Hello darlings. Fall semester is finally coming to a fucking end and I could not be any happier. I have been miserably trying (with no success it seems) to get decent grades in my psychology courses. It does not help that I have the SAME teacher in my two psych classes. It does not help psychology is my goddamn major and I suck at it. But, it is okay. I will survive and kill myself studying for finals so that I get at least B’s in them. Wish me luck because I swear of God I need to step my game up. This just farther confirms that I am a complete dumbfuck… I have been trying so damn hard this semester and it just doesn’t seem to pay off. Then again, other people in my classes are struggling too. It has gone to the point of people complaining to the university about my teacher exams of doom (the format is wack).

At any rate, I finally signed up for the classes I am going to take spring semester. I don’t want to get ahead of myself because it seems every time I am happy about something shit goes wrong. But, I have a good feeling about next semester. I am not taking as many hours and I have a class with one of my good friends. Plus, one of the psych courses I am going to take it’s with the teacher I have mentioned in previous posts. The SEXY, SUBLIME, UTTERLY DIVINE who’s only downfall is that he is also extremely neurotic. Yes, I know.I am a masochist but I really want to take that course, his exams are not that bad and the hot factor is just a major plus. God, he is hot… Am I weird for liking older men? I mean, I see a pattern here. Oh well, it’s not like I get any lovin’. Mama needs to lust after something.

This Thursday I went dancing and Thursday to a party.It was alright. The nightclub was packed and I got asked to dance by a bunch of weirdos and fatties. Just my cup of tea! Friday, I didn’t stay that long at the party but I made some videos that I shall post on here. Every time I face any situation that involves those kinds of settings and interactions I feel like such an outsider. As if I just  don’t belong and people can sense how utterly flaw I am. It may be I am just paranoiac or  SAD kicking in…

Before I forget mentioning it, I saw CVS boy after not seeing him since June. Needless to say it was weird as fuck. Just as I was coming into the store with my mom (yikes) we said hi to each other and he got extremely excited. He opened his arms and said my name and I just smiled at him and kept walking. WTF? Yeah, because I totally am going to walk to the counter and give you a hug. Hell naww! I don’t like people touching me and we are not buddies. Don’t get me wrong, I am not bitter but I hate hypocrites. Don’t pretend you know me and we are friends because bitch we ain’t. I am such a gangsta. Right.

Sometimes I feel like I am slowly wasting my youth being a hermit but then I remind myself that although I suck at school (and have to work really hard towards getting decent grades)hey, I am doing something with my life. And it’s not like I have ever failed a course or anything… I wish I found something that came to me naturally without so much fucking effort.  I am on a constant endurance race. If at least one area in my life went okay I would be the happiest girl in the world. I must accept  after 20 years that it simply doesn’t. No-I don’t attract decent, smart guys. No-I don’t get straight A’s in all of my courses. No-most people don’t like me and I don’t have many friends. Expectations and not being able to get rid of them is what fucks everything up.

Here are the videos:

Video about my experiences with social anxiety:

Ibland är jag så dålig på att hänga med i musikvärldar som jag inte är så insatt i att jag för ett tag sen lyckades ladda ner en bild på Tegan & Sara utan att veta att det var de, bara för att jag tyckte de var så snygga. Pinsamt oinsatt, jag vet.

Den här var det. Ja, jag är ju fascinerad av tvillingar som jag har sagt en eller hundra gånger förut…

Härom kvällen hörde jag diskussion mellan en tjej och en kille om hur killar låtsas vara intresserade av andra killar för att imponera på drivande tjejer i en subkultur, i det här fallet såna som gillar yaoi. Tjejen som tog upp ämnet verkade tycka att det var fånigt och att gå över sina egna gränser för att få status eller bli uppmärksammad av det motsatta könet.

En liknande diskussion finns i boken Goth Culture som jag nyss läste – fast där handlade det främst om tjejer som gör samma sak. Själv tänkte jag när jag hörde samtalet att det kanske är fånigt, men samtidigt känns det bra att ett fenomen som tidigare varit hyfsat förbehållet tjejer och som nog setts som ett sätt att imponera på en dominerande grupp (aka män) nu även kan gå åt andra hållet.

