Óriásiak voltunk, MetalHammer 5-ből 5 pontot adott a koncertre.

Még augusztusban került megrendezésre a szomszéd faluban -Bánkon- a NEKEM Fesztivál, mely mondhatni idén is nagy sikernek örvendett. A keresztény könnyűzenei rendezvény szervezői (Szügyi Evangélikus Egyház) idén egy fél napos programot készítettek, melyre számos nagyszerű hazai és határon túli fellépőt hívtak meg. Sajnos még a szervezés nem mondható annyira profinak, mint a hangosítás, vagy éppen a színpadi kellékek tárháza, így nem túl sokan értesültek a fesztiválról. A környéken persze elterjedt, hogy “gyertek Bánkra szombaton, mert lesz sok jó koncert”, de hát ez a pestieket, vagy éppen a messzebb lakokat nem nagyon hatotta meg. Azért a meghívott együttesek vidáman és lelkesen vágtak neki a napnak, annak reményében, hogy az ott nyaralók/élők meghallva a muzsikát közelebb lépnek a tó színpadához.

Történetünk 2009. augusztus 22-én kezdődik egy kicsiny Nógrád megyei faluban, amely turizmusának köszönhetően lassan híresebb lesz, mint a hatalmas Budapest. Viccet félretéve borongós napra ébredtünk, így úgy tűnt, hogy a bringával való áttekerés elmarad a gyülekező felhőket tekintve. Így átautózva oda is értünk a kezdőidőpontra, 12:15-re. A közönség létszáma ekkor elég kevéske volt. A színpadot épp az budapesti Opengrave zenekar egy-egy tagja uralta, míg tökéletesre be nem állították hangszereiket. Majd miután minden szépnek és jónak tűnt elkezdték fellépésüket az Új dal című művükkel.  Mivel először hallottam őket élőben, így kíváncsian vártam, hogy mit tudnak szemtől – szembe. Hiába hogy ismerem őket személyesen, azért elővettem kritikus énemet (hozzátennem nem utoljára a nap folyamán). Szóval a dalok mondanivalója, szövege tetszett, meg az is, hogy saját dalokat játszanak magyarul!, viszont az énekkel voltak problémák. Betudható ez annak is – mint később megtudtam – , hogy Norbi (basszus/ének), nem hallotta a többieket és így nem mindig tudta, hogy mikor is jön az ő részlete. Valamint akad még mit csiszolni az egész vokálos részen… de ahogy lenni szokott, valakinek kezdenie is kellett. Azért mindenképpen figyelemre méltó, hogy próbálták aktivizálni a közönséget, még ha az csak egy-egy taps erejéig mozgatta meg magát. Az eljátszott számok pedig: Vidám üzenet, Hálaadás, Jézus velem jár, Hit, Szelíd parancs, Új halál, Jézus hív, Nem érdekel, Lehetőség és Cél. A fellépésük háromnegyedénél pedig Kristóf tett bizonyságot, hogy miért is vannak a fesztiválon és mi a céljuk az életben keresztény emberekként. Miután befejezték az utolsó dalt is vastaps közepette átadták a helyüket a Chikenfly nevű formációnak, akik rövid összeszerelés és hangolás után máris elővették funky-s slágereiket. A látogatók száma ekkora már növekvő tendenciát mutatott, sőt egyre többen és többen jöttek. Úgy látszik az ő fellépésüknek a híre nagyobb körben elterjedt, vagy csupán többen hallottak róluk. A vidám muzsika ellenére az idő kezdett rosszabb formát ölteni, így néha – néha elkezdett cseperegni az eső, ám ez nem vette el senki kedvét attól, hogy a koncert helyett biztos tető alá meneküljön. Aki hallotta már őket élőben, az tudja, hogy zenéjük sokszínű, amit megüberel még a szépen hangzó női vokál. Így nem is csoda, hogy még a lassabb számok után is füttyszó kísérte a közönség tapsát. Ők is saját műveket játszanak, de sajnos mivel nem gondolkodtam előre, így nem írtam fel a számok címeit… Az eltervezett műsorkeret után a sikernek köszönhetően eljátszottak még egy ráadást, majd jött a szintén budapesti érdekeltségű Jesus Inside. A nap fellépői közül az Opengrave, a M.Is.K.A. és a CRUX mellett ők képviselték a fiatal zenészeket. Ők voltak azok, akik a legnagyobb lelkesedéssel buzdították a nézőket. A maguk “kis” egy órájukban nem is az volt a lényeg, hogy itt vannak és adnak egy jó koncertet, hanem inkább egy dicsőítés keretében vezetik a népet. Azt gondolom ezt nagyszerűen megoldották amellett, hogy nem csak saját számokat játszottak, hanem ismertebb ifjúsági énekeket is. A végére itt is nagyszerű hangulat kerekedett, főleg úgy, hogy az emberek kisebb – nagyobb csoportja velük együtt dalolta azt az egy – egy ismertebb művet. Utánuk következett a galgagutai Large Room, akikről igazából semmit nem tudtam, csak azt, hogy honnan jönnek, és hogy jazzrock az irányzatuk. Nos, hát mivel hozzám nem áll annyira közel ez a stílus így egy – két dal után egy sétára adtam magam, mert egyébként is addig végigültem néhány órát. Az ő fellépésüknek a vége felé értünk vissza, amikor is már gyülekezett a nép, főleg a fiatalok, hiszen a soron következő együttes a M.Is.K.A volt. Az eredeti programban egyébként szerepelt még a Felsővezeték is, ám amint az 22-én kiderült visszamondták a bánki koncertet. Így viszont a késést be tudták hozni, és az igei szolgálattal – amit Eszlényi Ákos vezetett – sem csúszott a szügyi zenekar fél 7-es kezdése. Itt tenném hozzá, hogy színpadra lépésüket nem csupán az ifjúság várta, hanem a társadalom idősebb korosztályába tartozó hölgyek is, akik kitartóan várakoztak, és hallgatták az előttük zenélő csapatokat. Emellett annyian emlegetik őket, hogy a lakóhelyemről is csak azért jöttek páran, hogy megtudják, meghallgassák mi az/kik azok a sokat emlegetett Miska/Miskások. Na, hát így történt, hogy a közönség száma nagy lett, megjelentek a rajongók is, amire válaszként a színpad elé invitálták az embereket, de hát csak egy srác volt, aki oda is állt (tavaly nagyobb sikert aratott ez a kezdeményezés). Így hát egy emberrel a pódium előtt, nagy lendülettel elkezdték műsorukat az Itt az Isten köztünk című dallal. Majd egymás után következtek a már jól ismert slágerek, úgy, mint a mi? SKA!!, Futok és lélegzem, Gyere te is…, Élet van Tebenned, Rózsaszín fellegek, Bethesda taván. Az utóbbiról készült egy videó is:

Ezután még eljátszották a Csendes kiáltást, a Diszkót – ezt kétszer is, mivel Ádám gitárja “elszállt”, így egy gyors kábelcsere után még egyszer diszkóztunk-, az Egy testet, a Tékozló Fiút, a Sokszor félek-kel együtt a Tudod mit? Nem érdekel!-et, és végül az elmaradhatatlan Bátorságot. Eközben ismét gitárproblémák akadtak, amit egy ideig sikerült orvosolni, de a dalok nagy részében nem. A záró műben persze ismét a közönség segítségét kérték, hogy a refrénnél énekeljünk velük. Ezután következett az ováció, a vastaps és a füttyök. Úgy volt, hogy már nincs több számuk mára, ám Balázs elkezdte, hogy a nyáron írtak egy új slágert:

Na, hát így, egy nagy csobbanással ért véget az ő fellépésük, mely után egy technikai szünet jött, amíg a God Given Joy kipakolt és hangszerelt. Ekkor már sötét volt, így a fényeket is be tudták vetni a hangpult kezelők. Az ő fellépésük alatt felbukkantak a rock rajongók, akik előszeretettel rázták a fejüket és csápoltak a színpad előtt a nem mindennapi muzsikára. Igazi tömény slágerek hangzottak el, név szerint: Amnesztia, Szép új világ, Díva, Jó reggelt békesség, Utam végén reménykedem, Örömhír blues, Mr. Mester, Benned szülessen meg Jézus és búcsúzóul a Good bye sötétség. Az énekes a műsoruk kezdetén egyébként megemlítette, hogy az előző napokban torokbetegséggel küzködőtt, aminek következtében nem volt hangja, így úgy tűnt nem is tudnak eljönni. Ám imádkoztak és Isten meggyógyította őt, bár a hangján még mindig kicsit érződött ez – ami most kifejezettem jól jött szerintem ehhez a stílushoz. Mondanom sem kell, hogy hatalmas sikernek örvendtek, mivel talán a jelenlévők nagy többségéhez ez a műfajt állt a legközelebb. A God Given Joy koncertje után már kezdtem eléggé elfáradni, mivel egész nap ott ültem és megpróbáltam koncentrálni, de a szülők rábeszélésre még ott maradtunk, hogy meghallgassuk a Szlovákiából érkező CRUX-ot. Mivel azt hiszem ők először jártak errefelé, így eltévedtek és késtek, plusz még egy csomó féle hangszerük is volt, amiket külön be kellett állítani így jókora csúszással kezdtek. Előzetesen egyébként azt hittem, hogy szlovákul énekelnek, de aztán rájöttem, hogy mégse, meg hát a koncertjük elején mondták is, hogy szlovákiai magyarok. A zenekar nagyon fiatalos, mégis zenéjük kicsit eltér a mostanában megszokott könnyedebb stílustól. A hagyományos eszközök mellett megszólaltattak hegedűt és szaxofont is. A legnagyobb hatással az Ébredj Magyarország! című daluk volt rám. Ők sem állnak annyira közel hozzám stílusban, mégis elmondhatom, hogy érdekesen hallgattam, és még tetszett is! A nap zárásaként Völgyessy Szomor Fanni lépett fel, de azt már tényleg nem vártam meg.

