…mely minden percben rád les és ha akarod megtalál. Nem véd meg tőle semmi sem, leginkább csak egyedül szállsz szembe vele…ha akarsz egyáltalán. Csak akkor öl, ha hagyod, és csakis Rád vadászik. Kíméletlen gyilkos, precíz kegyetlenséggel öl, láthatatlanul némán, létezése ténye nélkül. Elbújik benned, lassan mardos belülről, elemészt minden ízt s percet észrevétlenül. Súlyos ajándékot hagy Rád, s te élsz tovább vele, szinte szereted. Majd mikor feleszmélsz hang nem jön ki torkodon, szó nem hagyja el ajkad. Némán ordít lelked sivár kietlen börtönében, s te nem hallod. Motoszkáld benned valami, mely nem hagy nyugodt álmot neked… Elragadnak a világi dolgok, a buja kacagás, mocskos történetek, arról szólni, hogy milyen az idő, panaszkodni mindenkinek… Sokat beszélsz, túl sokat, miközben nem is mondasz semmit sem.

… a mindig múlót

… rejtélyes célod, mely a világban hordoz Téged

… lelked szárnyait, melynek tollai megcsapzottak

… a sós vízcseppeket, mely arcodat mardossa érzésed okán

… a néma hangot, mely táncolva szádra ül

… eltékozolt tetteid a hiábavalóságért

… a csodát, melynek okán felnézek Rád

… amiről nem is tudod mi az, de hiányzik

Ne hidd, hogy megtört vagy, csupán csak porosodsz. Lusta lettél, darabos.

Suttogó szavak ölelnek át, izzadt ölelés tesz mozdulatlanná, pihegő kebled zakatol… őrület.

… de legfőbbképpen azt, amiről azt hiszed, hogy elveszett. Azért hiszed, hogy nincs, mert titkon csapdát állítottál neki, vermet ástál a homályba, keserű sötétségbe burkolva. Valójában nem is Te vagy, aki szenvedsz, hanem az akaratod, melyet könyörtelen módon rabláncra vertél.

Engedd el…

…hogy egy kincs vagy, hogy könyvet kéne írnod, hogy szeretnek, hogy utállak, hogy elvannak veled, hogy milyen jó vagy, hogy szeretek szeretkezni Veled, hogy lehet beszélgetni Veled, hogy túlliheged a dolgokat, hogy vicces vagy, hogy humoros vagy, hogy szép vagy, hogy fogynod kéne, hogy neked van a legszebb mosolyod, hogy elhagylak, hogy legyen vége, hogy haragudni fogsz rám, hogy most dühös vagyok, hogy szeretlek, hogy tanuljál, hogy dolgozzál, hogy spóroljál, hogy figyelj másokra, hogy vedd észre, hogy segíts magadon, hogy higgy magadban, hogy túl érzékeny vagy, hogy túl sokoldalú vagy, hogy változnod kéne, hogy kitartás, hogy erős vagy, hogy hiányzol, hogy hülye az aki elhagy, hogy mások is értékeljenek, hogy másokat is értékelj, hogy foglalkozz magaddal, hogy nem vagy egyedül…

Ugye sok ez így? Nekem is.

U.i.: ez egy draftos bejegyzés volt, nem akartam törölni végleg. (:

