na, mint az a címből is kiderül erről a meleg-felvonulásról szeretnék néhány szót szólni.

Először is le szeretném szögezni hogy semmi bajom velük..tulajdonképpen nagyon aranyosak xD

Naszóval ezek a jó emberek folyton azt hangoztatják, hogy olyanok, mint a többi ember, de mégis ellent mondanak maguknak, már azzal is, hogy nekik van külön felvonulásuk, ahol illegetik magukat és beöltöznek fincsi ruhákba meg mittoménmibe..de aki el megy nagy része csak azért, hogy lássa, mennyien utálják őket..mert mindenhol vannak olyan emberek akiket nem a nemes cél érdekel hanem az hogy olyat cselekedjenek ami eltér vagy másnak rosz vagy valmi egyéb.. remélem érthető

Naszóval: a heteroknak sincs semmilyen felvonulásuk és a melegekenek is kéne részben tebni azért hogy jobban elfogadják őket..igaz a többi népnek is kéne, de ha azok nem teszik akkoris, nekik úgy kell tenniük, hogy úgy érezzék mindent megtettek, így talán a világa is jobban beolvadnak.

Jaj meg a melegekről még az, hogy miért akarnak megházasodni?:o ezzel annyira nem értek egyet, már nem is azért mert melegek, hanem mert én az esküvöt, mint kerszetény szart nem támogatom..ha két ember együtt akar élni, felhajtás nélkül is megteheti..én alapból nem is látom értelmét..

Na mindegy a szivárvány ragyogja be utatokat xD

Jaj a suliban ma szerintem simán elnyertem volna a napibuzi titulust. De mostmár nem kompromitálom megem, bár ez szerintem már nem is az..túl messzire mentem xD

CappyKentucky

Röviden smink, de így (a Magyar értelmező kéziszótár[ezentúl csak MÉK] segítségével cifrábban írva) mégis csak szebb, vagy csak annak hangzik, mert hiába mondunk valamit máshogy attól még az ugyanaz marad,. legfeljebb jobban hangzik.
Tegnap este ezt a témát hánytuk vetettük Cilivel MSN-en – a sminkelést a fiúk szemszögéből. És nem nagyon értettünk egyet.

Naszóval menjünk vissza a nagyon rég múltba és az állatokhoz előszöris… Az állatoknál ugyanis mindig a hím volt az, akinek feltűnőnek és díszesnek kellett lennie, hogy elnyerje a nőstény tetszését, innen jogosan jöhet a kérdés hogy akkor az embereknél, miért nem a férfiak azok akik sminkelik magukat, hogy díszesebbek legyenek[az embereknél miért olyan más minden?]… ezt valaki biztos tudja, de a köznép – és így én sem – nem.

Én azon az állásponton vagyok, ha valakinek jól esik nyugodtan sminkelje magát, még ha az illető fiú is, ugyanis az ődolga, hogy mit csinál, ha ő attól jobban érzi magát, akkor miért ne. És, mivel Cili kijelentette, hogy >>Így akkor elmosódnak a nemek közötti határok<<. Ez valóban igaz, mi emberek már egyre változatosabbak és érdekesebbek leszünk, ám viszont miért várjuk el mindenkitől, hogy a[k]ként viselkedjen, ahogy azt a természet [vagy mások..] elvárná… Az emberek már rég nem részei annak a bizonyos természetnek…messze vagyunk mi attól oh de nagyon – és nem csak e tekintetben, hanem sok másban is. Amúgy meg attól, hogy valami új, még nem feltétlenül kell tartani, az áram is új volt mégis megszerette az ember, persze volt egy csomó minden is amit nem, majd meglátjuk ez mire jut

Bill Kaulitzot nem kell senkinek sem bemutatnom, ő is azok közé tartozik, akik fiú létére festik magukat, róla is raktam ki egy képet.

