Mindig is rettegtem a tizennyolcadik születésnapomtól. Nekem nem az a szerencsés helyzet jutott, hogy eljön vele a szabadság; egyetemre járhatok, bulizhatok, azt csinálhatok, amit akarok, mert senki nem szólhat bele. Nem akartam a bátyám és nővérem sorsára jutni.

Mégis, mikor betöltöttem a nagykorúságom határát, legalábbis Németországban tizennyolc volt a határ, azon kaptam magam, hogy egy ketrecben feküdve, egy teherhajó rakodó terében, Németország felé tartok.

– Szerinted mikorra érünk oda? – kérdezte tőlem Elena halkan.

Kinyitottam a szemem, és felültem. Hirtelen hányinger tört rám, ezért a szám elé kaptam a kezemet. Vártam pár pillanatot, és – mikor már úgy éreztem, hogy nem fog más kijönni a számon a szavakon kívül, ha kinyitom – választ adtam neki.

– Fogalmam sincs. Jó lenne minél előbb. – A hangom rekedt volt.

Nem tudtam, hogy mióta utazunk, csak arra emlékeztem, hogy tizennegyedikén indultuk, egy nappal a születésnapom után.

– Remélem valami kedves ember fog megvenni – ábrándozott Elena gyermetegen.

Nem szerettem volna lelombozni, hogy szerintem ebben a zord világban már nincsenek kedves emberek. Ha tulajdon szüleiben nem bízhat az ember, akkor senkiben sem!

Hacsak eszembe jutott a pillanat, mikor bejelentették a dolgot, felfordult a gyomrom. Bár kételkedtem benne, hogy ennél közelebb is kerülhettem volna hányáshoz.

Átkozott tengeri betegség!

– Úgy félek – suttogtam.

– Nincs mitől! – ölelt át Elena. – Ez az élet rendje számunkra.

– Mégis hogyan jutottunk ideáig? – csóváltam meg a fejem.

– Ez húsz évvel ezelőtt kezdődött – szólalt meg Caleb hirtelen –, a nagy háború után. Mintha csak visszamentünk volna az ókori Római Birodalomba. A társadalmi rétegek között hatalmas szakadék lett, és ennek eredménye lettünk mi.

– Köszönjük a történelmi előadást, nagyokos! – horkant fel Elena.

Kuncogni kezdtem.

– Szerintem még szívesen tart nekünk egyet-kettőt, ha akarjuk. Mellesleg, Cal, nem tudod, hogy hányadika van? – pillantottam rá reménykedve.

Ő csak lemondóan megrázta fejét.

Igazán jóképű srác volt: magas, vékony, szőke hajú és kék szemű. Mégis idekerült ő is, akárcsak mi, és a rajtunk kívül itt lévő másik kilencvenhét ember.

– Kár – sóhajtotta Elena.

Fogalmunk sem volt a külvilágról, mióta felhurcoltak erre a roncsra.

– Kaja! – állt meg a ketrecünk előtt egy kövér férfi. Bedobált néhány szelet kenyeret és adott nekünk három üveg vizet.

– Imádom ezt a változatos kosztot! – emelte fel a darab ételt Elena gúnyosan mosolyogva.

– Elnézést, Uram – szóltam a férfi után, aki épp indulni készült. Visszafordult, és rondán nézett rám. – Meg tudná mondani, hogy hányadika van, és körülbelül mikor érkezünk meg? – A hangom már-már könyörgően csengett.

– Néhány óra, és kikötünk – vetette oda, majd elment.

– Milyen illedelmes – morogta Elena.

– Legalább szárazföld lesz a lábunk alatt nemsokára – sóhajtottam.

– Megint rosszul vagy? – aggodalmaskodott Elena.

– Nem, még mindig – válaszoltam halkan. – Nem akarom, hogy eladjanak valami vén perverznek, aki akár meg is ölhet! – öleltem át karommal a térdem.

– Jaj, Shy! Egyikünk sem akarja. De talán szerencsénk lesz, és valami kedves emberhez kerülünk majd.

– Annak az esélye nagyon kicsi – kotyogott közbe Caleb.

– Kösz, Caleb, mindig tudod, hogyan kell lehangolni az embert! – motyogta Elena szemrehányóan, mire Caleb bocsánatkérően elmosolyodott.

– Visszatérve az eredeti témára, szerintem kedves emberek nem léteznek már odakint – szólaltam meg én is.

– Ilyet ne mondj! – rivallt rám Elena. – Én még hiszek abban, hogy eljön értem a szőke herceg fehér lován, és kiment ebből a borzalmas helyzetből.

– Jó neked – motyogtam szomorúan.

Ezek után egyikünk sem szólt egy szót sem. Valahogy érezni lehetett a feszültséget, amit a férfi bejelentése tett.

Pár óra múlva megtapasztaljuk az ismeretlen nyújtotta kegyetlenséget.

A gyomrom diónyira zsugorodott, mikor láncra verve levezettek minket a hajóról. A fedélzeten tenger- és halszag csapta meg az orrom. Egy eldugott kikötőben voltunk, ahová látszólag mocskos dolgokat hozták be, mint például minket.

Fellélegeztem, ahogy szilárd talajt ért a lábam. Betuszkoltak minket egy kamionba, majd újabb utazás következett. Bár ez jóval rövidebb volt, mint a hajóút.

Egy piacon raktak ki. Rabszolgapiac…

Ott elszakadtam Elenától és Calebtől.

– Gyere, kimoslak! – fogta meg a karom az eladóm.

Nem válaszoltam semmit. Ellenkeznem kár lett volna. Így szégyenkezve hagytam, hogy levegye a szürkés ruhát rólam és lelocsoljon vízzel. A víz, ami lefolyt rólam feketének hatott a fehér csempén.

– Hogy lehet valami ennyire mocskos? – motyogta a férfi értetlenül.

Miután valamennyire tiszta lettem, hozzám vágott egy törülközőt.

– Szárítsd meg magad, majd vedd fel ezt! – nyújtott át egy fehér ruhát.

Megtörülköztem, majd felvettem a ruhát.

– Most pedig adminisztráció következik! – ültetett le egy székre, ő pedig egy lappal és tollal a kezében állt velem szemben.

– Mi a neved? – pillantott rám a lapja mögül.

– A nevem Shy, uram – tettem hozzá, hogy illedelmesnek tűnjek.

– Hol születtél?

– Londonban, Angliában, uram.

– Korod?

– Nemrég töltöttem be tizennyolcadik életévemet, uram.

– Milyen nyelveken beszélsz?

– Angol és német, uram.

– Szűz vagy még?

Az arcomra enyhe pír kúszott. Nem válaszoltam.

– Halljam! Szűz vagy, vagy sem? – kezdett dühbe jönni.

– Igen – motyogtam nagyon halkan.

– Rendben – nyugtázta elégedetten. – Mihez értesz? Házimunka?

– Igen, uram. El tudok vezetni egy háztartást.

– Remek. Gyerünk! – intett, mire követtem.

A falhoz állított, és lemérte a magasságom.

– Százhatvanhét centiméter – motyogta elgondolkodva.

Ez után mérlegre állított. A mérleg alig negyvenöt kilogrammot mutatott.

– Nem csoda, hogy olyan aszottnak tűnsz! – kiáltott fel dühödten. – Fel kell hizlalni, mert így senkinek sem fogsz kelleni – jegyezte meg fintorogva.

Egyáltalán nem volt ellenemre az ötlet, hogy végre valami ehetőt is magamhoz vehessek. A gondolatra alig láthatóan megnyaltam a szám.

A férfi elvitt egy ketrechez, és bezárt. Az előttem elhaladó emberek kíváncsian méregettek, mint valami portékát. Elvégre az is voltam.

Egy idősebb alak, és egy fiatal fiú állt meg előttem.

– Mikor lehet saját rabszolgám? – bökött mutatóujjával felém a fiú.

– Majd ha meg tudod venni magadnak, fiam – válaszolta a férfi elgondolkodva.

– Ugyan már! Miért nem veszel nekem egyet? Kocsit kaphatok, de rabszolgát nem? – Jött a vádló kérdés a fiú részéről.

Jogosan, végtére is miben más egy autó egy rabszolgától ebben a rideg világban?

– Egy rabszolgával felelősség is jár, te pedig még zöldfülű vagy ilyen téren – intette le végül dohogó fiát, majd elrángatta előlem.

Mélyet sóhajtottam, és csak figyeltem a tömeget.

Igaza volt Calebnek, olyan ókorinak hatott ez az egész.

Tényleg, vajon Caleb most hol van? És Elena?

Reméltem, hogy mindketten jól vannak, és nem esett bántódásuk.

Sötétedés után nem sokkal bezárt a bazár. Mindenkit betereltek egy zárt, rácsos ablakkal ellátott helyiségbe, ahol le volt terítve néhány koszos pokróc. Az ajtón egyenként mehettünk be, és minden ember megkapta a vacsoráját.

– Tessék, te dupla adagot kapsz! – nyomta a kezembe a papírtányért, amin két szelet hús és kenyér volt.

– Köszönöm, uram – válaszoltam nagyon halkan.

Hallottam, ahogy többen is felmordulnak a hátam mögött. Kivételezés bizonyára főbenjáró bűnnek számított itt.

Besétáltam, és leültem az egyik sarokban enni.

Sokan ellenséges méregettek. Nem érdekelt, hogy irigykednek rám. Boldog voltam, hogy ennyi idő után valami más kerül belém a kenyéren kívül.

Pillanatok alatt elpusztítottam a vacsorámat. Éreztem, hogy a hasam felpuffadt a hirtelen evéstől, és hányingerem is lett.

Elfeküdtem ott, ahol voltam, és lehunytam a szemem. A talaj nyirkos és hideg volt, de egyáltalán nem zavart. Csak aludni akartam, semmi mást.

Simogatásra ébredtem. Valaki a combomat tapogatta. Ijedten ültem fel, hogy megnézzem, ki is az.

Egy férfialakot tudtam kivenni a pirkadati fényben. Fekete haja és barna szeme volt; mosolygott rám.

Teljesen a falhoz tapadtam, hogy ne érjen hozzá semmilyen testrészem.

– Nem bántalak – rázta meg a fejét.

– Ki maga? – kérdeztem elhűlve.

– Segíteni szeretnék neked – suttogta lágyan.

– Mégis miért? – Hitetlen voltam.

Nincs olyan ember, aki valóban segíteni akarna önzetlenül.

Közelebb húzódott hozzám, mire egy halk nyöszörgés hagyta el az ajkamat önkéntelenül is. Ennek hatására visszaült eredeti pozíciójába.

– Mert megérdemled. Nem mindennapi lány vagy.

– Úgy érti, nem mindennapi rabszolgalány? – mosolyodtam el keserűen.

Ő csak megingatta a fejét jelét adva, hogy nem ért egyet velem.

– Kelj már fel! – ordította valaki, majd egy erős nyomást éreztem az oldalamon.

Nagyot nyögve a fájdalomtól, odakaptam a kezem, majd lassan felemelkedtem. Az illető megragadta karom, és kirángatott az épületből, vissza a tegnapi díszpáholyomba.

Vajon még hány napot fogok itt tölteni merengve az életemen?

Nagyon reméltem, hogy nem sokat, mert éreztem, hogy előbb-utóbb beleőrülök ebbe a helybe.

Vagy már lehet, hogy meg is őrültem?

Az az álom olyannyira valóságosnak tűnt. Már-már kézzelfoghatónak éreztem a férfit, aki előttem ült. Bárcsak tényleg létezne, és kimentene ebből a nyomorból.

Folyt. Köv.

A/N: Köszönöm mindenki a biztató kommenteket! Örülök, hogy végül is tetszik nektek a történet.

Remélem, azért nem olyan, mint a többi vámpírtörténet. Nem szeretném, ha másolat lenne, vagy valami.  A véleményeiteket most is szívesen fogadom.

A történet innentől két személyben fog íródni, mármint egyszer Shy története folytatódik, egyszer Billé. Szerintem nem lesz nehéz megkülönböztetni, mikor kiről van szó, de ha akarjátok, akkor kitalálhatok valami jelzést arra, hogy most épp ki áll a középpontban.

“Az őszinteséget is szeretem, ha előnyösebben használható a hazugságnál.” /Lord Henry Wotton/

A szépirodalom legfeketébb drámájáról, Ibsen Vadkacsájáról amikor kijöttem múlt héten a színházból, ez az idézet jutott eszembe. Aztán pár haszontalan elemzés után irodalom órán is átbeszéltük a dolgot, és máris még több értelmet nyert az egész.
Nem tudom anyukámmal ma miért nem erről, miért arról beszélgettem a kocsiban, hogy akkor most hány felvételi pontom is lesz…
Ibsen önkritikája ez a dráma, állítólag még olyanokat is tagad, amiket előző drámáiban állított. Relling doktor tapint rá általában a lényegre és próbálja megmagyarázni ezt Gregersnek – kevés sikerrel. Hjalmarral nem is próbálkozik, mert ő belátja azt, amit Gregers nem: aki nem akar látó lenni, azt erőszakkal nem lehet azzá tenni.

“RELLING
Mielőtt elfelejteném, Werle úr – kérem, ne használja ezt a finomkodó kifejezést, hogy “eszmény”. Van erre nekünk egyszerűbb, kifejezőbb szavunk is, a “hazugság”.

RELLING
Nagy rosszat tenne vele. Mert aki megfosztja az átlagembert az élete nagy hazugságától, a boldogságát veszi el tőle! (A nappaliból belépő Hedvighez) No, kis vadkacsaanyó, akkor én most szépen lemegyek és megnézem, vajon még mindig azon a csodálatos találmányán töpreng-e apád. (Kimegy az előszobaajtón)”

Ebben van a kulcsmondat. Gregers megváltót akar játszani, hogy ő majd megmutatja, hogyha Hjalmar megtudja az igazságot (mármint hogy a felesége kavart előtte az öreg Werlével, sőt, Hedvig sem az ő, hanem Werle gyereke…) akkor majd lesz indulat, de aztán a megbocsátás szentségében kapcsolatuk egy magasabb szintre lép. Nyilván nem, hanem Hjalmar pakol (mármint Gina pakol) és költözni akar azonnal, Hedvigre rá sem bír nézni. Gregers kicsit túlbecsülte barátja természetét…

“GREGERS
Hedvig nemhiába halt meg. Megfigyelte, hogy a gyász micsoda magasságokba emelte Hjalmart?

RELLING
Ó, istenem…”

Ezzel fejeződik be a dráma, és ebbe még a legelvetemültebb irodalmár sem képes belemagyarázni, hogy végsősoron-haúgyvesszük-mélyebbértelemben optimista kicsengésű a darab. Erről mindenki elismeri, hogy olyan hihetetlen keserűség, cinizmus süt belőle, hogy az ember biztos, hogy nem a katarzis felszabadító érzésével távozik a színházból.
“Ibsen a polgári színpadot ítélőszékké teszi, ahol minden néző vádlott.”
Legalábbis bennem abszolút felmerült, hogy vajon mi az én élethazugságom? Önámításom? Van ilyenem? Jó, hogy nincs ilyenem? Jó, hogy van ilyenem? Csináljak, ha nincs? Meglássam az igazságot, ha van? Meglássam az igazságot és nézzem az embereket, akik látszólagos boldogságban, de gyakorlatilag nyakig szarban ülnek, egy harmónikusnak hitt, de mindeközben katasztrófális házasság kötelékében; akik azt állítják magukról, hogy sok fontos és hasznos dolgot csinálnak, miközben végül soha semmit? Pont mint Hjalmar, a nagy feltaláló!

“HJALMAR
Istenem! Egyáltalán mi legyen az, amit feltaláljak? Már majdnem mindent feltaláltak előttem mások. Napról napra nehezebb lesz…”

Szóval Ibsen a lázadást tagadja. (Bár szerintem, ha tulajdonképpen lázad a lázadás ellen, azzal már eleve tagadja saját állítását, hisz ezek szerint a lázadás mégis létezik, de ez már csak kukacoskodás.) Szerinte a világ legnagyobb lázadása, nevezetesen a Vízözön is kudarcba fulladt, mert végül lett túlélője. Állítólag szívesen hangoztatta, hogy megtorpedózta Noé bárkáját… Na de lényeg a lényeg: tényleg ilyen a világ, ahogy Ibsen látja? Tényleg vagy boldogan lubickolunk saját hazugságainkban, vagy boldogtalan, de legalább igaz életet élünk?

Lehet, hogy Hedvig tudtán kivül jól választott…

Az igazságról kiderült, hogy jobban fáj, mint a hazugság..

Makacs vagyok, ezt már sokszor bebizonyítottam.. kos program; ez van.. de hogy ennyire az legyek, hogy ne figyeljek oda a jelekre, emberek intésére, ez már nem is makacsság, hanem szimplán nemtörődömség.. hogy majd én megmutatom, majd én bebizonyítom..

Bebizonyítottam.. és hogy mit? Hogy kib*szott naiv vagyok és hogy nem vagyok sebezhetetlen.. nagyon nem..

De kezdem megszokni, ebből is felállok majd.. és ismét tanultam valamit: csak magamban bízhatok..

Másnap reggel már úton voltam Amerikába repülővel. Mégis valahogy úgy éreztem, hogy valami nagyon fontosat elfelejtettem, és ez nyugtalanított.

Az érzés akkor is ott motoszkált bennem, mikor megérkeztem a New York-i reptérre, pontosan hajnali négy órakor. Mindig is utáltam az időeltolódás okozta levertséget.

