Egy nap a szívsebész, azt mondta az operálandó kisfiúnak…
- Holnap reggel – kezdte a sebész – Ki fogom nyitni a szívedet.
- Ott fogod találni Jézust – vágott közbe a fiú.
A sebész bosszankodva felnézett.
- Fel fogom vágni a szívedet, – folytatta – hogy lássam, mennyi károsodás történt.
- De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni – mondta a fiú.
A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek.
- Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a szívedet és a mellkasodat, és eltervezem, mi a következő lépés.
- De ott fogod találni Jézust a szívemben. A Biblia azt mondja, hogy Ő ott él. Minden zsoltár azt zengi, hogy Ő ott él. Ott fogod találni Őt az én szívemben.
A sebésznek elege volt.
- Majd megmondom neked, mit fogok találni a szívedben,
sérült izmokat, gyenge vérellátást, és elvékonyodott érfalakat fogok találni. Ez után el fogom tervezni, hogy tudlak meggyógyítani.
- Jézust is ott fogod találni, Ő ott él- mondta a fiú.
A sebész elment.
Leült az irodájában, és magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos megjegyzéseit, gondolatait: sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra, kezelésre.
Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban feküdni.
Prognózis: – itt kis szünetet tartott – egy éven belül halál.
Megállította a magnót, de még volt mit mondania.
- Miért? – kérdezte hangosan. Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide! Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra! Miért?
Az Úr így válaszolt:
- A fiú az Én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a te nyájadhoz tartozzon, mert ő az én nyájamnak tagja, és az lesz örökké. Itt az én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan jólétben lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon találkozni fognak vele és ők is megismerik a békességet és az én Nyájam gyarapodni fog.
A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége meg ennél is hevesebb volt.
- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet!
Meg fog halni hónapokon belül. Miért?
Az Úr válaszolt:
- A fiú az Én bárányom, vissza fog térni az én nyájamhoz, amint elvégezte küldetését. Én nem azért küldtem az én bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem, hanem azért, hogy egy másik elveszett bárányt megmentsen. A sebésznek potyogtak a könnyei.
A sebész odaült a fiú ágya szélére. A szülők vele szemben ültek. A fiú felébredt és suttogva kérdezte:
- Kinyitottad a szívemet???
- Igen – mondta a sebész.
- Mit találtál? – kérdezte a fiú.
- Megtaláltam Jézust – felelte az orvos.

“Egy fáradt mama, mikor visszatért a boltból, cipelte csomagját, a konyhaajtóból már várta őt aggódva nyolcéves fia, kisöccse tettéről mesélt aggódó arccal:
Amíg én játszottam és apu telefonált, T.J. krétát fogott, és a falra firkált. A szobában az új tapétát az írása díszíti. Mondtam, hogy mérges leszel..

Egy sóhajjal ment be, és összevont szemöldökkel. “Hol van most az öcséd? Beszélek a kölökkel!” Csomagját letéve az emeletre sétált, majd a gyerekszobához ment, hol kisfia bujkált. Teljes néven hívta, ahogy belépet a szobába, s ő a félelemtől reszketett – tudta mi vár reája. A további tíz percben anyja csak kiabált: Hogy ő ilyen drága tapétát még soha nem talált! Csak siránkozott, hogy miként teszi rendbe, de mindez hiába, Elítélte a kicsi tettét a törődés hiánya. Többször leszidta fiát, miközben dühöngött magában. Mérgesen le s fel járt a gyerekszobában. Félelemmel telve lépett a dolgozószobába, s könnyezni kezdett, ahogy a falat meglátta. Az üzenet nem volt más, mint a gyerek fogadalma, a :

“szeretlek, anyuci” nagy szívbe foglalva.

A tapéta úgy maradt, ahogyan találta, Egy üres képkerettel, ami körbezárta. Emlékezz hát arra, mi szívednek drága, S ne ítélj elsőre, mindig járj utána!” Valerie Cox

Kőről kőre lépni a macskaköves úton, és vigyázni, hogy ne lépj a vonalra.