Asszem erről ennyit, majd még ha eszebe jut valami kipót[o]lom legközelebb várhatóan az emokról fog szólni az eszmefuttatás

—

Jaj és még egyvalami, állítólag vastag, fehér keretes napszemüvegben úgy nézek ki mint a Paris Hilton öribari kerestetik-ben a meleg csávó….egyre jobb xD

CappyKentucky

Mert gumimedencében is lehet hatalmas a medencés parti, mert ha elfogy a bólé, sárgadinnyéből is nagyokat lehet alkotni, és mert van az a fáradtság amikor már kár beléd a redbull és a kávé.. Éljen a nyárból az a kis maradék!

Miután az étterem és szórakozóhely projekt csődöt mondott kicsiny Balaton parti városkánkban, a nép egy helyre koncentrálódott. Egy nem is akármilyen, hanem egy hihetelenül kicsi helyre. Így amíg eddig két esélyes volt, hogy összefuss egy kellemes, vagy netán kellemetlen ismerősöddel, most tutira veheted, hogy ugyanott  lógatjátok majd a lábatokat. Mindenki ismer mindenkit (vagy legalábbis azt hiszi), és szikrát szóró tekintetektől perzsel a levegő.  Ez így persze, hogy gáz, de mi ragaszkodunk hozzá. Így legalább nem érhet meglepetés..

Erről én is elbeszélhetnék akár órákat is de ráhagyom egy zsenire inkább. Jó szórakozást a kis citromoknak : )

Már egy ideje érlelődik bennem egy post, melynek témája az a bizonyos két betűs szó lett volna, de ez az elmúlt napokban némileg módosult.. Egy héten belül kétszer is hallottam ezt a kifejezést -,,nagyon NŐ”- és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy miképpen lehet valaki “nagyonnő” a mai világban. Pedig van ilyen, hiszen a kifejezést nem én találtam ki, férfiak szájából hallottam, tehát egy létező fogalom, csak éppen nekünk nőneműeknek, -azon túl, hogy dícséretnek fogjuk fel- nem mond túl sokat.

Arra, hogy hogyan lehet nő a nő már megszületett a válasz egy bizonyos könyvben, amiről már mindenki hallott. Én most álltam neki másodszor és egyre több mindenben nem értek egyet amúgy iskolázott írójával. (Mindamellett, hogy az elmúlt néhány hétben óriási lelki erőt adott nekem..) Aki olvasta, pontosan tudja milyen nézetet közvetít a könyv: A nő önmagában kell, hogy nő legyen, nem valaki által, nem valakihez viszonyítva.. Igen? És azt hogyan csinálja? Szerintem csak valakihez viszonyítva lehet valaki nő, és ez a valaki általában egy férfi kell legyen -tehát aki elő tudja csalogatni a nőből a benne rejlő NŐ-t. Miért is? Én személy szerint akkor érzem magam nőnek, ha annak látnak és úgy viselkednek velem, ahogyan egy “hölgyhöz” méltó. Ebbe beletartozik a figyelem, kedvesség, udvariasság, finom bókolás, a gáláns cselekedetek, a biztonságérzet, és még igen hosszú a lista.  Lányok! Tegyétek a szívetekre a kezeteket! Magatoktól hogyan érzitek magatokat nőnek, ha nem kaptok pozitív visszajelzéseket ,és nem kerültök olykor-olykor a figyelem középpontjába? A válaszom sehogy. Persze előfordulhat, hogy véresen feminista olvasóim most kikelve magukból ellenállnak, de ez akkor is így van, így kell lennie. Baromira nem értek egyet a szerepek felcserélődésével, mert ezzel megszűnt a férfi férfi lenni, és a nő nő. Nem tartom magam konzervatívnak, és abban tökéletesen egyetértek, hogy a szerepeknek ki kell egyenlíteniük egymást (azaz nem szakadhat minden a nő, de a férfi nyakába sem), de nem billenhet el az egyensúly valamelyik irányba. Egy férfi ne uralkodjon a nőn, de adja meg a biztonságot és tartást a párjána,k és segítse amiben tudja; a nő pedig ne akarja mindenben helyettesíteni a férfit -ne ő legyen a családfenntartó, még ha dolgozni kénytelen is, ne apuka menjen gyesre, és ne apuka mosson-főzzön-takarítson és gyereketneveljen, csak segítsen benne (mindemellett lenyírhatja a füvet, kicserélheti az égőket, megszerelheti a műszaki cuccokat és bevásárolhat… és még számtalan módón elláthatja a ház körüli teendőket). Ez most egy kicsit sarkalatosra sikeredett, de a lényeget azt hiszem mindnyájan értitek.

