Elegem van abból, hogy hajnalig kell hallgatnom a részeg faszfejek ordibálását és a kurvák visongatását!

Az imént voltam egy filozófia előadáson, aminek eredeti témáját most ha megfeszülök sem tudnám megmondani, de nem is nagyon érdekelt, hogy őszinte legyek. Jól elvoltam a kilencven perc nagy részében a James Herbert könyvemmel a leghátsó sorában az előadóteremnek, azomban egy mozzanatra mégiscsak felkaptam a fejem.
A szituáció a következő volt:
A tanár vázolta, hogy a férfinek félnie kell ha egy ‘jó nővel’ jár, viszont ha egy kevésbbé külcsíny alapján választott ( értsd:csúnya) lánnyal van együtt, akkor bizonyára semmi félnivalója. A professzor ezt eként írta le hasonlattal: Ha tortád van, nem szeretnéd megosztani a barátaiddal a darab szart viszont biztos, hogy eheted egymagad. Na kéremszépen ez felháborító! Párhuzamot vonni bármilyen tipusú nő, (de akár férfi is lehetett volna, nem vagyok feminista) és egy darab szar között, ráadásul puszta külsőségekből kiindulva, a világ legnagyobb gerinctelenségeinek a toplistáján szerepel nálam, és ennek hátterében (akárki akármit is gondol..) nem az áll, hogy persze, mert én sem vagyok egy ‘jó nő’. Ez a fajta becsmérlés, a mai ferde értékrendű világtársadalomnak sajnálatos módon sajátja, ám én hála a magasságosnak képtelen vagyok azonosulni ezen tipusú értékrendekkel. Ebből a szánalmas kis eszmefuttatásból végül kikerekedett a bizalom fogalmának megvitatása. Amikor tovább folytatódtak a sületlenségek, gondoltam kinyitom a szám, és beszállok a társalgásba, amit a professzor valami igencsak lelkes hallgatótársammal folytatott, de bár ne tettem volna….hihetetlen, mennyire sekélyes érzelemvilággal képesek egyesek rendelkezni!  Furcsa volt, hogy valami abszolút labilis pontnak írták le a két ember közti bizalmat a beszélgetésben, ugyanakkor a tanár leírása a bizalomra a következő volt: Ha Ő azt mondja, ugorj a kútba, nem kérdezel vissza, milyen mély a kút. Mély, feltétlen bizalomról beszélt valaki, aki percekkel azelőtt külsőségek alapján két táborra osztotta a nőket. Ez elég elgondolkodtató.
Persze…lehet, hogy csak én vagyok, a mai világba nem illő, sznob és konzervatív kis különc. De ha így is van, boldogan vállalom ezt a bélyeget.

Na igen, körülbellül olyan gyakorisággal látható nálam új bejegyzés, mint ahogy a kirakatok szezonálisan cserélődnek.
Tervezgettem ennek a bejegyzésnek a vázlatát napok óta, ideje végre publikálni is…

Tegnapelőtt volt a huszadik születésnapom, Atimnak pedig kedden volt a huszonötödik.  Úgy gondoltuk, a barátainkkal megünnepeljük, bográcspartit terveztünk, ám ez az időjárás miatt átkonvertálódott, és nálam gyűltünk össze egy szokásos beszélgetős estére sok sörrel, és anyu nagy sikerű örökzöld pizzájával. Volt, aki nem tudott eljönni, és hiányzott nagyon, de azért nem estünk kétségbe, jól sikerült az este.

Lacit-Ati és Sosó ex-szobatársát nem ismertem igazán ezelőtt, most sem kerültem sokkal közelebbi ismeretségbe vele, de az eddigiek alapján jó srác-az ő esküvőjére vagyunk Atival hivatalosak 25.-ére (már ha a kedves menyasszony nem kap szívrohamot mikor megtudja, hogy a generációs öröklődésű jeggyűrű odaveszett a Balatonba).

