Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Oly időben éltem, mikor halványodtak a királyok,
hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek;
a lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott,
ott vesztek sorra mind, nem sajnáltam őket.

Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem.
Felettem évek úsztak mint fellegek oly gyorsan.
Estékre emlékszem, amikor várakoztam, s mikor körülöttem
a táj horpadni látszott, mint tenger gyors fuvalomban.

A táj, a városok, a zsarnokok szobrai,
oly esendő volt mindez, s szétnyúló mint ostoba álom!
Csak vártam utálkozva, mikor fognak már arcra omlani,
porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron.

Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem vérvörösen.
Előttem vetés habzott, s mosta dühödten lábam.
Mint tőr szúrásai… hosszúkat lélekzettem.
Csak bokáig álltam ebben a világban.

Közöny és szomorúság… Egy ifjú lány állt mellettem,
alakja lágyan ingott ide-oda a szélben.
Fejét vállamra tette, sóhajtott, elaludt kimerülten.
Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.

Öt percre nem gondoltam rád.
Be jó volt, istenem,
öt percre tőrdöféstelen
lélekzenem!

Öt percre nem gondoltam rád.
Milyen meglepetés:
kiállt a sajgó szerelem,
nem szúrt a kés,

lazult a szorító marok,
megállt a fulladás,
elszállt a féltés, a gyanu,
leszállt a láz.

A megcsitult szív hogy csodálkozott.
Való? Igaz?
Nem vagy! Hiány vagy! Annyi sem.
Halott! S ha az?

Öt percre az örökviharú ég
tisztást kapott.
S most annál reménytelenebb,
ahogy megint zuhog,

csattog és dörög, idegemen át
földek-egek
bömbölik, nincs egy pillanat tovább
tenélküled!

Három nap néztem volna csak szemed
árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sűrű sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
sikos halacskák szökdeléseit -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a hű hajlatot:
ruhád alól kisejlő kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényküllőt ütve lágy mezén,
már tündökölni sorsom éjjelén -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hivalgón, mégis derűsen,
mint fényes kapu kettős szárnyai
tán bíztatták már egymást nyílani -
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

Az enyhe hőben, amely szelíden
testedből áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg,
hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhőibe,
mely maga már az altató mese -

És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek,
hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vígasztaló szavad.
Fi a lánytestvért, – úgy öleltelek,
ős vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el, – leghűbb kedvesed
mire az első éjjel tovatünt.