– Bill – nyújtotta felém mosolyogva a kezét Loren.

– Loren – viszonoztam.

Régi partnerünk volt a tengerentúlon. Mióta itt is terjeszkedni kezdtünk, úgy két és fél éve, ő intézi az itteni dolgainkat. Havonta átjön valamelyikünk ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Eddig semmilyen kivetnivalót nem találtunk a munkájában.

– Volt egy szerencsétlen baleset a Las Vegas-i Tokio Hotelben, de eltusoltuk az ügyet. A költségvetés rendben van, habár a Los Angeles-i könyvelő megpróbált sikkasztani. A szülei mellett nyugszik az óta. Ám van egy kis gondunk.

– Ne kímélj! – vettem el a csomagom a szalagról.

– Az itt lakó különlegesek nem hajlandóak üzletet kötni velünk. – Úgy ejtette ki a szót, mintha valami betegség lenne. Egyformájában az is volt.

Már három éve, hogy megjelentek a színen a különlegesek. Először visszafejlődtünk a középkorba, és üldözték őket – már akik tudtak róluk –, aztán rájöttek az emberek, hogy nagyon is jól jöhetnek.

Olyanok, mint a haszonállatok. A tehenet a tejéért tartották az emberek régen, a különlegeseket pedig a vérükért.

Ez egyelőre csak Amerikában volt divat. Európába még nem gyűrűzött be. Természetesen az amerikaiak gondoskodtak róla, hogy a lehető legkevesebb információ szivárogjon ki a különlegesek létezéséről.

Persze mindenki tudta, hogy vannak, csak nyíltan nem mondták ki. Talán jobb is volt így. A tömeghisztéria, ami bekövetkezett volna, minden képzelet felülmúlt volna.

– És szerinted én mit tehetnék ez ellen? – húztam fel a szemöldököm hitetlenkedve.

Ha a különlegesek nem akartak valamit megtenni, akkor Isten sem tudta rá venni őket.

– Van egy nő. Ő a felbujtó. Ha őt meggyőződ, akkor mindenki más engedelmeskedni fog. Muszáj lesz valamit csinálnod, másként súlyos következményei lehetnek a dolognak. – A súlyos szót eléggé kihangsúlyozta, hogy biztosan megértsem, mire akar kilyukadni.

– Meglátom, mit tehetek. Viszont most inkább a szállodámban mennék, és aludnék pár órát reggelig. Kimerítő ez az időeltolódás – fogtam meg a fejem fájdalmas arckifejezést vágva.

Loren bólintott, majd elkalauzolt a limuzinhoz.

Engem kitettek a szállodánál, és megegyeztünk, hogy értem jönnek este hétre. Bejelentkeztem, majd vettem egy gyors tust, és bedőltem az ágyba. Három körül felébredtem. Az első dolgom volt felhívni Tomot.

– Halló? – szólt bele álmosan.

– Ilyen korán alszol már?

– Hosszú napom volt – motyogta. – Ezek szerint te is épségben odaértél. Ennek örülök.

– Igen. Ám van egy kis bibi. Az itteni különlegesek nem hajlandóak belemenni az üzletbe.

– Ó, a francba! – káromkodta el magát visszafogottan. – És most mi lesz? Nélkülük befuccsolhat az egész New York-i biznisz.

– Ma este megyek tárgyalni a körlettartóval. Remélem, sikerül jobb belátásra bírnom – fűztem hozzá reménykedve.

– Rendben. Legyél nagyon óvatos! – kötötte a lelkemre. – Nem szeretném, ha üresen küldenének vissza, hogy eltemethessünk.

– Megteszek minden tőlem telhetőt – válaszoltam, hogy megnyugtassam.

Igazából nem rajtam múlott az egész. A körlettartó azelőtt kettétörhetne, mielőtt kimondanám a saját nevemet. Azért vicces az erőviszonyokat latolgatni egy különlegessel szemben.

Lementem a hotel éttermi részébe, és meguzsonnáztam. Utána összekészülődtem, és vártam, hogy Loren jöjjön értem.

Hét előtt tíz perccel a hallban ültem. Mikor Loren megérkezett, egyből indultunk a körlettartóhoz.

Nem sokan tudtak arról, hogy a különlegeseknek saját társadalmi rendszerük van. Inkább a magunkfajta tisztességesnek tűnő nem tisztességes emberek ásták bele magukat a különlegesek ügyeibe.

Loren felettébb idegesnek tűnt.

– Van valami, amit nem mondtál el nekem, és tudnom kéne róla? – pillantottam rá gyanakvóan.

– Nincs, dehogyis! – vágta rá egyből. Szerintem ezért mentálisan fejbe kólintotta magát.

Inkább annyiban hagytam a dolgot. Idővel úgyis megtudom, hogy mi az. Ha pedig odakerülök, már úgysem lesz lehetőségem elmenekülni.

Amikor kiszálltam a kocsiból, szomorúan nyugtáztam, hogy a pletykák messze álltak a valóságtól. Egy rozzant bár volt, semmi több.

– Azt hittem, valami fényűzőbb – adtam hangot a csalódottságomnak, mikor bent is körülnéztem alaposan.

– Sajnos nem telik nekünk többre, egyelőre – hallottam meg egy bársonyos hangot a lépcső tetejéről.

– Ezen változtathatna, hölgyem, ha elfogadná az ajánlatunkat – léptem egyből a tettek mezejére.

Minél előbb szabadulok innen, annál jobb lesz. Kirázott a hideg is ettől a helytől és ezektől az alakoktól.

– Nem találtam eléggé kedvezőnek a mi szempontunkból – sétált le kecsesen.

Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

Ez a nő maga volt a megtestesült szépség. A különlegesek egyik különlegessége: az emberek számára ellenállhatatlanok.

Magas volt, mégis alacsonyabb nálam. A haja hollófekete volt, barna szeme pedig mindentudóan csillogott a tompa fényben. Bőre hófehér volt, ajkai pedig vérvörösek. Csodálatos kontraszt.

Megráztam a fejem, hogy kizökkentsem magam a transzból, amit a nő aggatott rám. Apró ajkai elégedetten húzódtak mosolyra, amint észrevette, hogy elérte a célját nálam.

– Megkérném, hölgyem, hogy ne játsszon az elmémmel! – emeltem fel kissé a hangom.

– Elnézést – válaszolta szárazon –, rossz szokás. Kérem, fáradjon be az irodámba! Nemsokára nyitás van, és nem szeretném, ha mások is hallanák a kettőnk között elhangzó dolgokat.

Bólintottam, és követni kezdtem, mikor elindult. Beértünk a helyiségbe, én pedig becsuktam az ajtót magam után. Ő hellyel kínált; elfogadtam.

– Nos, Mr. Kaulitz – kezdett bele, miközben bíborszínű folyadékot töltött egy üvegpohárba –, milyen más ajánlata lenne, amit még az az idegesítő nőszemély nem kínált fel?

Halvány mosolyra húztam a szám.

– Kezdetnek, nem nő vagyok, és idegesítőnek sem mondanám magam.

– Ez már egy jó pont – mosolyodott el elégedetten, majd felém nyújtotta a poharat. Gyanakvóan húztam fel a szemöldököm.

– Csak bor – kuncogott halkan, amitől felállt a hátamon a szőr is.

Nagyon értenek az ember idegeinek borzolásához.

– Mit szeretne még ahhoz, hogy üzletet köthessünk? – vettem el a poharat, majd az ajkaimhoz emeltem. Ő sóvárogva figyelte a mozdulatomat.

Sokkal egyszerűbb, ha inkább ő szabja meg feltételeket, és én alkudozom, mintha fordítva. Elgondolkodva bámult rám.

– Mondja csak, Mr. Kaulitz, ön mennyi idős?

– Nemsokára betöltöm huszonhatodik életévemet. – Nem kérdeztem vissza ugyanezt, elvégre faragatlanság lett volna.

Mintha megérezte volna a kíváncsiságomat, felnevetett.

– Legyen annyi elég önnek, hogy a szépunokám lehetne – mosolygott sokatmondóan.

Egy gyors fejszámolás után rá kellett jönnöm, hogy legalább kétszáz éves is elmúlt.

A döbbenet biztosan lerítt az arcomról, mert újból elnevette magát.

– Maguk, emberek, nagyon szórakoztatóak tudnak lenni – jegyezte meg jókedvűen.

– Örülök, hogy örömét leli társaságomban.

– Visszatérve az üzletre. Nekem kevés a jutalék, és sok a kockázat. Már így is túl nagy figyelmet vontunk magunkra – csóválta meg a fejét rosszallóan.

– Maguk, különlegesek, nem bujkálhatnak örökké az éjszakában – világítottam rá a tényre.

– Több ezer éve ezt tesszük. – A hangja élesen csengett, mint mikor megkarcolnak egy üvegfelületet. – Hirtelen jött a felismerése az embereknek, hogy létezünk.

– Badarság! – vágtam közbe faragatlanul. – Rengeteg legenda és mítosz kering a különlegesekről. Épp itt volt az ideje, hogy megmutassák magukat.

– Kérem, hagyjuk ezt, és mondja végre ki nyíltan, hogy mi is vagyok! – nézett dacosan a szemembe.

– Vámpír, maga egy vámpír – ismételtem meg a szót szenvtelenül.

– Köszönöm – sóhajtott. – Csak azért találták ki ezt a különleges maszlagot, hogy jobban beadhassák a társadalomnak, hogy igenis léteznek vámpírok. Nem kell sok idő, és mi is ugyanolyan jogokkal fogunk bírni, mint maguk, emberek.

– Addig is segíthetnék önnek a beilleszkedésben.

– Akármennyire próbálkozik, nem fogok belemenni az üzletbe. – Belém látott.

Tudta, hogy mit akarok kihozni a dologból. Bár még egy hülye is rájött volna, annyira próbálkoztam.

– Az emberek többsége fél maguktól, és-

– Ez így jó! – vágott a szavamba. – Nem holmi pelyhes állatkák vagyunk, amikben kedvükre gyönyörködhetnek. Ragadozók vagyunk, az éjszaka és a friss vér éltet bennünket. – Az utolsó szavakat már csak suttogta.

Lehetetlennek tűnt meggyőznöm a nőt az igazamról.

– Figyeljen – sóhajtottam –, szörnyen fontos lenne számomra a különlegesek, vagyis a vámpírok együttműködése! Bármit kér, megadom!

Ez volt az utolsó kártyám. Ha ennek nem dől be, akkor semminek sem fog!

A nő arca felragyogott egy pillanatra, de utána szoborszerű lett.

– Egyetlen követelésem van – jelentette ki fennhangon, némi gondolkodás után.

– Mégpedig?

Reménykedtem benne, hogy semmi olyan.

– Ha eltölt velem egy éjszakát, akkor belemegyek bármibe!

A szavak késként szúrtak belém.

Csak le kellene feküdnöm vele ahhoz, hogy azt tegye, amit akarok.

Hiszen nem is élő! Az nekrofília lenne, nem? Nem, mert mozog, de viszont nem ver a szíve! Egyszóval vámpír. Halott, mégis mozog.

– Meggondolom még – álltam fel, amilyen gyorsan csak tudtam.

– Ugyan, ez álszenteskedés lenne öntől, Mr. Kaulitz! – emelkedett a fel a székéről ő is.

– Miért is? – vontam fel a szemöldököm értetlenül.

– Eddig győzködött, hogy beadjam a derekam, és mikor megtörtént, hogy meg is kaphatná, amit akar, akkor visszakozik. Tipikus férfi – tette hozzá gúnyosan.

– Már elnézést, de a megállapodás nem tartalmazta a szexuális együttlétet!

– Ez csak egy kis extra – sétált oda hozzám.

Mikor elém ért, finoman lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolt. Egyáltalán nem volt hullaszaga, sem íze, mégis a tudat miatt elhúzódtam tőle.

– Kár – jegyezte meg közönyösen –, többet vártam öntől!

– Az lehet, de nem fogja megkapni – válaszoltam határozottan. – Az üzletet pedig tekintsük semmisnek!

– Ahogy kívánja! Earl majd kikíséri. – Az ajtó kinyílt, egy magas, izmos férfi jött be rajta.

Megfogta a karom, és magával rángatott. Kitaszított az ajtón, majd jól rám csapta. A limuzinból Loren szállt ki.

– Hogy ment? – nézett rám izgatottan.

– Felejtsd el – legyintettem lemondóan –, ezt fújhatjuk!

– Értem – válaszolta elgondolkodva.

– Mivel nincs más elintéznivaló, holnap este visszautazom Németországba.

– Ilyen hamar? – döbbent le.

– Igen. Ki kell találnunk valami új lehetőséget, amivel robbanthatunk New York-ban is.

A szállodában vettem egy jó forró fürdőt. Egyre csak a vámpírnő járt a fejemben.

Végül felvettem a telefont, és tárcsáztam.

– Halló? – szólt bele megint az álmos hang.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek.

– Semmi baj. Mi a gond?

– Nem jött össze a tárgyalás. A nő le akart feküdni velem.

– Te mit válaszoltál? – Tom hangja egyszerre volt meglepett és zaklatott.

– Visszautasítottam, mégis mi mást tettem volna?

– Megnyugodtam – fújta ki a levegőt. – Akkor viszont felesleges ottmaradnod.

– Tudom, épp ezért egy holnap esti járattal repülök is haza majd.

– Rendben. Jó éjt!

– Neked is.

Kimásztam a kádból, és egy törülközőt tekertem a derekam köré.

Amikor kisétáltam a szobámba, váratlan meglepetés fogadott.

– Maga meg hogyan került ide? – vontam kérdőre a lakosztályom közepén ácsorgó nőt.

– Gyönyörű! – jegyezte meg ámuldozva. – Akárcsak a lakója – pillantott rám, majd leplezetlenül végigmért.

A tekintete szinte perzselt.

– Elnézést, de nem vártam vendéget. Esetleg meggondolta magát? – Ruhák után kezdtem kotorászni a bőröndömben, miközben erősen tartottam a törülközőt, nehogy véletlenül lecsússzon rólam.

– Hadd segítsek! – Éreztem, ahogy jéghideg keze megfogja a csuklómat, és vele együtt a fehér anyagdarabot is.

– Mondtam, hogy nem fekszem le magával! – fordultam vele szembe dacosan.

Nem tudom, mi ütött belém, de hagytam, hogy leessen, ami eddig takart. Ott álltam előtte meztelenül.

Ködös tekintettel mért végig újra meg újra. Beleharapott az alsó ajkába, majd végighúzta az ujját a hasamon. Lehunyta a szemét, és egy vágyakozó sóhaj hagyta el a száját.

Nem emlékeztem pontosan, hogyan jutottunk el az ágyig.

Sóhajok, nyögések, harapások, karmolások, csókok, ölelések, végtagok, kielégülés. Minden megvolt, csak nem ebben a sorrendben.

Mikor reggel felébredtem, egyedül feküdtem az ágyamban. Azt hittem, hogy talán álmodtam az egészet, de akkor megpillantottam egy kártyát a mellettem levő párnán.

Köszönöm a csodálatos éjszakát! Az üzlet innentől sínen van.  Shanna

Visszahanyatlottam a saját párnámra, és szégyenkezve lehunytam a szememet.

Mégis hogyan lehettem ennyire hülye? Lefeküdtem egy különlegessel.

Semmi kétségem nem volt afelől most már, hogy mit is felejtettem otthon: a józaneszemet!

Folyt. Köv.

A/N: Köszönöm a visszajelzést ns-nek, Ancsának, Eminek és Dijjának! Sokat jelent, hogy írtok véleményt, lányok! Remélem, azért idővel a többieknek is megjön a kedvük a véleményezéshez, mert tudom, hogy sokkal többen olvassák, mint ahányan életjelet adnak magukról!

A következő rész tartogat némi meglepetést! Csak azért, hogy felélénkítsem az érdeklődésetek!

Figyelem! Káromkodás található benne!

Beültem Drew kocsijába, és elhajtottunk. A feszült csend idegesített.

– Nos – köszörültem meg a torkom –, szerintem hajnalig bent kell maradnunk. Még meggondolhatod magad – emlékeztettem.

Reméltem, hogy végül beadja a derekát, és inkább felveszi a nyúlcipőt. A gondolat maga, hogy kettesben kell tölteni az éjszakát vele nyugtalanított még úgyis, hogy csak dolgozni fogunk.

– Fogd már fel, hogy nem! – rivallt rám idegesen.

– Most meg mi bajod van? – fordultam felé.

– Kösd be magad!

– Ez nem válasz a kérdésemre – nyúltam a biztonsági öv után.

– Szép ruha. Honnan van?

– Versace. Minden rendben? – kérdeztem rá újból, nyomatékosabban.

– Semmi olyan nem történt, ami egetrengető lenne.

– Jól tudsz kitérő választ adni – állapítottam meg, ráhagyva a dolgot.

Egy apró mosoly suhant át az ajkain.

– Eddig minden nő beérte ennyivel. Voltak, akik értelmezni sem tudták a válaszom, mások pedig megnyugodtak, mert azt mondtam, hogy nincs nagy gond.

– Tehát én is érjem be ennyivel? – rántottam fel a szemöldököm gúnyosan. – Igaz, többet úgyse tudsz nekem nyújtani.

– Hát, ez fájt! – nevetett fel. – Természetesen tudnék neked többet is adni, csak kérned kell.

– Mármint többet, mint ami egy éjszakánál tovább is tart? – kérdeztem szarkasztikusan.