És hiányzott még valaki. Mondhatnám dacból, hogy senki sem hiányolta, fittyet hányok rá miért nem írt egy árva sort sem a (mostanáig) legjobb barátnőm a szülinapomra…azt hiszem most csúnyán megtört a barátságunk, mégha túl is lépünk majd ezen. A dolgok lényege egy csúnya nézeteltérés, pontosabban az, hogy én hiába állítok tükröt az orra elé, ha ő nem a valót látja benne, és a támogatásért cserébe a fejemen töri szilánkosra azt…Ha valaki már meghúzta a ravaszt, hiába is akarom kikapni a fegyvert a kezéből…mindenesetre nem gondoltam volna, hogy egy három éves barátság holmi f*****pók miatt így megtörhet….értem én, hogy a szív vakon szeret, de a szem azért van, hogy lásson. A barát pedig azért, hogy vezetgessen, ha mégis vak vagy.

Egyébiránt csodálatos ajándékot kaptam a páromtól: egy saját készítésű fa fényképtartót. Egyetlen akácfarönkből faragott ki egy szívet, ami a két tenyerembe fér csak el, és egy kis tratót hozzá. Maga vágta az üveglapot, ő festette és pácolta a fát, rengeteget dolgozott vele. Soha senkitől nem kaptam ehhez foghatót még.

Úgy egy hete jártam Győrben, találkoztam Saiddal. Több, mint három év is eltelt már az ezelőtti első és egyben utolsó találkozásunk óta, mindketten sokat változtunk, időről időre egyre kevesebbet beszéltünk, de mégis nagyon jól éreztem magam vele. Az a fajta kötődés, ami akkor kialakult bennünk, mindkettőnkben szinte sértetlenül megmaradt, és ez jó érzés nagyon. Jókor voltunk jó helyen, mikor megismertük egymást. És végre végre!!! Megkaptam a filmet, (Véletlenül szándékos) amiben játszik! Nem szeretem a krimiket, de ez tetszett-bár lehet, hogy van bennem némi elfogultság is. Ez az első filmje, és rögtön egy főszereppel indított, amit kitűnően alakít. A piacra újraszinkronizálva fog csak kerülni a film, de én persze kizárólag az eredeti hangjával voltam hajlandó megnézni.

És itt a film zenéje is, ami távolról sem az én stílusom, mégsem tudom kiverni a fejemből…

Remélem mostantól nem csak háromévente találkozom majd Saiddal…talán a nyáron is látom még, főleg mivel az augusztus jelentős részét Mosonmagyaróváron töltöm majd, közel Győrhöz. Dolgozni fogok a gyárban, ahol Atim is. Külön lakom majd vele az idősebb nővére lakásán, aki Németországban él. Hasznosnak ígérkezik ez az időszak a talpraesettségem fejlesztésére is, egyedül kell ellátnom majd egy háztartást, ami még ha csak ilyen rövid időre szól is, remélem hatásos lesz rám nézve. Attól, hogy össze leszünk zárva effektíve nem félek, hiszen eddíg is együtt laktunk tulajdonképpen nálam, ahol iskolaidőben is lesz majd, bár én ha felvesznek egyetemre kollégista leszek. Azonnal elfogadta a meghívást, mikor mondtam neki, hogy lakhatna nálunk suliidőben, ebből is látszik, hogy nem rövid időre tervez velem, ami boldoggá tesz nagyonis! Bőven van még csiszolnivalónk a kapcsolatunkon, de ahhoz képest, hogy csupán három hónap áll mögöttünk igen szoros a kötődés, ami nyilván az együttélésnek köszönhető. Nagyon úgy tűnik, hogy Ő a lehető legtökéletesebb társ számomra, mindent meg fogok tenni, hogy végleg mellettem maradjon, mindennél jobban szeretem!

Ááááá és majd elfelejtettem: Dean játszótársat kapott! Gombóc, egy nőstény, palotapincsi keverék kölyök a család legújabb tagja. Hihetetlenül cuki, kisebb mint a cicunk, és nem is nő sokkal nagyobbra állítólag. Kicsit gondozatlan a szőre, de a pajkos kis szeme ezt remekül ellensúlyozza, irtóédes egy kutyi.

Nakéremszépen ennyit mára, bezár a bazár, a következő szezonban újdonságokkal jelentkezünk, köszönjük, hogy betekintettek hozzánk.

…senki és semmi!
Majd meglátjátok!
Tévedtek! : Mint kard a hüvelyébe!!!

