Ott voltam rendkívül jól éreztem magam azt leszámítva hogy a helyszín szívemtől teljesen távol áll… jól ismertem a vonat állomást amelyet az előtt pár hónappal egy szombati napon könnyes szemmel hagytam ott, az út most annyi különbséggel hogy a borzasztó hőség miatt teljesen száraz volt… és semmit se borított hó vagy a fák zöldje ugyan azon a megszokott úton vezetett…na mind1.

Majd leírom melyik koncerten voltam ott egyelőre legyen elég a tény…hogy ott voltam…

Augusztusban eljutottam az Azfeszt Zenei fesztiválra ahol több fellépő között egyik most már kedvenceim közé emelkedett Darkest Hour is fellépet. A fesztivál előtt is hallgattam a számaikat és szerettem is őket de áhh élőben úristen mennyire más mennyivel jobb sokkal jobb. A nagy színpadon léptek fel egy viszonylag nem nagy számú közönség előtt de a hangulat amit csináltak fergeteges volt. Elmondhatom hogy egy pár zenekar koncertjén voltam már de eddig ez toplistás élmény volt számomra. A koncert kb 1-1óra 10percig tarthatott. A közönség aki ott volt jól érezte magát , tombolt , ordította a szöveget és egy rendkívüli jó pogó alakult ki (már amennyire egy pogó jó lehet) nah és most következzen az egyik kedvenc számom tőlük nektek…

Fehérvári és fehérvári kötődésű filmesek számára felhívás

Érdekes,vicces, azonban jórészt hasztalan tárgyak egész kincsestárára bukkantam tegnap éjjel. Egyes darabokon jókan nevettem, míg mások előtt értetlenül álltam -illetve ültem, sőt, majdnemhogy feküdtem- és nem tudtam mit kezdeni velük.
Példának okáért itt van rögtön az első tárgy:

Nem tudom ki mit lát a dologból… én ha nem olvasom mellette a leírást, nem biztos, hogy első nekifutásra felfogom mit látok…
Ez kéremszépen egy nyakkendő, sörnyitóval a végén.
Elgondolkodtam… Mikor vesz fel az ember nyakkendőt? Esküvőre, vagy hasonló horderejű ünnepségre (legalábbis ha a saját családomból indulok ki), viszont nem voltam még olyan helyen vendégségben, ahol ha üvegben kérem a sört, nem nyitják ki nekem rögtön. Ígytehát a nyakkendő értelmetlenné vált.
Vagy munkába. Oda is csak a hivatalnokok, politikusok (gondolom én)… Munkában viszont nem sörözik az ember. Munka után esetleg, de akkor is inkább beül valahová (ott meg ugye kinyitják neki az üveget), nem pedig megveszi az üveg sört, és kiül a szabadba csakúgy….
De fordítsuk meg a dolgot! Hol van az embernek szüksége sörnyitóra?? Otthon esetleg, ha vendégeket vár, és megkínálná őket egy sörrel. De otthon meg minek a nyakkendő? Deha mégis? Akkor az hogy működne? -”Te, gyeremá’ ide, kéne a nyakkendőd!” ? Tehát megintcsak értelmetlenné vált a dolog.
Fesztiválon . Na ott néha tényleg jóljön egy sörnyitó. Viszont ki hord nyakkendőt ilyenkor??
Egyetlen helyen tudom elképzelni, de a használata ott is kicsit döcögne. Egy jólmenő pub -ban, elképzelhető, hogy jön a pincér, és a szemem elött nyitja ki az üveget, a nyakkendőjével. Az tetszene.
De ezen kívül??

A múlt hétvégén (szeptember 6.-án)  egy meghívás miatt kint voltunk a Szeptemberfeszt-en Bogyóval és a kacsákkal. Petivel (Ő a párom) csináltunk egy szállítóládát, ami pont befér a kocsi csomagtartójába. Szerencsére Kázmér még kicsi ezért Ő is belefért még a ládába. A hatás hihetetlen volt! A gyerekek imádták őket, de ég a felnőttek is el voltak ragadtatva a jószágoktól. Bogyó volt a fő szenzáció! Mivel rendesen megy pórázon ezért bárhova lehetett vele menni, a Peti egyszer végig sétált vele a parkon ez másfél órájába került. A kacsák is nagyon ügyesek voltak. Számomra szinte hihetetlen, hogy ennyire el tudja bűvölni az embereket két kacsa látványa. Bár Hápi tényleg olyan volt mint a mesekönyvek kacsája, de akkor is egészen megdöbbentő ez az egész számomra.

Bogyóról is új dolgot tudtunk meg a hétvégén, nem pisil be a kocsiba. Azt tudtuk eddig is, hogy szobatiszta (a tyúkólban alszik, de oda sosem pisil csak a kifutóban),de ezt álmodni sem mertük volna. Hazafelé jöttünk mikor elkezdett panaszosan sírni, nagyon megijedtünk, ezért leálltunk hogy kicsit kiengedjük. Miután elvégezte kint a dolgát visszaugrott a kocsiba és nyugodtan utazott hazáig. Nekem ez szinte megdöbbentő, soha senki sem tanította erre! Egyre inkább meg vagyok róla győződve, hogy a kecske okosabb, mint a kutya.