… ott a távoliban, az elérhetetlenben. Otthagytam neki, mert nem bírtam magamban tartani.
Száraz torokkal indultam útnak és szenvedésben. Nem tudom ki volt, de tudom ki maradt.
Lassú vasakként érkeztek a cölöpök, és mérgező nedvük csorgott. Hallgatni is rossz volt csikorgásukat. Miért van itt, ha magasztos lelke előtt ezen ember nem érdemel végtisztességet? Rút csikorgásuk nem érhet célt, nem ért célt.
Sajnálatomban értek az első ütések. Nem hittem a szememnek, s fülemnek sem. Nem illik ily szenvedés bocsátani a családra, de most mégis ez van. Furcsa dolog ez.
Én még nem is találkoztam vele ily közelről, sosem láttam arcát az enyémbe tekintve. Kegyetlen.
Kitekintve üres szemek álltak előttem. Halk sutyorgás hallatszott, üdvözlések, némi mosoly. Az emberek rég nem látták egymást, s most találkoznak, ebben a gyászos órában.
Lassan jöttek a könnyek. Elnyeltem őket, sósan és keseregve gurultak le torkomon. Bezártam magamba.
A menet elindult. Láthattam a szenvedést. Vele is találkoztam ma, megint. Milyen törékeny az ember, mennyire kell rá vigyázni. Nem arra, aki elmúlt ebből a világból, hanem aki itt maradt.
Halad a menet, kietlenség övezi és üresség. A pusztába megyünk, el messzire, holtak földjének egyik keserű szegletébe. A megnyugvás felé megy.
A meleg tavaszi nap sugarai övezik az utat, madarak dala csilingel. Újjáéledő rovarok szegik magukat arcunkba. Éled a természet, életet ad.
Mély barna ágyban, sárga földdel kirakva megy a sötétségbe le…
Véget ért hát egy élet. Véget ért hát az ima is. Véget ért az elfojtásom ereje is,  szabadulni vágytak könnyeim. Mikor megöleltem őket és főleg őt, a barátomat. Remegő kézzel karolt belém, félig mosolygott, örült nekem. Remegtem én is, és egyre csak mosta, mardosta arcom sós sajnálatom. Otthagytam neki az enyém, cserébe elvittem az övéből kicsit, mely kabátomat áztatja, s végig fojt kezemen. Otthagytam a reményt is, hisz erős nő, céltudatos.
Engem mégis megviselt, hisz alig két hete mosolyogva váltunk el, nagyokat nevetve egymáson. Szenvedni látni azt, akit szeret az ember…

Sokrétű halál. Nem akarom megismerni. A tavasszal kelni s feküdni, az életért élni és élvezni keserűségeivel együtt. Elhal a mosoly is egy időre benne. Úgy sajnálom – mire megyek vele? Csak a könnyeimt tudtam odaadni neki most… Legközelebb már beszélgetni is fogunk, s támaszt adok, megértést és mosolyt.

Nem jó dolog a halál. Nem jó látni a szenvedést. Nem jó látni ismerős emberek arcán a fájdalmat. Nem jó látni szeretteink fájdalmas perceit. Nem jó ez az egész. Nem volt jó ott lenni, de tudom, hogy szükséges volt és akartam is.
A temető kapuját átlépve ottmaradt kesergő lelkem egy része, nem sírok ma már.

Reggel felhő voltam, fürödtem a színben,
nap sugarában, fekete égben.
Erős voltam.
Eltoltam magam előtt a zömök testű,
nagy sötétséget.
Az mégis rám talált,
bújtam pedig poros, áttetsző homályban.
Legyőzte a színben úszó áradatot megint az éjjel.

Fekete lyuk hömpölyög előttem. Alaktalan, rút énekkel.
Baljósan cikázik az égen fel, körülnéz, majd lecsap áldozatára.
És megint…nincs vége sose, csak ha jő  a kikelet.

Folyik a harc az égen. Hallani a csatát.
Fény-árnyék borítja el az eget…
Megtűzdelik egymást hegyes lándzsákkal,
forgatják benned, hogy mély legyen a seb.
Feljajdulsz belé, mert fáj.
Kegyelem nélkül fröcsög a vörösarany testedből kiszakadva.
Talán ordítasz a némaságban.
Elhúzódik a horizont határán véres áradat, tolva maga elé a homályt.
Tornyosulva áll előtte, morcosan: Mit akarsz itt fény? Ez az én birodalmam…még.
Tovább színezi felhőcskéit a háború, az irdatlanul tornyosuló feketeséget is.
Rohanvást megállok és elbámészkodom: hogyan lehet a harc ily csodálatos?

