Pe fiecare piesa de metal ce compune turnul Eiffel scrie:”Made in  Resita –  Romania “.

Putini sunt cei care stiu ca simbolul Parisului, celebrul Turn Eiffel, a fost realizat dupa o tehnologie inventata in  Romania de inginerul Gheorghe Panculescu. Dupa ce a absolvit cursurile Politehnicii din  Zurich , inginerul Gheorghe Panculescu ajunge sa lucreze in cadrul companiei Eiffel, la recomandarea marelui scriitor Vasile Alecsandri. In 1878, Panculescu revine in tara pentru a construi calea ferata Bucuresti-Predeal. In acea perioada, inginerul inventeaza un sistem de imbinare a traverselor de cale ferata, care avea sa revolutioneze constructiile metalice. Astfel, datorita metodei de montare a sinei pe traverse in afara spatiului caii ferate, Panculescu a reusit sa termine lucrarea concesionata in mai putin de un an, desi termenul de livrare era de aproape cinci ani.
Panculescu l-a gazduit pe Gustave Eiffel

Impresionat de proiectul inginerului roman, Gustave Eiffel se deplaseaza special la Valenii de Munte pentru a-l intalni pe  Panculescu, cel care avea sa devina inspector general al Cailor Ferate Romane.
Eiffel a vrut sa vada tehnologia folosita de acesta la montarea caii  ferate.
In 1879, in casa unde se afla acum Muzeul Nicolae Iorga, francezul a  fost gazduit de Panculescu si a fost impresionat de genialitatea  inventiei romanesti.
Aici, Gustave Eiffel, care avea sa devina celebru, i-a vorbit gazdei  despre proiectul sau, inaltarea unui turn iesit din comun, la  Paris, pentru Expozitia universala din 1889.
Impreuna au discutat despre adaptarea tehnicii inventate de  Panculescu la constructia turnului, folosind subansamble metalice  confectionate la sol si asamblate dupa aceea, pe masura ce se inalta  lucrarea. Interesant este si faptul ca destinul celor doi ingineri  avea sa se incheie, in acelasi an, 1922.

Cunoscut in Franta, anonim in Romania

Profesorul Eugen Stanescu de la Muzeul Judetean de Istorie si  Arheologie s-a numarat printre putinii cercetatori ai acestui inedit  episod.  A fost special in Franta pentru a studia cat de cunoscut este  aportul inginerului roman la ridicarea simbolului orasului luminii.  Studiind documentele acelor vremuri, profesorul a gasit un studiu  intitulat

“Communication sur les travaux de la tour de 300 m”, datat 1887, in care celebrul inginer Alexandre Gustave Eiffel precizeaza ca turnul care ii poarta numele nu s-ar fi putut construi daca nu ar fi aflat de tehnica inovatoare folosita de inginerul roman Gheorghe Panculescu la constructia tronsonului de cale ferata Bucuresti- Predeal. Din pacate, numele romanului este mult mai cunoscut in  Franta decit in  tara unde s-a nascut. Doar la insistentele profesorului Stanescu, o scoala generala din Valenii de Munte poarta de la inceputul acestui an numele inginerului Panculescu.

Primeiro parabéns pra todos os que virão pra maravilhosa ECL! hahah.

Como os bixos estão todos cheios de dúvidas e já recebi alguns emails com perguntas, por que não começar esse site ajudando a galera?? Respondendo então algumas perguntas mais frequentes:

O que eu preciso fazer pra pedir a Eiffel??

Pra Eiffel, a École já pediu / vai pedir pra vc fazer um Projét d’Études e um C.V., algo assim, se me lembro bem. Vc vai ter q mandar pra eles e depois eles cuidam de tudo… vc só espera a Égide liberar o resultado…

O que faço se não ganhar a Eiffel??

Se por acaso vc não ganhar a Eiffel, tem a Brafitec. Que aliás aumentou a mesada da galera esse mês, agora tá €820 eu acho… mas é só por 1 ano. Depois vc pode pedir uma outra bolsa regional aqui, eu acho… mas não sou a melhor pessoa pra te informar.

Os brasileiros que vão pra Lyon costumam ganhar a Eiffel??

Aqui tem 3 caras 2A com Eiffel eu acho… e do 1A somos 8! Um aumento considerável… hehe. Pense positivo! Aqui na École tem algumas coisas q vc pode fazer pra ganhar uma graninha extra também… tipo ficar de monitor no CRI (o centro de informática) pra abrir porta pra galera de noite ou no fim de semana… ficar de monitor na academia… vc não ganha muuuito, mas dá pra garantir o supermercado pelo menos, heheh.

Como é o curso de francês??

O curso de francês oferecido pela Égide antes do começo das aulas é no CAVILAM em Vichy, região de Auvergne, no centro da frança. Eu gostei muito do curso… a minha professora era, se duvidar, a melhor de lá. Se não, pelo menos a mais simpática . Eu acredito que seja suficiente pra se virar aqui depois… não conheço ninguém que esteja tendo dificuldades. Mas ao mesmo tempo, acho que ninguém veio sem saber uma palavra de francês… Outra coisa: aproveite enquanto estiver lá! Muito! Mas muito mesmo! É uma oportunidade única de estar entre tantas pessoas de tantos lugares diferentes do mundo… e o potencial de diversão é grande! heheh. Depois aqui na école vc vai ter provas… aí vai ser diferente!

Como é a moradia??

A ECL tem residência garantida pra todos os estrangeiros… tem 7 prédios. Os prédios A, B e C são “terceirizados”: é a tão-falada résidence ARPEJ. Os outros 4, X, T, U e V são mantidos pela École: é a tão-bagunçada résidence Comparat. Os quartos são individuais nas duas.

Vamos às diferenças: a résidence ARPEJ tem quartos um pouco maiores, banheiro 2x maior, um frigobar e duas plaques de cuisson (bocas de fogão, mas elétricas). Ela é mais cara e sem vida social (ou quase, depende do número de chineses no seu andar! hahah. É brincadeira… mas só a parte dos chineses). É uma residência muito boa… vc pode ir pras festas na Comparat, voltar e dormir tranquilo.

A résidence Comparat é bem dividida nos prédios e andares… tem o andar do rugby, do futebol, dos músicos, etc… Alguns andares são mais “sujos” que outros… aí vai depender da sua sorte. A cozinha é compartilhada por andares, então todos se encontram nas horas de comer e toda semana fazem as bouffes d’étage, ou seja, todo mundo se reúne pra fazer um jantar juntos! O que eu posso dizer é que é bem divertido! E vc faz mais amigos mais rápido e mais fácil…

Update: Esqueci de dizer… a gente não tem escolha na residência… os Eiffeliens ficam na ARPEJ, q é um pouco mais cara, e os não-Eiffeliens ficam na Comparat. Trocar… morar em Lyon… só no 2º ano…

E o estilo de vida… aulas, etc??

Muitas semelhanças e muitas diferenças… seus hábitos alimentares provavelmente vão mudar… vc vai ficar com saudade de carne… . Provavelmente vai ficar de saco cheio da papelada burocrática e das coisas que vc tem que “validar” aqui na École… mas não é nada insuportável. Vai se assustar com o preço de algumas coisas (mais vezes pra mal, mas algumas boas vezes pra bem!).

Vc vai descobrir que a gente não sabe matemática direito… . Vão ter matérias que em 4 aulas o prof. passa o conteúdo de 1 semestre inteiro no Brasil… e depois vc tem que se virar pra aprender. Enfim, é diferente, mas não impossível. O sistema de provas só no final do semestre faz com q vc fique mais da metade dele sem pegar na apostila… e depois tem que ficar como eu agora, estudando sem parar pra aprender o máximo possível antes da prova!! heheh.

E o bandejão??

O RestoU é muito bom!!! Várias opções… no canto da pizza tem sempre pizza e as vezes quiche ou macarrão. No grill, 2 opções de carne e batata-frita. E no canto saudável, varia. Mas tem muito peixe, legumes, arroz… etc.

Essas foram só algumas perguntas… espero que as respostas ajudem. Se alguém tiver outras, é só falar que eu tento atualizar isso aqui!

Abraço!

En 2000, à l’aube d’un nouveau millénaire, j’ai décidé de me mettre au rock français. Après tout, même si ma langue natale n’est pas la plus appropriée pour le genre, trouver du bon rock français ne devait pas être impossible. Il y avait déjà la référence absolue Noir Désir, alors pourquoi ne pas en trouver d’autres.