A nagyszüleim vettek a hugomnak egy biciklit, és gondolták nem várnak vele Húsvétig, had kapja meg előbb mivel ilyen jó idő van. Így esett hogy ma nagynagy családi banzáj kerekedett nálunk. A hasonló esetekről tudni kell hogy nem zajlanak le hisztéria, veszekedés, és káosz nélkül. Nade ezt azért nem vártam volna…
(ebédnél)
S.mami: …naés Nóra a Joci szokott néha hívni?
Nóri: Hát…szinte minden nap beszélek vele…
N.mami: Jaj ne is mondd, nagyon haragszom rá! Minek beszéltek?! Én a helyedben megmondanám neki hogy ne keressen többet, semmi értelme!
Nóri:…..(lassan tízig próbál számolni, és küszködik a zokogással)
S.mami: Hát igen, szerintem….(nem tudom mit mondott, nem is érdekel, kiakadtam)
Nóri: ABBAHAGYHATNÁNK A TÉMÁT?!
Anyu: …szép időnk van….
…..igen, szerintem is kurvanagy beleszólásuk van olyasmibe amiről szart sem tudnak. Fogalmuk sincs róla, milyen volt a kapcsolatunk mikor jártunk, és hogy milyenné formálódott azután, igen, valóban kibaszottul sok közük van hozzá szerintem is hogy tartom-e vele a kapcsolatot vagy sem.
….persze majd szétvetett a düh, és nem bírtam visszatartani a sírást, de ők meg mint aki mit sem tett nem foglalkoztak az egésszel, csak anyu volt az aki utána odajött és kedvesen megsimogatta az arcom, ami nagyon jólesett, mert én igazán szeretem őt-mégha olykor nem is tűnik úgy.

Azt hittem az embernek azért vannak barátai hogy bízhasson bennük…
Nem tudok és nem is akarok többet tenni azért hogy így legyen.
Szeretlek. Nagyon. De nem.

Elég már a hibákból és a rossz döntésekből!
Elég abból hogy hiába kapaszkodom lezuhanok a sziklán!
Elég  a szívszaggató fájdalomból!
Elég a folytonos ismétlődésekből!
Elég az örökös kudarcból!
Elég a kurva szerelemből!
Elég az egészből….
Bár ne tudnék többé szeretni…soha de soha….!!!!!

Még hogy ösztöndíj. Ilyen kevés pénzzel akarnak engem ösztönözni? Jó, nem mondom, több mint a semmi nem panaszkodhatok, meg ezt is meg kell becsülni meg meg is becsülöm csak…
A tavalyi 60.000ft-hoz képest ez a 36.000 amiért kétszer kell megküzdeni és lehet, hogy nem is kapom meg az összeset. Szóval januártól kezdve egy éven keresztül 3000ft-ot kapok, ami ugye ha jól számoltam 36.000ft-ot jelent, de nyárra felfüggesztik a pénz utalását és jövő ősztöl is csak akkor kapom meg a többit, ha megint legalább anyi lesz az átlagom, mint tavaly év végén (4.6). Még jó, hogy nem voltam több… Annál nehezebb lenne… Na jó, persze bánom, hogy nem volt több. Ja, és ha nem érem el a 4.6-ot akkor ugye nem kapom meg a többi pénzt, tehát csak 15.000ft-om lenne. Szóval ez a nagy ösztöndíj…. Kétszer megküzdeni ezért a kicsi pénzért. Na de ezt is becsülni kell. Meg plusz motiváció, szóval van előnye is.

Egészen rég írtam már ide, de most nagy szükségem van rá.
Először is: holnap lesz a szalagavatóm. Gondolhatná az ember hogy ez mekkora öröm, milyen nagy nap lesz. Valójában kínszenvedés. Nem is az ünnepség maga…egyszerűen az előkészületek, a konfliktusok, a feszültség és hogy hiába teszem ki a lelkem pont annak nem jelent semmit akinek kellene-az édesanyámnak. Ma először jöttem haza örömmel próbák után. Hogy holnap lesz ‘a nagy nap’ és hogy milyen büszke lesz rám. Ehhez képest beléptem az ajtón és az öröm mintha nem is lett volna elszállt. Elkezdett fikázódni a ruha, a szervezés, meg minden miatt. Tudom jól hogy vannak más, lényegesen nagyobb súlyú gondjai, de egy csepp figyelmet szerintem megérdemelnék tőle. És egy halvány mosolyt hogy végre szalagavatója van a lányának. Ezek helyett csak tönkreteszi az egésznek a varázsát ami ahogy ma megszületett bennem úgy el is halt. 
Igazán örömteli volt a délutáni sírás-özön…amolyan ‘alkalomhoz illő’….
Azért akkoris várom. 