Visszakanyarodva az eredeti kérdésemhez: ha egy nő úgy tud igazán nő lenni, hogy éreztetik vele, akkor hogy tud nagyonnő lenni? Hogy nagyon éreztetik vele?

a  NŐ:

És a nagy sikerre való tekintettel, íme a Nagyon NŐ 2,  kedves pajtásom blogjáról.

Szerdán levágattam a hajamat. Talán sohasem volt még ennyire rövid, és magam is meglepődtem kilépve a fodrásztól, hogy mikor bátorodtam fel ennyire.. Utoljára két és fél éve érte drasztikus megrázkódtatás, azóta egészen visszafogtam magam változtatások terén és most tessék. Újra egy váratlan és látványos tett, ami egyszercsak kipattant a fejemből, és mint “talánmajdegyszerjövendőbelipszichológus” elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi ez az egész. Vajon összefüggésben áll-e azzal, hogy az elmúlt időszakban majdhogynem több álmatlan éjszakám volt, mint végigálmodott? Esetleg van-e abban valami, hogy ha változásra vágyunk az élet valamely területén, de nem tudjuk, hogyan valósítsuk meg, akkor a külsőnket támadjuk le először? A fodrászhoz rohanás a nők egyfajta segélykiáltása -szerény véleményem szerint-, amivel megpróbálják felhívni magukra a figyelmet, amikor már lankadozni látszik. De vajon van-e értelme, vagy ez csak egy néma sikoly az univerzum felé?

Egyre többet gondolok arra, hogy mi lenne ha nem lenne gáz. Kis lakáskámban igen nagy lenne a vész, mert nekem még a meleg vizem is gáz függvénye, a fűtésről és a főzésről nem is beszélve. Alternatív megoldásokon gondolkodtam, például, hogy tüzet rakok a szoba közepén és ezáltal melegedek, és forralok vizet egy lábasban fürdéshez, vagy megtanulok hideg vízzel fürdeni (grrrrrrrrr), vagy a lakóparkban összejövünk mindnyájan egy kollektív grillezésre és szalonnasütésre esténként.. Nem is tudom.. Eszméletlen mennyire függünk a gáztól és nevetséges, hogy a kereskedelmi csatornák olyan szintű pánikot keltenek a függőségünket kihasználva, hogy az elektronikai boltok most legalább nagyot kaszálnak -ami januárra nem volt jellemző. Villanytűzhely, villanyradiátor, mikrohullámú sütő, miegymás… Emberek! Nyugi van! A beijesztés marketing fogás. Egyre többen tapadnak a tévére esténként, hogy meghallgassák a fejleményeket, és egyre többen vásárolnak majdhogynem fölöslegesen.

Vagy csak én lennék túl optimista?

Rájöttem melyik sorozatra kezd hasonlítani a baráti társaságom: a Született feleségekre. Erre akkor döbbentem rá, amikor ma felhívott az egyik becsületbeli tag. Életünk akár a feleségeké, a problémáink dettó, a beszélgetéseink témái pedig általában a következők lettek: sütés-főzés, anyós-após, takarítás, kapcsolatépítő tréning, együttélés, gyerekek, házasság..  Viccesen hangzik, de ha jól belegondolok tényleg ezek lettünk. Hát normális ez?  Átlagosan 22 évesek vagyunk. (Én még ehhez képest is szemtelenül fiatalnak mondhatom magamat.) Természetes ha az ennyi éves lányoknak ebből áll az élete? Gyakran felteszem maganak ezt a kérdést, főleg mostanában. Én lehet, hogy még nem szeretnék-gondolatban sem- feleség lenni.