Mindent összevetve egy jól sikerült hétvégét tudhatunk magunk mögött!

Addig – addig beszéltünk róla, hogy végül tényleg elköltöztettük a blogot. Nem kellett sokat hezitálni, nem is volt sok nyomós ok volt rá, csak a kiváncsiság, amit viszont a WordPress teljes mértékben kielégít a statiszikáival!

Hogy segítse a költözés tényét feldolgozni, itt egy kis szösszenet a jóviszony megromlásáról, még a tavalyi Hegyaljáról:

B: Dobj má’ ide egy sört!
A: Ez az én tisztaszobám!*
B: Haggyá’ má’!
A: Aggyá’ 20 forintot!
B: Honnan a f*szomból adjak? Az összes pénzemet neked adtam!
A: ‘Háromhuszat’ adtá’!
B: Tudom… De előtte odaadtam az összes pénzt….Kösz! (megkapta a sört)
A: Csak a barátság miatt. Hogy ne romoljon meg köztünk a jóviszony!
B: Jah… tegnap majdnem megromlott.
A: Áö… majdnem! Kint hagytad a napon, azé’!
B: Höhö…. mit?
A: A Jóviszonyt bazmeg! Mit?!

* Tisztaszoba = A Tisza partján leterített leopárdmintás pokróc, melyre nem léphettek rá cipőben, papucsban, koszos lábbal…

I know it’s late to think about impressions of an event that is already marked as past event… but i have been just going through my pictures and the Internet in search for something entertaining and found pictures of the Campus Fesztivál with the public. Looking at them it just came to my mind those “few” (:lol:) minutes, well almost half a day, spent there. Since i have written my review of the festival/gig i have found several sites that quote some of my words about it. It’s always nice to see people having similar feeling to yours about something you both like. Last week i was longing for a good gig and to have the opportunity to air a bit my mind, and was hoping i can do it at the Ruzsa Magdi gig (since the last time when i saw her it was amazing), but things didn’t went as i planned. Still longing for a hell of a great gig, but the only problem is that i won’t get it. At least not until October, when hopefully will have some nice people to hang out with a little once in a while. But the only thing that i’m eagerly looking forward is another TR gig… i guess they are the only ones (to me) that can really make me forget about everything that is not properly good in the everydays.

It’s September already. And it’s now a year that i’m blogging. Well on this domain for 11 months, but i had one for a month which i accidentally deleted … so that makes a year all together in a week or so. Started it a few days before my last year of high school started. The day before yesterday we had a reunion of our class, and it was nice to see everyone again and to have a small chat with the people that i haven’t seen for a long. Now will see them who knows when, since after i will leave to my university town most probably until November/December won’t be coming home. And the same applies for almost everyone.

Now tomorrow heading to Cluj to look around for some apartment and to pick up one that i will call home for the upcoming one year.  Here’s a song that i’ve been listening to a lot in the past days ; Skillet – Whispers in the dark!

A minap voltam Dombóváron üzleti tárgyaláson, ugyanis hamarosan saját bizniszt / céget / alapítanék, de erről később majd sokkal részletesebben beszámolok, mihelyst publikussá válnak a dolgok. Addig annyit említenék, hogy voltam Dombováron belül a Street Ball rendezvénysorozaton, ahol már nem is a rendezvény volt a fő attrakció hanem az hogy én jomagam is jelen voltam az eseményen. Nagyon szeretem mikor nem csak felismertek hanem akár közös kép erejéig odajöttök hozzám vagy autogrammot kértek, hiszen ez egyfajta visszajelzés számomra, hogy kedveltek, csípitek amit csinálok. Az elmúlt időben rengetegen jöttek hozzám már ilyen olyan indokkal, kéréssel, és mind mind ugyérzem eleget tettem a dolgoknak. Köszönöm a Dombóvári napot
Itt egy közös kép melyre májvíájpín bukkantam rá:

Dombóvári emósokkal(L) Köszönöm nektek(L):$

UPDATE: nagyon sok felháborodással kapcsolatos kommentet levelet, kaptam… Hogy hogy lehetek ilyen beképzelt, így UPDATE-be említeném, hogy természetesen az hogy “én voltam a fő attrakció” úgy értettem, hogy mikor arra a pár percre kinéztem a streetball fesztre, sokkal többen sutyorogtak és néztek rám, mint amennyien a fantasztikus StreetBallt nézték. Remélem mindenki akit megbántottam a possztal, most már érti, hogy hogy értettem. Üdv: HS.

Azt írja az Index, hogy a Szegeden hajnal kettőkor a főjegyző lekapcsoltatta az áramot a Szegedi Ifjúsági Napokon.