C’est à peu près à ce moment-là qu’est sortit Saez avec déjà sa gueule de con et ses faux airs de poètes maudits. Jours étranges, premier opus de cet abrutit, est un petit bijou de son époque. Un zitgeist délicieux, le message mal-être d’une génération qui s’emmerde et qui va encore au lycée. Jeune & con, c’est pour moi les années bac, la loose, un avenir qui se dessine doucement, une rébellion plus contre soi-même que contre la société et des amours qu’on sait faites pour mourir. Un an après, Noir Désir sortait, le 10 septembre 2001, Des Visages, Des Figures et de là, la musique française ouvrait, ce qu’on appelle encore  huit ans après, la “nouvelle scène française“. Des chanteurs à textes pullulaient de tous les cotés. Entre temps, certains sont devenus des cadors de la variet’, d’autres des quarantenaires chiants et nostalgiques comme un vivement dimanche de Drucker, ou bien encore des folkeux talentueux sortit de nul part, des chanteuses post new-wave incroyables et des rockeurs, des vrais avec de la disto à s’en faire péter les tympans et des tempos endiablés.
Au milieu de ce joyeux bordel sous la même étiquette, j’ai eu le coup de cœur pour un groupe en particulier Eiffel. Déjà à cette époque, je n’écoutais quasiment jamais la radio donc on ne peut pas dire que c’est le matraquage qui m’a poussé à m’intéresser à ce groupe, c’est juste le hasard d’une soirée où j’ai entendu leur single du moment Te Revoir. Une voix hyper particulière, hyper nasillarde comme je les aime souvent (n’oublions pas qu’une de mes idole est Billy Corgan des Smashing Pumpkins), des paroles très spéciales et surtout un coté punk qui me rappelait pas mal de souvenirs d’adolescence. J’ai dévoré encore et encore Abricotine, leur premier album. Un vrai coup de foudre. Le second album, le 1/4 heure des ahuris, a eu un impact encore plus fort. Il se rattache à une autre époque, à une autre vision des choses et à une évolution musicale que je cherchais à ce moment-là. Je suis un ahuris comme les autres, je les ai vu en concert pour les dernières tournées, rencontré et j’ai continué à écouter religieusement ce groupe assez unique.
Je raconte tout ça pour aucune raison particulière sauf qu’hier je les ai vu en concert.
Depuis la rentrée, un tas d’albums sort et pratiquement tous les artistes que j’aime m’ont complètement déçu. Le dernier -M- est une panne d’inspiration complète et un problème de schizophrénie ridicule, Emilie Simon s’est muté en une sorte de Kate Bush française qui aurait trop trainée dans les comédies musicales de Broadway mais au milieu de cette mauvaise fournée, Eiffel fait très bonne figure et maintient le cap avec l’excellent A tout Moment.

Eiffel n’a plus de maison de disque, a quitté Labels (racheté par Virgin), se retrouve dans la nature et a terminé son dernier concert à l’Olympia en disant qu’ils ne savaient pas ce que deviendrait d’Eiffel. Quelques mois après, ils avaient enregistré une session avec Bertrand Cantat au chant pour deux titres un peu faiblards mais le groupe était encore vivant, c’était l’essentiel. 2009, le duo Humeau revient avec un nouvel album et Nicolas Courret, batteur originel du groupe.

Concert à La Cigale, salle à 3/4 remplie, un public de trentenaire, une bonne ambiance, jusque là tout va bien. Romain Humeau vient lui-même présenter la première partie et nous demande d’acclamer Montgomery. Make some noise ! Voilà ce qu’ils vont faire pendant quarante cinq longues minutes, du noise. Le noise est un style musical avant-gardiste dans le rock indé. Pour faire simple, les structures musicales sont non-conventionnelles, les mélodies vont à l’encontre des harmonies classiques et les voix sous mixées mélangées avec le reste. Montgomery complète le cahier des charges avec une grande habilitée mais il faut dire ce qui est, c’est imbitable et fatiguant. Comme le veut l’adage, trop d’effets tue l’effet et un bordel atonal incommensurable en est le résultat. Une musique qui pourrait être intéressante dans le cadre d’une B.O. ou lors d’une projection cinématographique d’un film muet  où un groupe jourait en live. Dans n’importe quelle circonstance mais pas en première partie d’Eiffel. Ça pourrait ressembler à Kaolin à leur début qui a prit du Sigur Ros dans la tronche et a été salit par Animal Collective. Bref, une longue, trop longue première partie qui a un peu cassé toute l’énergie que j’avais en entrant dans la salle.

Changement de plateau, les roadies déménagent le bordel ambiant et petit détail sympa, le groupe est là à monter lui-même son matos comme un petit groupe pourrait le faire. C’est rien du tout mais le fait que ça se fasse naturellement et simplement fait oublier l’attente et donne un coté chaleureux, voir familial. Ils font des balances vite-fait bien fait, sortent de scène, le concert peut commencer.
En format quatuor, loin de la pléiade de musicos présents sur la tournée précédente, le groupe débute par Minouche où la guitare folk se mélange parfaitement avec la saturation lacérée de l’électrique. Enchainement direct avec Le Coeur Australie et son refrain que le public reprend en chœur et à tue-tête. Tout est en place, la voix de Romain Humeau est chaude et rauque, le nouveau guitariste, qui ressemble à un Beigbeder de poche, est hyper mobile et a un sacré touché rock, Estelle Humeau, égale à elle-même, est stoïque et fait claquer la basse. Le dernier album A tout moment est bien sur très présent mais Eiffel varie les plaisirs en jouant des anciens titres comme l’incroyable Il Pleut des Cordes, Inverse Moi ou Sombre. Au trois-quart du concert, le groupe entame Bigger than the Biggest, présente sur Tandoori, le morceau dans sa progression prend une tournure punk hallucinante avec un Romain Humeau en transe, un moment extatique incroyable.

Eiffel va très bien voir même mieux que d’habitude avec une envie palpable de donner tout ce qu’ils ont. Musicalement irréprochable, Eiffel revient avec une pêche incroyable fort d’une maison de disque qui les soutient et d’un single qui cartonne. Un public très présent, très chaud composé de pas mal de nouveaux ahuris qui ont découvert le groupe dernièrement par le biais de A tout Moment la rue peut aussi dire Non et on ressentit cette puissance à la Noir Désir qui nous manque tant. Le meilleur groupe de rock français en activité actuellement à écouter d’urgence à défaut de les voir en live. Et dire que j’aurai pu aller voir Muse à la place et leur dernier album si incroyable alors… ironie quand tu nous tiens.

Pour avoir une idée de ce que ça peut être en concert, une petite vidéo de Eiffel en duo avec Craig Walker (ex-chanteur d’Archive) à Taratata qui reprend Search & Destroy de Iggy & The Stooges (On y a eu droit hier mais sans Walker bien sur)

This is one of the several sculpture in the gardens of liberty island, where the Statue of Liberty stands. Eiffel, as you know is the frenchman who designed the famouse Eiffel tower. I suppose he designed Miss Liberty too?

Ma Mixtape est un nouveau type de billet qui va revenir régulièrement. L’idée est simple, si je devais faire une cassette pour mon walkman, qu’est-ce que je mettrais dessus ?
Voilà ma réponse du moment.

SIDE A.

The Dead Weather	Treat Me Like Your Mother
Elbow	Ground On Divorce
Them Crooked Vultures	Gunman
The Rodeo (feat. Olympia)	Amazing (Kanye West Cover)
Metric	Don’t Think Twice, It’s Alright (Bob Dylan Cover)

SIDE B.

Benjamin Biolay	Brandt Rhapsodie (duo avec Jeanne Cherhal)
Eiffel	Je m’obstine
Flight of The Conchords	Too Many Dicks on the Dancefloor
TV on The Radio	DLZ
Arctic Monkeys	Pretty Visitors

A szenegáli oldalon csapatostól rohannak meg a pénzváltók, 1000 mauritániai pénzért 1750 CFA az első ajánlatuk. Fél órás alkudozás következik vagy 20 pénzváltóval, végül 1925-öt sikerül tőlük kicsikarnom, beváltom összes pénzünket. Ezen az oldalon egymást érik a végtelenül lepukkant üzletek, éttermek. Nagy tömeg, még nagyobb meleg, legyek milliárdjai. A. nem érzi jól magát, az árnyékban vigyáz a csomagokra, amíg én a pénzváltókkal harcolok. Az út szélén 3-4 francia lakóautó, beszélek velük. Az egyik elvinne Saint-Louisig, de az ő esetükben nagyon hosszadalmas a beléptetés, nem tudják mikor végeznek. Több mint egy órát várunk rájuk, aztán elindulunk gyalog. A helyiek szerint nincs messze a garázs, ahonnan a Renault kombi „Grand Taxik” indulnak különböző irányokba. Közben besötétedett. Megtaláljuk a garázst, a járműpark állapota alapján akár roncstelep is lehetne. Rövid alkudozás után (a viteldíjat még a határon megkérdeztük több embertől is, így képben vagyunk), miután megtelik a kocsi, elindulunk. A néhol elfogadható minőségű, de többnyire hatalmas lyukakkal tűzdelt úton beérünk Saint-Louisba. A garázs, ahova befutunk, a könyv szerint 5 km-re van a belvárostól. A „Petit Taxi”- sok, akik úgy működnek, mint a mi taxisaink, a késői időpontra, és kiszolgáltatott helyzetünkre való tekintettel túl sokat kérnek a fuvarért, ezért megkérdezzük az irányt, és nekiindulunk gyalog, közben stoppolunk. Az egyik szolgálaton kívüli busz vesz fel bennünket, és majdnem a híd lábáig visz. Átkelünk a Szenegál folyón, ma már másodjára. A hidat Eiffel tervezte, és állítólag eredetileg a Dunára szánták, az 1800-as évek közepén szállították ide. A közepe elfordítható, ha esetleg nagyobb hajó akarna beúszni a folyóra. 11 óra elmúlt, amikor betérünk az utunkba akadó első kocsmába, és megkóstoljuk az egyik helyi sört, a „Gazelle”-t. Furcsa módon 63 cl- es kiszerelésben forgalmazzák, ez legalább emberi lépték, nem úgy, mint mondjuk a franciáknál a 2 dl- es. Megkeressük az ifjúsági szállást, ez az egyik legolcsóbb hely a városban, és kiveszünk egy szobát.