Sokszor van úgy hogy az emberi kapcsolatok egyszerűen kiégnek. Nem az érdeklődés vagy a szeretet hiánya miatt, egyszerűen csak a távolság okán. Személyes kapcsolat nélkül nehéz intenzíven ápolni az ilyesmit, és egy idő után el is vész ahogy észrevettem. Sok olyan ember van akikre a mai napig rengeteget gondolok, ugyanúgy jó érzéssel tölt el ha eszembe jutnak, de ki tudja mióta nem beszéltem velük, mert ahogy nem találkoztunk úgy egyre ritkábban is beszélgettünk, mert nem nagyon volt mit mondani a másiknak-vagy talán lett volna csak mégsem. A példa amiért ezt írtam egészen különös. A Katáról van szó-az ex-sógornőjelöltemről. Jól kijövünk egymással, sokat beszélgettünk míg együtt voltam a Jocival, és sokat voltam ott. A szakítás után Ő volt az aki leginkább törődött velem-amiért nagyon hálás vagyok még ha nem is hiszi most el. Sokat gondolok rájuk, hiányoznak is, de valahol tudom hogy ennek sincs sok ‘jövője’…de lehet hogy rosszul tudom. Mindketten járjuk a magunk útját ami nem igazán fut össze már, és a kanyarokkal lassan távolodni fogunk. Persze lehetne másként is.

Ez a szakítás megmutatta nekem hogy hiába küszködünk, hiába építjük ki a boldogságunk korántsem biztos hogy örökké tart. Sőt…és úgy érzem semmiben nem igazán lelem örömem. A suli nyögvenyelősen megy-ott is csak kudarc ér mégha erőlködöm is, a barátaim nagy részével mostanság nem is igazán beszélek- kicsit begubóztam de tudom hogy ez egyáltalán nem jó, és anyuval is folyton megy a szokásos gyilkolás.
Szeretném ha másként lenne.
Szeretném ha igazán ismerhetne.
Szeretnék több törődést-még ha nem is látszik.
Szeretnék újra olyan lenni mint ‘én’.

Az utolsó-és legkedvesebb témája a posztnak Csabi. Úgy fél éve egy buszmegállóban találkoztam vele először. Joci szaktársa, beszélgettünk míg vártuk-ugyanazt-a buszt. Pár hete eszembe jutott valahogy, és kértem Jocit hogy puhatolózzon nála. Végülis még aznap felkerült az MSNemre. Minden nap (éjjel) órákon át beszélgetek vele. Rengeteg a közös pont bennünk, szórakoztat, nagyon élvezem a társaságát. Nem tudom mi is az ami kettőnk közt van, de boldoggá tesz.
Legyen már szombat hogy láthassam…

Ez a poszt a kategóriáim nagy részébe beleillik-gratulálok neki.

Tegnap a táncon kiment a térdem, amit valóságos tragédiának élek meg. Korántsem komoly a dolog, de ez a tánc az egyetlen most ami örömet okoz az iskolai napokban nekem, és úgy tűnik a héten nem is fog menni.
Ami viszont még ezerszer aggasztóbb az a hugom betegeskedése. Mindíg minden nyavaját, vírust összeszed, most épp negyven fokos lázzal és hányással küszködik. Anyu elvitte az orvoshoz, aki ezúttal beszélgetett is vele. Ő is tudja amit mi eddíg is, aza hogy a Hanna lelkibeteg. Depressziós, hiányzik neki az apja nagyon, nem bírja feldolgozni. Kicsi és játékos nagyon ezért nem látszik rajta azok számára akik nem ismerik Őt. De mi tudjuk, és borzasztó érzés. Csodálatos kislány, nem ezt érdemli.

