Berber woman in Chefchaouen, Morocco, originally uploaded by Ruben van Duin.

Chefchaouen is a city in northwest Morocco and is noted for its buildings in shades of blue. It’s hard to shoot good spontaneous portrait in Arabic countries since locals don’t like to be photographed. That’s why I tried a hipshot (shooting at waist level) without using the finder. This one worked out just fine! It’s a matter of percentages – sometimes you get the framing just right, and sometimes you don’t. Even if you’re not interested in being a street photographer, it’s good training if you can frame the photo without the camera.

Chefchaouen or Chaouen is a city in northwest Morocco. It is the chief town of the province of the same name, and is noted for its buildings in shades of blue.

Chefchaouen is situated in the Rif Mountains, just inland from Tangier and Tetouan. The city was founded in 1471, as a small fortress which still exists to this day, by Moorish exiles from Spain led by Moulay Ali Ben Moussa Ben Rached El Alami to fight the Portuguese invasions of northern Morocco.

It was known as one of the main concentrations of Moriscos and Jews who sought refuge in this mountainous city after the Spanish Reconquista in medieval times.

Chefchaouen or Chaouen, as it is often called by Moroccans, is a popular tourist destination because of its proximity to Tangier and Ceuta. The name refers to the shape of the mountain tops above the town that look like the two horns (chaoua) of a goat. “Chef Chaouen” literally means “look at the horns”. There are approximately two hundred hotels catering to the summer influx of European tourists. One distinction possessed by Chefchaouen is its blue-rinsed houses and buildings, a tradition that comes from the town’s former Jewish population.

Chefchaouen is a popular shopping destination as well, as it offers many native handicrafts that are not available elsewhere in Morocco, such as wool garments and woven blankets. The goat cheese native to the area is also popular with tourists.

The countryside around it has a reputation for being a prolific source of kif (marijuana). The Chefchaouen region is one of the main producers of cannabis in Morocco. Hashish is subsequently sold all over town, but is mostly the domain of native Chaouenis.

The growing tourist industry is geared especially towards Spanish tourists, who are especially numerous during great Catholic feasts like Seminar Santa and Christmas.

There are a number of distinct mosques in the town. Aside from the mosque at Place Uta Hammam in the medina, there is also a mosque dedicated to the patron saint of Northern Morocco’s Jebalah region, Moulay Abdeslam Ben Mchich Alami. His tomb and the village surrounding it is by the way an hour’s drive or so from Chefchaouen on the old road to Larache.

Chefchaouen is home to the only octagonal minaret in Islam. There is also a ruined mosque built by the Spanish, with stairs still in the tower. In Wikipedia

Már mindketten jártunk külön-külön, és együtt is Marokkóban, én majd fél évet töltöttem itt összesen. Így most nem akarunk túl sokat időzni. Tangerben találtunk egy filmes stábot, a casting menedzsernek azért azt mondjuk színészek vagyunk,és szívesen vállalnánk valamilyen szerepet, esetleg statisztaként is. (A pénz mindig jól jön.) Akkor nem kellünk, de pár nap múlva Ouarzazate környékén fognak forgatni, mi is arra tartunk, telefonszámcsere. Készítenek rólunk 1-2 fotót, kitöltenek egy adatlapot, aztán majd eldöntik.

Busszal Tetuánon keresztül Chefchaouenbe megyünk, ez gyönyörű környezetben, hegyek karéjában fekvő kisváros a Rif hegységben, és a Marokkói hasistermelés központja. Megkeressük régi ismerősünket, Taufiq-ot, főállásban recepciós egy lepukkant hotelben, másodállásban díler, seftes, valutanepper, árubeszerző, információs központ, idegenvezető, kerítő, hasonló. Kiveszünk egy szobát. Szemmel láthatólag egy valaha nagy szobát osztottak furnérlemezzel három kisebb helyiségre, a mi szobánk a középső. A belmagasság 3 méter fölötti, de az egy rétegű furnér csak mintegy 2.5 méteres magasságig takar. Nem egy szégyenlős nászutas párnak való hely, de ez a legkevesebb. A furnér fölött az egyik oldalon látni lehet a belső udvar fölötti csillagos eget, nem is 5, hanem sokcsillagos szállás. Hajnalban viszont így November végén itt a hegyek között már meglehetősen hideg van, így elkél a hálózsák, különösen hajnal felé, amikor 0 fok körül van a szobában is. Teszünk egy nagy kört a városban. Cukrászdákban,  illetve turmixbár szerű helyeken néhol 15-20 féle natúr, illetve tejes turmixok, frissen csavart gyümölcslevek közül lehet válogatni, mind friss, olcsó, és nagyon finom. Az óváros lepukkant főterén beülünk egy teázóba. A vendégek nagyobb része persze hasist, illetve kif-et szív, ez is marihuána származék. A TV-ben a Film+ csatornán a „Kútfejek”című fílmet nézi a közönség nagy átéléssel magyarul. Még a filmet megszakító magyar reklámokat is érdeklődve figyelik, ez még nekünk is sok. Másnap megyünk busszal Rabatba, de az út második felében szakad az eső, Rabatban is patakokban folyik mindenfelé. A busz végállomása Casablanca, villámgyorsan tervet módosítunk, meghosszabbítjuk a jegyeket, és le sem szállva megyünk tovább. Casablanca szélét elérve részben vályogból, de főleg hullámpalából összetákolt nyomornegyed. Majd mindegyik tetején parabola antenna, némelyik tetején 2,  jobb környéken lévő hatalmas villákon néhol 4 is. Ha kenyérre nem is telik, azért a TV-t azt nézik itt is.

Casablancában a kempinget keressük, de ezt áthelyezték időközben a várostól vagy 20 km-re, kiveszünk a medina (óváros) közelében egy olcsó szobát. A medina bejáratának közelében egy nő kéreget a 10 év körüli fiával, akinek valamilyen furcsa bőrbetegsége van, rohad az egész feje, adunk nekik valamennyi aprót. Másnap a medina útvesztőin keresztülvergődve elmegyünk a II. Hasszán mecsethez.

Már többször jártam itt, de most van először alkalmam belül is körülnézni. A belépődíj borsos, de megéri. A főcsarnok teteje faragott cédrusfa remek, 34 tonnás, és elektromotorokkal az egész kettétolható, így jó idő esetén a hívek a szabad ég alatt imádkozhatnak. A nagycsarnok végében lévő ajtó egymaga 34 tonna, titánium-bronz ötvözet, és csak a király látogatásakor nyitják ki, ezt is elektromotorokkal. Másnap városnézés, veszünk vonatjegyeket Marrakechbe.  A pályaudvaron rend, tisztaság, meg vagyok döbbenve…..

A vonat 25 perces késéssel fut be, mikor mindenki elfoglalja helyét, 5 perc veszteglés után egy vasutas fut végig a szerelvény mellett, mindenkinek át kell szállni egy másik vonatra. Csak hogy tudjuk,  Marokkóban vagyunk.

Ezen a vonaton is rend, tiszta, újszerű bőrülések. Szemmel láthatólag a műbőr huzatot bicskával felhasogatni nem tartozik bele szorosan a helyi folklórba. Nagyon úgy néz ki, hogy nemcsak az osztrák vasutak lesznek tőlünk fényévnyi távolságra, de hamarosan a CFR, a román államvasutak után a marokkói is lehagy bennünket. 4 óra múlva befutunk Marrakechbe. A város szélén egész negyedek nőttek-nőnek ki a földből tetszetős, helyi építészeti elemeket használó bérlakásokkal, csinos villákkal. A vasútállomás impozáns, és vadiúj. A Djema El Fna, a Lefejezettek Tere közelében veszünk ki egy szobát a medinában. Teszünk egy sétát az ismerős környéken. A téren számozott lacikonyhások, bő ételkínálattal a kusz-kusz-tól a főtt birkafejig. Jövendő, és mesemondók, kígyóbűvölők, kobrákkal, és szarvas viperákkal, parádésan öltözött berber vízhordók, tűznyelők produkálják magukat. Az egyik oldalon frissen facsart narancslevet áruló kereskedők halmokba rakott gyümülcsökkel, a kivilágított Koutoubia mecset. Másnap városnézés, céltalanul sétálunk a souk-ban, (bazár, piac) és a medinában, hagyjuk, hogy hasson ránk a város hangulata. Később megkeressük az Ali Ben Jussuf-ról elnevezett vallási iskolát – mederszét – ami ma múzeum, és mellette a városi múzeumot.

Mindkettőben a mozaikdíszítés, és a faragott cédrusfa ornamentika

versenyzik a színes, vésett gipszstukkókkal, amik mint valami mesebeli cseppkövek lógnak sűrűn. Másnap megnézzük az El Badi palotát, én már ugyan jártam itt, de a díszítőmotívumok kavalkádját úgysem tudja egyszerre befogadni az ember. Marrakech is megváltozott. 10 éve még azt ígérték a kéretlen idegenvezetők, hogy ha nélkülük megyek be a souk – ba, akkor el fogják vágni odabent a torkom. Persze nem történt semmi ilyesmi, de az araboknak mindig is jó volt a pszichológiai érzéke. Ma már örvendetesen megfogyatkozott a zaklatások száma, a második nap már csak minden 2. – 3. – ik kereskedésbe akarnak beráncigálni bennünket, és a stílus is kevésbé rámenős. Ellátogatunk a „Jardin Majorelle”- be is, ez a gyönyörű villa  majd’ 100 évvel ezelőtt egy festő tulajdona volt.

Másnap kimegyünk a buszpályaudvarra. A Tis n’ Tichka hágó, amely a Magas Atlaszon vezet keresztül 2260 m magasan, le van zárva állítólag, a délelőtti hóesés miatt. Azt mondják csak 13 h-kor indul busz Ouarzazate-ba. Fél egykor már tolong az utazóközönség a busz körül, a szokásos veszekedés, alkudozás az utas kísérőkkel a csomagdíjak létéről, és mértékéről. Felszállunk. 13 h – kor még a motort se indítják be. Fél 2-kor még vagy 5-en akarnak felszállni a tömött buszra, akiknek mostanra van jegyük. Hosszas veszekedés után leszállítják azokat, akiknek egy későbbi buszra szól a jegyük, de ezzel a járattal akartak utazni. 2 – kor visszaszállnak az előbb leszállók, mások leszállnak, ezeknek előbányásszák a csomagjaikat. Fél 3-kor a busz elindul, és a buszpályaudvar területén araszol tanácstalanul, sűrűn megállva, dudálva. 3 – ra visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Közben folyamatosan emberek szállnak le – fel, koldusok, csodaszerárusok, édességárusok váltják egymást. Akinek esetleg az egész akhlaMarrakechi medina szemkápráztató kínálata nem elégítette volna ki az igényeit, az itt az elmúlt egy óra alatt csak papucsot vagy 5 különböző árustól vásárolhatott volna. Jön a hír, hogy nem is ez a busz megy Ouarzazate-ba. Az összes csomaggal iszonyú kavarodás közepette átszállunk egy másik buszra, ami semmivel se tisztább, és a gumiabroncsok se kevésbé kopottak. Az utasok szerint ez a busz se indul mostanában, ezért néhányan a csomagokat hátrahagyva elmegyünk enni valamit az utcai standokon kirakodott koszos árusokhoz. Visszaérve már kétségbeesetten keresnek bennünket az utaskísérők, ennek ellenére csak egy negyedóra múlva, háromnegyed ötkor indulunk. Pont jókor ahhoz, hogy mire a hegyekhez érünk, már ne lássunk semmit belőlük. Szerencsére már többször jártam erre.

Később feltűnnek az első hófoltok, hamarosan egybefüggő hóréteg borít mindent. A hókotrók nagyrészt letakarították az utat, ennek ellenére a hágó környékén több centis havon küszködnek, és csúszkálnak a kerekek. Átérve a déli oldalra sokkal jobb a helyzet, nemsokára már csak nedves az úttest, a hegyeken is szemmel láthatóan vékonyabb a hóréteg. Már majdnem a síkságon járunk, amikor baleset helyszínét kerüljük ki. Egy terepjáró ütközött frontálisan egy kisbusszal, mindkettő félig az árokban. Áldozatokat nem látunk, néhány arra járó, és két rendőr vizsgálgatja a helyszínt. Este fél 10 körül futunk be Ouarzazateba, az olcsó hotelben a fagyos közös zuhanyzóból majdnem langyos víz folyik. A szobában természetesen nincs fűtési lehetőség, ahogy sehol máshol se Marokkóban, még dugaszolóaljzatot se találunk. Minden takarót a hálózsákra terítve alszunk el, az ablak résein süvít be a hideg szél. Hajnalban 0 fok körül van.

Ouarzazateban két nagy stúdió is van, másnap felkeressük ezeket, hátha szükségük van statisztára. Kint forgatnak a sivatagban vagy 3 km-re, elsétálunk addig. A díszlet egy római kori város főterét mintázza, és a körülötte lévő utcákat. Beszélünk a castingossal, fotók, adatlap, ha kellünk, majd beszól a hotelbe másnap. Este átcuccolunk egy másik szobába, ahol van dugaszolóalj, és kérünk a recepcióstól egy kis hősugárzót fagyás ellen. Másnap stoppal ingyen elmegyünk Ait Ben Haddouba, ez egy dombtetőn elég jó állapotban megmaradt Kasbah-járól (Erődített lakó együttes) híres kisváros 30 km-re van.

2 éve találkoztunk itt egy szimpatikus saharawi törzsbeli sráccal, kereskedő, tevehajcsár. Nincs szerencsénk, Naji éppen M’Hamid-ban van, turistákat kísérget a sivatagban a tevéivel, talán 3 nap múlva jön meg. Állítólag Zagorában is vannak filmesek, lehet hogy nekik kell ember. Zagora M’Hamid felé van félúton, rég jártam arra, úgy döntünk a cuccunk egy részét a recepciósra bízzuk, aki ingyen megőrzi, mi pedig indulunk lefelé. Előtte telefon haza, egy állítólagos angliai adótartozás miatt a magyar adóhatóság mindenemet lefoglalta, illetve végrehajtási jogot jegyzett be. Lebonyolítok egy pár telefont, felháborító, hogy minden apró-cseprő ügyben nekem kell intézkednem, az ember már a reggeli kávéját se ihatja meg nyugodtan. Elindulunk gyalog, közben stoppolunk. A Draa folyó völgyében haladunk, két oldalán szalagként kísérik a datolyapálmák a vizet. Nagy meleg van, kis falvak négyszögletes házai pihegnek a forróságban a málladozó Kasbah-k árnyékában. Befutunk Zagorába. Vacsorára mandulás, aszalt sárgabarackos csirkét eszünk, amit tajin sütőben, egy speciális Észak-Afrikában használt égetett agyagból készült csúcsos edényben készítenek el, nagyon finom. Beszélünk a filmesekkel, de csak aznap érkeztek, abban maradunk,hogy holnap visszatérünk a dologra. Másnap felkapaszkodunk a város melletti hegyre, tetején radarállomás. Innen nézelődünk. Nagy a meleg, rövidnadrágban, félmeztelenül is izzadok, ahogy felfelé kapaszkodunk.

Másnap kiderül, hogy egyelőre nem kellünk a filmeseknek, talán később, de hát mi azt nem várjuk meg. Stoppal ingyen M’Hamidba megyünk. Itt, Algériától 40 km-re ér véget a műút, innen csak tevével, vagy terepjáróval lehet továbbmenni. Beköltözünk egy olcsó hotelbe, ahol, mint kiderül Naji egyik unokatestvére dolgozik. Azt mondja hogy Naji Taroudanntban van, és ott is marad pár napig, nem baj, mi is arra tartunk. Teszünk egy pár km-es kört a város körül. Később az unokatestvér elvisz bennünket a homokkal borított utcákon a saját családjához. Négyszögletes, szalmával kevert vályogház, döngölt padló, az udvaron nagy parabolaantenna. A szobában persze a TV a fő helyen, más bútor nem is nagyon van. A padló nagy részét egymásra terített szőnyegek fedik. A srác anyja ezen fekszik több pléd alatt. Be van gyulladva a foga, dagadt a fél arca. Ennek ellenére nagyon szívélyesen fogadnak, bemutatják az egész családot, leültetnek, teát hoznak. Sajnos csak a srác beszél angolul, így főleg mosolyokkal társalgunk, egy fél óra múlva vissza a hotelba. Küldünk a sráccal az anyjának 2-3 fájdalomcsillapító tablettát, mást nem nagyon tehetünk. A gyulladáscsökkentőket Ouarzazateban hagytuk, fogorvos meg nincs errefelé, de ha lenne se menne a nő, jobban bízik Allahban, mint a tudományban. Másnap a hajnali busszal visszaindulunk. Zagora előtt elszakad egy ékszíj, felforr a víz. Nemsokára utolér bennünket annak a társaságnak egy másik busza, átszállunk, és megyünk tovább. Az egyik kávézónál, ahol megállunk egy kis pihenőre, összefutunk annak a busznak a sofőrjével, és utaskisérőivel, akikkel Marrakechből jöttünk Ouarzazateba. Örömmel üdvözölnek, mint rég nem látott barátokat, és meghívnak az asztalukhoz, együnk velük. Ouarzazate-ba visszaérve kiveszünk a múltkori hotelben egy szobát. December 7-e van, ma van az ünnep előestéje. A hagyomány szerint ezen a napon akarta Ábrahám feláldozni a gyermekét Istennek, aki ezt nem fogadta el, helyette bárányt áldozott az úrnak. Holnap minden család bárányt fog vágni, nagy lakoma lesz, amire meghívják a nélkülözőket is. Ma minden gyerek apró ajándékokat kap, sétáló családokat látni mindenfelé, gyerekek kezükben lufikkal szaladgálnak. Eszünk egy aszalt szilvával töltött csirkét, ez is nagyon finom. Közben megérkeztek a filmesek, akikkel Tangerben találkoztunk. Éppen egy Sámsonról készülő filmet forgatnak. A rendezőasszisztens, és a kasztingos nagyon lelkes, bemutatnak a rendezőnek. Szerinte csak Január második felében kellenék, de még ez se biztos. Az még messze van, mondom neki, hogy mi indulunk Mauritánia, Mali felé. Azt mondja nem gond, ha kellenék, visszahoznának, de a kapcsolattartás problematikus arrafelé, néha rájuk kéne telefonálnom, de túl sok a bizonytalanság, azt se tudjuk mi a helyzet arrafelé a mobil lefedettséggel, és tudom-e használni az otthoni kártyámat. Rákérdezek a tiszteletdíjamra, azért van az a pénz, amiért visszafordulnék akárhonnan, de ezt se tudják, a rendező a kasztingosra, az meg a rendezőre mutogat. Akkor ezt hagyjuk, megfosztották magukat attól, hogy egy nagy sztár születésénél közreműködjenek, de hát ez legyen az ő bajuk. Telefon Najinak, aki 2 év alatt se felejtette el a nevem, pedig fél órát ha beszélgettünk. Persze, menjünk, nagyon örül.

Másnap összepakolunk, visszavisszük a hősugárzót, a portás sehol. Szólongatjuk vagy 2 percig, aztán elindulunk, mi végül is nem ragaszkodunk a fizetéshez…. Ha kell neki a pénz, úgyis megtalál, itt Afrikában a fehér ember nehezen tud eltűnni, a helybeliek figyelme mindenre kiterjed, a portás percek alatt megtalál, ha akar. Az egyik közeli kávézóban megreggelizünk, még nincs nyitva ugyan, de a kedvünkért kinyitják, első az üzlet. Ma nincs tömegközlekedés az ünnepre való tekintettel, ezért stoppal indulunk el a 200 egynéhány km-re lévő Taroudanntba. Egy darabon francia pár visz el bennünket marokkói barátjukkal. Délre mennek, esküvőre. Kiszállva egy csomó kajával ajándékoznak meg, alig bírjuk cipelni. Az egyik kihalt útelágazásnál, ahol kiraknak bennünket, lepukkant benzinkút, ”Mennyország” a neve. Tábla himbálózik a szélben, ez hirdeti,hogy hideg sört lehet kapni, a következő 200 mérföldön az utolsót. Mellette régi, kibelezett amerikai kocsik rozsdásodnak a porban, a látvány szürrealisztikus. Kiderül, hogy ez is egy film díszlete volt, itt forgatták a „Bagdad Café”bizonyos jeleneteit.

(A filmet nem láttam, de annak idején hónapokig mosogattam Tel Avivban a „Bagdad Café”nevű éjszakai bárban) Fiatal srác őrzi a helyszínt, aki egy hatalmas Pontiac kormánya mögött teázik. Készttetünk vele mi is egyet, ha már a sörnek búcsút mondhatunk. Estére már csak 40 egynéhány km-re vagyunk, egy kisvárosban. Egy gyógyszertárban érdeklődünk, hátha indul valami. Egy éppen akkor betérő vásárló rövid töprengés után felajánlja, hogy menjünk vele, visszaviszi a most vásárolt gyógyszert valakinek, aztán ingyen elfuvaroz bennünket Taroudanntba. Bepakolunk a vadiúj terepjárójába, és visszaautózunk vele vagy 20 km-t. Kiderül, hogy hatalmas narancsültetvénye van a családjának. Otthagy bennünket egy házban, bekapcsolja a TV-t, narancsot rak elénk, negyedóra múlva jön. Be is fut, teszünk egy kerülőt a birtokon, az egyik éjjeliőrrel szedet nekünk vagy két kiló narancsot, Taroudannt főterén búcsúzik el.

Másnap telefonálunk Najinak, az egyik közeli kisvárosban lakik, kibuszozunk hozzájuk. Örömmel fogad, itt van a család egyik szállása. Az udvaron agyagból készült gőzkamra, a családi „Hammam”. Megmutatják a „Khobs”,a hagyományos lapos kenyérkészítő tűzhelyet is. Főtt kecskehúst hoznak friss lapos kenyérrel, nagyon finom. Előtte, utána, közben a hagyományos tea. Sajnos a srác azt mondja, amit gondolhattunk volna egyébként, hogyha az ő kíséretében akarunk tevével dél felé, Mauritániába, esetleg tovább menni, semmi akadálya, de az előkészületek kb. két hónapot vesznek igénybe. Na nem baj, majd legközelebb. Najival vissza Taroudanntba, közös városnézés. Az utca porában találok egy 100 Dirrhamost, ez itt a legnagyobb papírpénz, és egy átlagmunkás 2 napi keresete. Másnap „Grand Taxi”-val Tiznitbe utazunk. Ezek általában 7 személyes Peugeot , vagy Mercedes típusú taxik, amik szabott útvonalon közlekednek, általában csak akkor indulnak, ha megteltek, útközben bárhol kiraknak, felvesznek utasokat. Többé-kevésbé szabott áraik vannak, a gyakorlatlanabb turistáknak a csomagokért próbálnak plusz pénzt felszámítani. Pont az egyik ajánlott kajáldánál rak ki bennünket, széles választék van, az árak elfogadhatók, a hely tiszta. Jól bevacsorázunk. Van kemping, felállítjuk a sátrat. Városnézés. A. rosszul van, kihány mindent. Ezt a pazarlást!

Másnap próbálunk AMEX csekket beváltani, de nem sikerül. Kiderül, hogy vissza kell mennünk Agadirba, ez vagy 100 km, nem volt tervbe véve, de legalább ezt is megnézzük. Még jó, hogy el nem indultunk dél felé, a legközelebbi hely, ahol utazási csekk beváltására esély van, az a mauritániai főváros, az meg vagy 1500 km innen. „Grand Taxi”, Agadír. Hangulatában, stílusában nagyon hasonlít a kanári szigetekre,  csak koszosabb, szemetesebb, de korántsem annyira, mint a többi nagyváros Marokkóban. A napsütéses napok száma 300 fölött van. Sikerül csekket beváltani. Városnézés. Az út szélén tolószékes koldus kéreget, két lába combközépen csonkolva. Én általában nem adok pénzt kéregetőknek, kivéve ha testi fogyatékos. Dobok neki valami aprót, közben  bele se gondolva poénból figyelmeztetem, aztán nehogy alkoholra költse, ahogy én tenném! Nevetve rázza a fejét, úgy tiltakozik kézzel-lábbal.   Ha nekem hiányozna mindkét lábam combközéptől, én valószínűleg ettől sokkal jobb poénokon se tudnék nevetni, arról nem beszélve, hogy ez a beszólás egy muszlimnak kifejezetten sértő lehet. Nevetve kezet rázunk, aztán megyek tovább. Irígylem a lelkierejét. Belvárosban nagy szupermarket, alkoholból is jelentős a választék, még a kedvenc Whiskym is van. Veszek 2 dl rumot, esetleges hasmenés ellen ez a legjobb. Mauritániába ugyan szigorúan tilos bármiféle alkoholt bevinni, de hát csak nem szólnak ezért a két kortyért! Vissza Tiznitbe.  Az összes ruhánkat még reggel beadtuk a mosodába, és a szabott árat lealkudtuk a felére, most érte megyünk a cuccnak. Minden ki van vasalva, szépen összehajtogatva. Ilyen se fordult még elő szegény ruhadarabokkal, és nem is igen fog. Reggel a cuccunk egy részét a sátorban hagyva stoppal elindulunk Tafraoutba. Ez a város Tiznittől keletre, az Anti-Atlaszban fekszik, körös-körül bizarr formájú gránit-tömbök alkotta hegyek között.

Délutánra le is küzdjük a 100 km-t. Végig szép, napos idő van. Megkeressük a legolcsóbb szálláshelyet, városnézés, séta a város körül. Tafraout-tól pár km-re van egy szép szurdok, ahova részben el lehet jutni „Grand Taxi”-val is, gyalog indulunk el, közben stoppolunk. Hamarosan megáll valaki, de kiderül, hogy a szurdok az ellenkező irányban van. Most már mindegy. A tegnap vásárolt egyszerű térkép alapján erre is van egy 30 km-es kör, ami szép tájakon vezet, akkor ma ezt nézzük meg. A fickó, aki felvett bennünket, nyomdász Casablancában. A közelben lakik az egyik faluban, meghív magához bennünket. Szép nagy emeletes ház, úszómedence, a nappaliban színes gipszstukkó díszítés a lehető legképtelenebb színekben. Két felesége van, az egyik nemsokára teát hoz, aztán pörkölt mandulát egy nagy tállal. Miután megmutatta a házát,  jóllaktunk, és kellőképpen megcsodáltunk mindent, elindulunk, és vendéglátónk körbevisz bennünket a 30 km-es úton, természetesen ingyen. Tafraout előtt kiszállunk, és először egy földúton, aztán csak úgy találomra próbálunk egy nagy körrel visszatalálni a szállásra. Megmászunk 2 kisebb hegyet, végül gyalogolunk vagy 10 km-t, mire visszaérünk.

