En bild till från Gambia semestern.

In case you are thinking of purchasing the new global version of Amazon’s Kindle for Christmas, be aware that there are still quite a few places that the global version will NOT work.  I was disappointed to find that the new version still will not work in my country.

Apparently the new global version will only work in SOME countries.   I thought it would be helpful to most expats to have a complete list of which countries it will, or will not work in (below).

It’s also interesting to note the PATTERN of groups of countries where the Kindle doesn’t work–some countries probably lack satellite coverage or delivery systems, while others probably don’t WANT readers to be able to download whatever they want by satellite.

STARRED (*) countries marked below indicate that Kindle needs to be ordered from a SPECIAL PAGE on the Amazon site.

The Global Kindle version DOES work in (as of Dec. 2009):

Aland Islands, Albania, American Samoa, Andorra, Angola, Anguilla, Antigua and Barbuda, Armenia, Aruba, Australia*, Austria, Bahamas, Barbados, Belarus, Belgium, Belize, Benin, Bermuda, Bhutan, Bolivia, Boznia and Herzegovina, Botswana, Brazil, Bulgaria, Burundi, Cambodia, Canada, Cape Verde, Cayman Islands, Central African Republic, Colombia, Comoros, Congo, Cook Islands, Costa Rica, Croatia, Cyprus, Czech Republic, Cote d’Ivoire, Democratic Republic of the Congo, Denmark, Dominica, Dominican Republic, Ecuador, El Salvador, Equatorial Guinea, Estonia, Ethiopia, Falkland Islands, Faroe Islands, Federated States of Micronesia, Fiji, Finland, France, French Guiana, French Polynesia, Gabon, Georgia, Germany, Ghana, Gibraltar, Greece, Greenland, Grenada, Guadeloupe, Guam, Guatemala, Guernsey, Guinea-Bissau, Guyana, Haiti, Holy See, Honduras, Hong Kong, Hungary, Iceland, India, Ireland, Italy, Jamaica, Japan, Jersey, Kenya, Kiribati, Lao People’s Democratic Republic, Latvia, Liberia, Leichtenstein, Lithuania, Luxembourg, Macao, Macedonia, Madagascar, Malawi, Malta, Marshall Islands, Martinique, Mauritius, Mayotte, Mexico, Moldovia, Monaco, Mongolia, Montenegro, Montserrat, Mozembique, Myanmar, Namibia, Nauru, Nepal, Netherlands, New Caledonia, Nicaragua, Niue, Norfolk Island, Northern Mariana Islands, Norway, Palau, Panama, Papua New Guinea, Paraguay, Peru, Philippines, Poland, Puerto Rico, Romania, Russia, Rwanda, Réunion, Saint Kitts and Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent and the Grenadines, Samoa, San Marino, Sao Tome and Principe, Serbia, Seychelles, Slovakia, Slovenia, Solomon Islands, South Africa, Spain, Sri Lanka,  Suriname, Swaziland, Sweden, Switzerland, Taiwan, Tanzania, Timor-Leste, Togo, Tonga, Trinidad and Tobago, Turks and Caicos Islands, Tuvalu, Uganda, Ukraine, United Kingdom, Uruguay, Vanuatu, Venezuela, Viet Nam, Virgin Islands – British, Virgin Islands – U.S.,  Wallis and Futuna, Zambia, Zimbabwe.

The Global Kindle version does NOT work in (as of Dec. 2009) the following countries:

Afghanistan, Algeria, Antarctica, Argentina, Azerbaijan, Bahrain, Bangladesh, Bouvet Island, British Indian Ocean Territory, Brunei Darussalam, Burkina Faso, Cameroon, Chile, Chad, China, Christmas Island, Cocos (Keeling) Islands, Cuba, Djibouti, Egypt, Eritrea, French Southern Territories, Gambia, Guinea, Heard Island and McDonald Islands, Indonesia, Iran, Iraq, Isle of Man, Israel, Jordan, Kazakhstan, Korea – Democratic People’s Republic of, Korea – Republic of, Kuwait, Kyrgyzstan, Lebanon, Lesotho, Libya, Malaysia, Maldives, Mali, Mauritania, Morocco (including the Western Sahara), New Zealand, Niger, Nigeria, Oman, Pakistan, Palestinian Territories, Pitcairn, Qatar, Saint Barthelemy, Saint Helena, Saint Martin, Saint Pierre and Miquelon, Saudi Arabia, Senegal, Sierra Leone, Singapore, Somalia, South Georgia and the Sandwich Islands, Sudan, Svalbard and Jan Mayan, Syrian Arab Republic, Tajikistan, Thailand, Tokelau, Tunisia, Turkey, Turkmenistan, United Arab Emirates, United States Minor Outlying Islands, Uzbekistan,  Yemen.

November 25 is the International Day for the Elimination of Violence Against Women. The white ribbon has become the symbol for the day.

Click on the picture to join the Community

Ska skriva nått här snart och lägga upp fler bilder men nu måste jag handla och sen hämta mina två gullegrisar =)

Den här "hemska" vyn såg vi varje morgon från vårt hotel rum. =)

It just occurred to me that I have not posted this news!

I am traveling to Gambia, Africa in less than two months! I will be leaving January 3 and returning January 18.

I’m going to make a documentary about The Sajuka Elementary School as part of a non-profit effort to raise awareness and funds for the school.

I’m sure you’ll hear all about it when I’m back!

Nigerian airline Arik Air has announced 2 new international routes to the UK and USA. Beginning 26 November 2009, the airline will begin non-stop flights from Abuja to London (Heathrow), with services between Lagos and New York commencing from 29 November 2009.

Abuja-London

Arik Air will fly a 2-class Boeing 737-800 aircraft configured with 20 Premier Class and126 Economy Class seats on the route. Flights will operate 5 times a week on Mondays, Wednesdays, Thursdays, Fridays and Sundays.

Flight W3 105 departs Abuja at 1030 hrs, arriving into London at 1605 hrs. The return flight, W3 106, takes off from London (Heathrow) Terminal 4 at 2150 hrs, landing back at Nnamdi Azikiwe International Airport at 0520 hrs the next morning.

The flights connect a second Nigerian city to the UK, following the existing Lagos-London flights launched in December 2008. 

Lagos-New York

Arik Air will also launch transatlantic flights from Lagos to New York. The airline is the first Nigerian airline to connect the country with the USA in over a decade.

The airline has scheduled the flights to allow for convenient connections at both ends of the route. Flight W3 107 departs Lagos at 2320 hrs and arrives in New York at 0550 hrs the next morning. The return flight, W3 108, takes off from John F. Kennedy International Airport at 2200 hrs, landing back in Murtala Muhammed International Airport at 1440 hrs.

Arik Air will fly 3 times a week on Tuesdays, Thursdays and Sundays using a 2-class Airbus A340-500 configured with 36 Premier Class seats that convert into full-flat beds and 201 Economy Class seats. Premier Class passengers will also enjoy the use of a private bar and lounge area onboard the aircraft, with all passengers offered personal screens and audio-video on-demand inflight entertainment.

From its hubs at Abuja and Lagos, Arik Air currently flies to 21 airports across Nigeria and internationally to Accra, Banjul, Cotonou, Dakar, Freetown, Johannesburg, Niamey and London with a fleet of 30 aircraft. For more information, visit www.arikair.com.

Amazon's Global Kindle Reader

I heard that Amazon now has a global version of Kindle. I was disappointed to find this morning that the new version still will not work in my country.

Since I’ve wanted one for some time, but have been waiting until they got a version that would work in my country, I checked out their website this morning, only to be disappointed again. Apparently the new global version will only work in SOME countries.

In case you are thinking of purchasing the new Global Kindle for a Christmas gift this year, since the new version will only work in SOME countries, I thought it would be helpful to most expats to have a complete list of which countries it will, or will not work in.

STARRED (*) countries marked below indicate that Kindle needs to be ordered from a SPECIAL PAGE on the Amazon site.