Jó nagy baromság volt. Egyrészt azért, mert az ott szórakozó fiatalok még kevésbé fogják tisztelni az intézményrendszereket, ami ugye egy demokráciában káros, másrészt ezen a fiatalok szavazatain is múlik, múlhat a városvezetők sorsa.  Mondjuk a szociknak nagyjából kapáltak jövőre az önkormányzatin is.

A zajt meg kilehetne igazán bírni négy napig.  A kisvárosban ahol lakom minden évben megrendezik a Paprika Napokat, amit évek óta a házunk mögötti parkolóban tartanak. A rendezvény két napos – péntek-szombat -, viszont már csütörtökön elkezdik állítani a sátrakat, színpadokat és hétfő mire teljesen eltűnnek a munkások. Még egy hét mire a szemét is.  Háborogni háborgok, de elviselem, mert sok ember érkezik és jó a városnak (hogy a városatyáknak és  bizonyos helyi vállalkozóknak mennyire ebbe most nem mennék bele.)

Szóval akinek nem tetszik az ilyenkor menjen el egy-két napra valahová az országban, nagyon szép helyek vannak itthon is.

A Tankcsapda-koncert látogatóival együtt összesen 390 ezren voltak a Szigeten, ami ötezerrel több a korábbi évek rekordjánál. A zárónapon 68 ezren voltak, így anyagilag is nyereségessé vált a fesztivál. A látogatócsúcsba a szervezők a rasszizmus elleni megakoncert nézőit nem számolták bele, ahogyan tavaly a Magyar Dal Napját sem. Itt az esetleges nyereséget a rasszizmus elleni harc támogatására ajánlották volna fel, ez a nap azonban anyagilag veszteséggel zárt. A szervezők ennek ellenére úgy értékelték, hogy az ügy szempontjából mindenképpen megérte megszervezni a koncertsorozatot…

A Sziget zárónapján, a Nagyszínpad utolsó produkciója, a Faith No More-koncert után meg is kezdték a színpad bontását. A bontás a takarítással együtt két hetet vesz igénybe, és utána kezdődnek a kertészeti helyreállítási munkálatok.

Nincs mese, be kell látni, hogy a mi csapatunk nem normális, agyamentek vagyunk mind… Szerkesztőségünk a nagy magyar Szabó Szilvi-helyzet nyomába eredt, hiszen – mint tudjuk – a Fatboy Slim magyar vokalistájáról van szó, aki köztudomásúan egy könnyűvérű lány, és egy kockacukorért bárkit kikísér a vécére.

A következő felvonásban Karda Bea mellett még Vaddisznó is látható, rengeteget izzadtunk ezzel az anyaggal, az első rész picit lapos lett mégis (Murphy törvénye), a második valamivel pörgősebb azért. De amin keresztül kellett mennünk, az nem semmi…

Ennyit a Szigetről, ez most megnéztük, aztán nem beszélünk róla többet… Túléltük, ez a lényeg.

Nagyon készültünk az utolsó napra, hiszen a mai napig hihetetlen dalokat író The Offspring mellett gyermekkorom másik meghatározó csapata, a Faith No More is fellépett. Elsőként Danko “Vadparaszt” Jones és csapatának produkcióját sikerült elcsípnünk. Hát az az ember végtelenül profi zenész, jó zenét is csinál, de akkora türhő bunkó, hogy szöget lehet beverni vele. Az, hogy vagy tíz percen keresztül ecsetelte, hogy nincs rajta a neve egy kib@&#tt transzparensen sem, majd rájött, hogy de, csak elnézte…
Nem baj, azért belekötött a betűméretbe, biztos, ami biztos. 10 perc zene, 20 perc beolvasás. Az egyik honfitársunk mögöttünk szóvá is tette neki, hogy idézem: “Ne pofázzál bazmeg, nyomjad!” Biztosan értette.

A koncertet nem vártuk végig, mert egy-két szám és beszéd után úgy éreztük, innen már sok nem jöhet, és áteveztünk a MR2 (misztertú) színpadához, ahol az Amber Smith már javában tolta az indie-t, jók voltak, pörögtek, új gitáros van meg minden, nézzétek meg, ameddig lehet, mert olyan pletykák kaptak szárnyra, hogy sokáig már nem lesznek együtt a srácok. Meglátjuk.

A The Offspring koncertjét már nagyon vártam, mert nekem személy szerint tetszett a tavalyi bulijuk is, még ha rajtam kívül senkinek sem, de ez az idei sokkal jobb volt. Dexterék soha nem a hatalmas látványról voltak híresek, viszont most itt volt zongora, pólóosztogatás, “Intermission” tornával, közönségénekeltetés, és hál’ Istennek az új lemezről is több dalt adtak elő, nem a csontig lerágott régieket nyúzták agyon. Látszott rajtuk, hogy élvezik a bulit, a hajuk is rendben volt, a hangulat is hatalmas volt.