– Akármilyen hihetetlen, talán igen. És te nekem? – fordult be sarkon az autóval.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Tudod, valamit valamiért – vigyorodott el.

– Hogy mi van?! – üvöltöttem rá, mire beletaposott a fékbe.

– Uramisten! – kiáltott fel ő is. – Te tényleg őrült vagy! – nézett rám elborzadva.

– Ó! Most már nemcsak lotyónak tartasz, de őrült is vagyok. Remek! – csettintettem gúnyosan. – Van még valami más?

– Mondtam egyszóval is, hogy lotyó vagy?! – förmedt rám, majd leparkolt a szerkesztőség parkolójában.

– Nem, de céloztál rá! – szálltam ki a kocsiból, majd jól bevágtam az ajtót.

– Csak kiforgatod a szavaimat – ordította utánam, majd ő is kiszállt. – Hé! Muszáj ezt csinálnod a kocsimmal?

– Elnézést – feleltem szárazon.

– Gondolom, hogy sajnálod! – dünnyögte az orra alatt gúnyosan.

Inkább nem válaszoltam.

Csendben bementünk a szerkesztőségbe. Először is leellenőriztem minden gépet. Hétfő reggel szerelőt kell hívni egyből.

– Vajon melyik idiótának sikerült ezt összehoznia? – kérdeztem dühösen.

– Tessék – nyújtott felém egy csésze kávét Drew.

Két cukrot tett mellé. Okos fiú!

– Köszönöm – vettem el tőle, majd belekortyoltam.

– Egyébként tényleg nagyon szép a ruhád.

– Hitelesebb lenne, ha nem tőled hallanám – jegyeztem meg rosszmájúan.

– Te tényleg semminek nem tudsz örülni – vágott vissza lemondóan.

– Már rég el kellett volna küldeni addigra az anyagot, mikorra értem jöttél – elmélkedtem hangosan.

– A baleset kicsivel az után történt, hogy elmentél – magyarázta. – Egész végig próbáltuk visszahozni az anyagokat. Egy töredékét sikerült is.

– Hol van? – pillantottam rá mohón.

– Itt – mutatott fel egy pendrive-ot. Kikaptam a kezéből, és bedugtam a gépbe.

– Ez nagyon jó! – örvendeztem. – A leglényegesebb dolgok megmaradtak. Van Isten – sóhajtottam megkönnyebbülve.

– Ez jó hír – nyugtázta ő is, kevésbé lelkesen.

– Várjunk! Nekem azt mondtad, hogy az egész elveszett. – Gyanakodva méregettem.

– Így biztosítottam azt, hogy bejöjj és megcsináld. – Megvonta a vállát.

– Számító dög – motyogtam az orrom alatt, majd egyből nekiláttam a munkának.

Nem volt kedvem újabb vitába bocsátkozni vele.

Drew – kivételesen – egyáltalán nem zavart. Lehet, hogy egész végig én reagáltam túl a dolgot. Talán adnom kellene neki egy esélyt ahelyett, hogy hadakozunk.

– A csigazabáló miért volt ott? – törte meg hirtelen a köztünk beállt csendet.

– Csigazabáló? – kérdeztem vissza értetlenül.

Vajon mire gondolt?

– Látom nem érted – forgatta meg a szemét bosszankodva. – A francia pasas.

– Léon?

– Ha így hívják, akkor igen, rá gondolok.

– Először is, nem csigazabáló. Másodszor vele vacsoráztam volna, ha nem hiúsítod meg a tervem – világosítottam fel duzzogva.

Ennyit az esélyéről!

– Te mondtad, hogy szóljunk, ha vészhelyzet van. Én csak a szavadon fogtalak – védekezett.

– Hát persze – morogtam az orrom alatt, miközben vadul gépeltem.

– Lehet egy kérdésem? – szólalt meg újból. Nem válaszoltam. – Ezt igennek veszem akkor. Mi tett téged ilyenné?

– Milyenné? – ráncoltam össze a szemöldököm zavartan.

– Nekem kell elmagyaráznom neked, hogy te milyen vagy? – nevetett fel halkan.

Ebben igaza volt. Az, hogy milyen vagyok, csak én tudhatom igazán, elvégre a többiek a saját szemszögükből ítélnek meg, az alapján, ahogyan viselkedem velük.

Tehát, ha minden igaz, Drew szerint én egy hisztis, karrierista lotyó vagyok.

Csodálatos kép ez rólam!

– Természetesen a környezetem. Tudod – kezdtem bele, magam se tudva, hogy miért –, egy kis városból jövök, ahol nem sok esélye van az embernek arra, hogy valami nagy dolgot vigyen véghez. Mindenki azt mondta nekem, hogy képtelen leszek elérni a céljaimat. Rá akartam cáfolni, és mindent megtettem, hogy bejussak az általam kiválasztott középiskolába, egyetemre. Ám, mikor megtörtént, még akkor sem hittek bennem. Ez motivált arra, hogy mindig egyre többet és többet, nagyobb és nagyobb célokat valósítsak meg – magyaráztam meg.

Drew elgondolkodva hallgatta a történetemet. Úgy láttam, hogy minden szavamat alaposan átgondolja.

– Ebben van valami – válaszolta végül.

– Most te jössz! – sandítottam rá.

– Az én élettörténetem fele ennyire sem érdekes – ellenkezett.

– Akkor tényleg nagyon sivár lehet – vágtam vissza vigyorogva.

– Visszakanyarodva az eredeti témához, mihez kezdtél volna francia barátunkkal? – utánozta Léon akcentusát.

Beleharaptam az alsóajkamba, hogy magamban tartsam a nevetést. A maga módján tényleg nagyon viccesen hangzott, ahogy Léon beszélt angolul, de nem lett volna fair, ha nevetek a dolgon.

– Hagyd abba! – nyögtem ki végül. – Egyébként arra készültem volna, amire gondolsz.

– Mégis mit gondolsz, mire gondolok? – firtatta tovább a dolgot.

Minden áron ki akarta velem mondatni.

– Tudod jól te is.

– Én viszont a te szádból akarom hallani.

A türelmemet elvesztve eleget tettem a kérésének, és kimondtam, amit hallani akart:

–Az Istenért! Basztam volna vele! – Régen hagyta el a számat ilyen cifra káromkodás.

Drew önelégülten elmosolyodott.

– Egyébként, csak egy megjegyzés: a francia buzi.

– Hogy mi van? – kérdeztem vissza felháborodottan.

– Jól hallottad. A pasi meleg – erősítette meg előbbi állítását szemrebbenés nélkül. Döbbenetemben még gépelni is elfelejtettem.

– Mégis honnan tudod, vagy veszed ezt? – fordultam felé teljesen.

– Csak rá kell nézni! Élére vasalt öltöny, fényes bőrcipő, beállított haj, drága parfüm, kínosan ügyel minden mozdulatára és az a hanglejtés, amit használ – sorolta az érveket.

Egyes dolgok nekem is feltűntek, főleg a ruházkodás, de nem gondoltam volna, hogy ez annak a jele, hogy a saját neméhez vonzódik.

– Nincs igazad – intettem le végül.

– Rendben. Akkor fogadjunk! – ajánlotta fel egyből.

– Mégis miben? – értetlenkedtem.

– Ha kiderül, hogy Léon meleg, akkor elmehetek majd veled a párizsi divathétre, ami a jövő hónapban esedékes. Ha pedig mégsem meleg, akkor kivonom magam a köreidből – mosolygott rám magabiztosan.

Elgondolkodtam.

A Drew által felsorolt dolgok közül sok igaz volt, de mégis lefeküdtem ezzel a pasassal régebben. Akkor eléggé úgy tűnt, hogy élvezi a dolgot nőkkel.

Drew ajánlata nagyon csábító volt abból a szempontból is, hogy, ha nyernék, nem kellene aggódnom többet miatta. Viszont, ha veszítek, akkor még több gond szakad a nyakamban az ő személyében. Ám ezt a kockázatot vállalnom kell!

– Áll a fogadás! – nyújtottam a kezemet felé, ő pedig elfogadtam.

A munkát hajnali fél négy körül fejeztük be, majd elvittük még a nyomdába a kész anyagot. Drew felajánlotta, hogy hazavisz, nekem pedig erőm sem volt ellenkezni, ezért elfogadtam.

– Jolie, megérkeztünk – suttogta Drew halkan.

Csak hümmögtem, majd lassan kinyitottam a szemem.

Már szinte félálomban voltam, mikor felmásztam a lépcsőkön. A lakásom ajtaja előtt elkezdtem kotorászni a táskámban a kulcsom után, de sehol sem találtam. Kiborítottam a táskám tartalmát a padlóra, de úgy sem lett meg.

Eszembe jutott, hogy a szerkesztőségben leraktam az egyik asztalra. Remek! Bizonyára otthagytam, most pedig nem tudok bejutni, hogy aludjak.

Leültem a padlóra a kisestélyimben, és a falnak vetve a hátamat, elhunytam a szemem, hogy átadjam magam a nem túl pihentető alvásnak.

Folyt. Köv.

A/N: Örülök, hogy ezt a történetet is érdekesnek találjátok annak ellenére is,  hogy nem TH-s! Köszönöm a véleményeket, nagyon sokat jelentenek nekem!

– Mr. Kaulitz, ön jön! – lépett be egy halk szavú lány a helyiségbe.

Bill felállt, miközben elmormolt egy imát, és elindult a vesztébe. Hirtelen megszólalt a telefonja, ami az asztalon pihent.

– Egy pillanat – nézett a lányra bocsánatkérően.

Ő csak bólintott, és hagyta, hogy Bill felvegye.

– Halló? – szólt bele Bill a telefonba idegesen.

– Brandon vagyok – jött a komor válasz. – Csak azt akarom, hogy tudd, hogy a feleséged tényleg nem azért csinálja, amiért hiszed. Azt akarja, hogy tönkretedd magad egy ország előtt. Semmi jóra ne számíts Annelie-től! – előzte meg Billt, még mielőtt lerakhatta volna. – És Milo nem a te fiad. Az egészet csak kitaláltuk.

– Mégis miért mondod el ezt nekem? – értetlenkedett a férfi.

– Mert megérdemli, hogy megtudd – felelte Brandon gyűlölködve.

Bill nem akart hülyének és naivnak tűnni, ezért a legmegdöbbentőbb válasszal rukkolt elő, amivel csak tudott:

– El kell, hogy szomorítsalak, mert már mindenről tudok.

– Komolyan? – képedt el Brandon. Nem számított erre.

– Nem vagyok olyan naiv, mint amilyennek tűnök – válaszolta Bill kemény hangon.

– Akkor mégis vállalod ezt a megaláztatást? – firtatta Brandon döbbenten.

– Nem fogok semmi olyat elmondani, ami fájna nekem. Épp csak annyit, hogy az emberek békén hagyjanak majd – világosította fel Bill jegesen.

– Értem. – Brandon letette a telefont.

Bill kifújta magát, és visszahelyezte a készüléket az asztalra.

Erről ennyit! Most már tényleg nem fog barmot csinálni magából az egész világ előtt.

Mikor belépett a stúdióba tapsvihar fogadta.

– Örvendek, Bill! – fogott vele kezet a műsorvezető. – Több hónapja nem hallottunk felőled. Ez alatt mivel foglalkoztál? – adta meg a kezdőlöketet, amivel már gördülékenyen folytatódhatott a műsor.

– A feleségemmel töltöttem az időt.

A stúdióban elhalt minden hang, és még a műsorvezető lélegzete is elállt.

Mindenki sejtette a dolgot, de nem gondolták volna, hogy minden tagadás nélkül, ennyire nyíltan kimondja.

– Mégis ki a szerencsés? – kérdezte végül, miután sikerült felocsúdnia a döbbenetből.

– A neve Annelie Thompson – válaszolta Bill készségesen. – Három éve vagyunk házasok.

Meglepetten kapkodták néhányan a levegőt a közönség soraiban.

– Mesélnél róla még egy kicsit?

– Amikor megismerkedtünk nem tudtam, hogy merre tartok. Egy elég sötét korszakomon voltam épp túl, és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. Aztán betoppant ő az életembe, és megmutatott nekem sok mindent. – Bill arca vegyes érzelmekkel volt tele, a szeme könnyesen csillogott. – Rengeteg mindenen mentünk keresztül. Egy éve jártunk már, mikor is megkértem a kezét.

– Gondolom egyből igent mondott – feltételezte a műsorvezető mosolyogva.

– Ó, dehogyis! – nevetett fel Bill nehézkesen. – Sok időbe telt, mire meggyőztem, hogy hozzám kell jönnie. Akkor is titokban házasodtunk össze. A családom nem nézte jó szemmel a korai frigyet.

– Ez nem meglepő, bizonyára úgy gondolták, hogy előttetek az egész élet, miért tennétek egy ilyen elhamarkodott lépést? – tette fel a költői kérdést.

– Valójában úgy éreztem, hogy nála jobbat sosem találnék. Olyan vagyunk, mint tűz és víz, mégis van bennünk egy olyan közös dolog, amit nem tudok nevén nevezni – magyarázta Bill.

A nő csak bólintott.

– A szüleid is legalább ennyire kedvelték Annelie-t?

– Nem mondanám – vallotta be Bill szomorúan. – Úgy hitték, hogy ő hajszolt bele a házasságba, és ő erőlteti rám a sztárrá válást is. Hiába bizonygattam nekik, hogy a saját döntésem volt mindegyik, nem hittek nekem.

– Mikor hagytad el Annelie-t?

Bill arca elkomorodott, és kezét ökölbe szorította.

– Nem sokkal az esküvő után. Anyagi gondokkal küzdöttünk, és nem voltak jó kilátásaink a jövőre nézve. Azért hagytam el, hogy beindítsam a karrieremet, és jobb életet teremtsek magunknak. Ezen kívül úgy éreztem, hogy ha lennék valaki, akkor Annelie felnézne rám, és még jobban szeretne. Így végiggondolva belátom, hogy ennél nagyobb idiótaságot nem is tehettem volna.

– Miután híres lettél, kerested egyszer is? – A kérdés vádlón hangzott.

– Nem – felelte Bill lesütött szemekkel. – Mindennap gondoltam rá, hogy elmegyek érte, de nem volt képem elé állni azok után, hogy úgy cserbenhagytam.

– Mégis három év után jelentél meg újra az életében.

– Elérkezettnek láttam az időt. A karrierem biztos ponton állt, és reménykedtem benne, hogy képes volt valamelyest megbocsátani az óta.

– És megenyhült?

– Nem mondanám. Inkább még dühösebb volt, mikor megjelentem a lakásánál – mosolyodott el Bill, mikor is felidézte az emléket.

– Ez érthető – állapította meg a nő.

– A dolgokat tovább bonyolította, hogy Annelie komoly párkapcsolatban élt akkor.

– A férfi hogyan fogadta a hírt?

– Nem túl jól. Elég fagyos viszony alakult ki közöttünk. A gond az volt, hogy mindketten ragaszkodtunk Annelie-hez. Többször is összeverekedtünk, és összevissza fenyegettük egymást – magyarázta Bill. – Ráadásul Annelie sem bizonyult túl együttműködőnek a kapcsolatunk rendbetételében. Egyfolytában csak nyúztuk egymást különböző kis, piti dolgokkal. Végül megegyezésre jutottunk, hogy felvállalom őt ország-világ előtt, és cserébe ő is megbékél a helyzettel.

– Tehát ezért vagy most itt – jelentette ki a riporter tényszerűen.

– Igen – vallotta be Bill. – Meg akarom menteni a házasságomat ezzel a szerepléssel.

– Köszönjük, Bill – állt fel a nő, majd kezet fogott vele. – Reméljük, hogy most már minden rendben lesz köztetek! További sikeres karriert és magánéletet kívánok neked, szívből! – mosolygott rá biztatóan.

– Én is köszönöm, hogy itt lehettem, és elmondhattam mindezt.

Bill kisétált a stúdióból tapsvihar közepette.

Megkönnyebbült. Már csak abban reménykedett, hogy Annelie nem fog belekötni az elhangzottakba csak azért, hogy elválhasson tőle.

A sminkszobában összeszedte a dolgait, mikor is megpillantotta a mobilját, ami hét nem fogadott hívást jelzett. Mindegyik Lucille-től volt.

Bill értetlenül ugyan, de tárcsázta a számot.

– Bill? – szólt bele Lucille zaklatottan.

– Igen, én vagyok az.

– Annelie-t elütötte egy teherautó! – zokogta a nő kétségbeesetten.

Billnek pedig olyan érzése támadt, mintha őt is elcsapta volna valami.

– Hol és mikor? – kérdezte egyből.

– A stúdió előtt. Meg akarta akadályozni, hogy lejárasd magad. Nem figyelt… és átment a piroson… és jött egy… és bumm, és ott feküdt… és – Lucille felzokogott.

– M-mennyire s-súlyos? – kérdezte Bill remegő ajkakkal. Csak akkor kezdte igazán felfogni a helyzetet.

– Nem tudom – szipogta Lucille. – Semmit nem mondanak. Mindenki csak a fejét csóválja, és gyászos ábrázattal rohangál.

– Meghalt? – Bill elsápadt, és a vér pedig megfagyott az ereiben a saját feltételezése hallatán.

Három héttel később…

Körülöttem emberek álltak feketébe burkolózva. Mindenki sírt. Egy temető és egy temetés az esőben. Nem értettem az egészet.

A fekete hajú férfi is ott állt, és meredt a nyitott koporsóra. Az arcáról lerítt a világfájdalom.