Másnap A. ágyban marad, a gyomra rendetlenkedik. Én körbejárom a szigetet, amire eredetileg Saint-Louis épült. Lepusztult gyarmati stílusban emelt épületek, bárok, éttermek, fafaragásokat, és egyéb népművészeti termékeket árusító üzletek, és persze a szokásos szemét. Nagy a meleg. Megnézem a hidat is nappali fényben, amin tegnap átjöttünk. Átsétálok a kisebb hídon a félszigetre, amit a Szenegál folyó lerakott hordaléka alakított ki vagy 30 km hosszan, de ami sehol se szélesebb 500 m-nél. Ezen az oldalon halászfalu húzódik a várossal párhuzamosan, de azon jóval túl délre. Az óceánparton itt is, akárcsak Mauritániában, színes mintákkal telefirkált pirogok százai, ezrei hevernek, köztük, és a falu mély homokkal borított utcáin mindenhol még a városinál is nagyobb szeméthalmok. Az egyik nagy területen mindenféle hulladék fából eszkábált asztalok, részben a sózott, részben a füstölt halak szárítására. Köztük mindenfelé halmaradékok, legyek milliói, és a nehéz, tömény halszag. A halat tartósítás után aztán nagy gyékénykosarakban, vagy műanyagzsákokban szállítják az ország belsejébe. Volt szerencsém többször is utazni több mázsányi füstölt hal társaságában, nem mindennapi szagélmény. A halászfalu déli oldalán körbekerített muszlim temető. Ez általában tiltott hely hitetleneknek, de meglepetésre minden gond nélkül beengednek. A halászok kagylóval kevert homokból emelt sírhantjait onnan lehet felismerni, hogy hagyományosan halászhálóval vannak letakarva. Némelyiknek korhadt csónakdeszka, másoknak bálnacsigolya a fejfájuk. Az óceánparton messze elsétálok Dél felé. Óvatosan lépkedek, a helyiek a tengerpartot (mint oly sok helyen Afrikában) egy nagy nyilvános WC-nek tekintik, ami még nem lenne nagy baj, ha egy kis homokot rugdosnának a termésre, miután végeztek. De szemmel láthatóan nem vesződnek ilyesmivel, pedig az ilyen apróság nem pénz kérdése. Ahogy a helyenként itt is szerteszét rothadó kutyák, és kecskék tetemére is lehetne dobni egy pár lapát földet, ha nem is esztétikai okokból, de hátha kevésbé bűzlenének. A homokban mindenfelé heverő szemét kordában tartására is léteznek már a világban olcsó átmeneti megoldások, de ezeket itt nem ismerik, vagy még az a kis pénz is, de leginkább az akarat hiányzik. Az egyik útszéli bódéban eszek egy sült halat rizzsel, és  citromos hagymamártással, (Yassával) ami nagyon népszerű, és sok helyen az egyedül választható étel Nyugat Afrikában. Olcsó persze, csak ne nézzen körül az ember. Vissza a halászfaluba, ahol az egyik háznál lagzi zajlik. A násznép nagy része az utcára szorult, ott esznek-isznak, a zenészek muzsikálnak, nagyon jó a hangulat. Később sikerül utazási csekket váltanom, 3 % jutalékot szednek le, szemétség. Estére vissza a szállásra, viszek egy halom gyümölcsöt A.-nak, aztán felkeresek egy pár kocsmát.

Másnap A. jobban érzi magát, összepakolunk. Egy lestrapált kisbusszal elmegyünk a „Bush Taxi” állomásra. Itt bozót taxinak hívják a hasonló rendeltetésű járműveket, ami északon még a „Grand Taxi” névre hallgat) Alkudozás egyrészt a 7 személyes Renault díjszabására, másrészt a gyárilag 20, a gyakorlatban 50, vagy még több férőhelyes kisbuszokra. Az utóbbi az olcsóbb. Nincs könnyű dolgom, egyrészt nagyon kevesen beszélnek angolul, másrészt itt is a helyi folklór része a turistáktól a lehető legtöbb pénz lenyúlása. Ha a viteldíjat már sikerült lealkudni arra a szintre, amit a helyiek fizetnek, a csomagdíj léte, és mértéke örök probléma. Amennyire beleláttunk a rendszerbe, a helybeliek kisebb csomagért nem fizetnek. Ha az átlagostól nagyobb méretű, vagy súlyú csomagot akarnak elszállíttatni, akkor 500 CFA a díj. Ettől többet csak tényleg nagyméretű csomagért, vagy nagy távolságra fizetnek. A mi két hátizsákunk  összesen olyan 20-35 kiló lehet, ennek ellenére előfordult olyan, hogy 2500 CFA volt a viteldíj, a csomagokért pedig elsőre 3500-at kértek volna fejenként. Ezt aztán időnként több órás alkuval küzdöttük le 500-ig, és néha sikerült elérni, hogy egyáltalán ne fizessünk, akárcsak a helybeliek. Itt is, mire sikerül megfelelő árat elérni a kisbusznál, addigra már nem férünk fel. Ugyan rögtön beáll helyére a másik, azonnal le is foglalom a két helyet, de csak nagyon lassan telik meg. Már délután van, mire elindulunk. Vagy 50 km-el távolabb megállunk az egyik kis falunál a legnagyobb hőségben. A jobb első kerék túlmelegedett, és füstöl. Leszállunk. Megemelik a kocsi elejét, és megütögetik, megrugdossák mindkét első kereket. Ezzel nagyjából meg is van a szerviz. Megyünk tovább, a füstölés abbamaradt. A kisbusz valahol Dakar külvárosában rak le bennünket. A sofőr, és az utasok segítségével átszállunk egy másikra, ami ha ez egyáltalán lehetséges, még zsúfoltabb, mint az előző, és bevisz a belvárosba. A könyv térképmelléklete alapján a helybeliek segítségével megtaláljuk a könyv által írt legolcsóbb szállást, illetve csak a helyén emelt több emeletes épületet, mert a hotelt tavaly lebontották. Szerencsére a közelben van a második legolcsóbb, közvetlenül a főtér mellett. Ezt többnyire órákra veszik ki a környéken sétáló nők, és ezek kuncsaftjai. Becuccolunk. Én később beülök sörözni az egyik közeli kocsmába, az utcán soha nem tapasztalt sikerem van a hölgyek körében, bár valami azt súgja, ez nem feltétlenül megnyerő egyéniségemnek szól.

Másnap egész napos városnézés, és pénzváltási kísérlet.

A sokadik bankban végre váltanak utazási csekket, itt is 3%-ot nyúlnak le. Elmegyünk internetezni, és hosszú idő után haza is telefonálok.

Másnap folytatjuk a városnézést, hajóval átmegyünk Gore szigetére. Szemmel láthatóan az összes helybeli a turistákból él, akinek nincs galériája, vagy ajándékokat, műanyag szarokat, netán népművészeti tárgyakat áruló sátra, az éttermekben, vagy kávézókban dolgozik, esetleg egy szatyor mütyürrel járja az utcákat, és zaklatja szegény arra járót. Vissza a szárazföldre. Egy kisbusszal kimegyünk a félsziget végében épült világító toronyhoz, ami egy domb tetején áll.

Az út mellett egy bokor ágaira feltekeredve egy hosszú kígyó napozik, lefotózom. Máshol hatalmas pókok lesnek hálóik szélén. Este ismét kocsmázás. Ahol turisták előfordulnak, ott mindenhol vannak kocsmák, de az árak elég magasak, különösen az itteni bérekhez viszonyítva. Egy üveg sör egy átlagos helyen 1000 CFA körül van, ez Kb. 450 Ft. Ez, különösen vidéken egy kétkezi munkás két napi bére, és akkor még boldog lehet, hogy van munkája.