The Global Kindle version DOES work in (as of Dec. 2009):

Aland Islands, Albania, American Samoa, Andorra, Angola, Anguilla, Antigua and Barbuda, Armenia, Aruba, Australia*, Austria, Bahamas, Barbados, Belarus, Belgium, Belize, Benin, Bermuda, Bhutan, Bolivia, Boznia and Herzegovina, Botswana, Brazil, Bulgaria, Burundi, Cambodia, Canada, Cape Verde, Cayman Islands, Central African Republic, Colombia, Comoros, Congo, Cook Islands, Costa Rica, Croatia, Cyprus, Czech Republic, Cote d’Ivoire, Democratic Republic of the Congo, Denmark, Dominica, Dominican Republic, Ecuador, El Salvador, Equatorial Guinea, Estonia, Ethiopia, Falkland Islands, Faroe Islands, Federated States of Micronesia, Fiji, Finland, France, French Guiana, French Polynesia, Gabon, Georgia, Germany, Ghana, Gibraltar, Greece, Greenland, Grenada, Guadeloupe, Guam, Guatemala, Guernsey, Guinea-Bissau, Guyana, Haiti, Holy See, Honduras, Hong Kong, Hungary, Iceland, India, Ireland, Italy, Jamaica, Japan, Jersey, Kenya, Kiribati, Lao People’s Democratic Republic, Latvia, Liberia, Leichtenstein, Lithuania, Luxembourg, Macao, Macedonia, Madagascar, Malawi, Malta, Marshall Islands, Martinique, Mauritius, Mayotte, Mexico, Moldovia, Monaco, Mongolia, Montenegro, Montserrat, Mozembique, Myanmar, Namibia, Nauru, Nepal, Netherlands, New Caledonia, Nicaragua, Niue, Norfolk Island, Northern Mariana Islands, Norway, Palau, Panama, Papua New Guinea, Paraguay, Peru, Philippines, Poland, Puerto Rico, Romania, Russia, Rwanda, Réunion, Saint Kitts and Nevis, Saint Lucia, Saint Vincent and the Grenadines, Samoa, San Marino, Sao Tome and Principe, Serbia, Seychelles, Slovakia, Slovenia, Solomon Islands, South Africa, Spain, Sri Lanka, Suriname, Swaziland, Sweden, Switzerland, Taiwan, Tanzania, Timor-Leste, Togo, Tonga, Trinidad and Tobago, Turks and Caicos Islands, Tuvalu, Uganda, Ukraine, United Kingdom, Uruguay, Vanuatu, Venezuela, Viet Nam, Virgin Islands – British, Virgin Islands – U.S., Wallis and Futuna, Zambia, Zimbabwe.

The Global Kindle version does NOT work in (as of Dec. 2009):

Afghanistan, Algeria, Antarctica, Argentina, Azerbaijan, Bahrain, Bangladesh, Bouvet Island, British Indian Ocean Territory, Brunei Darussalam, Burkina Faso, Cameroon, Chile, Chad, China, Christmas Island, Cocos (Keeling) Islands, Cuba, Djibouti, Egypt, Eritrea, French Southern Territories, Gambia, Guinea, Heard Island and McDonald Islands, Indonesia, Iran, Iraq, Isle of Man, Israel, Jordan, Kazakhstan, Korea – Democratic People’s Republic of, Korea – Republic of, Kuwait, Kyrgyzstan, Lebanon, Lesotho, Libya, Malaysia, Maldives, Mali, Mauritania, Morocco (including the Western Sahara), New Zealand, Niger, Nigeria, Oman, Pakistan, Palestinian Territories, Pitcairn, Qatar, Saint Barthelemy, Saint Helena, Saint Martin, Saint Pierre and Miquelon, Saudi Arabia, Senegal, Sierra Leone, Singapore, Somalia, South Georgia and the Sandwich Islands, Sudan, Svalbard and Jan Mayan, Syrian Arab Republic, Tajikistan, Thailand, Tokelau, Tunisia, Turkey, Turkmenistan, United Arab Emirates, United States Minor Outlying Islands, Uzbekistan, Yemen.

          Cuando aún no ha transcurrido tiempo suficiente para disfrutar de un buen abrazo o si quiera de una merecida sonrisa, cierta sombra de bochorno ha comenzado a enturbiar un acontecimiento que debiera estar zanjado, sobre todo por el hecho de que ningún marinero vaya a ser recibido en un ataúd metálico a las cuatro de la mañana hora peninsular. Puede que no haya habido tiempo ni ocasión para el lucimiento personal, pero buscarlo en estos momentos no supone ni un alivio ni una compensación sensata para nadie.

          Ahora son los políticos quienes van a limar en el parlamento los detalles que puedan suponer el ser o no ser en las próximas encuestas, algunos incluso recurran al drama, aunque si alguien piensa que algo se ha hecho mal está en su perfecto derecho de  decirlo. No es la primera vez que los hombres y mujeres del mar se ven inmersos en esta clase de batallas, durante la primera legislatura del Partido Popular hubo un buque que fue apresado en las costas de Gambia por un teórico conflicto legal valorado como no en 38 millones de pesetas, su nombre era “Briz III” y la empresa propietaria, tras varios meses de completa inactividad gubernamental, comenzó una azarosa campaña de recaudación de fondos para su liberación; un auténtico acto de piratería de estado del que ya nadie se acuerda. Algo más atrás en el tiempo, nuestros pecadores se encontraban con el acoso continuo de las patrulleras marroquíes, además de algún que otro vecino comunitario difícil de apaciguar. Tiroteos, abordajes y capturas requirieron de mucha diplomacia fuera y dentro de nuestro continente, para poner fin a un clima de trabajo realmente insostenible. La única acción verdaderamente resolutiva llevada a cabo bajo bandera española en alta mar, se desarrolló precisamente en el Índico, cuando nuestros infantes de marina abordaron el carguero norcoreano “So-San”, bajo los principios de aquella Libertad Duradera inspirada por los mandatarios de Estados Unidos y Gran Bretaña. Desgraciadamente los misiles que transportaba aquel barco le fueron entregados a su legítimo dueño, Yemen, por expreso deseo de la administración norteamericana; todo un fiasco. Ni somos el glorioso Imperio de su Graciosa Majestad ni la Sexta Flota en el Mediterráneo hace sus repostajes en Lugo, sólo por eso esperemos que los debates de este desagradable suceso no se extiendan más allá de una semana, sobre todo porque sería del género estúpido arruinar una de las pocas historias que en estos tiempos difíciles, tienen un final feliz.

(DIARIO DE NOTICIAS 23/11/2009)

A holland már többször is járt itt, most is valami humanitárius tennivalója van, elég jól ismeri a viszonyokat. A határon pecsételik be a vízumot, ami uniós tagországok állampolgárainak ingyenes. Ennek ellenére a határőrök mindent elkövetnek, hogy valamilyen formában pénzt csikarjanak ki, módszereik sokfélék, és ötletesek. A hollandnak minden alkalommal problémája volt az átkeléssel, legutóbb eléggé össze is vesztek, kilátásba helyezte, hogy feljelenti őket, ha jogtalanul pénzt követelnek.

A helyzet ugyanis az, hogy mint ahogy nálunk, és  Afrika szerte sokfelé, a korrupció az állam egészét megfertőzte, minden szinten jelen van. Az utcán posztoló rendőr kisebb ajándékokat, pénzt kér, hogy kiegészítse csekélyke jövedelmét, a határőrök hasonló módszerekkel élnek, magasabb hivatalban lévőknél pedig már elég magas lehet az az összeg, amit fizetni kell, ha az ember el akar valamit intézni. Ez olyan méreteket öltött, hogy a főleg angol turisták, és ezzel a bevételek kezdtek elmaradozni, ezért a kormányzat harcot hirdetett. Komoly büntetésre, és akár elbocsátásra számíthat az, aki lebukik azért, mert indokolatlanul pénzt követelt. Az már más kérdés, hogy a rendőrök, katonák csekélyke bérüket is késve, vagy egyáltalán nem kapják meg, így, ha nem akarnak éhen dögleni, államilag rá vannak kényszerítve erre.

