Kisvártatva bevonult az orosz társaság, jellegzetes, alkohol tartalmú italokon érlelt piros orral. Két házaspár volt, visszatérő vendégek, mindig szomjasak és általában jó étvággyal.
Felbőgött a gépház és én a kapitányi taton foglaltam helyet, azaz az első konyhaajtó mellett, a hűtővel átellenben, az előkészítő pult sarkában. Ernő kisasszézott mellettem rendeléseket begyűjteni, mert egy portugál asztal is összejött időközben.
A tűzhelyen egy fazék bableves rotyogott, a fritőz az előző rendelés teljesítése utáni meleget okádta magából, Józsi két palacsintasütőt már odakészített az égőfejekre, amikből a forrósodó olaj kis táncoló délibábokat eregetet a tűzhely fölé. A vagonszakács a korát meghazudtoló gyorsasággal pörgött-forgott, s ha lett volna haj a feje tetején, akkor mostanra biztosan lobogott volna. A nagy hőség lecsalta rólam a pulóverem és elkerülhetetlenné vált a folyadékhűtés alkalmazása. Megértettem a hideg, habos sör jelentőségét. Ez az egyetlen olyan folyadék, ami könnyed, habzó stílusával a bensőt elárasztva képes a szervezetet hűteni, ugyanakkor melengeti a lelket, de nem vág fejbe.
-    Szilvi, nem vagy éhes, nem eszel valamit? – kérdezte Józsi az ételek kavalkádjából.
-    Nem, még nem, köszönöm. De a palacsintából majd ennék, mert azt nagyon szeretem – válaszoltam és máris összefutott a nyál a számban a frissen sült palacsinta gondolatára.
Ernő visszaért az asztaloktól. Tekintete megakadt mellmagasságomban és csöppet sem leplezve bámult rám. Hiába, bő pulóverem már egy széktámlán pihent és pólóm vékony rétege úgy árulkodott kontúrjaimról egy szakavatott szem előtt, mint váza árnyéka a falon a műkincsgyűjtőnek. A forma, stílus látszik, de a textúra és szín titok marad.
-    Olyan szép vagy Szilvikém – mondta előremeredt tekintettel Ernő – Józsikám két rántott szeletet adjál sült krumplival, – küldte el a rendelést a jobb vállam felett. – nagyon egyben vagy. Ugye Józsi?
-    Igen, igen.  – bólogatott erősen, bár ellenkezni ereje sem lett volna.
Az oroszok időközben már a harmadik üveg bort ízlelgették, amihez elkezdtek ételeket rendelni. Ernő fel alá futkosott.
-    Vihetem a sajttálat? Hogy állunk? Komolyan mondom nagyon jó alakod van.
A Fütyülős is fogyott rendesen az asztaloknál, Ernő jól rákapatta ezeket a népeket.
-     Te nem kérsz? – szögezte nekem a kérdést, amire persze nem volt a válaszom; egyrészt, mert a Zwack féle alkohol tartalmú ital nem tisztességes pálinka, másrészt rövid úton végzett volna velem. A józanságomat pedig mindenképp meg szeretném őrizni. Maradok a sörnél.
A frissen sült palacsinta becsalt a konyha bugyraiba. A serpenyőről éppen csak lecsúsztatta Józsi, én már szórtam is rá a kristálycukrot és facsartam rá friss citromot. A „limonádés” a kedvencem.
-     Egyél csak Szilvikém, ne fogd vissza magad, van még – biztatott, bár nagy szükség nem volt rá, mert úgyis pont annyit eszek, amennyi jól esik.
Ernő visszakerült a konyhába, mögém állt és megfogta a derekam.
-    Szép vagy, mondtam már? – duruzsolta a fülembe.
Egy lépésből száznyolcvan fokos fordulatot vettem, kiszabadultam és szembe kerültem vele. Még mielőtt lenyeltem volna a falatot folytatta:
-    Én nem szeretem a nagy melleket, mert az nem olyan kívánatos. Az be tud pállni bármit is csinálnak vele. De a tied olyan szép formás. – s már lopózott is közelebb.
-    Nana! – fenyegettem meg az ujjammal.
-    Ne hadonássz, nem érek hozzá, ne félj! – mentegetőzött, de pajkos fény villant a szemeiben.
Hohó, nem lehet engem könnyen megtéveszteni! Inkább a konyha hátsó kijáratán át távoztam és láttam, ahogy kisvártatva megrakott tányérokkal az asztalok felé veszi az irányt az első ajtóból. Visszafelé a hátsó ajtóhoz jött, hogy letegye az asztalokról összegyűjtött mosatlant, én ekkor az elsőhöz mentem sörért, ő az elsőhöz jött az ő söréért, én visszaaraszoltam hátrébb palacsintáért, ő hátrajött egy újabb ételért, én ekkor előrementem a poharamhoz, egy fordulóval később elöl találkoztunk, mert megint kértek egy kör Fütyülőst a vendégek és persze a hűtő az első ajtó mellett van. Így kergetőztünk mi ártatlanul mókázva.