Jag funderade också på i vilken utsträckning man kan veta att folk gör så enbart för att få status i subkulturen och inte för att ta reda på mer om sig själva? Det finns ju trots allt många tabun kvar när det gäller sexualitet, tabun som inte alltid är så lätta att överskrida och då menar jag inte minst inför sig själv. Även om bisexualitet ger status i en subkultur är det inte säkert att de som tillhör subkulturen kan förbise de i det övriga samhället rådande normerna. Så när man ser ett samkönat par som flirtar med eller kysser varandra för att, som det ser ut, väcka uppmärksamhet – hur kan man veta att det verkligen är så för båda de inblandade parterna?
Går det att hänga med i mitt resonemang? Vad jag är ute efter är alltså att det kan finnas många bottnar i ett beteende, och att allt man gör inte alltid är tydligt ens för en själv. Men men.

Ville Valo och Brian Molko

Certa vez ouvi a história de rei que, em função de diversos problemas que enfrentava em seu reino e em sua vida particular, pedirá a todos os sábios de seu reino que criassem uma mensagem para ser grafada em um de seus anéis, que o acompanharia dia e noite.
O rei desejava que tal frase o trouxesse consolo nos momentos de tristeza e angústia, mas que também trouxesse humildade nos momentos de felicidade e vitória.
Os sábios passaram meses apresentando possíveis frases ao Rei, que as avaliava, mas ainda não mostrava-se satisfeito com as mensagens.
Até que um dia, um dos sábios apresentou-o a seguinte frase:
“Tudo vai passar”.
O rei então satisfeitíssimo mandou recompensar o sábio autor da frase e, então, registrou-a em seu anel, e passou a refletir sobre ela em todos os momentos de sua vida.

Então meus amigos, resolvi postar essa historia para vocês porque eu estou vivendo momentos de felicidade e isso está refletindo no blog que até parece uma novela da minha vida amorosa privada rsrs … Mas para o bem ou para o mal tudo passa, tudo vai passar e é bom termos isso em mente e aproveitar o momento …

Bom final de semana e feriado para todos e deixo vocês com Passive Agressive do Placebo, uma letra forte de Brian Molko que fala tanto de abrir o coração para Deus entrar ou para um amor.

Tradução:

Placebo się moim zdaniem zatrzymało na „Meds”, na którym de facto nie było nic nowego, a raczej powielanie schematów, co w przypadku zespołu tworzącego tak dziwną muzykę jest zabójcze. Przed sesją do nowego albumu „Battle For The Sun” z zespołu odszedł po 9 latach – Steve Hewitt. Perkusista, którego zawsze mi się miło słuchało, więc spodziewałem się, że będzie jedna, wielka, dupa wołowa i kości na rosół.

Płyty słuchałem jakiś czas temu, podobało mi się„Julien” i kilka innych numerów. Ostatnio nie wiedziałem za co się wziąć, a Adam mi dupe truł, że sobie ściągnął dyskografie Placków i lansi teraz, że zna Bitter End No i tak jakoś sobie przypomniałem o płytce no i wiadomo musi być dokładniej odsłuchana i zrecenzowana ;]

Przede wszystkim w oczy(uszy) rzuca się fakt, że nareszcie jest inaczej. W przykładowym „Kitty Litter” jakiś chórek się pojawia, co u kogo jak u kogo, ale u Molko bym się tego nie spodziewał. To nie koniec niespodzianek, bo piosenka numer 4 ma bardzo ciekawie zrealizowaną pauzę i przejście. Widać, że zespół szuka nowych rozwiązań. Na płycie brakuje nut pokroju: „Special Needs” czy „Protect Me From What I Want” (i celowo nie wymieniam tu piosenek z WYIMN).

Zdarzają się nawiązania do drugiego albumu, bo nikt mi nie wmówi, że tytułowy „Battle For The Sun” nie brzmi podobnie do „Pure Morning”,

Co mnie rozbawiło, motyw z „Speak In Tongues” przypomina mi piosenkę „…w moim magicznym domu…” Może denerwować, że większość refrenów opiera się na waleniu po instrumentach, ale jak się słyszy „Happy You’re Gone” to stany stresowe odchodzą w niepamięć.

Faworytem jeśli chodzi o może nie najlepszą, ale największą piosenką na longplayu pozostaje „Julien”. To jest utwór, który łączy wszystko to co mają Placki w sobie najlepsze, w dodatku dodając powiew świeżości.  No i bym zapomniał – Molko, facet jest niesamowity, niedługo dobije do 40-tki, a wokal dalej taki jak przy nagrywaniu pierwszego krążka. Szacun.