A határon azzal nyitnak, hogy szerintük lejárt az útlevelem. Ez hülyeség persze, amit rövid úton bebizonyítok. Akkor azzal jönnek, hogy gond van, mert a belépéskor adott szenegáli pecséten nem látszik a dátum. Ez még nagyobb hülyeség, mert egyrészt látszik, másrészt nehogy már én tehessek róla, hogy az ő kollégája rosszul nyomta oda a pecsétet. Közben bejön a főnök, és szabályosan megfenyegeti a hollandot, hogy ha most is úgy viselkedik, mint legközelebb, akkor nem engedi be az országba, sőt lecsukatja. A holland nyugodt marad, de bennem kicsit felmegy a pumpa. Szólok a főnöknek, hogy ahogy tudják is, a holland évek óta segélyszervezetet vezet itt is, meg Szenegálban is, persze önként, és ingyen, ahelyett hogy otthon élvezné jól megérdemelt nyugdíját. És ahelyett, hogy minket baszogat, meg fenyeget, inkább örülne neki, hogy van ilyen ember. Némi tiszteletet, meg segítőkészséget várnánk el, nem szarakodást. Nyelvi problémánk szerencsére kevesebb, mint Szenegálban, mert Gambia angol gyarmat volt, és így a legtöbben beszélnek angolul. Ennek ellenére a főnök most nekem támad, ne beszéljek így vele, és ne szóljak bele! Még szép, hogy beleszólok, mi rohadunk itt a melegben már negyed órája, ahelyett, hogy tennék a dolgukat. Én még sose voltam itt, de nem valószínű, hogy sűrű vendég leszek, ha így folytatják. Ha nem a hollanddal lennénk, valószínűleg visszafordulnánk, máshol is el tudom költeni azt a kis pénzemet, ők meg basszák meg a pecsétjüket! Végül elsimulnak a dolgok nagyjából, a holland ad nekik egy kis csúszópénzt, és átmehetünk. Az első benyomások mindenesetre nem kedvezőek a legkisebb afrikai országgal kapcsolatban.

Nem egész egy kilométerrel távolabb rendőrposzt, azzal állít meg, hogy fizetnünk kell 50 Dalasit. (Ez a gambiai pénznem)

Miért? Azt nem tudja, de aki itt áthajt, annak mindnek fizetni kell 50 Dalasit. Kifizetjük, de a holland kéri, hogy írja le egy papírra, hogy ennyit kifizettünk itt, és írja alá. Megtörténik. Az első városban a holland bemegy a rendőrségre, ahol elmondja mi történt. Ott persze csodálkoznak, és mosolyogva, mint türelmes atya a hülye gyerekét, felvilágosítják, hogy egyik helyen se kellett volna fizetnie, és ezután se fizessen, ha nem indokolt. Ez nagyon egyszerűen hangzik, az egyetlen apró gond az, hogy a rendőrök, katonák kezében hatalom, és nem mellékesen géppisztoly van. Tehát ha az ember nem akar fizetni, ők meg nagyon erősködnek, akkor hiába tudja az ember, hogy jogtalan a kérés. Ha nem akar az út szélére félreállítva az idők végezetéig ácsorogni, a közeg zsebében az útlevelével, akkor előbb-utóbb fizetni fog. A főrendőrtől végül kapunk egy névjegyet, ha valami gond van, szóljunk a rendőrnek, hogy hívja fel a főnökét, vagy hívjuk mi. Megyünk tovább, egy darabig műúton, aztán, mint oly sok felé, rozsdabarna poros földúton.

Minden pár kilométeren ellenőrző posztok. A legtöbb helyen stop tábla, és pár darab kavicsokkal megtöltött nagyobb konzervdoboz van kirakva a képzeletbeli felezővonalig. Sok helyen az ellenőrzést megtöbbszörözték, van mondjuk egy rendőrségi ellenőrzőpont, 50 méterrel mögötte egy katonai, és újabb 50 méter után még egy, a fináncoké. Természetesen mindegyiknél, mindig meg kell állni. Szinte mindenhol próbálkoznak, célozgatnak, kötözködnek, de sikerül leszerelni őket. Az egyik elágazásnál ismét rendőrposzt, egy kifejezetten ellenszenves, rendőrnő vonaglik oda, dús melle a hasán összefolyik pocakjával, szájában villognak az aranyfogak. A holland jól ismeri, minden alkalommal problémája volt vele. A nő elkéri a papírokat, aztán a közepébe csap. Büntetést kell fizetnünk, mert lejárt a vízumunk! (Az a vízum, amit nem egész 3 órája ütöttek be az útlevélbe, és ami egy hónapig érvényes.) Meggyőzzük az ellenkezőjéről.

A holland üléstámlájára egy láthatósági mellény van terítve, ami itt is kötelező tartozék, és amilyet mellesleg itt a rendőrök is viselnek, annyi különbséggel, hogy az övékén nagy betűkkel ott virít a „POLICE” felírat is. Akkor azért fizessünk, mert rendőrségi láthatósági mellényünk van, és az tilos. Mutatjuk, hogy ez civil mellény, nincs rajta semmiféle felirat. Az útlevelekkel együtt bevonul a rendőrségi épületbe, a holland utána. Rövid szóváltás után a fickó kiragadja a dagadt kurva kezéből a papírjainkat, idegességében az iratokkal a nő karjára csap, aztán feldúltan kirohanna, de a többi 5-6 rendőr körülfogja, és visszakíséri az épületbe. Vagy egy fél órás hercehurca kezdődik, a rögtön előkerülő főnök hatósági erőszakot emleget, a rendőrnő ugyan a karjára kapta az inkább csak jelképes ütést, de a mellét fájlalja, és látleletet akar felvetetni egy orvossal. Végül rendeződnek a dolgok, a holland megígéri, hogy nem ver rendőrt, mi megígérjük, hogy nem jelentjük fel, azért amiért indokolatlanul akart megbüntetni bennünket, és tovább megyünk. Mindenhol a megszokott kép. Kis falvak a lassan épülő fedett, majdan fedett burkolatú út mentén, néhol a különböző segélyszervezetek által fúrt nyomós kutak, szemét, nyomor. Estére befutunk „Tendaba Camp”-be, egy helyi viszonylatban nagyon színvonalas helyre, a Gambia folyó partjára. Kiveszünk egy-egy szobát. Vacsorát rendelünk. Körülnézünk a környéken. A létesítmény a hasonló nevű falu mellett, széles, iszapos parton fekszik.

A közelben egy kistermetű krokodil fekszik a folyópart sarában, körülötte, ameddig a szem ellát, apró, csavart házú csigák hevernek. Éppen apály van, ezért a folyó messze visszahúzódott széles, lapos medre közepére. Messze vagyunk ugyan a torkolattól, de ez jelen esetben nem jelent semmit. Az atlanti óceánon nagy az árapálykülönbség, a folyó Gambiára eső hossza 400 km, de a határtól a torkolatig mindössze 10 méter az esése.

Másnap a holland a dolgát intézi, mi a nagy hőségben egy pár liter vízzel az alkalmazottak útmutatása alapján elindulunk az egyik pár km-re fekvő faluba.

Betérünk az iskolába is, az igazgató, aki ott hűsöl az udvaron, körbevisz a létesítményben. Persze valami támogatást, lehetőleg anyagit próbál ő is elérni, felvilágosítjuk, hogy sajnos a legrosszabb emberekhez fordult ez ügyben. Azért én veszek egy tankönyvet, amiből az ötödik osztályosok a környezetismeretet, és szociális ismereteket tanulják. Ebből megtudom például, hogy milyen közismert babonák élnek még. Ilyen, hogy senkit nem szabad sötétedés után hangosan nevén szólítani, mert a gonosz szellem meghallja, később ő fogja szólítani az illetőt, és ha válaszol, akkor meghal. Ha egy kereskedő szappant ad el éjszaka, az balszerencsét hoz az üzletére. A baromfiudvarban verekedő kakasokat nem szabad kettéválasztani, mert akkor az illető anyja meghal.

Elbúcsúzunk, és egy nagy kerülővel, egy másik falun keresztül érünk vissza a táborba. Egész nap nagy volt a hőség, nagyon be kellett osztani a nálunk lévő vizet, és alig vártuk, hogy visszaérjünk. A tábor melletti faluban az egyik tizenéves kislány kéregetni próbál, ahogy nagyon sokan mások is, mindenfelé. De ő a szokásos köszönést, és az esetleges felvezető szöveget elhagyva tökéletes mondatot produkált. Azt mondta: ”I want your money!” Minden lényeges információ benne van, de egy felesleges szó se.

Délután tovább indulunk, és az óceánpart melletti Serakunda nevű helységben, a kempingben alszunk, Banjul, a főváros közelében. Másnap délelőtt felderítjük a környéket, teszünk egy nagy sétát a tengerparton, aztán estére visszaérünk Szenegálba, a „Sonko Bantang” kempingbe, Aliékhoz.