(Dance on stones by fotouczniak)

“Egy gyereknek boldog emlékekre van szüksége, hogy ellensúlyozza a felnőtté válással járó normális fájdalmakat.”
Kathy O’Beirne

“Szerelmünk visszhangja a gyermek.”
Baán Tibor

forrás

Bizony. Így félúton harminc és negyven közt. JÁTSZOTTAM! És nem voltam egyedül ebben a kor-kategóriában a játékosok között. De nem ám. Volt az ugrabugráló csapatban még rajtam kívül három (!) „komoly” felnőtt. Nő is, férfi is. Az enyémhez hasonlóan „komoly”, sőt még annál is nagyságrendekkel „komolyabb” foglalkozással. Ahol nem illik bolondozni. Nem ildomos butáskodni. Leülni, amikor lábonállás dukál, felállni, amikor szunnyadni kéne, csintalan ujjbegyekkel majomfület csíptetni, nyelvet ölteni a vészesen komoly foglalkozású, súlyosan fontos emberekkel szemközt. Nem, ez igazán megbotránkoztató lenne. A főnök egyenesen pszichiáterhez vitetne.

Felnőtt éveink során mindezt aztán sikerül olyan jól beprogramozni, hosszasan gyakorolni, oly mértékű tökéletességre fejleszteni, és olyan iramú folyamatos hajszával és stresszel fűszerezni, hogy a pihenéssel együtt teljesen kitöröljük szótárunkból a játék szót. Hiába lesz saját gyerekünk, akivel játszani kellene, ezt legtöbben inkább amolyan szülői kötelességként éljük meg, s gyorsan, gépiesen letudjuk valahol a pelenkacsere és az etetés között, később meg majd úgyis eljátszik a pajtásaival, jó esetben testvéreivel. Így aztán valamikor korai-kései tinédzser korunk után többé soha nem jut eszünkbe a játszás pontos jelentése. Mi szerencsétlenek.

Pedig mindannyian a boldogságot űzzük. Csak útközben elfelejtjük, hogyan is kellene boldognak lenni. Ha észrevesszük, akkor például az apróságoktól. Az olyan nagyszerű dolgoktól is, mint a közös játék. Lehet az csak felnőttek játéka. Nekem olyan ritka szerencsém volt, hogy közel tucatnyi gyerekkel játszhattam. Énekeltünk, mindannyian, holmi butának bélyegezhető dalocskákat. Ha vesztettünk, le kellett ülnünk a kör közepére, ahol egyre gyűlt az emberkekupac, sok kéz, sok láb, sok csiklandozó kuncogás összevisszaságban. Voltunk dinnyék, ananászok, futkostunk is két mókusház között szabad odút keresve, zálogot adtunk és kiváltottuk, a király parancsára majomfület csíptettünk és nyelvet öltöttünk egymásra, magunkra, az egész világra. Ugráltunk és nevettünk. Bolondoztunk és butáskodtunk. Mégsem éreztük magunkat sem bolondnak, se butának. Sőt. Azt hiszem, csak most jött meg az eszünk igazán. Munkaügyi és egészségügyi miniszterként előírnám kötelező foglalkozásként minden felnőttnek, legalább évente egyszer, korhatárra, nemre és foglalkozásra való tekintet nélkül.

Kedvelem az egyik üdítő reklámját: fordított világot teremt, ahol a nedű hatására a felnőttek birtokba veszik a játszóteret, és csapzottan szaladnak néha a padon díszelgő üdítőből kortyolni. Az üdítőspalack mellett pedig döbbent gyerekek ücsörögnek – nagyon hasonlítanak a való világ űzötten futkosó felnőttjeire. Emlékszem arra a pár évvel ezelőtti budapesti éjszakára, amikor ránk esteledett a Hajógyári sziget hatalmas parkos zöldövezetének hosszú csőcsúszdákkal és ötletes játékszerekkel csalogató játszóterén, amiket mifelénk akkoriban hiába kerestünk. Amikor már nem vizslattak „komoly” felnőttek szabványokba kényszerítő pillantásai, akkor mertünk a gyermekek nyomába eredni: visítva felavatni a rémségesen hosszú és sötét és gyors csőcsúszdát, perdülni a szédítő iramú ufó-repülőtányéron, egy szál kötélen kapaszkodva repülni métereket. És a boldogsághormonok felszabadultak. Bennünk is, és a gyermekekben is fokozottan. Ajándékozzuk hát meg magunkat: keressük meg azt a bizonyos üdítőt, mindenki a magáét, és higgyük el legalább néha, hogy az a bizonyos reklám pontosan úgy igaz.

A Morgan Motor Company centenáriuma alkalmából piacra dobott 500 darab SuperSports Junior “pedálautót” 6-13 évesek számára! Több ITT!