Végül, de nem utolsó sorban a Faith No More lépett színpadra, akik playboynak öltözve (Mike Patton pezsgősüveggel a kezében) elénekelték a “Reunited” című dalt, ami alatt kicsit megilletődötten álltunk, én konkrétan rá sem ismertem egyes tagokra, annyira megváltoztak. De utána beleharaptak rendesen a pogácsába, és odacsaptak mindenkinek. Mike evett cipőfűzőt, a fejére húzott egy piros bugyit, megülte az egyik security-t, beszólt a közönségnek, éljenezte a közönséget, meghalt, feléledt, hörgött, énekelt, visított, mindent csinált, amit csinálnia kellett, zseniális előadó még mindig. A többiek is rendesen odatették magukat, megvolt minden nagy dal, teljesen rendben volt a koncert, kivéve talán, hogy Jim Martin nem része a zenekarnak, pedig jól mutatott volna. A ráadásban eltolták még a “Digging the Grave”-et, amivel megkoronázták az estét, és pontot tettek az egész Sziget végére, ami innentől jött, az már csak extra volt.

Az egyik ilyen extra volt a kultikus Life of Agony, akik teltházas bulit adtak még utoljára az MTV sátorban. Ez volt az első olyan koncert, ami megszólalt ezen a helyszínen , és a közönség igencsak meghálálta a csapatnak az előadást. Nagyon jó buli volt, rég meg akartam őket nézni, de végre sikerült elcsípnem. Nem csalódtam.

Összességében hatalmas volt az idei Sziget, a headlinerek jól lettek kiválasztva, a terület sem volt akkora, könnyebb volt bejárni az egészet. A rekordszámú nézősereg pedig magáért beszél. Gratulálunk a szervezőknek!

“Vannak azok a hölgyek akik az öröm kedvéért jöttek..hogy elfelejtsék hogyan néznek ki..és keresnek egy olyan partnert akit meg nem érdekel”…

Magyar vagyok és nem ismerek nagyobb boudottágot…

A Boiling Points szigetes változata:

“Nem nagy, de ezt szopja le Gerendai!”…

A szombati nap volt az első olyan, amikor a Szigetre kimenetel előtt sikerült is aludnom egy pár percet… Természetesen a The Subways-t így is lekéstem, de azért az Editors-t (akiknek a nevéből indie csapat ellenére hiányzik a “the”) sikerült elcsípnem.

Hát… Igazából laposnak mondanám, kicsit olyan érzése volt az embernek, mintha egy undergroundosított Coldplay-t látna, de ez lehet, hogy csak azért volt, mert az énekes számomra hasonlóságot mutatott Chris Martin-nal. De persze lehet, hogy nem. De ez mindegy is, a lényeg, hogy nem alkottak túl maradandót, olyan volt, mintha minden szám ugyanabban a hangnemben lett volna eljátszva, ugyanabban a tempóban, ugyanazzal a szöveggel. Jó, a szöveg azért túlzás.

Őket követte a sokkal változatosabb és lendületesebb Klaxons, akik viszont rendesen odatették magukat, folyamatosan váltogatták a hangszereket, a gitáros kapucnis dzsekijével maximum a szintis fiú (mert az fiú volt, nem srác) mellszőre vetekedhetett, ami valami hihetetlen mértékben ellentmondásba került a fiú arcával. Élőben határozottan jobbak voltak, mint felvételen (pedig ott sem rosszak), tényleg egy jó koncert volt, ajánlom mindenkinek a figyelmébe, aki eddig nem hallott még az indie csapatról.

Ezután kicsit kilátogattunk a közeli Auchan (ejtsd: osan, nem ósön), ahol megállapítottuk, hogy a rendőrök mennyivel másképp viselkednek Sziget alatt, mint mondjuk a Balatonon. Például ha a Balaton partján ül az ember egy nyitott sörrel (ez pont nem érint), akkor hat rendőr együttesen sünbe veszi, majd kiemelik, beviszik, megtestüregmotozzák és 24 óra után elengedik. Na itt más a helyzet. Körülbelül 1000 ember ül szerteszét a téren, mindenki iszik, füvezik, tol, szív, fúj, lök, szúr, nyom, a rendőrök meg lazán járkálnak közöttük, mintha misem történne éppen. Hát igen.

A Placebo-ra értünk vissza, még éppen kezdés előtt, hatalmas tömeg gyűlt össze itt is, bár lényegesen kevesebben voltak, mint mondjuk a The Prodigy-n, de már mindenki kiéhezve várta a srácokat. Hát ez a buli egy kicsit olyan népmesésre sikeredett, volt is meg nem is. Adtak is, meg nem is. Profin végigtolták a koncertet, de mégsem volt teljes a dolog. Talán ha a másfél órás koncerten nem egy óra után szólt volna először a közönséghez Brian Molko, és akkor sem darálta volna végig, hogy “helló-örülünk-budapest-örültünk-helló”. Sokan arra gyanakodtak, hogy rosszul volt, mert mindenki hallotta a hírt, hogy összeesett egy koncerten nem sokkal a Szigetes buli előtt. De szerintem nem. A programjuk főleg az utolsó lemez köré csoportosult, amit a közönség annyira nem díjazott, mint ahogy azt sem, hogy totál máshogy játszották el a slágereket, mint ahogy vannak. Sőt az “Every Me, Every You”-t rögtön az elején el is lőtték. A gitárhangzások fantasztikusak voltak, az új dobos valami hihetetlen energiával püfölte, kicsit olyan volt, mintha Nick Carter-t keresztezték volna Travis Barker-el, de mindenképpen figyelemreméltó volt a teljesítménye, bár kicsit kilógott a csapatból.