Felmegyünk egy másik hegyre is, ahol, mintha óriások dobáltak volna össze-vissza hatalmas kőkoloncokat. Megnézzük a kőbe vésett kőkori gazellaábrázolást is az egyik sziklafalon. Hegymászás közben elszakadt a nadrágom, elviszem egy, a helybeliek által ajánlott szabóhoz. A fickó reggelre ígéri a nadrágot. Harirát vacsorázunk: ez mindenfelé népszerű sűrű leves, amibe rizst, sárgaborsót, kölest főztek. Laktató, olcsó, és finom.

Reggel elmegyek a nadrágért. A műhely egy piszkos, sötét mellékutcában. Az egyetlen, komfort nélküli, 4×2 méteres hely hullámpapírral van kétfelé osztva. Az utca felé eső rész a műhely egy ősrégi varrógéppel, a hátsó a lakrész. Itt egy gyékény borítja a padlót, erre van terítve egy nagy hullámpapír, ez az ágy. Ide ültet le, amíg a nadrágot megvarrja, mert persze még hozzá se kezdett. Itt is hidegek már ilyenkor a hajnalok, kis parázsló faszénnel töltött cserépedényt rak mellém, ez a kályha. Fölöttem deszkákból kialakított galériaszerűség, gondolom, itt tartja személyes holmijait, illetve raktárként szolgál. A lakrészben főhelyen TV, és DVD lejátszó. A mester a reggeli félhomályban vakoskodva mintegy 2 kávé áráért megvarrja a nadrágot. Reggeli után indulunk a szurdokba, most már a helyes irányban.

Elindulunk gyalog. Nemsokára jön egy „Grand Taxi”, elvisz egy darabon. Gyalogolunk tovább, utolér egy terepjáró, a meredek hegyoldalban kanyargó szerpentinen ingyen levisz bennünket a szurdok aljára, ahol pálmafák, és művelt területek között folyik a patak a több száz méter magas meredek szirtfalak által közbezárt völgy mélyén.

Gyalogolunk vagy 5-6 km-t, amikor utolér egy tömött mikrobusz, ami munkásokat visz a közeli ezüstbányába. Szorítanak nekünk helyet, elvisznek pár km-t. Indulunk tovább gyalog, még a felét se tettük meg annak a 80 km-es kerülőnek, amivel visszajutnánk Tafraoutba. Később egy francia pár ér bennünket utol egy bérelt Dacia Logannal, lestoppoljuk őket. Ugyanabban a hotelben szálltak meg Tafraoutban, amiben mi. A nagyon rossz minőségű úton velük tesszük meg az út hátralévő részét. Kiszáradt, köves folyómedreken hajtunk át, kétoldalt meredek sziklafalak. Néhol egy terepjárónak is feladná a leckét az út, a Dácia kitesz magáért, és a felcsapódó nagy kövek se tesznek benne végzetes kárt. A város előtt vagy 3-4 km-el kiszállva nagy kerülővel jutunk vissza a városba.

Másnap indulunk vissza Tiznitbe, de a változatosság kedvéért egy másik-mint kiderül, sokkal kisebb forgalmú-úton. A város szélén felvesz egy kisbusz, ami 2 faluval arrébb, egy nagy hegy tövében rak le bennünket. Felkapaszkodunk a meredek, kanyargós szerpentinen, közben minden siker nélkül próbáljuk lestoppolni azokat az autókat, amik átlag félóránként arra járnak. Felérünk, majd a másik oldalon legyalogolunk a hegyről. Egy fennsíkra jutunk, aminek lágy ívű dombjai a látóhatár széléig nyúlnak. Nagy sokára beérünk egy teljesen kihalt faluba, se kajálda, se egy kávézó. Felvesz egy autó, ingyen elvisz két faluval arrébb. Megint gyalogolunk két falunyit.  Az út mellett 6-8 ember várja a buszt, ami majd egyszer erre jön. Közben próbáljuk lestoppolni azt az egy-két autót, ami arra téved. Az egyik megáll, kiszáll a sofőr, és sorban, hosszasan üdvözöl minden helybelit, majd int nekünk, hogy szálljunk be. Tiznitbe megy, és ingyen elvisz bennünket.(Marokkóban nagyon elterjedt a stoppolás, de akárcsak Romániában, itt is fizetni kell általában a fuvarért, nagyjából annyit, mintha busszal menne az ember) Az emberek, akik továbbra is várják a buszt, még ki tudja meddig, elköszönnek tőlünk is, lelkesen integetnek. Mosolygó arcukon nem látom bosszúság, vagy rosszindulat nyomát. Ennyit a helybeliek vendégszeretetéről. Ma, annak ellenére, hogy A. meg van fázva, és nem érzi túl jól magát, vagy 20-30 km-t gyalogoltunk, kicsit fáradtak vagyunk, mire visszaérünk a kempingbe. A városfal mögötti Souk-ban fantasztikus a kínálat arany, és ezüstékszerekből, megcsodáljuk a portékákat. A szokott helyen eszünk, ezúttal sült halat, – ez is nagyon finom.

Másnap „Grand Taxi”-val elmegyünk a 14 km-re lévő „Aglou beach”-re. Széles, lapos,homokos sáv az Atlanti óceán partján. Távolabb hatalmas habtaréjjal 6-8 sorban kifutó hullámok között 1-2 szörfös. Mindkét irányban több km-re elsétálunk a parton, aztán stoppal vissza Tiznitbe. A kemping tele van lakókocsis francia nyugdíjasokkal, sátorral csak mi vagyunk. Az egyik 65 év körüli fickó minden reggel felül 1000 köbcentis túramotorjára, és egy szál papucsban elhajt. Negyedóra múlva vissza, ennek alapján valószínűleg a sarokra megy reggeli kávéját elfogyasztani, esetleg a szemben lévő szupermarketbe bevásárolni. De hát különben ki látná, hogy neki ilyen játékszere is van! Még csak Dec.16, de a kempingben már javában karácsonyi hangulat van. A legtöbb lakókocsin futófények villognak esténként a 20-25 fokos melegben, és undorító, felfújható mikulásokat lenget egész nap a forró szél. Meglátogatom a szemben lévő éjszakai bárt, ahol a bejárat mögött paraván takarja el a bent ülőket az utcán járó kíváncsiak tekintete elől. Bent csak egy-két lámpa ég, erős félhomályban söröznek azok az elvetemült helybeliek, akik Allah törvénye ellenére úgy döntenek, hogy sörbe fojtják maradék értelmüket.

Másnap tovább állunk, indulunk dél felé, ami szerintem nagy felelőtlenség, és ezt meg is mondom A.-nak. A térképre nézve a legközelebbi hely, ahol boltban sört, vagy egyéb alkoholt tudunk venni, az valószínűleg Szenegál, az pedig rohadt messze van, a kiszáradás pedig nem gyerekjáték. De hát ennek a nőnek beszélhet az ember!

Mirleft a következő állomás. Nagy területen szétszórt házak, a főutca két oldalán kávézók, éttermek, 1-2 bár. A 70 években nagyon felkapott volt a hippik körében. A magas sziklafalak alatti néptelen homokos parton szabadnak érezhették magukat, minden olcsó volt, szívták a füvet, és boldogok voltak.

Ma már ez is turistásodott, a bárokból reggae zene szűrődik ki, ajándékboltok nyíltak, de azért megőrzött valamicskét egykori hangulatából. A bárok teraszain dílerek árulják a füvet, ami persze illegális, de ez kevésbé zavarja őket. A kemping a parttól vagy 300 m-re, egy kertes ház udvarán. Lesétálunk a partra, teszünk egy nagy kört, aztán be a faluba. A bárokban lehet alkoholt kapni, persze elvileg csak turistáknak. Az előző király II.Hasszán idejében börtönbe csukták azt a marokkóit, akit ittasan elkaptak az utcán. Itt ismeretlen a szonda. Ha a rendőr megállított valakit, kedélyesen elbeszélgetett vele, esetleg elkérte az iratait. Ha megérezte rajta az alkoholszagot, már vitték is. Ez a szigor valamelyest enyhült az utóbbi időben, de még mindig súlyos pénzbüntetésre számíthat az, aki lebukik. Persze egyszerűbb és olcsóbb ilyenkor lefizetni a rend derék őrét. A logika azt diktálná, hogy a rendőrök a szórakozóhelyeken razziázzanak, ott be lehetne gyűjteni a vétkes helybelieket. De Marokkó bevételeihez az idegenforgalom tekintélyes összeggel járul hozzá. Ezért egyenruhás rendőr sose teszi be a lábát szórakozóhelyre. Sokszor viszont civilben ott iszik a többi között. Ilyenkor jön jól, ha az ember tájékozott. Célszerű meghívni a rend őrét, ha marokkói létedre nem akarod, hogy hazafelé menet rendszeresen megállítsanak, és újabb, és újabb hatalmas büntetéseket sózzanak a nyakadba. Marokkóban készítenek borokat is, nem is rosszakat. Rossz nyelvek szerint ennek 70-75 %-át helybeliek isszák meg. Eszünk egy harirát, aztán sörözök, bár elég drága.

Másnap felkeresünk jó pár strandot. Némelyik km-eken keresztül húzódik széles, lapos homokos szegéllyel a parton, mások csak kis homokos öblök a sziklák által körbezárt vízmosások végében. Este egy karperecre alkudozok az egyik útszéli árusnál.150 Dh-ról indul az ár, aztán, miután bezárta kis asztalkáját, a fickó közeli lakásán folytatódik az alku teázva, beszélgetve. A végén 20 DH-ért hozom el, persze annyit se ér, de legyen neki is haszna.

Másnap pár távolabbi strandot keresünk fel. Délután meghívjuk a tegnapi árust, Hasszánt ebédelni. Veszünk a piacon friss szardíniát, és a közeli kifőzdében némi felárért megsütik nekünk, krumplival, salátával. Iszunk mellé teát, minden nagyon finom. Igaz ugyan, hogy egy kevésbé igénytelen emberre akkor is rájönne a fosás, ha csak körülnézne, de hát Afrika nem a finnyás embereknek való.

Másnap stoppal elmegyünk Sidi Ifni-be. Ez a kisváros a spanyol időkben közigazgatási központ volt, és hangulatában, lakóépületei stílusában sokat megőrzött ebből az időből. Széles, homokos strandja van. Visszasétálunk a parton pár km-t Mirleft felé. Átmegyünk az egyik hatalmas ív alatt, amit az óceán vájt ki évezredek alatt a konglomerátumban.

Pár méter után, ahogy áthaladunk alatta, 2-3 öklömnyi kő hullik alá a mennyezetéről. Nem túl szerencsés, ha egy ilyen 15-20 m-ről az ember fejére potyog. 10 egynéhány km után a partról visszakapaszkodunk a kanyargó útra, hamarosan felvesz egy „Grand Taxi”. 7-en ülnek benne, mint általában, most még mi ketten is beszállunk. Nem probléma, elhagyatottabb útszakaszokon néha 10-12 ember is bepréselődik. Még mindig jobb, mint gyalog. Este harirát, és szendvicset vacsorázunk, utána vissza a kempingbe. Összeismerkedünk egy öreg hippinek kinéző 65 év körüli svájci fickóval. Rövid ősz haja van, azt mondja 17 éves kora óta növesztette, és majdnem a derekáig ért, a múlt héten vágta le, időnként váltania kell az embernek. Egy vadiúj VW kisbusszal van, aminek a teteje részben felnyitható, és így lakóautóvá alakítható. Egy öreg német juhász kutyával utazgat. Elmondja történetét. 17 évesen egy évig csavargott Dél-Amerikában, aztán két évre lement DK.-Ázsiába, majd vissza Dél-Amerikába egy újabb évre. Svájcba visszatérve látott egy hirdetést, ahol érdekes munkát kínáltak. A rendőrség kábítószer ellenes alosztálya keresett munkatársakat. Harmadszorra vették fel, de a végén igazolódott, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Vagy 40 évet húzott le a testületnél. Nagyon szerette. Egyenruha gyakorlatilag sose volt rajta, munkája nagy részét az tette ki, hogy bárokban, gyanús helyeken lődörgött, és figyelt. Munkájából adódott, hogy minden ismert kábszert kipróbáltattak velük, hiszen ismerniük kellett azt, ami ellen harcoltak. Az évek során mindössze egyszer kapott lövést, mutatta a heget a lábszárán. Náluk állítólag az a rendszer, hogy a szolgálati idő kezdetétől a rendőrség félrerak nekik minden hónapban egy összeget prémiumként. Ha a rendőr leszerel, ez lesz a végkielégítése. Mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, felkínálták neki, hogy dolgozzon tovább, de nem élt vele. Kifizették neki a prémiumot, ebből vette a kocsit, ami a legmodernebb technikával van felszerelve, légkonditól a HIFI minőségű hangtechnikáig. Hasissal kínál, nemrég vette egy francia fickótól itt a kempingben, aki Pakisztánból a gyomrában csempészte be, turistáknak árulja, és a saját itt tartózkodását fedezi az üzletből. Sötétbarna, kiváló anyag. Később előszed egy üveg portugál bort is a kocsi hátsó részéből. Szilveszterre tartogatta, de hát Carpe diem!

Ülök a kocsi mellett, lábamnál a hatalmas rendőrségi német juhász kutya, és egy volt kábítószer ellenes zsaruval importált hasist szívunk, miközben portugál bort kortyolgatunk. A CD lejátszóból a legjobb 70-es évekbeli rock, és blues zenekarok számai szólnak, távolról az óceán moraját sodorja arra a szél, fejünk felett sok ezer csillag ragyog sziporkázva.

Másnap „Grand Taxival”elmegyünk Legzirába, ez vagy 20 km-re van, a parton mindkét irányban több km-re elsétálunk. 2-3 hatalmas, természetes kőív is található itt, amit a hullámverés alakított ki, mennyezetükről hatalmas, kerek kövek lógnak mindenfelé, szinte a levegőben, Isten tudja, mi tartja őket a helyükön. A parton sétálva hatalmas, több méteres hússzeletet találunk, az egyik helybeli srác szerint egy nagy bálnát sodort partra a víz. A helybeliek feldarabolták, a zsírját sok mindenre fel tudják használni. Később találunk is egy nagy halom rothadó húst a homokban, kevésbé büdös, mint ahogy várná az ember. Délután visszakapaszkodunk az útra, hamarosan felszed egy dagadt angol nő, aki ide ment férjhez, és már évek óta ezen a környéken lakik.

Másnap. Itt is eleget voltunk. Megreggelizünk, aztán kiállunk stoppolni az útra. Vagy egy órán keresztül senki nem vesz fel bennünket, aztán befut egy busz , elvisz  Sidi Ifni-be. Megkeressük a „Grand Taxi” állomást, aztán, mikor megtelik a járgány, rövid tökölés után elmegyünk Goulmime-be. Szép nagy szemetes város széles utakkal, látnivaló semmi. A buszpályaudvarról ”azonnal” indul egy busz, rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy tovább megyünk. Befutunk Tan Tan-ba. A souk-on kívül itt se sok látnivaló van, ”Grand Taxi”-val elmegyünk a 28km-re lévő hasonló nevű tengerparti üdülőhelyre. Rövid keresgélés után kiveszünk egy szobát az egyik kempingben, miután 150-ről 100-ra alkudjuk le a szoba díját. Aludhatnánk sátorban is, de kivételesen engedünk a saját fürdőszoba csábításának. TV is van vagy 100 csatornával, főleg persze arab nyelven. Városnézés, a főtéren találunk egy olcsó kajáldát, és nagyon finom „tajine”-t eszünk. Reggel, mint mindig, kávéval kezdünk, Marokkóban nagyon finom kávét főznek, forralt tejjel isszák. Attól függően, hogy mennyi a kávé-tej aránya, négy félét különböztetnek meg, az áruk ugyanaz. Megkeressük a buszpályaudvart, 11 óra van, akkor fut be a busz, aminek 9-kor kellett volna itt lennie, de arra nincs hely. Állítólag délután fél 3 kor indul egy busz. A két hátizsákot a buszpályaudvaron hagyjuk, és szétnézünk a parton. Kettőkor vissza. Kiderül, hogy a busz, amiről szó volt, az éjjel fél 3-kor indul, nem délután. Állítólag jön ugyan egy 17 órakor is, de akkor az útból semmit se látunk. Becuccolunk az egyik közeli hotelbe, ahol 60 DH-ért kiveszünk egy szobát. Itt is saját fürdőszobánk van, állítólag később lesz meleg víz is. Megvacsorázunk a tegnapi helyen, aztán aludni próbálunk. Nem könnyű, mert ezeket az olcsó marokkói szállodákat betonkefni válaszfalakkal építették többnyire, olyan akusztikájuk van, mint egy hangversenyteremnek. Ráadásul az ember azt hinné, hogy a világ összes szállodájában ugyanazt csinálják az emberek, és ez nagyjából ugyanazokkal a hangokkal jár. De ez nem így van! Afrikában teljesen más hangok szűrődnek át a falakon, és nem csak az rejtély, hogy mit hall az ember, de az is, hogy miféle tárgyal lehet ilyen elképesztő zajokat okozni. Másnap kimegyünk a buszhoz, ami persze késik. Elmegyünk reggelizni, mire végzünk, pont befut. Dakhla-ba megy, de mi csak Tarfaja-ig veszünk jegyet, ott is szét akarunk nézni. Megérkezünk, látnivaló semmi, koszos kisváros. Pénzünk fogytán van, angol fontot akarunk beváltani. A bankban, ahova küldenek bennünket, az alkalmazott először komótosan átírja a vadiuj digitális kijelzőn az árfolyamot, aztán tüzetesen megvizsgálja a beváltani szándékozott összeget. Közli, hogy nem tudja beváltani, mert csak két hete nyitottak, és az a készülék, amivel a bankók eredetiségét vizsgálnák, még nem érkezett meg. Egy másik bankba küld, aztán egy étterembe, de végül sehol se tudunk pénzt váltani. Hosszasan alkudozunk a „Grand Taxis”-al, mire sikerül a normál árat kialkudni. Mikor 5 ember összegyűlik, nem várunk tovább, és elszáguldunk Laayouneba. Útközben az egyik helyen iszonyatos dögszag, de nem látjuk a forrását, és vagy 100 m után megszűnik. Megállunk enni is valamit, a boltos a szendvicsekért, és az üdítőkért először 300 DH-ot akar kérni, gyorsan lebeszéljük róla, végül 70-et hagyunk nála, de így is többet fizetünk, mint a tényleges ár. Nem kérdeztük meg előre az árakat, de hát olyan szimpatikus pofája volt, az tévesztett meg bennünket. A sofőr tanácsára csináltatunk néhány fénymásolatot az útlevélről. Innentől sűrűbben fogják ellenőrizni az úti okmányokat, de fénymásoló gép természetesen nincs ezeknél az út menti ellenőrző posztoknál. Viszont ha a sokszor félig írástudatlan rendőrnek kell kimásolni az adatokat, az tetemes időveszteség. A fénymásolatra ráírjuk a belépés dátumát, a belépéskor kapott regisztrációs számot, valamint a foglalkozást. Én azt írom be, hogy tanár, ez elég rövid, és angolul ugyanannyi betű, mint az hogy diák, de ez utóbbit egyre kevésbé hiszik. A tanár se korrekt persze, de hát azt mégse írhatom, hogy csavargó. Laayoune szép nagy közigazgatási központ tele katonasággal, és az ENSZ kéksisakosaival. Itt van a Marokkó által elfoglalt vitatott hovatartozású „Spanyol Szahara” központja. Ez a terület ettől a várostól északra kezdődik, és egész Mauritániáig húzódik. Eredetileg ez a Saharawi törzs területe, akik a mai napig küzdenek szabadságukért, és a terület függetlenségéért, hol békés, hol katonai eszközökkel. A város előtt rendőrségi ellenőrzőpont.  Ma van Dec.24.-e, de elég nehéz karácsonyi hangulatba kerülni a 20 egynéhány fokban pálmafák között, körben a sivataggal. Az egyik drága hotelben érdeklődünk a kemping felől, de az vagy 24 km-re van az óceánparton. A hallban 2 méteres feldíszített műanyag karácsonyfa. Keresünk egy olcsó hotelt, aztán teszünk egy nagy kört a városban. Marokkói viszonylatban tiszta város, nagy, rendezett  parkokkal. Egy olcsó helyen a piac mellett megvacsorázunk. Itt is, mint mindenfelé Marokkóban, mindenki bőszen mobilozik, ha kell, ha nem. 10 éve még nem nagyon láttam telefont senkinél, két éve már sokkal elterjedtebb volt, de mára nincs az a nomád tevehajcsár, akinek ne volna. Felkeressük az állami, és a két maszek busztársaság irodáját, de vagy reggel korán, vagy este nagyon későn indítanak járatot, és egyik drágább, mint a másik. Veszünk egy halom gyümölcsöt, vissza a hotelba, és még egyszer megvacsorázunk. Aludni próbálunk, de ez itt se könnyű, a szomszéd szobából fél éjszaka olyan hangok jönnek, mintha valaki folyamatosan az egyik faltól a másikig tolna, vagy dobálna egy ágyat. Reggel kimegyünk a „Grand Taxi”állomásra. Ahogy a kocsi megtelik, elindulunk. Dakhla 530 km ide. Egy kocsiban utazik velünk egy 24 éves svájci csaj, már tegnap este is láttuk, ugyanott szállt meg, mint mi. Összeismerkedünk. Ő repülővel jött Agadírig, onnan tömegközlekedéssel tart Szenegálba. Amúgy félig-meddig kollégák vagyunk, ő is festő-mázoló otthon. Trinidadi rummal kínál, nagy duzzogva elfogadom. Hatalmas köves lapályon haladunk, két oldalt időnként homokdűnék tűnnek fel. Néha hatalmas, kiszáradt sós mocsarak,”shott”-ok mellett vezet az út. Estére le is küzdjük a távot. Dakhla egy félsziget csúcsán terül el, nagyon szép a fekvése. A könyv által ajánlott olcsó hotel tele van, akárcsak a másik 4, amit megnézünk. Végül találunk egyet, de csak egyetlen dupla szobájuk van üres, ezt kivesszük hárman. A recepciós berak a padlóra egy matracot ágyneművel, ezzel rendben is vagyunk. Teszünk egy nagy kört, az egyik utcai hús sütödénél megvacsorázunk, én például tevehúst roston. Finom.

Reggel a Hotel Sahara elé küldenek bennünket, ahol vállalnák, hogy fejenként 350 DH-ért elvisznek minket Nouadhibbou-ba, a mauritániai oldalra. Nagyon készségesek, azonkívül alapszabály, hogy sose fogadd el az első árat, ami amúgy is soknak tűnik. Hosszasan próbálunk alkudni, de hajthatatlanok. Elindulunk másik lehetőséget keresni, utánunk jönnek, hogy legyen 300, de akkor már nem érdekel. Többször autót váltva visszamegyünk 40 km-re, a félsziget tövénél lévő útelágazáshoz. Az úttól távolabb a higanyszínű víz, és néhol több száz méter széles homokpart, ember viszont sehol. Rendőrségi ellenőrzőpont, a dél felé térő úton próbálunk stoppolni. Egy szép nagy lakóautót szeretnénk egy jószívű turistával, aki elvisz bennünket Mauritániába.16 órakor már éppen fel akarjuk adni, visszamennénk a 20 egynéhány km-re látott kempingbe, amit holdbéli táj vesz körül. Már éppen indulnánk, amikor megáll mellettünk egy ócska furgon Mauritániai rendszámmal, két srác ül benne. Hazafelé mennek, és örömmel elvisznek bennünket. Nagy szerencsénk van, később találkoztunk olyanokkal, akik három napig vártak fuvarra ugyanennél az elágazásnál. Az első ajánlatuk 1000 DH fejenként. Rövid alku után megegyezünk 200-ban. Előre kérnék a pénzt, de erről lebeszéljük őket. Ketten előre ülünk a svájci lánnyal, A. hátul a másik sráccal.