A szenegáli oldalon csapatostól rohannak meg a pénzváltók, 1000 mauritániai pénzért 1750 CFA az első ajánlatuk. Fél órás alkudozás következik vagy 20 pénzváltóval, végül 1925-öt sikerül tőlük kicsikarnom, beváltom összes pénzünket. Ezen az oldalon egymást érik a végtelenül lepukkant üzletek, éttermek. Nagy tömeg, még nagyobb meleg, legyek milliárdjai. A. nem érzi jól magát, az árnyékban vigyáz a csomagokra, amíg én a pénzváltókkal harcolok. Az út szélén 3-4 francia lakóautó, beszélek velük. Az egyik elvinne Saint-Louisig, de az ő esetükben nagyon hosszadalmas a beléptetés, nem tudják mikor végeznek. Több mint egy órát várunk rájuk, aztán elindulunk gyalog. A helyiek szerint nincs messze a garázs, ahonnan a Renault kombi „Grand Taxik” indulnak különböző irányokba. Közben besötétedett. Megtaláljuk a garázst, a járműpark állapota alapján akár roncstelep is lehetne. Rövid alkudozás után (a viteldíjat még a határon megkérdeztük több embertől is, így képben vagyunk), miután megtelik a kocsi, elindulunk. A néhol elfogadható minőségű, de többnyire hatalmas lyukakkal tűzdelt úton beérünk Saint-Louisba. A garázs, ahova befutunk, a könyv szerint 5 km-re van a belvárostól. A „Petit Taxi”- sok, akik úgy működnek, mint a mi taxisaink, a késői időpontra, és kiszolgáltatott helyzetünkre való tekintettel túl sokat kérnek a fuvarért, ezért megkérdezzük az irányt, és nekiindulunk gyalog, közben stoppolunk. Az egyik szolgálaton kívüli busz vesz fel bennünket, és majdnem a híd lábáig visz. Átkelünk a Szenegál folyón, ma már másodjára. A hidat Eiffel tervezte, és állítólag eredetileg a Dunára szánták, az 1800-as évek közepén szállították ide. A közepe elfordítható, ha esetleg nagyobb hajó akarna beúszni a folyóra. 11 óra elmúlt, amikor betérünk az utunkba akadó első kocsmába, és megkóstoljuk az egyik helyi sört, a „Gazelle”-t. Furcsa módon 63 cl- es kiszerelésben forgalmazzák, ez legalább emberi lépték, nem úgy, mint mondjuk a franciáknál a 2 dl- es. Megkeressük az ifjúsági szállást, ez az egyik legolcsóbb hely a városban, és kiveszünk egy szobát.

Másnap A. ágyban marad, a gyomra rendetlenkedik. Én körbejárom a szigetet, amire eredetileg Saint-Louis épült. Lepusztult gyarmati stílusban emelt épületek, bárok, éttermek, fafaragásokat, és egyéb népművészeti termékeket árusító üzletek, és persze a szokásos szemét. Nagy a meleg. Megnézem a hidat is nappali fényben, amin tegnap átjöttünk. Átsétálok a kisebb hídon a félszigetre, amit a Szenegál folyó lerakott hordaléka alakított ki vagy 30 km hosszan, de ami sehol se szélesebb 500 m-nél. Ezen az oldalon halászfalu húzódik a várossal párhuzamosan, de azon jóval túl délre. Az óceánparton itt is, akárcsak Mauritániában, színes mintákkal telefirkált pirogok százai, ezrei hevernek, köztük, és a falu mély homokkal borított utcáin mindenhol még a városinál is nagyobb szeméthalmok. Az egyik nagy területen mindenféle hulladék fából eszkábált asztalok, részben a sózott, részben a füstölt halak szárítására. Köztük mindenfelé halmaradékok, legyek milliói, és a nehéz, tömény halszag. A halat tartósítás után aztán nagy gyékénykosarakban, vagy műanyagzsákokban szállítják az ország belsejébe. Volt szerencsém többször is utazni több mázsányi füstölt hal társaságában, nem mindennapi szagélmény. A halászfalu déli oldalán körbekerített muszlim temető. Ez általában tiltott hely hitetleneknek, de meglepetésre minden gond nélkül beengednek. A halászok kagylóval kevert homokból emelt sírhantjait onnan lehet felismerni, hogy hagyományosan halászhálóval vannak letakarva. Némelyiknek korhadt csónakdeszka, másoknak bálnacsigolya a fejfájuk. Az óceánparton messze elsétálok Dél felé. Óvatosan lépkedek, a helyiek a tengerpartot (mint oly sok helyen Afrikában) egy nagy nyilvános WC-nek tekintik, ami még nem lenne nagy baj, ha egy kis homokot rugdosnának a termésre, miután végeztek. De szemmel láthatóan nem vesződnek ilyesmivel, pedig az ilyen apróság nem pénz kérdése. Ahogy a helyenként itt is szerteszét rothadó kutyák, és kecskék tetemére is lehetne dobni egy pár lapát földet, ha nem is esztétikai okokból, de hátha kevésbé bűzlenének. A homokban mindenfelé heverő szemét kordában tartására is léteznek már a világban olcsó átmeneti megoldások, de ezeket itt nem ismerik, vagy még az a kis pénz is, de leginkább az akarat hiányzik. Az egyik útszéli bódéban eszek egy sült halat rizzsel, és  citromos hagymamártással, (Yassával) ami nagyon népszerű, és sok helyen az egyedül választható étel Nyugat Afrikában. Olcsó persze, csak ne nézzen körül az ember. Vissza a halászfaluba, ahol az egyik háznál lagzi zajlik. A násznép nagy része az utcára szorult, ott esznek-isznak, a zenészek muzsikálnak, nagyon jó a hangulat. Később sikerül utazási csekket váltanom, 3 % jutalékot szednek le, szemétség. Estére vissza a szállásra, viszek egy halom gyümölcsöt A.-nak, aztán felkeresek egy pár kocsmát.

Másnap A. jobban érzi magát, összepakolunk. Egy lestrapált kisbusszal elmegyünk a „Bush Taxi” állomásra. Itt bozót taxinak hívják a hasonló rendeltetésű járműveket, ami északon még a „Grand Taxi” névre hallgat) Alkudozás egyrészt a 7 személyes Renault díjszabására, másrészt a gyárilag 20, a gyakorlatban 50, vagy még több férőhelyes kisbuszokra. Az utóbbi az olcsóbb. Nincs könnyű dolgom, egyrészt nagyon kevesen beszélnek angolul, másrészt itt is a helyi folklór része a turistáktól a lehető legtöbb pénz lenyúlása. Ha a viteldíjat már sikerült lealkudni arra a szintre, amit a helyiek fizetnek, a csomagdíj léte, és mértéke örök probléma. Amennyire beleláttunk a rendszerbe, a helybeliek kisebb csomagért nem fizetnek. Ha az átlagostól nagyobb méretű, vagy súlyú csomagot akarnak elszállíttatni, akkor 500 CFA a díj. Ettől többet csak tényleg nagyméretű csomagért, vagy nagy távolságra fizetnek. A mi két hátizsákunk  összesen olyan 20-35 kiló lehet, ennek ellenére előfordult olyan, hogy 2500 CFA volt a viteldíj, a csomagokért pedig elsőre 3500-at kértek volna fejenként. Ezt aztán időnként több órás alkuval küzdöttük le 500-ig, és néha sikerült elérni, hogy egyáltalán ne fizessünk, akárcsak a helybeliek. Itt is, mire sikerül megfelelő árat elérni a kisbusznál, addigra már nem férünk fel. Ugyan rögtön beáll helyére a másik, azonnal le is foglalom a két helyet, de csak nagyon lassan telik meg. Már délután van, mire elindulunk. Vagy 50 km-el távolabb megállunk az egyik kis falunál a legnagyobb hőségben. A jobb első kerék túlmelegedett, és füstöl. Leszállunk. Megemelik a kocsi elejét, és megütögetik, megrugdossák mindkét első kereket. Ezzel nagyjából meg is van a szerviz. Megyünk tovább, a füstölés abbamaradt. A kisbusz valahol Dakar külvárosában rak le bennünket. A sofőr, és az utasok segítségével átszállunk egy másikra, ami ha ez egyáltalán lehetséges, még zsúfoltabb, mint az előző, és bevisz a belvárosba. A könyv térképmelléklete alapján a helybeliek segítségével megtaláljuk a könyv által írt legolcsóbb szállást, illetve csak a helyén emelt több emeletes épületet, mert a hotelt tavaly lebontották. Szerencsére a közelben van a második legolcsóbb, közvetlenül a főtér mellett. Ezt többnyire órákra veszik ki a környéken sétáló nők, és ezek kuncsaftjai. Becuccolunk. Én később beülök sörözni az egyik közeli kocsmába, az utcán soha nem tapasztalt sikerem van a hölgyek körében, bár valami azt súgja, ez nem feltétlenül megnyerő egyéniségemnek szól.

