezte meg közönyösen –, többet vártam öntől!

– Az lehet, de nem fogja megkapni – válaszoltam határozottan. – Az üzletet pedig tekintsük semmisnek!

– Ahogy kívánja! Earl majd kikíséri. – Az ajtó kinyílt, egy magas, izmos férfi jött be rajta.

Megfogta a karom, és magával rángatott. Kitaszított az ajtón, majd jól rám csapta. A limuzinból Loren szállt ki.

– Hogy ment? – nézett rám izgatottan.

– Felejtsd el – legyintettem lemondóan –, ezt fújhatjuk!

– Értem – válaszolta elgondolkodva.

– Mivel nincs más elintéznivaló, holnap este visszautazom Németországba.

– Ilyen hamar? – döbbent le.

– Igen. Ki kell találnunk valami új lehetőséget, amivel robbanthatunk New York-ban is.

A szállodában vettem egy jó forró fürdőt. Egyre csak a vámpírnő járt a fejemben.

Végül felvettem a telefont, és tárcsáztam.

– Halló? – szólt bele megint az álmos hang.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek.

– Semmi baj. Mi a gond?

– Nem jött össze a tárgyalás. A nő le akart feküdni velem.

– Te mit válaszoltál? – Tom hangja egyszerre volt meglepett és zaklatott.

– Visszautasítottam, mégis mi mást tettem volna?

– Megnyugodtam – fújta ki a levegőt. – Akkor viszont felesleges ottmaradnod.

– Tudom, épp ezért egy holnap esti járattal repülök is haza majd.

– Rendben. Jó éjt!

– Neked is.

Kimásztam a kádból, és egy törülközőt tekertem a derekam köré.

Amikor kisétáltam a szobámba, váratlan meglepetés fogadott.

– Maga meg hogyan került ide? – vontam kérdőre a lakosztályom közepén ácsorgó nőt.

– Gyönyörű! – jegyezte meg ámuldozva. – Akárcsak a lakója – pillantott rám, majd leplezetlenül végigmért.

A tekintete szinte perzselt.

– Elnézést, de nem vártam vendéget. Esetleg meggondolta magát? – Ruhák után kezdtem kotorászni a bőröndömben, miközben erősen tartottam a törülközőt, nehogy véletlenül lecsússzon rólam.

– Hadd segítsek! – Éreztem, ahogy jéghideg keze megfogja a csuklómat, és vele együtt a fehér anyagdarabot is.

– Mondtam, hogy nem fekszem le magával! – fordultam vele szembe dacosan.

Nem tudom, mi ütött belém, de hagytam, hogy leessen, ami eddig takart. Ott álltam előtte meztelenül.

Ködös tekintettel mért végig újra meg újra. Beleharapott az alsó ajkába, majd végighúzta az ujját a hasamon. Lehunyta a szemét, és egy vágyakozó sóhaj hagyta el a száját.

Nem emlékeztem pontosan, hogyan jutottunk el az ágyig.

Sóhajok, nyögések, harapások, karmolások, csókok, ölelések, végtagok, kielégülés. Minden megvolt, csak nem ebben a sorrendben.

Mikor reggel felébredtem, egyedül feküdtem az ágyamban. Azt hittem, hogy talán álmodtam az egészet, de akkor megpillantottam egy kártyát a mellettem levő párnán.

Köszönöm a csodálatos éjszakát! Az üzlet innentől sínen van.  Shanna

Visszahanyatlottam a saját párnámra, és szégyenkezve lehunytam a szememet.

Mégis hogyan lehettem ennyire hülye? Lefeküdtem egy különlegessel.

Semmi kétségem nem volt afelől most már, hogy mit is felejtettem otthon: a józaneszemet!

Folyt. Köv.

A/N: Köszönöm a visszajelzést ns-nek, Ancsának, Eminek és Dijjának! Sokat jelent, hogy írtok véleményt, lányok! Remélem, azért idővel a többieknek is megjön a kedvük a véleményezéshez, mert tudom, hogy sokkal többen olvassák, mint ahányan életjelet adnak magukról!

A következő rész tartogat némi meglepetést! Csak azért, hogy felélénkítsem az érdeklődésetek!

Ok I don’t know why but when ever I go on youtube I always run into Bill and thefunny stuff to.This one made me laugh so hard i started to cry.Well even more cause I got my bestie hear.So let me just show you why it did.

– Neked melyik tetszik jobban? – nézett rám Tom elgondolkodva.

– A barna egész helyes – válaszoltam unottan.

Már legalább egy órája vacillált. Megígértem neki, hogy eljövök és segítek, de arra nem gondoltam volna, hogy ennyire elhúzza az egész vásárlás dolgot.

– Kicsit bambának tűnik nekem – ráncolta a homlokát hitetlenkedve.

– Rendben – emeltem fel a karjaim frusztráltan. – Én feladtam! Elmegyek, és járok egyet. Mire visszajövök, ajánlom, hogy eldöntsd, vagy különben nem állok jót magamért! – fenyegettem meg, ő pedig elvigyorodott.

– Oké, oké. Hátha te is találsz egy szép darabot – tette hozzá sokatmondóan.

– Van három. Nem kell még egy! – ellenkeztem, majd elindultam a piacon.

Ez a hely mindig is nyomasztóan hatott rám. Azért az évek alatt már megszoktam, de a nyugtalanító érzés folyton ott motoszkált bennem.

– Á, Bill! – hallottam egy vidám hangot magam mellől. – Jó újra látni – nyújtotta felém a kezét Arnold.