A sofőr fél órán belül megkéri a svájci csaj kezét. Az egyik helyen kiszáll, és megvizsgálja a bal első kereket, ami erősen füstöl. Szerinte a fék „nem tökéletes”,menet közben is fog, és ez okozza a túlmelegedést. Ilyen apróságokra viszont nem ad, ugyanolyan sebességgel megy tovább, bent folyamatos a füst szag. Miközben bármelyik pillanatban várom, hogy az abroncs felrobban a nagy hő miatt, a fickó vagányul, két ujjal fogja a kormányt, azonkívül cigarettázik, mobilon beszél, és velünk ismerkedik, általában egyszerre. A társalgás érdekes, mert a sofőr arabul beszél, egy kicsit franciául, és egy kicsit spanyolul. A társa arabul, egész jól franciául, és egy keveset angolul. A svájci csaj franciául, németül, és elég jól angolul ahhoz, hogy megértessük magunkat vele. A.angolul, és egy keveset spanyolul. Én a magam részéről töröm a magyart, egy kicsit angolul, és néha részegen azt képzelem, hogy egy kicsit értek spanyolul. Szóval kedélyesen elbeszélgetünk, miközben a hátul lévő srác folyamatosan teát készít, azt kortyolgatjuk, és várjuk hogy durrdefektet kapjunk a sivatag közepén. Az út mellett helyenként 3 nyelvű halálfejes figyelmeztető táblák, miszerint a taposóaknák miatt az utat elhagyni tilos,és életveszélyes. Állítólag egy helybeli nemrég halt meg, terepjárójával aknára hajtott. Előttünk, mintha homokvihar volna, vastag, éles határvonalú ködpaplan, ami fejmagasságban kezdődik, és több száz méter vastag. A látástávolság néhány száz méterre csökken, a sofőr lassít valamit a tempón. Az út mellett 1.5×1.5m-es, fehérre festett kőfal a semmi közepén. Piros festékszóróval hatalmas betűkkel felirat rajta magyarul: ”FRISS LÁNGOS” Itt a sivatag közepén, gomolygó ködben kissé álomszerű a látvány. Később elhagyunk egy táblát, amin szép nagy nyomtatott kék betűkkel a felirat: ”TROPIC OF CANCER”. Alatta ugyanolyan betűkkel: ”RÁKTÉRÍTŐ” Jóval később tudom meg, hogy lehet hogy magyarok rakták ki a táblát, mert a tényleges ráktérítőtől vagy 20 km-re áll. Rendőrségi ellenőrzőpont, a sofőr, aki egyébként haverjával a „Saharawi” törzshöz tartozik, példátlan módon nem áll meg jóval előttük, ahogy az errefelé íratlan szabály, hanem közvetlenül a rendőrök mellett fékez le. Flegmán beszél a rendőrökkel,és lerí róla, hogy mi a véleménye a megszálló hatóság embereiről. Valami mondvacsinált indokkal megbüntetik 20 DH-ra, de más nem történik. Megyünk tovább. Többször is elhaladunk nagy katonai táborok mellett, amik az úttól kicsit beljebb fekszenek. Ránk sötétedik, de este 8-ig megyünk, majd egy benzinkúthoz kanyarodunk be. Távolabb másik benzinkút, elszórtan néhány új épület, néhány köztéri lámpa, ennyi a település. A kút mellett hotel, és étterem. Rákérdezünk a szobaárakra. Először 160-at ,majd 100-at mondanak. Úgy döntünk, akkor alszunk sátorban. Először belemegy a főnök, akié az egész komplexum, de utána meggondolja magát. A két srác útján, akikkel jöttünk, felajánlják, hogy alhatunk a sofőröknek fenntartott helyen, ez egy üres szoba, padlója gyékénnyel letakarva. Később meggondolja magát a főnök. Megunjuk a tökölést, átballagunk a másik kúthoz. Beleegyeznek, hogy ingyen felállíthatjuk a sátrat a hotel előtt, az étterem mellett. Biztonsági őr ücsörög a közelben, egész éjjel szolgálatban lesz. Zuhanyozni sajnos csak akkor lehetne, ha kiveszünk egy szobát, ami itt is 150DH. Nekilátunk felállítani a sátrat, de odajön a főnök, egy fehér burnuszos szimpatikus „Saharawi”, alhatunk a sofőrök szobájában ingyen. Ő is, és a helyettese is beszél angolul, és franciául. Becuccolunk, és rendelünk 1-1 csirkés „tajine”-t. A főnök bemutatkozik, odaül közénk, meghív teára. Hozzák a csirkét, ami nagyon finom, és akkora adag, hogy alig bírjuk megenni. Később a főnök több kólára is meghív bennünket (sör sajnos a közelben sincs), és felajánlja, hogy használhatjuk az egyik szobában lévő zuhanyzót ingyen. Ki is használjuk a lehetőséget, ki tudja mikor lesz részünk újra meleg vízben. Viszonzásul a vendéglátóinknak adom a Marokkó útikönyvemet. Remélem el tudják majd passzolni valakinek, aki dél felől jön, és elfelejtett könyvet hozni. A hotel előtt egy 800 köbcentis BMW túramotor, ez napközben mellőzött el bennünket. Összeismerkedek a vezetővel, aki rajtunk kívül az egyetlen fehér, és az egyik szomszédos asztalnál vacsorázik. Londonból indult a kis géppel, és Johannesburgba tart. Mi hozzá képest csak ide megyünk a szomszédba. Van némi gyakorlata, pár éve egy másik motorral szintén Londonból indulva Dél-Európán, és a Közel-Keleten keresztül elmotorozott D.K.-Ázsia túlsó végére, és onnan áthajózott Ausztráliába. Miután körbe járta a kontinenst, eladta a motort, és hátizsákos turistaként elrepült Japánba. Bejárta Japánt, majd repülő, Helsinki, és a Skandináv, majd a Balti államokon, Kelet, és Közép-Európán keresztül ért vissza Londonba. Szép kis másfél éves kör lehetett az is. Ezt a mostani útját mindössze fél évesre tervezi.

Másnap az éjjeliőr ébreszt bennünket, a két srác már ott van a kocsival. A határ ide 130 km, két óra múlva be is futunk. Katonai erőd a sivatag közepén, szögesdrót, katonák, rendőrök mindenfelé. Többszöri útlevél ellenőrzés,és némi tökölés után áthajtunk a kapun, és a senki földjére jutunk.Nincs út, csak keréknyomok kanyarognak össze-vissza a porban. Ez az itteni szabadkereskedelmi övezet. Teherautók állnak megpakolva két oldalt, turbános, burnuszos figurák ténferegnek körülöttük. Távolabb autóroncsok rozsdásodnak, tengernyi szemét mindenfelé. 4 napja állítólag turistákat raboltak ki itt a senki földjén. Arra tartottak, amerre mi, egy autó elállta az utat, és kést szorítottak a torkuknak. A rablók eltűntek. Ide a senki földjére nem lép egyik ország hatósága sem, ez is tele van aknázva, de úgy látszik a rablók ismerték a terepet. Megállunk pár percre. Szólít a szükség, eltávolodok pár méterre. Bár nem szívesen sétálok aknamező szélén, keresek egy megfelelő helyet egy autóroncs mögött. Elindulunk, és lépésben átvergődünk a bűn rossz terepen a 6 km-re lévő másik oldalra. Itt gyorsabban végzünk, majd a jó minőségű műúton délután egy körül befutunk az első városba, Nouadhibbouba. A két srác egész a város közepén lévő kempingnél rak le bennünket. A belváros kb.úgy néz ki, mint ahogy egy átlagos európai egy nyomornegyedet elképzel. Ehhez képest Marokkó egy rendezett, szolid, jóléti állam. Bár a szudáni állapotokat meg sem közelíti. Elég sok a kövezett út például, és közvilágítás is van, ha csak korlátozott mértékben is. Mindenfelé kecskék mászkálnak, megrágva mindent, ezért a facsemeték köré alját, és tetejét kivert rozsdás hordókat húznak ellenük. A mindenfelé halmokban álló szeméttel 1-1gereblyével felszerelt köztisztasági dolgozó küzd. Autók dudálnak, némelyik normál állapotú, de a többség megdöbbentően lepukkant, és 1-2 olyan is szaladgál, amit jobb érzésű autóbontós se venne be. A járda szélén egy nő a dolgát végzi a szoknya takarásában.

gestern in der nacht ist der marcel nach chefchaouen gekommen – hat aber aufgrund falscher koordinaten unser hotel nicht gefunden, deswegen hat er sich auf den campplatz begeben. der hatte voll die harten tage,… zuerst fähre verpasst – das heißt €500 in den sand gesetzt, dann nochmal 260.- oder so für die überfahrt um mitternacht bezahlt. in tanger durfte er dann noch 3 stunden im zoll warten – weil sie ihn in der lkw-schlange eingereiht hatten… für des, dass sie dann genau für eine hundertstel sekunde in den wagen schauen wollten… loooool. wir also zu dritt zum campingplatz gedüst, auf der straße dorthin nochmal die miniminiminikatze vom vortag gesehen. kurz haben wir dacht, dass sie tot war, weil sie so verkümmert auf der straße lag. die sarah hatte so mitleid, dass wir sie mitgenommen und momo getauft haben. wir alle haben dann dacht, es sei das beste, wenn wir sie am campingplatz lassen, … die hauptstraße ist wirklich tödlich für so ein wuzi… die jungs waren schon voll genervt von unserer katzenherumtransportiererei.. aber jetzt ist sie ja weg, die momo… und führt ein besseres leben :p zumindest haben wir das der sarah eingeredet :ppp.

unser landrover (landy) ist der totale hit. zwar ur laut (ich hör kein wort, wenn der marcel mit mir redet), aber ist top ausgestattet… kühlschrank, kaffeemaschine,lautsprecher… hightechanschlüsse ende nie… da kann der emo einpacken :ppp (sorry daniel…). unser funkgerät haben wir auch schon angeschlossen… so sind wir immer mit den anderen in verbindung (auch wenn man’s nicht hört vor lauter motorenlärm) und verlieren uns nicht aus den augen. was ja schon wichtig ist auf so einer reise. haben dann am campingpatz also noch kaffee genossen und bisschen das auto umgepackt,.. sind zum hotel und dann ab in die stadt essen . omelette de fromage mit minztee war der hit. der tee überhaupt.. ich könnt nur noch tee trinken müsst gar nix mehr essen. ich bin begeistert. die stadt ist einfach der hammer und fotomotive gab’s ende nie, wie ihr unschwer erkennen habt können…. aufpassen musst halt, wenn man menschen fotografiert, … aber man lernt tricks , wie man sie vor die linse bekommt, ohne dass sies merken.. fies, aber effektiv :p. das blau der stadt, die kleinen gassen, die verschiedenen gerüche, die vielen bunten farben, … diese kombinatin lässt sich auf die schnelle einfach nicht in worte fassen. am abend sind wir nochmal essen gangen, weil’s so gut und so billig ist. sarah und ich haben uns ein tajine de poulet geteilt; haben zwar gemeint, dass da reis oder couscous dabei ist… weit gefehlt looool. war aber trotzdem gut und hunger hatten wir auch kan großen… das lokal war super nett eingerichtet, mit den typischen marokkanischen lampen, teppichen, etc. super gemütlich auf polsterbänken haben wir dann gespeist . toll war’s. bei der teebestellung wurden wir auch gefragt, ob wir tee mit oder ohne kick haben wollen gemeint sind natürlich drogen.. wir waren mal vernünftig und haben die finger von dem gift lassen :ppp.

atif war auch wieder der renner; wir wollten wäsche waschen und haben keinen laden gefunden…hab ihn gefragt gehabt, er hat mir den weg beschrieben, aber wir haben’s nicht checkt, wo des sein soll loool. woraufhin er gemeint hat, er bringt die wäsche runter, er weiß, wo’s was gibt und er holt sie uns dann auch wieder ab :p voooooollleee nett einfach nur die wäsche habe ich heute persnlich von ihm überreicht bekommen, alles bestens einach. tja und nach dem frühstück bin ich mit ihm nochmal ins gespräch gekommen da hat er gemeint, er muss mir noch zeigen wie man den marokkanischen tee zubereitet – hat mich in die küche geschleppt, ich bekam alles genaustens erklärt (muss mir das noch aufschreiben) und zu guter letzt hat er mir dann noch eine packung tee geschenkt. ma ich sags dir, die österreichischen männer sollten sich da mal was abschauen – da wirst auf händen getragen als frau… ich glaub, ich zieh nach marokko :p. ich wäre echt noch gerne länger in dieser stadt geblieben, weil die menschen so herzlich sind und ich mich einfach wohl gefühlt habe.

mais bon es gibt noch so viele abenteuer zu bestehen,… deswegen auf nach meknès. der weg nach meknès führte uns wieder durch hügelige landschaften, vereinzelt kamen dörfer zum vorschein und die sonne hat mich fast verkohlt im auto. wir sind erst im landesinneren von marokko und die ist schon so stark lol – dadurch, dass kaum ein wind gangen ist, kommts einem noch viel extremer vor. aber so schlimm wie in tansania damals ist es (noch) nicht. außerdem haben wir gemerkt, dass man für 184km viel zeit einplanen sollte…. selbst wenn die straßenbedingungen recht gut sind,…. die kurven bleiben dir halt nicht erspart und deswegen brauchst geduld, um von a nach b zu kommen. geduld auch, was parkplatz- und hotelsuche angeht. seit langem haben wir wieder ampeln, die den verkehr regeln. war direkt eine überraschung. *lol* wer aber glaubt, der verkehr wäre dadurch wie in europa geregelt, der liegt komplett daneben. es strukturiert zwar den ablauf, aber kaum ist grün, gelten andere bedingungen. gott sei dank hab ich mich geweigert mit marcel’s karre in die stadt zu düsen – des wär der untergang meiner nerven gewesen.

nach ewigem herumgeirre haben wir an bewachten parkplatz gefunden, haben noch um den preis gefeilscht (was eigentlich voll lächerlich ist… weil 2 euro für die ganze nacht an parkplatzgebühren… soviel zahlst in ibk teilweise für 15min) und sind mit unseren sieben sachen richtung hotel maroc gelatscht. von den drei unterkünften, die wir zuvor inspiziert hatten, war das noch das beste. ich muss sagen, ich bin positiv überrascht… hätte mir das bereits hier im norden viel schlimmer vorgestellt. wasserhähne- und leitungen sind prinzipiell verrostet, die duschen befinden sich in dieser gegend hauptsächlich über dem stehklo (aber es gibt hot water und das ist das wichtige!), ABER unser hotel hat auch noch eine normale dusche *lol*. also luxus. die zimmer sind schlicht, mit matratzen, wo die meisten wahrscheinlich an schreikrampf kriegen würden. ABER es sind keine viecher herinnen, ein waschbecken mit spiegel ist an der wand… wennst die anderen hotels gesehen hast, weißt,… dass des luxus ist. :p oder ich seh’s halt wirklich als luxus, weil es ging ehrlich schlimmer. ich sollt vielleicht auch noch kurz erwähnen, dass wir ursprünglich auf an camping gehen wollten… blöderweise hat des ding seit 29.5. geschlossen – also blieb uns nix anderes übrig außer weiterfahren oder hotelsuche. der tag war recht anstrengend, nicht nur wegen der fahrt, sondern auch weil wir kaum was gegessen haben. frühstück…….. und bis zum abend nix mehr. ok ein paar macadamianüsse vom marcel und ein viertel eines apfels :p. uhuhuhu. viel. also ab auf nahrungssuche am straßenrand. und das ist wieder mal ein erlebnis gewesen.

1. drei millionen leute auf der straße 2. zwei millionen davon wollen essen 3. wenn der kellner kein französisch kann oder nicht können will und uns vieren einfach ne suppe vor die nase knallt, die wir gar nicht bestellt haben… ist es halt auch schwer demjenigen klar zu machen, dass wir die nicht wollen. *lol* 4. der chef (oder was auch immer.. auf jeden fall war er der „checker“ wenn man so will *g*) kam dann und hat alles aufgeklärt – kein mensch weiß bis heute, warum wir diese blöde suppe hingestellt bekommen haben. *lol* ich fand’s lustig. 5. sarah und ich haben so ein geiles kebap ähnliches sandwich (scharf! schelly, des wär was für dich gewesen!) probiert (ei, kartoffeln, tomaten, zwiebeln,…) und waren restlos begeistert. kostenfaktor: 15 dirham, ca. 1,4 euronen. dazu noch den obligatorischen mint-tea… und der abend war perfekt…. bis… 6. so ein hansl zu unserem tisch kam und dem daniel eine zigarette abschnorren wollte.. was tut daniel? fängt an ihm eine zu drehen, währenddessen nimmt sich der typ das am tisch liegende geld (war ja nicht viel, aber trotzdem…). keiner checkts, bis auf die sarah *loool* sie ist voll auszuckt und hat ihn auf DEUTSCH *ggg* zamgschrien. das geld hat er loslassen, aber sarah’s milch hat er genommen… das war ein fehler… denn nix geht über sarah’s milch. *rofl* sie hat ihm des ding aus der hand gerissen – ich hab scho dacht, sie haut’s ihm übern schädel. schlussendlich hat dann ein einheimischer dem typen klar gemacht, er soll verschwinden . ende gut, alles gut. that’s fun.

nach dem essen sind wir noch durch die stadt geschlendert, haben einen nachtmarkt entdeckt, der früchte verkauft -. das hat so irre ausgesehen.. so kleine holzwägelchen mit jeweils einer lampe drauf, um die ware in der dunkelheit besser präsentieren zu können. einfach nur schön. ein zugang war dort – mir kam vor, als ob die ganze stadt dort versammelt gewesen wäre. aber cool. einfach nur gewaltig. na ja und noch was: ich hab entdeckt, dass blonde haare und blaue augen perfekt sind, um in diesem land alles zu erreichen, was man nur haben will. *lol* und das, ohne groß etwas zu tun. meine devise ist seit drei tagen: powersmile while talking. fazit: alle sind nett zu mir. gewusst wie :p

also wenn jeder tag so ereignisreich ist wie dieser, dann hab ich echt ein problem… ich komm dann einfach nicht nach mim schreiben. wo solln ich heute anfangen?!?

gut. chronologisch. weil sonst blickt keiner mehr von uns durch.

das „meltingpot hostel” war der totale hit – free internet (das auch funktionierte…), breakfast, nette leute, super location, die einrichtung DER hammer. zum chillen! halt so ein surferparadies >> cf. meine facebook-seite, dort isn link irgendwo.

am abend sind wir in die altstadt, wo ich endlich meine paella bekommen hab. natürlich hat’s bei der bestellung probleme geben und wir haben eine riesen portion bekommen, obwohl sarah und ich eigentlich teilen wollten… tja shit happens dafür hatten wir heute ein tolles mittagsessen. tarifa war der totale hit und ich muss unbedingt wieder her!!!

wir also heute in der früh aufgestanden und das ganze auto umgeräumt. das heißt geld, pässe, bankomatkarten und so zeug … also alles von sarah und mir, ab in das handschuhfach (das wort hab ich noch ausgeschrieben fällt mir grad auf…). ok, wer sich jetzt denkt „wow, tolles versteck haben die da…“ – nene, so nicht. alles rausgeschraubt, pässe und das ganze in einen plastikbeutel gepackt, plastikbeutel in das runtergeschraubte plastik geklebt, wieder dranmontiert et voilà. der daniel hat sein zeug irgendwo vorne im luftfilter (ich hab keine ahnung von autos, wenn des ding also anders heißt soll’s so sein…). sprich: ist das auto weg, ist alles weg. ok nicht alles.. aber halt kopien, bankkarten, etc. teile von dem wichtigen zeug tragen wir noch am körper :ppp

von den medikamenten haben wir alle kartons abgemacht (platz sparen), die beipackzettel rausgenommen und alles hinten im kofferraum gaaaanz unten hingeräumt. rucksäcke, geschirr, kocher, etc. draufgetan. in jedem sack war wieder etwas verschachtelt. in sarah’s schlafsack zum bsp waren: 2 pfeffersprays, 1 obstler (ge anna *g*), 1 jägermeister (den hab ich noch von der bone…).

so. das auto war startklar, wir waren bereit das coole hostel hinter uns zu lassen… also ging’s ab zur ferry. dort angekommen hat’s der wettergott nicht so gut mit uns gemeint, weil der hansl hat uns sturm geschickt. und was für einen. wir wie die begossenen pudel mit unseren tickets (ein schnäppchen!!! 37 euro pro person, und der emo kostete uns glatte 93 euronen!!! und das für ne HALBE STUNDE FAHRT!!!) im hafen gestanden und abgewartet, ob die ferry um 13h geht. gott sei dank fahren die dinger im halbstundentakt .

sarah und ich haben uns die zeit mit kartenspielen vertrieben, außerdem haben wir noch die paelle vom vortag genossen – und von einer sekunde auf die andere, das heißt bei dem ersten sonnenstrahl, ging’s ab mim emo auf die fähre.

die überfahrt war spaßig – manche fahrgäste hingen überm waschbecken; es hat aber wirklich arg geruckelt auf diesem boot. ich fand’s lustig. :p

auf der fähre selber kriegst deinen stempel für die einreise, dort interessiert sich vor lauter touris (möchte nicht im hochsommer nach tanger einreisen) kein mensch dafür – also pass her, stempel rein und gehen.

beim zoll schaut’s dann schon anders aus. wir hatten schon voll den stress, weil der typ vor uns, der musste JEDEN koffer rausräumen; du weißt sowieso nicht, was wo wie warum weshalb. es rennen so fuzzis rum, die darfst natürlich zahlen, die dir die ganzen papiere, unterschriften, zulassungen keine ahnung was alles besorgen… aber bis wir checkt haben, dass die gar nicht von der offiziellen behörde sind, war’s nat. schon zu spät :p. den daniel haben’s gleich mal für die autoregistrierung zur polizei geschickt (ausfuhrkennzeichen von deutschland wurde notiert…), wir zwei mädls sind da im auto geblieben und haben das geschehen beobachtet. du fahrst ne halbe stunde von europa und du findest dich in einer komplett anderen welt wieder. du kannst das nicht realisieren. es geht nicht. arabisch, französisch, dunkle menschen, helle menschen, kopftücher, keine kopftücher, euro, dirham, dirham, euro. abzocke, keine abzocke, verkehr, dass dir übel wird (italien ist heilig!) – kreisverkehr schaut da so aus: kommst von links, von rechts oder bist mittendrin gilt die regel fahr rein, fahr weiter, weil sonst hast ka chance. ich hab heut in tanger beschlossen: ich werd in keiner afrikan. stadt Auto fahren. ist ja suizid. loool.

nach dem überstandenen zoll – wir haben nix auspacken müssen, nur kofferräumchen öffnen und der spuk war vorbei – haben wir uns an den arabischen schildern (übersetzung steht TEILWEISE drunter… >> fun!) orientiert, um nach chefchaouen zu kommen. ein typ im hostel von tarifa hat dem daniel erzählt, wir müssen unbedingt dorthin. also wir das gesucht. und auch gefunden. durch berge durch, städte, dörfer – irre, irre, irre. und das ist ja erst der anfang der reise. auf dem weg dorthin, ein paar km nach dem zoll… das erste problem: toilette. wo findet man die??? bingo: nämlich genau NIRGENDS. wir also auf der „autobahn“ (bei 100km/h hast halt mal ohne vorwarnung an haufen von kies mittig auf der straße) nach einer ruhigen ecke gesucht. hose runter in der öffentlichkeit… immer super in einem muslimischen land. loool – also unsere erste toilette: ein steinhaufen im totalen matsch (der emo ist jetzt voll von dem,.. weil des kriegst einfach nimma weg von den schuhen!) neben der autobahn. diese toilette kann man besichtigen: siehe foto (für alle, die an link bekommen haben).

in chefchaouen haben wir gleich mal eine marokkanische sim-karte gesucht. mit hilfe der einheimischen leute auch ziemlich schnell gefunden. wir waren total erstaunt wie hilfsbereit die sind und so freundlich und überhaupt und ja. waren begeistert.

ich muss sagen, als wir das erste mal aus dem auto gestiegen sind… das war so ein eigenartiges gefühl. erstens wirst angschaut… und zwar ständig. zweitens hatten wir keine kopfbedeckung… was jetzt hier noch nicht so tragisch ist, aber man fühlt sich WIRKLICH unwohl.

als wir dann auch noch den code zum aufladen für diese prepaid sim hatten, haben wir uns auf die suche nach einem hostel gemacht, das im lonely planet (lp) empfohlen wurde. auf dem weg dorthin haben wir eine miniminiminibabykatze entdeckt und das tier ist uns unters auto gelaufen. keine panik loool, wir sind zwar drübergefahren, aber nicht mit den reifen :pppp. das kleine mini-wuzi hat nix abbekommen, weil’s vor lauter schock einfach auf der straße sitzenblieben ist – sarah, ich und ein paar passanten sind mit den köpfen halb unterm auto gehangen, damit der daniel das arme vieh nicht totfährt . wir haben’s also gerettet; sarah hat wiedermal, wie schon in barca, katzenmami gespielt.

sie hat des wuzi dann dem angestellten von unserem hostal übergeben, weil sie’s nicht auf der straße aussetzen wollt. ihm war des nat. völlig egal – hat zwar milch für die katze hingestellt, aber kaum war die sarah dann im zimmer, war die katze weggebracht loool. das sind halt mal keine haustiere wie bei uns… das war und ist der sarah wohl auch klar, aber… fällt halt schwer so ein mini-ding seinem schicksal zu überlassen.

der angestellte heißt übrigens atif und ist voll der hit. während die einen beiden essen gangen sind (ich hab seit der paella keinen hunger mehr… kommt mir zwar komisch vor, mais bon…), sind wir ins gespräch gekommen (ok, ist nicht schwer hier, wenn man blond ist… hat er auch gemeint looool) und haben über gott und die welt geredet. ich weiß jetzt zum beispiel, dass der name der stadt soviel bedeutet wie „hörner der kuh“ – hab gleich drauf erwidert, dass er mir jeden schas erzählen kann, ich kann’s eh nicht übersetzen – er hat voll gelacht dann . und ich weiß jetzt auch, dass wenn man „alhambra“ mit [x] ausspricht – heißt es nicht mehr „the red“, sondern ist ägyptisch für „alkohol“ :p. ich hab’s nicht überprüfen lassen, ich glaub’s ihm einfach mal so… . es ist so wahnsinnig interessant sich mit den einheimischen zu unterhalten, es war ehrlich so bereichernd, lustig, befreiend, aufmunternd.

arabisch-unterricht (sprechen und schreiben ) hab ich natürlich auch bekommen, sowie gratis bier, frische pfefferminze, gratis www hinter der rezeption, super tolle betreuung lol usw. es war echt der hit!!! ich war und bin total begeistert von den leuten hier.

der daniel ist mit atif jetzt noch in den hamam gegangen (arab. bad; very special – männer sind abends, frauen untertags zugelassen… bin am überlegen, ob ich das auch machen soll, klingt ur chillig….). jussuf, le chef vom hotel, kann nur „very little english“ wie er sagt, aber wir vier (atif, daniel, jussuf und ich) haben uns trotzdem super unterhalten – mit händen, füßen und einem lächeln geht alles und jeder versteht jeden.

und noch was… wer es nicht weiß: hier ist ja das 1a-anbaugebiet von marihuana (rif-mountains…; kiffen kommt aus dem arabischen [kif] und bedeutet soviel wie „happy“) natürlich ist das thema auch aufkommen. jussuf geht in aller ruhe in die küche und kommt mit einer original marokkanischen drug ins zimmer zurückmarschiert. das original riecht suuuuper *gg*. nein ehrlich, ganz anders und richtig frisch wenn man das so sagen kann *g*. das zeug wird hier bsp. für 50 dirham (ca. 48 euro) eingekauft, in spanien um € 300.- verhökert. so macht man geschäfte. und wir mitten drin .

noch kurz, bevor ich schlafen gehe, ein paar worte zum hostal. super gemütlich, schön blau (ganz im stil der stadt – man nennt diese deswegen auch „die blaue stadt“), SEHR kühl (wir frieren wieder mal…), sehr chillig, und das badezimmer eine echt herausforderung. waschbecken, dusche, wc in einem. ok, soll’s geben. aber das alles auf, keine ahnung, etwa 4m². zwischen dusche und toilette keine trennwand > überschwemmungen sowie nasse pipibox sind da wirklich vorprogrammiert.