Van egy lány aki nagyon közel áll hozzám. Csupán néhány éve vagyunk igazán szoros viszonyban, de annyi minden fűz már hozzá. Látott mikor boldog voltam, és látott már összetörten is, minden utóbbi jelentős pillanatában az életemnek mellettem volt. Viszont ő valahogy nem enged ennyire közel magához…biztosan tudom hogy feleolyan jól sem ismerem mint szeretném, feleannyit sem mutat magából mint ami benne rejlik…fájdalomban nem osztozik, nem beszél róla, és csak tehetetlenül állok mellette mikor válság van. SZeretnék tenni érte valamit, de nem tudok, megbénulok olyankor. Most is hallom hogy küzd a könnyeivel mellettem de csak némán hallgathatom, mert nem mondaná el mi bántja. Bár tudnám hogy kerülhetnék még közelebb hozzá, és hogy jelenthetném azt Neki mint amit Ő nekem…

Nem is tudom miért kínzom ezzel magam, de épp visszaolvasgatom amiket Vele kapcsolatosan írtam itt….és zokogok, kegyetlenül fáj…a szerelem kellett volna hogy legyen a Dantei pokol legmélyebb bugyra…a legfájóbb az alig egy hónappal ezelőtti bejegyzés kettőnkről….valóban ekkorát tévedtem volna…?!…

Soha nem éreztem még ilyen emésztő fájdalmat, fogalmam sem volt róla hogy van ilyen. darabokra szakadt a szívem. leírhatatlan a rajtam uralkodó téboly, mintha a világ minden fájdalma belőlem táplálkozna.

Tegnap reggel Joci szakított. Derült égből villámcsapás módjára. Tudtam jól, hogy nem szerelmes, de olyan sokszor bizonygatta, hogy akkoris szeret, másként ugyan, de szeret és kötődik hozzám és boldog velem. Én pedig éreztem hogy szeret, és érzem is. Moat azt mondta ez mégsem elég, nem azt érzi amit szeretne és amit kellene.

Fogalmam sincs mit gondolhatnék. Képtelen vagyok elhinni és elfogadni ezt az egészet, és azt hogy nem szeret. mert én igenis éreztem és érzem rajta hogy szeret ahogy rámnéz, ahogy átölel, és ahogy egy utolsó csókot adott. Aki nem szeret az nem zokog, nem értem mi ez az egész, és hogy hogy alakulhatott ez így…fogalmam sem volt róla, soha nem éreztette, nem mondta hogy baj volt vagy van, így esélyem sem volt bármin is változtatni, vagy odafigyelni dolgokra. Előző este még vidáman filmeztünk, együtt voltunk gondtalanul…nem tudom és nem is akarom elhinni hogy egy év boldogság után ezt így sutba lehet dobni, kell hogy legyen esély és mód a folytatásra, muszály belátnia neki is. Szív-és észérvekkel próbálom magyarázni neki mindezt, nagyon bízom benne hogy ráeszmél mi a helyes.

Mindent tudunk a másikról, bízunk egymásban, és nagyon jól tudom hogy szeretjük egymást.

Nem lehet másként, nem tudom és nem is akarom elfogadni és elhinni hogy másként van.

Megszakad a szívem a fájdalomtól….

Szeretem….

Mindennél jobban….

Tegnap csak háromszor kezdtem hisztérikus srásba az érettségi és egyéb szarságok miatt…

Elég régen írtam tartalmas gondolatot ide, de minden idegszálamat az érettségitől való félelem és a szalagavató szervezésének nehézségei hálózzák be.

Vannak tárgyak mint a magyar vagy a töri amitől nem igazán tartok, mert jó vagyok belőlük, az angollal kapcsolatban még vannak hiányosságaim, főként a szókincsemet kell fejleszteni még. A célnyelvi civilizációt szeretem, bár nem tudom mit várhatok tőle, a matektól annál inkább sejtem a biztos katasztrófát….maradt a média aminek a projektmunkája egészen biztos hogy tetszeni fog, de a többit kétlem…szóval amolyan átlagszint körüli érettségire számíthatok magamtól amivel talán felvesznek oda ahová menni szeretnék majd, de persze az nem feltétlenül a legnevesebb egyetem legnívósabb szaka lesz. Ez a másik nagy dilemmám, hogy vajon merre tovább? Jó ideje a tavalyi továbbtanulási ‘biblia’ lapjait nyálazgatom, szerencsére nem csak céltalanul, de korai lenne elkiabálni mi is lesz a nekem való végül.