Vajon kihalt meg? Kit sirathat ennyire mindenki?

Csupa ismeretlen ember volt ott. Mindenki keresztülnézett rajtam, még akkor is, mikor odasétáltam a koporsóhoz. Amikor belepillantottam, megfagyott az ereimben a vér.

Én feküdtem benne falfehér arccal, lila ajkakkal és egy csokor művirággal a kezemben.

Rémülten ültem fel, majd körbenéztem. Megkönnyebbülten sóhajtva nyugtáztam, hogy még mindig a kórházban voltam.

Felkapcsoltam a kis villanyt, ami hozzátartozott az ágyamhoz. A poharamért nyúltam, hogy igyak némi vizet, mikor is észrevettem a fehér borítékot, ami nekem volt címezve. A fekete hajú férfi hozta még délután.

Azt hiszem, a neve Bill Kaulitz. Azt állítja, hogy a férjem. Mindennap meglátogat, még úgyis, hogy nem ismerem őt.

Hiába mondja, hogy közöm van hozzá. Én nem emlékszem, hogy valaha is beszéltem vagy találkoztam volna vele ez előtt.

Az orvosok szerint van esély rá, hogy újra lábra állhatok. Minimális, de van. Azt mondják, hogy amíg hiszek benne, addig sikerülhet. Bár reménykedem benne, hogy majd újra tudok járni, de hosszú az út még odáig.

Viszont az nem biztos, hogy valaha visszakapom az elvesztett emlékeimet. Huszonegy év csak úgy kitörlődött a fejemből. Szeretnék emlékezni mindennél jobban, de nem megy. Egy új életet kell kezdenem, új emlékeket kell szereznem.

Felvettem a borítékot, és kivettem belőle egy hófehér lapot. Csak két mondat volt rajta.

Az emlék pillangó, mely elrepül: hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén. – Kívánom, hogy minél előbb találjon hozzád vissza!

Szerető férjed, Bill

____________________________________________________________________________________________

A/N: Köszönöm szépen az utolsó részhez írt kommenteket! Örülök, hogy összességében tetszett a történet! Remélem néhány feltett kérdésre választ kaptok ebben az epilógusban. Nem mindegyikre, de némelyikre igen. Valamiért úgy érzem, hogy ez az epilógus méltó lezárása a sztorinak, de döntse el mindenki maga, hogy kinek mennyire tetszik! Kommenteket, utolsó kérdéseket ide is szívesen várom!

Ezen kívül lenne egy felajánlásom is! Az Apró bosszúból nagy szerelem?! (TH) című történetemnél felmerült egy olyan kérés, hogy küldjem el az összes részt az illető e-mailjére. A Csön-csön gyűrű (TH) részeit is összeszedtem, és kijavítottam sok helyesírási, fogalmazási, nyelvtani hibát benne (Bár, még így is biztos maradt benne pár :S). Ha valaki szeretné, hogy elküldjem neki az összes részt az Epilógussal és a Confusion Boy-jal együtt, akkor az írja meg kommentben az e-mail címét, vagy küldjön egy levelet a zs_timi2@freemail.hu -ra! Nem harapok ám!

Az új történettel kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy a szavazásban, ahogy látom, nem tudtok dűlőre jutni. Még várok egy kicsit (vasárnapig – nov. 15.), és ha akkor sem lesz egyértelmű az eredmény, akkor magam fogok dönteni! Bár már elkezdtem írni egy lehetséges új sztorit, és számomra izgalmas kihívásnak ígérkezik a megírása. Csak annyit mondanék, hogy merőben eltér a Csön-csön gyűrűtől!

És ki tudja, talán egyszer megírom ennek a történetnek folytatását is!

Kisvártatva csöngettem be a lakásba. Lucille ajtót nyitott, és beengedett. Egyikünk sem volt valami emelkedett hangulatban.

Szombat este volt. Bill már a tévé stúdióban várta a nagy szereplést. Nem tartottam vele. Nem akartam a közvetlen közelében lenni az esemény előtt, alatt, után. Egyáltalán nem szerettem volna érezni, hogy valami közöm is van hozzá. Még ha az egész az én lelkemen is szárad.

A nappaliban már be volt kapcsolva tévé. Éppen egy bugyuta reklám ment. A konyhából Brandon lépett ki. Rideg pillantással üdvözöltem.

– Csináltam popcornt. Így legalább lesz mit ennünk, ha megéheznénk Bill teljes lebőgésének a nézése közben – szólalt meg gúnyosan Brandon.

– Brandon! – rivallt rá Lucille, és együttérző pillantásokkal illetett engem.

Nem mondtam neki, hogy teljesen felesleges, mert nem érdemlem meg.

– Most mi van? – rántotta meg a vállát unottan. – Annelie egyáltalán nem bánja, hogy így történik.

– De igenis bánom! – fakadtam ki ellenkezve.

– Igazán? – húzta fel a szemöldökét Brandon gúnyosan. – Akkor miért nem teszel ellene?

Lehunytam a szemem, és visszaemlékeztem Billel való utolsó beszélgetésemre.

– Minden rendben lesz – fogta meg a kezem Bill mosolyogva már századszorra.

Biztos voltam benne, hogy nem engem akar ezzel nyugtatni, hanem saját magát meggyőzni. Gyenge próbálkozásra volt részéről.

– Hát persze! – vágtam rá egy hamis mosollyal az arcomon.

Legbelül viszont zokogni támadt kedvem. Elcsesztem.

– Bill – kezdtem bele –, jobban átgondolva, ha nem akarod, nem kell megtenned.

Értetlenül pislogott rám:

– Nem akarod?

Most erre mit válaszolhattam volna?

– Csak azt mondom – köszörültem meg a torkom, mert hirtelen berekedtem –, hogy még mindig visszakozhatsz.

– Már miért tenném? – rántotta fel a szemöldökét zavartan.

– Hát…

Semmilyen érvet nem tudtam mondani. Hogyan bírhatnám jobb belátásra?

– Most már megteszem – előzött meg, még mielőtt megszólalhattam volna. – Akármi történjék, nem hátrálok meg!

Összeszorult a torkom a kijelentése hallatán.

Ennyi volt.

Már én sem tudok mit tenni.

Innentől Billen múlik minden.

– Mert nem tudok – válaszoltam még mindig elmerengve.

– Ez hülyeség! – horkant fel Brandon. – Csak annyit kellene tenned, hogy felhívod a drágalátos férjed, és bevallod neki, hogy mekkora egy szemét vagy! Egyből idejönne, hogy jól megverjen!

– Nahát, Brandon! – mosolyodtam el gúnyosan. – Nem is tudtam, hogy van ilyen oldalad is. Az erőszakos, nőverést támogató tuskó.

Brandon szemei résnyire szűkültek.

– Egy utolsó, aljas ribanc vagy! – fröcsögte a szavakat egyenesen a képembe, majd hogy megtetézze ezt, leköpött.

Lucille döbbenten kapta a szája elé a kezét. Nem tudott mit reagálni. Én annál inkább.

– Takarodj! – szólítottam fel Brandont higgadtan, miközben letörölgettem az arcomat.

– A legnagyobb örömmel! – válaszolta, majd kiviharzott az ajtón.

Lucille és én síri csendben álltunk az előszobában.

Egyikünk sem volt képes megszólalni. Tudtuk, hogy most már minden elhangzott szónak hatalmas súlya van. Mindegy, hogy jó vagy rossz szó-e.

*

Bill idegesen ült a sminkes szobában.

Most vagy soha! – mondogatta magában. Fogalma sem volt, hogy hová vezet ez az egész. Próbálta legalább Annelie-t megnyugtatni. Több-kevesebb sikerrel.

Még magának is félt bevallani, hogy talán semmi sem lesz rendben a végén.

Esetleg el kell hagynia Annelie-t újból, mert nem fog tudni a szemébe nézni a műsor után. Elvégre olyan dolgokat is készül felfedni, amikről minden bizonnyal még Annelie sem tud.

Viszont még egy dolgot mindenképp meg akart tenni, mielőtt kimegy a stúdióba, és felvállalja az összes tettét.

Kivette a mobilját a zsebéből, és tárcsázta a számot.

– Halló? – Mikor meghallotta testvére hangját, egész testében megremegett.

– Tom – suttogta alig hallhatóan.

– Igen. Ki beszél? – jött a zavart kérdés.

– Bill vagyok.

– Bill? – A döbbenetet felváltotta valami más. – Könyörgöm, ne tedd meg!

– Csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom – sóhajtott a férfi keservesen.

Nagyon régóta ki akarta mondani ezt a szót testvérének, de nem mert elé állni, és szemtől szembe megtenni.

Most már amúgy is mindegy volt neki, akkor mégis mi vesztenivalója lenne vele?

– Bill – vett egy mély levegőt Tom –, nincs semmi baj. Kérlek, ne tedd meg! Gyere ide, és beszéljünk! Ne hallgass Annelie-re! Ő csak tönkre akar tenni téged! – sorolta az érveket Tom.

– Nem hinném. Jobb lesz mindenki, ha végre tiszta vizet öntök a pohárba – ellenkezett Bill makacsul. – Anyára nem is gondolsz? – vette közbe Tom vádlón.

– Mi köze neki ehhez? – értetlenkedett Bill.

– Sírva hívott fel, hogy nem bírja végig nézni, ahogy megutáltatod magad az egész országgal. Arra kért, hogy tegyek valamit. Én pedig tanácstalanul könyörgöm itt neked, hogy ne, te pedig inkább csak magadra gondolsz! – mutatott rá Tom

– Hát nem erről szól az egész? – csattant fel Bill. – Most az egyszer nem magamért teszem, amit teszek, hanem mindenkiért, akit megbántottam, erre te azt állítod, hogy önző vagyok!

– Nem úgy értettem – védekezett Tom.

Tudta, hogy nem kellett volna ezt mondania. Bill nagyon érzékeny volt erre a témára.

– A fenébe is! – kiáltotta feldúltan. – Takarodj onnan!

– Késő – felelte az ifjabb Kaulitz lemondóan, majd letette a telefont.

Vett néhány mély lélegzetet, hogy visszatartsa könnyeit.

– Mr. Kaulitz, ön jön! – lépett be egy halk szavú lány a helyiségbe.

Bill felállt, miközben elmormolt egy imát, és elindult a vesztébe.

*

Feszülten bámultam a tévéképernyőt, mikor is megjelent Bill. Mosolygott, de látszott rajta, hogy belül sírni támadna kedve. Legalábbis én láttam rajta.

Pontosan ugyanígy éreztem.

– Örvendek, Bill! – fogott vele kezet a műsorvezető. – Több hónapja nem hallottunk felőled. Ez alatt mivel foglalkoztál? – adta meg a kezdőlöketet, amivel már gördülékenyen folytatódhatott a műsor.

– A feleségemmel töltöttem az időt.

A stúdióban elhalt minden hang, és még a műsorvezető lélegzete is elállt.

Mindenki sejtette a dolgot, de nem gondolták volna, hogy minden tagadás nélkül, ennyire nyíltan kimondja.

– Mégis ki a szerencsés? – kérdezte végül, miután sikerült felocsúdnia a döbbenetből.

– A neve Annelie Thompson – válaszolta Bill készségesen. – Három éve vagyunk házasok.

Meglepetten kapkodták néhányan a levegőt a közönség soraiban.

– Mesélnél róla még egy kicsit?

– Amikor megismerkedtünk nem tudtam, hogy merre tartok. Egy elég sötét korszakomon voltam épp túl, és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. Aztán betoppant ő az életembe, és megmutatott nekem sok mindent. – Bill arca vegyes érzelmekkel volt tele, a szeme könnyesen csillogott.

Ekkor végleg világos lett minden számomra. Én voltam az, és nem ő. Minden, amit tettem, az vezetett ideáig.

Most már rajtam múlik minden.

– Nem! Nem engedhetem, hogy lejárassa magát! – pattantam fel a kanapéról. – Oda kell mennem! – néztem Lucille-re könyörgően.

– Elviszlek! – kiáltotta és már futott is a kocsi kulcsért.

Amilyen gyorsan csak tudtunk, a helyszínre mentünk.

Éreztem, ahogy pattanásig feszülnek az idegeim. Egyfolytában azért rimánkodtam, hogy időben odaérjek, még mielőtt Bill bármi olyat mondana, amit megbánhatna.

– Francba! – kiáltott idegesen Lucille. – Nem tudok megfordulni, hogy átmehessek a szemközti sávba. Úttorlasz van.

– Majd megoldom! – válaszoltam, és kiugrottam a kocsiból.

Felfutottam a járdára, a legközelebbi zebrához. Láttam a szemem sarkából, miközben arra vártam, hogy váltson a lámpa, hogy Lucille leparkol, és kiszáll az autóból. Felém indult sebes léptekkel.

A lámpa csak nem akart pirosról zöldre váltani. Én pedig egyre jobban elvesztettem a türelmem. Képtelen voltam itt állva várni.

Körülnéztem, és futva elindultam a túloldalra.

Mindig is utáltam az ilyen hosszú zebrákat. Mielőtt az ember átérne a túloldalra, már az előtt visszavált a lámpa zöldről pirosra.

Már láttam a tévéstúdió bejáratát, és az ott tolongó tömeget.

– Annelie! Vigyázz! – hallottam egy hangot a hátam mögül. Bizonyára Lucille volt.

Megtorpantam, hogy hátranézzek, de a tekintetem a felém száguldó kisteherautóra tévedt.

A férfi hiába dudált, nem tudtam időben reagálni. Frontálisan nekem ütközött, hiába fékezett.

Éreztem, ahogy a hideg fém nekicsapódik az oldalamnak, és métereket repülök hátra. Éles fájdalom nyilallt a hátamba, ahogy a betonon csattantam. Szörnyen fájt mindenem, de csak pár pillanatig. Utána lehunytam a szemem, és átadtam magam a megnyugtató sötétségnek. Az utolsó hangfoszlányok bizonyára Lucille-től származtak:

– Uramisten! Ne! Könyörgöm, ne! – A hangja már-már hisztérikus volt. – Annelie!

Szerettem volna kinyitni a szemem, és azt mondani neki, hogy ne sírjon, miattam ne.

Túl sok rosszat tettem már. Nem érdemlem meg, hogy bárki is sírjon utánam. Bármennyire is próbáltam, képtelen voltam minden mozdulatra. Csak feküdtem ott, és lepergett minden a fejemben. Eszembe jutott Billel együtt töltött egyik legkedvesebb emlékem is.

– Nagyon szép vagy így – mosolygott rám, majd megfogta a kezem, és közelhúzott magához.

– Csak kiengedtem a hajam – vontam meg a vállam, és engedtem, hogy megpörgessen a tengelyem körül.

– Meg kéne tanulnod értékelni az apró bókokat, és az élet apró örömeit! – ölelt meg, és a fejét a vállamra hajtotta.

Így ringatóztunk a lakóház tetején az éjjeli fényekkel körülvéve.

– Hidd el, jobban értékelem, mint a legtöbben! – sóhajtottam boldogan.

– Akkor mutasd meg nekem! – emelte rám a csillogó tekintetét.

– Rendben – nevettem el magam. – Köszönöm, Bill. – Odahajoltam hozzá, és lágyan megcsókoltam. Ő pedig viszonozta.

– Szeretlek – suttogtam, miután elváltunk.

– Én is. Az életem adnám érted – válaszolta őszintén.

Nem feleltem semmit, csak döbbenten bámultam rá.

– Köszönöm – feleltem megilletődve. Ilyet még senki sem mondott nekem az előtt.

Nem gondoltam volna, hogy ez fordítva is megtörténhet, és én fogom a sajátomat adni őérte. De egyáltalán nem bánom. Ennyivel tartozom neki. És még egyvalamivel:

Sajnálom, Bill, és tudd, hogy valamikor tényleg, teljes szívemből szerettelek!

VÉGE

A/N: Ezennel egy újabb történetem fejeződött be. Szomorú vagyok, mert nagyon szerettem írni a Csön-csön gyűrűt. De örülök, hogy sikerült lezárnom. Sajnos ez nem lett happy end, mint az előző. Szerintem mégis jobb így. A végső véleményeket nagyon szívesen fogadnám azoktól, akik végigolvasták a történetem! Sokat jelentene számomra!

Ám, még mielőtt búcsúznék, csináltam egy kis komment összegzést.

Íme, az első három legtöbb kommentet író ember (Az első résztől bezárólag a 24. részig, nem számítva a Confusion Boy-t) :

1. Ancsika14 (15 komment)

2. Nia és Zara (döntetlen, 13 komment)

3. Hanna és Mesi (döntetlen, 10 komment)

Nekik nagyon köszönöm, hogy vették a fáradságot, és ennyiszer írtak véleményt!

Rajtuk kívül még szeretném megköszönni nekik is ( ők legalább ötször kommenteltek):

Adrey, destiny, Dijja, Nike, niktuka,   ns

És nekik is külön köszönetet akarok mondani: Gabee, Rékus, Boo, Strawberry és Eldeey

– Igazad van. A hangsúly a nélküled-en van – jegyezte meg gúnyosan, majd faképnél hagyta Billt Brandonnal.

– Remélem, tudod, hogy a te hibád – szólalt meg Brandon pár percnyi csönd után.

Mindkét férfi azt az ajtót bámulta, amelyen nemrég távozott a lány, hanyatt-homlok menekülve, mintha rosszul lenne a két alak puszta látványától is.