Tangiers/Tétouan is one of the sixteen regions of Morocco.

 It is situated in north-eastern part of the country. It covers an area of 11,570 km² and has a population of 2,470,372.

•The capital and cultural center of the region is Tétouan. It is the only open part of Morocco on the Mediterranean Sea, a few miles south of the Strait of Gibraltar, and about 40 minutes by boat (60 kilometres) East-South-East of Tangiers, with Spain in the north and the Atlantic Ocean to its West.

•The setting of Tetouan is unrivalled due to the dramatic Rif mountains in the south and west and spreading across the valley from which Tetouan rises. Tetouan itself though is in fact situated at the centre of a large area of orchards that contain orange, almond, pomegranate and cypress trees.

 •Tetouan is picturesquely situated on the northern slopes of the Rif mountain range which flows down the Martil valley, with the harbour of Tetouan, Martil, at its mouth.

 •The Rif Mountains hide Roman ruins of immense scale and majesty, a thermal spa (Moulay Yacoub) and a village of perfect tranquility (Chefchaouen).The blue painted city in the wide valley of the Riff Mountains offers a fabulous and chilling environment. It’s interesting Medina makes it the perfect place to shop while in the North of Morocco.

•The Medina, or the old city is one of the best of its kind in Morocco and has even been placed on the list of UNESCO’s Heritage Sites.

•The Big Mosque with its elaborate enameled entrance, the towering brown brick Spanish Cathedral and the Babu s-Saidi, the tiled gate of the Medina, are the other striking features in the area.

•The local marina, Marina Smir, opened in 1991 and has been developed by a Spanish group to the same standards as one finds on the Costa del Sol, offering first-class facilities for yachtsmen and visiting tourists who wish to enjoy a Mediterranean resort with a difference.

•The renowned Cabo Negro Royal Golf course is situated in Tetouan, the 18 hole course which opened in 1972 and was designed by Hawtree and Sons according to English standards. The front 9 holes run along the coastline with strategic bunkers and mainly straight fairways but the back 9 holes open out into full view of the Rif mountains.

•The new airport at Tangier and the new ‘Open skies agreement’ have resulted in Monarch and Ryan Air being rumoured to have signed up to Tangiers and Tetouan airports. Easyjet have recently announced their new Madrid to Tangier route for early 2008.

•There is a huge port being built in between Tangier and Tetouan – provisionally named the Golden Mediterranean. This will take freight away from Tangier port, returning it to a more touristic destination. The new port is intended to be the main hub into Africa, with good road links being built in the surrounding areas. A new motorway between Tangier and Tetouan is under construction, this new motorway will provide excellent access to coastal destinations. A recently announced TGV train line is also being planned to link Tangiers to Marrakech.

Please complete our form and we will contact you as soon as possible: 

Siamo felici di rendere pubblico sul nostro blog Il mio Marocco, di Maria Laura Bufano. Nel corso di un recente viaggio nel paese maghrebino la nostra Maria Laura ha avuto modo di raccogliere un gran numero di appunti e osservazioni, soprattutto del tipo che si è soliti definire sociale: la nostra autrice ha infatti osservato dall’interno la vita di una famiglia allargata, e le sue sono dunque rilevazioni di natura personale, umana. Frutto del lavoro di Maria Laura è questo “libretto”, come lo chiama lei, che proponiamo qui in forma di lungo post (è il modo più comodo di leggerlo, nel senso che la forma che proponiamo è comoda da essere stampata, soluzione che vista la lunghezza del testo consigliamo). Il mio Marocco è il secondo volumetto che Maria Laura offre ai lettori del nostro blog, il primo Il rapporto fra la popolazione maggioritaria – gagé/payos – e la minoranza sinta e romaní in Spagna e in Italia, è un saggio sui rapporti tra popolazioni rom e autoctone nei ‘nostri’ due paesi.

PREMESSA

Questo mio libretto racconta di otto giorni che ho trascorso nel luglio appena passato nel Nord del Marocco.
Per la prima volta ho attraversato quel braccio di mare che mi separa da un lembo d’Africa azzurro: nei giorni limpidi lo vedo dalla mia terrazza. Avrei potuto andarci molto prima, ma non ho voluto. Ho aspettato di avere l’occasione di poter conoscere questa terra, meta di tanti turisti, non attraverso uno sguardo turistico, di cui non mi sento capace, ma attraverso un contatto più profondo e caldo. Ho avuto il privilegio di essere ospite della famiglia allargata di un’amica marocchina che vive a Conil, con cui per qualche mese, sempre in Spagna, ho conversato settimanalmente, su argomenti molto elementari, in arabo classico, che mi ostino a studiare. Ho voluto in questa mia prima incursione nel Maghreb evitare lunghi percorsi tra suq, medine, città imperiali. Se ne avrò la possibilità, esplorerò qualche altra parte di questo paese, ma sempre cercando di conoscere le persone, e, tramite loro, un po’ più me stessa, per quel che è possibile, prima che i paesaggi e i monumenti,  belli e importanti: sono però per me funzioni delle persone che ci vivono tuttora vicino, e non cose che possano prescindere dagli esseri umani..

Quest’esperienza interna a una grande famiglia del Nord del Marocco non mi permette certo di raccontare come è questo paese e come sono i suoi abitanti: ho incontrato una scheggia della società del Marocco del Nord, una sola famiglia. Certamente le altre di questi luoghi, e poi di tutto il paese, grandi e piccole, e gli individui che le formano, non sono uguali e forse in molti casi neppure simili a quelli che ho conosciuto io. Le differenze, le idiosincrasie individuali, le sfumature e i contrasti non tessono solo la vita delle persone che sono nate nei cosiddetti paesi sviluppati.
Inoltre l’aver vissuto un’esperienza di otto giorni non autorizza a interpretazioni sicure e a diagnosi supponenti. Infine  – ed è la cosa più importante –la mia è una visione oltremodo soggettiva, non nel senso generico che tutto ciò che si pensa è per forza soggettivo, ma nel senso che io ero fra loro con le mie convinzioni, le mie aspettative, le mie insofferenze, le mie contentezze e le altre mie emozioni, oltre che con le rigidezze e le stanchezze proprie  della mia età, e che tutto questo faceva inevitabilmente da filtro resistente, interpretante e forse deformante, a incontri, discorsi, rapporti. Non ero insomma lì nel ruolo di antropologa, perché non sono tale, ma nella posizione di amica di una persona che mi aveva introdotta nella grande famiglia. E l’amicizia per me, non so se purtroppo o per fortuna, non è mai stata una cosa pacifica.

Penso che una della forme sotto cui si annida il razzismo, oggi, possa essere l’accettazione del relativismo culturale: loro sono così, belli o brutti che ci appaiano. Ci si limita a guardarli dall’esterno, superficialmente, a considerarne usi e comportamenti, “culture”, come si dice oggi, come fossero fenomeni di folclore divertente o condizioni di vita meritevoli di commiserazione; oppure a giudicarli irriducibilmente diversi da noi, incapaci di un confronto, di fatto inferiori, anche se non lo si dice. Poi si va come al solito a cena con amici della propria stessa terra e che hanno le proprie stesse rassicuranti abitudini e magari si fa della sociologia sui ragazzini che ti assediano per chiedere una moneta, su quell’altro che si è proposto come guida e poi ti ha chiesto un compenso esagerato, ecc.: un argomento di conversazione fra mille. Certo, l’altra faccia del razzismo, più apertamente rozza e violenta, è il disprezzo aperto e sistematico, capace di assumere volti diversi, dall’alterigia alla violenza. È strettissimo il viottolo che evita le due posizioni mentali: e non è una questione di “politicamente corretto”, ma di relazioni umane che almeno cercano di essere decenti. Forse una delle possibilità per seguirlo, questo viottolo – non certo l’unica – è la conoscenza e la frequentazione di loro nella vita personale, quotidiana. È un tragitto certe volte un po’ faticoso: ma provare a percorrerlo da straniero in terra altrui aiuta forse a capire almeno un poco come si trovano loro, quando giungono stranieri nelle nostre terre: a partire dall’elementare difficoltà di capire la lingua che parlano gli abitanti di un territorio in cui si è appena arrivati. Certo, è più difficile per noi conoscere davvero, dal di dentro, la povertà, la fuga, e tutte le altre sventure.
È anche importante che nella conoscenza reciproca si muovano affetti ed emozioni, di simpatia e di attrazione, ma anche di dissenso e di contrasto: sono questi movimenti del pensiero e del cuore che parlano non ideologicamente, ma nell’esperienza viva, della reale uguaglianza degli esseri umani.

Non posso neppure affermare che quest’esperienza, che non propongo certo come esemplare, non abbia avuto un po’ di valore conoscitivo che meriti di essere raccontato ad altri: se così fosse, non avrebbe avuto senso scrivere queste pagine.
Credo che un valore conoscitivo non certo ampissimo il resoconto che propongo ce l’abbia: soprattutto per me, forse anche per chi lo leggerà: nel senso che ha l’ambizione di contribuire ad aprire strade, di suscitare domande, di dare qualche risposta assai provvisoria su esperienze minute e particolari, di raccontare storie vive e perciò un po’ inafferrabili, come serpentelli spero non velenosi.

Malika, l’amica marocchina che mi ha portato a Tetouan, è tornata in Spagna pochi giorni dopo di me, interrompendo le sue vacanze, perché l’avevano chiamata per un lavoro a cui non si sentiva di rinunciare. È venuta in questi giorni a trovarmi, le ho detto che stavo scrivendo questo libretto e le ho chiesto se mi dava il permesso di raccontare l’esperienza che avevo vissuto nelle case dei suoi familiari, e pure le storie personali che mi hanno raccontato. Mi ha detto di sì, che potevo, ma a un patto: che scrivessi quel che realmente avevo provato e pensavo. È ciò che ho cercato di fare.

P.S. In questo mio testo, diversamente da quanto ho fatto per altri, non indico siti internet da cui si possano attingere informazioni sulle cose che racconto. Ciò perché al lettore che voglia approfondire non dovrebbe essere difficile trovare da solo pagine in internet o libri su questi argomenti, che sono numerosi e di facile individuazione.

INDICE

1- CASE E DIVANI – Case moderne e una casina

2- FAMIGLIA E FAMIGLIE – La vecchia madre e le sei figlie

3- FAMIGLIA E FAMIGLIE –  I figli delle sei sorelle e qualcun altro

4- FESTE –  Una regina e una piccola principessa

5- TETOUAN –   La medina, la politica, la religione

6- DINTORNI DI TETOUAN –  Chefchaouen

7- DINTORNI DI TETOUAN – La spiaggia sul Mediterraneo e la strada per Ceuta

1- CASE E DIVANI – Case moderne e una casina

Alcuni  edifici in cui diversi membri della Grande Famiglia (come dirò poi, si tratta di decine e decine di persone) di Malika hanno il proprio appartamento si assomigliano: sono condomini che non hanno più di vent’anni d’età; si apre il portone e si incontrano due scaloni di accesso – forse una decina di gradini ciascuno – di una pietra grigio-scuro: mi pare che abbiano solo la funzione di dare solennità all’ingresso. Io mi aspetterei una struttura così all’esterno di un edificio, non all’interno.
Saliti i due scaloni, c’è il pianerottolo con l’ascensore. Questi edifici moderni sono alti una decina di piani. Per prendere l’ascensore occorre una carta con codice magnetico. Mi spiegano che viene tolta a quelli che non pagano le spese di condominio, una media di 120 euro l’anno. Però, se anche non la si ha e si è in gruppo, si ha il modo di utilizzare lo stesso l’ascensore: il gruppo entra nella cabina, e una ragazzina sale (o scende) velocemente e chiama l’ascensore dall’esterno, dai pianerottoli che via via raggiunge di corsa.

Gli appartamenti di questi condomini sono ampi. Una o due stanze con letti, cucina grande e almeno un paio di sale, che sono la parte più interessante della casa. Le sale hanno lunghi divani, blocchi unici che corrono intorno a tre pareti su quattro, certe volte anche sotto la finestra: i sedili sono parallelepipedi (a volte appena un po’ più corti delle pareti perché negli angoli ci possono essere tavolini con sopra lumi). La base di questi lunghi divani è costituita da pedane di legno alte una decina di centimetri e i sedili hanno la stessa altezza di quella delle nostre sedie occidentali. Dentro questi divani devono avere un’imbottitura molto resistente, credo di plastica dura, la ricopertura è di grosso broccato dai colori molto vivaci, quello che mi pare il più bello di tutti ha fiori rossi tra grandi riquadri marroni su fondo avorio. Come schienale c’è una fila di cuscini, anche questi devono essere molto resistenti, e sono ricoperti con la stessa stoffa dei sedili. I divani delimitano lo spazio rettangolare al centro della stanza, che è ricoperto di tappeti. Si entra in queste sale dopo aver tolto le scarpe, come si fosse in piccole moschee. Sui divani ci si siede, ma si può pure dormire; e ci si può coricare anche sui tappeti che ricoprono lo spazio centrale, su cui all’occorrenza si stendono specie di imbottite ed eventualmente lenzuola. In ogni sala possono dormire molte persone: naturalmente tutte donne o tutti uomini. Sui tappeti, non proprio a ogni richiamo del muezzin, ma comunque spesso, chi vuole si prostra, dopo essersi purificato lavandosi per tre volte le mani (tutto il corpo se ha avuto rapporti sessuali poco prima): ogni preghiera dura pochi minuti.

Un cenno sulle trasformazioni di questi arredi nel tempo. Ho chiesto alle amiche che mi ospitavano se nel passato erano così e mi hanno risposto che erano un poco diversi. La pedana, sempre molto bassa, era di terracotta, e sopra erano stesi lunghi materassi di lana, certamente ben più bassi dei sedili attuali. Forse – mi sono detta – questi arredi possono essere il simbolo, o meglio, dato il loro volume, l’allegoria, dell’incontro, non certo limpido e privo di contrasti, fra tradizione e modernità, fra società musulmane tradizionali e gli usi e gli arredi dell’occidente europeo. I tavolini sono restati per lo più bassi, per le nostre abitudini non adatti a coordinarsi con gli attuali, troppo alti, divani: bisogna chinarsi per prendere il cibo o addirittura per mangiare dal piatto appoggiato su queste mense nane.

La casa della madre di Malika si trova non in un condominio, ma in una delle tante viuzze sterrate, traverse di una strada principale bene asfaltata. Mi dicono che non è proprietà dell’anziana signora, ma ha l’affitto bloccato e perciò bassissimo, ci vivono da più di settant’anni, le sei sorelle, Malika compresa, che sono nate lì. Perciò si paga pochissimo. La casetta ha un patio piccolino con un cancelletto che non viene mai chiuso davvero: tirando una cordicella, si apre dall’esterno. Viene proprio naturale usare i diminutivi per descrivere questa casa: non tanto per le dimensioni, ma dà proprio – e non saprei spiegare razionalmente il motivo – l’impressione di una casina. Mi dicono che un tempo quel patio era più grande e aveva anche alberi da frutta. Ora è un cortiletto, su cui si affacciano un’ampia cucina, un piccolo gabinetto alla turca (un secondo con il water “normale”, il lavandino e la doccia si trova nella casa) e il corridoio che passa attraverso le stanze per finire alla porta del bagno. Le stanze sono due “sale” con i lunghi divani e tappeti e la piccola camera da letto dell’anziana signora, in fondo, ingombrata delle valigie dei migranti. In tutto, esclusa la cucina e il cortiletto che fanno parte a sé, penso che sia una casina di meno di cinquanta metri quadrati, linda e piacevole, che accoglie ogni giorno ondate di persone che vengono e vanno. Le amiche mi spiegano che tanti anni fa, quando nascevano ancora bambine in quella casa, era possibile che ci vivessero stabilmente quelli che ne avevano bisogno perché le ragazze si sposavano assai precocemente: quindi, quando nascevano le sorelline più piccole, le più grandi se ne erano già andate altrove con i loro mariti.

La madre di Malika, di 75 anni può considerarsi la “matriarca” di un ramo della Grande Famiglia – il marito e “patriarca” è morto da tempo-: viso minuto e bello, corpo diventato asimmetrico e  piccolo, ma ancora sorprendentemente agile; sei figlie (l’unico figlio morì in tenera età, e morì pure una settima figlia, quando era ragazza), tutte sposate, alcune con mariti ancora vivi e con figli propri che sono naturalmente nipoti della matriarca: in tutto 31; i figli di questi giovani, già nati – bisnipoti della “patriarca”–, sono 32, qualcun altro nascerà nei prossimi mesi. Finora, quindi, il ramo principale, che discende da un’unica coppia (partner viventi compresi), conta più di 70 persone; poi ci sono i rami collaterali, le innumerevoli diramazioni dei cugini delle sei sorelle.

2- FAMIGLIA E FAMIGLIE  – La vecchia madre e le sei figlie

La vecchia madre è sempre vestita di bianco, anche il velo. La trattano tutti con molto rispetto, a volte le baciano la mano. Non smette mai di sorridere, parla esclusivamente in darija, anche con me, pare non aver dubbi sul fatto che la capisca. Le altre donne –vivo quasi sempre con sole donne – parlano in darija e in francese, qualcuna anche in spagnolo. Malika ha frequentato da piccola la scuola coranica: da quando aveva due anni, sedeva con altre bambine di fronte a un imam armato di una lunga canna, che cantava versetti del Corano e glieli faceva ripetere. Poi, quando crebbero, insegnò loro anche a leggerlo, il Corano, che è scritto nell’arabo classico per eccellenza, tutto vocalizzato (non bisogna sbagliare nel pensare o pronunciare le parole della rivelazione!)
Le sei sorelle, figlie della matriarca, sono Mariam, Leila, Amina, Khadigia, Malika, Fatima.

Mariam è sempre vissuta in Marocco, pare di un’altra generazione rispetto alle sorelle, anche lei, come la madre, va vestita sempre di bianco, è già vecchia e venerabile, non solo anziana. Le sorelle più giovani la trattano con lo stesso rispetto con cui si rivolgono alla madre. Ha, come ho già detto, 11 figli, so che me li hanno presentati in qualche occasione, ma non li ricordo, salvo lo sposo di un matrimonio di cui parlerò in seguito.

Leila, che ora ha sessantacinque anni, tre figli e qualche nipote, mi ha raccontato la sua storia matrimoniale: a un giovane era stata promessa in sposa una sorella di Leila, che però era morta prima di giungere al matrimonio. Lui allora insistette per sposare un’altra figlia, e il padre di Leila gli “assegnò” lei, che aveva circa dieci anni. Per qualche anno il marito regalò giocattoli alla bambina e la portava a volte a divertirsi con le amichette, presso casa: doveva aspettare che si sviluppasse per avere rapporti sessuali con lei. Leila ricorda i pianti che si fece quando, dopo qualche anno, si rese conto di quel che significava essere moglie. Ebbe tre figli. È povera – anche se è riuscita a far terminare gli studi a una figlia che adesso fa la maestra -; vive in una casa in affitto che non ho visto. Ora nel primo pomeriggio va a Ceuta, a far pulizie in un bar, e torna a Tetouan ogni sera: 120 chilometri andata e ritorno. Viaggia in taxi pieni zeppi di persone, in cui si spende l’equivalente di 2 euro per ciascuna tratta. Le rimangono, di quel che guadagna, circa 150 euro mensili.  La mattina, prima di partire, prepara da mangiare al vecchio marito e pulisce la casa.

Amina, una delle sue sorelle maggiori, ha lavorato per molti anni in Spagna, ora percepisce la pensione e non ha problemi economici – mi dicono – perché riceve un’altra pensione –una sorta di reversibilità – del marito morto ( mi pare che qui siano molti gli uomini che se ne scappano dal mondo, quasi tutti, a poco più di sessant’anni: peggio che da noi!). Ha diversi figli, ne ho conosciuti due. Possiede, in uno degli edifici moderni di cui ho parlato, una casa doppia: due piani molto ampi, al secondo si accede attraverso una scala interna. In questa casa è possibile fare le feste, ma di ciò parlerò in seguito. Mi pare che Amina faccia un po’ pesare la condizione di maggiore benessere di cui gode. Certamente non ha un buon carattere, non ha la cortesia delle sorelle, anche se presta la sua casa per feste e dà il suo contributo, sotto varie forme, alla Grande Famiglia.

Khadigia, quella a cui mi sono legata di più, un’espressione sorridente e un po’ ironica pure quando è stanca, fu data in moglie, per forza, quando aveva 15 anni, a un cugino molto più anziano di lei. Fuggì dalla casa del marito, arrivarono i parenti di questi e la riportarono a lui; rifuggì e rifuggì, fino a quando il padre rinunciò a costringerla e ottenne il divorzio per lei. Era bellissima – c’è in una delle “sale” della piccola casa della vecchia madre, appesa al muro, una foto di lei ventenne, i bruni capelli piuttosto corti e cotonati, gonfi come anche in Italia li usavamo noi, ragazze di quella generazione–; si innamorò poi di un uomo già sposato e lui la prese come seconda moglie, naturalmente con disappunto della prima. Le due mogli vissero in due case separate. Khadigia  ebbe  un solo figlio, Yusuf. Poi, mi racconta, ha fatto amicizia con la prima moglie di suo marito. “Dovevamo stare per sempre in lite per un uomo? Per uno che ora, fra l’altro, non è neppure più su questa terra? Anche se lui… ah, com’era bello, era proprio bello, e anche buono con me, ci amavamo tanto.”
Una mattina mentre stiamo chiacchierando nella casa della madre, entra una ragazza alta, un poco spigolosa: baci a Khadigia, poi anche a me, che le sono stata presentata come “l’amica italiana”. Mi informano che studia lingue all’università. E io le dico: “Certo, arabo classico!” E lei: “No, non mi piace affatto e poi è troppo difficile. Voglio studiare il francese e lo spagnolo.” Quando la ragazza va via, Malika mi spiega, di fronte alla sorella che sorride, che quella ragazza è nipote (figlia di una figlia) della prima moglie del marito di Khadigia, e che è molto più attaccata a quest’ultima che alla sua vera nonna. Non posso fare a meno di pensare che la poligamia deve avere pure un suo respiro, una sua ampiezza mentale, nonostante l’iniquità, le sofferenze e le umiliazioni che porta con sé. Mi dice Khadigia – e Malika consente- che certe volte nel passato era la prima moglie a cercarne una seconda per il marito. Chiedo io: “Ma perché lui era proprio impossibile da sopportare?” E loro mi rispondono che era proprio così.
Khadigia possiede una casa grande, che però non può farmi vedere: una parte è affittata, ma a prezzo bloccato, prende molto poco. Lei vive nella casina della madre, che accudisce personalmente.

Malika, divorziata da un primo marito maltrattatore, si è poi risposata con un altro, un bell’uomo, autoritario, che vende tappeti nei mercati; vivono, salvo che durante le vacanze, in una casa popolare a Conil con i tre bambini; sta pure a Conil, ma in una casa separata, anche il figlio che Malika ebbe dal primo marito, ormai adulto e autonomo.
Malika mi dice e mi ripete mille volte che in Marocco ora non è più possibile a un uomo prendersi un’altra moglie senza il consenso della prima. “Se la prima moglie non firma l’autorizzazione e lui si prende un’altra moglie, va dritto in prigione, lo mettono proprio  in prigione, in prigione, lo sai? E poi il Corano dice che uno che prende più mogli deve garantire a tutte non solo lo stesso tenore di vita, ma anche lo stesso amore: se no va all’inferno. E come può un uomo amare tutte le mogli allo stesso modo? Non è possibile. Quindi vedi, il Corano stesso, alla fine, proibisce all’uomo di prendere più mogli.” Khadigia sorride e sussurra: “Non le dar retta. Anche oggi gli uomini prendono un’altra moglie, fanno quel che vogliono.” Io non oso attizzare un confronto aperto fra le due sorelle, e mi tengo i miei dubbi.
Vengo anche a sapere – e su questo tutte concordano – che ora l’età minima del matrimonio, per l’uomo e per la donna, è per legge di 18 anni. E mi dicono anche che matrimoni combinati non ce ne sono più e si affannano a portarmi esempi e prove, raccontandomi come si sono sposati i figli e le figlie.

Fatima vive in Francia, è l’unica che possa esibire un marito (anche Malika, l’ho detto prima, ce l’ha, ma l’ha lasciato in Spagna con i figli maschi perché durante i mesi di vacanza lavora bene nei mercati). Questo marito di Fatima dorme per lo più nella casa della matriarca, probabilmente non c’entra nella sua, perché ci sono figli  con i loro partner e nipoti. È un uomo silenzioso, non lavora più, va spesso in moschea a pregare. Vive in queste vacanze come in punizione, tra tante donne, e forse si annoia.

La legge di famiglia del 2004, la nuova Moudawana – lo verifico una volta tornata in Spagna – è considerata la più avanzata tra quelle dei paesi musulmani. Non esclude la poligamia ma la rende difficile e comunque la prima moglie, già nel contratto di nozze, sceglie se accetta o no questa possibilità; eleva l’età di matrimonio da 15 a 18 anni, e riconosce diversi altri diritti alla donna: per esempio, quello di sposarsi senza il consenso dei genitori, quello di tenere con sé i figli in caso di separazione, quello di chiedere il divorzio, quello di avere un aiuto economico dall’ex-marito, quello di restare nella casa coniugale, in caso di divorzio, se le sono stati affidati i figli…  Il giudice ha ampio margine di decisione, e può anche prescrivere eccezioni alla legge, soprattutto rispetto all’età minima per le nozze, e questo avviene ancora con una certa frequenza.