Csak azért volt ilyen nyájas, mert azt gondolta, hogy vásárolni fogok tőle.

– Hogy van, Arnold? – ráztam meg a kezét egy üzleties mosoly kíséretében.

– Soha jobban – biccentett a középkorú férfi. – Új szállítmány érkezett. Igazi észak-európai portéka. Most ez a legkelendőbb a piacon! Hamar el fogják kapkodni ezeket a kincseket – tette hozzá mellékesen, csak úgy félvállról.

Nagyon értett ez az alak az üzlethez. Pontosan tudta, hogy hogyan vegye rá az embereket, hogy olyat vegyenek, amire valójában nincs is szükségük.

– Megnézhetném? – kérdeztem kíváncsian.

Jobb dolgom úgy sem volt, vásárolni pedig most biztosan nem fogok.

– Hát, még nem publikus a szállítmány – kérette magát egy kicsit –, de csak önnek megmutatom – egyezett bele végül.

Le mertem volna fogadni, hogy már jó pár befolyásos emberrel játszotta el ezt.

Intette, hogy kövessem, én pedig megtettem. Átvezetett a most kirakott darabok között.

Nem voltak valami szépek. Szokásos közép-európaiak.

Nekem sose jöttek be az ilyenek, mert én mindig is a különleges dolgokat kedveltem.

– Íme! – nyitott be egy kisebb raktár épületbe. Felkapcsolta a villanyt, mire néhányan felmordultak. – Kuss legyen, aljanépség! – ordította el magát, hogy csendet teremtsen.

Nem lepődtem meg az efféle viselkedésen. Mindennapos volt az ilyesmi.

A kereskedők általában középkorú férfiak voltak, akik jómódban szerettek volna élni, és azt a kereskedéssel teremtették meg. Egy-egy jól nyélbeütött üzlettel nyolcvan-kilencven ezret is kereshettek.

– A legtöbbjük szőke. Kedveli a hidegtípusokat, vagy inkább a latinosok felé húz? – pillantott rám, miközben felvett egy mappát. Ebben tárolta a főbb adatokat a termékekről.

– Inkább a sötétebbeket szeretem – válaszoltam körbenézve.

Valójában már volt otthon egy feketém, szőkém és egy vörösem. Nem volt szükségem még egyre.

Bár megfogadtam magamban, hogy egyszer még beszerzek egy barnát is.

Sétálni kezdtünk a cellák között.

– Egy nagyon fiatal példány, mindössze tizennégy éves, és szűz még – mutatott egy tejfel szőke lányra, aki összekuporodva ücsörgött, és remegett, mint a nyárfalevél.

– Nem vagyok pedofil – feleltem határozottan, némi sértődéssel megspékelve.

– Természetesen nem is feltételeztem ilyet – mentegetőzött Arnold, nehogy elrontsa az üzlet lehetőségét ezzel az apró elszólással.

Alig láthatóan megforgattam a szemem bosszankodva.

Igazán kétszínű alak volt ez a férfi.

Megcsörrent a telefonom. Tom volt az, hogy végzett.

– Nekem most mennem kell – jelentettem ki rátartin.

Ezekkel csak így lehetett bánni, mert másként nem tisztelték az embert, és csak átvágták őt.

– Várjon, kérem! – marasztalt Arnold kissé csalódott arckifejezéssel. – Van egy csodálatos, húszéves angol is. Arra igazán érdemes vetni egy pillantást – ajánlgatta készségesen.

– Rendben, de aztán tényleg távozom – bólintottam rá végül.

Elindultunk a helyiség végébe. Az utunkat kíváncsi szempárok kísérték végig.

Az utolsó előtti cellából hirtelen kinyúlt egy kéz, és megfogta a nadrágom szárát. Lenéztem a tízéves forma kislányra, aki görcsösen, remegő kézzel szorongatta a gatyámat.

– Vedd le az úrról a mocskos mancsodat, te tiszteletlen fattyú! – rúgott bele a kezébe Arnold, mire a kislány nyöszörögve visszahúzta azt.

– Erre semmi szükség nem volt – pillantottam Arnoldra komoran.

– Ezek másként nem tanulnak tiszteletet! – világosított fel bosszankodva, majd a legutolsó cellára mutatott. – Íme, egy gyönyörű egyed! Meg kell, hogy mondjam, ha nem várna az asszony otthon, akkor megtartanám magamnak. Tudnék vele egy s mást kezdeni – vigyorgott rám sokatmondóan.

Alaposan szemügyre vettem a lányt.

Semmi különleges nem volt benne, ahogy ott ült, és meredt maga elé, nem törődve velünk.

Arnold füttyentett egyet, mire a lány lassan ráemelte tekintetét.

– Csak, hogy idenézel, kis senkiházi! – mordult a lányra.

Ő nem válaszolt semmit, hanem is a tekintete továbbvándorolt rám.

– Valóban szép darab – mondtam rekedtesen, majd megköszörültem a torkom.

– Az ám! Le merem fogadni, hogy elkapkodják, amint kirakom az emberek szeme elé – jegyezte meg álmodozva.

A manipulatív szemét!

– Mennyi? – kérdeztem fennhangon, megadva magam a kísértésnek.

– Kétszáz ezer – vágta rá mohón.

– Hogy mi? – pislogtam döbbenten.

Egy első osztályúhoz képest is sokalltam az árát.

– Manapság drágák az angolok. Elég nehéz a szigetországból csempészni – magyarázta unottan.

Mérlegeltem a helyzetet.