Elérkezett hát.
Harcos Helios tűnik fel,
izzó palástját húzva maga után,
lassan csoszogva elő.
Irdatlan tekintete nem kímél, homályosan néz rád.
Fegyverei nem tompultak az évezredek során,
hegyes tőrként döfi át testedet.
Harcosai vérmámorba tündökölnek,
nem engednek a sötétbe.
Kiszínezik a legkisebb árnyat is,
elűzve a homályt, pompázatba taszítva.
Sérült feketeség rózsaszín vért köp,
fájdalmasa, lilulva távozik.
Ápolgatja majd magát egészen estig.

Mozognak a fények.
Fekete világosság lep el mindent.
Pihenek.
Rohannak a csillagok,
az orromig sem látok.
Az ablak valótlan tükörképét bámulom.
Hova tűnt a napom?
Halovány, lapos égitest ragyog most helyett.
Sápadt. Talán beteg lehet?
Reggel megint fényfelhő leszek,
igazi harcos,
átélem a csodát, felveszem tündöklő ruhám,
a színeset.
Mindennap más, van hogy elbukok leborulva, véresen.
A fények csak egyre mennek…kattognak, lassan, monoton. Zajosan rohannak mostmár, alaktalan vonalakat öltve. Nem is látom már őket…
Alvó pihe vagyok.

…ahogyan reggel érzem magam. Kikászálódott testem csikorogva vonaglik el a fürdőbe a nyitott ablakig, álomban hagyva elméjét, a melegben, az ágyban, a biztonságban. Nem mozog, kókadt…
-kárkárkááárrrr
…süvít, vadul, átdöf engem, fekete mocska ellep, lemosni sem tudom. Elmém élénkül, kapálódzik, tétlenül vergődik csak. Szenved.
-kárkáár
…fekete hangja eluralkodik rajtam. Hideg illat ül az orromba, hideg van az utcán is a ház előtt. Korán  van még. Nem, nem szeretem a varjak énekét.

Ősz van, téli illatokkal…hová lett a Napsugár?

Erdő van, szép erdő, színes. Bandukolsz fák sorai mellett, erőtlennek tűnő fények szűrődnek a magasból. Felnézel. Fel egészen a fejed fölé…megvakít hirtelen. Megannyi pici gyöngyfonal tűnik elő a magasba törő, öreg erdő koronái közt.
Csillogás.
Eleinte bámulod csak, hogy milyen szép, botladozva mész tovább. Rét szélére érsz, melyet körül ölel az illat, a szagok, ami csak itt van, emitt kökény, amott etető… Megállsz. Árnyak közül nézel ki, tompán hunyorogva. Bátorságod jutalma a fényes Nap melege, melyet rád ont, mikor elé állsz, mely nem is oly gyenge, mint amilyennek tűnik. Mosolyra görbül a szád, simogat. Nem foglalkozol már semmivel. Kedves kéz húz előre, óva intve veszélytől, vigyázva Rád.
Gondtalanság.
Kesergésed hanyatlik, melyet a halottság miatt éreztél. Játszadozva flangálsz a levéltengerbe, bele-bele túrsz lábaddal, s felrepíted őket. Morajlik az erdő, csodáit Eléd tárva…észre sem veszed, hogy telik az idő.

Öröm.

Nincs elmúlás csak élet. Nincs csak születés, csak halál. Nincsen öröm sem zokszó nélkül. Nem fáradsz el, ha nem mozogsz. Nem is érzel, ha nem akarod.

Mintha véres csatát vívna a természet önmagával, ki nem engedi a lenyugvó Napnak, hogy eltávozzon… Bíbor-narancsban úszik az ég alja, míg a horiztont elér. Izzó vasként merülő golyó,kék tengerbe bukik alá…rajzolni sem lehetne szebbet.

Megnyugvás.

Eltelt egy hét, talán több is. Múlik az idő, pörög. Észlelések tömege ontja rám magát…nem szeretem a kapkodást, hirtelen enni a forró levest, s nem ízlelni azt. Rossz nekem? Pedig csak én nem akarom elfogadni, hogy elmúlt és most más jött a helyébe…hidegebb és zordabb? Nem is, hisz milyen színes és csodás…

…nem szeretem az Őszt, haldoklik… olyan, mintha halódna…de csak olyan mintha. Apró csodák százai rohannak Rád, ha benne vagy, nem győzöd kapkodni a fejed, savanykás ízű ugyan, de kedves. Nincs ennél szebb halál.