Chiedo alle mie amiche del controllo delle nascite. Malika mi spiega che ora girano per le case infermieri inviati dalle pubbliche istituzioni (pur se in Marocco non c’è una vera sanità pubblica). Chiedono alle donne se vogliono la pillola, e a quelle che accettano di prenderla portano ogni mese una scatoletta. Pare ci sia anche una ginecologa a disposizione di chi ha bisogno di risolvere dubbi e di farsi controllare. “E gli imam che dicono?” “Loro dicono che è peccato… ma che vuoi, non si possono fare tanti figli.” Ricordo vagamente un incontro interculturale che ci fu a Bergamo, diversi anni fa: ci partecipò un imam di Milano, molto severo. Disse però che l’islam non era contrario al controllo delle nascite. Lo disse davvero o è la mia memoria a farmi scherzi? Certo, i musulmani non hanno un papa, e perciò può darsi che tra loro, anche tra quelli considerati guide spirituali, ci siano in proposito opinioni differenti.

3- FAMIGLIA E FAMIGLIE  –  I figli delle sei sorelle e qualcun altro

I figli di Mariam, come ho già detto, devo averli conosciuti fugacemente, ma non li ricordo. Lo sposo di cui parlerò in seguito è suo figlio, ma non ho potuto parlarci.

Leila ha diversi figli, ne ho conosciuta meglio una, cui ho già accennato, che fa la maestra, è sposata con un giovane che possiede un bazar, e ha un bambino di un anno e mezzo. Mi dice che in Marocco la scuola dell’obbligo dura sei anni, che è difficile portare tutti i bambini al termine, molti abbandonano. Deve essere un bel problema insegnare ai bambini a leggere e a scrivere. La lingua parlata è un dialetto, il darija, che ha molte parole arabe, ma non ha una propria scrittura; nel caso uno debba proprio scrivere qualcosa in darija, usa l’alfabeto latino. Nella scuola, però, si insegna l’arabo scritto, che è l’arabo classico (come se noi parlassimo in un italiano che non viene scritto, perché è solo un dialetto, e scrivessimo in latino!). Si insegna anche, come seconda lingua obbligatoria, il francese. Quindi due alfabeti.
Una maestra prende 350 euro al mese, ha un modesto incremento dello stipendio per anzianità; ogni sei anni però può fare un concorso, e se lo vince può aumentare il suo stipendio in misura rilevante.
Ho parlato di lingua e di scuola anche con Latifa, figlia di una zia di Malika e di un imam – l’ho incontrata in una festa –; insegna a Rabat, nel Baccalauréat, gli ultimi due anni di scuola superiore che danno accesso all’università. Mi spiega che i ragazzi studiano in francese le materia scientifiche, in primis matematica; in arabo classico le materia umanistiche, compresa storia. Non so se la divisione sia proprio rigida.  Le dico che cerco di studiare arabo classico anch’io, mi fa lì per lì un’interrogazione cattivissima sulla grammatica: me la cavo con un 6-. Poi sento che dice a un’altra: “Ieri siamo andati a Chefchaouen a mangiare il couscous.” E traduco scolasticamente, trasformando la subordinata in coordinata: “’Amsi nahnu dhahabnā ilā Chefchaouen ūa ’akalnā ’lcouscous.”. Mi dice: “Benino. Se vieni a stare a Rabat per un periodo, ti trovo una stanza in affitto e ti do io lezioni di arabo classico!”
A proposito di lingua: Malika, con cui ho fatto nel tempo, a Conil, un po’ di conversazione in arabo classico, qui non si spreca per niente: non c’è verso che, mentre conversano, mi traduca un pezzetto di quel che dicono in darija, mi evidenzi una delle mille parole comuni all’arabo classico. Passo ore e ore a cercare di cogliere dalle labbra dei parlanti una parola che mi sia familiare e dentro di me mi arrabbio con lei. Ricordo i primi tempi a Conil, le infinite ore trascorse seduta a un tavolino di bar, ad ascoltare senza capire – con la voglia di mandare tutti al diavolo – le chiacchiere velocissime che gli amici andalusi scambiavano fra loro, in questo quasi-castigliano a cui sono state strappate tante consonanti. Così ho imparato a capirlo, ma l’arabo è molto più difficile e il rapporto fra l’arabo e il darija molto più complicato di quello tra spagnolo di Castiglia e spagnolo di Andalusia.

Amina ha un figlio e una figlia entrambi sposati. La figlia lavora con il marito in Spagna, a Malaga, in un bazar, il figlio lavora in Marocco/Spagna, a Ceuta, in qualcosa che si occupa di investigazioni e di sicurezza. La figlia e la nuora di Amina sono giovanissime, entrambe di 22 anni, belle ragazze, e hanno un figlioletto per una. Quella che lavora a Malaga mi dice che gli spagnoli sono assai razzisti: le chiedo di portarmi qualche esempio del razzismo che lamenta e lei mi racconta che sono molti che le chiedono, d’estate, se non sente caldo per via del fazzoletto che porta in testa. Bah, non mi sembrano, questi, gravi sintomi di razzismo, ma non commento.

Fatima, che vive in Francia, ha una figlia bella come una dea, sposata con un ragazzo berbero, alto e assai gradevole, professore di informatica; anche lei lavora, ma non ricordo in quale ambito, e aspetta un secondo figlio. Hanno infatti già una figlioletta di tre anni, bruna, sottile, molto europea, negli atteggiamenti: esigente come una bambina europea; le parlano in francese perché, mi spiegano, il padre usa come lingua originaria il berbero, la madre il darija (il dialetto arabo del Marocco): sarebbe stato troppo parlare alla bambina in tre lingue.
Il secondo figlio di Fatima, maschio, è fidanzato con una ragazza di Parigi che ha il padre armeno-libanese, la madre francese. La ragazza, seguendo un costume certamente occidentale ed europeo, non certo marocchino, ha seguito il fidanzato e la famiglia del fidanzato nella vacanza a Tetouan.

Il figlio di Khadigia, Yusuf, lavora in banca, ha conosciuto la moglie a Marrakesh, lei lavorava (e lavora) nella stessa banca. “Se l’è scelta lui. Nessuno più li obbliga a sposarsi con chi non vogliono”, dice Khadigia.  Hanno una bella bambina di due anni, Lina, di cui, mentre loro sono al lavoro, si prende cura una donna. Faccio a Lina il topo con il fazzoletto, sono bravissima a muovere le dita della mano destra in modo che la bestia di pezza scappi quando lei l’accarezza: con questo trucco divento quasi una terza nonna per lei.

Malika, come ho già detto, ha quattro figli; non conosco il maggiore, figlio del primo marito: vive a Conil per conto suo. Gli altri tre hanno tra gli 8 e gli 11 anni. Mariam, la bambina che sarà festeggiata, non legge e a mio giudizio mangia troppe schifezze: la minaccio di farla arrosto, un giorno o l’altro, e lei risponde che non devo arrostirla, ma farle un bel regalo.

Molte fra le famiglie che formano la Famiglia sono arrivate, per le vacanze estive, da diversi Paesi d’Europa: prevalentemente dalla Francia e dalla Spagna, qualcuna anche dal Belgio, dall’Olanda. Altre vivono in Marocco, qualcuna ha un membro che lavora a Ceuta, per conto di imprese spagnole. Mi pare siano i più poveri quelli che vivono e lavorano in Marocco, anche se non tutti.

I vestiti che usano le donne sono soprattutto il jellaba e il caftano. Il jellaba è una veste lunga, larga, molto comoda, d’estate assai leggera, che si usa tutti i giorni, per uscire e anche per casa; ha sempre il cappuccio. Ce ne sono di bellissimi, con ricami colorati fatti a macchina o a mano, nel mercato; ne ho comprati diversi anch’io, sei o sette euro ciascuno: naturalmente ero accompagnata dalle amiche marocchine, se no avrei – giustamente – pagato almeno cinque volte tanto. Il caftano è un vestito lungo, di broccato o di altre stoffe incrostate di fili dorati e argentati, con passamaneria ed eventualmente ricami, e si usa per le feste importanti; viene stretto in vita da un alto cinturone coloratissimo. La donne dai quarant’anni in su, in stragrande maggioranza, si coprono i capelli con un velo di diverse fogge. Le giovani un po’ lo portano, un po’ no; molte non lo portano affatto. Forse le nuove generazioni si stanno emancipando dall’uso del velo, o forse le giovani osservano meno gli usi della tradizione, e poi, quando crescono gli anni, si lasciano un po’ andare, diventano meno vanitose, accettano di coprirsi la testa. Comunque non mi pare ci sia alcuna pressione delle anziane sulle giovani per quanto riguarda l’uso del velo. C’è anche il jellaba maschile, ma per le feste e anche nella vita quotidiana, gli uomini, soprattutto quelli non anziani, usano per lo più abiti occidentali.

Il jellaba domestico ha, a mio parere, una funzione legata all’organizzazione interna delle case e alla Grande Famiglia. Negli otto giorni in cui mi sono trattenuta a Tetouan, ho cambiato più volte casa e giaciglio: e non solo io, anche diverse persone della Grande Famiglia. Si corre da una casa all’altra, continuamente: per mangiare, per andare a bere il tè alla menta e fare merenda, per dormire. Non so se ques’uso sia dettato solo dal senso del dovere o dia anche piacere o sia ansia di acciuffare un’identità tradizionale che se ne sta scappando. Certo è che pare di essere investiti continuamente da poderose correnti di vento, che hanno direzioni assolutamente casuali, e ti trascinano da una parte all’altra, da una casa all’altra. Non so se in passato la Grande Famiglia vivesse più unita nello spazio. Certo è che ora i suoi membri ricercano quest’unità forse un poco mitica correndo da una casa all’altra e incrociando la propria corsa con quella di altri.
Nella casa della piccola matriarca arrivano a ondate, durante le ventiquattro ore della giornata: ci sono sempre cibi buonissimi da mangiare, si può cenare anche dopo mezzanotte, anche alle due di notte. Ci sono sempre posti per mettersi a dormire, a qualsiasi ora della giornata. Non si sta mai mai mai soli. Il jellaba, in questa vita, è utilissima: è veste da casa, veste per uscire a fare commissioni, ma può diventare anche camicione da notte: ti prendi il tuo spazio sul lungo divano, lo delimiti con cuscini e la cuccia è pronta: anche se le mie amiche  insistono per dare a me ospite pure le lenzuola e le federe.

È capitato che qualche amico e qualche amica di Bergamo che sono venuti a passare alcuni giorni a Conil si siano scandalizzati per due cose: per il chiasso che fanno le persone di notte, se l’indomani non è giorno di lavoro, e per la lentezza con cui ti servono nei negozi. Io ho sempre obiettato a questi lamenti così: “O ci sono i quartieri-cimiteri o ci sono casino e fracasso. O ci sono le macchine che rischiano di travolgerti sulle strisce pedonali (a me è capitato due volte di essere stata messa sotto da automobili, a Bergamo) oppure macchine che si fermano anche per qualche minuto ad aspettare che tu attraversi le zebre: ma nell’ultimo caso trovi anche i negozianti che ti servono senza fretta e magari si mettono a discorrere con un cliente su “lo que ha pasado a su prima”. La nostra specie si è evoluta in modo pazzo: desidera sempre quel che non può avere. Da sempre vagheggia un giusto mezzo che non esiste. Si schizza continuamente fra i due estremi. Io preferisco il baccano al cimitero, le macchine che si fermano alle strisce a quelle che ti travolgono e per questo rinuncio anche ad essere servita rapidamente nei negozi.”  Per come siamo fatti, continueremo per sempre a cercare l’araba fenice del giusto mezzo, e forse è giusto così, ma almeno non ci si dovrebbe arrabbiare se non la si trova.

Su questi divani, io che sono insonne mi addormento subito, profondamente, non mi sveglio mai di notte, alla mattina dormirei fino alle 11. L’essere sempre in una compagnia dedita agli affetti, al cibo, alla Grande Famiglia svuota la testa dalle ansie, e anche, in parte, dai pensieri, il sonno e la veglia si susseguono senza scosse. Non riuscirei a vivere sempre così, ma so bene che, data l’abissale imperfezione dei rapporti umani, ci sono solo due estremi: da una parte la solitudine che tante volte ti addenta, ladra del sonno, ma anche pungolo del pensiero; dall’altra uno stare insieme morbido, e al tempo stesso volubile, in cui ti sembra di dissolverti. Non saprei davvero che scegliere, se potessi scegliere.

4- FESTE- Una regina e una piccola principessa

La prima spinta ad andare in Marocco, questo luglio, è stato l’invito a una  festa di nozze di uno dei numerosi nipoti di Malika. I matrimoni musulmani non si celebrano in moschea, non hanno il valore del “sacramento” cristiano: sono patti civili che devono comunque sottostare a regole. Questa festa quindi non ha quindi una parte religiosa (anche se so che in qualche caso e forse in altri luoghi in moschea si può ricevere una sorta di benedizione) e ha inizio alle 19 di sera.
Adesso è consuetudine, anche per persone che non sono ricche né benestanti, affittare un locale. Per questa festa, è stato scelto un ristorante che ha un grande salone a piano terra, collegato a un altro ampio locale che si trova a un livello un po’ più alto; tra i due locali c’è una specie di corridoio che finisce ai piedi di un podio su cui sono sistemate due sedie simili a troni. Nella parte più ampia e più bassa, in cui ci sono molti tavolini con sedie, ci sistemiamo noi donne; nella parte un po’ più alta, ma aperta sulla prima, c’è un’orchestra con un cantante; in un’altra zona della parte sopraelevata si sistemano gli uomini. In tutto, sicuramente, più di cento persone. C’è poi, lo vedrò più tardi, un piano superiore, una grande veranda con tavoli all’occidentale. Gli sposi arriveranno più tardi.
Malika mi viene vicina e mi dice: “Questa è la Famiglia, sono pochi gli amici. E non è neppure tutta, ci sono tanti che non sono potuti venire.”

Passano continuamente camerieri, ovviamente presi in affitto per quella sera, con fiumi di tè alla menta e vassoi pieni di piccole cose da mangiare. Tutto buonissimo, in particolare certi fagottini ripieni di pezzetti di pollo zuccherato con mandorle e non so quali erbe, e dei triangoli di pasta sfoglia ripiena di un formaggio di capra leggermente acido e dolce. Poi tutto ciò che di dolce si può costruire con le mandorle, con il miele, con i pistacchi, con le varie farine. Si mangia moltissimo, non riesco a sottrarmi. Le donne, amiche o sconosciute, parlano in darijia, ma qualcuna anche con me. L’orchestra suona musiche e canzoni dai ritmi arabi, il cantante fa bene il suo mestiere.
Qualcuna mi spiega perché tutte restano sedute: ora che si usa affittare un locale, e che quindi nella festa sono riuniti uomini e donne, queste ultime hanno vergogna di ballare.

Ricordo a tal proposito una festa di matrimonio a cui partecipai in Palestina, nella Striscia di Gaza, nel 1995. Erano allora in faticosa marcia gli accordi di Oslo, una parte di Gaza stava rifiorendo, c’erano giardini pubblici rigogliosi pieni di giochi per bambini. Certo, c’era anche un immenso campo profughi, ma in tante persone si leggeva la speranza e te la dicevano anche apertamente.
Le donne italiane del gruppo, tra cui c’ero anch’io, furono invitate dunque a questa festa, che si teneva in un grande giardino privato, credo della famiglia della sposa: secondo l’uso musulmano, a Gaza c’era la festa per le donne separata da quella per gli uomini. Tutte ballavano, dalle bambine di tre anni alle anziane: la danza del ventre. Nella danza del ventre bisogna saper muovere simultaneamente la pancia, il culo, le gambe soprattutto nella parte alta, le spalle, le braccia, le mani: così si crea quella sensazione di tremore ipnotico che incatena lo spettatore.

Mi pare che anche in Marocco tutti gli esseri umani di sesso femminile imparino assai precocemente la danza del ventre, ma in questi matrimoni che si festeggiano in locali presi in affitto – costerebbe troppo affittarne due per fare due feste separate – le donne restano sedute. Solo qualche ragazza più audace si lancia per qualche minuto nella zona libera dai tavolini, nel corridoio che porta al podio dei troni. Nessuno, proprio nessuno, disapprova o si scandalizza: eppure sono poche quelle che osano.
Infine arrivano gli sposi: vestiti quasi completamente all’occidentale. Lei con un abito bianco, leggermente scollato, le maniche corte, il velo e lo strascico; l’unica concessione alla tradizione del proprio paese è una corona d’argento sulla testa, che la fa regina delle mille e una notte; lui in abito scuro. Naturalmente tutti applaudono e loro vanno a sedersi sui troni, dove resteranno per molto tempo, immobili e stanchissimi, a farsi fotografare con invitate e invitati che a turno, a gruppi di due o tre, salgono sulla pedana e si mettono in posa accanto agli sposi. Dopo almeno un paio di ore ha termine la lunga cerimonia delle fotografie. I due si alzano e ritornano dietro le quinte, cioè in una stanza in cui non hanno accesso gli altri. Lui ricompare subito, e viene immediatamente circondato dai suoi amici maschi che gli mettono addosso una specie di mantellina con un cappuccio che gli tirano davanti agli occhi; poi lo portano in giro, dicendogli qualcosa con l’atteggiamento di chi fa la predica: naturalmente, parlano nel mio “amato” darija. Io chiedo a chi mi sta vicino di spiegarmi almeno qualcosa, e mi viene detto frettolosamente che la sposa sta cambiandosi il vestito, e gli amici dicono allo sposo che deve essere forte per riuscire a sostenerne la bellezza, quando comparirà.

Anche a Gaza, nel 1995, nei giardini, c’era una coppia di sposi vestiti all’occidentale. Lei indossava, ricordo, un vestito bianco molto scollato; era rossa di capelli, aveva carnagione bianca piena di lentiggini. Li ripresi con una piccola macchina fotografica  – non certo digitale – che, mi resi conto dopo, era felicemente impazzita: scattava più fotografie sullo stesso pezzo di pellicola. Uscirono foto bellissime e magiche, con più paesaggi sovrapposti, come fossero di nebbia o di velo. Ma quelle degli sposi non uscirono.

Quando tutto mi pare finito – gli sposi se ne sono andati da un bel pezzo e io mi sento piena come una tacchina – mi dicono che si va a mangiare. Io trasecolo, ma faccio finta di niente e seguo il gruppo in cui mi trovo. Si va a turno ai tavoli sulla veranda del piano superiore, dove ci portano enormi vassoi pieni di carne e cuscini di pane arabo, così caldo e affettuoso che viene la voglia di abbracciarlo e baciarlo. Non riesco a toccare la carne, che per tradizione si mangia con le mani; però inzuppo due pezzetti di pane strappati crudelmente a quelle dolci pagnotte nell’intingolo che è buonissimo e sarebbe divino se non fossi già così piena.
Vengo a sapere dopo che ogni volta che si fa una festa di matrimonio si sacrifica un toro. Gli interessati vanno a sceglierlo in un allevamento, quindi la povera bestia viene uccisa, cucinata e servita.

Nei giorni successivi chiedo poi alle mie amiche da quanto tempo c’è questa consuetudine di festeggiare le nozze in locali pubblici, presi in affitto. Mi dicono che c’è da poco: prima le feste si facevano in casa. D’accordo, ma uno doveva avere una casa
ben grande per accogliere tutta la Famiglia. Mi rispondono che se uno aveva una casa troppo piccola, chiedeva una casa grande in prestito a vicini che ce l’avevano. Ah, allora si affittavano le case dei vicini… Ma no, non si affittavano, le prestavano; e quando si andava per preparare la festa, si trovava la casa pronta, pulita, lucente.

Faccio la sfrontata e chiedo quanto può costare un locale come quello in cui si è festeggiato il matrimonio; costa circa 1000 euro (è facilissimo trasformare i dirham in euro, basta dividere per 10: è una misura un po’ approssimativa, bisognerebbe in realtà dividerli per 11 virgola qualcosa): certo, costa così un locale di quel tipo e di quelle dimensioni, ma ce ne sono di molto più belli e più cari. Chiedo quanto costa un toro: altri 1000 euro. Poi ci sono i dolci, l’orchestra, i vestiti, l’acconciatrice che va a pettinare, a truccare, a porre la corona e il velo alla sposa…
Osservo: ma se uno non ha i soldi per fare tutto questo? Io, per esempio, se si sposasse un mio figlio, non potrei permettermi queste spese. Allora, mi dicono, interviene la Famiglia: uno si impegna a pagare il locale, l’altro il toro, l’altro  i dolci, l’altro l’orchestra…

Dopo qualche giorno, un’altra festa: per la presentazione ufficiale della bambina di Malika, di otto anni, vestita da principessa, alla Famiglia. È un po’ come la vostra prima comunione, mi dice la mia amica. Sì, preciso io, però non tutti, in Spagna e in Italia, fanno fare la comunione ai figli, non tutti sono cristiani, e meno che mai cattolici: i miei figli, per esempio, non hanno fatto né il battesimo né la comunione.
La festa si tiene nella grandissima casa di Amina. Le donne stanno al piano di sopra, gli uomini al piano di sotto, dove c’è anche la cucina.

Mi trovo al piano di sotto a far qualcosa. Ad un certo punto sento venire dal piano di sopra un suono forte di tamburi e qualcuno mi dice: “Corri su, comincia la musica.” Salgo le scale di mala voglia, che cosa strana, quella musica. Ma quando arrivo su, al suono dei tamburi – strumenti di varia forma e grandezza – si è unito il canto. Cinque donne vestite con caftani bianchi e con veli grigi che coprono i capelli e sono legati dietro, sulla nuca, come si legava il foulard Claudia Cardinale – avranno tra i quaranta e i cinquant’anni – suonano con tamburi di varie forme e dimensioni e cantano con voci piene e forti una musica bellissima, che ti porta dritta fra le stelle. Le amiche mi dicono che sono canti sufi in lode del Signore. Le parole sono semplici, mi spiegano: Lode ad Allah e al suo Profeta e poco altro. Ah, il sufismo, lo conosco… Ibn Arabi… Mi guardano con ammirazione: sai proprio tante cose di noi, della nostra religione.

Ma io sono stregata da questa musica. Davvero, è come se ti trovassi in movimento circolare che non si arresta mai, fluente ed energico, non violento. È certamente l’esperienza più bella di questo mio viaggio in Marocco. Le musiciste cantano e suonano i tamburi con molta scioltezza, come se generassero vita, non musica. Mi siedo di fronte a loro e sto a sentirle e a guardarle. Ogni tanto si fermano e soprattutto una, molto bruna e magra, quella che canta più spesso delle altre, con una voce potente, mi sorride. Ogni tanto bevono dell’acqua.

Intanto Malika è chiusa con la figlia e l’acconciatrice in una stanza da letto. Infine la bambina e la mamma si affacciano nel salone. Le musiciste tacciono e Malika tiene per mano la bambina incoronata da principessa, vestita d’oro e d’argento, gli occhi lunghissimi per il trucco. La fa avanzare a passetti piccolissimi e il loro incedere dà l’impressione di un movimento meccanico di bambole camminanti oppure cinesine di un tempo con i piedi costretti e restare piccoli, infilati in zoccoletti tormentosi. La bambina si va alla fine a sedere su un sedile ornato – non proprio un trono, ma quasi – che non si trova su una pedana isolata, ma è stato costruito sulla parte centrale di un lungo divano, con l’ausilio di cuscini e di drappi. Là avviene la cerimonia delle fotografie: non c’è però un fotografo ufficiale, ma la cugina che viene dalla Francia le scatta con una macchina digitale.

Quando ha termine il rito di presentazione della principessina alla Famiglia, le cinque musiciste riprendono a battere sui tamburi e a cantare. E diverse signore e signorine si gettano nella danza. Ma come, – chiedo io a Khadigia – la danza del ventre al ritmo di musiche mistiche? Ma certo, – mi risponde – Dio non è contrario a questi balli, non c’è nulla di male.

E infine l’epilogo. Dopo che mi sono di nuovo riempita di cose buonissime, vedo arrivare grandi vassoi con su non pezzi di toro, ma poveri polli arrostiti con tante mandorle. Anche questa volta mi limito ad annusarne il profumo e a mangiare un pezzetto di pane imbevuto nel sugo, ma la carne proprio non ce la faccio a toccarla.

Alla fine riesco una volta ancora a fare qualche conto in tasca alle mie amiche: non credo certo che i soldi siano tutto, ma pure mi paiono indizi importanti… di che cosa? Non lo so.
Comunque: per l’acconciatrice, 50 euro (sono molti di più per una sposa adulta); per le musiciste, almeno 5 o 6 ore di canto e tamburi, complessivamente 60 euro. Mi dicono, le sorelle: “Guadagnano bene, in questa stagione. Vanno a due o tre feste al giorno! Sono molti a fare le feste durante le vacanze estive, quando i familiari arrivano dai paesi europei.” Io mi domando: “Ma come fanno a cantare per tante ore? Per 12  e più ore al giorno? E come possono essere considerate ricche e fortunate? ” Sono domande cui non so rispondere.

5- TETOUAN-  La medina, la politica, la religione

La città (circa 300.000 abitanti) si trova in una vallata, ai piedi e anche sulle prime pendici delle montagne del Rif. Dalla mia terrazza, in Andalucía, nei giorni limpidi, si vede il profilo di questa catena montuosa. Da quei monti aspri scesero, nel 1921, guerrieri che si ribellarono all’incipiente colonialismo spagnolo: erano guidati da Abd-el-Krim, e uccisero migliaia di spagnoli. Furono piegati dopo tre anni di guerra con l’intervento dei francesi, che arrivarono con 25.000 soldati al comando del generale Petain: colui che avrebbe formato, dopo press’a poco vent’anni, il governo di Vichy, collaborazionista con i nazisti durante la seconda guerra mondiale.
Un’arteria larga e ben tenuta parte da una piazza in cui c’è il monumento a una colomba bianca, simbolo della città e corre corre fino alla parte antica. Questa lunga strada costeggia giardini pubblici ben curati e pieni di persone: Malika, quella tra le sei sorelle con cui esco più spesso nelle strade di Tetouan, me li indica con orgoglio. E a sera mi indica i lumicini sulle pendici della montagne e mi dice: “Guarda che bello!”  Molte delle traverse però diventano presto strade sterrate, senza pavimentazione: in una di queste stradine c’è la casa della matriarca. Mi dice Khadigia: “Qui intorno abitavano molti cristiani ed ebrei. I cristiani allevavano tanti di quei maiali…” “E che ne facevano? Qui non si mangia carne di porco.” “Ne facevano prosciutti che portavano in Spagna. Prosciutti pregiati, guadagnavano molto.” “E gli ebrei?” “Facevano molti mestieri, come noi. Con alcune ebree eravamo molto amici, erano buone buone persone, che pianti quando se ne dovettero andare!”