Zawsze czepiałem się „Meds”, że gdzieś już to słyszałem. Jeśli chodzi o „Battle For The Sun” to będę mógł posłuchać innego spojrzenia Briana na muzykę jego zespołu. I co mnie bardzo cieszy – nie będę musiał szukać „odpowiedników” do piosenek z poprzednich krążków. Jeśli najdzie mnie ochota na „Special K” to sobie włączę „Special K”, a nie jakieś „Special Z”, które generalnie brzmi tak samo, tylko nieco nazwę ma inną.

No i posłuchajcie „Kings Of Medicine” ! Słyszeliście takie Placebo?

Ocena: 7,5/10

A essa altura do campeonato, placebo num deve ser novidade para mais ninguém, porem noite passada eu ouvi o Without you I’m nothing, depois de mais um ano sem ouvir esse álbum, e parece que eu descobri Placebo de novo..

O placebo é uma banda formada em 1994, pelo Brian Molko e o Stefan Olsdal. Depois de uma pequena apresentação em Luxemburgo, eles convidaram o Robert Schultzberg, para tocar bateria e o Ashtray Heart estava formado, logo mudando o nome para Placebo. Em 1996 devido a diferenças pessoais entre Brian e Robert, o Robert deixou a banda, logo eles convidaram Steve Hewitt, e em 1996 lançaram o primeiro álbum intitulado Placebo e fizeram o maior sucesso na Europa!

A primeira vez que eu ouvi falar de Placebo, eu tinha uns 13 anos e estava jogada no sofá vendo lado b depois do almoço, lembro que só comecei aprestar atenção, quando o Fabio Massari, disse que o David Bowie considerava o Brian Molko a filha que ele nunca teve! Intrigante no mínimo! E então passou o clipe de  without you I’m nothing, naquela versão que o Brian canta com o Bowie! Eu fiquei completamente hipnotizada! Uma semana depois comprei o without you I’m nothing, e passei o resto da minha adolescência enlouquecida por Placebo!

Mas com o passar do tempo, fui deixando de escutar, tanto que o Meds, eu só tenho porque minha mãe entrou numa loja de cd um belo dia, e reparou que eu ainda não tinha aquele cd do Placebo! Depois de ir no show da turnê do Meds, cheguei a conclusão que ele era um álbum genial, mas isso não fez eu voltar a ouvir Placebo, o Battle for the sun, eu ainda nem ouvi! Porem hoje uma garota no meu msn estava ouvindo Placebo, e eu fiquei morrendo de vontade de ouvir. Peguei o Without you I’m nothing…

Gente fiquei passada!!!! Como eu posso fazer pouco caso de um álbum tão genial?!

Que tem citações tão incríveis como:

“And every time you vent your spleen,
I seem to lose the power of speech,
You’re slipping slowly from my reach.”

“Your smile would make me sneeze”

“Time to pass you to the test. Hanging on my lover’s breath.
Always coming second best. Pictures of my lover’s chest.”

E por ai vai, eu poderia passar horas a fio, falando das letras do Placebo, tanto do without you I’m nothing, como dos outros álbuns.

Ai, acho que Placebo vai ser a obsessão da semana, e eu acho que todo mundo deveria ouvir o without you I’m nothing!!!!

Őszinte könyv jelent meg a Placebo frontemberéről. A napokban került a könyvesboltok polcaira az első magyar nyelvű könyv a Placebo együttesről, mely egy interjúfüzért tartalmaz Brian Molko énekessel, illetve egy százoldalas zenekari biográfiát.A Manu Chao- és a Green Day-könyvvel a kortárs zene mellett elkötelezett Silenos könyvkiadó soron következő, harmadik zenei témájú könyvét jelentette meg a közelmúltban, melynek témája az angol Placebo zenekar…

Az eredeti, angol nyelvű könyv a megjelenésekor nagy vihart kavart:

Brian Molko utólag úgy ítélte meg, túl sok személyes információt osztott meg a vele interjút készítő fiatal írónővel, Kaththeával. A könyv angol nyelvű kiadására kísérő promócióban össze is veszett a kamerák előtt az énekes, azóta kibékültek, de Molko azt mondta, többször nem nyílik meg ennyire.

A könyv címe:

PLACEBO – Sebzetten és összetörve.