A koncert után félcsalódottan átcammogtunk az MTV sátorba, egyrészt azért, mert ott mindig le lehet ülni, másrészt azért, mert az Expatriate nevű szintén indie csapat tolt egy kisebb koncertet, amire felkaptuk a fejünket. Bár később le is kaptuk. Jó volt meg minden, csak kicsit olyan semmilyen. A dobos határozottan olyan arccal van megáldva, mintha Michael Jackson lenne Zorro-bajusszal. Ezt a lehetőséget a srácok sajnos még nem aknázták ki, pedig lenne benne ráció. Nem baj, ők is a csomag részei, láttuk. Ami viszont érdekességnek mondható, hogy a koncerten végig ott álltak a színpad szélén a Placebo tagjai, akik miután észrevettük őket szívesen kötélnek álltak egy-két aláírásra és közös fotóra, nagyon közvetlenek voltak, és a koncertélményhez ezzel utólag elég sokat hozzátettek.

A koncertek után még ellátogattunk az MR2 színpadához egy kis mulatozásra, de a Gumipop hangerejét olyannyira levették, hogy a színpadtól 5 méterre már nem is nagyon lehetett óbégatni a feledhetetlenül aktuális indie slágereket.

Unom a Szigetet, aludni és pihenni akarok. És még mindig nem tudok fotózni – nem tudom, miből gondoltam, hogy az idő segít. A hozzáértés segítene (meg persze a fotósárok: tömegben, messziről, éjszaka mozgó alakokat fotózni profik számára is kihívás, meg eleve kemény dolog, na).

Vannak jó képeim éjszaka is, de nem a hozzáértés, hanem sajnos a jószerencse hozta őket létre. És persze akad szép számmal reszketős-foltos-életlen-elmosódott szar is, ááá.  Tegnap mindenesetre új titkot árult el magáról a Nikon D-90: a dinamika is számít, ahogy a gombot lenyomod. Oh yeah, minden napra egy titok, talán mégis az idő segít megoldani mindent?

Az is lehet, hogy szimplán az a baj: nem nagyon iszom.

Éppen időben sikerült kiérkeznem a Szigetre, hiszen habár a Jet már belecsapott abba a bizonyos lecsóba, pont a “Look What You’ve Done” című klasszikusra sikerült beverekednem magam a közönségbe.

Fantasztikusak voltak a srácok, hál’ Istennek Nic Cester is végigbírta, bár a mozdulatait nézve néha aggályaim támadtak… Kicsit többet kéne ennie, akkor nem esne össze a koncerteken. Viszont amit műveltek, az zseniális volt, egy pillanatig nem hiányzott belőle semmi, esetleg egy kis sötétség az ég részéről, de a végén a “Cold Hard Bitch”-re ez már senkit nem érdekelt. A Rolling Stones és az AC/DC frigyéből született csapat megmutatta, hogy kell rock ‘n roll-t játszani!

Jóval később, már sötétben indította útjára elektro-rock megőrülését a Pendulum, akik többször is elnézést kértek a tavalyi évért, amikor elmaradt a koncertjük, de ahogy észrevettem ezt sikerült megbocsájtatniuk a nézőkkel. Fantasztikus hangulatot gerjesztettek, elhangzottak a slágereik is, úgy volt rendben, ahogy volt. Mellettünk egy konténeren állt pár csaj meg srác. Na ők annyira élvezték, hogy kb. háromszor le is fordultak fedelestől a gyűjtőről, de még ez sem szeghette kedvüket.

Őket követte, szintén a Nagyszínpadon az általam már nagyon várt The Prodigy (mondhatnám, hogy Prodidzsáj, ahogy a körülöttünk állók skandálták…), akiket legutóbb sikerült az utolsó szám végén elcsípnem. Most végre megnézhettem az egész műsort, és azt kell mondjam, hogy felejthetetlen élményben volt részem! Azon kívül, hogy Keith Flint éppen úgy volt felöltözve, ahogy én is szoktam (gondolom ez most mindenkit nagyon érdekelt…) a színpadkép tökéletes volt, lendületesen pörgött végig a műsor, megvolt minden sláger, aminek meg kellett lennie. A Prodigy megmutatta, hogy még most is van keresnivalója abban a közegben, amit ő teremtett meg. Sajnos a koncert után idén nem a “Love is in the Air”-t indították el a hangosítók, de azért így is ütős volt.