Nincs szükségem még egy rabszolgára. Viszont, ha jobban belegondolok, Doritát úgyis nemsokára elengedem.

– Legyen – egyeztem bele végül. – Pár nap múlva visszajövök érte, addig kérem, rakja polcra!

Összedörzsölte két tenyerét, és elégedetten vigyorgott:

– Meglesz, uram, meglesz.

Visszamentem a piacra, ahhoz a bódéhoz, ahol Tomot hagytam.

A testvérem ott állt, türelmetlenül várt már rám. Mellette egy alacsony, szőke hajú, kék szemű, nagy mellű lány szobrozott.

– Bemutatom Camille-t! – bökött a lányra elégedetten mosolyogva.

– A barna akkor is szebb volt – jegyeztem meg a homlokomat ráncolva.

Camille-nak felszaladt a szemöldöke a kijelentésem hallatán. Bizonyára sértette a nem létező önérzetét.

– Te csak törődj a saját kifacsart ízléseddel! – rivallt rám Tom sértődötten.

– Ne aggódj! Fogok is – biztosítottam gúnyosan.

– Csak nem? – ragyogott fel Tom arca.

– Nem tudom, hogy mire is gondolsz pontosan de, belőled kiindulva, nem – válaszoltam halkan nevetve. – Induljunk! Vidd haza az újdonsült játékszered, aztán gyere a Tokio Hotelbe!

– Rendben – bólintott Tom, majd karon ragadta Camille-t, és lelépett vele.

Volt egy olyan sejtésem, hogy Tom el fog késni a megbeszélésről, mert még kipróbálja Camille-t, mielőtt elindulna a találkozóra.

Beszálltam a kocsimba, és hazahajtottam. Mikor beléptem a házam ajtaján, egyből April fogadott.

– Jó napot kívánok, Uram! – hajolt meg előttem, majd kinyújtotta a kezét, hogy belehelyezhessem a kabátomat.

– Neked is, April – köszöntöttem hidegen.

Muszáj volt megtartanom a tekintélyem. Másként nem lettem volna ennyire rideg egyikkőjükhöz sem.

– Szóljak esetleg Miss Doritának, hogy készítsen némi harapnivalót? – akasztotta be a kabátom a gardróbba.

– Felesleges. Csak átöltözöm, és már itt sem vagyok – néztem rá a vállam felett, miközben felfelé lépkedtem a lépcsőn.

A lépcsőfordulóban Lisával találkoztam.

– Jó napot kívánok, uram! – hajolt meg előttem ő is. – Segíthetek önnek valamiben?

– Nem, köszönöm – válaszoltam bosszankodva.

Néha már az agyamra mentek a folytonos talpnyalásukkal. Ám, ha jobban belegondoltam, ez volt a dolguk. Panaszra okuk nem lehetett, mert elég rendesen bántam velük. Ráadásul, ha ügyesek voltak, akkor a szabadságukat is visszakaphatták.

Mikor elértem a szobám ajtaját, kinyitottam a kulccsal, és bementem. Megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy végre senki nincs itt, hogy lesse minden kívánságomat.

Ledobtam a farmeremet és a fekete ingemet, majd felvettem az öltönyömet. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, majd elindultam a Tokio Hotelbe.

A bár előtt Tom fogadott Camille-lal együtt.

– Minek hoztad? – ráncoltam össze a szemöldököm értetlenül.

– Ha itt végeztünk, visszaviszem. – Tom látszólag nem volt rózsáskedvében.

– Nem vált be? – mosolyodtam el kárörvendően.

– Azt sem tudja, mit, hogyan, merre! – csattant fel bátyám dühöngve.

A lány látszólag összerándult a felemelt hang hallatára.

– Ne aggódj, lehet, hogy egy marha, de nem fog megütni! – pillantottam rá lekezelően.

A szavaim még így is nyugtatóan hatottak rá. Arcvonásai ellágyultak a megkönnyebbüléstől.

– Engem ki fog megvigasztalni? – morogta Tom.

– Cloé, Cheryl vagy esetleg Ayumi. – Az utolsó nevet némi keserű mellékízzel mondtam ki.

Tom csak megforgatta a szemét, majd beráncigálta a bárba Camille-t. Én csendben követtem őket.

Bent már várt ránk Georg és Gustav is az üzleti részlegben.

Ez a helyiség egy hangszigetelt, egy bejáratos szoba volt. Csak egy asztal és négy szék volt benne. Mindent, ami itt történt egy kamera rögzített arra az esetre, ha valami probléma adódna.

– Uraim – biccentettem feléjük mosolyogva.

– Ott maradsz! – mutatott Tom Camille-ra, aki az ajtó előtt állt, majd rácsapta a lány orrára azt.

– Nahát, Tom! Szép az új játékszered – vigyorodott el Georg sunyin.

– Ha kell, harminc ezerért viheted – közölte vele fagyosan. – Semmire sem jó!

– Megfontolandó, de inkább nem. Már nincs hely, ahová rakhatnám – válaszolta Georg könnyedén.

– Uraim – köszörülte meg a torkát Gustav, hogy kizökkentse őket –, kezdjük az ülést, mert még dolgom van!

– Rohansz haza a rabszolgafeleségedhez? – kérdezte Tom némi megvetéssel a hangjában.

Gustav egybekötötte az életét egy általa vásárolt rabszolgával tavalyelőtt. Igaz szerelem szövődött kettejük között. Lily és Gustav tökéletes páros voltak az én szememben.