Ez egyből utal is Molko kitárulkozására és élettörténetére. A mély és elgondolkodtató beszélgetésből filmvászonra illő életút bontakozik ki az olvasó előtt, aki a könyv második felében a zenekar menetelésével megismerkedve még teljesebb képet kaphat, hogy ki Brian Molko, és mire épült fel egy világhírű zenekar, a Placebo.

A magyar újságírók által készített biográfia kitér a magyar vonatkozásokra, s a könyv végén szereplő diszkográfiában a magyarországi koncerteken elhangzott számlisták is szerepelnek.

Kaththea Azzurra Rowland: PLACEBO – Sebzetten és összetörve

Fülszöveg:

Sok mindent el lehet mondani Brian Molkóról. Sokféle skatulya létezik, amibe beilleszthető, legyen az pozitív vagy adott esetben negatív. Egyvalami azonban vitán felül áll: Brian Molko és zenekara, a Placebo a ’90-es évek újhullámának meghatározó alakjai, ha nem elindítói.

A könyv bemutatja Molko mondatain, gondolatain keresztül, hogyan lehetett egy lányos fiúból világhírű frontember és fiatalok ezreinek példaképe.

Az írónő számos személyes interjún keresztül rajzolja fel Molko alakját és a Placebo hátterét.

A könyvből a zenekar életútjáról is rengeteg információ megtudható tele magyar vonatkozásokkal, egy kizárólag a magyar kiadáshoz írt közel száz oldalas biográfiából.

Elgondolkodtató és érzelemdús könyv egy művelt és érzelmeinek élő emberről és zenekaráról.

Részletek:

Egykor meglehetősen rendes ember voltam,

de a rock and roll szétmarta ezt az énemet.

…

A dicsőséggel és a hírnévvel kapcsolatos, valószínűleg még ködös álmok már egészen korán, hároméves korában megjelentek Brian agyában. Egy alkalommal például a vécén ülve azt játszotta, hogy interjút ad valakinek.

Képzelhetitek! Magamban beszéltem szarás közben!

Le merem fogadni, a szüleim azt hitték, megbolondultam

– emlékezett vissza nevetve.

…

A középiskolában megismerte a szenvedést és az elszigeteltséget. Később az egyik hajdani ellenfele, azok egyike, akik állandóan vele szórakoztak, a következőket mondta:

Ha véletlenül meghallom a zenéjét, eszembe jut, talán a

középiskolában sérült meg, az gyakorolt rá nagy hatást.

…

’96 augusztusában, közvetlenül az első tévés szereplésük (White Room című műsor) előtt Molko úgy döntött, Robertnek most már tényleg nincs helye a bandában, távoznia kell. Persze, megint csak annál a kérdésnél lyukadtak ki, hogy ha Robert nem, akkor ki legyen helyette. Robert javasolta, az albumot még vegyék fel együtt, hiszen ő írta meg a dobtémákat, így ő a legalkalmasabb a feljátszásukra, illetve a promóciós turnéra vagy legalább a beindítására is ő a megfelelő, mert nincs idő mást betanítani. Aztán közben keresgélhetnek nyugodtan. Az észérvek végül győztek az érzelmek fölött. Úgy döntöttek, az év végéig még megpróbálják kihúzni együtt. Így az első albumon is még Robert dobolt.

…

Nem véletlen, hogy amikor Briant megkérdezték, kivel játszana szívesen orosz rulettet, így válaszolt:

„Először is Eminemmel. Aztán jöhetne Fred Durst, a Limp Bizkitből. Britney-t is dobjuk be. Vele mindenképpen. És akkor jöhetne Marilyn Manson – persze csak amiatt, mert ő van annyira beteg, hogy még élvezze is. Na igen, és végül? Tony Blair. A nagy csalódás – ő úgyis egyfolytában mások életével játszik. A változatosság kedvéért egyszer végre jó lenne látni, hogy most őt veri ki a víz.”

Megrendelhető:

A Silenos Kiadó zenei könyv webshopjában: www.silenos.hu

Ára a kiadótól rendelve: 2000 Ft + postaköltség

Kaththea A. Rowland: PLACEBO – Sebzetten és összetörve

(Bruised and Broken)

ISBN 978-963-88524-0-3

204 oldal

Ára: 2500Ft (a kiadótól rendelve: 2000 Ft + postaköltség)

Just an evening candy, for my selfish soul. Let me die into your eyes this night.