Másnap egész napos városnézés, és pénzváltási kísérlet.

A sokadik bankban végre váltanak utazási csekket, itt is 3%-ot nyúlnak le. Elmegyünk internetezni, és hosszú idő után haza is telefonálok.

Másnap folytatjuk a városnézést, hajóval átmegyünk Gore szigetére. Szemmel láthatóan az összes helybeli a turistákból él, akinek nincs galériája, vagy ajándékokat, műanyag szarokat, netán népművészeti tárgyakat áruló sátra, az éttermekben, vagy kávézókban dolgozik, esetleg egy szatyor mütyürrel járja az utcákat, és zaklatja szegény arra járót. Vissza a szárazföldre. Egy kisbusszal kimegyünk a félsziget végében épült világító toronyhoz, ami egy domb tetején áll.

Az út mellett egy bokor ágaira feltekeredve egy hosszú kígyó napozik, lefotózom. Máshol hatalmas pókok lesnek hálóik szélén. Este ismét kocsmázás. Ahol turisták előfordulnak, ott mindenhol vannak kocsmák, de az árak elég magasak, különösen az itteni bérekhez viszonyítva. Egy üveg sör egy átlagos helyen 1000 CFA körül van, ez Kb. 450 Ft. Ez, különösen vidéken egy kétkezi munkás két napi bére, és akkor még boldog lehet, hogy van munkája.

Dakarból később lemegyünk Toubab Dialaoba . Ez az óceánparton van Dakartól délre. Nagyon szép hely lenne széles, homokos partjával, fehérek által vásárolt csinos villáival, a parton elszórt kis halászfalvaival, kocsmáival, csak hát itt is a szemét, bár kevesebb, mint máshol. Útközben betérünk egy szafari parkba, illetve csak térnénk. Mivel itt szabadon kószál az összes afrikai nagyvad, így csak saját, vagy bérelt terepjáróval lehet behajtani. Sajátunk nincs, a bérlés megoldható lenne, de nem akarunk annyi pénzt költeni.Vagy 3 órán keresztül várunk valakikre, akik nem saját autóval jönnek, és akikkel meg lehetne osztani a költségeket. Addig a bejárat közelében lévő étteremben ücsörgünk. Az étterem mellett sekély tó, krokodilok fürdenek benne, a partján szelíd varacskos disznó csatangol. A közelben struccok hűsölnek az árnyékban. Mindenfelé majmok szaladgálnak, egy elkerített, de szabadon látogatható  részen óriás teknősök élnek vagy 30-an. Egy csimpánz is árválkodik ketrecben. Nem jön senki, akivel beljebb tudnánk menni, így továbbálunk. A vegyes muszlim- keresztény lakosságú Joal-Fadiout következik, ritka ízléstelen templomával, közös temetőjével. A szálláson rendelt vacsora valami soha nem látott, furcsa állagú húsból áll, elkészítési módját tekintve az örökös „Yassa”, ami citromlével leöntött hagymaszósz, következésképpen savanyú, és nekem mindig olyan, mintha emiatt romlott lenne. Innen Dijferbe megyünk „bush taxi”-val. Megállunk egy pár fotó erejéig Szenegál legnagyobbnak tartott Baobab fájánál. 32 méter a kerülete, van benne egy odú, állítólag több mint 25 felnőtt ember elfér benne. Dijfer egy még az átlagosnál is szemetesebb falu. Az óceánparton sétálva figyeljük a halászokat, a körülöttük nyüzsgő helybelieket, és a zsákmányt. Az egyik helyen egy kupac hatalmas tengeri csiga házát vágják ketté, és szedik ki belőle emberfej nagyságú lakóját. Itt jövök rá, hogy a tegnapi vacsorám ebből készült. Innen vissza Dakarba, majd hajóval lemegyünk délre, Gambiát kikerülve Zigouinchorba. Kíváncsiak vagyunk az útra, mert a hajó elődje ezen az úton túlterheltség miatt 2002-ben elsüllyedt, majdnem 2000-en fulladtak vízbe, és csak 64 embert sikerült kimenteni. Kellemesen csalódunk, a hajó modern, és mostanában már olyan apróságra is figyelnek, hogy csak annyi embert engedjenek felszállni, ahányat a hajó elbír. Zigouinchor Casamance tartomány székhelye. Még alig 5 éve is véres polgárháború dúlt ezen a környéken a tartomány elszakadásáért. „Bush taxival” elmegyünk Elinkine faluba, ahonnan napi motorcsónakjárat bonyolítja a közlekedést Carabane szigetére. Útközben minden pár km-enként katonai posztok, a bozótból terepjáróra szerelt gépágyú néz az út felé, a falvakban a közigazgatás épületeit a mai napig futóárkok, homokzsákok, és lőállások védik, ezekben egy-egy géppuska mögött őrök ülnek éjjel-nappal. Útközben még egy nyolckerekű, lövészpáncélost is látunk. Elinkine-ből a motorossal először a katonai ellenőrzőponton jelentkezünk, ahol felírják az adatokat.

Carabane-ban másnap találkozunk Melindával, aki vagy 3 napja érkezett. Mikor elváltunk, visszament Nouakchott-ba, megszerezte a szenegáli vízumot, és újra elindult a határra. Mivel közben a mauritániai vízuma lejárt, a bürokratikus út helyett egyszerűen átjavította az útlevelében a dátumot, és ezúttal simán átjött. Az egyik helybeli barátja ismerősének van egy nagy kör alakú háza, a középen lévő közös helyiségbe nyíló szobákkal, és két kisebb kunyhóval a közelben. Ez kemping lenne, de a globális felmelegedés következtében az esős évszakban a víz dagálykor elönti az egész környéket, így nem üzemel hivatalosan. De Melinda ismerősei kitakarították, és ő beköltözött, illetve mi is átcuccolunk ide. Ez a ház közvetlenül a parton van, a szigeten lévő egyetlen falutól pár száz méterre. Folyóvíz, villany, csatornázás, és egyéb ilyen civilizációs dolgok nincsenek a szigeten.

Carabane.

A Casamance folyó torkolatában, mangrove erdők által határolt csatornákkal szabdalva fekszik, az óceán felől részben a szárazföld nagy karéja védi. Egyetlen falu van, mintegy 500 lakossal, 4-5 kocsmával, fogadóval, amiknek áramellátását aggregátorok biztosítják. Nincsenek utak, se autók. A környéken nagy a halbőség, csak rájából 15 féle él a területen. A széles, homokos parton órákig lehet sétálni, anélkül, hogy apró termetű félvad fekete sertéseken, és szarvasmarhákon kívül bárkivel is találkozna az ember. A többnyire ragyogó napsütésben pálmák hajladoznak, majmok rikoltoznak a fákon, a vízben delfinek hancúroznak, a parton az ember minden lépésére rákok tucatjai keresnek menedéket. A szigeten nincsenek skorpiók, krokodilok (csak egy, ezt az egyik kocsma udvarán betonteknőben hizlalják szűkösebb napokra), és kígyók se.(Na jó, legalább is nem sok)

Az egyik éjszakai dagálykor apró szemű hálóval fogott rákokat használtuk csalinak, általában a magunk által fogott halat ettük, vagy a mangrovefák léggyökereire tapadt milliónyi osztriga közül gyűjtöttük be a nagyobbakat, ezek sütve nagyon finomak. Vagy 600 méterre volt egy kút, aminek sárga, enyhén sós vizét egy szűrőn engedtük át, ezt ittuk, a folyóban fürödtünk. A sziget belsejében él a pálmabor készítő, akihez a helyiek visznek el bennünket. Háza nádtetején majomkoponya szárad. Leültet bennünket, és a borból, aminek literjét 200 CFA-ért méri szutykos edényeiből, kóstoló gyanánt megitat velünk vagy 5 litert. Aztán veszünk tőle 10 litert, a többiek szerint bőven elég lesz. Másnapra elfogy, caplathatunk vissza hozzá a bozóton keresztül. A falu volt annak idején a franciák első kereskedelmi telepe Nyugat-Afrikában, ebből az időből egy denevérek lakta katolikus templom, az iskola falai, és a korabeli kereskedők, és hajósok csontjait rejtő pusztuló temető maradt fenn.