Avevo letto che in Marocco c’erano molti ebrei, circa 300.000, legati da antica amicizia agli arabi. E che furono cacciati o fuggirono negli anni successivi alla costituzione dello Stato d’Israele – la maggioranza a metà degli anni cinquanta – e che la separazione dagli abitanti del Marocco era stata lacerante per entrambe le parti. Ora restano nel paese solo qualche migliaio di ebrei. Sapevo queste cose dai libri, e sentire come la grande storia si trasforma in memorie personali, diventa viva, prende le sembianze di una persona che ti sta di fronte e ti parla, è emozionante. Khadigia, quando gli ebrei se ne andarono in massa, doveva essere una bambina. Penso al libro di Abraham Yehoshua, Viaggio alla fine del millennio: un romanzo neostorico, naturalmente con forti tratti postmodernisti che in genere non mi fanno impazzire. La vicenda è ambientata negli ultimi anni del primo millennio dell’era volgare, fra Al-Ándalus, Marocco, Francia e Germania. Fa sentire davvero i profumi della cucina araba e andalusa, ed è un bell’omaggio alla mitica (non sempre reale) fratellanza fra magrebini, arabi, ebrei, e anche a una poligamia che nel romanzo è larga e buona, non ha le durezze e l’ipocrisia che il mercante ebreo protagonista trova poi nelle comunità dei suoi correligionari dell’Europa continentale, di Parigi e di Worms, fortemente influenzate dal cristianesimo.

La medina – la parte centrale della città, dove c’è un grandissimo suq (mercato) corre per un tratto lungo la piazza del bel palazzo reale, costruito qualche secolo fa e poi rinnovato. La piazza, grande e bella, anche se il re non c’è, è chiusa da transenne. Mi viene da dire: “Ma perché tutta per un re che oltre tutto viene qui solo per periodi limitati?” Nel suq ci sono molti mendicanti, proprio miseri, e per lo più vecchi.
Ma Malika e anche Karim, figlio di un’altra sorella, e poi Yusuf, il figlio di  Khadigia, mi dicono in più occasioni tutta la loro ammirazione e fiducia in questo re, Mohamed VI. “Aiuta i poveri.” “Il Nord del Marocco si sta trasformando rapidamente, con una velocità a cui non riusciamo neppure a tener dietro. Il re ha costruito strade, ha ristrutturato parti della città. Sta cambiando tutto”.  “Questo re sta rinnovando il paese e soprattutto sta valorizzando il Nord, che dai precedenti re era stato lasciato nell’abbandono.”

Con Yusuf ho l’occasione di discutere per un poco, a casa sua: ha invitato buona parte della famiglia a cena, e anche. Lui ha fatto gli studi superiori, legge, ascolta musica raffinata, è una delle persone colte della Famiglia. È credente, come mi pare siano tutti. Mi dice che il Corano è all’origine di tutto, più antico di ogni libro e di ogni sapere; che la loro  monarchia è meglio delle democrazie occidentali, in cui uno che governa cerca di essere popolare, e magari di essere rieletto, e perciò lavora per sé e non riesce a fare piani a lungo termine; che la banca islamica, in cui lavora, è diversa da quelle occidentali e che la crisi economica mondiale dovuta alla speculazione finanziaria sta dando ragione a loro… Io obietto qualcosa, ma soprattutto vorrei sapere come funzionano le banche in Marocco. Purtroppo la cena è pronta e mi rendo conto che è difficile “catturare” uno di loro, un maschio, e farlo parlare a lungo, in quest’organizzazione domestica. Anche se Yusuf, che ha studiato pure italiano a scuola, ha davvero modi occidentali, si occupa della bambina più di quanto facciano con i loro figli molti padri nostrani e chiacchiera volentieri e vuole sentire anche la mia opinione. Nella conversazione non abbastanza lunga che abbiamo avuto, mi ha anche accennato alla filosofia e alla scienza araba; io gli ho parlato del mio interesse per la poesia di Al-Ándalus. So da Malika, quando la vedo in Spagna, che Yusuf avrebbe avuto piacere di continuare la conversazione, ci aveva invitate di nuovo a cena, ed è rimasto dispiaciuto quando ha saputo che sono partita.

So che il re del Marocco, salito al trono dieci anni fa, ha posto in marcia riforme, ha dato più poteri al parlamento; proprio in questi giorni pare abbia ripreso in mano la questione del Sahara occidentale, che rivendica da decenni l’indipendenza, per proporre un compromesso con il Fronte Polisario: basato riconoscimento di un’ampia autonomia, ma non dell’indipendenza. Come ho già accennato in altro articolo di questo mio resoconto, ha promosso la riforma del diritto di famiglia: la legge della famiglia, varata nel 2004, è la più avanzata tra quelle dei paesi islamici. Lui stesso ha sposato una ragazza che ha la laurea di ingegnere informatico, emancipata, non usa nemmeno il velo; vanno a passare nel palazzo di Tetouan buona parte dell’estate.
Ma è in tutto un buon re? Viene accusato da alcuni di violazione dei diritti umani. Forse per cancellare almeno in parte questa cattiva fama, giorni fa, nel decennale del suo regno, ha concesso un’ampia amnistia; forse anche per questo sta cercando di tessere un accordo con il Fronte Polisario. Chissà.

Si sente il richiamo del muezzin in tutta la città. Di prima mattina, quando è ancora buio, questo richiamo dura molto. Quando arriva il giorno e siamo tutti in piedi, chiedo a Malika perché è così lungo, e lei mi risponde che cerca di svegliare le persone che non vogliono svegliarsi. Il muezzin chiama, chiama: “Sveglia, sveglia, è meglio pregare che dormire, è meglio pregare…”
Un giorno mi spiegano che loro non possono mangiare e neppure bere fino a sera: che c’è per loro un piccolo Ramadam, che dura una sola giornata. Si commemora la salita al cielo del Profeta, il mi’râj. Io dico subito che conosco questa denominazione (ho letto L’escatologia islamica nella Divina Commedia di Miguel Asín Palacios, e pure il Libro della scala, un hadîth, un racconto, in questo caso considerato apocrifo, sul viaggio compiuto dal Profeta, che però è simile ad altri racconti ritenuti autentici dai savi). Mi guardano con ammirazione e Malika mi dice: “Beh, sai proprio tutto, ti manca solo di farti musulmana.” Io ribadisco quello che le ho detto mille volte: non sono credente, non sono cristiana, non diventerò mai musulmana, non sono neppure davvero atea… si può vivere sapendo che non si può sapere. E non si è peggiori di chi crede, se non si crede, anzi certe volte si è migliori. Finita la predica, le chiedo: “Ma non credi che ci siano i sette cieli, vero? Ora si vedono le cose in un altro modo, no?” E lei: “No, il Corano non si interpreta, dice la verità così com’è. Ci sono, i sette cieli.” “Ma Malika, gli uomini sono andati o no sulla luna? E allora, dove sono i sette cieli?” “Sono andati sulla luna, non sul sole.” “Beh, ovvio, sul sole non ci potrebbero arrivare, brucerebbero prima.” “Vedi che ci sono i cieli? Gli uomini non possono andare oltre la luna. E sopra tutti i cieli c’è il trono di Dio.” “Senti, potresti ammettere almeno che quando ci fu la rivelazione al Profeta, Dio parlò in modo che gli uomini di allora potessero intenderlo. Ma oggi, come si fa a pensare che queste cose vadano prese alla lettera?” Lei insiste, e io, pur un po’ arrabbiata perché sono convinta che sia più testarda che inconsapevole, lascio perdere, come mi succede tante volte in questi giorni.

6- DINTORNI DI TETOUAN – Chefchaouen

Un giorno vado con Malika a Chefchaouen, che si trova sulle montagne del Rif, famoso fra i ragazzi occidentali come luogo ideale per spinellare (non so perché, non so se là si trovi l’haschish migliore o a più basso prezzo o se ci sia qualche altra ragione che gli fa scegliere questa meta). Ci arriviamo con un taxi in cui ci sono altri quattro viaggiatori, schiacciati nel sedile anteriore e in quello posteriore (anche noi, naturalmente). Costa due euro viaggiare in queste condizioni per oltre 60 chilometri. È strana la differenza di regole per taxi urbani e taxi extraurbani: quelli urbani, gialli, hanno il divieto, che rispettano tassativamente, di caricare più di tre persone; quelli extraurbani, bianchi, possono caricare tutti quelli che ci stanno dentro.

Chefchaouen, un paese azzurro, si arrampica sul monte come una capra, ma è attraversato da parchi semiselvatici e da una grossa fonte di acqua gelida che cade in cascatelle e si spande, qui e là, su piattaforme di roccia, su cui le persone scendono a bagnarsi i piedi. Ci sono scesa anch’io, non ho resistito più di qualche secondo al gelo, forse perché sono un poco anziana. Però quel pediluvio nel ghiaccio ha spezzato il caldo forte che c’è in questo paese interno, e non a Tetouan, dove soffia quasi sempre un vento rinfrescante.

Sono un poco nervosa, perché ricordo una mattina di due anni fa, che passai a Vejer: un pueblo bianco, anche lui un poco, non vertiginosamente, arrampicato, non su aspre montagne, ma sulle dolci colline andaluse, anche lui proprio arabo e/o maghrebino e/o berbero. Vejer è gemellato con Chefchaouen e quella mattina si celebrava non so quale anniversario di questo hermanamiento. Nella sala del comune di Vejer ascoltai la lezione di uno storico del Marocco, un signore sicuramente più anziano di me, vestito in modo tradizionale: disse, fra l’altro, che, insieme ad altri saggi, aveva scritto al re di Spagna per chiedere – esigere – che agli arabi, ai musulmani, ai maghrebini, insomma, a quelli che avevano vissuto in Al-Ándalus nei secoli passati e poi erano stati cacciati dai cristiani, fosse subito riconosciuta la cittadinanza spagnola. La grande espulsione dei musulmani da Sefarad avvenne nel 1608, quindi dopo quella degli ebrei, cacciati poco dopo la caduta del regno di Granada (1492). Diceva lo storico del Marocco che nella lettera erano indicate le famiglie che potevano vantare questo diritto e i loro alberi genealogici. Io avevo letto di ricerche di questo tipo a proposito degli hadîth: infatti i savi, per stabilire la canonicità di questi racconti sulla vita del Profeta, ricorrevano a ricostruzioni delle catene dei narratori orali, che potevano coincidere, almeno in parte, con catene dinastiche.
Pensai che questa richiesta fosse uno degli innumerevoli scherzi di un culto aggrovigliato della memoria, che, anziché limitarsi ad ammonire, si illude di poter riportare la storia indietro e cancellare retroattivamente le nefandezze compiute dagli uomini. Lo storico lamentò che il re di Spagna non gli avesse neppure risposto. Nonostante le mie riserve sul suo progetto, pensai che sarebbe stato bello avere quel documento: poter leggere alberi genealogici che andavano indietro di quattro secoli, sapere qualcosa di persone che in tempi ormai remoti erano vissute dove abito ora io. Perciò, al termine della lezione, mentre tutti si alzavano, mi avvicinai allo storico e per prima cosa mi presentai: ”Sono italiana.” Lui si aprì in un grande sorriso: “Ah, Mussolini!” Io sussultai e dissi subito: “No, non sto da quella parte. Mussolini non era una brava persona!”  Lo vidi irrigidirsi, e comunque gli chiesi della lettera al re, se potessi averne una copia. Lui mi rispose duro: “Arriverà qui, al Comune di Vejer. Venga a prendersela.”

La maledizione della memoria divisa. Ho colto anche in qualcuno degli amici di Tetouan una sorta di nostalgia per il tempo in cui il dittatore Francisco Franco comandava sulla Spagna e anche sul Nord del Marocco, che era colonia spagnola. Franco iniziò la rivolta alla Repubblica spagnola, nel 1936, proprio partendo da Tetouan, e tirandosi dietro truppe marocchine, a cui diede in premio, fra l’altro, la libertà di violentare e massacrare molte donne di parte repubblicana: con la benedizione di Santa Madre Chiesa. E naturalmente, una volta che vinse, riservò alla colonia un trattamento di favore.
Per un po’ di tempo, mi diceva qualcuno nel luogo dove vivo, la parte “democratica” degli spagnoli era risentita e diffidente con i marocchini; ora il risentimento è passato.
Certo, quelli che seguirono Franco, esercitarono così la loro rivalsa violenta contro decenni di colonialismo.
Mi riesce impossibile dire a queste “mie” donne che allora non erano ancora nate e che, anche se fossero state adulte, non avrebbero certo saputo ciò che avevano fatto i loro uomini, la mia condanna di Franco, di Mussolini, di quelli che da Tetouan e pure da questo bellissimo paese di montagna, da altri borghi del Rif, seguirono il caudillo in Spagna. Davvero, ho l’impressione che in questa terra e allora – e non dovunque e non sempre, come uno stereotipo vorrebbe  – le donne fossero innocenti, che davvero non portassero la responsabilità degli orrori. So bene che allora i Paesa arabi e anche il Maghreb, il Gran Muftì di Gerusalemme, erano legati all’Italia fascista e anche a Hitler, non certo ai paesi alleati che liberarono l’Europa dal nazifascismo, ma che erano da loro avvertiti come oppressori.

Comunque i pensieri nervosi se ne vanno e camminiamo con Malika per i viottoli di Chefchaouen, beviamo l’acqua che esce da buchi nella roccia, ci sediamo sotto gli alberi e ci raccontiamo qualcosa della nostra vita, dei nostri figli.
Poi, tornando al centro del paese, compro qualche jellaba  maschile come veste da casa per i miei figli: ho considerato sempre gli uomini gravemente svantaggiati perché non possono usare gonne larghe, neppure d’estate, quando i pantaloni si appiccicano alle gambe. Questo regalo sarà un’assai parziale riparazione di questa ingiustizia.

Poi ci sediamo al tavolino di un bar e mangiamo per un euro cibo di dei: passato di fave con peperoncino piccante.

7- DINTORNI DI TETOUAN – Al mare e tra Tetouan e Ceuta

Andiamo in autobus al mare, con Malika e Leila, a casa della figlia di Leila, la maestra. Lei e il marito hanno preso una casa in affitto al mare, a Martil, un piccolo centro sul Mediterraneo. Resteremo a dormire là per una notte. Le viuzze interne del paesino sono molto dissestate, mentre la strada della passeggiata lungo la spiaggia è abbastanza nuova, piena di bar, locali simili a quelli dell’Andalusia, dove si possono mangiare tante cose spendendo poco. Spicca l’insegna di una gelateria: BELLA ITALIA.

Malika continua a ripetermi che qualche decennio fa lì non c’erano tutte quelle case disordinate, c’erano ville e villini e tanto verde, tanti alberi.
La spiaggia dà su uno specchio d’acqua molto calmo: è il Mar Mediterraneo, che ora mi sembra insopportabilmente fermo.
Spiaggia affollata, ma non c’è traccia di turisti. Le sole che usino il costume da bagno, spesso il due pezzi, sono le ragazzine fino a quindici anni. Le altre usano per bagnarsi o jellaba molto leggere oppure pantaloni al ginocchio; considerano più lecito alleggerirsi nella parte superiore, dove, sui pantaloni, sbucano i corpini di normali costumi da bagno interi.
C’è una cosa che mi ricorda i miei tredici anni. A quel tempo, anche in Italia, in Puglia, solo le ragazze un po’ spregiudicate usavano costumi a due pezzi, e certo non ridotti come quelli attuali. Sulle mutande erano spesso applicate gonnelline che non nascondevano nulla più di quello che nascondeva il pezzo che stava sotto, ma erano una specie di omaggio simbolico al pudore. Anche su questa spiaggia alcune ragazzine portavano, attaccate alle mutande del due pezzi, una leggera e cortissima gonnellina. Proprio come nei nostri anni cinquanta. Mi è parso in questi giorni di rivivere tante piccole esperienze e ricordi dei miei anni cinquanta.

La sera andiamo a passeggiare e a mangiare fuori. Camminiamo a lungo, c’è anche una libreria. Malika mi dice che forse vendono libri di poeti di Al-Ándalus, e davvero ci sono: libri molto ornati, con copertine dure. Le dico che non posso scegliere questi libri a mezzanotte, e che ho lasciato a casa la lista dei poeti che mi interessavano. Però entro lo stesso nella libreria: compro un libretto che dà i primi rudimenti di italiano a quelli che parlano in arabo. Lo sfoglio incuriosita: ci sono molte cose curiose, certamente una marea di errori in italiano. Poi vedo su uno scaffale il Mein Kampf di Hitler tradotto in arabo. La stramaledizione delle memorie divise, ignoranti e crudeli. Se parlassi alle mie amiche di Hitler, forse non saprebbero quasi chi è.

Ritorniamo al pomeriggio a Tetouan. L’indomani devo partire, anche se fanno qualche tentativo per trattenermi. In autobus dico a Malika: “Stasera si resta in casa, vero? Siamo un po’ stanche, no?” E lei risponde di sì. Torniamo nella casina della matriarca. Però, verso le undici di sera, mentre sto pensando che tra poco mi farò la cuccia su un divano, Khadigia viene e mi dice: “Abbiamo pensato di farti una sorpresa. Ti piacerà. Ti portiamo in un bel posto. Ma torniamo a casa presto, non ti preoccupare.” Voglio bene a tutte loro, vado a prepararmi per uscire.
Saliamo sulla macchina di uno dei nipoti, quello fidanzato con la ragazza francese-libanese- armena, che gli siede accanto, davanti. Siamo in quattro dietro: Malika, Khadigia, Fatima e io. Insistono perché io mi appoggi sullo schienale, mentre quella che mi sta vicino si accartoccia in avanti, restando seduta sul bordo del sedile. Corriamo fuori città, per una strada a più corsie, nuova, che da Tetouan porta a Ceuta.
Passiamo davanti a un palazzo mille e una notte: tante cupole e cupolette a cipolla, azzurre e d’argento. Questo è il posto più bello da affittare per feste di matrimonio, mi dicono. Un’intera giornata, da una mattina a quella successiva, costa 3000 euro. Era un ristorante, l’ha comprato un signore, che l’ha restaurato e ingrandito. Ora guadagna davvero molto. La figlia di Fatima, la ragazza-dea sposata con il bel professore berbero, fece la festa di nozze qui.  Mi chiedo, tante fatiche, tanto lavoro da emigranti, per pagare una festa di nozze? Ma è così, e in passato era ancor più così anche in Italia. E lo è pure, tuttora, nella socialista Andalusia, da quel che so: non sono pochi quelli che fanno i debiti per la festa di nozze, ma anche per prendere in affitto una casetta di tela alla fiera di Siviglia, dove poter invitare gli amici.

Dopo un po’ compaiono ai bordi dell’autostrada  palme in fila, con i fusti ricoperti da reticoli di piccole luci azzurre. Mi dicono i miei amici: “Vedi, tutto questo, la strada e il resto, l’ha fatto il re. Ma non con i soldi dello stato, con il suo patrimonio personale.” Mi dico che noi italiani non possiamo proprio meravigliarci del fatto che grandi opere pubbliche siano state fatte da un re con i suoi soldi, che un re abbia tanti soldi. Non ci siamo fatti una specie di re, abbiamo fatto re un uomo vecchio e brutto, con il nostro voto: ma il nostro re non investe certamente le sue ricchezze in opere pubbliche né cerca di fare avanzare, pur se un po’ a zig-zag, la democrazia.
Il re Mahamed VI fa dunque queste strade belle, modernissime, le abbellisce con luci. C’è una grande ansia di modernizzazione, da parte dei marocchini che conosco: mi chiedo se non sia persino più forte dell’attaccamento alle tradizioni, al culto della Grande Famiglia.

Giungiamo a M’diq, un paese di pescatori ben curato, con case e alberghi nuovi, le strade affollatissime, Anche qui c’è stato l’intervento diretto del re. Le palme ne sono forse un segno: ancora ornate di lucine, ma queste palme non hanno i fusti ricoperti di reticoli luminosi, hanno stelline di lampadine azzurre sulle ciambelle di rami tagliati che si trovano alla base dei nuovi rami. C’è una grande piazza, tutta messa a nuovo, dove, mi dicono, vanno ad esibirsi i più famosi cantanti e gruppi del paese. Ci sediamo a rimangiare: ho fatto più che uno spuntino a casa della matriarca e mi sottraggo il più possibile. Ci raggiungono altri della Grande Famiglia, sono molti, si devono unire più tavoli sulla piazzetta per poterci stare tutti. Portano con sé bambini piccolissimi che un po’ dormono, un po’ si svegliano e mangiano. Dopo la ri-cena si va sulla terrazza di un ristorante che sta chiudendo i battenti: lì si mangia un buon gelato in grandi coppe, come in Italia, e le donne del gruppo convincono il cameriere a darcelo anche se è tardi. Di fronte c’è una conca di mare, chiusa: sulla riva di fronte si vedono i lumicini delle case lontane. Si è fatto tardi, tutto tace.  Mi chiedono: “Non è bellissimo?” Ne convengo. Una mamma tira fuori dal passeggino il bambino che si sveglia, lo mette a sedere sul tavolino, e gli dà qualche cucchiaino di gelato. Ce ne sono tre, di bambini piccoli, nella comitiva, nessuno piange, tutti mangiano, rimangiano e si rimettono a dormire nel rispettivo passeggino. Nessuno piange, sono stregati.

Mi chiedo se quest’uso della notte, anche per i bambini, venga dalla tradizione o dalla modernità. Forse giunge dal Ramadam, che non è solo un periodo di purificazione e di digiuno, ma anche di grandi feste notturne: si può, anzi si deve mangiare, e cibi il più possibile abbondanti e prelibati, quando scende la sera: si può rompere il digiuno nel momento in cui non è più possibile distinguere, con la luce della natura, se un filo di lana è nero o bianco. Ora non si fa la prova del filo, ma è il muezzin che annuncia l’inizio della sera. Però può anche esserci un’altra spiegazione a questa vita notturna in cui sono coinvolti anche i neonati: potrebbe derivare dalle ansie di modernità, dalla voglia di quella vita notturna che in Spagna è così consueta.

Ritorniamo a Tetouan che sono passate le quattro: io ho bisogno delle mie medicine che non ho pensato di portare con me, il giovane nipote delle amiche ferma la macchina presso la casa della matriarca e Khadigia va a prendere piano piano, senza svegliare nessuno- ci devono essere delle persone sdraiate sui divani – il mio zainetto. Poi andiamo tutte a dormire a casa di Fatima.

L’indomani parto. Compro un po’ di posti al taxista, in modo che non inzeppi l’auto e possiamo viaggiare più comodamente, e mi accompagnano a Tangeri Khadigia e Malika: sono contente perché possono andare a trovare una vecchia zia che sta male e non è potuta venire ai festeggiamenti. Mi accompagnano fino al punto di controllo dei passaporti, e al momento degli abbracci e dei baci contenti e anche un poco laceranti mi consegnano un pacchetto che avevo visto passare dalle mani dell’una a quelle dell’altra: “Sono i nostri dolci. Per tuo figlio (sanno che arriverà presto). Mettili in freezer e quando lui arriva, li tiri fuori, saranno freschi come fossero fatti nello stesso giorno.” Sono graziose, penso, sono affettuose, della care amiche.

Vedo dal finestrino della nave il Rif che si allontana. In quaranta minuti sono in terra di Spagna. Quando sbarco nella bellissima Tarifa, mentre un taxi mi porta alla stazione degli autobus, attraversando la campagna verdissima, mi dico: “Sono nel mio paese”. Un sussulto e mi ridico: “Ma che razza di pensieri sono questi? Anche tu ora ti metti a costruirti una patria? E che te ne fai?”

You may have navigated among my links here on the right hand side, so you know that two of them are dedicated to staircases. One for humans , called Stairporn, and the other for feline friends: Catladder.

I love both blogs and I would like to thank Stairporn for publishing, in his stunningly beautiful new website, also one of my pre-digital era pictures, which means a lot to me…a staircase in Tangier.

I am not a good photographer but the thought of this staircase kept me awake all night back in 1998 and the emotion of it is still vivid. My friend Lys and I had just arrived in Tangier after having hitch-hiked the Rif all the way down from Chefchaouen to the Mediterranean and the atmosphere of this old hotel where we moored was amazing. I could not sleep all night at the thought of this stunning vertigo view. At 5 am, as soon as light started to filter through, I left the room we shared and ventured out in the deserted hotel to take this picture.

As I was returning to the room, I spotted a very elderly waiter, a Philippe Noiret lookalike, retrieving his bow tie from his pocket while keeping the tray on balance…and adjusting it carefully before knocking at our door. He served our breakfast with infinite grace in the once grand, now shabby but dignified hotel room…

Neil de la Flor: What is it that inspires you to pick up your camera?

Lola Reid Allin: Rhythms and colors spur me. My photographs document our world: other people, other cultures, architecture (originally my inspiration were the structures of the Ancient Maya of Mesoamerica), flora, and fauna. My images are an experiential record of observation that capture and introduce the transitory realities of our world to those who may not otherwise travel to those parts of our world. In the words of Anais Nin: “It is the function of art to renew our perception, what we are familiar with, we cease to see.”

ND: Were you born to be a photographer or did you grow to love it?

LRA: This question reminds me of “were you born GLBT or did you grow to love it?” LOL. I grew to love it. My first love was drawing with pen & pencil and charcoal then oil pastels. At age 8 I enrolled in my first formal art lesson, with a local but nationally known artist.

I do not alter my photographic images other than the traditionally accepted enhancements so, for me, a photograph presents a reality that might not be believed if one presented the same image in painted form. For example, I have an image of a butterfly poised on a flower as if it were two of the flower’s petals; both the flower and the butterfly are the same shade of orange. Recognizing this beauty of nature cannot be replicated by drawing. Doctors Without Borders/MSF Canada used this image for many years for fund raising purposes on their greeting cards.