Dakarból később lemegyünk Toubab Dialaoba . Ez az óceánparton van Dakartól délre. Nagyon szép hely lenne széles, homokos partjával, fehérek által vásárolt csinos villáival, a parton elszórt kis halászfalvaival, kocsmáival, csak hát itt is a szemét, bár kevesebb, mint máshol. Útközben betérünk egy szafari parkba, illetve csak térnénk. Mivel itt szabadon kószál az összes afrikai nagyvad, így csak saját, vagy bérelt terepjáróval lehet behajtani. Sajátunk nincs, a bérlés megoldható lenne, de nem akarunk annyi pénzt költeni.Vagy 3 órán keresztül várunk valakikre, akik nem saját autóval jönnek, és akikkel meg lehetne osztani a költségeket. Addig a bejárat közelében lévő étteremben ücsörgünk. Az étterem mellett sekély tó, krokodilok fürdenek benne, a partján szelíd varacskos disznó csatangol. A közelben struccok hűsölnek az árnyékban. Mindenfelé majmok szaladgálnak, egy elkerített, de szabadon látogatható  részen óriás teknősök élnek vagy 30-an. Egy csimpánz is árválkodik ketrecben. Nem jön senki, akivel beljebb tudnánk menni, így továbbálunk. A vegyes muszlim- keresztény lakosságú Joal-Fadiout következik, ritka ízléstelen templomával, közös temetőjével. A szálláson rendelt vacsora valami soha nem látott, furcsa állagú húsból áll, elkészítési módját tekintve az örökös „Yassa”, ami citromlével leöntött hagymaszósz, következésképpen savanyú, és nekem mindig olyan, mintha emiatt romlott lenne. Innen Dijferbe megyünk „bush taxi”-val. Megállunk egy pár fotó erejéig Szenegál legnagyobbnak tartott Baobab fájánál. 32 méter a kerülete, van benne egy odú, állítólag több mint 25 felnőtt ember elfér benne. Dijfer egy még az átlagosnál is szemetesebb falu. Az óceánparton sétálva figyeljük a halászokat, a körülöttük nyüzsgő helybelieket, és a zsákmányt. Az egyik helyen egy kupac hatalmas tengeri csiga házát vágják ketté, és szedik ki belőle emberfej nagyságú lakóját. Itt jövök rá, hogy a tegnapi vacsorám ebből készült. Innen vissza Dakarba, majd hajóval lemegyünk délre, Gambiát kikerülve Zigouinchorba. Kíváncsiak vagyunk az útra, mert a hajó elődje ezen az úton túlterheltség miatt 2002-ben elsüllyedt, majdnem 2000-en fulladtak vízbe, és csak 64 embert sikerült kimenteni. Kellemesen csalódunk, a hajó modern, és mostanában már olyan apróságra is figyelnek, hogy csak annyi embert engedjenek felszállni, ahányat a hajó elbír. Zigouinchor Casamance tartomány székhelye. Még alig 5 éve is véres polgárháború dúlt ezen a környéken a tartomány elszakadásáért. „Bush taxival” elmegyünk Elinkine faluba, ahonnan napi motorcsónakjárat bonyolítja a közlekedést Carabane szigetére. Útközben minden pár km-enként katonai posztok, a bozótból terepjáróra szerelt gépágyú néz az út felé, a falvakban a közigazgatás épületeit a mai napig futóárkok, homokzsákok, és lőállások védik, ezekben egy-egy géppuska mögött őrök ülnek éjjel-nappal. Útközben még egy nyolckerekű, lövészpáncélost is látunk. Elinkine-ből a motorossal először a katonai ellenőrzőponton jelentkezünk, ahol felírják az adatokat.

Carabane-ban másnap találkozunk Melindával, aki vagy 3 napja érkezett. Mikor elváltunk, visszament Nouakchott-ba, megszerezte a szenegáli vízumot, és újra elindult a határra. Mivel közben a mauritániai vízuma lejárt, a bürokratikus út helyett egyszerűen átjavította az útlevelében a dátumot, és ezúttal simán átjött. Az egyik helybeli barátja ismerősének van egy nagy kör alakú háza, a középen lévő közös helyiségbe nyíló szobákkal, és két kisebb kunyhóval a közelben. Ez kemping lenne, de a globális felmelegedés következtében az esős évszakban a víz dagálykor elönti az egész környéket, így nem üzemel hivatalosan. De Melinda ismerősei kitakarították, és ő beköltözött, illetve mi is átcuccolunk ide. Ez a ház közvetlenül a parton van, a szigeten lévő egyetlen falutól pár száz méterre. Folyóvíz, villany, csatornázás, és egyéb ilyen civilizációs dolgok nincsenek a szigeten.

Carabane.

A Casamance folyó torkolatában, mangrove erdők által határolt csatornákkal szabdalva fekszik, az óceán felől részben a szárazföld nagy karéja védi. Egyetlen falu van, mintegy 500 lakossal, 4-5 kocsmával, fogadóval, amiknek áramellátását aggregátorok biztosítják. Nincsenek utak, se autók. A környéken nagy a halbőség, csak rájából 15 féle él a területen. A széles, homokos parton órákig lehet sétálni, anélkül, hogy apró termetű félvad fekete sertéseken, és szarvasmarhákon kívül bárkivel is találkozna az ember. A többnyire ragyogó napsütésben pálmák hajladoznak, majmok rikoltoznak a fákon, a vízben delfinek hancúroznak, a parton az ember minden lépésére rákok tucatjai keresnek menedéket. A szigeten nincsenek skorpiók, krokodilok (csak egy, ezt az egyik kocsma udvarán betonteknőben hizlalják szűkösebb napokra), és kígyók se.(Na jó, legalább is nem sok)

Az egyik éjszakai dagálykor apró szemű hálóval fogott rákokat használtuk csalinak, általában a magunk által fogott halat ettük, vagy a mangrovefák léggyökereire tapadt milliónyi osztriga közül gyűjtöttük be a nagyobbakat, ezek sütve nagyon finomak. Vagy 600 méterre volt egy kút, aminek sárga, enyhén sós vizét egy szűrőn engedtük át, ezt ittuk, a folyóban fürödtünk. A sziget belsejében él a pálmabor készítő, akihez a helyiek visznek el bennünket. Háza nádtetején majomkoponya szárad. Leültet bennünket, és a borból, aminek literjét 200 CFA-ért méri szutykos edényeiből, kóstoló gyanánt megitat velünk vagy 5 litert. Aztán veszünk tőle 10 litert, a többiek szerint bőven elég lesz. Másnapra elfogy, caplathatunk vissza hozzá a bozóton keresztül. A falu volt annak idején a franciák első kereskedelmi telepe Nyugat-Afrikában, ebből az időből egy denevérek lakta katolikus templom, az iskola falai, és a korabeli kereskedők, és hajósok csontjait rejtő pusztuló temető maradt fenn.

Még az első este a kocsmában találkozunk egy magyar házaspárral. Nagymaroson laknak, a férfi kertészmérnök, a felesége német, de már vagy 25 éve él nálunk. Ő üvegműves. Van egy faiskolájuk, ahol tavasszal, és ősszel van a szezon. Az utóbbi 20 évben ezért minden nyáron, és télen 2-2 hónapra elutaznak, minél extrémebb a hely, annál jobb. Mára a fél világot bejárták. Innen Malin, Burkina Fasón keresztül Elefántcsontpartra tartanak, onnan repülnek majd haza.

Mi egy hetet maradunk itt, aztán elbúcsúzunk a helybeliektől. Sok szimpatikus embert ismertünk meg itt.

Innen lemegyünk délre Cap Skirring nevű helyre, ez az egész tartomány talán legturistásabb területe. Egy pár hotel, rengeteg kemping, bárok, éttermek. Az árak magasak. Mi beköltözünk az egyik ismerős által még Carabane-on ajánlott „Campement”-be, az óceán széles, homokos partjára néző teraszon. Három napig maradunk, az egyiken elsétálunk messze délre, egészen a Guinea-Bissau-i határig.