Ők mit sem tudtak arról, hogy valójában a lány csak önmagától kapott hányingert, ezért inkább próbálták a másikra kenni a dolgot.

– Hát persze! – felelte Bill gúnyosan. – A legkönnyebb mindig mindent a szemét férjre kenni, aki elhagyta a feleségét három évvel ezelőtt. Te sem vagy ám semmi! Jobb, ha tudod. – A férfi hangjából némi elismeréssel vegyes utálat csengett ki.

– Gyűlöllek, Bill Kaulitz! Annyira, hogy azt szavakba sem lehet önteni – válaszolt Brandon, miközben képzeletbeli késeket állított a mellette álló alak hátába.

– Örülök, hogy a szimpátia kölcsönös – jegyezte meg Bill gúnyosan mosolyogva. – Ha megkérhetnélek, azért ne nézz úgy rám, mintha elképzelnél holtan!

– Sajnálom – kért bocsánatot nyersen Brandon. – A jövőben megpróbálom jobban kordában tartani a vágyaimat.

– Remek – fújta ki a levegőt Bill, majd elindult köszönés nélkül az ajtó felé.

– Azért ne hidd azt, hogy ennyi volt! – Brandon mondatára megtorpant, de vissza nem fordult.

– Tudom. Még koránt sincs vége.

– Már ha Annelie is úgy akarja – emlékeztette a fekete hajú férfit.

– Biztosítalak felőle, hogy ő is úgy akarja – emelte meg a hangját kissé Bill.

– És ha mégsem?

– Akkor ráveszem, hogy úgy akarja.

– Rá fogod erőltetni az akaratod, ahogy három éve is csináltad? – A kérdés megvető és elítélő volt. – Hánynom kell tőled, Bill Kaulitz! Undorító egy alak vagy! Mégis mikor akarod elmondani neki, hogy miért vetted el valójában?

– Azt hittem már megtetted helyettem – jött a meglepett válasz.

– Ez nem az én dolgom. Én csak azon kevés dolgok egyikét mondtam el neki, ami számládra van írva, és amelynek semmi köze a kapcsolatotokhoz.

– Tévedsz – felelte Bill komoran. – Mindennek köze van hozzánk.

Bill lenyomta a kilincset és borongós hangulatban távozott a lakásból.

*

– Szerinted helyesen tesszük, amit teszünk? – sóhajtott fel Lucille, miközben kétkedve nézett Bradonra.

Sose kedvelte a férfit, mégis összeszövetkezett vele egy „mentőakció” erejéig. Csak és kizárólag azért, hogy „megmentse” barátnőjét az elvetemült férje karmai közül.

Az viszont tagadhatatlan volt, hogy Annelie-nek legalább annyi bűnt lehetett volna felróni, mint Billnek. Egyikőjük sem volt jobb a másiknál. Talán épp ezért nem tudtak egymástól megszabadulni.

A sors eleve elrendelte őket egymásnak. Tökéletesen romlott párt alkottak. Annelie azért küzdött kínkeservesen, hogy pokollá tegye Bill életét, Bill pedig azért, hogy enyhítse a bűntudatát.

– Fogalmam sincs – válaszolt Brandon őszintén.

Amikor Annelie-nél járt délután a lány teljesen fel volt zaklatva. Már-már úgy viselkedett, mint egy elmebajos, aki azt sem tudja, mit akar. Csúnyán összekaptak, ezen nem volt mit tagadni.

Brandonnak pedig rá kellett ébrednie arra, hogy ez az Annelie már nem az, akit megismert másfél éve. Teljesen kivetkőzött önmagából Bill hatására.

Vagy csak visszatért az igazi énje? Ki tudja.

– Én már semmit sem tudok – felelte maga elé meredve.

– Szerintem nagyon rosszul tettük, hogy beleavatkoztunk – kockáztatta meg Lucille.

Bill bár mekkora szemét is volt, Lucille nem tudott elszámolni a lelkiismeretével annak tudatában, hogy talán ő teszi tönkre az életét.

– A fenébe is! – csapott az asztalra Brandon erőtlenül. – Igazad van.

– Most mit tegyünk? – érdeklődött Lucille aggódva. – Nem hagyhatjuk ennyiben az egészet.

– Csinálj, amit akarsz! – állt fel Brandon. – Én végeztem ezzel! – kibotorkált a szobából, ki a lakásból, otthagyva Lucille-t saját és most már az ő bűnének súlyával is.

*

– Jól vagy? – pillantott nővére Freja Dragmarra.

– Nem – sziszegte a nő felbőszülten.

– Már megint Bill Kaulitz? – jött a rosszalló kérdés.

– Igen. Már megint és utoljára.

– Ezt hogy érted? – kérdezte az idősebb összezavarodva.

Freja elmesélt mindent az elejétől a végéig.

– Lépned kellett volna, mikor még volt esélyed – állapította meg a végén.

– Honnan tudhattam volna, hogy Bill beállít egyszer a feleségével? – csattant fel Freja megtörten.

Rajongásig szerette Bill Kaulitzot. Már akkor megakadt rajta a szeme, mikor a fiú magabiztosan besétált az ügynökség épületébe, és kijelentette, hogy ő lesz a következő német sztár.

Freja eltűrte Bill arroganciáját. Azt gondolta, hogy ez csak amolyan védőpajzs múltbéli sebei miatt. Mindig is sejtette, hogy Bill rejteget valamit, de nem gondolta volna, hogy ilyen valami az, amit titkol.

Viszont Freja még ezek után sem hagyott fel a hiú reményeivel, a férfivel kapcsolatban.

– Ebben igazad van. Ez az őrült pedig tényleg készül megalázni magát az egész ország előtt?

– Pontosan.

– Meg kell állítanod! – biztatta húgát a nő.

Nem tudott szinte semmit sem erről a Kaulitzról, csak azt, amit a tévében és az újságokban látott. Húgánál kényes témának számított. Most már tudta, hogy miért.

– Képtelen lennék. Ezek után nem menne – sóhajtotta a nő elgyötörten. – Leülök, és végignézem, ahogy porig rombolja gondosan felépített várát egy nő miatt.

– Megértelek. Nem kell hibáztatnod magad miatta – fogta meg a kezét együttérzőn, mire Freja megszorította azt.

*

– Tom – fogta meg Heidi férje vállát komoran.

A férfi megfordult, és egy szelíd mosolyt küldött szíve választottja felé. Imádta ezt a nőt. El sem tudta volna képzelni az életét nélküle.

Ő volt az, aki kirángatta az önsajnálatból, és célt adott az életének. Megmutatta, hogy mi mindent kezdhetne magával azon kívül, hogy tönkreteszi az életét.

– Valami gond van, Heidi? – váltott át aggódó arckifejezésre meglátva Heidiét.

– Nem tudsz róla? – kérdezte halkan.

– Mégis miről? Valami baj van? Valami történt Tommal? – Páni félelem kúszott Tom hangjába, és beleborzongott a gondolatba, hogy a fiának bármi bántódása is eshetett.

– Nem – rázta meg a fejét Heidi, mire Tom megkönnyebbülten fellélegzett. – Bill…

Ez az egy név hidegzuhanyként érte Tomot.

– Mégis mi lenne vele? – kérdezte éllel a hangjában.

Heidi együttérzőn pillantott rá, mielőtt belekezdett az általa hallottakba.

– Ezt nem hiszem el – suttogta Tom elkerekedett szemekkel.

Ebben a pillanatban csörgött a telefon.

– Kaulitz lakás – vette fel Heidi. Pár másodperccel később komoran átnyújtotta a telefont Tomnak. – Téged keresnek.

A férfi vett egy mély levegőt felkészülve a legrosszabbra.

– Tom? – hallotta meg anyja kis híján hisztérikus hangját.

– Tudom, Anya – válaszolta meg a kérdést, amely még nem hangzott el.

– Hogy lehet ennyire őrült az öcséd? – zokogta a nő. – Állítsd meg! Nem bírom végignézni, ahogy meggyűlölteti magát az egész országgal.

– Semmit nem tehetek – felelt Tom lemondóan.

– Én… mégis miért teszi ezt? – tette fel a nő a kérdést értetlenül.

Simone nem haragudott Billre, amiért sosem kereste az elmúlt három éve alatt. Hogy a fenébe tudott volna rá haragudni?! Elvégre a fia volt.

Szerette, és támogatta mindenben, még ha erről Bill nem is tudott. Mégis nem tudta megérteni, hogy a fia miért csinálni ekkora őrültséget, ha annyit küzdött az egészért.

– Nem… – kezdett bele Tom, de a beléhasított a felismerés. – Annelie!

– Hogy ki? – kérdezett vissza Simone döbbenten.

Kutakodni kezdett emlékeiben. Ismerősen csengett neki a név, de abban a pillanatban nem tudta hová tenni. Ám eszébe jutott!

– Annelie Thompson? – A hangja egy oktávval magasabban csengett, és el is csuklott egy másodpercre.

– Pontosabban Annelie Thompson-Kaulitz – helyesbített Tom.

Simone-t elöntötte a méreg. Jól emlékezett arra a kis fruskára!

Eleinte rokonszenves, kedves lánynak tűnt, de idővel kimutatta a foga fehérjét.

Szegény Billt mindenáron irányítani akarta, és folyton csak gyötörte. Ezért nem lopta be magát a lány Simone szívébe.

Bizonyára egy utolsó csapást akart mérni Billre, amitől örökre padlóra kerül.

Folyt. Köv.

A/N: Köszönöm a kommenteket! A véleményetekre most is számítok! Szerettem volna bemutatni az eddigi mellékszereplők érzéseit, és nézőpontját. Remélem sikerült valamennyire korrekt személyiségeket adnom nekik!

Figyelmeztetés! Némi káromkodás található benne! Mindenki saját felelősségére olvassa!

*

– Komolyan ez kell neked? – kérdezett vissza Bill komoran.

Elmondtam neki az elméletem, vagyis Lucille elméletét, az országos bevallásról. Valamiért nem lepődött meg annyira, és nem ugrott nekem egyből, hogy mégis hogy képzelem én ezt.

– Igen – válaszoltam szemrebbenés nélkül.

– Megteszem – felelte óvatosan, miután percekig, csendben latolgatta magában a helyeztet. – Viszont akkor soha többé nem hozhatod fel ellenem az elmúlt három évet, és elköltözünk, messze Brandontól, Kelistől, Milótól, messze innen, ettől az átkozott helytől – kaptam meg a feltételt.

Ez úgy hangzott, mint valami misztikus történelmi film.

– Rendben, áll az alku – nyújtottam felé a kezem.

Ő elfogadta, még ha kelletlenül is, de megtette.

Egy lépessel közelebb a végéhez. Ez egyfajta elégedettséggel vegyes félelemmel töltött el. Nem tudtam pontosan, hogyan fog végződni, de volt már valamilyen sejtésem vele kapcsolatban.

*

– Hogy mi?! – sivította Freja döbbenten. – Mint a menedzser, megtiltom neked, hogy ilyesmit csinálj! Érted? Nem tehetsz ilyet! Odalesz a karriered. Minden eddigi eredményed – sorolta kétségbeesetten, hátha jobb belátásra bírja Billt.

De Bill, hála az égnek, mint mindig, hajthatatlan volt.

– Megteszem, és utána mindennek vége. Elköltözöm Annelie-vel egy másik országba. Elfelejtem, hogy valaha is német sztár voltam, és nyugodtan fogom élni az életem, csendben.

Én némán figyeltem az előttem lezajló jelenetet.

– Ez azt jelenti Freja, hogy szombattól nem lesz szükségem a szolgálataidra – folytatta Bill kíméletlenül.

Ekkor tört el a mécses Frejánál.

– Mégis hogy lehetsz ilyen vak, Bill Kaulitz?! – csattant fel. – Ez – itt rámmutatott – semmi mást nem akar, csak a vesztedet. Nem szeret téged! Látszik rajta, hogy nincsenek jó szándékai. Egy utolsó, hazug, galád nőszemély! – fröcsögte szinte már eszét vesztve.

Döbbenten figyeltem a dühtől tajtékzó nőt, és azon csodálkoztam, hogyha egész idő alatt ennyire belém látott, akkor miért nem próbált megállítani?

– Kérlek, Freja, hagyd abba! – szólította fel Bill nyomatékosan.

Nem akart jelenetet, de elkerülhetetlen lett.

– Remélem boldog vagy, hogy sikerül tönkretenned! – Felém intézte szavait, cseppet sem kedvesen.

Semmit nem mondtam. Nem láttam helyénvalónak, hogy megszólaljak. Régen, ha a vádlott bűnös volt, inkább hallgatott.

Most én is ezt választottam.

– Freja, szépen kérlek, távozz! – fogta meg a karját Bill, és az ajtó felé cibálta.

– Eressz el! – ordított rá Freja, mire Bill megszeppenve szót fogadott neki.

Freja kisimította a ruháján keletkezett gyűrődéseket, majd a megmaradt méltóságával távozott, jól becsapva az ajtót maga mögött.

– Sajnálom – szólalt meg Bill egy idő után.

– Nincs mit. Minden joga megvolt Frejának, hogy kiboruljon – próbáltam vigasztalni. – Mégis hová szeretnél költözni? – tettem fel a kérdést kíváncsian, ami már régóta bennem volt.

– Talán Olaszország, vagy Ausztrália. Ott biztos nem ismernek, és csak egy leszünk a sok házaspár közül – töprengett halkan.

– Jól hangzik – erőltettem egy mosolyt magamra.

Valójában egyáltalán nem voltam oda az ötletért, hogy elhagyjam Németországot. Elvégre ez a szülőhazám, és mindig is szerettem itt élni.

– Meglásd, minden rendbe jön nemsokára! – ölelt magához.

Nem volt szükségem vigasztalásra. Én tudtam, hogy semmi sem lesz rendben a végén.

Már éreztem legbelül, hogy valami még jobban el fog romlani.

– Most mihez kezdjünk? – kérdeztem óvatosan.

– Hát, én beszélek a tévétársaság egyik emberével, hogy be tudjak kerülni a szombat esti élőadásba. Bizonyára holnap utánra már minden meglesz – állt fel Bill a tarkóját vakarva zavarában.

– Értem – suttogtam morfondírozva. – Én meglátogatom Lucille-t. igazán ki szeretnék vele békülni végre. Kelis pedig holnap jön Milóval – emlékeztettem, mire Bill arcára egy enyhe undor kúszott.

– Hát, jó.

Lassan elhagyta a helyiséget, a kocsi kulcs csilingelve lengett a kezében.

Viszont beszélnem kell Kelisszel. Megmondanom neki, hogy ne merészelje elfogadni Billtől, bármit is kínál neki.

Felvettem a telefont, és tárcsáztam.

– Halló? – szólt bele Kelis.

– Annelie vagyok. Csak azért hívlak, hogy megmondjam, akármit is ajánl fel a férjem, nem fogadhatod el! – tértem egyből a lényegre.

– Minek nézel te engem? – háborgott Kelis. – Nem vagyok holmi kuncsorgó hajléktalan! Eszem ágában sincs lehúzni pénzzel. Nem vagyok annyira gusztustalan, mint te – jelentette ki megvetően.

Az utolsó mondatot szabályszerűen elengedtem a fülem mellett.

Nem először hallom, és nem is utoljára. Már hozzászoktam, és nem is zavart. Ez egy elég rossz ómen.

– Akkor rendben. Szia – tettem le a kagylót.

Megviselten masszíroztam meg a halántékom. Teljesen belefáradtam az egészbe. Alig vártam, hogy végre véget vessen neki Bill.

Mégis, minél többet gondolkodtam rajta, annál világosabb lett minden.

A szombat esti vallomással nemcsak a nyűglődésnek lesz vége, hanem a házasságunknak is. Sokkal jobb lesz Billnek nélkülem, és nekem is nélküle.

Kezdem azt érezni, hogy még Billen is túlteszek a mesterkedésben. Folyton csak öljük egymást, így mégis mi értelme?

A gondolatmenetemnek a kopogás vetett véget. Az ajtóban Brandon állt egy diadalittas arckifejezéssel, mintha minden tökéletesen menne.

– Már csak pár nap, és nyert ügyünk van – ölelte magához boldogan mosolyogva.

Eltoltam egy nem túl meggyőző fintorral az arcomon.

– Most mi baj? – kérdezett vissza zavartan.

– Az egész. Annyi ember lett bevonva egy olyan dologba, amihez semmi közük, hogy az már országos galibát fog csinálni – válaszoltam kiakadva.

– Ezt meg hogy érted? Nem ezt akartad végig? Hogy szenvedjen ő is? – emelte fel a hangját bosszankodva.

Dühös volt, és zavarodott, akárcsak én.

– Magam sem tudom, mit akarok. Ezért nem jó, hogy mindenki befolyásol – magyaráztam.

– Senki sem befolyásol téged. Te befolyásolod magad! – mutatott rám dühösen. – Ne próbáld másra fogni a szart, amit kavartál!

– Hogy én?! – förmedtem rá. – Nem tudom kiállt elő az ötlettel, hogy játsszuk el azt, hogy Billnek van egy fia. Ehhez pedig még egy kamu gyereket is szereztél, kamu anyával.

– Te adtad a fedőtörténetet – védekezett Brandon.

– Igen, mert rábeszéltél! Magamtól eszembe sem jutott volna az egész.

– Mégis belementél.

– Mert egy ostoba liba vagyok! – fogtam meg a fejem rosszallóan.