Még az első este a kocsmában találkozunk egy magyar házaspárral. Nagymaroson laknak, a férfi kertészmérnök, a felesége német, de már vagy 25 éve él nálunk. Ő üvegműves. Van egy faiskolájuk, ahol tavasszal, és ősszel van a szezon. Az utóbbi 20 évben ezért minden nyáron, és télen 2-2 hónapra elutaznak, minél extrémebb a hely, annál jobb. Mára a fél világot bejárták. Innen Malin, Burkina Fasón keresztül Elefántcsontpartra tartanak, onnan repülnek majd haza.

Mi egy hetet maradunk itt, aztán elbúcsúzunk a helybeliektől. Sok szimpatikus embert ismertünk meg itt.

Innen lemegyünk délre Cap Skirring nevű helyre, ez az egész tartomány talán legturistásabb területe. Egy pár hotel, rengeteg kemping, bárok, éttermek. Az árak magasak. Mi beköltözünk az egyik ismerős által még Carabane-on ajánlott „Campement”-be, az óceán széles, homokos partjára néző teraszon. Három napig maradunk, az egyiken elsétálunk messze délre, egészen a Guinea-Bissau-i határig.

Vissza Zigouinchor-ba, indulni akarunk az ország Dél –Keleti részébe, és onnan Mali-ba. Itt találkozunk valakivel, aki kérdezi, jártunk-e már Kafountine-ban, merthogy milyen jó hely. Nem is hallottunk még róla. Megnézzük a térképen, és mivel nem vagyunk időhöz kötve (illetve csak annyiban, hogy nekem orvosi utasításra időnként söröznöm kell, különben a kiszáradást kockáztatom) úgy döntünk, felmegyünk egy-két napra. Útközben nagy rendőri ellenőrzésbe botlunk. Nagyon mogorvák, mindenkit megmotoznak, a hátizsákjainkból egyenként szednek ki minden darabot. Miután nem találnak semmit, nagyon kedvesek lesznek, majd elolvadnak, gratulálnak a barátnőmhöz, jó utat kívánnak, és mosolyogva elbúcsúznak. Az alakoskodás szép példája. A helybeliekkel, és utazókkal beszélgetve tudjuk meg, hogy amennyiben csak egy kis mennyiségű füvet is találtak volna, az a szenegáli törvények szerint 10 év börtön. Mivel azért nem minden „Bush taxit”állítanak meg, valószínű, hogy fülest kaptak valahonnan. Mivel 10 év börtönt senki nem vállal be, ha nem muszáj, viszont a fehérek hozzájuk képest dúsgazdagok, így ha találnak valamit, az illető teljesen ki van nekik szolgáltatva, és nincs az a pénz, amit ne érne meg, hogy elkerülje a sittet. Tehát, amikor a kutatást elkezdték, a mogorva külsővel ügyesen álcázták azt a jóleső izgalmat, amit nagyobb összegű pénz megszerzése előtt érez az ember, és amikor sikertelen volt a keresés, a vidám, és udvarias külső ellenére belül biztos nagyon csalódottak, és bosszúsak voltak.

Mellesleg egész Casamance tartomány bevételének nem elhanyagolható részét képezi a fűnek az ő termesztése, de minek vinne valaki pont Kafountineba árut, amikor ez a tartományon belül is a termesztés központja. Más rendőrök mesélték, hogy Kafountineban mindenki annyi füvet szív, amennyit akar, de a faluból kihozni tilos. Bent nem ellenőrzik rendőrök, már csak azért sem, mert nincsenek. A kormánykatonák ugyan szintén fellépnek kirívó esetben, de kellő diszkrécióval ez elkerülhető.

Kafountineban véletlenül találtuk meg az egyik kempinget, amit Ali, a helybeli Jola nemzetiségű srác, és Dominiqe, a francia barátnője vezet.

Még bent a faluban stoppoltunk egy terepjárót, aminek vezetője egy holland fickó egy segélyszervezet helyi képviselője. Ő mutatta a kempinget. Dominiqe, egy dúsgazdag német fickó felesége volt, egy közös lányuk van, ő most Párizsban él. Észak Olaszországban laktak egy nagy házban az egyik tó partján. Vettek itt Kafountine-ban egy birtokot, és egyszer Dominiqe eljött, hogy kutat fúrasson rá. Akkor találkozott Ali-val, elvált a férjétől, és 8 éve élnek itt együtt boldogan. A kis kemping közvetlenül az óceánparton van. Egy deszkákból szögelt tákolmányból áll, ami recepció, bár, és előkészítő helyiség egyben, mellette szabad tűzön készülnek az ételek. Van egy nyitott oldalfalú étkező része, és három kis kunyhó, akkorák, hogy a dupla ágyon kívül a két hátizsáknak van benne hely. Az egyikben Aliék alszanak, de ha már máshová nem férnek a vendégek, akkor felállítják a sátrukat, és átengedik kunyhójukat. Van egy szép nagy házuk is a környéken, de ha csak tehetik, ezt kiadják, jelenleg holland barátjuk bérli tőlük 3 hónapra. A kempingben áram, folyóvíz, csatorna, és egyéb csacskaságok nincsenek. Illetve a fúrt kútból napelem által termelt áram működteti a szivattyút, ami délelőttönként tölti fel a két fekete műanyag hordót, amiben napközben a víz még így télen is felmelegszik 25-30 fokosra. Ha zuhanyozni akar az ember, akkor ebből merít egy vödörnyi vizet. A vizesblokk a hordók mellett van. Ez áll egy angol WC-ből, ami kézi vízöblítéssel üzemel, egy piszoárból, ami egy 5 literes műanyag vizes flakon volt eredetileg, és egy harmadik kis helyiségből, aminek enyhén lejtős cementpadlóján egy lyuk van, itt lehet konzervdobozzal magunkra öntözgetni a vödörben behozott vizet. A szennyvíz aztán egy derítőtartályba jut, ahonnan a homokban elszivárog. Jellemző módon még a piszoár mellett is áll egy vízzel teli vödör, egy szép nagy kagylóhéjjal, és 3 nyelven hívják fel a vendégek figyelmét a vízöblítésre. A kis helyiségek előtt zsákvászon függöny az ajtó.  A kempingben van néhány fa, az egyik koronájának árnyékába napközben repülő kutyák csimpaszkodtak föl ketten-hárman.