Titkon, legbelül én is áhítoztam egy hasonló társra, de nem adtam hangot vágyakozásomnak, mert Tom biztosan a képembe röhögött volna.

– Igen. Viszem ultrahangra.

– Tehát tényleg terhes – motyogta Georg elgondolkodva.

Most sem hitte el, hogy Gustavnak gyereke fog születni.

– Majd szólj, ha megtudtátok a baba nemét! – mosolyogtam rá, ő pedig bólintott.

Elfoglaltuk a helyünket, és belekezdtünk.

– Az üzlet érdekében el kéne valamelyikünknek utaznia Amerikába pár napra. Ki vállalja? – nézett körül Georg kérdőn.

Egyikünknek sem füllett hozzá a foga.

Elvégre Gustavnak itt volt Lily, Tom inkább az itthoni ügyeket szereti intézni, Georg pedig nem tette volna fel a kérdést, ha maga akarna menni.

– Rendben, majd leszek én – adtam meg magam, mire hálásan pillantottak rám a többiek.

Megbeszéltük az utazás részleteit, majd mindenki ment a maga útjára. Tom a piacra, Gustav vissza Lilyhez, Georg pedig velem tartott egy kávé erejéig.

Miután végeztem, hazamentem, és bejelentettem a távozásomat.

– Összecsomagoljak, Uram? – ajánlotta egyből April.

– Nem, köszönöm, majd én megcsinálom – hárítottam.

Nem szerettem, ha a magánszférámban turkáltak. Kellemetlen érzéssel töltött el a tudat, hogy a jelenlétem nélkül kotorászik valaki a dolgaim között.

A legfontosabbakat raktam csak be, mert amúgy sem leszek távol túl sokáig, csak öt napig. Sőt, ha előbb végzek a kinti ügyekkel, akkor hamarabb hazajöhetek.

Már épp az ágyhoz sétáltam, hogy lefeküdjek, mikor kopogtam a szobaajtón. Odamentem, és elfordítottam benne a kulcsot, majd hátráltam pár lépést, és fennhangon megszólaltam:

– Szabad!

April nyitott be, és szemérmesen pislogott rám.

– Elnézést a késői zavarásért, Uram, csak szerettem volna elköszönni öntől. – Csak az ajtót tárta szélesre, nem lépett be a helyiségbe.

Tudtam, hogy miféle búcsúztatásra gondolt. Csak egy világoskék, selyemköntöst viselt, ezzel megmutatva csodálatos alakját.

April francia származású volt, de tökéletesen beszélt németül, nem úgy, mint Dorita vagy Lisa. Hármuk közül talán Aprilt kedveltem a legjobban, bár sokszor még ő is halálra tudott idegesíteni a folytonos koslatásával.

Nagyot sóhajtottam, majd megvakartam a fejemet. Valahogy semmi kedvem nem volt a dologhoz. Odasétáltam hozzá, és arcát két kezem közé fogtam. Egy gyors, ártatlan csókot leheltem ajkaira.

– Ma éjjel nem – suttogtam neki határozottan.

Próbáltam nem elutasítónak hangzani szavaimmal szemben. April arca csalódottságot tükrözött, de aztán rámmosolygott.

– Értettem, Uram. Jó éjszakát, és kellemes utat! – lépett hátrébb, én pedig leengedtem kezeimet az oldalam mellé.

– Neked is, April – csuktam be az ajtót.

Befeküdtem a hatalmas ágyamba, és leoltottam a lámpát. Kicsit még gondolkoztam az úttal kapcsolatban, majd lehunytam a szemem.

– Bill – hallottam egy lágy női hangot magam mögül. Kinyitottam a szemem.

Nem az ágyamban voltam. Egy számomra teljesen ismeretlen teremben álltam, teljesen felöltözve öltönybe. Hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem azt, aki szólongatott. A nő egy fehér csuklyás leplet viselt.

– Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? – szólítottam meg ridegen.

– Gyere, és ments meg! – kérlelt kétségbeesett hangon. – Könyörgöm, ments meg! – ismételte meg elkeseredetten.

A szemem elkerekedett, mikor a fehér leplen hatalmas, vérvörös folt kezdett szétterjedni. Ő kinyújtott felém a kezét, de az arcát továbbra sem mutatta nekem. Önkéntelenül is felé indultam, de mielőtt elérhettem volna, semmivé foszlott. Csak a véres anyagdarab maradt utána.

Rémülten ültem fel az ágyamban. Letöröltem a homlokomról az izzadtság cseppeket. Régen nem volt már rémálmom. Ez most mégis más volt. Ennek jelentése volt, és ezt éreztem.

Folyt. Köv.

A/N: Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá! Remélem, azért nem okoztam csalódást! Ez merőben eltér a Csön-csön gyűrűtől, remélem, hogy nem bánjátok, szeretek kísérletezgetni, feszegetni a határaimat!

Figyelmeztetésként elmondanám, hogy lehet, hogy lassabban fogok haladni ezzel a történettel. A Csön-csön gyűrű is nagyon sok figyelmet igényelt több szempont miatt is, ehhez pedig még több kell, mert sokkal bonyolultabb lesz a sztori! Azért megpróbálom kitölteni mással az űrt, ha két fejezet között nagyon hosszú idő telne majd el!

Kérlek titeket, hogy majd legyetek türelemmel!

Kérdés: Na, melyik TH dalt ismertétek fel az első rész soraiban?

Its Bill B*tch Lol (keeping it clean for the kids)
I was having a bad day today.Until I wacth this video it made me laugh.He looks so cute singing this.Bill is so amazing.