– Remek! – gúnyolódott Brandon. – Ez a felismerés mit sem változtat a jelenlegi helyzeten.

– Tudom. Viszont most megkérlek, hogy többet ne ártsd bele magad a dolgaimba! Se te, se Lucille! – tettem hozzá határozottan.

Brandon úgy nézett rám, mint aki meg akar ölni. Hosszú percekig bámultuk egymást.

Talán arra várt, hogy visszavonom? Vagy, hogy kijelentem, hogy vicc az egész?

– Rendben – jelentette ki fennhangon. – Többet ne keress!

– Nem is foglak – erősítettem meg.

– Nem tudom, hogy hogyan bírtam ki melletted másfél évig – jegyezte meg rosszmájúan.

– Látod? Ez nekem is rejtély – vágtam vissza.

Brandon szó nélkül sarkon fordult, és a bejárati ajtó hatalmas csattanással bezárult.

Ezzel egy újabb kirakós került a helyére az életemben. Most már csak a maradékot kell összerakni, és akkor akármi is történjék, nem fogom megbánni.

Folyt. Köv.

Ezen a héten volt sok jó és sok rossz is… A hétfői napom még egész jó volt, kaptam 4-est bioszból, meg egy 3-ast töriből, mondjuk a törinek nagyon nem örültem, mert egy csomót tanultam rá, és 1 pont híján 4-es lett volna…Kedden megkaptuk a kémiát, ami szintén 3-as lett… És eljött a szerda…Aznap tudtam meg, hogy a legjobb barátnőm átvert, kibeszélt… Ő volt az egyetlen, aki mindent tudott rólam. Mindig mindent elmondtam neki, megbíztam benne… És ez nem csak részemről volt így… Sokan vertek már át, de ezt rémálmomban sem gondoltam volna, hogy pont ő… Ráadásul anyuval is összevesztem a szar jegyeim miatt… Úgy éreztem, hogy mindenki utál és senki se szeret, még Weroo is fura volt velem Délután rosszul lettem, de az of-m mondta h ne menjek haza, mert még maradni kell gyakorolni a gólyatáncot gólyabálra -_-  Amúgy meg kaptam 5-öst németből, és 4-est angolból, de ez egy kicsit sem érdekelt. Beleszartam az egészbe… A suliban már annyira ki voltam készülve, hogy elsírtam magam, az osztálytársaim jöttek oda, hogy mi bajom van. Nagyon jól esett, hogy érdeklődnek. Köszönöm Dóri, Móni, Kitti Csütörtökön, azaz ma csak 3 rövidített óra volt megtartva, utána moziba ment az egész suli. A “Temetetlen halott” c. filmet néztük meg.

-sosem bocsájtom meg neked-

Nah puszaaa

Az igazság néha fáj. De a legkínzóbbnak akkor érezzük, ha életünk párja nem elsőre mondja ki azt, hanem csak a sokadik alkalommal.
A legrosszabb esetben mástól szerzünk arról tudomást, hogy akiben megbíztunk, hazudott nekünk, és még a leleplezése után is tagadja a dolgot.
A legjobb esetben viszont sosem derül ki az igazság.
Azért nem az a legjobb eset, ha őszinték vagyunk, mert a hazugság – akár a magunk, akár a másik megóvásáért tesszük −, egy bizonyos mértékig szükséges és hasznos lehet egy kapcsolatban.

Ezért a nő eltitkolja az új cipőit abban reménykedve, hogy kedvesének úgysem tűnik fel, hogy ismét költekezett, vagy ha figyelmesebb férfit fogott ki, akkor elrejti a blokkot, és kevesebb összeget vall be, mint az eredeti ár. A hiányzó pénzt pedig a hús drágulására fogja. A férfi, miután előbb végzett a munkahelyén, legurít egy korsó sört, és ígérete ellenére megint a haverjaival tölt egy kis időt. Persze ügyel arra, hogy ugyanakkor érjen haza, ahogy általában szokott. Egy egészséges kapcsolatba ennyi önzés beleférhet mindkét

fél részéről.

Azonban fontos, hogy nagyobb dolgokban kizárólag az őszinteséget tartsuk az egyetlen lehetőségnek. Nem temethetjük el magunkban a testi-lelki problémáinkat a másik fél megóvása miatt. Ahogyan például a hűtlenséget vagy a másik személy iránti vágyakozást sem titkolhatjuk el, mert hiába hazudjuk szépre a magunk és a párunk életét, ha legbelül tudjuk, hogy annak köze sincs a valósághoz. Ez a tény pedig lassan és észrevétlenül, belülről emészthet fel minket.

Forrás: Donna.hu

Vége lett a mai napnak a suliban. Emi még mindig nem árulta el mi az a nagy meglepetés.
Csak annyit mondott, hogy ötre legyek kész. Alig várom! Most van 3:45.
Az elmélkedésem félbeszakadt, ugyanis valaki hátulról befogta a szemem.

– Emi? – tettem fel a buta kérdést.
– Nem.
– Akkor nem tudom.
Az illető levette a kezét a szememről, én pedig megfordultam.

Tom volt az.
– Tom! Te hogy hogy itt vagy? Nem az ellenkező irányban laksz? – kérdeztem gyanakvóan.
– De. Csak annyira elmerültél a gondolataidban, hogy gondoltam visszahozlak a való életbe.
– Köszi, de magamtól is visszajöttem volna, ha nekisétálok annak a villanyoszlopnak. – Itt rámutattam a tőlünk pár méterre álló oszlopra.
– Milyen igaz. Én buta meg nem hagytam, hogy beégj – mondta Tom, és elröhögte magát.
– Ha már így megmentettél, meghívlak egy fagyira. Kárpótlásul az elmaradt beégésemért.
– Remek ötlet!
A cukrászdához úton sokat beszélgettünk. Tom egy igazán cuki, vicces srác. Annak ellenére is, hogy minden csaj mellét megbámulta, aki szembejött velünk.

Persze ez engem nem zavart. Hiszen én nem akarok tőle semmit.
– Tulajdonképpen miért utálod Billt? – szólalt meg hirtelen, témát váltva.
– Mert egy undok bunkó! – vágtam rá egyből.
– Először te sem voltál csupa kedvesség! – emlékeztettem szemrehányóan.
– Jó, tudom. Milyen fagyit kérsz? – tereltem másra a szót, mert odaértünk a cukrászdához.
– Legyen egy eper, egy csoki és egy marcipán.
Tom megkapta a fagyiját és vígan nyalogatta.
– Én pedig kérnék egy citromot, karamellát és almás pitét.
Kifizettem a fagyikat, és elmentünk a parkba sétálni.
– Nem tudnátok félretenni Billel az ellenségeskedést?
– Nem! Tegnap sem szóltam hozzá, mégis undok volt! – válaszoltam sértődést színlelve.
– Oké, igazad van, de..
Tom még folytatta volna, de megcsörrent a mobilom.
– Légy’ szí, fogd meg a fagyim! – nyomtam a kezébe, majd meg előhalásztam a telóm a táskámból.
– Halló? – vettem fel.
– Lia! Hol a fenébe vagy?! Öt óra elmúlt – hallottam meg Emily visítását a túloldalon.
-Ó, ne haragudj! Elfelejtettem – vallottam be pironkodva.

Tom annyira lefoglalt, hogy még az időt is elfelejtettem nézni.
– Ha csak ennyit érek neked! – válaszolta Emily drámaian.
– Pár perc és ott vagyok. Én csak megfogadtam a tanácsod! Éppen Tommal sétálok.
– Tényleg?
– Aha – Itt Tomra vigyorogtam, aki épp az én fagyim kóstolgatta.
– Oké, de siess!
– Rendben. – Letettem.
– Tom, most el kell rohannom, de máskor befejezzük. Jó?
– Persze. Szia – mondta Tom, kicsit csalódottan.
– Köszi. Szia – kivettem a kezéből a fagyim, és egy puszit nyomtam az arcára.
Kb. fél hatra hazaértem.
– Szia, Emi! Tényleg nagyon sajnálom, hogy elkéstem – estem be az ajtón lihegve.
– Semmi baj, ha Tommal voltál. De most menjünk – vette fel a kabátját.
Épp elindultam, mikor Emily utánam szólt:
– Várj egy picit! Valami még hiányzik.
– Mi? – fordultam vissza.
– Ez! – És Emi laza mozdulattal bekötötte a szemem.
– Hé, így nem fogok látni! – mondtam, és elkezdtem tapogatózni.
– Majd én vezetlek! – nyugtatott meg.
– Jó, de ha neki megyek valaminek, azt megbánod! – fenyegettem meg.
– Ne óbégass már!
Kb. 45 percig mentünk, mikor megálltunk.
– Leveheted a kötést!
Levettem. Egy poros raktár előtt álltunk.
– Minek jöttünk ide? – kérdeztem.
– Majd meglátod! – felelte Emi gyanúsan.
Bementünk. Ott két csaj ült, azt hiszem korunkbeliek voltak.
– Sziasztok! – mondta Emi.
– Sziasztok! – köszöntek vissza.
– Meghoztam az énekesünket! – mutatott rám ünnepélyesen.
– Mi? Milyen énekest? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Az egész úgy volt, miután a Fantázia feloszlott, gondoltam miért ne csinálhatnánk egy másik zenekart, itt Németországban. Már csak egy gitáros és egy basszusgitáros kellett. Ez egy hónapja volt. Azóta mindig eljártunk ide gyakorolni, már csak te hiányoztál. Elérkezettnek láttam az időt, hogy belépj! Tehát röviden ennyi.
– Ez tök jó! Köszi! – lelkendeztem, majd megöleltem Emit.
– Szia, én Anna vagyok – nyújtotta a kezét egy lány.
Elég furán nézett ki. Fekete, bő gatya és fekete, bő póló. Hosszú barna haja kiengedve volt.
Fiúsan öltözködött.
– Szia, én Amelia vagyok. Hívj csak Liának! – mutatkoztam be mosolyogva.
– Szia, a nevem Amanda. Becenevem Ami.
Ami kifinomultan öltözködött. Már rájöttem ki ő!

Eggyel felettünk jár, és ő ott az évfolyamelső. Anna pedig Emi osztálytársa.
– Rendben. Most, hogy megismerkedtetek, próbálhatnánk? – kérdezte barátnőm türelmetlenül.
Elpróbáltuk egy-két híres előadó számát. Utána rátértünk a sajátokra.
*
Most február van. Lezajlottak az ünnepek. Haza akartam menni karácsonyra, de nem jött össze. Végül is Emilyvel is jót karácsonyoztunk.
*
A zenekarnak nevet is találtunk. Mivel mindannyian őrültek vagyunk a magunk módján, de mégis angyaliak ezért a nevünk Crazy Angels (őrült angyalok) lett. Heti két próbánk van, és kétórás egy próba. Már teljesen összerázódtunk. Valami mégis nem hagy nyugodni. Anna olyan feszült mindig, mintha lenne egy titka, amire nem akarja, hogy fény derüljön.

*
A TH-s srácokkal folyamatosan találkozunk most már mind a négyen. Billt még mindig utálom!

Ez pedig fordítva is igaz. Azt mindenki észrevette, hogy Tom szemet vetett Annára. Anna rá se hederít, Tom meg töri magát. Bizonyára a kihívás miatt.
Emi és Georg tök jól megvannak. Bár most volt egy kisebb összezördülésük, de kibékültek.
*
Billnek azt hiszem, van csaja. Ugye milyen meglepő? Az ő külsejével képes volt csajt szerezni. Viszont látszik rajta, hogy nem boldog. A csajszi meg odáig van, hogy a TH énekesével jár.
Szerintem szakítás lesz a vége! Persze nem mintha annyira tudnám.
*
Peter és én elvagyunk. Bár most kevesebbet látom, de a próbákra el szokott jönni. Egyszer eljött mikor a fiúk is ott voltak. Billen látszott, hogy nagyon zavarja Peter.
*
Már csak Gustav van hátra, aki látszólag a halálán van. Hogy mi miatt?

Hát a válasz az én legjobb barátnőm és Georg.

*

Szegényt sajnálom. Tudom, milyen mikor nem kaphatod meg azt, amit akarsz. Bár szerelem terén ez nem fordult elő még velem. A legnagyobb dolog amit, eddig áhítottam az egy HI-FI volt… és azt is megkaptam. Szóval Gustav szenved.
*
Az együttesünk még nem futott be, viszont már találtunk menedzsert.

Hogy kit?

Bingó!

Ugyanazt, aki a TH-t is menedzseli.

Már néhány barát és osztálytárs eljött a próbákra. A legtöbben jó véleménnyel voltak. A duettes dalszövegeket is átírtam angolra.
Az egésznek már csak egy bökkenője van. Nem tudom átírni németre a szövegeket! Énekelni meg végképp nem tudnám! Emi azt mondta, hogy kérjek segítséget Billtől.

Brr, inkább a halál!
Hát ennyi a jelenlegi állás.

Folyt. köv.

– Hogy mi? – pislogott döbbenten.

– Jól hallottad – erősítettem meg a tényt, hogy nem süket.

– De… de miért? Mit mondott az a hülye barom?! – állt fel indulatosan, és elém lépett.

– Az teljesen mindegy – intettem le. – Nem róla van szó, hanem rólunk.

– Mi van velünk? – ragadta meg a két karom kissé agresszíven. – Vagyis inkább mi lenne?

– Ezt én is kérdezhetném – suttogtam az ajkamba harapva.

– Annelie, nagyon szépen kérlek, sőt, könyörgöm, hagyjuk a múltat végre! – kérlelt már-már kétségbeesett hangon.

Elengedett, majd hátrált egy lépést.

– Bárcsak olyan könnyű lenne nekem is, ahogy neked – sóhajtottam keserűen. – Csúnyán megbántottál három évvel ezelőtt. Talán még a mai napig sem hevertem ki teljesen.

– De most itt vagyok, hogy jóvátegyem minden bűnömet. Szeretlek. Kell ennél több? Adom a vagyonom, a hírnevem, a testem, a lelkem, az életem. Nem tudok már mást kínálni neked – tárta szét a karjait lemondóan.

– Itt a kezdetektől fogva nem a hírnévről és a pénzről volt szó, hanem kettőnkről – csóváltam meg a fejem rosszallóan.

Bill annyira felszínes tud lenni. A legrosszabb pedig az, hogy azt gondolja, hogy én is ilyen vagyok. Azt hittem, hogy jól kiismertük egymást három évvel ezelőtt, erre kiderül, hogy nem ki-, hanem félre sikerült ismerni a másikat.

Bill a megbízhatatlan, hírnév hajhász, én pedig a pénzsóvár, kellető dög vagyok.

Na, szépen nézünk ki!

Ám mindennek van némi igazság alapja, nemde?

– Tudom! Mégis, sose volt meg benned az a vágy, hogy a férjedre büszke lehess? – fogta meg a kezem gyengéden.

– Megvolt. – Bill vetett rám egy „na, látod” pillantást. – De én mindig is büszke voltam rád – tettem hozzá gyorsan.

Talán kicsit túl gyorsan is.

– Hát persze! – jegyezte meg gúnyosan.

– Egyikünk sem hisz a másiknak. Így mégis hogyan akarunk dűlőre jutni? – sóhajtottam fáradtan.

Már semmi kedvem nem volt Billel veszekedni.

Belefáradtam az egészbe. Abban sem vagyok biztos, hogy van értelme ennek.

– Mi sosem fogunk megegyezni. Az ellentmondás a másiknak a természetünkben van – közölte a tényt Bill szomorkásan mosolyogva.

– Szerinted tudnánk ezen változtatni? – érdeklődtem tőle.

– Nem hiszem.

– Akkor? – néztem rá kérdőn.

– Nem tudom – válaszolta őszintén.

– Akkor már ketten vagyunk.

Odasétáltam a kanapéhoz, és leültem. Bill követte a példámat.

– Komolyan ezt kell nekünk csinálnunk? Olyan már lassan, mint valami szappanopera – jegyezte meg gunyorosan.

– Bárcsak egy forgatás lenne az egész, és leállhatna, de nem Bill! Ez a mi életünk. Mi tettük ilyenné. Vagyis főleg te.

– Nem kenheted rám az egészet! Nem hagytalak volna el, ha – Itt elhallgatott.

– Ha? – kérdeztem vissza élesen.

– Ha nem érzem azt, hogy nem szeretsz eléggé.

– Hogy mi? – csattantam fel. – Hozzád mentem tizennyolc évesen. Előttem állt az egész élet, és én pedig téged választottalak. Mi ez, ha nem szerelem?

– Mégis miért jöttél hozzám, úgy őszintén? – fordult felém teljesen. – Mert, hogy nem szerelemből, az biztos!

– Ennyire képtelen vagy elhinni, hogy szeretlek?! Akkor mégis mi a fenét keresünk még egymás mellett? – ordítottam dacosan.

– Sosem mutattad igazi jelét annak, hogy tényleg szenvedélyesen szeretnél. Olyan megszokás-szerűen voltál velem. Kellemest a hasznossal alapon.

Ő egyáltalán nem emelte fel a hangját. Inkább nyugodt volt, és türelmes.

Bezzeg én!

– Mert te aztán tényleg álmaid nőjének gondoltál, mint ahogyan azt állítottad – vágtam vissza rosszmájúan.

– Pedig abban nem hazudtam. Tényleg álmodtam rólad sokszor – tette hozzá vigyorogva.

– Most majdnem káromkodtam egyet – sóhajtottam.

Csöndbe burkolóztunk. Én bámultam őt, ő bámult engem.