ND: What would you have done if you were born 200 years ago, before the invention of the camera?

LRA: Used pen & pencil.

ND: If you could travel anywhere in the world, where would you travel and why?

LRA: I would travel to Papua New Guinea to visit some of the many, as yet still rather remote hill tribes that practiced head-hunting.

ND: Of all the things you’ve photographed – landscapes, people, nature, wildlife, architecture – what is the one thing you haven’t captured with your lens?

LRA: I have never thought about this before but I would like to capture an image of a wild cat, preferably a tiger or a cheetah, involved in a fantastic capture scene.

ND: Many of us love to travel. Many of us take tons of pictures when we travel. What is it that makes an ordinary travel picture an extraordinary piece of art?

LRA: To create an extraordinary documentation of a destination, a traveler needs to identify THEIR purpose for traveling to that destination. Your reason may be very different than mine but just as valid as my reason. Whatever the reason, define it, search for it, and wait until that reason presents itself at the very moment you are ready to capture it.

ND: Do you have any tips for budding photographers?

LRA: Participate in a ‘learn-to-draw’ course. You will learn a new way to visualize and to present your world. This ability will transfer to your photographs.

ND: Are your images inspired by geography or do you find inspiration regardless of where you are?

LRA: Traveling inspires me but with reference to the Anais Nin quote, I am inspired by the flora and the architecture that I see each day. For example, Mapplethorpe’s images of flowers altered my perception of each floral component.

ND: Our readers love to travel. What are 3 must see destinations (small wonders in this world of wonders) that should be on everyone’s travel itinerary? Could you share some of your images from these places?

LRA: Morocco – Fes (one of the oldest living and functioning Medieval cities in the world), Marrakech’s Djemma el Fna (the meaning is not yet agreed upon but sometimes translated as the ‘place of [human] hangings’. NOTE: the last public hanging took place mid-19th century so you should be fine now!), and the Southern Oasis Route

India – Varanasi (Kashi, Benares) there are many spectacular places in India however many of these places reminded me of other countries I had visited. But there is only one Varanasi.

Belize – the Ancient Maya city of Lamanai located on the New River Lagoon spectacular 100-ft-tall Maya pyramids dated to 100 BC, decorated with magnificent mask images, ballcourts, protective overarching jungle canopy foliage – a magical location on the Lagoon (stay at the waterfront Lamanai Outpost Lodge.)

Links:

About Lola Reid Allin – At age six Lola Reid Allin began formal art lessons with Phillipa Faulkner. At the University of Waterloo, she studied psychology, genetics, and anthropology. During her ten-year career in commercial aviation she piloted single- & multi-engine land and floatplanes. Spurred by her lifelong appreciation of indigenous cultures, she relocated to Mexico’s Yucatan Peninsula (1993-96) to commence an ethnographic study of K’ekchi, Mopan, and Lacandon Maya. Lola returns regularly to continue her photographic journal of their lifestyles.

Her articles and photographs have appeared in “The National Post”, “The Globe and Mail”, Mundo Maya, The Doctor’s Review, Verge Magazine/Go Abroad Fair, and in Mexican National Tourism Board publications. WWF-Canada, WWF-CITMA (Cuba), African Culture Safaris (Tanzania), Hastings and Prince Edward Land Trust, Royal Expeditions (India), WWF-Canada (calendars 2002-2008), MEDICO, & Doctors without Borders (Canada) have utilized her photographs for fundraising and promotion. Her analytic text, Masks of the Maya: K’uhul K’ohb’a, accompanying her photographs of Maya archaeological design features is being reviewed by a Canadian publisher.

About Frivole Travel – plan your next vacation with Frivole Travel. We’re building the Internet’s most irreverent travel directory dedicated to uncovering small wonders in the world’s most fabulous destinations. We’re hellbent on encouraging you to embrace our seemingly random and idiosyncratic theory of tourism, which we like to call frivolism. It’s an irreverent new form of travel that will challenge you to experience the world differently. After you’ve done your research at Frivole Travel, we ask you to dump the map when you get there. Toss out the guide book and just go. Travel frivolously. Red sneakers sold separately.

Day 1 – Charleroi – Fez

Hoi,

Bij deze nodig ik je uit  om dit relaas te lezen, erbij te fantaseren en mee te beleven. Want enkel met wat woorden en foto’s kan je een herinnering half zo levendig maken als hij nu nog in m’n geheugen leeft. Fantaseer er de wind, de geuren en klanken bij die je erbij denkt te willen horen.

Het is in geen enkel geval een verplichting, het is louter een vriendelijk verzoek, een uitnodiging zeg maar.

Dit relaas gaat over een impulsieve reis naar Marokko, van 2 niet-zo-heel-goed-bevriende-vrienden. Niet in die betekenis van mekaar-haten, niet-tegen-elkaar-spreken of eender welk werkwoord van die betekenis. Gewoon, we kenden elkaar een klein beetje. Reden genoeg om deze impulsieve reis te starten met een impulsieve vriendenkeuze. Koen had evengoed iemand van z’n selectere vriendengroep kunnen kiezen. Maar nee, hij koos mij. Ode aan de impulsiviteit!!!

Impulsiviteit wordt nog onze dood, hier in Marokko. Geen plan, geen adres. Bij de douane keken ze vreemd, en met reden; ik sta er nog altijd van te kijken. Impulsiviteit is echter wel een noodzaak in landen als deze, als je niet impulsief of assertief genoeg bent, dan ben je een vogel voor de kat – of voor de sjacheraars.

M’n plan is niet echt eenduidig: ofwel een reisverslag, ofwel een notie van de indrukken die elke stad, plek en omgeving om me hebben. Ik gok dat het een onevenwichtige mix van beiden gaat worden, een waarvan het aandeel indrukken toch net iets groter gaat zijn dan het andere.

Gisteren (31/3), Babylon Circus in de AB, beste muziektempel ter lande. Ik ben direct vanuit Gent, met al m’n gerief, naar Brussel gereden en daar met een aangenaam gezelfschap een aangenaam concert gaan bijwonen. Ik kende ze eerlijk gezegd niet, Babylon Circus. Beter nog: ik kende zelfs ‘Ska’ niet. Ik had een paar nummers van Babylon Circus gehoord op hun myspace – waar anders moet je gaan om nieuwe artiesten te ontdekken? Maar echt thuis in het genre en repertoire van Babylon Circus was ik niet (nu al meer). Na het concert, wat trouwens grandioos was, zijn we nog gaan pintelieren in Brussel tot half 3. Uiteindelijk hebben we nachtje-door-gedaan op het appartement van Wim en Nico.

M’n eerste indruk van Marokko, meer bepaald Fez, gebaseerd op beweringen van het inheemse volk.

‘Fez is de intellectuele, ambachtelijke en culinaire hoofdstad van Marokko.’

- Ongelooflijke chaos, waarbij de enige vorm van stabiliteit geleverd lijkt te worden door de vijfvoudige omroep tot ‘le prier’ van de Imam.

- Wandelen in de Medina, het oude stadsgedeelte, leidt tot een beangstigend, benauwd en beklijvend gevoel. Koen heeft vandaag in de straat voor ons ‘hotel’ – want meer dan een bed is het niet – 3 pickpockets opgepakt zien worden. Ikzelf heb er maar 2 gezien. Als je goed kijkt, dan zie je massa’s toeristengardes staan, agenten in burger. Die doen tenminste hun werk goed.

Daarnet onze eerste Tajine binnengespeeld, 3 glazen muntthee gedronken. Het heerlijke is dat mensen op café ons vragen van waar we komen, wat we gaan doen en waarnaar we nog willen. Tout en Français, alors! Ze verdedigen en verkopen hun land en stad met hand en tand, heerlijk!

Hoewel het Frans in Marokko de tweede officiele taal is, spreken de locals zelf niet zo foutloos, des te beter, want dan gaan wij niet af als we ons niet kunnen uitdrukken.

De sfeer tussen toeristen is trouwens enorm goed, vertellen van waar je bent, vanwaar je komt en naarwaar je gaat, tips uitwisselen. Je helpt elkaar. Super!

Morgen 5 u bus-rijden tot in Chefchaouen, het blauwe drugsdorpje.

Day 2+3: Fez – Chefchaouen

Yeah, gisteren veel te vroeg gaan slapen. Dat wil zeggen zo’n half elf bij ons thuis in België.

Vandaag hebben we dus 5 uur op de bus gezeten, dat is bijna 200 kilometer over gewone baan. Het enige stuk autosnelweg in Marokko ligt tussen Fez en Casablanca, Tangier en Casablanca, Agadir en Marakech.

De stukken weg die we gedaan hebben zijn echt lachwekkend slecht. Soms houdt de weg simpelweg op en bestaat die enkel nog uit een schamele verharde weg. Als de buschauffeur dan met een rotvaart over zo’n stuk ‘verdwenen asfalt’ scheurt, vult de bus zich met een gigantische stofwolk. De airco werkt, maar via onvoorziene gaten ontsnapt dan dikwijls een stofwolk als de bus over een bult knalt.

Wat me ook is opgevallen, is dat de bussen bijna allemaal een gebarsten voorruit hebben. Toen we voor het eerst naar de busterminal gingen, was de consternatie groot: er stonden bussen bij die je eerder ergens meer zuidelijker op het Afrikaanse continent zou verwachten. Echt Schoeliebussen, fenomenaal!

Trotter waarschuwde ons voor de tientallen ‘kif’-handelaars in Chefchaouen. Wel: van zodra we van die bus stapten in Chefchaouen, werden we benaderd door een ‘heel sympathieke man’. Het kwam erop neer dat hij ons ‘kif’ wou verkopen, later zou diezelfde man het nog 4 x proberen bij ons. Elke keer trakteerden we hem op een resolute ‘nee’

De sfeer in Chefchaouen is veel minder duister en vijandig dan in Fez. Waarschijnlijk komt dat ook omdat er in Fez bijna 20 x meer mensen wonen.

Day 4: Chefchaouen – Tetouan

Eigenlijk moet ik toegeven dat ik al een dag achterloop op ons relaas.

We zijn ondertussen aanbeland in Tetouan. Bad choice, van zodra we op de Boulevard Avenue de Mohammed V stapten wisten we dat het niet goed zat. Slechts een occasionele toerist en wij vielen uit de (lokale) toom.

Gisteren hebben Koen en ik die berg die Chefchaouen in de schaduw zet, beklommen. Redelijk onverantwoord, eigenlijk

Het is ondertussen gebleken dat (no offence) aller hier een grote farce is. Iedereen draagt hier Gucci, Prada, D&C… Maar wanneer je die dingen van dichtbij bekijkt zijn ze allemaal fake (wat had je dan ook verwacht).

Eigenlijk is heel dit land een farce, tot de geloofsovertuiging toe. Bij ons in Antwerpen zie je overal zeer gedecideerde meisjes. Maar hier, in de bakermat van het islamitische leven, wordt de Koran en de hele geloofsovertuiging die eraan vasthangt, niet nauw genomen. Er staat in de Koran iets wat het beste omschreven kan worden als: “Vrouwen, gij zult niet roken.” Wat zie je dan net weer in de bars: meisjes die de waterpijp roken. Geen haan die ernaar kraait! Zoiets zou bij ons niet waar geweest zijn. Ik kan me levendig inbeelden dat er onnoemelijk harde ruzies en scheldpartijen volgen.

Maar ik veralgemeen weeral, Bad Habbit!

Mohammed V, ik vraag me af of deze man dan toch echt zoveel heeft betekend voor dit land. Overal waar je komt is er wel én een Boulevard én een plein naar die man genoemd. De Monarchie blijkt hier welig te telen.

O ja: Probeer aan een marokkaan veiligheid niet uit te leggen, de kans dat ze dat ooit zullen doorhebben zal relatief klein zijn. Ze rijden hier motor en scooter zonder helm, rijden taxi zonder gordel (hoeft bij wet niet), overladen auto, vrachtwagen, bus en trein. We zijn van Chefchaouen tot hier geraakt in een Grand Taxi. Als we een taxi met ons getweeen genomen zouden hebben, waren we 400 Dh kwijt geweest. Nu hebben we slechts 30 Dh betaald. De oplossing was: met 7 in een aftandse Mercedes, waarvan de ramen niet naar beneden konden en de klinken ontbraken. Stinken, zweten en puffen voor anderhalf uur lang. Ondertussen je hartslag tot noemenswaardig ritme proberen te reduceren. Geen evidentie, want er wordt hier gereden alsof ze allemaal rally rijden. Onze chauffeur heeft een frontale botsing op het nippertje vermeden en is net niet in 3 auto’s hun ‘gat’ gereden. Anderhalf uur lang in de oksel van een gezette Marokkaan-op-leeftijd vertoeven, is geen aanrader!

Ook ben ik tevreden met de sjaals die we gekocht hebben in Fez. ’s Avonds iets om je met te verwarmen, ’s middags iets om in je hoofd en nek te leggen ter bescherming tegen de genadeloze Afrikaanse zon.

Gisteren werd ons in Chefchaouen ons een aanlokkelijk aanbod gedaan om voor 3500 Dh met een berber mee te rijden naar Merzouga en daar 4 dagen de woestijn in te trekken. Maar blijkbaar is dat een veelvoorkomend verhaal: Ah, m’n broer heeft een Hotel daar…. (Yeah, Right)

Day 5: Tetouan – Casablanca

Ons plan was aanvankelijk om van Tetouan naar Tangier te trekken, daar een nacht te blijven en ’s morgens de trein naar Casablanca te nemen. Trotter en Lonely Planet vertelden allebei dat Tangier een groter rovershol was dan Tetouan en dat je heel goed uit je doppen moest kijken om niet bestolen te worden. Aangezien we ons helemaaaal al niet op ons gemak voelden in Tetouan, zagen we Tangier niet echt helemaal zitten. In Chefchaouen hebben we een gesprek tussen een Zweed en een paar andere toeristen afgeluisterd. Die man – een boom van een vent – werd bestolen in het station van Tangier en heeft de dieven nog kunnen betrappen en z’n gerief kunnen redden. Eigenlijk wilden we Tangier liever vermijden, maar de CTM-bus was al vol.

Toeval wil de dat we net 2 Nederlanders tegenkwamen, en dat ze een auto hadden gehuurd. Na een lang verhaal mochten we meerijden tot in Assilah, een vissersdorpje met een station op de lijn Tangier – Casa. Chance des Lebens!

Die mensen hebben ons dus in hun autootje gepropt en meegenomen tot in Assilah, waar we een ticket 2e klas gekocht hadden. Een uurtje in de zon bakken tot de trein er was.

Dat was dus officieel de eerste en de laatste keer dat we 2e klas reisden. Ik vind het niet erg om extra te betalen, enkel maar voordelen: geen gezweet, geen gestink, gegarandeerde plaatsen (dus niet meer in het gangpad moeten zitten)… Echt verschrikkelijk. 5 uur van Assilah naar Sidi Kacem om daar nog eens anderhalf uur te zitten wachten op de tweede trein. Want de eerste trein naar Casa zat stampvol (jaja, India-toestanden, hangend uit de deuren, real Africa-style, terwijl de trein 120 km/u rijdt)

Safety is unheard of

De tweede trein was een modernere met werkende airco (thank god for that invention). Dan nog bijna 3 en half uur onderweg geweest. Morgen 3 u naar Marrakech en dan nog 2 en half uur bus naar Essaouira.

Vreemd eigenlijk, die cultuurshift. hier in Casa zijn ze minder strict, minder fundamenteel zeg maar, in het naleven van de Koran. Er lopen hier best wel mooie meisjes rond. Waarin mooi mag worden omschreven als: ‘niet typisch Marokkaans’. Ik blijf ervan versteld staan, van hoe westers dit Afrikaans land is, want uiteindelijk zijn we nog steeds in Afrika.

Ondertussen blijk ik me maar afvragen waarom ik ermee instemde om met, een voor mij eigenlijk, onbekend iemand 3 weken op reis te gaan. En daarnet vroeg ik me nu af of ik door iemand echt gemist word? En of ikzelf iemand miste. 1 iemand ja, en die weet wel wie.

Lang Leve 1ste klas!

Day 6: Casablanca – Essaouira

Vandaag dik 4 uur op de trein gezeten, dan nog eens 3 uur op de bus naar Essaouira. Eigenlijk was dat een stomme zet. Want er rijden CTM bussen van Rabat tot in Essaouira.

Fun is het niet en voor de fun moet je het ook niet doen. Je komt helemaal groggy aan en moet dan in het donker je bagage uitzoeken en een hotel zoeken.

In het station van Marrakech hebben we een pasgetrouwd Vlaams koppel ontmoet. Veel Vlamingen zie je hier niet, wel realtief veel Nederlanders, Spanjaarden, Fransen en Duitsers. Je ziet er een enkeling met z’n auto rondrijden, maar ongelooflijk veel met hun Mobilehome. Ook Canadezen zijn hier mooi vertegenwoordigd.

We hebben op de bus trouwens kennisgemaakt met Sander, een 20-jarige Berlijnse student die een dikke 5 weken hier in Rabat blijft.

Day 7: Essaouira

Vandaag hebben we een auto gehuurd en zijn we naar het zuiden gereden. Ik aan’t stuur temidden van’t gekke Marokkaanse verkeer.

Ik heb hier de mooiste kust ooit gezien.Langs adembenemende wegen en landschappen gereden.Echt adembenemend mooi! O ja, in onze auto stak een cassette met Gnaoua-muziek, echte, niet-bepaald-rustgevende, Afrikaanse muziek.

De guys zijn gaan surfen. Ik niet, geen zin en de zee was me te ruig.

bananen zijn spotgoedkoop: we hebben 50 bananen gekocht voor 30 Dh. En we hebben vandaag 6 hitchhikers meegenomen.

Day 8: Essaouira

Vandaag was ik om half 7 wakker, joy! Nog anderhalf uur gewacht tot de andere 2 wilden opstaan. Als ontbijt elke 2 Marokkaanse pannekoeken en een koffiekoek. De hele voormiddag hebben we rondgekeken naar een activiteit die we konden doen. Niet veel soeps. Kite surfen was te duur en er was teveel wind om te leren. Wind surfen was ook te duur en te moeilijk om te doen. Kajakken was ook te duur en niemand had een kajak, buiten 1 iemand en die vroeg dus teveel. Gewoon golf surfen dan maar. Te duur om met 3 te doen. Ik wil de dus niet meer, Koen en Sander dus wel. Ze hadden het op een akkoordje gegooid met de leraar.

Alles is hier negotieren, op alles kan afgeboden worden.

’s Middags een vistajine. met onherkenbare stukken vis in. 2 kaken, een ruggewervel en paling-achtige delen. Heel goed was hij niet, die tajine. (Later zal Koen hier nog 2 weken last van hebben)

Overal waar we komen worden ge gevraagd of we geen drugs moeten hebben. Overdag in de ‘winkelstraat’ werden we zelfs gevraagd of we geen cocaine en opium moesten kopen. Heimelijk wordt er rond drugs niet meer gedaan. ’s avonds, toen we naar ons verblijfplaats liepen, werd er op dezelfde toon gevraagd of we bier moesten hebben. Nogal hilarisch.

Day 9: Essaouira – Marrakech

Vanmorgen de bus genomen om 7 uur richting Marrakech. Opstaan ging echt gemakkelijk (voor mij althans). We zaten op de bus naast nog 2 Belgen. Op een respectabel uur waren we in Marrakech, dan nog naar het stadslein getaxied. even rondgelopen tot we niet meer wisten waarnaartoe. op goed geluk een hotel binnengestapt, want we werden voorgegaan door een paar locals die ons naar een hotel gingen brengen. En voor die mannen moet je opletten, want voor je ‘t weet betaal je commissies omdat zij je naar dat bepaalde hotel hebben gebracht.

Daarna wat semi-verloren gelopen in de souqs. 4 armbanden gekocht (voor ons met 2) en ik begin er plezier in te krijgen, in dat afbieden. Vaak beginnen ze met zo’n overantwoord hoog bedrag en moet jij zodanig laag beginnen dat je er eigenlijk beschaamd voor zou moeten zijn. Ik vraag me dan ook af of er echt mensen zijn die er zoveel geld aan geven.

We zijn een Sahara-safari gaan boeken voor 3 dagen en 2 nachten. Naar de echte Sahara gaan we niet, want die ligt op de grens met Algerije. Algerije – Marrakech is 3 x de afstand Essaouira – Marrakech, zo mogelijk meer. Dus quasi onmogelijk te doen op 3 dagen.

Het plein in Marrakech, Djemaa El-Fnaa, is een levendig plein. Overdag staan er locals met apen, slangen, water en henna. ’s Avonds wordt het plein een grote mierennest van kleine kraampjes waar je snelle en kleine dingen kan eten. Geen Tajines, maar local snacks. Best wel gezellig om te zien, maar we zijn te achterdochtig om er te eten. Omdat we ons allebei niet zo heel goed voelen, momenteel. ‘Allebei’ is teveel. Veeleer Koen, die heeft last van z’n maag, ik niet.

Ook onze zoektoch naar een cheap-ass iPhone (zoals in Fez: een voor 2000 Dh!) bracht niet veel op. Koen heeft zich wel laten verleiden tot een horloge.

Laatste noot van vandaag: De mensen in hun restaurants en kraampjes dragen allemaal een labojas. Ook de kuisvrouwen. Da’s een constante door heel Marokko. Zelfs de uniformen op de middelbare school hebben enorm veel weg van een labojas.

Day 10: Marrakech

30 graden en meer in de zon, mooi weer, terras en toeristen tot waar het oog kan zien. Nu moet je echt opletten wat je zegt, de kans dat er een Nederlander of een Belf naast je zit is echt groot.

Wandelen door de Souqs is een ware overlevingstocht geworden, vandaag hebben we ons laten afzetten voor x Dh voor 5 armbanden. Maar ze hadden ons echt vastgezet, we konden niet weg. Verschrikkelijk, maar achteraf wel grappig.

Gisteren zijn we de 5 spaans-sprekende vrienden uit Chefchaouen tegengekomen. Best wel fascinerend, Daarstraks kwamen we de 2 francaises tegen die we op de trein hadden aangesproken.

Morgenvroeg trekken we om 7 uur naar de Sahara, Spannend!

Ik ben trouwens nog steeds aan’t kauwen op de ‘Marokkaanse Illusie’ Of de Europese Illusie daar ook bij gerekend kan worden, weet ik nog niet.

ps: benieuwd hoe het met de rekening van m’n gsm-abonnement zal zijn.

Day 11 – 14 : Sahara-trip

Een gedetailleerd dagoverzicht gaat hier niet meer. M’n boekje steekt te diep in m’n rugzak en ik was deze 3 dagen te lui om in m’n rugzak te beginnen graven.

’s morgens om 7 uur afspraak aan de organisatie. We waren er weer schielijk vroeg bij.

De eerste dag stopten we in Ait Benhadjou or alike, ’s avonds in een goed Hotel in Boumalne de Dades geslapen. De tweede dag reden we voort tot in de woestijn, zijn we nog gepasseerd: De Dades vallei en de Valée des Roses.

Onze eerste stop was een oude Kasbah, waar Gladiator was opgenomen en nog een paar andere films. We zijn overigens het landschap en wellicht ook de berg gepasseerd waar Babel zich afspeelt. Het was een trip met teveel indrukken om ze hier te vereeuwigen. Ik heb met wel voor de eerste keer geergerd aan Koen. Hij deed tamelijk zenuwachtig. Eerder dan agitatie, was vermoeidheid de oorzaak denk ik.

Maar waar ik me wel aan stoorde was toen we in Tenerhir waren, ze uitdrukkelijk gezegd hadden om niet in het zicht van de locals foto’s te trekken. Het komt er niet op neer om dat dan stiekem te doen, want ze zijn enorm achterdochtig en schichtig als ze camera zien, maar met zo’n monster als de mijne is heimelijk foto’s nemen onmogelijk. Gewoon al het geluid dat de mijne produceert.

Voor mij komt zoiets meer neer op respect. Als ze het niet graag hebben en ze laten dat ook overduidelijk merken, doe dat dan niet en toon respect voor die mensen. Bij ons thuis in Belgie doe ik dat ook niet. Ik neem foto’s van mensen wanneer ze het niet weten en laat ze het zien wanneer ze het willen zien en verwijder hem als ze het willen.

Ok hierboven was ik ongelukkig en ongemotiveerd; maar ik weet er een goede oplossing voor: ga een uurtje surfen! Echt, na een uurtje mails gelezen en beantwoord te hebben, voel je je veel beter. terug gemotiveerd en vol levenskracht. Je zou dit kunnen gebruiken als voorbeeld van de cybergeneratie. But it’s not. Een sms of zelfs een brief zou hetzelfde gevoel geven denk ik. Het gevoel om niet helemaal vergeten te zijn; het gevoel dat niet 1 maar nog meerdere mensen buiten je familie je missen, geeft veel meer energie dan je zou vermoeden.

Bon na het versturen van een mailtje en op facebook geweest te zijn, kan ik er weer tegen.

Op momenten was het best wel spannend vanwege die staking. Tankstations werden niet meer bevoorraad en bijgevolg was er geen benzine meer. Het was halverwege zelfs niet meer duidelijk of we wel tot in de woestijn zouden geraken, laat staan terug thuis!

Die avond dat we in de woestijn waren hebben we eerst een uur op dromedarissen gereden. O wat voelde ik me miserabel! Zo’n eersteklas toerist!. Langs de andere kant, je moet ‘t wel eens gedaan hebben, zo op de rug van een dromedaris gereden hebben. Trouwens, comfortabel is het echt niet, op de terugweg heb ik een uur gestapt. Bon, ’s nachts hebben we buiten geslapen, met de Zuiderster als nachtlampje.

Day 15 – 16: Marrakech – Agadir

De 15de hebben we niets speciaals gedaan: rondgezworven in Marrakech en alles in orde gaan brengen voor onze 4-daagse met de auto. We hebben besloten om zuidelijker dan Agadir te trekken. 1200 Dh kost ons deze grap, reken daar nog benzine, eten en slapen bij. Als onderpand moest ik wel m’n paspoort geven, mét tegenzin!