Szok !  Wielki pisarz Paulo Coelho zaskoczył wszystkich swoją ostatnim wpisem na Twitterze.  Pisarz napisał powiem że ostatnio słucha Tokio Hotel i bardzo podobają mu się ich piosenki. Napisał również, że planuje wypad na koncert niemieckiego zespołu w Zurychu w Szwajcarii.

Co o tym myślicie ? Ja jestem w szoku…

Good moring.Today was thinking about the person who I have a crush on.I was thinking is it a crush or is it love.I will never know untill I kiss that person.I have thought to be inlove.But that has all gone away.I don’t know why.But humans love the kiss.I have never been kissed.So yeah I want to be kiss.If I have been Kiss I don’t remember.If I have said I been kiss it was a lie.Cause well being a teenager and saying you have not been kiss is just not nomral.I want teenage love they say it’s the best love.So I want it.I want to kiss in the rain.I want to go to london and kiss in the phone booth.I was to kiss in a waterfall.I want to kiss in the water.I would love to kiss in a tree.I just dream of like everything.I mean of course I don’t just want to kiss a random guy.If I was to kiss my celeb crush bill.That would be so cool.But it wouldn’t be special if it wasn’t in a special place.like this is just a dream but It would be amazing if I was at his concert dancing in the crowd he bends down looks in my eyes and kisses me.It would just be cute and I would total fall for him.But its just a dream It might not even come true.But if it did I would remember that forever.So tell me what would your fantasy place to be kissed.

Terrific interview done by Carrie Alison for Sentimentalist during Tokio Hotel’s brief stop in New York City last month.

What does Bill want you to know, World?

Bill: We put everything in it. Some artists see it as a job; Tokio Hotel is our life. We started everything 10 years ago. We met each other in a natural way. Tokio Hotel is our baby, and we put everything and so much love into this record. That’s the most important thing – that the people know we are a naturally formed band.

Read the whole thing!

Seinen Audi Q7 hatte er erst seit wenigen Monaten. Jetzt ist der noble Wagen von „Tokio Hotel“-Sänger Bill Kaulitz (20) Schrott.

UNFALL AUF DER A 24!

Bill war letzte Woche auf dem Weg nach Berlin zu den „MTV Music Awards 2009“.
Dort sollte „Tokio Hotel“ groß abräumen: Auszeichnung als „Beste Band“!
Bei Rastow (Mecklenburg-Vorpommern) geriet Bill ins Schleudern, krachte in die Seiten- und Mittelleitplanke. Vermutlich weil er einem Auto ausweichen musste.
Zum Glück blieben alle Unfall-Beteiligten unverletzt. Schaden: 80 000 Euro!
Zurzeit sind „Tokio Hotel“ in Mexiko. Dort steht die Band mit dem Album „Humanoid“ auf Platz 1.

Via the forum on tokiohotel-china.com, Bill has been spotted in a Chinese fashion magazine Femina, with the title “New Bible of Fashion.” He’s also described as cool, mysterious, beautiful, seductive, and charming. The world is recognizing the Fashion Icon Bill really is – pay attention, US fashion mags!

(Thanks to LoveBill)

The fab Jayme Foxx of Rock On Altitude gives a great interview for the mutli-media music outlet’s Youtube channel, altitudetv. Altitude found a very nice balance of music talk, road stories, and straight fluff, even putting the obligatory “What Do You Look For In A Girl” question in a separate video. Check it out:

You can also watch it via the awesome Rock On Altitude app for iphone and ipod touch! Search “Rock On Altitude” in the apps store – only 99 cents.

– Mr. Kaulitz, ön jön! – lépett be egy halk szavú lány a helyiségbe.

Bill felállt, miközben elmormolt egy imát, és elindult a vesztébe. Hirtelen megszólalt a telefonja, ami az asztalon pihent.

– Egy pillanat – nézett a lányra bocsánatkérően.

Ő csak bólintott, és hagyta, hogy Bill felvegye.

– Halló? – szólt bele Bill a telefonba idegesen.

– Brandon vagyok – jött a komor válasz. – Csak azt akarom, hogy tudd, hogy a feleséged tényleg nem azért csinálja, amiért hiszed. Azt akarja, hogy tönkretedd magad egy ország előtt. Semmi jóra ne számíts Annelie-től! – előzte meg Billt, még mielőtt lerakhatta volna. – És Milo nem a te fiad. Az egészet csak kitaláltuk.

– Mégis miért mondod el ezt nekem? – értetlenkedett a férfi.

– Mert megérdemli, hogy megtudd – felelte Brandon gyűlölködve.

Bill nem akart hülyének és naivnak tűnni, ezért a legmegdöbbentőbb válasszal rukkolt elő, amivel csak tudott:

– El kell, hogy szomorítsalak, mert már mindenről tudok.

– Komolyan? – képedt el Brandon. Nem számított erre.

– Nem vagyok olyan naiv, mint amilyennek tűnök – válaszolta Bill kemény hangon.

– Akkor mégis vállalod ezt a megaláztatást? – firtatta Brandon döbbenten.

– Nem fogok semmi olyat elmondani, ami fájna nekem. Épp csak annyit, hogy az emberek békén hagyjanak majd – világosította fel Bill jegesen.

– Értem. – Brandon letette a telefont.

Bill kifújta magát, és visszahelyezte a készüléket az asztalra.

Erről ennyit! Most már tényleg nem fog barmot csinálni magából az egész világ előtt.