Az egész kezdett egyre nevetségesebbé válni.

Kit akarunk átverni ezzel? Hiába próbáljuk megbeszélni a dolgokat. Minden egyre rosszabb lesz ahelyett, hogy javulna.

– Tudod mit? – szólaltam meg végül, mire kíváncsian felhúzta a szemöldökét. – Én fáradt vagyok. Halasszuk ezt későbbre. – Felálltam, hogy elmenjek átöltözni.

– Na, nem! Eddig te akartál kisajtolni belőlem mindent, most pedig lelépsz?! – kapta el a karom és visszarántott.

Hirtelen megcsókoltam, majd rácsimpaszkodtam a nyakára.

Először nem viszonozta a döbbenet miatt, majd magához szorított, és elmélyítette a csókot.

Talán mi vagyunk az évszázad legérdekesebb párja.

Öljük egymást és magunkat is. Most pedig az én kegyelemdöfésem jön.

– Tudtad, hogy van egy fiad? – suttogtam, miután kettéváltunk.

Igazán nem akartam felhozni a témát, mert még magam sem dolgoztam fel.

Ám nem bírtam megállni.

Hajtott a kíváncsiság, hogy Bill milyen arcot fog vágni, mikor ráébresztem.

– Hogy mi van? – csattant fel Bill meglepettségében. – Mégis honnan lenne? Miről beszélsz?

– Brandon kutakodott kicsit a múltadban. Van egy négyéves fiad, Milo – világosítottam fel.

– Csak kitalálta! – vágta rá egyből. – Most te komolyan elhiszed neki ezt a légből kapott sztorit? – vont kérdőre dühöngve.

– Amikor Milo szemébe néztem, az olyan volt, mintha a te szemedbe néztem volna.

– Ez nem lehet! Mégis hogyan? Hiszen négy éve is veled voltam – fogta meg a fejét értetlenül.

Bill teljesen összetörni látszott. Meredt maga elé, mintha belül keresné az emléket a történetről, amit elmondtam.

– Egyetlen félrelépés, emlékszel? Úgy látszik elég volt ahhoz, hogy új családot alapíts – jegyeztem meg szarkasztikusan.

– De miért nem jelentkezett az anyja? – kérdezte tőlem magatehetetlenül. – Például mikor híres lettem. Az újságok milliókat adtak volna egy ilyen szenzációs sztoriért. Vagy én is, hogy hallgasson róla.

– Én sem jelentkeztem, nemde? – emlékeztettem. – Talán ő is el akarta felejteni az egészet, nemhogy még felhánytorgatni.

– Úristen! – temette az arcát a kezébe. – Nem hiszem el! Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.

– Tévedsz! – tiltakoztam. – Gyönyörű kisfiú. Látnod kellene!

Bill elsápadt egy pillanatra, majd elöntötte az arcát a pír.

– Nem! – kiáltott fel egyből. – Nem akarok róla tudni. Miért kellett ezt elmondanod?

– Mert a fiadról van szó – jelentettem ki tényszerűen.

– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? Nem csak, hogy megcsaltalak anno, de még gyerekem is lett.

– Melyikünknek lenne jobb, ha jelenetet rendeznék, ahogy szoktam? Gyerünk, Bill! Vállald fel a gyereked! – noszogattam.

– Nincs más választásom, ugye? – kesergett.

– Hát nincs – vágtam rá határozottan. – Amúgy nekem is fizettél volna, hogy hallgassak? – váltottam témát.

– Nem tudom. Nem valószínű.

– Mégis miben különbözött volna a két eset? Az elhagyott feleség és az eltitkolt gyerek.

– Hát, bizonyára téged magamnál tartottalak volna. A gyerek… azzal pedig fogalmam sincs, hogy mihez kezdtem volna – vallotta be a fejét vakargatva.

– Hát persze – motyogtam magamnak elgondolkodva.

Bill hatalmasat sóhajtott, majd elővett egy szál cigit az asztalon heverő dobozból. Kivonult az erkélyre szótlanul, és rágyújtott.

Én pedig bevonultam a hálószobába, és képtelen voltam letörölni az ördögi vigyort az arcomról. Bill Kaulitz végre megkapja, ami jár neki. Végre mindenki elégtételt vehet rajta!

Folyt. Köv.

A/N: Hát nem tudom, mit mondjak erről a részről. Ítéljétek meg ti!

Feltették már neked ezt a kérdést valamikor? Ha igen, akkor kétség kívül beszoptad. Persze visszakérdezel: “Miért?” Mire jön is a válasz: “Hát azért mert…”

Igen. Előfordul néha, hogy idővel szeretett barátnőd bejelenti, hogy “szünetet akar tartani”. Persze mindezt bájos ártatlansággal teszi, olyan abszolút hihető érveket felhozva, mint az iskola, vagy szeretne kicsit magával foglalkozni. Ha bevetted, akkor megérdemled hogy Frances Horror buzi blogján te is kapj egy bejegyzést a különleges emberek kategóriában.

Hogy mit is ért a csajod szünetelés alatt? Nos, valószínűleg szeretne kicsit utazgatni, új emberekkel megismerkedni, esetleg még egy kis ártatlan Twisterezés is szóba jöhet idegenekkel.

Jó, mondhatnám azt is, hogy unja a pofádat és szeretne kurválkodni menni, addig amíg nem talál egy másik balfaszt a helyedre. Ehhez azonban nincs bátorsága, ne felejtsük el mit tanultunk az előző nőkkel kapcsolatos cikkünkben, a nők mindig igazat mondanak!

Miért teszi ezt? Természetesen azért, mert ha esetleg nem jönne össze az új barát, még mindig visszatérhet hozzád az ínségesebb időkre, hogy te kielégíthesd tomboló vágyait. Gratulálok, most már szamárként is funkcionálsz, légy büszke rá!

Viszont ha sikerül új pasit találnia, akkor természetesen vissza fog jönni és szakít veled. A szokásos szarságokkal, mint az “Ez sajnos nem működhet már köztünk, megszoktuk egymást.” vagy a “Szükségem van az egyedüllétre.”. Hazudni fog folyamatosan, pedig ha lenne egy kis eszed, akkor tudhatnád, hogy ha a nők szünetet tartanak, akkor eképpen teszik… íme a barátnőd szünetelés közben te pöcs!

Felmerül a kérdés… “Mit kell tennem ha szünetet akar tartani?”

Mondhatnám, hogy kezd el törni a fejed a világ legprofibb tervén, hogy meg tudd szívatni a ribancot, de most valahogy semmi nem jut eszembe, így még tanácsot sem tudok neked adni. Jah, de talán mégis!

Ígérem megírom a férfi posztot is most már. EPIC LOL BAZMEG! XD

Hali

Ma nagyon  ideges lettem és nem értek sok sok dolgot…
….
Miért van az hogy….
…. a hátam mögött le kurváznak meg leribancoznak de a szemembe nem merik megmondani csak jó pofizni tudnak???
…..ha nincs ott XY akkor jó vagyok  jó vagyok én is de ha ott van akkor majdhogynem le vagyok szarva

Bocsi a sok káromkodásért de nem bírtam ki hogy ne írjam le

Tojásfesztivál:
Hely:
Siófok,Főtér,Víztorony  és környéke
Ideje:
2009.okt. 9-10-11
További adatok:
http://www.tojasfesztival.hu/ujlap/index4b.html
 
Anonim MC feat. Hőna D csak lazán…
Nem szeretem a TH-t de ez a szám kikurt jóó:D
Tokio Hotel – “Scream”
őő asszem mára ennyi Sziaa!

Reggel mikor felébredtem mérhetetlen boldogságot éreztem. Végre megtörtént, amire annyira vártam. Sikerült elérnem kínkeserves munkával.

Ott feküdt mellettem hangtalanul szuszogva. A hajtincsei lágyan omlottak az arcába, részben takarva azt. A reggeli napfényben még angyalibbnak tűnt, mint amilyen amúgy is volt.

Hangtalanul lopakodtam ki a hálószobánkból, nehogy felébresszem.

Hosszú éjszaka áll mögöttünk, megérdemli a pihenést.

Ez a mondat egy mosolyt csalt az arcomra.

Kivettem egy szál cigit a dobozból és az öngyújtóval a kezemben kimentem az erkélyre. Sosem dohányoztam a lakásban. Már csak miatta sem.

– Te cigizel? – kérdezte elkerekedett szemekkel, mikor megpillantotta a szobám asztalán a félig üres dobozt és a hozzátartozó öngyújtót.

– Igen – válaszoltam könnyedén. Ekkor átsuhant az arcán az undor jele. – Nem érzik rajtam, nem igaz?

– Nem. Akkor sem szeretem a dohányosokat. Nemcsak önmagukat, de a környezetüket is veszélyeztetik. Mindig alig bírom megállni, hogy ne szóljak, mikor valaki egy kisgyerek, vagy baba jelenlétében gyújt rá.

– Ez bölcs szónoklat volt – jegyeztem meg halkan, gúnyosan.

– Ha nem tetszik a felfogásom, nem kell velem lenned! – válaszolta váll rándítva, már-már unottan.

–Dehogynem! Szeretem, ha egy lány környezettudatos – tettem hozzá gyorsan.

Talán kicsit túl gyorsan…

Erre eleresztett egy barátságos félmosolyt. Ez nem jelentett jót.

– Mindig is kíváncsi voltam, hogy valaki mire képes a szerelméért – kezdte lágyan, miközben ujjaival játszott az asztalon. – Vajon tényleg bármit megtenne azért, akit szeret? Te mit tennél értem? – tért a lényegre, miközben felvette az ezüst öngyújtómat, amin egy pentagramma díszelgett.

– Mit szeretnél tőlem? – kérdeztem komoran.

– Hát, nem is tudom. Feladnád a rossz szokásodat? – Felcsillant a szeme bájosan.

Olyan angyalian tekintett rám, pedig amit mondott, egyáltalán nem volt az.

– Igen. – A szavak önkéntelenül jöttek ki az számon. Az arca felragyogott, de nem bírtam megállni a kérdést. – És te mit áldozol fel a kapcsolatunk oltárán?

Döbbenten, egyben értetlenül nézett rám.

– Hogy érted ezt?

– Tudod, adok-kapok – világosítottam fel.

Meglepetten húzta fel a szemöldökét a válaszomon.

Olyan naiv tud lenni néha. Azt hiszi, hogy bármit megteszek neki úgy, hogy nekem nincsen hasznom belőle.

Legtöbbször nem látja a fától az erdőt, szegényke!

– Mit akarsz? – kérdezte jegesen.

– A kezed – jelentettem ki határozottan.

Talán sosem lesz jobb alkalmam előhozakodni ezzel.

– Ahhoz nem elég csak leszoknod a cigiről – válaszolta gúnyosan.

– Nem most rögtön, de ígérd meg, hogy én állhatok először veled az oltárhoz!

Elnevette magát.

– Ha neked ez annyira fontos, ám legyen! Te lehetsz az első – egyezett bele.

Boldogan rámosolyogtam.

Akkor még nem tudtuk, hogy én leszek az első és az utolsó is. Én nem bánom, egyáltalán nem.

Sőt! Nagyon boldog vagyok, hogy ez a csodálatos lány csak és kizárólag az enyém. Én vagyok a világ legszerencsésebb férfije.

Ő pedig egyedül az enyém.

Még szívtam egyet a cigarettámból, majd ledobtam az erkélyről.

Minden tökéletesen alakul. Viszont, ha az elmúlt három évre gondolok…

– Bill? – hallatszott egy hang mögülem.

– Jó reggelt! – fordultam meg mosolyogva, miközben a korlátra támaszkodtam.

– Neked is – válaszolt rekedtesen.

Odasétáltam hozzá, majd közelhajoltam, hogy megcsókoljam, de ő elhúzódott.

– Ne bízd el magad! – suttogta komoran.

Hatalmasat sóhajtottam. Megfogtam a fejét és odahúztam az arcomhoz, majd megcsókoltam.

Nem ellenkezett, de nem is viszonozta.

Több mint a semmi.

– Ma mit csinálsz? – kérdezte terelésképp.

– Amit te. Még egy kiránduláshoz mit szólsz? – ajánlottam fel vidáman.

– Nekem délelőtt dolgom van – figyelmeztetett mellékesen, mintha nem is lenne fontos.

– Igazán? – húztam fel a szemöldököm gyanakvóan. – Veled tarthatok?

Egy pillanatig ijedtnek és idegesnek tűnt, de aztán nyugodt arckifejezésre váltott.

– Nem – fordított hátat, majd elindult befelé.

– Vele találkozol – szóltam utána szenvtelen hangon.

Nem kérdés volt, hanem kijelentés.

Megtorpant, majd félvállról odavetette nekem:

– Miből gondolod?

– Csak megérzés – rántottam meg a vállam.

– Inkább ne hagyatkozz rájuk! Nem jönnek be túlságosan.

Otthagyott a gondolataimba merülve. Nem vallotta be, de nem is cáfolta, tehát igen.

Lehet, hogy követnem kéne? Ha rájönne, biztos megint válással fenyegetőzne.

Maradjak inkább tudatlan? Hát persze! A tudatlanság boldogít.

Egy keserű mosoly kúszott az arcomra.

Nem bírtam ölbetett kézzel ülni és várni, hogy hazajöjjön.

Azt sem tudtam megállni, hogy elmenni hagyjam. Miután kilépett az ajtón, vártam tíz percet, majd bepattantam a kocsiba és követtem.

Busszal utazott Berlinbe, majd leszállt és egy kis utcába vette az irányt. Ott bement egy kávézóba.

Én is kiszálltam a kocsiból és az utca túl oldalán belestem a helyiségbe.

Ő ült az egyik eldugott sarokban. Mikor Anneliet megpillantotta, felállt és megölelte. Éreztem, ahogy felforr a vérem.

Hogy merészeli?!

– Elnézést – kocogtatta meg valaki a vállam.

Szikrázó szemekkel fordultam a hang irányába.

Egy fiatal lány volt az. Nem lehetett több tizennyolcnál.

– Te Bill Kaulitz vagy? – kérdezte megszeppenten, mikor találkozott a tekintete az enyémmel.

– Nem – morogtam barátságtalanul. – Csak hasonlítok rá. Már unom, hogy mindenki összekever vele.

– Sajnálom – kért egyből bocsánatot. – Nem akartalak zavarni.

– Semmi gond – fordultam el tőle, hogy tudtára adjam, nem szeretnék vele tovább beszélgetni.

A haragom nem ellene irányult, de képtelen voltam megfékezni magam.

Jobb, mintha berohannék oda, és balhét csapnék.

Vártam még néhány percet, majd elegem lett az egészből. Visszaszálltam a kocsiba, és elindultam haza.

A gázpedált tövig nyomtam, és nem akartam senkire és semmire sem gondolni.

Legyen már minden újra a régi! Három éve elbaltáztam, de mégis meddig büntet még?

Akarom őt, talán még jobban, mint amennyire a karrieremet akartam. Miért nem tudja ezt ő is észrevenni?

Mikor megérkeztem, idegességemben elkezdtem minden kezem ügyébe kerülő tárgyat a falhoz dobálni.

Végül lerogytam a kanapéra zihálva, és az arcomat a kezeibe temetve sírtam.

Sosem engedném, hogy így lásson. Túlságosan megalázó lenne. Egyszer sem sírtam még előtte.

Talán ezt kéne bevetnem legközelebb?

– Itt meg mi történt? – lépett be Annelie meglepetten a nappaliba.

Valamivel dél múlt. Felültem a kanapén, és rá sem néztem.

– Tornádó – válaszoltam száraz humorral.

– Azt látom. A neve véletlenül nem Bill? – jegyezte meg szarkasztikusan.

Nem mondtam rá semmit. Egyértelmű volt. Felesleges lett volna egy hangot is pazarolni rá.

– Tudom, hogy vele voltál – jelentettem ki tényszerűen, érzelemmentesen.

– Értem – jött a válasz.

Minden döbbenet és meglepettség hiányzott belőle.

– Mit akarsz még tőlem? – fakadtam ki elvesztve a fejem.

– Válaszokat.

– Nem állok még készen rá – hárítottam a kezemet legyintve.

– Akkoriban én sem álltam készen erre az egészre. Az élet nem fair play. Ezt mind a ketten tudjuk – állapította meg nyersen.

– Kérdezz! Elegem van az egészből! Kérdezz, és én válaszolok! Nem érdekel semmi! Le akarom végre zárni ezt a korszakot, hogy egy újat nyithassunk.

– Mi van, ha az a mi az új korszakban már csak te és én? – szegezte nekem a kérdést.

Folyt. Köv.

Átlagosan még két napig sem bírnak a nők titkot tartani – számították ki Nagy-Britanniában. A Daily Telegraph című brit lap ismertette a tanulmányt, amely 3 ezer nő, 18 és 65 év közöttiek vallomásain alapul. A végeredmény: 47 perc óra 15 perc után legalább egyvalakinek elárulja egy nő a rá bízott titkot. Ez az első ember a pletyka fajtájától, tematikájától függőn lehet férj, barát, a legjobb barátnő, az anya – többnyire ők az első kör. A nők 40 százaléka bevallotta, hogy képtelen titkot tartani, legyen az bármennyire személyes vagy bizalmas. Nem meglepő, hogy az ital megoldja a nyelvet, egy-két pohár bor sokat lendít az információterjedés sebességén. Ami a témákat illeti, a toplistán az intim ügyek és a vásárlások tényleges költségei állnak az élen.