 Tavaly, amikor egy hónap után összeköltöztünk, jó ötletnek tartottam, de így lassacskán másfél év után kezdek ráébredni, hogy ehhez én még piszkosul fiatal vagyok. Fiatal vagyok azokhoz a problémákhoz, amikkel nap mint nap szemebesülök, fiatal vagyok ahhoz, hogy magamat majdhogynem teljesen feladva egyik része legyek csak a kettőnknek. Nevezhetünk éretlennek is-bár én nem hinném, hogy a kettő egy és ugyanaz-, de most másra lenne szükségem. Egy kis levegőre, egy kis önzésre, egy kis saját magamra. Éppen ezért el is döntöttem amit, és ez így lesz mindenkinek a legjobb. Egy részt nem szeretném ha a szürke hétköznapokba való túl korai belekóstolás keresztbetenne a boldogságunknak-mert hát nagyon dolgozik rajta-, más részt pedig nyugalomra van szükségem. A gondolataimra, amikre mostanában nem igazán jut időm és emiatt kicsit úgy érzem magam, mint valami őrületes gyorsasággal pörgő-forgó csodajáték a vidámparkban.

A másik probléma, ami még van, és valószínűleg akkor is lesz ha már lesz időm a gondolataimra, az a kettős személyiségem. Az a kettő, ami általában akkor vált, amikor hazautazom (akár Kaposvárra, akár Földvárra). És ez a váltás mindig is nagyon megvisel, akár felfele, akár lefele visz az utam. Szívesen értekeznék erről az érzésről olyan ismerősökkel, akik hasonló helyzetben vannak. Vajon ők is ugyanígy éreznek? Sehol sem találom a helyem és lehet, hogy ez a költözés is csak arra lenne jó, hogy rájöjjek, ott sem érzem jól magam, és gyakorlatilag amivel baj van, az a nem otthon, vagyis Budapest és az, hogy nagyon vágyom haza…

Mint minden második nyáron, idén sem dolgozom. Lehet tippelgetni, hogy ez miért van így, de jövőre talán újra kedvet kapok. Viszont ez az első nyaram, amikor úgy be vagyok táblázva, mintha minimumegy multinacionális cég főnökasszonya lennék. Na jó..kissé túloztam, de az biztos, hogy kilométerben legalább annyit utazom mint egy utazó nagykövet. (Vagy kétszer annyit ).

Nem elég a Pomáz-Pest-Balatonföldvár-Kaposvár négyszög, de Horvátország, Hajdúszoboszló, Debrecen, Lábod és most még Mezőkövesd is belekeveredett a képbe. (Igen… gólyatábor, para stb. De ezt már kifejtettem.) Oké, persze hawaii napfény, semmi dolgom, csak ne kellene ennyit utaznom, hogy mindenkivel válthassak egy-két szót. Már noteszem is van, hogy a különféle családi eseményeket belefirkanthassam, és utazásaimat ezeknek megfelelően alakíthassam, hiszen már két család tagja vagyok és két család az nem EGY-> A programozás okoz némi nehézséget. És akkor még a barátok, hál’Istennek ők általában útba esnek , de mivan ha egy nagyon fontos esemény fedi a családit. Illik ilyenkor a nagyon “illene elmenni”-re nemet mondani? Mert hát nem, és biztosan sokaknak jól esne és én is szeretnék ott lenni, de nem tudok egy nap hat órát utazni, a másik banzájt meg már megintcsak nem mondhatom le (hozzáteszem nem is akarom).. “Mörfi” bácsi megint közbeszólt..

Már megint gusztustalan dolgot műveltem. Már ezerszer megfogadtam, hogy nem teszem, de nem bírtam magammal..