Mikor belépett a stúdióba tapsvihar fogadta.

– Örvendek, Bill! – fogott vele kezet a műsorvezető. – Több hónapja nem hallottunk felőled. Ez alatt mivel foglalkoztál? – adta meg a kezdőlöketet, amivel már gördülékenyen folytatódhatott a műsor.

– A feleségemmel töltöttem az időt.

A stúdióban elhalt minden hang, és még a műsorvezető lélegzete is elállt.

Mindenki sejtette a dolgot, de nem gondolták volna, hogy minden tagadás nélkül, ennyire nyíltan kimondja.

– Mégis ki a szerencsés? – kérdezte végül, miután sikerült felocsúdnia a döbbenetből.

– A neve Annelie Thompson – válaszolta Bill készségesen. – Három éve vagyunk házasok.

Meglepetten kapkodták néhányan a levegőt a közönség soraiban.

– Mesélnél róla még egy kicsit?

– Amikor megismerkedtünk nem tudtam, hogy merre tartok. Egy elég sötét korszakomon voltam épp túl, és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. Aztán betoppant ő az életembe, és megmutatott nekem sok mindent. – Bill arca vegyes érzelmekkel volt tele, a szeme könnyesen csillogott. – Rengeteg mindenen mentünk keresztül. Egy éve jártunk már, mikor is megkértem a kezét.

– Gondolom egyből igent mondott – feltételezte a műsorvezető mosolyogva.

– Ó, dehogyis! – nevetett fel Bill nehézkesen. – Sok időbe telt, mire meggyőztem, hogy hozzám kell jönnie. Akkor is titokban házasodtunk össze. A családom nem nézte jó szemmel a korai frigyet.

– Ez nem meglepő, bizonyára úgy gondolták, hogy előttetek az egész élet, miért tennétek egy ilyen elhamarkodott lépést? – tette fel a költői kérdést.

– Valójában úgy éreztem, hogy nála jobbat sosem találnék. Olyan vagyunk, mint tűz és víz, mégis van bennünk egy olyan közös dolog, amit nem tudok nevén nevezni – magyarázta Bill.

A nő csak bólintott.

– A szüleid is legalább ennyire kedvelték Annelie-t?

– Nem mondanám – vallotta be Bill szomorúan. – Úgy hitték, hogy ő hajszolt bele a házasságba, és ő erőlteti rám a sztárrá válást is. Hiába bizonygattam nekik, hogy a saját döntésem volt mindegyik, nem hittek nekem.

– Mikor hagytad el Annelie-t?

Bill arca elkomorodott, és kezét ökölbe szorította.

– Nem sokkal az esküvő után. Anyagi gondokkal küzdöttünk, és nem voltak jó kilátásaink a jövőre nézve. Azért hagytam el, hogy beindítsam a karrieremet, és jobb életet teremtsek magunknak. Ezen kívül úgy éreztem, hogy ha lennék valaki, akkor Annelie felnézne rám, és még jobban szeretne. Így végiggondolva belátom, hogy ennél nagyobb idiótaságot nem is tehettem volna.

– Miután híres lettél, kerested egyszer is? – A kérdés vádlón hangzott.

– Nem – felelte Bill lesütött szemekkel. – Mindennap gondoltam rá, hogy elmegyek érte, de nem volt képem elé állni azok után, hogy úgy cserbenhagytam.

– Mégis három év után jelentél meg újra az életében.

– Elérkezettnek láttam az időt. A karrierem biztos ponton állt, és reménykedtem benne, hogy képes volt valamelyest megbocsátani az óta.

– És megenyhült?

– Nem mondanám. Inkább még dühösebb volt, mikor megjelentem a lakásánál – mosolyodott el Bill, mikor is felidézte az emléket.

– Ez érthető – állapította meg a nő.

– A dolgokat tovább bonyolította, hogy Annelie komoly párkapcsolatban élt akkor.

– A férfi hogyan fogadta a hírt?

– Nem túl jól. Elég fagyos viszony alakult ki közöttünk. A gond az volt, hogy mindketten ragaszkodtunk Annelie-hez. Többször is összeverekedtünk, és összevissza fenyegettük egymást – magyarázta Bill. – Ráadásul Annelie sem bizonyult túl együttműködőnek a kapcsolatunk rendbetételében. Egyfolytában csak nyúztuk egymást különböző kis, piti dolgokkal. Végül megegyezésre jutottunk, hogy felvállalom őt ország-világ előtt, és cserébe ő is megbékél a helyzettel.

– Tehát ezért vagy most itt – jelentette ki a riporter tényszerűen.

– Igen – vallotta be Bill. – Meg akarom menteni a házasságomat ezzel a szerepléssel.

– Köszönjük, Bill – állt fel a nő, majd kezet fogott vele. – Reméljük, hogy most már minden rendben lesz köztetek! További sikeres karriert és magánéletet kívánok neked, szívből! – mosolygott rá biztatóan.

– Én is köszönöm, hogy itt lehettem, és elmondhattam mindezt.

Bill kisétált a stúdióból tapsvihar közepette.

Megkönnyebbült. Már csak abban reménykedett, hogy Annelie nem fog belekötni az elhangzottakba csak azért, hogy elválhasson tőle.

A sminkszobában összeszedte a dolgait, mikor is megpillantotta a mobilját, ami hét nem fogadott hívást jelzett. Mindegyik Lucille-től volt.

Bill értetlenül ugyan, de tárcsázta a számot.

– Bill? – szólt bele Lucille zaklatottan.

– Igen, én vagyok az.