Citromblog: Ezért ne mondj titkot nőnek ;D

Forrás: MTI

Már vagy ötödszörre csöngött, mire úgy döntöttem felveszem.

– Halló? – szóltam bele úgy, hogy félig aludtam.
– Szia, Amelia!
– Szia, Tina!
– Hogy vagytok? Bulit nem rendeztetek, ugye? A lányom hol van? – jöttek sorba Emily anyukájának kérdései.
– Köszönjük, jól vagyunk. Nem rendeztünk bulit. Emily még alszik – világosítottam fel.
– Rendben, csak ezt akartam tudni. Lenne egy kis probléma. Az a baj, hogy még két hétig Londonban kéne maradnom, és utána Olaszországba megyek. Ellesztek addig? – kérdezte bűnbánóan.
– Persze.
– Oh, remek! Most le kell tennem. Szia, és puszilom Manót!
– Szia!
– Ki volt az? – jött ki Emi a szobából.
– A mamád. Kérdezte, hogy vagyunk meg egyebek.
– Mást nem mondott? – ült le a kanapéra kómás fejjel.
– Ja, de! Puszilja drága, egyetlen manócskáját, vagyis téged. – Itt elvigyorodtam.
– Jaj, Lia! Ne kezd! – rázta meg a fejét.
– Ez majdnem olyan, mint az én pici pónim, nem? – ugrattam tovább.
– Hagyd abba, vagy különben nem éled meg a holnapot!
– Oké, oké. Mi a mai program? – kérdeztem, immár élénken.
– Lehet, hogy te nem fogsz ennek örülni, de meghívtam a fiúkat ide.
– Hogy mit csináltál? – Itt elővettem a ,,Fuss, mielőtt megöllek!” nézésem. – Végül is mindegy, mert én akkor elhúzok.
– Nem, nem fogsz elmenni! Ők már a barátaim, és ha törik, ha szakad, a tieid is lesznek! – mondta Emi határozottan.
– Előbb fog törni valakinek a bordája – jelentettem ki.
– Azt nem engedem!
Kár, hogy mindketten ennyire makacsak vagyunk.

A mai délutánt, azt hiszem a TH társaságában kell töltenem. Ez nem fair!
– Rendben, itt leszek a legeslegundokabb formámban – mondtam unottan.
– Ez a beszéd! Én most megyek öltözni, te meg készítsd elő a terepet!
– Sajnálom, nem tudom előkészíteni, mert nem emlékszem hova tettem a mérges kígyóimat – tettem hozzá csípősen.
– Marha vicces!
A délután hamar eljött. Csöngettek.

Emi egyből lerohant, hogy üdvözölje a vendégeket. Én meg a szobámban duzzogtam, mondván, ha nem mehetek el, le se megyek.
– Sziasztok! – köszönt Emi vidáman.
– Szia!
–  Lia hol van? – kérdezte Georg.
– Egy pillanat, és hozom. Addig üljetek le a nappaliban. – Ezzel felrohant Emi a lépcsőn.
Benyitott a szobámba.
– Lia, gyere! Megjöttek.
– Nem, nem megyek és hagyj békén!
– Dehogynem!- rögtön elkaptam a lábam és lehúzott az ágyról, majd ki a szobából, a lépcsőig.
– Eressz el, én nem akarok odamenni! – ordítottam.
– De igen és ha a lépcsőn, nem jössz le önként itt is lehúzlak! – erre a mondatra felpattantam.
Mire észbe kaptam már lent voltam a nappaliba, a fiúk megbámultak rám.
– Szia Lia! – köszönt Tom.
– Mindenkinek rossz délutánt! Most, hogy életjelet mutattam magamról, eltűnhetek?
– Nem – mondta mindenki. – Itt maradsz.
– Ez csalás öten, egy ellen – ültem le.
Hatalmas csend uralkodott.
– És te honnan is jöttél? – törte meg Gustav, nekem szegezve ezt a gagyi kérdést.
– Nem mindegy? Messziről.
– Magyarországról jött – javított ki Emi.
Így beszélgettek tovább, én megültem ott, mint a kuka. Ha valamiről kérdeztek, szép bunkón válaszoltam.
– Hé skacok mi lenne, ha felelsz vagy merszeznénk? – kérdezte Georg.
– Hát nem tudom. Ti? – nézett kérdőn Emi a többiekre.
– Nekünk mindegy – mondták ők. – de a jégkirálynő mit szól hozzá?
– Jégkirálynő, én? – kérdeztem felháborodva. – Ti szemetek! – és ezzel el akartam rohanni, de az ajtó zárva volt.
– Bocs Lia, mondtam mennyire fontos nekem, ezért zártam be az ajtót. – jött utánam Emi.
– Nem érdekel, kimászom az ablakon.
– A lentieken nem, ugyanis nem nyithatók.
Milyen ház az olyan, ahol nem nyithatók az ablakok?
– Akkor fönt fogok kimászni! – itt fölrohantam a szobámba és kinyitottam az ablakot.
Ez tök meredek. Itt nem fogok tudni kimászni. Nyugi Lia jobb, mint ezekkel lenni. Nem?
Csak egy probléma van, a szoba ablaka a hátsó kertre néz és közel van a medencéhez. Ha meg beleesek a medencébe, akkor vizes leszek és az rossz!
Már a párkány szélén ültem, mikor valaki benyitott a szobámba. Abban a pillanatban megbillentem és kiestem az ablakon. Hát innentől, semmire nem emlékszem. Mindez egy buta beszólás, meg a nagy egóm miatt történt.
– Lia, Lia, ébredj!- hallottam a hangot és kinyitottam a szemem.
Először vizet láttam, majd Billt, aki szólongat. Én meg a karjai közt voltam.
A festék Bill arcán elfolyt. Elég murisan nézett ki.
– Jó a sminked – mondtam Billnek, ő meg láthatóan elmosolyodott.
Kiúszott velem a medence széléhez és Tom kiemelt.
– Na jó tudok állni a lábamon, tegyetek le! Inkább segítsetek Billnek – mondtam visszatérve teljesen önmagamhoz.
– Hurrá, a régi jó Lia – örvendezett Tom.
– A fejem fáj, de attól még nem zakkantam meg – mondtam miközben letöröltem a vízcseppeket az arcomról.
– Hát persze, hogy fáj beverted a medence szélébe – világosított fel Gustav.
– Hogy lehet valaki ilyen felelőtlen? – kérdezte Georg szemrehányóan.
– Most, pont úgy beszélsz, mint az apám – mondtam viccesen.
Erre mindenki elnevette magát.
– Szörnyen sajnálom, ha megijesztettelek benneteket – mondtam bűnbánóan, miután abbahagytuk a nevetést.
– Semmi baj, de még egyszer ne merj ilyet csinálni! – mondta Emi. – De még tartozol valakinek valamivel.
– Bill köszönöm, hogy kimentettél – mondtam elpirulva, aminek Bill szerintem nagyon örült.
– De a csatabárd NINCS elásva – tettem hozzá gyorsan.
– Tőlem – vonta meg Bill a vállát, még mindig vigyorogva.
– Akkor most visszamegyünk és üvegezünk?- kérdezte Georg.
– Mehetünk, de kerítek magamnak száraz ruhát, Bill te is jössz?
– Persze, mivel az időjárás nem a legjobb és nincs kedvem megfázni.
Felmentünk az emeletre, pontosabban Emi bátyjának szobájába. Emi bátyja tavaly hunyt el drogtúladagolásban. A szobájában szinte minden érintetlen volt.

Kinyitottam a szekrényt.
A méretek kb. egyeztek Billével.
– Ez jó lesz? – fordultam oda Billhez, aki vacogott.
– I-igen – válaszolta nehézkesen.
– Jobb lesz, ha minél előbb átveszed – dobtam oda neki és kivonultam, szintén felöltözni.
Aztán kint találkoztunk a lépcső előtt.
– Figyu, nincs kedved eljönni a holnapi próbánkra?
– Nem tudom – és ezzel a válasszal le akartam menni, de Bill elkapta a kezem.
– Konkrét választ kérek, igen vagy nem! – rántott vissza.
– Nem, nem megyek el.
– Ez viszont nem elfogadható válasz – mondta és megfogta mindkét karomat.
– Nem megyek és eressz el Bill!
– Vagy különben mi lesz?- kérdezte gúnyosan és a falhoz szorított.
– Te megőrültél! Engedj el!
– Nem – mondta hűvösen, majd felkapott és bevitt az egyik szobába. Ott ledobott az ágyra, visszament az ajtóhoz és kulcsra zárta.
– Amíg azt nem mondod, hogy igen addig nem nyitom ki.
– Dehogynem.
Bill közeledett felém, én felálltam az ágyról és hátráltam. Egyszer csak falba ütköztem.

Folyt. Köv.

– Azt már nem! – kiáltotta dühösen Bill, miután túllépett a kezdeti döbbeneten. – Megegyeztünk, nem emlékszel? – folytatta, majd mikor rájött mit is mondott, elhallgatott hirtelen.

Most úgy döntöttem nem ezzel fogok törődni elsősorban, de majd visszatérek rá, hogy pontosan mit is értett megegyezés alatt. Gondolom nagyon érdekes lesz, amit akkor mondani fog.

– Kérlek, Bill, menj be a házba! – parancsoltam rá, miközben Brandont bámultam.

– Ugye most csak viccelsz? – hördült fel. – Nem hagylak vele kettesben egy percre sem! – szögezte le makacsul.

– Miért? – förmedtem rá. – Talán félsz, hogy valami kiderül, amit nem akartál? Félsz, hogy lebuksz, és megint magyarázkodhatsz?

Bill egyre idegesebbnek tűnt, és láttam rajta, hogy nagyon nagy dilemmában van.

Ezek szerint a lényegre tapintottam. Már megint mindent én fogok megtudni utoljára, mikor az egésznek hozzám van a legnagyobb köze.

– Megígérem, ha most bemész, nem kérdezek Brandontól semmi olyat, amire hogyha válaszol, rád rosszfényt vetne – sóhajtottam megadóan.

Bill még mindig nem mozdult egy tapodtat sem. Kezdtem én is felkapni a vizet ezen, de még próbáltam magam türtőztetni.

– Én sem mondok semmit – szólalt meg halkan Brandon.

Ez sem hatott a férjem. Nem volt hajlandó arra, amire kértem.

– Az Isten szerelmére! Csak tedd, amit mondok, és húzz be abba a rohadt épületbe! – ordítottam rá a türelmem elvesztve, majd rámutattam a lakótömbre.

Bill a helyzetet mérlegelvén, otthagyott minket Brandonnal.

Egy darabig csendben álltunk. Pontosan addig, amíg Bill ki nem került a hallótávolságunkból.

– Sajnálom – szabadkozott Brandon. – Nem akartam ekkora galibát okozni.

– Ez mindennapos – legyintettem. – Miért jöttél vissza? – tértem a lényegre, hogy mielőbb túllegyünk a legkellemetlenebb részen.

– Megegyeztünk, hogy – Itt elhallgatott. – Szóval rájöttem, hogy a helyzet korántsem olyan egyszerű, mint gondoltam. Szeretlek, és nem akarom, hogy egy ilyen szörnyeteggel éld le az életed, mint a férjed! Te nem tudod, mire nem képes az a pasas – suttogta elszörnyülködve.

– Szörnyeteg – ízlelgettem a számomra idegen hangzású szót. – Nem kérdezek semmit. Viszont majd szeretnék veled négyszemközt beszélni. Egy olyan alkalommal, mikor tényleg csak ketten vagyunk. Majd hívlak, rendben? – Brandon bólintott. – Remek, most kérlek, hogy menj el!

– Elmegyek. Addig is, nagyon kérlek, vigyázz ezzel az alakkal! – kötötte a lelkemre aggódó szemekkel.

A hangján hallatszott a megvetés és az undor.

– Értettem – mondtam ki a végszót.

Elindultam a házba. Bill pedig egyből előttem termett.

Nagyon nem volt rózsás kedvében.

– Mit akart? Biztos valami hazugságot mondott neked, hogy megingassa a bizalmad bennem – mondta a magáét dacosan.

– Ne légy hülye! – intettem le. – Nem kell ahhoz Brandon, hogy ne bízzak benned. Magamtól is tudom, hogy te vagy az utolsó ember a világon, akire igazán számíthatok.

Bill valami csalódottságát kifejező morajt hallatott, majd elkapta a karom, és szembefordított magával.

– Mi kell ahhoz, hogy újra higgy bennem? Bármi legyen az, megteszem! – jelentette ki határozottan.

– Kezdetnek engedj el! – téptem ki magam a karjaiból. – Másodjára pedig fogd be szád! Sokkal könnyebb úgy hinnem neked, hogyha nem szólsz egy szót sem. Úgy legalább biztos vagyok benne, hogy nem hazudsz.

– Ez kegyetlen volt – prüszkölte mérgesen Bill.

– Mindketten kegyetlenek vagyunk, nem emlékszel? – válaszoltam tényszerűen.

– Hát persze – motyogta az orra alatt, majd újból elindult, én pedig követtem őt.

A lakásban nem szóltunk egymáshoz.

Én azon agyaltam, hogy mi lehetett a megegyezés, és hogy van-e valami köze az egésznek ahhoz, hogy Lucille már nem szól hozzám egyáltalán. Vagy, hogy lassan leépül az az élet, amit három évig teljes nyugalommal éltem.

Valószínű, hogy minden egybevág, és az összes szál Bill Kaulitz feltűnéséhez vezethető vissza.

Viszont már abban is kezdek kételkedni, hogy Bill valóban azért tűnt fel újból, mert vissza akart kapni. Lehet, hogy valami egész más van a dologban?

– Brandon egy aljas alak! – hallottam meg hirtelen Bill hangját.

– Milyen jó, hogy vélekedtek egymásról – jegyeztem meg gúnyosan. – Van valami oka, hogy Brandon ennyire félt tőled?

– Már miért lenne? – kérdezte Bill meglepetten. – Én sosem tudnék neked ártani.

– Ebbe inkább nem menjünk bele – állítottam le. – Ha nagyon őszinte akarok lenni, előbb hiszek Brandonnak, mint neked.

– Ennyire nem bízol meg a saját férjedben? – kérdezte Bill összeszűkült szemekkel.

A tekintetét ijesztőnek szánta. Az is volt, de nem számomra.

Ha Bill egyszer is kezet merne emelni rám, akkor tudom, hogy kell bosszút állni rajta. Sosem kockáztatna!

– Nem – válaszoltam természetesen.

– Akkor csak csókolj meg! – rántott magához Bill erősen.

– Csak szeretnéd! – mosolyogtam rá gúnyosan.

Nem várta meg még kikecmergek a szorításából, inkább ő lépett. Lágyan megcsókolt, majd egyre vadabb lett. Ellöktem magamtól, mikor megharapta a számat.

– Au! – érintettem meg az ajkam.

Az ujjam véres lett.

– Sajnálom – sóhajtotta Bill. – Kicsit elragadtattam magam.

– Remek – fújtam ki a levegőt, majd megnyaltam a szám.

A fémes íz undorító volt, ezért elfintorodtam.

– Mutasd! – nyúlt az arcom felé Bill, mire elütöttem a kezét.

Bill döbbenten pislogott rám.

– Könyörgöm Annelie, ne csináld ezt velem! Ne lökj el folyton magadtól! – kiáltotta megtörten. – Én nem bírom tovább. Szükségem van rád – suttogta könnyes szemekkel.

Megcsóváltam a fejem.

Bill Kaulitz nem ver át megint. Színésznek kellett volna mennie, nem énekesnek. Ez a műsor, amit nekem előadott, már-már tökéletes volt. Csak egyetlen egy bökkenő volt vele.

– Kétszer ugyanaz az alakítás nem jön be nálam – sétáltam a fürdőbe.

– Miért nem adsz nekem egy esélyt?! – nézett rám Bill könyörögően.

– Mert nem. Te pedig miért nem tudod felfogni, hogy nem? – kiáltottam rá.

Az sem érdekelt, hogy az utcán lévő emberek minket bámulnak.

– Csak egy indokot mondj, ami ellenem szól! – makacskodott Bill továbbra is.

Indokot nem tudtam, de valamiért minden porcikám azt súgta, hogy maradjak távol ettől a fiútól. Az ösztönök pedig nem szoktak tévesek lenni.

– Nem tudok.

– Na, látod! Rendes fiú vagyok. Nem dohányzom, nem iszom, és bunkó se vagyok. Akkor mégis miért utasítasz el?

– Bill, könyörgöm, csak hagyj végre békén! Mi nem illünk össze. A témának itt van vége nálam – zártam le a beszélgetést a részemről.

– Igazad van. Ki randizna egy ilyen balfékkel, mint én? – mosolyodott el szomorúan. – Tényleg nagyon szánalmas lehetek.

– Nem vagy az! – tiltakoztam egyből.

Nem akartam megsérteni az érzéseit, és tényleg nem tartottam lúzernek.

– Csak egyetlen esélyt kérek akkor. Ígérem, nem fogom elszúrni!

Végigmértem kritikusan.

Nagyon elszántnak tűnt, és abban igaza volt, hogy nem egy rosszfiú. Ha nem nézzük a ragaszkodó természetét, akkor tényleg remek srác.

– Rendben – sóhajtottam mélyet.

– Nagyon köszönöm! – vidult fel Bill egyből.

Már akkor is sejthettem volna, hogy semmi sem az, aminek látszik. Ez pedig a legjobban rá igaz.

Folyt. Köv.