Ezután átharaptuk magunkat az MTV sátorig, ahol a Deathstars kongatta meg a harangot a világ felett, de ez hangzásra már annyira élvezhetetlen volt, hogy sajnos pár szám után ott is kellett hagynunk. Kár érte, de azért én meghallgatnám, hogy a hangosítópultból hogyan szólhat az egész, mivel eddig még nem voltunk ott olyan koncerten, amelyik legalább egy picit jól szólt volna.

Ezen a napon végre volt alkalmunk körbejárni a Szigeten, eljutottunk a Party Arena-hoz, ami mellett egy hatalmas kivetítőn nyomatják a programokat egymás után listázva, hang nélkül. Mégis az előtte összegyűlt kisebb tömeg minden előadó vagy szponzor megjelenésénél iszonyatos ovációba kezdett. Hát igen, ha jó a buli, akkor jó a buli. A Medúzába nem jutottunk be, mert hatalmas sor volt, pedig érdekesnek bizonyult ez a tejhűtős műanyagcsíkokból kreált sátor, na de majd legközelebb.

Vele szemben viszont volt szerencsénk bekukkantani a Magic Mirror cirkuszi sátrába, ahol éppen egy nő(?) locsolta le magát két liter tejjel, amitől az összesereglett közönség teljes extázisba esett. Hát kell ennél több? Nem, de mi mégis megvártuk a következő műsorszámot, amit egy rendkívül bájos úr konferált fel, nem gyengén idegesítő angoltudással. A fiatalember elmondta, hogy ő bizony nem meleg, de a barátai közt akad. Ezen a ponton már csak annyi maradt érdekes, hogy akkor miért van nőnek öltözve? Rejtély. Na de a lényeg, hogy színpadra lépett a Washington DC Cowboys, akik a Village People egyenes ági leszármazottai lehetnek. A közönség tombolt, a srácok gimis szalagavató tanártáncokat megszégyenítő mozgásba kezdtek, majd levették a mellényüket, és ez volt az a pont, amikor kijöttünk a sátorból.

Belenéztünk még a Frenk nevű zenekarba, akiknél azonban érdekesebb lett volna az előttük fellépő Kutya Vacsorája, de mindegy. Sajnos ez a formáció nem nyerte el a tetszésünket, bár az énekes a maga 20 kilójával és a matrózfelszereléssel megtett mindent. Majd talán legközelebb.

De csak jegyfelvétel ügyében. A Tankcsapda napja ez, holnap meg az antirasszizmusé, és a hivatalos elsőnap az szerda, de már mintha tele lenne a Sziget. Kis túlzással, na. Karszalag megvan, irány hátra a H-hídhoz, mert brengával állítólag csak ott lehet bejutni.  Be is lehetett –  porfelhőben és agyonrázkódva. Szegény paripám, jaj.

Aztán sokáig nem időztem, már csak egy tanulságra futotta: a Tankcsapda nem más, mint vérbeli pacalrock. Egyetlen dologban tudnak valós teljesítményt felmutatni, ez pedig az emberek összetartása – jó volt látni tegnap, ahogy apuka feleségét átkarolva figyel csillogó szemmel, miközben a kissrácuk ott ugrál előttük -, viszont mégiscsak egy zenekarról beszélünk, nem szociális segélyszolgálatról. Próbálkoznának csak külföldön, akár angolul, labdába nem rúgnának.

Izgalmas két napon vagyunk túl, a Fekete Zajról már tegnap akartam írni, de erőm és időm se volt hozzá. Épp néhány perce ébredtem, és már mesélek is, telefonomban kaján “és mi lesz a szalonnasütéssel” üzenetek ismeretlen számokról, persze azért addig még emberi formát is kéne önteni.

Csütörtökön józan voltam és fáztam, a hazai black metal ikonikus figurájával érkeztem a helyszínre, akinek nevét nem írhatom, mert csak. Ő a Negura Bunget nevű szolid, introvertált román arcokból álló károgós hordát vizitálta, én pedig jöttem kamerával rögzíteni a Garden of Edent és főként a Pornographyt. Söröztünk egyet és mesélt a balhéiról, meg arról, amikor autentikus nemzetszocialista arcként a cigánygettóban dolgozott, mint postás. Újabb humoreszkszerű történetekkel lettem gazdagabb: hiába, az íróember éveken át gyűjti a karaktereket és a sztorikat, mire összegyúr belülük valami egyedülállót, haha. Fő a tapasztalatszerzés.

Alighanem fiaink is ezt gondolhatták, midőn Cure-osra sminkelték és tupírozták magukat, illetve tették ezt helyettük gondos nyíregyházi női kezek. Mit csinál a heteroszexuális férfi, ha színpadi kötelessége sminket forszíroz búrájára? Nos, percenként kérdezgeti: “ugye ez könnyen lejön?”, “ugye van nálatok valami, amivel lemosható?” és más effélék. Én, a Born Female, a következőképp biztattam őket:
- Én ötezer forintnál többet sminkcuccra még sosem költöttem. Higgyétek el, tízezer alatt minden lejön magától is… előbb-utóbb! – ettől úgy annyira nem nyugodtak meg, úgyhogy inkább buzgón fotóztam őket, mielőtt még meggondolják magukat.