De 16de zijn we naar Agadir gereden over de Tizi ‘n’ Test. Da’s een pas die bestaat uit 1 rijvak en is erbarmelijke staat. Wel knap en ongelooflijk leuk om te rijden. Toen we bovenop de pas kwamen (tweeduizend – en… meter hoog) reden we direct in de wolken. Effe uitgestapt om de wolk over de pas te zien trekken en dan stapvoets naar beneden gereden in dikke mist.

We zijn we gaan winkelen in de Metro (= Makro-derivaat) van Agadir. En we hebben ondervonden dat blijven slapen in een fancy hotel zonder paspoort niet mogelijk is.

Morgen trekken we naar Tiznit en Mirleft.

Day 17 : Agadir – Mirleft

Knappe stranden. Het eerste plan was om tot in Aglou te rijden en daar te blijven slapen. Aglou was eigenlijk niet meer dan een cul de sac. Dus zijn we maar voort gereden naar Mirleft.

Ik ben ondertussen weer aan’t twijfelen geslagen en ben er ietwat uit qua studiekeuze. Ik wil liever fotografie gaan doen (maar nu 13 mei, heb ik resoluut voor Beeldende Vormgeving gekozen)

Morgen 30 km zuidelijker naar Legzira Plage. (en ik ben verbrand op m’n schouders)

Day 18 – 19

Dag achtien hebben we niet veel zaaks gedaan. Wat wel het vermelden waard is is Legzira Plage. We zijn er ’s ochtends vroeg naartoe gereden. Niemand op het strand, geen locals, geen vogels; Alleen wij 2. Zo’n onvoorstelbaar fantastische locatie. Een plek waar enkel door de noeste kracht van de zee 2 natuurlijke bogen zijn gevormd.

We zijn nog naar Mirleft Plage gereden en zijn er op speleo geweest. Ik ben er op een purper/blauwe kwal getrapt.

Dag 19 was er een in de auto, naar Marrakech

Day 20: Marrakech

Vandaag Bahia Palace en zon, veel zon.

Maar aangezien de reis toch bijna om is, tijd voor een recapitulatie van mijmeringen en bedenkingen van en met Marokko.

Drie weken met alleen maar 1 iemand anders op reis, is lang. Maak er vier weken van en ik zou een te strak opgewonden veer geworden zijn. Gevaarlijk voor z’n omgeving en gevaarlijk voor zichzelf, wanneer die veer plots ontwindt. Er zijn geen ruzies geweest. Het werkte wel, met ons 2 samen. We wisten allebei ongeveer wel wanneer we wat afstand moesten bewaren. De laatste dagen was ik wat meer geagiteerd dan anders, zowat alles waar ik me aan kon storen, stoorde ik me aan. Vb: Het door Koen gekopieerd worden in camerastandpunten, belichting en onderwerp. Ik slikte ze maar in en zweeg stil. Vier weken was nefast geweest, zeg ik u.

*Na 3 weken Franse wc’s ben ik er nog steeds niet uit hoe de boel in elkaar zit, zo zonder wc-papier.

*Blonde jonge kerels zijn voor de minder toeristische gebieden een waar curiosum.

*Lokale meisjes nemen elkaar en toeristen van onder tot boven op en schetsen dan een bepaald beeld van jou, op basis van je kledij. Vandaar die obsessie voor ‘the big fake’. Maar ik vermoed dat het hier thuis niet veel beter is.

Day 21: Marrakech – Charleroi

terug thuis om 2 uur

Isolated in the Rif Mountains, Chefchaouen  is one of Morocco’s great treasures. This small mountain village sweeps you away into a state of calm with its color scheme that embraces every imaginable shade of blue. Bold splashes of cobalt, turquoise, teal, white and starlit blue surround each corner and cobbled alley. Dreamlike and peaceful, the days and nights pass slowly in this intriguing city. Chefchaouen offers plenty of time to explore its laid-back Medina (old city), drink mint tea or freshly squeezed orange juice, and watch the world go by from one of the cafes in the main square. 

Chefchaouen is also a great place for long walks and hikes. Must-see destinations include the Central Mosque and the wonderful Kasbah, built by the legendary ruler Moulay Ismail near Place Outa el Hammam in the early 18th century. The Kasbah encloses a quiet garden and houses a small museum of ancient pottery and photographs of the traditional dress of Berber tribes.

Although this lovely haven is less than 100 km from Europe, until 1920 Chefchaouen received only three European guests. It was founded in the 15th century and populated by Jewish and Muslim refugees from the Inquisition in Spain. Isolated until the early 20th century, Chefchaouen has preserved a way of life that flourished in Moorish Spain more than 500 years ago. While the locals are far more reserved then those in larger cities, they are quite friendly and warm. Chefchaouen is one of the main producers of cannabis in Morocco, and the weed is sold all over town. It is essentially legal and smoked by many of the locals, which helps account for this village’s slow pace. It is an intrinsic part of the city life and sold together with herbs, spices and vegetables in the local markets.

During my four-day trip I had an opportunity to explore the Medina in great detail. The entire Medina comes alive in the evening when everybody is shopping or selling goods in the narrow winding streets. On a leisurely stroll throughout the Medina the first thing that caught my eyes was a man selling pigment in shades of blue, yellow, pink and orange. The pigment is the same that is used on the walls of the city. I also saw cobblers hand making the white and yellow fine leather pointed slippers worn by the locals, many beautiful jalabbas sewn with finely embroidered seams and carpenters carving tables and chairs made of fragrant cedar wood. There are beautifully ordained mirrors with hand-painted flowers and a wide variety of furniture displaying delicate Islamic designs.

One of my favorite moments was watching a Berber weaver at his loom producing a local style of red and white blanket. I also felt nostalgic as I secretly caught a glimpse of women washing laundry in an area which resembled a Japanese garden. It was filled with a variety of stones and pebbles as well as miniature white open structures surrounded by a number of wide stairs that led to a dam.

For a panoramic view, you can hike to the top of Chefchaouen and, as you glide along the small streets, peer downward in search of the stone-carved Hand of Fatima that seems to reappear again and again throughout. 

PLACES TO STAY
Casa Hassan 22 rue Targhi, Chefchaouen. There are seven individually decorated rooms with en-suite bathrooms and an excellent restaurant; it is a gem. Phone: 212 (0)39 98 61 53 Fax:+212 (0)39 98 81 96 ($60-$100 a day for dinner, bed and breakfast. 

The Casbah Operates as a pension and restaurant located north of the main gate of the Medina. ($10 for a single & $20 for a double) 

Dar Terrae Av Hassan I, 070-75-86-87 

PLACES TO EAT 

Restaurant Aladin at Casa Hassan (which also houses an art gallery. A three-course menu will run you $6.00.) 

Patisserie Magou Excellent French croissants and pain au chocolat. Located outside the Medina just below the gate to Bab el Ain. 

Restaurant Alladin, Zenkat el Targui. 

Restaurant el Baraka Rue Sidi Salem 

TRANSPORTATION 

Chefchaouen can be reached by bus or a taxi from Tetuan and Fez. The bus station is at the lower edge of the town, a half-hour uphill walk to the Medina.

Travel Exploration specializes in Morocco Travel. We provide Tours and travel opportunities to Morocco for the independent traveler and tailor-made tours for families and groups with a distinctly unique flavor. From Morocco’s Seven Imperial Cities, to the Magical Sahara Travel Exploration offers a captivating experience that will inspire you. At Travel Exploration we guarantee that you will discover the best of Morocco! Google on call Travel Exploration at (917)703-2078 and let’s book a tour to Morocco for you today.

Slightly out of breath from the long trek up the mountainside you look up ahead and see that it is not too much further. You pass a goat herder who, despite his age, does not seem to be feeling the effects of the climb as much as you are, he nods and smiles kindly as you pass by. Determined to make it all the way you put your head down and trudge those last few yards, turning around you suddenly forget your aching muscles and try to take in the scene.

The view from the mountainside is breathtaking. The whitewashed houses of Chefchaouen sparkle in the sunlight dotted with vivid blues, reds, and oranges from carpets and clothes hanging out to dry. All around the village goats and their herders wander aimlessly under the herder dogs’ watchful eye. Sipping on the famed Rif Mountain water you sit back contentedly and watch as this beautiful day passes.

Chefchaouen is a picturesque village built into the Rif Mountains in Morocco. With its characteristic whitewashed buildings and brightly painted blue doors this little village is a must-see for travelers. While certainly a popular spot for visitors many find that Chefchaouen has been able to maintain its traditional Moroccan identity and the cafes and restaurants serve authentic food and drink from the region. The spot is also popular with backpackers and many younger travelers because of the relatively inexpensive hotels and hostels available.

A recent traveler to Chefchaouen was told by a local that when a road or a flight of stairs are painted blue, rather than the traditional white, it means that they lead to a dead-end. Locals found that because the village is built up into the side of a mountain it is very hard to see where you are going so they solved this problem by painting the road or stairs a brilliant bright blue! A very creative and certainly very beautiful alternative to street signs!

Travel Exploration specializes in Morocco Travel. We provide Tours and travel opportunities to Morocco for the independent traveler and tailor-made tours for families and groups with a distinctly unique flavor. From Morocco’s Seven Imperial Cities, to the Magical Sahara Travel Exploration offers a captivating experience that will inspire you. At Travel Exploration we guarantee that you will discover the best of Morocco! Google on call Travel Exploration at (917)703-2078 and let’s book a tour to Morocco for you today.

Sunday, November 16

I think the best word to describe today is “contrast”.  This morning we left Rabat, a city that has plenty of modern elements and is quickly becoming westernized, and traveled to a small village in the Rif Mountains.  After an afternoon in the mountains with a wonderful family, we traveled to Chefchauen, which was toursity to the max.  Morning, afternoon, and evening provided extremely diverse contrasts to each other, which, have no fear, I will elaborate on.

Before we begin, I should mention the dwarf bus we traveled in during our trip.  I use the word dwarf because I’m pretty sure it was built for dwarfs and not for humans.  My group consisted of 16 students, 2 IES staff members, our guide, and the bus driver.  19 people, 19 1/2 seats.  Not so bad if this was a normal bus, but alas, our many hours on the bus today just made the bus feel like it was made for 8 dwarfs.  I pretty much sat either with my knees in my chest or overlapping shoulders with the people sitting next to me.  The day’s bus rides win as two of the longest bus rides of my life….

So anyway, we said goodbye to our host families and Rabat early in the morning so that we could get an early start towards the Rif Mountains.  As we drove out of Rabat, we passed some of the shanty towns (or perhaps “marginal settlements” if we’re being PC…) and that was quite a site.  There were a few things I just couldn’t stop thinking about, mainly though how there is no easy solution to the problem.  Or any problem for that matter.  Those living in the shanty towns are living in conditions that should not be accepted by the developed world, but it isn’t as if anyone in the developed world has a magic wand to make the situation better.  It’s something that’s going to take time, effort, and mostly interest.  Post-Morocco addition: I was curious if GW offered any classes about North Africa, because it’s a region I’ve becoming interested in this semester.  I really wasn’t surprised when I didn’t come up with any classes.  Sure, GW has classes that talk about North Africa, but any classes about Africa focused on sub-Saharan Africa, and any classes about the Middle East focused on, well, the Middle East.  I did take a class last spring about authoritarian Arab regimes and North Africa was mentioned once in awhile, but in reality, my profressor was not an expert in North African regimes (rather, he knew a lot about places like Jordan and the UAE), and no one in my class really had any interest in countries that are never in the American news/never talked about.  While I’m not sure GW has the resources (or student interest) to offer a class on North Africa, I’m curious to why it’s completely overlooked in the international affairs curriculum.

Our entire afternoon and early evening was spent in the Rif Mountains with another kind and welcoming Moroccan family.  Unlike our host families, no one in this home spoke English, so there was a major communication barrier.  Our guide for the day was the younger brother of the mom, so he did quite a bit of translating for us.  For about an hour, we sat outside in this adorable pavillion and had a Q&A session with the family- not only did we ask them questions, they asked us questions.  We talked about everything from the family’s harvest and the recent rainfall to (of course) the American election and the prospect of peace in the world.  After, we all ate lunch together (more couscous…yummmm) and then played with the children and chatted some more with the family.  And was had more tea- always a plus.

As I mentioned earlier, the word of the day was contrast, and mostly that was because of the vast contrast between the Moroccans we met during our first few days and the Moroccans we spent the afternoon with on our third day.  The family on day 3 had electricity (a recent addition) and some form of water, but no indoor plumbing and definitely no Western style toilets.  They lived in a small house that, although was adorable and on an expansive amount of land, was quite isolated from other families let alone things like hospitals.  The school the children attend was about a mile walk from home, but that school only takes students up until age 12 or 13.  After, if a student wants to continue their education, they have to go to a “nearby” (read: at least an hour by car) school where they live in dorms and spend the majority of their time.  If a 14 year old is at one of these schools, he or she is very, very fortunate.  Even then, resources are limited, and while in big cities students may have access to new textbooks and french language instructors, those students in rural villages do not.  Despite all of this, the children sat in front of the satellite tv for the entire 4 hours we were there.  Every time I walked by the door, there was something different on, but it was mostly American programming…except for Pokemon, though at this point I consider that American.  Whether it was contrasting the lifestyle of this famiy with the one I stayed with in Rabat or Mr. Baghdadi and family or my homestay in Granada or even life in Northbrook, the contrast in terms of have vs. have not was large, but everything else was still there.  The family was so generous and so welcoming and above all wanted to make sure we were comfortable and well fed- not unlike certain families I may know in Northbrook (especially the well fed part…really, no contrast there).

We then got back into the dwarf-bus and drove to Chefchaouen (Chef-scho-wen), which we unfourtunately didn’t get to see while it was still light outside.  Speaking of contrast Chefchaouen is one of the most touristy cities in Morocco.  While walking around, we saw signs and menus in English, Spanish, French, and Arabic.  The shop owners all spoke three of the four aformentioned languages, and many times all four.  The city has an interesting Jewish history, which is apparently why the whole city is blue and white….we didn’t really chat too much about the city, so check out the wikipedia link for some fun facts.  After settling into our hostel, we wandered around the Medina (old city) and shopped.  And by shopping, I really mean barganing.  Our guide Allen told us to do all of our barganing in Spanish, as shop keepers were more receptive to Spaniards than Americans and would probably give us better deals.  I took that as a challenge (both the barganing and the Spanish) and sought to get the best deal.  The best I did?  I wanted an over the shoulder, messanger-like bag (if it makes it home, I’ll be surprised, as it’s not of such amazing quality) and finally found one I liked.  We started at 100 Dirhem (Moroccan currency) and in the end, I paid 50.  Pretty good, no?  The guy was really pushing for 60 but I was relentless.  So 50 it was….

Later in the evening we had dinner as a group and then did some reflections.  Nothing too interesting to speak of, but the general concensus was that cous cous is amazing, Morocco is a facinating place with such generous people, and we were all glad we got the chance to have a non-touristy trip to experience that.  I knew that going back to Spain would be hard, as after 3 days, I had aptly come to adore everything about Morocco, and I can’t imagine going back to the states where most people probably think of “Monaco” when someone says “Morocco”……

The rain got into everything, seeping into our bones after having done so to our boots and clothes, wearing plastic bags on our feet, trying to stay warm in hotels without heating, dark, damp rooms facing onto open-to-the-sky courtyards.

There’s snow in the air, the indigo blue washed walls of the medina is like being in a wave, but it’s Antarctic, every second man sells hashish or so he says and it must be true, that everyone smokes it, all the cafes outdoor settings, as if it was forever summer, like the people are

insulated from the cold, most likely from the hashish, even elderly shopkeepers show me their pipes.

When the rain clears, after five days in Chefchaouen, a week in Tangier, the sun appears on the twin goat horn mountains beyond the Chaouen, grey rock, green pine wedged into the rugged slopes. Wandering between the two, climbs steeply to 1800 metres, the pass covered in snowfalls, splattered across the understorey of tall pines. The view is into a green valley of tiny villages of the Rif Mountains, to the north the Mediterranean almost visible through the haze.

Six hours on a muddy track gets us to Azilane where Abdel invites us into his gite, blue-wash walls, white tipped rock mountains through the window, his dogs the only thing breaking the silence of the starlit night. There’s a a hot stove to sit around, Abdel with his pipe, smiles, eyes twinkling, brings tea and French toast, one of his 8 children calls, he floats off again in his jellaba.

Wandering around the back of the mountains to Afeska, savage dogs come at us, we get disorientated on a wet track, a gully scramble before going over a ridge and descending into a steep valley of red rock cliff faces, birds soaring in the uplift, terrestrial Barbary apes scurry across rocks and are gone. The kif terraces recently harvested, the town of Ouaslaf emanating a constant beat as if machinery, but it is people beating large drums with sticks, compressing kif in what is said to be the region of the highest production in the world.

We come out the other end, toes hammered on the downhill loose rocks, temporarlily lost in potato fields, the sun shining again, snow clouds lifting, getting a ride from Ackchour back to Chefchaouen, around the foot of the Jebel el-Kelai, the low sun shining, the moon out, it’s peaceful, like the people,

procession-like in Plaza El Utal Hamman, beside the kasbah, strolling as if in a thousand years nothing has changed, thawed out from last weeks rain, people emerged from their caves, an North African lilt humming across the airwaves.

Chefchaouen, situé au Nord du Maroc dans les montagnes.

Une des plus belles villes du Maroc qui a encore la chance de disposer d’une Medina (ancienne ville ) encore vivante , c’est à dire ou vive encore les habitants d’orgine dans les maisons.

Cette ville nichée dans les montagnes a une richesse , la nature qui l’entoure.

Le tourisme s’y est developpé, de plus en plus de maisons d’hôtes ouvrent à l’initiative de particuliers soit en restaurant la maison familiale ( ex: casa Hassan dans la Medina) , ou construisant un riad de zéro en lui donnant un cachet ancien (ex riad darechchaouen).

D’autres misent principalement sur la région et l’écologie afin de promouvoir et développer cette région de Chaouen (ex:  Auberge Dardara ) en s’associant avec habitants de la région pour mettre en place des gîtes ruraux.

Tous ces exemples ont un point commun , ils se sont lancés dans le tourisme et la promotion de cette région avec leurs seules moyens sans aucune aide des autorités locales.

Ces autorités qui n’avaient pas vu le potentiel touristique de cette région  connue jusqu’alors uniquement pour le cannabis et le passage obligé pour ketama.

Actuellement , on observe un engouement pour la région .

Pas un seul jour sans voir des touristes français , espagnols, anglais dans les rues de Chefchaouen ou en randonnées dans la région.

Mes les marocains (majoritairement de Casablanca ou Rabat ) cède à cette mode de visiter cette ville , alors que jusqu’à maintenant ils préféraient aller à Marrakech ou Essaouira.

Les autorités locales agissent comme s’ils avaient jouer un rôle dans cette promotion , en faisant régulièrement des visites dans les nouveaux établissement, venir se photographier lorsque des journalistes se pointent à Chefchaouen.

La seule contribution que l’on peut leur concéder c’est que maintenant ils peuvent inviter les personnalités en visite à Chefchaouen à déjeuner ou diner dans des endroits magnifiques.

Au mois de Juillet a lieu un des festival majeur de Chefchaouen (initié par l’agence de developpement de la région du Nord et non par la ville elle-même), la commune n’a pas trouvé mieux que de lancer de travaux de rénovations des voiries qu’à ce moment.

Les visiteurs de Chefchaouen , se sont crus en Irak et non pas dans cette ville touristique dont tout le monde parle.

Je me suis rendu pendant le Ramadan à Chaouen,  3 mois après donc le début des travaux, la ville est encore en Chantier.

Ce chantier fait perder de l’argent à tous ces promoteurs qui ont fait le choix de dépenser leurx capital pour développer leur région d’origine qu’ils aiment , et qu’ils auraient pu quitter pour se lancer dans des investissemnt plus rentables tout en laissant les trafiquants de cannabis faire main basse sur la région.

Les autorités devraient être main dans la main avec ces promoteurs pour développer cette région plomber par le cannabis et l’exode rural.

Arriving to the Medina in Fes from Chefchaouen, after a quick three hour bus ride, was an assault on the senses. The semi-orderly riot that we now have come to expect when heading into the old town (and normally the Medina) was a shock after realitively quiet Chefchaouen. The smell of smokey charred fish, sweet pastries, old rancid meat and kif is alot to deal with, while trying to eat yer dinner, is over powering.
Upon arrival into the Medina at Fés Molly had a little arguement with a not so friendly local in relation to the costing of his fine establishment. We did, however, find a lovely Riad (Moroccan guest house) soon later for the same price. Sleeping again was problematic as the local mosque was nearby and calls to prayer at 4:20am sharp. It could, I suppose, be likened to a drunk let loose with a loud speaker after a skinful of his favourite tipple !
We eventually found the tanneries for which Fés are famed for. They’re basically are 4ft wide earthen pots full of dye that pelts, from various animals cured with pidgeon shit, are dyed in. Fronting the tannery are a pleothra of leather shops peddeling the finished product. Very interesting seeming this process hasn’t changed for hundreds of years…if you can stand the stink!

The next day we sorted the train tickets to Rabat and headed up to the main square for the 12th century anniversary of Fes celebrations. Moroccan rap bands are something to behold…alot of ordinary Moroccans standing around scratching their heads. Very funny!

The train, (and the public transport for that matter), has been top notch. Runs on time and generally arrives early! AC and comfortable. We really have not had to have a long trip on either yet but forsee no problems. We only stayed in Rabat for one night as the Mauritanian Consulate was SUPPOSED to be in Casablanca. Rabat, for me, was largely unremarkable. Quite like Barcelona (with the amount of Spanish) and very cosmopolitan. Molly liked it and I as ever liked the beer. A swim was to be had on the beach but upon arrival Molly was deemed too white, western and lacking a “modest” bathing costume. So I frightened the locals with my brilliant farmers tan and side belly!

muni

Everything seemed to go like clockwork. The flight was on time, got to the bus station in Malaga easily enough (but then realised that Jeanne’s camera had been lifted… splitters !). The 3 hour journey down to Algeciras took us down the coast through the holiday towns of Feungerola, Torre Molinos and Marbella. I’m delighted that I did not have the misfortune of ever going there on jolliers, as it really does look like “Ballymun in the Sun”. We checked into the “Almar” hotel in preparation for the 9 am sailing to Tanger the next morn.

The sailing was a bit bumpy to start. Most people were walking about as if they had a few pints on them! The bus station was right outside, and once we figured out the time, we waited for the bus to Tetouan. The bus ride to Tetouan was cool enough but towards the end the stunning Rif Mountains revealed themselves. Our hotel, the “Panorama Vista”, was fine but our “vista” was the stairs and not the mountains… pants!

The next day off to Chefchaouen. Andalucian style buildings of bright white and pastal blues. Very pretty. It’s our new home for two days. And well deserved think as we were knackered. But to our delight there were five weddings outside our hotel and did not get a wink of sleep. So, today a few siesta’s will be had…

muni

From Chefchaouen. I’ll have pictures and more details from the trip later.

Nu mens der er silly season i Premier League, og EM ikke er begyndt endnu er der tid til lidt Marokko. Jeg kan dog allerede nu afsløre at Holland, Spanien og Rusland vil være i fokus på den gode måde (Guus overrasker!). Jævnlige læsere af denne blog vil heller ikke blive overrasket over at en spand skidt jævnligt vil blive hældt ud over Portugal som turneringen skrider frem. Måske også Grækenland, vi får se. Mabuggunnop er jo ellers ganske upartiske og vil levere skarpe og utendentiøse analyser af alle kampe. Den tid den glæde – imens kan fodboldnarkomaner glæde sig over fallerede danske fodboldspilleres gennemført fantasiløse bud på en EM-finale. Italien-Tyskland. Helt seriøst – fodbold er altså blevet sjovere og mere varieret siden dengang I spillede, Schjønberg og Strudal. Desuden er Italien ikke sultne nok. Nå .. nu til Marokko.

Vinden blæste flere sekundkilometer men solen blæste endnu mere da vi stod op om morgenen på Villa Nora på Marokkos atlanterhavskyst. Stedet hedder Moulay Bousselham og ligger med ryggen mod havet og nakken mod en kæmpestor lagune med flamingoer i. En eller anden havde fortalt os at alle arabiske byer som ligger ved havet altid vender ryggen til vandet - hvad det så end skal betyde. Hvis de også vender ryggen til når de fisker, er det imponerende hvor meget de får hevet i land. Villaen er ligesom dit sommerhus på odden eller i Gilleleje: Fyldt af nips, gamle kortspil og kriminalromaner. Der lugter af hav og salt i alle villaens mange forskellige rum, og der ligger en evig bunke sand i brusekabinen. Forskellen fra dit sommerhus er at maden bliver lavet for dig, ilden i pejsen bliver tændt for dig, og at det er varmere i vejret. Ta den.

Der blev også tid til at smutte forbi det lille lyseblå hybel, Chefchaouen, oppe i Rif-bjergene tæt på Tanger. Her er en af de største hash-produktioner i verden, men vi havde desværre ikke tid til at kigge nærmere på den. Meget anbefalelsesværdigt sted. Afslappet, rent og alligevel meget levende. Grønne bjerge og grå himmel. Hvide og lyseblå vægge og trapper, som af og til mindede om vandrutchebanen i Sommerland Sjælland. På den gode måde.

Hjemme i Rabat er der mawazine-festival. 100 gratiskoncerter med verdensmusik. Ja, fra hele verden. Kan vi ikke få sådan én i København, tak. Fredag var vi til ets spansk stomp/pyroman-orkesters optræden på byens hovedfærdselsåre. Vi var sammen med Achraf, som aldrig havde set fyrværkeri før. Han forklarede at fyrværkeri ikke var særlig almindeligt i Marokko, og at mange af de andre flere tusind fremmødte sikkert heller ikke vidste hvad det gik ud på.  Det sås. Da de spanske galninge begyndte at smide omkring sig med sole og romerlys og stjernekastere i bundgarnspælsstørrelse veg marokkanerne kun nødigt tilbage, og kom så helt tæt på igen! Der blev sunget om at Gud og den lokale fodboldklub var store – det var vist de eneste associationer som fyrværkeriet gav. Fedt! En af de oplevelser som gav en appetit på mindre pyller i Danmark.

Lørdag aften var der så Goran Bregovic på den store open air scene nede ved floden. Der følger en video-reportage senere på ugen.