Vissza Zigouinchor-ba, indulni akarunk az ország Dél –Keleti részébe, és onnan Mali-ba. Itt találkozunk valakivel, aki kérdezi, jártunk-e már Kafountine-ban, merthogy milyen jó hely. Nem is hallottunk még róla. Megnézzük a térképen, és mivel nem vagyunk időhöz kötve (illetve csak annyiban, hogy nekem orvosi utasításra időnként söröznöm kell, különben a kiszáradást kockáztatom) úgy döntünk, felmegyünk egy-két napra. Útközben nagy rendőri ellenőrzésbe botlunk. Nagyon mogorvák, mindenkit megmotoznak, a hátizsákjainkból egyenként szednek ki minden darabot. Miután nem találnak semmit, nagyon kedvesek lesznek, majd elolvadnak, gratulálnak a barátnőmhöz, jó utat kívánnak, és mosolyogva elbúcsúznak. Az alakoskodás szép példája. A helybeliekkel, és utazókkal beszélgetve tudjuk meg, hogy amennyiben csak egy kis mennyiségű füvet is találtak volna, az a szenegáli törvények szerint 10 év börtön. Mivel azért nem minden „Bush taxit”állítanak meg, valószínű, hogy fülest kaptak valahonnan. Mivel 10 év börtönt senki nem vállal be, ha nem muszáj, viszont a fehérek hozzájuk képest dúsgazdagok, így ha találnak valamit, az illető teljesen ki van nekik szolgáltatva, és nincs az a pénz, amit ne érne meg, hogy elkerülje a sittet. Tehát, amikor a kutatást elkezdték, a mogorva külsővel ügyesen álcázták azt a jóleső izgalmat, amit nagyobb összegű pénz megszerzése előtt érez az ember, és amikor sikertelen volt a keresés, a vidám, és udvarias külső ellenére belül biztos nagyon csalódottak, és bosszúsak voltak.

Mellesleg egész Casamance tartomány bevételének nem elhanyagolható részét képezi a fűnek az ő termesztése, de minek vinne valaki pont Kafountineba árut, amikor ez a tartományon belül is a termesztés központja. Más rendőrök mesélték, hogy Kafountineban mindenki annyi füvet szív, amennyit akar, de a faluból kihozni tilos. Bent nem ellenőrzik rendőrök, már csak azért sem, mert nincsenek. A kormánykatonák ugyan szintén fellépnek kirívó esetben, de kellő diszkrécióval ez elkerülhető.

Kafountineban véletlenül találtuk meg az egyik kempinget, amit Ali, a helybeli Jola nemzetiségű srác, és Dominiqe, a francia barátnője vezet.

Még bent a faluban stoppoltunk egy terepjárót, aminek vezetője egy holland fickó egy segélyszervezet helyi képviselője. Ő mutatta a kempinget. Dominiqe, egy dúsgazdag német fickó felesége volt, egy közös lányuk van, ő most Párizsban él. Észak Olaszországban laktak egy nagy házban az egyik tó partján. Vettek itt Kafountine-ban egy birtokot, és egyszer Dominiqe eljött, hogy kutat fúrasson rá. Akkor találkozott Ali-val, elvált a férjétől, és 8 éve élnek itt együtt boldogan. A kis kemping közvetlenül az óceánparton van. Egy deszkákból szögelt tákolmányból áll, ami recepció, bár, és előkészítő helyiség egyben, mellette szabad tűzön készülnek az ételek. Van egy nyitott oldalfalú étkező része, és három kis kunyhó, akkorák, hogy a dupla ágyon kívül a két hátizsáknak van benne hely. Az egyikben Aliék alszanak, de ha már máshová nem férnek a vendégek, akkor felállítják a sátrukat, és átengedik kunyhójukat. Van egy szép nagy házuk is a környéken, de ha csak tehetik, ezt kiadják, jelenleg holland barátjuk bérli tőlük 3 hónapra. A kempingben áram, folyóvíz, csatorna, és egyéb csacskaságok nincsenek. Illetve a fúrt kútból napelem által termelt áram működteti a szivattyút, ami délelőttönként tölti fel a két fekete műanyag hordót, amiben napközben a víz még így télen is felmelegszik 25-30 fokosra. Ha zuhanyozni akar az ember, akkor ebből merít egy vödörnyi vizet. A vizesblokk a hordók mellett van. Ez áll egy angol WC-ből, ami kézi vízöblítéssel üzemel, egy piszoárból, ami egy 5 literes műanyag vizes flakon volt eredetileg, és egy harmadik kis helyiségből, aminek enyhén lejtős cementpadlóján egy lyuk van, itt lehet konzervdobozzal magunkra öntözgetni a vödörben behozott vizet. A szennyvíz aztán egy derítőtartályba jut, ahonnan a homokban elszivárog. Jellemző módon még a piszoár mellett is áll egy vízzel teli vödör, egy szép nagy kagylóhéjjal, és 3 nyelven hívják fel a vendégek figyelmét a vízöblítésre. A kis helyiségek előtt zsákvászon függöny az ajtó.  A kempingben van néhány fa, az egyik koronájának árnyékába napközben repülő kutyák csimpaszkodtak föl ketten-hárman.

Lehet rendelni reggelit, és vacsorát is korrekt áron. Elektromosság ugyan nincs, de van egy nagy hűtődobozuk, amiben az italok tetejére jeget pakolnak, így mindig van hűtött ital. Első este Dominiqe szól, hogy aznap halat sütöttek, kérünk-e? Rendelünk egy-egy adagot, ekkor jön az első meglepő kérdés. Rizzsel, vagy krumplival kérjük a halat? Nyugat-Afrikában szinte kizárólag rizst lehetett kérni akármerre jártunk is, teljesen elszoktunk ettől a lehetőségtől. A krumpli mellett döntünk. Ekkor valami még meglepőbbet kérdez. Hogy szeretnénk a krumplit? Bár Dominiqe a német, az olasz, és persze a francia mellett jól beszél angolul is, először nem is értjük a kérdést. Sült krumplit, főtt krumplit, esetleg hagymás tört krumplit, vagy majonézes hagymás krumplit kérünk? És kérünk –e hozzá zöldsalátát? És sört hozzon-e a halhoz, vagy bort? Az eddigiekhez képest olyan, mintha hirtelen a paradicsomba jutottunk volna. Meg is állapítjuk, ha nem tudnánk a nemzetiségét, akkor is rögtön kitaláltuk volna, Dominiqe csak francia lehet. Másnap kérünk reggelit is. Ugyanaz a szisztéma. Igaz, hogy csak tojás van, de kérhetünk tükörtojást, rántottát magában, krumplival, vagy hagymásan, friss bagett jár hozzá vajjal, kérhetünk kávét többféleképpen, illetve teát helyben gyűjtött gyógynövényekből. Extraként kapunk egy-egy pohár frissen csavart gyümölcslevet, amihez az alapanyagot minden reggel a helybeli árusoktól veszi, és mindezt az óceánparton szolgálta fel. A főleg a francia középosztály által látogatott szállodákban ez persze megszokott, de itt mi tizedáron kaptuk ugyanezt. Mivel anyagi lehetőségeink enyhén szólva is szűkösek, mi mindig utcai árusoknál, esetleg olcsó éttermekben, vagy boltból vásárolt hideg kaját eszünk utazás közben. Nekünk ez a bámulatos választék, valamint a stílus, ahogy Pl. a pohár szélét, amiben a  gyümölcslevet felszolgálják, előzőleg cukorba mártották, megdöbbentő. Ehhez jött Dominiqe természetes kedvessége, és vendégszeretete. A barátja, Ali, a három-négy helybeli nyelven kívül csak franciául beszél, és pár szót angolul. Jóindulatú, barátságos, naiv, és vendégszerető. Egyik nap a parton találkozunk 2 franciával, akiket még Carabane-ról ismerünk. Szállást keresnek, persze Aliékat ajánljuk. Ahogy visszaérünk a kempingbe, Ali hálálkodva köszöni meg, hogy beköltöztek. Dominiqe révén komoly pofával kifejtem neki, hogy mivel több napig maradnak, biztos rendelnek ennivalót is. Ez a szállással együtt jó bevétel nekik, arra gondoltam korrekt lenne, ha mindezért fizetne nekünk 20-30 % jutalékot. Figyelem a szemét, mikor a barátnője lefordítja szavaimat, ugyanolyan őszinte tekintettel azonnal komolyan bólogatni kezd, persze, mi se természetesebb. Csak miután vigyorogni kezdek, és Dominiqe elmagyarázza neki, hogy viccelek, kezd el nevetni. Ali amúgy örökösen vidám, sose láttam komolynak, vagy rosszkedvűnek, részben azért mert szájából reggeltől estig ki se esik a joint. Reggelenként ollóval darabolja össze az aznapra magának való mennyiséget. Hangsúlyozza, hogy nem ad el senkinek, de ajándékba bármelyik vendég kaphat tőle akármennyit. Napközben egy öreg barátjuk, a 64 éves Jean Marie Keita tart „Djembe” dobleckéket az érdeklődőknek az árnyékban. Nyugat-Afrika szerte ismert zenész, mindenfelé koncertezett már, Németországban 4 hónapig vezetett dobsulit. A. is vesz tőle néhány leckét, sőt még én is beállok a bőrt püfölni vagy két órára, legendás zenei antitalentumomtól biztos szenved az öreg. Egyszer figyeltem, ahogy keresztülvág a kempingen tejfehér, göndör hajával, ősz szakállával. Egyenesen járt, de kopott izületei miatt már darabosan mozgott. Ekkor valahol messze a faluban megszólalt egy dob, és az öreg abban a pillanatban ösztönösen táncra perdült. Tett így egy pár lépést, aztán bandukolt tovább. A tánc amúgy természetesen mindenkinek a vérében van. Nemegyszer találkozunk egészen kis gyerekekkel, akik, ha meghallanak valami zenét, azonnal táncra perdülnek, és olyan tökéletes ritmusban mozognak, mintha egy láthatatlan dróton rángatnák őket. Esténként a tábortűz mellett spontán koncertek vannak, Jean Marie játszik Alival, Dominiqe énekel, a környékről is be-be néz egy-egy ismerős vendég, vagy ismeretlen turista. Egyszer egy francia fickó tangóharmonikával, a barátja gitárral csatlakozik hozzájuk. A faluban minden este buli van valahol, vagy egy kocsmában, vagy egy magánház udvarán. Bárkit szívesen látnak, aki csatlakozni akar, csak követni kell a dobok hangját. Dominiqe-k recepciójára szabad bejárásunk van, mint a legtöbb vendégnek, aki hosszú távon marad. Ha sört szeretnék, és egyikük sincs volt a közelben, csak kiveszek egyet a hűtőből, később szólok nekik, és hozzáírják egy kockás lapon vezetett számlánkhoz.