Unalmamban régi képeket nézegettem. Nagyon régieket,akár 4-5-6 évvel ezelőttieket is. Siralmas, szánalmas, ocsmány.. Bármint nem a képek. Hanem a dolgok, amik azóta történtek. Minden amit én tettem és minden amit ellenem tettek. Milyen vidámak, őszinték és szabadok voltunk, mennyire tojtunk a nagyvilágra, mennyire nem érdekelt minket senkisem, mennyire nem függtünk senkitől. Mennyire nem tudtuk milyen következményekkel jár, amiket cselekszünk! Szerettük egymást. Sokan voltunk. Igen, azok a nagy-nagy szilveszterezések! De nem hogy redukálódott a számunk, de egymásra is támadtunk. Csaltunk, hazudtunk..minden ami belefér. Most már nagyon kevesen vagyunk a “régi bandából”, és már teljesen más kivitelben. Köszönőviszonyban ugyan, de a sok gonoszságtól görcsösen. Már nem árulunk el titkokat, mert nem lehet, már nem töltünk együtt annyi időt, mert így már minek. Szétszéledtünk és mindenki arra húz, ahonnan a többet reméli és nem arra, amerre igazán szeretne.

Ahogy a képeket néztem szörnyű érzés lett úrrá rajtam. Hihetetlen, hogy ahogyan idősödik az ember, mennyi bűnt halmoz fel. Sok nyűgöt akaszt a nyakába és úgy összekuszálódik, hogy élete végéig ott marad a súly, ami a szívét nyomja. Ezt éreztem. Tudom, hogy a jelenben kell élni és hagyni kell a múltat, de ha tehetném, lehet visszafordulnék és újra kezdeném. Valószínűleg ugyanott kötnék ki, ahol most tartok. Vagy ha visszamennék és nem tenném meg, amit utólag tudok, hogy baromság volt,  akkor minden másképp történt volna? De lehet, hogy úgy is tök jó lenne, maximum tiszta lenne a lelkiismeretem. Nem ostorozhatnám magam, hogy ugyan, hülyelány, ezt és azt miért tetted meg és amazt meg miért nem? Miért nem láttál át a ködön és miért hagytad magad beledöngölni a földbe? Miért hittél mindenkinek, aki később a bajt hozta rád? És miért nem hallgattál az eszedre, ahelyett, hogy a szívedre hallgattál?

Megbántottam sokakat. Legtöbbször akaratom ellenére és sokszor nem azoknak okoztam fájdalmat, akik megérdemelték volna. Egyre többen vannak, akiket nem szeretnék látni soha többet és egyre kevesebben, akiket őszintén szeretek. Normális ez? Mindig is utáltam a haragot, de a békére törekedni nem érdemes. Mindig lesz valaki aki a hátadba állítja a nagykést, csak várd ki a végét.

 És ami a legszomorúbb, hogy mindannyian ugyanúgy kezdtük. Kis angyalkaként, vidáman, kiegyensúlyozottan, szeretetre  - nem utálatra- teremtve. És most hol vagyunk? Na ezen érdemes elgondolkodnunk. 