Lehet rendelni reggelit, és vacsorát is korrekt áron. Elektromosság ugyan nincs, de van egy nagy hűtődobozuk, amiben az italok tetejére jeget pakolnak, így mindig van hűtött ital. Első este Dominiqe szól, hogy aznap halat sütöttek, kérünk-e? Rendelünk egy-egy adagot, ekkor jön az első meglepő kérdés. Rizzsel, vagy krumplival kérjük a halat? Nyugat-Afrikában szinte kizárólag rizst lehetett kérni akármerre jártunk is, teljesen elszoktunk ettől a lehetőségtől. A krumpli mellett döntünk. Ekkor valami még meglepőbbet kérdez. Hogy szeretnénk a krumplit? Bár Dominiqe a német, az olasz, és persze a francia mellett jól beszél angolul is, először nem is értjük a kérdést. Sült krumplit, főtt krumplit, esetleg hagymás tört krumplit, vagy majonézes hagymás krumplit kérünk? És kérünk –e hozzá zöldsalátát? És sört hozzon-e a halhoz, vagy bort? Az eddigiekhez képest olyan, mintha hirtelen a paradicsomba jutottunk volna. Meg is állapítjuk, ha nem tudnánk a nemzetiségét, akkor is rögtön kitaláltuk volna, Dominiqe csak francia lehet. Másnap kérünk reggelit is. Ugyanaz a szisztéma. Igaz, hogy csak tojás van, de kérhetünk tükörtojást, rántottát magában, krumplival, vagy hagymásan, friss bagett jár hozzá vajjal, kérhetünk kávét többféleképpen, illetve teát helyben gyűjtött gyógynövényekből. Extraként kapunk egy-egy pohár frissen csavart gyümölcslevet, amihez az alapanyagot minden reggel a helybeli árusoktól veszi, és mindezt az óceánparton szolgálta fel. A főleg a francia középosztály által látogatott szállodákban ez persze megszokott, de itt mi tizedáron kaptuk ugyanezt. Mivel anyagi lehetőségeink enyhén szólva is szűkösek, mi mindig utcai árusoknál, esetleg olcsó éttermekben, vagy boltból vásárolt hideg kaját eszünk utazás közben. Nekünk ez a bámulatos választék, valamint a stílus, ahogy Pl. a pohár szélét, amiben a  gyümölcslevet felszolgálják, előzőleg cukorba mártották, megdöbbentő. Ehhez jött Dominiqe természetes kedvessége, és vendégszeretete. A barátja, Ali, a három-négy helybeli nyelven kívül csak franciául beszél, és pár szót angolul. Jóindulatú, barátságos, naiv, és vendégszerető. Egyik nap a parton találkozunk 2 franciával, akiket még Carabane-ról ismerünk. Szállást keresnek, persze Aliékat ajánljuk. Ahogy visszaérünk a kempingbe, Ali hálálkodva köszöni meg, hogy beköltöztek. Dominiqe révén komoly pofával kifejtem neki, hogy mivel több napig maradnak, biztos rendelnek ennivalót is. Ez a szállással együtt jó bevétel nekik, arra gondoltam korrekt lenne, ha mindezért fizetne nekünk 20-30 % jutalékot. Figyelem a szemét, mikor a barátnője lefordítja szavaimat, ugyanolyan őszinte tekintettel azonnal komolyan bólogatni kezd, persze, mi se természetesebb. Csak miután vigyorogni kezdek, és Dominiqe elmagyarázza neki, hogy viccelek, kezd el nevetni. Ali amúgy örökösen vidám, sose láttam komolynak, vagy rosszkedvűnek, részben azért mert szájából reggeltől estig ki se esik a joint. Reggelenként ollóval darabolja össze az aznapra magának való mennyiséget. Hangsúlyozza, hogy nem ad el senkinek, de ajándékba bármelyik vendég kaphat tőle akármennyit. Napközben egy öreg barátjuk, a 64 éves Jean Marie Keita tart „Djembe” dobleckéket az érdeklődőknek az árnyékban. Nyugat-Afrika szerte ismert zenész, mindenfelé koncertezett már, Németországban 4 hónapig vezetett dobsulit. A. is vesz tőle néhány leckét, sőt még én is beállok a bőrt püfölni vagy két órára, legendás zenei antitalentumomtól biztos szenved az öreg. Egyszer figyeltem, ahogy keresztülvág a kempingen tejfehér, göndör hajával, ősz szakállával. Egyenesen járt, de kopott izületei miatt már darabosan mozgott. Ekkor valahol messze a faluban megszólalt egy dob, és az öreg abban a pillanatban ösztönösen táncra perdült. Tett így egy pár lépést, aztán bandukolt tovább. A tánc amúgy természetesen mindenkinek a vérében van. Nemegyszer találkozunk egészen kis gyerekekkel, akik, ha meghallanak valami zenét, azonnal táncra perdülnek, és olyan tökéletes ritmusban mozognak, mintha egy láthatatlan dróton rángatnák őket. Esténként a tábortűz mellett spontán koncertek vannak, Jean Marie játszik Alival, Dominiqe énekel, a környékről is be-be néz egy-egy ismerős vendég, vagy ismeretlen turista. Egyszer egy francia fickó tangóharmonikával, a barátja gitárral csatlakozik hozzájuk. A faluban minden este buli van valahol, vagy egy kocsmában, vagy egy magánház udvarán. Bárkit szívesen látnak, aki csatlakozni akar, csak követni kell a dobok hangját. Dominiqe-k recepciójára szabad bejárásunk van, mint a legtöbb vendégnek, aki hosszú távon marad. Ha sört szeretnék, és egyikük sincs volt a közelben, csak kiveszek egyet a hűtőből, később szólok nekik, és hozzáírják egy kockás lapon vezetett számlánkhoz.

A pénzük egy lapos papírdobozban ott volt a polcon. Eredetileg két napra tervezett tartózkodásunk elhúzódik kissé. Bejárjuk a falut, és a szomszédos falvakat, a tengerparton teszünk sok kilométeres túrákat mindkét irányba. Mire észbe kapunk, már vagy 10 nap eltelt. A kemping mellett van a hadsereg egy bázisa, persze ugyanolyan nyomorúságos állapotban, mint errefelé minden. Foghíjas szögesdrót kerítés veszi körül ezt is, helyenként futóárkokkal, és ezek végében a kerítésnél lévő lőállásokból géppuskák ásítanak a járókelőkre. A faluba vagy 4 éve jutott el a közvilágítás, de itt a falu szélén vagy vaksötétben, vagy fejlámpáink fényénél közlekedünk esténként. Néha megállítanak a katonák,de látva hogy turisták vagyunk, tovább engednek. A laktanya, és a falu között egy mocsaras tó van, ezernyi fehér tavirózsával. A parton, szintén a kemping szomszédságában egy hajóépítő műhely, néha elfigyeljük hogyan dolgoznak. Az egyik alkalommal faanyag érkezett, a munkások a sok mázsás hatalmas pallókat kötelek segítségével puszta kézzel rakják ki sok küszködéssel. Ennek közelében van a halászkikötő. Amint a halászok visszatérnek, a többi, parton lebzselő halász, és a falubeliek segítségével partra vonszolják hosszú pirogjaikat. Ha pont arra járok, beállok én is, segítek nekik. Ha nagy a zsákmány, akkor a halászok megállnak pár tucat méterre a víz szélétől, és alkalmi hordárok lábaltak be hozzájuk ruhástól, fejükön ládákkal, a pirogig. Sokszor a hullámok átcsapnak a fejükön, de ők rendületlenül hordják kifelé a fogást. Az óceánpart homokjában itt is, mint mindenfelé, birkózók edzenek, gyakorolnak.

Ez itt Szenegálban nemzeti sport, az országos versenyeket a TV is közvetíti, és egy híresebb versenyzőnek, országos bajnoknak óriási a népszerűsége. Az egyik nap elhatározzuk hogy elmegyünk az egyik közeli kis szigetre, ahová minden nap lapos testű motorcsónak járt. Persze a közelben lévő hotel mellett a lagúnában ringatózott vagy 3 motorcsónak, amiket méregdrágán lehetett bérelni, de erre nekünk nem futotta. Ali távolról megmutatta a kikötőt, szerinte délután 5 körül indul a csónak. Jó előre kimentünk a kikötőhelyre, ahol azt láttuk, hogy egy kis kunyhó árnyékában három-négy helybeli heverészik a mangrovebozót közelében. Mellettük pár csónak hever a szárazon, de víz a közelben sincs. Nekünk, mint járatlan európainak szokatlan a csontszáraz kikötő. Hogy lesz ebből indulás? És mikor? Rákérdezünk félig franciául, félig angolul. A csónak akkor indul, amikor a dagály jön. Jó, de mikor jön a dagály? Van, aki délután 4-5 órát mond, egy másik esküszik, hogy 2-3-kor. A harmadik, mintha hallotta volna az első kettőt, és felfedezné a tájékoztatás időskáláján a rést, 3-4 óra közé teszi az indulást. Ez jellemző a helybeliekre, és egész afrikára. Hogy mikor jön a dagály, azt persze mindenki tudja, még a pici gyerek is, hiszen amikor esetleg az apálykor szárazra kerülő szigeteken játszanak, vagy egy olyan sík területen, ami akkor száraz, de órákkal később méteres víz takarja, akkor esetleg életmentő lehet a tudás. De ezt tapasztalatunk szerint nem kötik időhöz, pontosabban órához. Órája ugyanis a legtöbbnek sose volt, nem is ismerik. Nem is igen van rá szükségük, mert itt az idő egész más mederben csordogál, mint amit mi megszoktunk. Ha egy Toubab, vagyis fehér ember mégis pontosabb információt akar, akkor mondanak neki egy időpontot, ami aztán vagy bejön, vagy nem. Ezért értelmezhetetlen, majdhogynem  hülye kérdés, Pl. hogy mikor indul egy busz, vagy „Bush Taxi”.(Hát, amikor megtelik)Vagy munkára jelentkezik valaki, és másnapra beszéled meg vele a kezdést. Aztán esetleg csak napok múlva állít be, és ha felelősségre vonod, nem is érti a dolgot. Hát itt van, ahogy megbeszéltétek, akkor meg mit akarsz? Ja, hogy tegnapelőttre? Hát nem mindegy? Ugyanakkor az informális tájékoztatás bámulatos. Bármit szeretnél, nem kell mást tenned, csak említsd meg a dolgot bárkinek. Aztán nincs más dolgod, csak várni. Előbb –utóbb odajön hozzád egy vadidegen, aki megoldást kínál a problémára.