Hugh’s deathly style is sleek and well balanced, managing to mix costume flair with a trendy boutique look.

Fur Coat: Oxfam, Leeds festival

Shirt: Next

Waist-coat: Topman

Striped, drain pipe jeans: boutique in Brighton

Tie: borrowed from his Dad

Boots: Office

Hugh describes his style as a mod/emo blend.  He occasionally reads fashion magazines like Esquire but makes his own style and doesn’t really like to follow trends, preferring to shop in vintage boutiques rather than on the high street.

Placebo singer-songwriter Brian Molko is a big inspiration to Hugh’s fashion as well as well dressed bands and djs.

Október 21-én megkezdődött a Placebo két hónapos aréna turnéja, melyet egy rajongóbarát meglepetéssel ünnepelnek Brian Molkoék. A koncertsorozat apropójából egy teljes EP-t ingyen lehet letölteni erről az oldalról. A kislemezen nem csak Placebo, hanem például Expatriate és The Horrors dalok is megtalálhatók. Az anyag mellé egy nyomtatható verziójú pdf formátumú booklet is jár, a teljes tartalom így néz ki:

01 Placebo – Breathe Underwater (Live At Pukkelpop Festival 2009)
02 Expatriate – Get Out, Give In
03 Silversun Pickups – Panic Switch (Recorded Live For KCRW’s Morning Becomes Eclectic)
04 The Horrors – Sea Within A Sea
05 United – For What I Feel (Live At Debaser )

Placebo is a great band to see live. From their their Glam beginnings with “Nancy Boy” and and “Pure Morning” to their newer stuff. To the harder and more minimalist “Meds” and the new “Battle for The Sun”, they bring a lot to the table. I was able to snag a poster for their Seattle concert. The interesting thing is that they canceled this concert.

Placebo Concert Poster

Do latim, placere, que significa agradarei.

O grupo Placebo é formado atualmente pelo belga Brian Molko, o sueco Stefan Olsdal e o recentemente contratado baterista Steve Forrest na cidade de Londres, Inglaterra em 1994 e tocam um rock categorizado como alternativo e às vezes a crítica aventura-se a classificarem os como uma banda de Glam Rock, enfim, tudo baboseira. Os membros idealizadores são os inseparáveis Brian e Stefan que se conheceram em um bar e decidiram tocar juntos as letras que Brian escrevia sobre seu ‘’conturbado’’ passado. Brian é filho de um banqueiro norte-americano e de uma escocesa e viajam muito pela Europa; o pai sempre tentou que seu filho seguisse o mesmo ramo profissional, mas problemático e exótico como ele era se maquiando aos 11 e desde sempre se isolando de tudo e de todos para fumar e ouvir música no escuro, Brian logo aos 17 saiu de casa para se dedicar ao teatro, isto é, até entrar no cenário musical mundial. Seu primeiro álbum auto-intitulado despontou um pequeno sucesso local, os fazendo abrir shows até para David Bowie – que futuramente chegou a tocar junto com eles.

Como a discografia do Placebo é particularmente simples de se achar, decidi por postar aqui um ao vivo deles em excelente áudio, da época da turnê do álbum Meds, o ao vivo no La Cigale, apreciem!       Download

1 -  Meds

It is not uncommon for people to ask where I am from after hearing my accent. It really does not bother me. It is normal to be curious but it is not to make assumptions or stereotype people. Usually when I tell them I am from Mexico they are genuine shock, then proceed to proclaim that I don’t “look” Mexican nor my accent sounds like it. The accent part I guess I can understand but… how in the hell are Mexicans suppose to look like? Being Mexican is not a race is a nationality. It is incredible people still assume Mexicans are all short, dark and with indigenous features. Mexicans come in all colors. We do not all look alike. We are not all uneducated, come to the US illegally and work in construction. Mexican girls do not all have long hair , wear heavy unflattering make up or wear clothes from the brand Baby Phat. I swear each and every time I want to say goddamn it, wake the fuck up and leave stupid stereotypes aside. But, I don’t I am too nice or maybe too much of a coward. Instead I just vent on this lovably blog.