A csütörtök nálam a Pornography-ig tartott, ami csupa munka volt: egyedül a How Beautifult nem vettem végig, mert arra táncoltam egyet, stílszerűen az lett állítólag a legjobb performansz, ez az én formám. No mindegy, utána hazajöttem az ágyikómba szunyálni, míg Árpi délután kettőig dajdajozott. Mikor négyre végül elértem, hogy érdeklődjek a korábban lefixált délutáni kirándulás mikéntjéről és hogyanjáról, kissé letaglózott a hír, hogy két óra alvás után a tegnapi ruhájában pihenget épp valami árokban, így volt néhány keresetlen szavam hozzá, amiket utólag visszavonok. Öt órakor ugyanis sörrel a kezében vigyorogva fogadott, hogy irány a nagyvilág, sose halunk meg. (Estére neki azért majdnem sikerült, alig tudtam visszarángatni a Szent Anna- tótól egy darabban, az utolsó két kilométer igencsak hosszadalmasra sikeredett. Hiába, két óra alvás és húsz óra italozás nem kedvez a nagyobb hegyi túráknak, lássuk be.)

Mátrafüredről az út Sástóig különösen hosszútnak tűnt, az erdei utat benőtte a gaz, ezért az úttesten jöttünk, fölöttünk a felhőkkel szegélyezett telihold és az ütemesen ringó fekete lombkoronák. É sakkor felfedeztem magamnak az új VNV Nation-számot, a Precipice-t: “…And of my acts, I will admit I’ve no pretensions./ I have no regrets for all the things that I have done,/ My faiths to me are as foundations,/ None has the right to judge my soul but me. /There is no going back. No quarter now remains. /No return for me, no sanctity, a single chance prevails./  For lands behind lay waste, no doubt, no amends to make. At break of day, until our light fails, march ever on…” – nagyon illett a dal az augusztusi éjszaka sötétjéhez és ahhoz a fel-felbukkanó érzéshez, hogy tényleg nincs út vissza: gyerekkorom helyszínei fiatalkorom arcaival, de már felnőttként…

Mire visszaértünk Sástóra, már a Vágtázó Életerő tolta az ipart, tekintélyes közönséggel a nagyszínpad körül. A VHK-val én úgy vagyok, hogy van két album itthon tőlük, mert akad pár szám, amit nagyon kedvelek, és örök nosztalgiával emlékszem a 2000-es nyári Voodoos bulikra, ahol Gelka sokat pörgette a Régi Magyar Táncot, amire zseniálisan lehet ugrálni. Olyan ez a VHK, hogy bár nem nagyon ismerem és tudom hova tenni, azért mégis van benne valami misztikus őserő, ami azért – különösképp élőben – megfogja az embert. Nem véletlenül voltak ott hatéves gyerekektől hatvanöt éves aggastyánokig mindenféle népek, öltönyös bizniszmenek, punkok, rockerek, gótok, metálosok és félmeztelenül ugráló random kölykök, mint az ősmag. Szóval ugráltam kicsit én is, ha már ott voltam, és felvettem pár számot.

A fesztivál eddigi hájlátjai között szerepel, ami a VHK – pardon, Vágtázó Életerő – koncert után esett meg. Történt ugyanis, hogy Papi és Cure-os Anna mellett üldögéltem a padon az újraéledt Land Of Charonra várván, amikor Árpi és Anna meghallották, hogy az átkeverő zene Robert Smith torkából árad, így elhatározták, hogy közelebbről is megcsodálják ezt. A táskákat persze otthagyták, Cure-os Anna lelkemre is kötette, hogy nagyon vigyázzak a tatyójára, pedig eddig csak látásból meg ld50-ről ismertem, szóval lehettem volna akár potenciális cureostáskafosztogató is, mégis megbízott bennem. Persze nem voltam, így amikor tíz perc várakozás után elmentem csurgóra, vittem Anna táskáját is, lévén Papinak már szalonspicce volt, és sose lehet tudni, a pasik ugyanis köztudomásúan képtelenek egyszerre több dologra figyelni.