…jó volt ott lenni a természetbe. Ugyan elfáradtam, de ha tehetném mindennap kinn lennék egy kicsit a pusztába és bámulnám az eget, amit eléri a földet és, ahogy a fák másznak fel a “kék paravánon”…

…az a sok gólya…meg ahogy vitorláztak a szelek hátán, és nem is voltak magasan, olyan 200 méter körül, és ott már mozdulniuk sem kellett, csak lebegtek a nagy szárnyaikkal. Annyira élveztem…meg azt szeretem még nézni, ahogy a szél örvényeiben felvitorláznak spirálszerűen jó 2000 méter magasra, aztán szó szerint lezuhannak onnan olyan 300-500 méteres magasságig és újra “felülnek” az örvénybe és megitn csak lebegnek fel-fel messze… és mindezt nagyon kevés energiával, mert csak tartani kell magakat. Olyan csodálatosak. ^^ Most úgy kiürült a lelkem és tele vagyok napsütéssel és a réttel és az illatokkal és a látvánnyal és  nagyon jó.

És mindig csodát tesz a természet. Mész az úton, ami poros és kavicsos, tele barázdákkal, ami a nagy haszonjárművek hagytak eső után, nézed a repedéseket, a göröngyöket a szántásban és felpillantassz, mert eltűnnek előled a fák és meglátod a horizontot és olyan, mint egy festmény…és bármerre nézel ez van. Színes és illatos. Egyedül vagy, de mégsem magányos. És mámorít a látvány. Megnyugszol. Erőt ad a nap minden egyes sugara, amely “megérint”.

Reggel van – hasított belém a felismerés.

Félhomály szűrődik be a redőny lyukacsain át, erőtlen csillogás. Kibámulok az ablakon, azt hittem rosszul látok: köd van. Július első napjára leereszkedett az októberi égbolt. Így érzem magam én is: ködben bolyongva. Olyan nap vár rám, amilyen még soha életemben. Eltűnődök egy sóhajtásnyi időre…kell ez nekem? – Ez nem is a valódi kérdés, ez csak az álca, pontosan tudom, mit akarok…

Ma találkozom szertefoszlott álmommal, találkozom a csalódottsággal, találkoznom kell eltemetett emlékeimmel, amelyek mélyen belém marnak, ha fel-felébrednek bennem, s csitítani nincs remény… majdnem egy évtized távlatából figyelnek, lassan jönnek, osonnak félhomályban, árnyékban megbújva…kezdetben csak csillognak, igéző ábrándokat hánynak szememre…elnehezedik tőle pillám, lecsukom szemem…tetszetős szavakat suttognak fülembe, mézédes csilingelése elkábít.

Majd belém mar csillogó fogaival, megmérgez igéző tekintetével, belém hasít élces hangjával, szétmarcangol.

MENJ INNEN, nem akarlak érezni, nem akarlak látni, nem nem nem ne… DE ma akkor is eljössz, itt vagy mert a-k-a-r-o-m, itt vagy, mert a-k-a-r-o-d. Akarod a fájdalmat, mely velem jár, akarod a keser-édes gyönyörű pillanatot, amely felragyog…bearanyozza mosolyod.

Erről álmodtam, azt hiszem.

Gyanútlanul sétálok Eléd, mindjárt meglátlak, mert már szóltál, hogy itt vagy. A felismerés bárd erejével sújt le rám…körös-küröl a világ elindul forogni, én állok a közepén, és lassan beleszédülök. Mennem kell, menni akarok, látni akarlak, érezni…kérlek, kérlek hasíts belém.

Előre bazsalygok magamban, már messziről látom Őt. Az egész kép, mint egy festmény, ami végre elkészült: tölgyfa kúszik az égbe, sok mindent megélhetett már, jó 50 éves lehet, lombkoronája ellepi az eget. Mellette vasúti irányító torony meredezik cövekként a kékségbe. A torony előtt kis kő oszlop, zöld füves rész. Az oszlopra csücsülve, lábaival támaszkodva vár rám…úgy tesz, mint aki nem látott még meg és maga elé bámul, csóválja fejét (vajon azt érzi, amit én?).