Egy kuatás szerint a ugrálóasztalon szenvedett balesetek száma jelentősen nőtt, és ez csak részben köszönhető a sport, illetve kerti játék népszerűsödésének. Öt év alatt nem kevesebb, mint 250 000 balesetről mondták el a sérültek, hogy a kertben felállított trambulin helytelen használata során szerezték. A legtöbb baleset kar és lábsérülés volt, és sajnos nem ritka közöttük a törés sem. Igaz ugyan, hogy az apróságok menőnek és vagánynak tartják a gipszeket, de nyilván nem ez a cél egy kertben töltött délutánnál. A fej és nyaksérülések aránya sajnos viszonylag magas ezekben az esetekben, 12-15 % körül van. Ezek a legkomolyabb sérülések, tegyünk meg mindent az elkerülésük érdekében. Ne felejtsük el azonban, hogy a túlzott elővigyázatosság a felhőtlen szórakozás rovására is mehet, ne kényszerítsünk a gyerekre szkafandert, ha ugrálni indul.

Gyerkőcök a trambulinon

Képforrás,és kapcsolódó cikkek: gabemakes5, trampolinesafety,

“Mi tesz téged boldoggá?

Az utazás. Amikor nincs speciális célom, csak felszívódom a tájban, egy város forgatagában, megpróbálva elfelejteni, ki is vagyok. Hagyom, hogy a hangok, zörejek, színek inspiráljanak. Ez az, amire az embernek szüksége van, ha külföldre utazik. Abszolút szükségét érzem, hogy rendszeresen, újra meg újra megtapasztaljam a gyökértelenséget. Ez az egyik dolog, ami boldoggá tesz. A másik: apának lenni. Rájönni arra, hogy nem tudsz semmit, ha egy gyerekre nézel. Azt érzed, sokkal több ő, mint te vagy. Több ártatlanság, tisztaság, valami, amit mi már elveszítettünk a neveltetésünk, a társadalmi kapcsolataink, a tapasztalataink halmozódása révén. Öt-hatéves korunkig még megvan bennünk, s ez annyira szép – és ugyanakkor annyira kegyetlen.

Ugyanígy, mindennek, ami boldoggá tesz az életben, két oldala van: a boldogság és a szomorúság. Mindig összekapcsolódik a kettő. A szerelem, az élvezet esetében is ugyanabban a pillanatban, amikor boldog vagyok, szomorúságot is érzek. De nem is lenne lehetséges boldognak lenni, ha nem ismernéd a szomorúságot.

Mi tesz még boldoggá? Tengeri gyümölcsöt enni a tengerparton. Zenét hallgatni.
Emberekkel találkozni, és hagyni időt arra, hogy megosszuk az érzéseinket, tapasztalatainkat, gondolatainkat – egy újabb forrása a boldogságnak.
[...]
Az írás is ilyen. Főleg verseket írok, néha novellát. Mint egy mentális rágógumi, növekszik bennem, feszítenek belülről a szavak, és egyszer csak érzem, hogy írnom kell. Néhány perc alatt történik, és megszületik a rendezett teljesség. Néhány órával azelőtt nem tudod, hogy mindez lehetséges. Olyan, mint a szeretkezés, nagyon intenzív. És annyira szomorú vagy, amikor kész, leírtad, vége.”
Laurent Maindon

Találtam náhány olyan játékot, amit esős időben is nyugodtan játszhatunk, amikor a kerti játékok sajnos pihenésre vannak ítélve. Ráadásul balesetveszély nélkül gyakorolhatunk – igaz, leginkább a kézügyességünk fejlődik tőle.Természetesen számítógépen játszható flash játékokról van szó.

Trambulin játék 1

A tornászt a nyilakkal és a space gombokkal irányíthatjuk, és bizony érdemes először a tutorial-lal kezdeni. 90 másodpercünk van a lehető legtöbb trükk kivitelezésére. A játék elérhető itt, jó szórakozást hozzá!

Trambulin játék 2

Hasonló, bár valamivel talán könnyebb trambulinos játék ez, melyben a jobb oldali ikonokra kattogtatva mondhatjuk meg a tornásznak, hogy milyen trükköket csináljon. Egy dologra kell figyelni, hogy ne repüljön le a gumiasztal felületéről.

Ha süt a nap, irány a kerti trambulin!