A pénzük egy lapos papírdobozban ott volt a polcon. Eredetileg két napra tervezett tartózkodásunk elhúzódik kissé. Bejárjuk a falut, és a szomszédos falvakat, a tengerparton teszünk sok kilométeres túrákat mindkét irányba. Mire észbe kapunk, már vagy 10 nap eltelt. A kemping mellett van a hadsereg egy bázisa, persze ugyanolyan nyomorúságos állapotban, mint errefelé minden. Foghíjas szögesdrót kerítés veszi körül ezt is, helyenként futóárkokkal, és ezek végében a kerítésnél lévő lőállásokból géppuskák ásítanak a járókelőkre. A faluba vagy 4 éve jutott el a közvilágítás, de itt a falu szélén vagy vaksötétben, vagy fejlámpáink fényénél közlekedünk esténként. Néha megállítanak a katonák,de látva hogy turisták vagyunk, tovább engednek. A laktanya, és a falu között egy mocsaras tó van, ezernyi fehér tavirózsával. A parton, szintén a kemping szomszédságában egy hajóépítő műhely, néha elfigyeljük hogyan dolgoznak. Az egyik alkalommal faanyag érkezett, a munkások a sok mázsás hatalmas pallókat kötelek segítségével puszta kézzel rakják ki sok küszködéssel. Ennek közelében van a halászkikötő. Amint a halászok visszatérnek, a többi, parton lebzselő halász, és a falubeliek segítségével partra vonszolják hosszú pirogjaikat. Ha pont arra járok, beállok én is, segítek nekik. Ha nagy a zsákmány, akkor a halászok megállnak pár tucat méterre a víz szélétől, és alkalmi hordárok lábaltak be hozzájuk ruhástól, fejükön ládákkal, a pirogig. Sokszor a hullámok átcsapnak a fejükön, de ők rendületlenül hordják kifelé a fogást. Az óceánpart homokjában itt is, mint mindenfelé, birkózók edzenek, gyakorolnak.

Ez itt Szenegálban nemzeti sport, az országos versenyeket a TV is közvetíti, és egy híresebb versenyzőnek, országos bajnoknak óriási a népszerűsége. Az egyik nap elhatározzuk hogy elmegyünk az egyik közeli kis szigetre, ahová minden nap lapos testű motorcsónak járt. Persze a közelben lévő hotel mellett a lagúnában ringatózott vagy 3 motorcsónak, amiket méregdrágán lehetett bérelni, de erre nekünk nem futotta. Ali távolról megmutatta a kikötőt, szerinte délután 5 körül indul a csónak. Jó előre kimentünk a kikötőhelyre, ahol azt láttuk, hogy egy kis kunyhó árnyékában három-négy helybeli heverészik a mangrovebozót közelében. Mellettük pár csónak hever a szárazon, de víz a közelben sincs. Nekünk, mint járatlan európainak szokatlan a csontszáraz kikötő. Hogy lesz ebből indulás? És mikor? Rákérdezünk félig franciául, félig angolul. A csónak akkor indul, amikor a dagály jön. Jó, de mikor jön a dagály? Van, aki délután 4-5 órát mond, egy másik esküszik, hogy 2-3-kor. A harmadik, mintha hallotta volna az első kettőt, és felfedezné a tájékoztatás időskáláján a rést, 3-4 óra közé teszi az indulást. Ez jellemző a helybeliekre, és egész afrikára. Hogy mikor jön a dagály, azt persze mindenki tudja, még a pici gyerek is, hiszen amikor esetleg az apálykor szárazra kerülő szigeteken játszanak, vagy egy olyan sík területen, ami akkor száraz, de órákkal később méteres víz takarja, akkor esetleg életmentő lehet a tudás. De ezt tapasztalatunk szerint nem kötik időhöz, pontosabban órához. Órája ugyanis a legtöbbnek sose volt, nem is ismerik. Nem is igen van rá szükségük, mert itt az idő egész más mederben csordogál, mint amit mi megszoktunk. Ha egy Toubab, vagyis fehér ember mégis pontosabb információt akar, akkor mondanak neki egy időpontot, ami aztán vagy bejön, vagy nem. Ezért értelmezhetetlen, majdhogynem  hülye kérdés, Pl. hogy mikor indul egy busz, vagy „Bush Taxi”.(Hát, amikor megtelik)Vagy munkára jelentkezik valaki, és másnapra beszéled meg vele a kezdést. Aztán esetleg csak napok múlva állít be, és ha felelősségre vonod, nem is érti a dolgot. Hát itt van, ahogy megbeszéltétek, akkor meg mit akarsz? Ja, hogy tegnapelőttre? Hát nem mindegy? Ugyanakkor az informális tájékoztatás bámulatos. Bármit szeretnél, nem kell mást tenned, csak említsd meg a dolgot bárkinek. Aztán nincs más dolgod, csak várni. Előbb –utóbb odajön hozzád egy vadidegen, aki megoldást kínál a problémára.

A hátizsákokat a helyiekre bízzuk, aztán kerülő úton visszasétálunk a faluba. Már bent a házak között gyors mozgású sötét kígyó keresztezi előttünk a földutat. Aztán a túlsó oldalon megáll, és a növényzet közül figyel visszafelé. A helybeliek szerint mérges kígyó, amiből sok él errefelé, de nehéz rájuk bukkanni, mert nagyon félénkek, és általában jó előre elmenekülnek az ember elől. Az egyik kocsmában iszunk egy sört, aztán, mivel két óra már rég elmúlt, visszasétálunk a zsákjainkhoz. A helyiek többen lettek, és időközben, ahogy a dagály jön, a mangrove bozót közötti kis csatornákban lassan, de megállíthatatlanul tör előre a víz. Odáig még nem ért el, ahol a helyiek vannak, így a bozótban teszünk egy több kilométeres utat, arra még nem jártunk. Megint vissza, aztán várunk. 5 óra körül aztán a helybeliek felszedelőzködnek, és velük együtt mi is becaplatunk a térdig érő vízben a csónakig, ami vagy 100 méterrel arrébb várakozik egy lagúna szélén. Ahogy elhelyezkedik mindenki, elindulunk. Helyenként a csatorna olyan szűk, hogy a mangrove bozótot a csónak mindkét oldalán el lehet érni kézzel, aztán egyre szélesebb lagúnákba érünk. Mindenfelé rengeteg a madár. Az egyik helyen a gyökerek között varánusz bujkál. A helybeliek koszos műanyag flakonból pálmaborral kínálnak, finom. Mi is megkínáljuk őket valamivel. Kikötünk az egyik falunál, aki itt akar kiszállni, az partra lábal. A következő állomás M’Boun, a kicsi sziget. Partra szállunk. Egyetlen falu van, 300 körüli lakossággal. Van egy „Campement”, ennek kivesszük egyetlen szobáját. A tulajdonos se igazán tudja az árakat, a végén a harmadát fizetjük annak, ami a kiíráson szerepel. Készítenek nekünk vacsorát is, ez persze az örökös yassza, megint tengeri csigából, rizzsel. Megfontoltan falatozunk. Körülnézünk a faluban, és a környéken, aztán az egyetlen kocsmában italozunk. Mindenki nagyon kedves. Ez a falu arról híres, hogy a sziget egy részén, és a környező mangrovés homokzátonyokon marihuána termesztésből tartják el magukat. A tulajdonos beszél angolul, szólunk neki, hogy megnéznénk egy ilyen ültetvényt, azt mondja, semmi gond, reggel a barátja elvisz bennünket. Elég fáradtak vagyunk, korán lefekszünk, a falu főterén valami ünnepség van, késő éjszakáig szólnak a dobok, a helyiek énekére alszunk el.