… még mindig borús a reggel, de én már mosolygok, az én napom már ébredezik.

Egyre közelebb érve felhők kúsznak elém…rám mosolyog, én is Őrá. Zihál a mellkasom, remélem nem látja, remeg a kezem, majd’ kiejtem belőle a cigit is. Hülye kérdések sora, még jó, hogy tudok beszélni, s nem ment el a hangom…ahogy látom az Övé is megvan.

Sétálunk. Újra és újra felötlik bennem a kérdés, hogy miért most, miért velem, …?

Tűnődök magamban, látom, hogy ő is. Nehéz hallgatás zavarja meg csendes beszélgetésünk újra, s újra.

Hazaértünk.

Súlyos füstcsóvákat lehelek ki egyre-másra, zavarban vagyok, zaklatott vagyok. Félúton lestoppoltam a közelgő napom ébredését…miért nem, miért nem, miért nem ölelem át már? Tomboló viharok sepernek végig bennem, egyik a másik után; mosollyal próbálom álcázni.

Közben játékos tekintetével engem fürkész, arcom vonásait lesi, hogy rezdülnek, s mikor…mindent látó szeme előtt nem rejtőzhetem…látja szenvedésem, látja a szememben a füstcsóvákon át.

Gyermeki kíváncsisággal barangol tekintete környezetemben…aranyos és megnyugtató.

A gombóc a torkomból a gyomromba vándorolt, ott majd elemésztem azt.

Hullámokban tör rám a vihar újra, hullámzok én is. Amikor elmegy mellettem vagy épp csak egy millimétert közelebb kerül . a vibrálás, a vibrálása, az enyém.. ütköznek, érzem.  “Kínomban” mosolygok…Édes Kínlódás, régóta várlak már. Félek Tőled, félek, hogy elveszel, hogy elveszel a lelkemből megint, hogy elveszel a világban előlem, hogy elveszek a sötétben Nélküled… ne hagyj magamra ragyogó Tekintet, mely bámul kérdően és várakozva.

(…)

Végre, végre, végre, végre, végre, végre.

Találkozásunk érthetetlen ténye a világnak, mely elveszik a sokadalomban. Nincs számunkra világ, nincs idő s tér…csak egymásnak vagyunk szellős lombú barackfa oltalmazó árnyékában, puha fűbe, takarón.

(…)

Énekel a lelkem, hallom a dallamát…ritmusosan lüktet bennem … megint.

“Ragyogsz”- mondta. Igen érzem, majd kicsattanok. Vajon ettől féltem oly nagyon?

Ujjaim hegyével érintem csak arcát, játékosan siklok végig vonásain. Sima bőrét szikrázó tekintete teszi izzóvá.

Élvezem.

Szenvedek. Ily sok időnek kellett eltelnie, ily sok cselekedet avatkozott közbe…Én még nem szabadultam fel teljesen, önmagam foglya vagyok.

Milyen jó mégis ez az ölelés, ahogy csak Ő tud magához szorítani ebben a mámoros szomorú pillanatban, melybe beosonnak a napom sugarai.

(…)

Tűnődöm e nap után. Bámulok magam elé. Bámulom magam a tükörbe, nem ismerős az arc, aki visszanéz, tegnap még biztos nem ő volt itt a tükörképem helyén. Furcsán érzem magam. Bontogatom bedobozolt világom, amiről azt hittem nem is létezett. Még most sem hiszem el, hogy megvan az elveszett “Kulcs”, amely az ajtóhoz való, melyet néma elmúlás borított. Visszakapni valamit, ami elveszett…nem világi érzés.