Azt hiszem igaz az a meglátás, miszerint a párok egymáshoz idomulnak egy idő múlva. Külsőleg és belsőleg egyaránt. Az is igaz, hogy velünk is ez történt. De elég súlyosan. Ami miatt viszont egy cseppet sem bánom az az, hogy általa pozitívan változtam, még ha ezt a megszokott környezetem nem is tolerálja. Lehet, hogy már csak az Ő vicceit értem, lehet, hogy most már a mi közös értékrendünket követem, de ez még önmagában nem is lenne rossz, hiszen nem egy elvetemült szekta tagjai vagyunk, csupán így gondolkodunk. Ami aggasztó az az, hogy összekülönböztem a nézeteim miatt másokkal. Másokkal, akikkel eddig nagyon egy hullámhosszon voltam, most pedig egy hatalmas szakadék választott el tőlük, lazán átugorhattam volna, de nem éreztem úgy, hogy nekem az jó volna. Talán nem is az értékrendünk miatt volt így, lehet, hogy csak az adott lelkiállapotunk különbözött, mindenesetre rossz volt átélni, ahogyan 3 ismerős ismeretlen vitatkozik. Mert azok vagyunk. Ismerős ismeretlenek. Még ha voltak is idők,amikor úgy éreztem, hogy a legszorosabb barátság köt össze minket, tegnap megfordult a fejemben, hogy talán sohasem bíztunk igazán egymásban. És ha netán az érzelmi viharok közepette titkokat bíztunk a másikra, utána tudat alatt féltünk, nehogy azt a másik bárkinek is elmondja.  Lehet, hogy ez csak illúzió és csak a mostani szemszögemből tűnik így, hiszen mindezt nem éreztem egészen idáig. Nem vagyok bosszúálló-leginkább azért nem, mert eddig ha véletlenül bosszút is akartam állni, akkor is én húztam a rövidebbet, így hamar leszoktam róla -, nem kell csak azért szeretni, nehogy elmondjak valamit valakinek, mert úgysem mondom el, ha tudom, hogy ne. Nem vagyok kavarógép, tőlem aztán nem kell tartania senkinek. Vagyis: Csak ha tényleg, igazán fontos a barátságom, az aki vagyok, azzal együtt ahogyan gondolkodom-még ha az részben más is, mint a megszokott-, CSAK akkor! De akkor szíves örömest, mert nekem fontosak vagytok!

(Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is írjak.  Írjam le amiket a képeken látok, vagy írjak valami egészen másról. Meséljem el az élményeket, amiket úgysem tudnék érzékeltetni veletek, vagy szóljak arról, ahogyan éreztem, amiket tanultam és ahogyan megismertem a határaimat.. Azt hiszem már most tudjátok melyiket választottam. )

 Az elmúlt időszakban rengeteg dolog megváltozott. Köztünk és az életünkben. Még nincs egy hete, hogy Pomázon vertük fel sátrunkat. A költözés borzalmas volt, rádöbbentem, hogy erősebb vagyok, mint azt valaha hittem. Testileg és lelkileg. Talán még most sem értem el a tűréshatárt, de nagyon közel voltam hozzá. Tudtam, hogy sokan büszkék lennének rám, ezért küzdöttem.  

 A köztünk lévő bonyodalom már a nyaralás előtt érzékelhető volt, és annak ellenére, hogy igyekeztünk tudomást sem venni róla, sajnos végigkísért minket egészen mostanáig. És hogy miről is beszélek? Szerintem nincsen olyan kifejezés, ami kellőképpen tükrözné az „ elhidegülésünket”, de ez sem a megfelelő. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy más dimenziókban kezdtünk el létezni. Ezek a dimenziók egymástól merőben különböznek és iszonyatosan távol vannak egymástól. Elbeszéltünk egymás mellett, nem figyeltünk a másikra, monotonok és unalmasak lettek az együtt töltött órák, és ráadásul még ezekből is kevés jutott nekünk. Két ember lettünk a metrón, akik állnak egymás mellett, de a tekintetük sohasem találkozik.

A nyaralás hasonlóan alakult. Félreértések félreértéseket követtek, támadtunk, harcoltunk, vívtunk egymással és hogy ezt kevésbé érezzük olyan sok programot szerveztünk, hogy véletlenül se maradjon időnk magunkba szállni. Ezek a programok mesések voltak, merültünk búvárfelszerelésben, palackkal, voltunk Pulában, hajókáztunk, kirándultunk, strandoltunk, jókat ettünk-ittunk.. de valahogy mégsem együtt voltunk ott. Ezt addig húztuk halasztottuk, hogy végül elértük a határt, ahonnan kétfelé ágazott az út. Vagy összeszedjük magunkat, vagy.. És kimondta, amit az elmúlt 11 hónapban még sohasem és amitől annyira féltem. Szerencsére VAGY kötőszó állt előtte, de  nagyon megijedtem. Tudtam, hogy szeretem és ha eddig működött most sem adhatjuk fel. Aztán Ő is megijedt attól, ami elhagyta a száját és a nagy sírás-rívás közepette átöleltük egymást. Na ekkor nyílt meg a két univerzum közötti átjáró és azt hiszem átlépett az enyémbe. Azóta erősebb a kapocs, mint valaha. Lehet, hogy kellenek ezek a határok, még ha bennük is van a lehetőség, hogy elbukjuk? Kellenek, hogy rádöbbentsenek minket, mit csinálunk rosszul?