Másnap, miután megkávéztunk, elindulunk két sráccal. A mai csónakkal vissza akarunk menni Kafountineba, ami állítólag hamarosan jön. Ennek ellenére először a bozótba megyünk, ahol komótosan elkezdünk pálmabort iszogatni. Később felkerekedünk, és egy vénasszony hevenyészett pálmalevelekből körülvett kis ültetvényére térünk be. Arra a kérdésre, hogy itt mindenki marihuána termesztésből él-e, hevesen rázzák a fejüket. – Dehogy, van egy halász is, és az egyik falubeli rizstermesztésre adta a fejét. –mondják. A termés persze főleg exportra megy. Kis pirogokon viszik ki az óceánra, ahol gyorsjáratú motorcsónakokba pakolják át. Messze kint a nemzetközi vizeken aztán jachtok, motoros hajók gyomrába kerül, amik Európába szállítják. Vissza a faluba. A kis csónak is befut nem sokára, elbúcsúzunk a helybeliektől, és visszamegyünk Kafountineba. Úgy látszik túl korán indultunk, és a dagály szintje nem elég magas. Több helyen is megfeneklik a kis csónak, ilyenkor két-három ember a vízbe ugrik, és átcibálják a sekély részen. Visszatérve már az indulást tervezgetjük, amikor Aliék barátja, a holland fickó szól, hogy pár nap múlva megy Gambiába 3 napra, ha van kedvünk, tartsunk vele, ingyen elvisz. Persze kapunk az ötleten. Az ő terepjárójával megyünk. Először műúton, majd kis falvak közötti földúton közelítjük meg a határt, ahova többszöri eltévedés után futunk be.

New image in the famous monuments photography contest

This is an image I shot 1999 on Ilford FP4 Plus, hence this is a scan from B/W film.

It wasn’t a beautiful day so the best I could do is increase …
Eiffel Tower photography picture

Beca Eiffel abre su convocatoria

Francia es uno de los países favoritos de los estudiantes que pretenden realizar actividades académicas en el extranjero, por su alto nivel de calidad de vida y cultura.

El programa de Becas Eiffel permite a los alumnos de variados campos de estudio acceder a un MBA, máster en gestión o máster en ingeniería, en ese país.

La convocatoria para 2010-2011 ya está abierta y el expediente de solicitud en línea se encuentra en el sitio web www.egide.asso.fr/eiffel.

La fecha límite de recepción de las solicitudes será el 8 de enero del 2010 y los resultados se darán a conocer la semana del 22 de marzo del próximo año.

Los criterios de selección pasan por la excelencia del candidato, la política internacional del establecimiento francés y la política de cooperación del Ministerio de Asuntos Exteriores.

El nivel de francés no es un requisito ya que la beca incluye cursos.

En el nivel máster, de 12 a 24 meses, los beneficiados recibirán mil 181 euros mensuales, incluyendo viaje, seguro médico, actividades culturales.

En tanto, el nivel doctorado, que comprende diez meses, da al becado mil 400 euros mensuales e incluyen los mismos ítems anteriores.

Consultas específicas pueden enviarse al correo eiffel@egide.asso.fr

Artículo original: Beca Eiffel abre su convocatoria

Fuente: www.altonivel.com.mx

http://guiadeposgrados.wordpress.com/

Notas relacionadas:

10 becas de posgrado básicas

Microsoft da becas a latinos

Becas para estudiar en Japón

New image in the famous monuments photography contest

…
Inside the Eiffel Tower photography picture

“Escritores, escultores, pintores y amantes apasionados hasta ahora de la belleza intacta de París, venimos a protestar con todas nuestras fuerzas y toda nuestra indignación, en nombre del gusto francés despreciado y en el hombre del arte y la historia francesa amenazados, en contra de la erección en pleno corazón de nuestra capital de la inútil y monstruosa torre Eiffel. ¿Hasta cuándo la ciudad se asociará a las barrocas y mercantiles imaginaciones de un constructor de máquinas para deshonrarse y afearse inseparablemente? Pues la torre Eiffel que ni siquiera la comercial América querría, es, no lo dudéis, la deshonra de París”. El 14 de febrero de 1887 la revista “Le Temps” publicó este manifiesto titulado “Protesta de artistas”, en el que se ve claramente la fuerte crítica que se hace de Eiffel y su mayor obra conocida en el mundo. (http://www.historiasdelaciencia.com/?p=39″> y  www.sitographics.com/conceptos/temas/biografías/eiffel.html)

Gustave Eiffel nació el 15 de diciembre de 1832 en Dijon, en el seno de una familia de artesanos parisinos y mercaderes de madera y carbón. El apellido de Eiffel fue adoptado de uno de sus antepasados que nació en la región de Eiffel, ya que en francés era casi imposible pronunciar su verdadero nombre: Alessandre Gustaf Bönickhausen. En 1855 termina sus estudios en la Escuela Central de las Artes y Manufacturas. Tras pasar varios años en el suroeste de Francia, donde sobre todo se dedica a supervisar el puente de ferrocarril de la ciudad de Burdeos, Gustave decide en 1864 instalarse por su cuenta como fabricante. Se convierte en “empresario especializado en estructuras metálicas”. El metal será su acompañante en el resto de sus creaciones. Y así en 1867 funda la consultora y constructora “Eiffel et Cie”. (

El ingeniero de origen belga Téophile Seyrig le ayudó a que le dieran la construcción del viaducto de Oporto sobre el río Duero. Y en 1876 marcó su carrera con la construcción de este puente, que estaba formado por un único arco de acero de 160 metros de altura. Posteriormente construyó el puente de Garabit, en 1884, que fue el puente más alto del mundo durante cierto tiempo (165 metros). Este ingeniero francés es también el diseñador de toda la estructura interna de la Estatua de la Libertad de Nueva York, monumento de 46 metros situado en el puerto de la ciudad. Una versión más pequeña la podemos ver en una isla del Sena en París. (www.gustaveeiffel.com; www.sitographics.com/conceptos/temas/biografías/eiffel.html).

Europa y América se llenan de obras de Gustave Eiffel. Incluso en España el francés deja huella. Diseña los puentes de la línea de Girona, Muga y Cáceres entre otros, así como las Estaciones de San Sebastián y Santander. Son obra suya también los mercados de los talleres de Villaverde, seis puentes de la línea de Asturias, Galicia y León entre muchos otros. Su obra en España es mucho más extensa de lo que la mayoría de la gente puede reconocer. (www.sitographics.com/conceptos/temas/biografías/eiffel.html).

Dos años, dos meses y cinco días fue el tiempo en que la más conocida obra de Gustave Eiffel fue levantada. La Torre Eiffel, o también llamada la Torre de los 330 metros, fue construida por el ingeniero y constructor francés con motivo de la exposición universal de 1889, donde se celebraba el centenario de la Revolución Francesa. A pesar de que su exposición era temporal, la torre nunca abandonó la capital francesa para después así convertirse en el símbolo francés por excelencia en todo el mundo. (www.tour-eiffel.fr y www.epdlp.com/arquitecto.php?id=39). La famosa torre parisina ha tenido varios usos a los largo de su historia, además de servir para la conmemoración de la Revolución Francesa y de ser actualmente un gran lugar de encuentro turístico, en plena Segunda Guerra Mundial se utilizó como antena para que los aliados pudieran espiar las maniobras del ejército nazi. (www.historiasdelaciencia.com/?p=39).  

Gustave Eiffel dedicó los últimos años de su vida a estudiar aerodinámica, hasta que el 27 de diciembre de 1923 muere a los 91 años en la ciudad que le lleva como símbolo, París. (http://en.structurae.de/persons/data/index.cfm?id=d000009).

Aquí podemos seguir por pasos la construcción de la obra más emblemática de Eiffel: http://www.youtube.com/watch?v=6AsjXRFWcjs&feature=related

“window framing tree, towers and hidden river” by Manuel Alvarez Diestro

I was at 600 AM in the North West of Guangzhou.  I was looking for holes on walls where I could see through and discover new vistas of the periphery. On a little street full of marble workshops I found a rusty gate with several openings.  I bended my knees and saw a row of towers in the back perfectly aligned. The written red Chinese characters next to the wholes reminded me I was in China.  Later I would discover that between the towers, the esplanade and tree lied the Pearl River or perhaps one of its many branches.