Tűnődve bámulok ki az ablakon, ami poros és mocskos, és zakatol … ez már nem is az ablak, hanem a busz, amin ülök épp. Értelmetlen elrendezésű ülőhelyek sora, hol párosan, hol páratlanul. Minden hely foglalt. Értelmes tekintetek sütnek át az öntudatlan fejeken…reggel van, korán, talán mindenki aludna még. Bambulok. Másokat. Szeretek mások tekintetében elrévedni, miért ez az érzéketlen arckifejezés, miért ez a némaság… Nem értem. Azt hiszem sok mindent nem értek, nem is akarom megérteni, csak ne lennék ilyen kíváncsi. Szemrehányást teszek magamnak ezért, korán reggel a zaccos kávé után, amit sietve ittam meg, mert késésben voltam…forog a gyomrom. Szar ez a busz, utálom. Piszkos és poros és rohadt…

…a nap sugarai beszűrődnek a maszatos ablakokon, megvilágítva ezzel a levegőben ringatózó porszemeket. Esztelen fényjáték veszi kezdetét…elbámészkodom rajta, ez egy kis csoda, mosolygok – azon, hogy vajon ki az a hülye még rajtam kívül, aki ezt nézi? Körbeforgatom tekintetem gyorsan, de senki…mindenki csak bámul maga elé, ül némán.

Csend van.

A busz zakatol és zötyög.

Tavasz van. Ezért ily kedvesek számomra a nap sugarai, amelyek előtörnek a mélabúból, elzavarják a telet, az esőt, a rosszat, a szürkét, színessé varázsolnak, ezen a mocskos üvegen is átvágnak, erősek.

Kinézek az ablakon, ami maszatos és kusza és rosszul vagyok tőle…elmossa a természetet szemem elől, mint egy életlen fénykép…Zöld mezők övezik utunkat…frissen kikelt búzatáblák üde színei, repce sárgállik amott, lila szarkalábak nyújtózkodnak…tavasz van? – teszem fel a kérdést magamban, mintegy feleszmélve – hiszen már május van… De akkor hol van a virágom? Tekintetem pásztázza a mezőt…Megláttam. Ott van. Még nem is láttam az idén, nem láttam már egy éve…nagyon hiányzott.

Megszűnt körülöttem a zaj, tér és idő… igen tavasz van, boldog vagyok. Behunyom a szemem, és ott vagyok mellette a mezőn, a tábla közepében. Ujjaim hegyével érintem selymesen puha szirmait…reggeli szellő borzolja a mezőt. Kileheli ujjaim közül a kis szirmokat.

Zökken egy nagyot a busz. Kinyitom a szemem. Hol a… megvan, látom már. Örülök neki. Most látom, amit az előbb csak képzeltem…fodrozódik a rét, hullámzik a széltől. Nem olyan nagyon, de mozgolódik, mintha fel akarna kelni. Monstrum. És ott áll középen…semmi kis szirmai, bársonyosak, áttetsző, alig alkotja rost, gyönyörű pirosban pompázik, nem is alkotnak egységes virágfejet, hisz oly könnyű, minden fuvallat meglengeti, minden nesz megmozgatja…szőrös száracskáján magasodik ki a többi közül mégis és mutatja meg egyszerű és törékeny valóját, milyen gyönyörű, milyen erős is vagyok… látom, amint a szél játszik vele, hajladozik szellő súlya alatt, jobbra dől, aztán balra…alig tartja pár szál gyökér, de nem árt neki semmi. Végtelenül egyszerű virág, annyira szeretem. Belemerülök…

Fúj a szél, fúj a tavaszi szél…tovább fújja a mezőt, tovább fújja a virágot, tovább megy a busz is, csak én maradok. Pipacs vagyok.