– Annelie-t elütötte egy teherautó! – zokogta a nő kétségbeesetten.

Billnek pedig olyan érzése támadt, mintha őt is elcsapta volna valami.

– Hol és mikor? – kérdezte egyből.

– A stúdió előtt. Meg akarta akadályozni, hogy lejárasd magad. Nem figyelt… és átment a piroson… és jött egy… és bumm, és ott feküdt… és – Lucille felzokogott.

– M-mennyire s-súlyos? – kérdezte Bill remegő ajkakkal. Csak akkor kezdte igazán felfogni a helyzetet.

– Nem tudom – szipogta Lucille. – Semmit nem mondanak. Mindenki csak a fejét csóválja, és gyászos ábrázattal rohangál.

– Meghalt? – Bill elsápadt, és a vér pedig megfagyott az ereiben a saját feltételezése hallatán.

Három héttel később…

Körülöttem emberek álltak feketébe burkolózva. Mindenki sírt. Egy temető és egy temetés az esőben. Nem értettem az egészet.

A fekete hajú férfi is ott állt, és meredt a nyitott koporsóra. Az arcáról lerítt a világfájdalom.

Vajon kihalt meg? Kit sirathat ennyire mindenki?

Csupa ismeretlen ember volt ott. Mindenki keresztülnézett rajtam, még akkor is, mikor odasétáltam a koporsóhoz. Amikor belepillantottam, megfagyott az ereimben a vér.

Én feküdtem benne falfehér arccal, lila ajkakkal és egy csokor művirággal a kezemben.

Rémülten ültem fel, majd körbenéztem. Megkönnyebbülten sóhajtva nyugtáztam, hogy még mindig a kórházban voltam.

Felkapcsoltam a kis villanyt, ami hozzátartozott az ágyamhoz. A poharamért nyúltam, hogy igyak némi vizet, mikor is észrevettem a fehér borítékot, ami nekem volt címezve. A fekete hajú férfi hozta még délután.

Azt hiszem, a neve Bill Kaulitz. Azt állítja, hogy a férjem. Mindennap meglátogat, még úgyis, hogy nem ismerem őt.

Hiába mondja, hogy közöm van hozzá. Én nem emlékszem, hogy valaha is beszéltem vagy találkoztam volna vele ez előtt.

Az orvosok szerint van esély rá, hogy újra lábra állhatok. Minimális, de van. Azt mondják, hogy amíg hiszek benne, addig sikerülhet. Bár reménykedem benne, hogy majd újra tudok járni, de hosszú az út még odáig.

Viszont az nem biztos, hogy valaha visszakapom az elvesztett emlékeimet. Huszonegy év csak úgy kitörlődött a fejemből. Szeretnék emlékezni mindennél jobban, de nem megy. Egy új életet kell kezdenem, új emlékeket kell szereznem.

Felvettem a borítékot, és kivettem belőle egy hófehér lapot. Csak két mondat volt rajta.

Az emlék pillangó, mely elrepül: hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén. – Kívánom, hogy minél előbb találjon hozzád vissza!

Szerető férjed, Bill

____________________________________________________________________________________________

A/N: Köszönöm szépen az utolsó részhez írt kommenteket! Örülök, hogy összességében tetszett a történet! Remélem néhány feltett kérdésre választ kaptok ebben az epilógusban. Nem mindegyikre, de némelyikre igen. Valamiért úgy érzem, hogy ez az epilógus méltó lezárása a sztorinak, de döntse el mindenki maga, hogy kinek mennyire tetszik! Kommenteket, utolsó kérdéseket ide is szívesen várom!

Ezen kívül lenne egy felajánlásom is! Az Apró bosszúból nagy szerelem?! (TH) című történetemnél felmerült egy olyan kérés, hogy küldjem el az összes részt az illető e-mailjére. A Csön-csön gyűrű (TH) részeit is összeszedtem, és kijavítottam sok helyesírási, fogalmazási, nyelvtani hibát benne (Bár, még így is biztos maradt benne pár :S). Ha valaki szeretné, hogy elküldjem neki az összes részt az Epilógussal és a Confusion Boy-jal együtt, akkor az írja meg kommentben az e-mail címét, vagy küldjön egy levelet a zs_timi2@freemail.hu -ra! Nem harapok ám!

Az új történettel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy a szavazásban, ahogy látom, nem tudtok dűlőre jutni. Még várok egy kicsit (vasárnapig – nov. 15.), és ha akkor sem lesz egyértelmű az eredmény, akkor magam fogok dönteni! Bár már elkezdtem írni egy lehetséges új sztorit, és számomra izgalmas kihívásnak ígérkezik a megírása. Csak annyit mondanék, hogy merőben eltér a Csön-csön gyűrűtől!

És ki tudja, talán egyszer megírom ennek a történetnek folytatását is!

Vanderbilt University student Pooja Jagadish was inspired by Tokio Hotel’s ‘09 EMA performance to complete this thought-provoking article for the InsideVandy.com titled “When East Meets West: One World.” It’s moving that for the generation who may not remember the moment the Berlin Wall came down, it can still be a source of epiphany and strength.

Related: Tom Hanks, The Scorpions, and Bill Kaulitz comment on the Fall of the Berlin Wall (English with Portuguese subs):

Rock Star FAIL

(Bill Kaulitz)

Picture by: dunno source Caption by: mfoust via Advanced Lol Builder

» Recaption This!