Így visszanézve nem maradt más, csak a szép emlékek, a mosolygós, szeretős képek és a tudat, hogy összetartozunk, lassacskán egy éve.

Mivel, hogy hetek óta problémát jelent az elalvás, tegnap úgy döntöttem, hogy előkeresem a régi könyveimet. Találtam is egy pszichológiai témájút (egy időben csak ilyen könyveket olvastam), amiben találtam valami egészen érdekeset. Legalábbis számomra érdekes dolgot.

Perfekcionizmus a becses neve. Aki egy kicsit is konyít az angol nyelvhez, már tudja miről beszélek. Hívhatjuk maximalizmusnak is, de annál vészesebb. Lássuk, mik is az általános “tünetek”:

,,Nem elég számukra a jó kategória, ők jobbak akarnak lenni, mint mások. Egyfelől alkalmatlannak és gyengének érzik magukat, másfelől viszont tele vannak irreális kívánságokkal és váradalmakkal. Gondolatban állandóan olyasmit hajszolnak, ami nincs, és feltehetően nem is lesz meg nekik. Tökéletességre törekednek, és mégis úgy érzik sorozatosan csődöt mondanak. A depresszió kialakulása már csak idő kérdése…. “

Hogy miért találtam érdekesnek? Mert én ilyen vagyok. Nem tudom hol kezdődött, de ez van. Belebolondulok, ha valami nem stimmel és megőrülök, hogyha nem tudok 120%-ot nyújtani. Persze nincs olyan ember, aki erre képes lenne, de én mindig megpróbálom a lehetetlent. Ezzel viszont csak azt érem el, hogy kiborítok mindenkit a környezetemben, és ami még rosszabb, hogy magamat is tönkreteszem. Belátom, ez van, de hogyan tovább? Gondolkodjak másképp, mondják az okosok. Ez fontos is, de hogyan kezdjek neki? Ma azzal próbálkoztam, hogy tanulás közben sokszor felidéztem kedves gyerekkori pajtásomnak történeteit, aki egyszerűen nem tanul és kábé ugyanott tart ahol én és a vizsgái is mind megvannak. Ez egy olyan lelki löketet adott, hogy csak úgy brillíroztam. Hiszen ha Ő nulla tudással el tudja adni magát, akkor én viszonylag naggyal… Hehehe.. Menni fog.

És ha már a könyv a téma, találtam benne más valamit is. ,, Akit nem igenelnek, az nem tudja elfogadni saját magát.”- és ezt követően felsorolnak jó néhány szeretethiány okozta tünetet. Pl.: Állandóan bizonyítania kell magának és másoknak, hogy ki ő és mire képes, fél attól, hogy hibázik és kudarcot vall, perfekcionista ( ), falakat emel maga és mások közé, domináns hatást kelt, pedig nagyon bizonytalan, éhezi a tetszést, az elismerést, a dícséretet.. satöbbi.

Na most, hogy analizáltam magam, rádöbbentem, mi a bibi, de azt hiszem képtelenség rajta változtatni. Vajon a folytonos elismerések, előre lépések segítenek majd, vagy már belehajszoltam magam a mókuskerékbe és nincs kiszállás? Mindig jobbat és többet akarok majd? Tönkre fogom tenni magamat? Banyek.. (Ha valaki ismer egy jó pszichológust.. )