On to other more pleasant subjects (or maybe not that pleasant), I think it is safe to say that my sickening crush for AOB it’s gone. I know it is only been two weeks or so since I wrote my last entry but as I said something snapped in me. It is funny though because now that I am not into him I see him way more often. It bothers me because I am afraid he is going to think that I am stalking him or something. Last semester after all I did hang out at the places I knew he was going to be at. This semester it was a simple coincidence that he also likes to hang out on the little plaza in front of the library. I am making myself be rational by thinking that he would have to be too full of himself to think a random person was stalking him. But, he does seem to be full of himself… nevertheless; I am not going to stop hanging out there just because I see the fucker. To be truthful though no matter the place seeing him is just a drag.

The only thing I miss about having a crush is looking forward to something. Now that I don’t like anybody I don’t have anyone I look forward to seeing or that sense of excitement I loved. Life is bland, each day just drags by without any memorable moment to remember or cherish. I feel like “Everyday Is Exactly The Same” by my favorite band NIN is the soundtrack of my life . I realized that sounds extremely cheesy but it is true. Here are the lyrics for the song:

“I believe I can see the future
Cause I repeat the same routine
I think I used to have a purpose
But then again
That might have been a dream
I think I used to have a voice
Now I never make a sound
I just do what I’ve been told
I really don’t want them to come around

Oh, no

[Chorus:]
Every day is exactly the same
Every day is exactly the same
There is no love here and there is no pain
Every day is exactly the same

I can feel their eyes are watching
In case I lose myself again
Sometimes I think I’m happy here
Sometimes, yet I still pretend
I can’t remember how this got started
But I can tell you exactly how it will end

[Chorus]

I’m writing on a little piece of paper
I’m hoping someday you might find
Well I’ll hide it behind something
They won’t look behind
I’m still inside here
A little bit comes bleeding through
I wish this could have been any other way
But I just don’t know, I don’t know what else I can do”

That song fits me pretty well minus the whole people are watching me because they think I am going to do drugs again. I am straight edge and really not that far away from being a fucking monk (if I was a man but I am not so I guess a nun would be more appropriated). I don’t even have a lot of friends left to enrich my life. I only have 2 left and I always come second best for them. One of them is too busy with her boyfriend (which is understandable. They are really the cutest couple) and the other as soon as something comes up with somebody else completely forgets about me. I need to meet new people, but it is terribly hard at this uni I transferred to last year. It is like everybody already has their little group. Plus, not a lot of people have my same interests; most people in my age group are just into partying and having a good time. I wish I met somebody who has similar interests but that at the moment that seems highly unlikely. For now I am destine to be a loner. Quoting Placebo (can you just tell I love quoting songs?), “got no friends, got no lover.” It is rather sad really. I am a social person and yet I just don’t seem to fit in. I basically have no life… I just hope that this is just a short phase I am going through in my life. Things didn’t used to be like that for me. Not even when I went to the university I dreaded my freshman year. I made some cool friends there but here I know no one. Well, I do but they are just acquaintances. You know the kind of people you just talk to during class time and nothing ever comes out of that. I think it is safe to say life is a depressing little bitch.

Till next time my sweet peas

Chiar simt nevoia să scriu aici ceva dar încă nu am găsit un subiect destul de interesat care să merite 10 minute de tastat și editat.

Totuși ma gândeam să pun aici o melodie care chiar m-a înveselit azi + niște citate drăguțe.

Fall out Boy – “America’s Suitehearts”

Fall out Boy ascultam acum muuuuuuult timp și tot acum muuuult timp m-am și oprit din ascultat muzica lor. However acum au început să-mi placă din nou. Melodia asta în special .

Quotes place baby:

“I’m so happy because today I found my friends – they’re in my head.”  ~Kurt Cobain

“Get up, stand up, Stand up for your rights. Get up, stand up, Don’t give up the fight.” ~Bob Marley

“We live in a strange bubble. ” ~Brian Molko

“Some genres I’m not a huge fan of but there are always exceptions that break the rules. There are always a few people doing it in a way weird enough to grab my attention.” ~Ville Valo 

“I’d like to have a beer holder on my guitar like they have on boats.” ~James Hetfield

În fine v-am plictisit destul . O să scriu un post despre școală . Că tot mai e puțin, nu?

Enjoy.

Igazi világpremierrel jelentkezett a nemrég nálunk is megfordult Brian Molko és csapata. A Placebo a ‘The Never-Ending Why’ című dalhoz készített ezúttal egy olyan videót, melynek szinte minden pillanatát Te irányíthatod, méghozzá az egered segítségével. Próbáld ki milyen rendező lennél egy mesebeli világban, katt ide!