» View All Captions

Um mir die Zeit zu vertreiben, habe ich mal im Internet nach Listen mit den besten Filmen aller Zeiten gesucht. Leider musste ich feststellen das es nicht diese EINE liste gibt. Aber nun ja so ist es halt.

Nun einer dieser Filme auf den Listen war Esay Rider .
Leider kann ich nichts über die Handlung in diesem Film sagen, da ich Ihn nach ca 30 min abschalten musste.

Ich kann nur sagen das die optische Darstellung des Wyatt von Peter Fonda, in mir einen Ekel hervor rief, der mich Zwang den Film ab zu schalten.

Dennis Hopper als Billy dagegen sah ja wenigsten noch echt aus, aber dieser ja schon fast Babypopohaft rasierte Peter Fonda, nein der ging gar nicht.
Peter Fonda wirkte auf mich wie ein schwuler Harley Möchtegern Biker, der mit seiner patriotisch wirkenden Jacke einfach unrealistisch war.
Ich weis nicht ob dieser Film wirklich gut war oder nicht, aber für mich hätte man auch Bill Kaulitz auf das Bike setzten könne, es wäre genauso grauenhaft gewesen.

Bitte versteht mich nicht falsch, es kann durchaus sein das der Film inhaltlich und auch sonst gut war, aber ich konnte diesen wiederwertigen Anblick des Wyatt nicht ertragen.

Der Film war für einige Awards nominiert, unter anderem zwei mal für den Oscar, den er dann jedoch nicht bekam. Allerdings hat er einige andere Awards bekommen und ich bin froh und unterstütze es heute noch das Peter Fonda keinen für diesen Film bekam, yippie yeahh.

Peace and Love

Davy

Denna mannen är så otroligt vacker! Jag måste säga detta; att finns det en person som jag helst vill sminka av alla i hela världen så är det klart Bill Kaulitz från Tokio Hotel…
Vilka sminkningar det hade blivit ;D

Bilden är hittad på google.

Hans stil är bara så klockren! Han använder svart som sin personliga grundfärg och blandar in flera andra, glada färger – helt rätt! Säga vad man vill om snälle Bill Kaulitz, men påstå inte att den killen inte har stil…
Estetiskt sexig stil – me likes!

El día de ayer fueron los MTV Europe Music Awards y por supuesto que el grupo femenil más exitoso (desde las Spice Girls) no podía faltar. Por supuesto que estoy hablando de Tokio Jotel. Como pueden ver, Bill Kaulitz llegó tan feroz como siempre, es más, parece la hija no reconocida entre Rihanna y Victoria Beckham, claro, si esas dos pudieran cruzarse. No voy a mentir, yo de esa banda sólo conocía a las hermanitas Kaulitz, de los otros dos no tenía idea, pero están igual de patéticos el que está en el extremo izquierdo parece una lesbiana de edad madura y el de la derecha parece una figura de cera. Ugh.

Y no podía dejar de mencionar que recientemente Bill y Tom concedieron una entrevista en la que hablaron acerca de quiénes serían sus chicas ideales. Sí, leyeron bien, dije chicAs. Bill dijo: “Creo que tendría que ser una mezcla. ¿Tal vez las gemelas Olsen?. Me gustan las dos. También me gusta Megan Fox“. Luego de esa pregunta, Bill pidió un break porque tenía que retocarse el lipstick y cambiarse el tampón, ustedes saben, cosas de hombres.

Fuente

Ezt itt olvastam:

„Bill Kaulitz a következő Michael Jackson?

Nem tudom… Döntse el mindenki magában, van-e Billnek esélye, vagy nincs, hogy ő lehessen a következő Popkirály. De ha így folytatja, lehet, hogy sikerülni fog neki…”

Egyébként akkor már ezt is érdemes elolvasni, ebben is benne van Bill.

Nézzétek meg ezt a videót és mondjátok meg, hogy Ti is úgy értettétek-e, hogy Bill azt mondja, Audi Q7-ese van. Kérlek, kérlek, az az autó olyan szép, már majdnem olyan jó, mint a BMW X5, aminél szebb autó nincs a világon. [Van-e bármilyen BMW-nél szebb autó a világon? Persze, hogy nincs. ]

Sophie Albers of Stern.de declares in an article titled “Pop is Saved”: “Der König ist tot, es lebe der König: Bill Kaulitz” – “The King is dead, long live the King: Bill Kaulitz”!

Wow. No pressure, Bill!

Meanwhile, BILD declares (in English) that the ‘09 EMAs was “the sexiest show Berlin has ever seen!”

US outlets such as CBS , ABC, and USA Today picked up the AP story, headlining U2 and Beyonce, and  featuring a photo of Bill.

The Mirror (UK) called Tokio Hotel’s performance “Stunning.”

Just Jared says Tokio Hotel “Take EMAs to the Next Level.”

Weld.de called Tokio Hotel “Einziger Höhepunkt des Abends“: “The only highlight of the evening.”

UPDATE – And yet…

Big time USA music sites RollingStone.com and Spin.com have virtually ignored Tokio Hotel in their EMA ‘09 coverage. Make some noise!

Tokio Hotel firma 10nov09 Plaza Cuicuilco lilitado a 500 brazaletes

Para mayor información acerca de Tokio Hotel en www.tokiohotel.com.mx y en los clubes de fans: One Night with Tokio Hotel (onnith, Misha y Ana) y los “Gemelos Kaulitz” (Isis y Angie).

El 10 noviembre además de la firma de autografos hubo conferencia de prensa en conocido y restringido hotel de la Ciudad de México y tambien participaron en un evento radiofónico.