Amint két tatyóval a nyakamban belépek az angolvécés faházba, mi tárul a szemeim elé? Kamerák, jegyzetelő emberek, reflektor, Grandpierre Attila. Intettek, hogy psszt, és besurrantam a vécére. Amint a kagyló fölé guggoltam, rögtön belém vágott a felismerés, hogy hát azért mégis, bazzzmeg, itt éppen interjúztatás zajlik, itt van a táskámban egy kamera, itt vagyok én… azért hát mégis, milyen dolog már ez, hogy itt huggyozok, amikor ugye… Aztán persze elhessegettem magamtól az egészséges vadászösztön jeleként felbukkanó érzést, mert ugye:
- nem készültem ilyesmire, képben sem vagyok tehát
- a megjelenés szempontjából szóbajöhető közegek azért nem célcsoportgyanúsak éppenséggel VHK-ügyben.
Persze ebből azért az első pont volt rám nagyobb meggyőző erővel, készületlenül és tájékozatlanul ugyanis nagy bunkóság kiállni/kiülni bárkivel szemben, ezt azóta is vallom… csak hát az élet néha mást hoz. Az épület előtt mindenesetre megálltam egy percre, mint a vadástkutya, ha a pusztában nyulat vél szaglani: “azért mégis, hah, na mindegy”. A padhoz visszatérve Anna már tűkön ült:
- Basszus, teljesen beparáztam, hova lett a táskám!
- Nem mondták Papiék, hogy elvittem magammal pisilni?
- Jaja, de igen, csak közben elszaladtam a vécéhez és nem láttalak ott, úgyhogy már megijedtem, mi történhetett!
- Ja, kicsit időigényes volt a pislantás, mert a házban épp interjúztatás folyt, és meg kellett várnom, amíg leáll a kamera…
- Igen? Interjúztatás? Kivel?
- Hát a Grandpierre Attila volt ott…
- Óóóóóó… be kéne lógni valahogy! Ki kéne találnunk, hogy újságírók vagyunk, vagy valami… – Anna egészen fellelkesült.
- Ez végül is nem is áll annyira távol a valóságtól – jegyeztem meg. Aztán konkrétan visszamentünk, és kitaláltuk, hogy Anna lesz a kameraman, én meg kérdezek, miért is ne. A lépcsőn ott állt Sárkányfog, rögtön felvázoltam, hogy ugyan nem iratkoztam fel erre, de azért mégis, ha már itt a kamera, nem bírjuk veszni hagyni a lehetőséget, legalább egy öt-tíz perc király lenne. Három perc múlva már kezet is fogtam Grandpierre Attilával, igazán klassz volt, örülök neki, hogy találkoztunk.

Sárkányfog (sajtósjóska), Grandpierre Attila és Cure-os Anna, akinek öt másodperc alatt adtam át minden operatőri tudásom

Az esemény után kimentünk a tó mellé meghallgatni, sikerült-e maradandó hanganyagot létrehozni a kép mellé, és oh yeah, bár magamat utálom visszanézni. Anna mindenkinek elújságolta az izgalmas fejleményt, aztán boroztunk egyet a Charon  (még mindig) nephilimi hangulatától kísérve. Nagy fless lett volna közel tíz év után őket is látni, de olyan kiválóan elbeszélgettünk Annával, hogy csak az afterpartyra értünk be. Anna többek között azt is elmondta, hogy lett Cure-os: “Nekem tulajdonképpen, mondhatni csdak ez az életforma adatott meg a bátyám kapcsán, soha nem voltam semmi más, ez volt adott és ez maradt meg nekem” – mondta, ami mély nyomot hagyott bennem. Egyébként meg fecsegtünk mindenféléről, igazán remek volt. Aztán előkerült valahonnan Lujó, akit szintén úgy nyolc-tíz éve láttam utoljára, így a sötétben először meg sem ismertem, és neki is csak később esett le, hogy már nyomultunk egy társaságban. Lujó első körben azt állítótta, Grandpierre Attila 62 éves, majd olyasmikkel sokkolt engem, hogy  hadd tartsa meg a használt papír zsebkendőmet, hogy azzal aludhasson a jövőben, mert oly nagyon szerelmes lett – tizenkét perc alatt – énbelém. Ezen a ponton már éreztük, hogy jobb, ha bemegyünk denszelni, mert “ezt nem lehet józanul kibírni”. Odabent épp DJ Gelka akciózott, így roptuk pár oldszkúl cuccra, reggel hat fele még Deine Lakaien is volt – szükségem is volt rá, ennyi gitár után. Lujó szerencsére hamar feldolgozta irántam érzett viszonzatlan szerelmét, és egy gonoszmanóarcú lányt kezdett hülyíteni, aki – miközben Lujó sörért ment – összejött az egyik szemfüles, szabad prédára kannásborosjóskával. No, amikor egy buliban már mindenki mindenkivel összejön és a Voddoo fénykorának arcai a fűben pihennek le a napsütésben, egy dolog biztos: a buli elhullatta szirmait, ideje haza indulni. És lőn.

A buszon még várt egy meglepetés: 1999/2000 emblematikus figurája, Dave – bőrkabát nélkül. Árpival vígan paroláztak, engem már nem ismert meg, elvégre sose spannoltunk, csak Garnélával üdvözöltük őt mindig a Málnásban, mint a dark-goth színtér állandó bútordarabját. Hiába, mindenki változik, csak Papi és  Árpi marad a régi… le is kell őket és a többieket fotóznom ma, mert eddig zömében videókat gyártottam.

Megyek, embert csinálok magamból, lassan ideje indulni bevetésre.