A szalagavató kérdés kellemesebb témának ígérkezik pedig korántsem az. Rengeteg időt, energiát, és sajon mégtöbb pénzt fogunk beleölni mind a terembérlésbe, vendéglátásba, műsorba a ruhánkról nem is beszélve, ami még külön nyűg a nyakunkon. Bécsi keringőzni fogunk. A zene megvan és a tanár is, ami hál’istennek olcsó mulatság lesz mivel egy barátom fogja betanítani a koreográfiát, de a ruhakérdés komplett agyrém. Mindenki más-más színt szeretne más-más fazonnal, de mégis egységes kell hogy legyen végül. Legnagyobb szívfájdalmamra világos színű lesz a ruha ez biztos, bár még nem tudjuk pontosan milyen…remélem az a világos sokkalinkább minősíthető majd valami középtónusúnak. Nem akarok fodros-bodros habcsókként kiállni a színpadra, de az alkatomtól fogva akármilyen szabású is a ruha legjobb esetben is bárányfelhőre fogok hasonlítani.

A legeslegnagyobb gond viszont valóban a költség. Nem tudom hogy fogják tudni a szüleim vagy a nagyszüleim kifizetni ezt a gigantikus pénztömeget majd, addig is reménykedjünk hogy ránk szakad az OTP…

Ati hazajött. Kedden. Szokás szerint hozza a formáját és basztat mindenfajta külső-belső hibákkal. de csak engem persze. Mert az ő gyerekei szentek. Amúgy ugyanolyan dolgokért szólogat be – sértő módon, és nem holmi vicces formában- amik anyuban is megvannak de érdekes módon őt sem piszkálja. Az is különösképp elnyeri a tetszésem hogy én mindenkinek nyalom a seggét, minden szart megcsinálok itthon ami csak kiesik a szájukon, és nemhogy örülnének vagy értékelnék vagy valami még basztatnak is. Bármiben van is a hiba folyton csak engem lehet elővenni. Tehát várom. Mármint hogy újra csak hárman legyünk. Úgy egy fokkal jobb azért. Egy féllel inkább…

Nem tudok figyelni a gondolataimra a zene miatt úgyhogy inkább kikapcsolom.

Szóval hello mindenki aki olvassa a blogomat! Nem hinném, hogy a következő bejegyzés értelmesre sikeredne, de azért írok pár dolgot.

Elég zaklatott vagyok mostanában. Ki vagyok fáradva a tanulás miatt, ill. az miatt nem mert nem is tanulok szinte. Az ösztöndíjam sem lesz meg. Olyan nehéz most írni, mert annyi minden van a fejemben, hogy képtelen vagyok rendszerezni. Olyan dolgokat tudtam meg egyes emberekről (from the school exactly from the class), amik annyira felzaklattak, hogy azóta tiszta idegbeteg vagyok. Bárcsak ne tudtam volna meg ezeket. Jobb volt amíg nem is gondoltam erre. Azóta máshogy nézek azokra az emberekre. Mondhatni undorral. Elegem van az osztályból is. Nem tudom elhinni (pontosabban el tudom), hogy csak pár embert érdekli az hogy jó vagy jobb legyen az osztályközösség. Olyan veszekedés volt pénteken, hogy néhány osztálytársamat teljesen kiakasztotta, de annyira, hogy volt aki sírt is. Undorító egyedek vannak az osztályban. Azok után amiket megtudtam, nem hiszem hogy lehet jobb is a kapcsolat. Ez most úgy hangzik, mintha a sulin kívül nem lenne életem. De nekem fontos az, hogy ahova járok, ahol életem 90°%-át töltöm
ne egy szar hely legyen, ahova undorral kell járni. Pedig tök vártam a kirándulást. Ha nem lenne az az ember, akiből mindenkinek elege van, talán lehetne is egy jó osztályközösség.

Ja elegem van azokból az emberekből is akik érzéseiket úgy próbálják kivetíteni, hogy másról híresztelnek hazugságokat (vagy egyes érzéseket), amiket saját maguk éreznek. Így aztán mindenkit becsapnak, de szerintem legjobban magukat. És ez a legrosszabb, ha valaki saját magát csapja be. Olyan hülyének nézik egymást az emberek.

Sok mindent megtudtam amit nem kellet volna. Most nem fájna ennyire. Annyi mindent leírnék, de nem lehet. Nem fogom mások életét kiteregetni, meg aztán ezzel csak nekik ártanék…

Többet nem írok, inkább csendben emésztem magam.