CS-O-K-I

Színes csomagolásban itt fekszik előttem eme áhitat…mmmm…mit tegyek vele? Óvatosan érintsem, hogy el ne törjem, hisz olyan édes és krémes…de jajjj vmi nem enged…elpusztítsam ezt a gyönyört? Mi lesz velem azután eme élvezet nélkül? Kérlelően tekint rám a celofán, amelybe burkolták, nem hagy nyugodni és mozdulatra készteti karom, mely feléje emelkedik és magasról próbál lecsapni, mint a ragadozó az áldozatára…de újból elrántom kezem…mi lesz velem, ha bekebelezem? Miért nem engedek a kísértésnek?
Kirohanok a térből, melyben tartózkodik….nem gondolok rá, nem bánthatom, hisz olyan szép és megkapó, őriznem kell az idők végezetéig…kár, hogy a szavidő ezt nem garantálja. Akkor meg miért agyalok, hát MEGROMLIK a drága…megyek is, nem várok tovább, nem hagyom, hogy tovább várjon rám, nem kínzom ezzel Őt…
Feltépem a szobaajtóm és berohanok…nem látom….HOL VAN…észveszejtő keresésbe kezdek, úristen mi lesz velem, eltűnt a csokim!?!?!?!?!?….mire feleszmélek, hogy már rég a kezemben szorongatom…bahh, és már meg is olvadt a csoda…vadul feltépem a borítást, majd megállok egy kicsit…eme nemes remeket lassú élvezettel akarom elfogyasztani. Kaján mosoly ül arcomra, vigyorra nyúlik a szám, szemem csillog… hiszen ez az én csokim, azt csinálok vele, amit akarok…megeszem. Közben a csomagolást felszakítottam…nem lehet tovább húzni…kihámozom ruhájából és elém tárul meztelen valója, kendőzetlen finomsága…mmmmmm…beleharapok…. Roppan a mennyi manna fogaim szorítása alatt…érzem az édes ízt a számba, micsoda harmónia, ez az érzés leírhatatlan, melyet ad nekem…összeomlik számba megannyi atomnyi édesség…az ízrobbanás elkerülhetetlen…ez nem lehet ennyire finom…BAMMMM….
Lemondani RÓLAD…SOHA!
Szeretem a csokoládét!

p.s.: valaki, egy csokit?

Az ember fejlődése folyamatos tevékenység, így az ezzel kapcsolatos összes tudományágnak állandóan fejlődőképesnek kell maradnia. Az újabb és újabb filozófiai rendszereknek, hipotéziseknek helyt kell adni és vizsgálati módszereiket ki kell próbálni. Az ember, mint önérvényű lét-létforma szükségszerűen másokra van utalva, mivel társadalmi lény is. Elkerülhetetlenek a környezeti hatások, amelyek eltérő módon összesülnek személyiségükben.