Az oroszok Csehország területén kivonultak – az étkezőkocsiból. A vonat lágy ringása alkoholszűrőjükön keresztül felerősödve jutott el hozzájuk és ők, mint érzékeny szeizmográfok rezonáltak a legkisebb kilengésre is. Az asztaluktól, a konyha elejéig bevetettek mindent talpon maradásuk érdekében; a koreográfiát egy kreatív táncműhely is megirigyelhetné. A kezek hol a magasba lendültek, hol egyik oldalon próbáltak támaszt találni, hol asztalsarkot fogtak, hol előrepittyedtek a törzsről, mikor a felsőtest megdőlt. Mintha egy részeg százlábú sétált volna köztünk, olyan volt az összhatásuk.
Ketten már gond nélkül átjutottak a konyha sarkánál, amikor a bajszos férfi, ajtófélfának nézve a sarokban álló kiszolgáló kocsit, abban próbált megkapaszkodni. A kocsi kerekei engedelmeskedtek a fizikai erőszaknak és az nagy csörömpöléssel az orosz előtt termett, aki hiába akarta, akkor se tudta visszataszajtani a sarokba. Ebben a pillanatban Ernő fordult ki a konyhából kezében kávékkal a portugáloknak, de a spontán útblokk miatt megtorpant.
-    Szilvikém segíts már nekik egy kicsit – mondta és én szolgálatba helyeztem magam.
A bajszos szemében hálafények gyúltak az útfelszabadításom után. Rám mosolygott és utána lavírozó felesége is melegen megköszönte nekik tett szolgálatomat.
Távozásuk után a vagon nyugodtabb lett. Nemsokára a portugálok is visszavonultak, én pedig leültem a személyzetis asztalhoz.
A páraköpenybe bújt vonatablakon kitekintve láttam, hogy az időjárás mostohára fordult, Csehország tájait a hóesés fehérre színezi, a szél őrültként rázza a kopasz fakoronákat és a fűszálak mielőbb magukra húzzák hózakójukat a közeledő, komoly esti fagyok ellen. A nagy szürkeségben csak vonatunk húzott át hosszú sárga kígyóként, megszínezve a sínpár melletti friss hódarát az ablakokból kiszóródó fénnyel.
Kisvártatva a vonat vánszorgásba kezdett a nyílt síneken. Kolínba bekúszott és ott egy nagy sóhajjal megadta magát, ekkor a vagonunk is elsötétült. Ez az időjárás úgy tűnik nem volt a mozdony kedvére. A kalauzok végigjárták a vonatot, és mindenkinek, aki Prágába ment, vagy ott szállt át, azt tanácsolták, hogy válasszon másik szerelvényt, mert itt legalább egy óra késés várható. Ekkor a napnál is világosabban láttam, hogy a nyolc perces drezdai átszállásomból semmi nem lesz.
Az étkezőkocsi sötétjéből kémleltem a havas szélre rádőlő fekete alakokat, ahogy futkosnak a peronok között. Csend lett, nagyon nagy csend. A vagon kiürült, senki nem maradt ott csak mi hárman. Józsi, Ernő és én.
Ernő felkapcsolta a vésztápellátást, mert azt nem szabad hagyni, hogy a hűtők leolvadjanak és a világítást a minimumon tartotta energiatakarékossági okokból. Kiderült, hogy ami most történik az nem egyedi eset és csöppet se kell félni, mert úgyse tudjuk mi lesz. Sörünk még mindig van, azaz egy század mulatásához elegendő sörhegy tetején ülünk, amiből nagy baj nem lehet. Kaptam egy tányér gőzölgő bablevest füstölt tarjával, mert meglátásuk szerint azzal a néhány palacsintával nem lakhattam jól, amit a délután bekaptam. Áldott jó fiúk Józsi és Ernő.

Estebéd után én folytattam Krusovicével, vendégszeretetük figyelmességével, ők Borsodiztak. A türelem meghozta gyümölcsét, mert a vonat a sötétség leple alatt tovább gördült és néhány üveg aranysárga gyönyör után befutottunk Drezdába. Eljött az elkerülhetetlen, az elválás. A búcsú keserű volt, de a sör édes…

U.i.: Drezdában felszálltam a következő Lipcsébe tartó vonatra, amin a német precizitásnak, korrektségnek hála a következő történt: „Danke schön.” „Bitte schön.”