Gyermeknapra a Paprika rádió hangját – a jó öreg Marci apánkat – lecseréltük egy kisgyerekre:)…pontosabban kettőre, node a legkisebb dominál, engem tönkretett!:)) Alább letöltehető a teljes szignál-csomag és érdemes meghallgatni a “hogyan készült” anyagot is;)

Paprika Gyermeknap – HOGYAN KÉSZÜLT

Paprika Gyermeknap – KÉSZ SZIGNÁLOK

…és ő lenne a drága:D

Szombaton este, a Gyermeknap végén elkísértük a nap sztárját, a Lyra együttest vacsorázni. Még le sem ment torkunkon az utolsó falat, már igyekeztek hangszereikért. És elkezdődött a nap második koncertje nekünk. Nekik már a harmadik, mert korábban Nagyváradon zenéltek, aztán a gyereknapos kedves vendégseregnek, majd úgy tucatnyiunknak, és maguknak is, mint kiderült, sosem tudják csak úgy eltenni a hangszert egy koncert után.

Szuper volt a gyerekkoncert, ahol csak azért nem lehetett több mozgásos jelenetet bevetni, mert a kollégium tágas étkezdéjében – ahova a fránya-áldott eső miatt kényszerültünk – erre nem volt hely a teltház miatt. Ám a még akkor is folyamatos szervezői futkorászásban valahogy nem is igazán jutott el a fülemig a dal, a szöveg, hogy mélyebbről ne is beszéljek. Ugyan Bogi kolléganőm látta őket három évvel ezelőtt is, amikor szintén vendégeink voltak Gyermeknapon (akkor mi betegen ájultunk itthon), és ennek megfelelően áradozott is róluk, de valahogy sosem jutottunk el odáig, hogy sikerüljön meghallgatnom a Lyrát. Hát, mondhatom, rengeteget veszítettem. Három teljes évet, amikor nem ismertem a Lyrát. Aztán eljött ez a szombat, amikor ajándékba kaptam egy örökestét, egy kis Hervay Gizellával, Szilágyi Domokossal, József Attilával, Petőfivel, másokkal fűszerezve.

Judit olyan hihetetlen erővel énekel, hogy tisztán érthető-élvezhető minden szava-hangja a kihangosított három (!) gitár mellett, ráadásul nemhogy hamisat nem hallani tőle, de meg sem gyengül, el nem csúszik a hangja a napi már-már nyolcórásnál is hosszabb éneklés után még így hajnalban sem. Az egyik gitáros, Karcsi – sosem találnátok ki – a fizika egyik megjegyezhetetlenül bonyolult ágazatának megbecsült és elismert doktora és szaktekintélye, szinte nincs is olyan hangszer, amelyen ne tudna játszani, minden táncházas népdalt ismer, és olyan élethűen szólalnak meg ujjai alatt az amerikaiasra hangolt gitárhúrokon a bluesok, hogy az ember lánya forgolódni kezd a székén holmi idegen világsztárok után nézelődve. A másik bolondos zenész – M. Zoli – nem fér a bőrébe, ha hangszerhez nyúl, a fiatal csikó nyargal így, ha vadító illatokat érez a levegőben, a kisgyermek habzsolja ilyen szenvedélyes kíváncsisággal a világot, amilyen szenvedéllyel ő eggyé válik a hangszerével, s micsoda szólamokat művel emez újabb testrészével, megszűnik minden, csak ő van és a gitár, és ezt hallod is, érzed is – folyton meg kell rántania a képzeletbeli gyeplőt, hogy csapatban maradjon a zenéjével. Kata, aki több évtizednyi házasság után olyan szerelmes sorokat ír Cs. Zolinak, aki azokat olyan dallamokkal öltözteti fel, hogy egy ilyen csapat előadásában az embernek – félreértés ne essék: ártalmatlan félpohárnyi bor után – elakad a lélegzete, a tapsot olyannak érzi, mintha templomban adná, meg szinte eszébe sem jut, úgy elkalandozott valamerre, aztán egyre röpködőbb-remegőbb a lélegzete, mígnem az egésznapi eső már a szemén is kicsordul és csak folyik, folyik alá – legyen akár boldog szerelmes, akár reménytelenségben gyötrődő, akár sok tavasz előtt álló ifjú, akár deresedő kiábrándult. Olyannyira, hogy hajnali ötkor – álmot csalogató forró zuhany és olvasmány után – sem jön álom az ember szemére, akkor sem képes beletörődni, visszaengedelmeskedni a mókuskerékbe, hanem egy teljes gyermeknapos hajsza után blogbejegyzést ír… És vigasztalásként Lyrát hallgat az együttes honlapjáról. És már tudja: minden remek hangfelvételen túl, ezért az élő, szűkközönséges koncertélményért fog sóvárogni sokszor még.