One of the best songs from their latest album “Battle of the sun” is the track “Ashtray heart”,which will be released as next single in September 2009. Two years ago drummer Steven Hewitt left the band and was replaced by the young blonde drummer Steve Forrest in 2008. Brian Molko and Stefan Olsdal having fun looking after their “kid” and teach them what showbiz is like. Placebo are touring Europe from October until December 2009.

“Ashtray heart” is a typical Placebo song with lots of guitars, a strong melody and the charismatic voice of Brian Molko at its best. Here you can see the video for the new single:

http://www.placeboworld.co.uk/

It’s impossible. I keep falling in love with this band. This is one of my favourite songs from their new album. Tears at the heart strings. Vimeo has a higher quality version, it looks amazing on full screen. It really baffles me. I find it really psychedelic and quite different to the style of videos they’ve made previously.

In other news, I got more tattooing done yesterday, but alas, it is not yet finished. I need one more session to finish the shading. It’s looking so good. I will take some photos later on.

Also, today I bought an assault rifle necklace.

PIAS/Vagrant
Rating: 6.9

From there debut 15 years ago right up until this day, Placebo have always been a hit. Every You, Every Me released in 1998 fast tracked their career all over the world letting the world know Placebo were here to stay. With Black Market Music, Sleeping With Ghosts & Meds all hitting #1 albums all over the world, Placebo return in 2009 with Battle For The Sun, & single “Ashtray Heart” likewise #1 in countries across Europe.

Lead singer & co. founder Brian Molko’s blatantly recognizable vocals catch the attention of even the weakest Placebo fans. Molko’s melody, that doesn’t really come off as anything unique or special, seems a perfect match for the basic instrument structured pop music that Placebo produce.

It feels like this is the kind of track that you’ll listen to for a good two or three weeks, & then get over. But while I don’t think it will hang around for a huge amount of time, “Ashtray Heart” will still get all the attention it deserves from me.

Cosmo.gr – Ακύρωσαν την αμερικάνικη περιοδεία τους οι Placebo

Πριν λίγες ημέρες, ο Brian Molko σχεδόν λιποθύμησε σε συναυλία της Ιαπωνίας εξαιτίας ενός ιού αλλά και εξάντλησης. Για το λόγο αυτό, οι Placebo ανακοίνωσαν την ακύρωση της αμερικάνικης περιοδείας τους

Και δεν μιλάμε για 2-3 συναυλίες αλλά για 19 ημερομηνίες σε ΗΠΑ, Μεξικό και Καναδά. Η πρώτη θα ήταν στις 12 Σεπτεμβρίου στο Πόρτλαντ. «Είναι κάτι που θλίβει στο μέγιστο βαθμό. Στα 14 χρόνια των Placebo έχουμε ακυρώσει μόνο τρία σόου αλλά η υγεία του Brian δεν επιτρέπει να γίνει αυτή η περιοδεία. Ζητούμε συγνώμη από του πιστούς αμερικανούς μας φαν και θα κάνουμε τα πάντα ώστε να έρθουμε σύντομα», αναφέρουν οι Placebo σε ανακοίνωση τους.[next]

A Szigeten szombat este fellépő Placebo néhány nappal a budapesti koncertje előtt még Japánban turnézott, és az oszakai fellépés elején Brian Molko frontember eszméletlenül esett össze. Az ájult énekest a személyzet vitte le a színpadról, majd az orvosok vették kezelésbe egy helyi klinikán. Molko egy vírusfertőzést kapott el, ami kimerültséggel társulva okozta az ájulást…

A Placebo énekese a szigetes fellépés után azonnal Londonba utazott, ahol kivizsgálták az orvosok, és azt tanácsolták neki, hogy hat hétig pihenjen, ne vállaljon koncerteket. A frontember megfogadta a tanácsot, otthonában lábadozik, így a zenekar kénytelen volt lemondani teljes amerikai turnéját.

“Nagyon szomorúak vagyunk, hogy le kellett mondanunk a turnét, annál is inkább, mert tizennégy éves történetünk alatt mindössze négy koncertet voltunk kénytelenek törölni, de Brian egészsége mindennél fontosabb, ezért meg kellett hoznunk ezt a döntést. Elnézést kérünk mindenkitől, aki kíváncsi lett volna ránk, ígérjük, hogy egy későbbi időpontban pótoljuk az elmaradó fellépéseket” – olvasható a Placebo közleményében.

-est-