Néha már azt hiszem, tényleg igaza van annak, aki szerint én nem tudok boldog lenni. Azt mondják imádok szenvedni. Talán így van.

Minden esetre, ha számításba veszem, hogy minden egyes kedvenc filmemnek szomorú a vége, talán aggódnom kellene. De rengeteg szépség van a szomorúságban, meg boldogság is. Óriási abszurdum, de hát ez van, ilyen ellentmondásokkal teli vagyok én egyébként is… úgyhogy, ha furcsának találják néhányan, hogy nem a nagy hollywoodi sikerek a nyerők nálam, hanem azok a filmek érintenek meg, amelyekből elmaradnak a hatalmas mű-látványeffektusok, de helyette tele vannak szívet szorongató érzelmekkel, hát legyen… Bárcsak ez lenne a legnagyobb hibám. És igen, ha valaki még teljesen nem lett volna biztos benne, az a fajta vagyok, aki képes elbőgni magát filmeken. És nemcsak.

Igazából csak egy számomra kedves, megható jelenetet osztanék meg a Before Sunrise című filmből, aminek a vége mellesleg szerintem nem is szomorú… Szóval amikor ezt láttam, arra gondoltam bárcsak így nézne rám, az akire így gondolok én. Annyira igaznak tűnt, mintha kézzel-fogható lett volna a szerelem.. Csodálotás. Azt hiszem nem láttam szebb ábrázolását ennek a nagy érzésnek. És nem kellett hozzá az ég-világon semmi. És még csak meg sem csókolták egymást. És elmaradt a rózsacsokor, meg a rózsaszínű lufik és az egyéb giccsek. Megható volt. És csodálatosan illett hozzá Kate Bloom dala… És amint azt énekelte, hogy semmi nem lehetetlen, elhittem neki, legyenek bármilyen akadályok, vagy távolságok. Csak őszintén és egyszerűen szeretni kell…