I left the gate and reached an iron bridge similar to those built by the Eiffel school.  A train passed through and the structure vibrated.  I closed my eyes and wondered I could be in the Colindres iron bridge traversing the Ason River or in the Imbaba bridge traversing the Nile River in Cairo. 

I did not take a photo of the iron structure but I let you imagine that not far from the view that you can see there is a bridge on the left margin and a river between the towers and the tree.

Guangzhou will be coming soon to  www.transitorycities.com

“A Tout Moment”, le dernier album d’Eiffel vient de sortir et c’est une réussite qui replace les bordelais au sommet du rock français. Lyrique et engagé avec le single “A tout moment la rue”, poétique et romantique avec “Minouche”, Eiffel trouve un équilibre rare dans le rock hexagonal. Humeau a, en effet, grimpé encore quelques marches vers le statut d’auteur avec des textes raffinés, imagés et particulièrement bien soutenus par des compositions sur mesures. Et quand il se permet d’adapter du Villon, il entre simplement dans le panthéon des grands rockers, aux cotés de Lavilliers et Bashung ! Enfin c’est avec une pointe d’émotion nostalgique, que l’on assiste à un genre de passage de relais, entre Bertrand Cantat et Romain Humeau. En effet,  celui qui jusqu’ici planait comme une ombre sur la musique d’Eiffel vient effectivement faire les choeurs sur ” A tout moment la rue”.

Voila, le 4ème album d’Eiffel vient à point nommé relancer un rock français bien pâlichon et prouve une nouvelle fois qu’il est possible de le chanter dans notre langue. Il suffit pour cela d’avoir simplement du talent et le feu sacré, bien autre chose en tout cas que ce que nous propose l’industrie musicale actuellement…

Como sabemos ninguno de los que visitan la Torre Eiffel de París ignoran lo que se van a encontrar, de alguna manera todos sabemos reconocerla, ya sea que la hayamos visto en cualquier documental o en una película, o bien en fotografía o en postal, pero la emoción de quién la ve por primera vez en persona te deja realmente impresionado y maravillado por la inmensidad de la Torre Eiffel… inmensidad que va aumentando hasta que uno se acerca y se situa bajo sus pies, intentado hacerse una idea de como es posible que el ser humano haya podido construir semejante maravilla. Mi esposa y otra amiga que ya la conocían en persona se emocinaron igual que en su primera visita a París, el grupo yo nos quedamos maravillados y claro nos pasamos un buen rato tomando fotos del gran monumento, en pareja, en grupo, solos y personales ya sabes alejando la cámara con la mano tratando de que la mole de hierro salga bien en un segundo plano.

www.torreeiffel.free.fr

So it’s that lovable time of week again where I try to deride or poke fun at some mundane factoid hidden in America’s headlines. Minor problem, the news hasn’t been all that funny lately.

How the high holy heck am I supposed to write a weekly moment of mocking glory if you, the people of this fine world, don’t do anything stupid and dub it newsworthy??? I mean seriously, someone could’ve at least stuck their pecker in a toaster because they were convinced it would get them charged up for happy sex times, but NOOOOOOOOOO, people had to be normal this week. Heavens forbid.

Thus, I’ve decided to look at WTFs of yesteryear…not really WTFs, but to hell with ya’ll. I do what I want. For shits and giggles, here’s 10 music videos I’ve discovered over the years while surfing the internets..ALL OF THEM. For reasons that may seem arbitrary to your feeble minds, I’ve gone ahead and listed them in and order that only makes sense to me, thus creating both a Top 10 AND a WTF? Wednesday. Cower in fear of my great mind…or in fear of what you’re about to see, as a few of these are actually music videos for very popular artists in other countries.

10. Read A Book

I think Lil Jon has missed his calling as a educational rapper. Also, BET is utterly insane for airing this.

9. Run Mr. Taliban

This video is insanely funnier if you just focus on the face they chose for W.

8. Night of Fire

I have nothing to say to that other than THEY’RE 14 YOU PERVERTS. Also, silly me for thinking that this “fat pro wrestler dancing with prepubescent asian girls” thing was a one hit wonder. They did it again, and this time he’s wearing a Donald Duck outfit.

7. Everyone Else Has Had More Sex Than Me

It’s my Theme Song!

6. Bang Bang Bang

Maybe if I took more of this approach, number 6 wouldn’t be my theme song…

5. Numa Numa Guy

Greatest lipsynch video EVER.

4. Papa Smurf Can I Lick Your Ass

They had me at ‘Smurfs Gone Wild’

3. Yatta

Japan, you are officially fucked in the head.

2. Star Wars Gangsta Rap

For more shenanigans featuring expletives, here’s the sequel.

Lastly, to be number one, you have to beat number one, and to this day no one has managed to top the rhythmic gyrations of the one, the only Daler Mehndi:

120 años

En la explanada del Palacio de Chaillot, al borde de Trocadero, está la mejor vista en París de la Torre Eiffel, donde cada noche hasta el 31 de diciembre de 2009 se proyecta una composición ondulada de colores, con el predominio del rojo, azul y blanco de la bandera francesa.

La Grande Dame no termina de festejar su aniversario 120 y ya nos sorprendió el 14 de julio de 2009 con un espectáculo de 30 minutos contemplado por más de un millón de personas. Fue cuando “bailó” y “saltó” por la gracia divina de los efectos especiales.

Entonces se dieron cortinas extraordinarias de fuegos artificiales para celebrar en los Campos de Marte dos acontecimientos especiales, el cumpleaños de la obra monumental de Gustav Eiffel y la Toma de la Bastilla, la gesta del 14 de julio de 1789 que dio lugar a la Revolución Francesa.

En la zona de Trocadero, turistas, residentes y parisinos se incorporan alegremente a la nueva cita que propone la Torre Eiffel cada noche en el entorno de las 8 hasta las 11 de la noche, en segmentos de 12 a 15 minutos.

Bernard Schmitt y Jacques Rouveyrollis pretenden rememorar los dos años de construcción que llevó el levantamiento de la enorme mole metálica a propósito de la Exposición Universal de 1889.

Lo hacen con todo el rigor de la modernidad. Emplean 400 proyectores de diodos emisores de luz (LED), que lanzan toda su carga lumínica en movimiento sobre los 325 metros de altura del emblema más renombrado de París.

El monumento más concurrido del mundo, con alrededor de siete millones de visitantes por año, se ve ahora bañado por un efecto óptico denominado estroboscópico, que alterna luces y sombras sobre los contornos de la Torre.

En los albores del fin de año, permanece ahora encendida de noche al estilo de una guirnalda blanca con curiosos adornos, la mirada hacia el Sena y el silencio cómplice con los espectadores que acuden a su encuentro marcado por la magia de la Ciudad Luz.

Comienzan los pestañeos, flashes y olas destellantes violeta, turquesa, verde, azul en diferentes matices, rojo intenso y suave, haciendo las veces de ensanchamiento o recortes de las siluetas de la Dama de Hierro.

Termina el regalo, sigue la noche. París.

Vive la France!-Sa traiti frantuzilor!

Nu stiu de ce nu mi-au placut francezii pana acum.Defapt am cateva argumente bine stabilite.De ce nu am invatat franceza a fost alta problema.N-am putut sa trec peste anumite principii prostesti si acum ma uit ca bou la poarta noua.Profesoara din generala saraca mai avea putin si imi baga franceza pe gat.La liceu sper sa nu raman.Ori inveti de dragul materiei,ori de dragul profesorului.
Limba este cam ciudata.Traditiile la fel.Cu branza lor milenara si mustarul de Dijon(mama ma-sii) nu prea m-au impresionat.Arhitectura este totusi de invidiat.Castelele de pe valea Loirei ,Eiffel etc. Tot aveam eu probleme cu ei. Acum pot sa zic ca nu mai am.De dimineata am ascultat o melodie (rap) cantata de cei mai buni rapperi din Franta.Concluzie?Vive la France

Melodia cu pricina:

If you have time or you are in Paris then don’t miss the Eiffel Tower in all it’s splendor.

As a way of celebration the tower will be offer a magnificent light show starting at 8 pm till 11 pm (1 hour interval). The show is about 12 minutes long.

From 22 oct. till 31 dec.

Conceived by Bernard Schmitt and Jacques Rouveyrollis and directed by Citelum with Magnum.

Si vous avez le temps ou si vous êtes à Paris, ne manquez pas la Tour Eiffel dans toute sa splendeur.

Un spectacle de lumière débute à 20h jusqu’à 23h (à 1 heure d’intervalle). Le spectacle est d’une durée d’environ 12 minutes.

Du 22 oct. au 31 déc.

Conçu par Bernard Schmitt et Jacques Rouveyrollis et réalisé par Citelum avec Magnum.

For more information visit : La Tour Eiffel