Saját tapasztalataimból azt látom, hogy újabb ág van születőben. Mégpedig az online pszichológiai tanácsadás. Erről írok szakdolgozatot is, vagyis kapcsolódó témáról (internetfüggőség -média hatásai), és úgymond kísérleteket végeztem: kivel, hogyan, milyen mélységű kapcsolatokat lehet teremteni a világhálón keresztül. Az eredmény elképesztő számomra. Még nem készült el erről teljes kutatási anyagom, de azt el tudom mondani, hogy a szabadság, amit a világháló ad hatalom vággyal párosul, mégpedig a személyiség megváltoztatásának hatalmával/szabadságával. Illetve, ha nem ez történik, akkor másik esetként az abszolút depressziós egyént tudom kiemelni, aki itt keres vigaszt, és a személytelenségbe burkolózva (közben elmagányosodva) jól érzi magát, mert azt hiszi egy közösséghez tartozik, ami félig-meddig igaz csak, mert valójában ez nem valóságos. Az ember hajlamosabb egy kevésbé nehéz dologért küzdeni(bekapcsolom a gépet és mindenki fenn van a neten), mint rendes életet élni és problémáit megoldani. Ezek az emberek rejtve maradnak egyelőre a társadalom és családi környezet számára, mert annyi tűnik fel eleinte, hogy visszahúzódó az illető vagy sokat ül a számítógép előtt. Emiatt nehezebben észlelhető, mint egy általánosan vett depresszióban vagy egyéb személyiség zavarban, életvezetési problémákkal küszködő ember. Az ilyenfajta függőség kialakulásának fő okai közé sorolom az elismerés vágyát. A személy, aki ide menekül flusztlált és érzelmileg teljesen labilis. Visszajelzést vár személyes fontossága felől, ezért olyan internetes oldalakon tevékenykedik, ami az általa elképzelt (tehát nem a valódi én) énje elfogadottnak tart. Itt kisebb keresgélés után rájön arra, hogy milyen vezérszálak mentén haladva érheti el, hogy minél többen pártjára álljanak és igazat adjanak neki, ezzel megerősítve sérült én-tudatát. Ezen személyisége, aki az interneten létezik egy nick (kitalált név-becenév) név alatt, nem egyezik meg teljesen valós énjével. Eltorzított formája annak csak.
Érzelmek hiánya, érzelmi válság miatt is sokan „élnek” a világhálón. Manapság elterjedtek az internetes naplók (blogok), amikben a naplószerkesztő egyének mindennapi érzéseiket írják le, illetve, hogy mit miért csinálnak, mindezt mintegy a világ elé tárva, mert ezt bárki olvashatja. Azt gondolom erről, hogy ez az újkori naplóírás megjelenése. Ezt még mindig biztonságosabbnak tartom, mert ha valaki eljut odáig, hogy blogot szerkesszen (ami nem egyszerű feladat, számítógépes és némi alap programozási ismeretet is igényel) és leírja vagy megmagyarázza gondolatait könnyebben birkózik meg a mindennapi problémáival, mert legalább itt, amíg leírja átrágja magát rajta.
Fórumok. Ezek olyan helyek, amelyek adott témán belül kategorizálnak. Mindenki oda ír, vagy ott nyilvánít véleményt a fórumon belül, amit a számára legközelebb érez magához. Így mintegy elkülönített kis internetes társadalmak jönnek létre, amelyek néhol átfedéssel, néhol pedig szigorú határokkal léteznek. Manapság divat az interneten, hogy véleményt nyilvánítani szinte már-már kötelező. A hangsúlyt a személyiség torzulásra fektetem. És, hogy jön ide a pszichológia? Úgy, hogy egyre több olyan oldal működik, ami beszélgetés céljából, probléma megoldás céljából jött létre. Biztonságos, mert anonimitást ad az egyénnek, nem kell szembe néznie senkivel sem – és ebben rejlik a veszélyesség is. Nem lesz hiteles senki sem: sem a problémával küzdő egyén, se a segítők (ez bárki lehet) csoportja. A probléma valójában nem lesz megoldva, csak minden részről és minden oldalról átbeszélve. Az internet egyetlen veszélye, ami óriási szerintem, az a totális személytelenségben rejlik. Ez a veszély mély személyiségbeli eltorzulásokat tud okozni – ezt tudtom megállapítani eddig.

Ülök a gép előtt és elbámészkodom…kinézek az ablakon a gép mellett. Az előbb, mikor kinn voltam húsos fekete felhők borították az ég felét, és tornyosultak vészjóslóan, míg a másik oldalon sütött a nap. Érdekes és különös délutáni égbolt. Még mielőtt bejöttem volna elkezdett csepegni az eső…össze-vissza rendszertelenül-éppen hogy csak esett. Nehéz súllyal csapódtak szét az aszfalton és a járdán, csattanó hangot keltve ezzel…mekkora esőcseppek, nem nagyon látni ilyet… –tűnődtem el. Bementem.

Leültem a gépem elé, mögötte az ablak. Kitekintettem az ablakon… Csodát láttam: a kövér esőcseppeket, melyek nagy közökkel egymás közt, ritkásan hullottak az égből, elérték a nap sugarai. Mint megannyi tündöklő szikra pattant szét a fénysugár, ahogy megtörte útját a víz…egyre másra csak színes gyöngyök jelentek meg szemem előtt, mint aki káprázatot lát, és szájtátva bámultam eme eseményt, mellyel megajándékozott a természet. Az ablak előtt meggyfa áll, mely már tavaszi ruhájában tündököl…kövér, zöld leveleit veri az eső. A cseppek óriási súlyát nem bírja a finom kis levél, megannyiszor meghajlik alattuk, ahogyan hozzáérnek és rugózik vissza, amint elhagyják őt…és nedves felületén szintén megtörik a fény. Csillog a fám…Gyönyörű.