A hátizsákokat a helyiekre bízzuk, aztán kerülő úton visszasétálunk a faluba. Már bent a házak között gyors mozgású sötét kígyó keresztezi előttünk a földutat. Aztán a túlsó oldalon megáll, és a növényzet közül figyel visszafelé. A helybeliek szerint mérges kígyó, amiből sok él errefelé, de nehéz rájuk bukkanni, mert nagyon félénkek, és általában jó előre elmenekülnek az ember elől. Az egyik kocsmában iszunk egy sört, aztán, mivel két óra már rég elmúlt, visszasétálunk a zsákjainkhoz. A helyiek többen lettek, és időközben, ahogy a dagály jön, a mangrove bozót közötti kis csatornákban lassan, de megállíthatatlanul tör előre a víz. Odáig még nem ért el, ahol a helyiek vannak, így a bozótban teszünk egy több kilométeres utat, arra még nem jártunk. Megint vissza, aztán várunk. 5 óra körül aztán a helybeliek felszedelőzködnek, és velük együtt mi is becaplatunk a térdig érő vízben a csónakig, ami vagy 100 méterrel arrébb várakozik egy lagúna szélén. Ahogy elhelyezkedik mindenki, elindulunk. Helyenként a csatorna olyan szűk, hogy a mangrove bozótot a csónak mindkét oldalán el lehet érni kézzel, aztán egyre szélesebb lagúnákba érünk. Mindenfelé rengeteg a madár. Az egyik helyen a gyökerek között varánusz bujkál. A helybeliek koszos műanyag flakonból pálmaborral kínálnak, finom. Mi is megkínáljuk őket valamivel. Kikötünk az egyik falunál, aki itt akar kiszállni, az partra lábal. A következő állomás M’Boun, a kicsi sziget. Partra szállunk. Egyetlen falu van, 300 körüli lakossággal. Van egy „Campement”, ennek kivesszük egyetlen szobáját. A tulajdonos se igazán tudja az árakat, a végén a harmadát fizetjük annak, ami a kiíráson szerepel. Készítenek nekünk vacsorát is, ez persze az örökös yassza, megint tengeri csigából, rizzsel. Megfontoltan falatozunk. Körülnézünk a faluban, és a környéken, aztán az egyetlen kocsmában italozunk. Mindenki nagyon kedves. Ez a falu arról híres, hogy a sziget egy részén, és a környező mangrovés homokzátonyokon marihuána termesztésből tartják el magukat. A tulajdonos beszél angolul, szólunk neki, hogy megnéznénk egy ilyen ültetvényt, azt mondja, semmi gond, reggel a barátja elvisz bennünket. Elég fáradtak vagyunk, korán lefekszünk, a falu főterén valami ünnepség van, késő éjszakáig szólnak a dobok, a helyiek énekére alszunk el.

Másnap, miután megkávéztunk, elindulunk két sráccal. A mai csónakkal vissza akarunk menni Kafountineba, ami állítólag hamarosan jön. Ennek ellenére először a bozótba megyünk, ahol komótosan elkezdünk pálmabort iszogatni. Később felkerekedünk, és egy vénasszony hevenyészett pálmalevelekből körülvett kis ültetvényére térünk be. Arra a kérdésre, hogy itt mindenki marihuána termesztésből él-e, hevesen rázzák a fejüket. – Dehogy, van egy halász is, és az egyik falubeli rizstermesztésre adta a fejét. –mondják. A termés persze főleg exportra megy. Kis pirogokon viszik ki az óceánra, ahol gyorsjáratú motorcsónakokba pakolják át. Messze kint a nemzetközi vizeken aztán jachtok, motoros hajók gyomrába kerül, amik Európába szállítják. Vissza a faluba. A kis csónak is befut nem sokára, elbúcsúzunk a helybeliektől, és visszamegyünk Kafountineba. Úgy látszik túl korán indultunk, és a dagály szintje nem elég magas. Több helyen is megfeneklik a kis csónak, ilyenkor két-három ember a vízbe ugrik, és átcibálják a sekély részen. Visszatérve már az indulást tervezgetjük, amikor Aliék barátja, a holland fickó szól, hogy pár nap múlva megy Gambiába 3 napra, ha van kedvünk, tartsunk vele, ingyen elvisz. Persze kapunk az ötleten. Az ő terepjárójával megyünk. Először műúton, majd kis falvak közötti földúton közelítjük meg a határt, ahova többszöri eltévedés után futunk be.

Nu är allt packat, och i morgon bitti går planet till Gambia! Det enda som återstår nu, är att gå över och krama barnen.

Gissa om det kommer bilder här sen från Gambia? =)

Last week, I published a post regarding Remembrance Day.

This week, I came across an article by BBC regarding the over 1.3 million African troops that helped fight Nazis and Fascists. The article, written by Martin Plaut, BBC Africa analyst, shows Africa’s contribution to World Peace during the Second World War by fighting aggressive invaders with in Africa and even going to Europe fighting the Nazis and the Fascists.

Thanks to Martin Plaut and the BBC for brining this to its readers’ attention. I hope that the West will remember Africa’s forgotten soldiers and patriots, who fought for World Peace side by side with peace loving nations.

Ethiopian Patriot Jagamo Kello (shown in the middle) left home at just 15 to fight Italian invaders
Photo Circa 1936

Martin Plaut says,

“The 70th anniversary of World War II is being commemorated around the world, but the contribution of one group of soldiers is almost universally ignored. How many now recall the role of more than one million African troops?

Yet they fought in the deserts of North Africa, the jungles of Burma and over the skies of Germany. A shrinking band of veterans, many now living in poverty, bitterly resent being written out of history.
For Africa, World War II began not in 1939, but in 1935.

Italian Fascist troops, backed by thousands of Eritrean colonial forces, invaded Ethiopia.
Emperor Haile Selassie was forced to flee to the UK, but others, known as Patriots, fought on. Among them was Jagama Kello. Fifteen years old at the time, he left home and raised a guerrilla force that struck at the Italian invaders”.

Africa’s WWII Forgotten Soldiers in Graph

The sad part is Eritrea had 60,000 colonial troops that took side with Fascist Italy and attacked Ethiopia while the rest of Africans helped the British and Americans.

As you can see from the image above, Africa had four major colonial powers at the time:

• Britain
• France
• Italy, and
• Belgium

Ethiopia was / and has always been free from Colonialism and the 30,000 Patriots depicted on the graph are those actively participated in the defeat of Fascist Italy either with in Ethiopia or abroad. Other sources say that the 30,000 figure is way too small and estimate it to be 100,000 plus.

Ethiopia has been one of the leading countries in the UN’s peace keeping activities in the 50’s and 60’s. Ethiopian soldiers did go to Korea in early 1950’s and Kongo in early 1960’s to help out with peace keeping in those countries. Most of the Ethiopian soldiers who went to Korea and Kongo have passed away, but their legacy lives forever.

I believe nations like South Korea have a moral responsibility to help Ethiopian soldiers who were there for them in times of war. If the soldiers have died, then South Korea should help the children of those soldiers. This could be done in many ways, like giving scholarship to some universities in Korea, opening an elementary school and/or library in Ethiopia, paying a small monthly stipend to those soldiers who are still alive or their surviving family members.

On a different note, the Ethiopian governments past and present have not done much for fighters like Jagamo Kello, Abdissa Aga, and many other patriots who fought hard Fascist Italy. It is true that some have been recognized, like Balcha Hospital in Addis Ababa (named after the great warrior Balcha Aba Nefso), Belai Zellekke (a street named for his bravery). But, generally, most of the patriots have been forgotten by the government; no schools, no streets, nothing in their names.

I believe that Ethiopian historians at Addis Ababa University can bring names of forgotten Ethiopian patriots to the attention of the government for a recognition. and I hope that the time will come when all patriots will get the much deserving appreciation from the government.

The full BBC article can be read here

Have a great weekend.

My next article will be posted on November 19, 2009