Elmondhatom, hogy ismét egy vidám hangulatú keresztény zenei fesztiválon vettem részt. Igaz, még nem ismert annyira, de az biztos, hogyha egyszer híre megy, akkor özönleni fognak a népek, mert egy ilyet nem szabad kihagyni. Nekem a legnagyobb élmény a Jesus Inside és a M.Is.K.A koncertje volt, persze ebben az elfogultságom is benne van. Mindenki teljesített ahogy tudott, mi pedig köszönjük a szervezőknek, hogy rendeztek Nekünk egy fesztivált! Jövő év augusztusában találkozunk a VI. NEKEM Fesztiválon!

Képekért köszönet Szabó Andrásnak és Rencsényi Áronnak! Továbbiakat itt találtok.

Június 26-án elérkezett a sokak által már rég óta várt pillanat: az Amnesztia második EP albumának (Félelem nélkül) bemutató koncertje. A keresztény zenei életben ez volt az első nagyobb rendezvény az idei nyáron. Mivel az együttes megajándékozott minket tiszteletjegyekkel, na meg az érdeklődés miatt is – nehogy már a Krosskulttól ne legyen ott senki – mi is kilátogattunk, elsősorban mint kritikusokat, másodsorban mint zenerajongók.

A lemezbemutató egy különleges helyszínen volt megszervezve, ez pedig az épülő 4-es metró Népszínház utcai megállója volt – több tíz méterrel a föld alatt. Miután odaértünk alá kellett írnia mindenkinek egy papírt, miszerint a saját felelősségére megy le – ilyen biztonsági előírás. Majd le kellett lépcsőzni a mélybe, ami természetesen az erre a célra kijelölt biztonsági emberek figyeltek. Kíváncsian vártam, hogy a betonfalak között felállított nagy színpadon fellépő együttesek zenéjéből mit kapunk vissza. Na meg a közönség száma sem volt az elején igazán biztató, pedig mi is a kiírt 7 órás kezdés után érkeztünk meg. Így egy kis csúszás után – ami a magyaroknál már lassan alap – megkezdődött az este. Az előzenekar szerepében a Sapphyre Project lépett fel, hogy az összegyűlt közönséggel megismertesse zenéjét. Akik már rálestek a myspace oldalukra, azok tudhatják, hogy egy négytagú zenekarról van szó, akik jazz-rock stílusban alkotnak. Nem egy fejbólogatásra alkalmas muzsika – már ha értitek mire gondolok -, de a hangulat megalapozására tökéletes volt. Kb. 25-30 percet játszhattak mely alatt összegyűlt a nép, és a közönség száma elérte az 500-600 főt (sacc/kb). Amíg a csapatok pakolásztak, addig a résztvevők között Redtype Jeans ajándék vásárlási utalványokat sorsoltak ki, méghozzá a belépéskor kapott sorszám alapján. Miután sikeresen megtörtént a nyeremények kiosztása, felkonferálták az Amnesztiát. Először is felolvasták, hogy mit jelent maga a szó (közbocsánat, büntetés elengedése, kegyelem), majd felbuzdították a közönséget, hogy követeljék az együttes színpadra lépését. Ekkor már elég szép tömeg gyűlt össze, volt köztük egészen fiatal tizenéves, és az idősebb korosztályból is akadtak. Mivel ez mégis csak egy lemezbemutató és egyben DVD felvételes koncert volt, elég sok kamerás/fényképész volt. Ennek ellenére azonban nem volt gond az első sorba kerülni és onnan alkotni valami maradandót számotokra. Szóval a banda egyből a húrok közé csapott, és elkezdődött az igazi buli. Az ütősebb daloknál az első sorokban elhelyezkedett, jobb oldalon tartózkodó fiatalok között kialakult egy kezdetleges, pogónak nem igazán nevezhető ugrási formáció. Kezdésként néhány új slágert játszottak el a fiúk. Köztük volt a Félelem nélkül EP nyitó dala is:

Az együttest még kiegészítette két ember a pénteki fellépés erejéig, méghozzá az előzenekarból megismert Nagy Róbert (szinti) és Lencsés Gábor (gitár). Elsősorban az új kislemezről énekeltek a srácok (Engedd, Fény, Félelem nélkül, Közelebb), de előkerült néhány régebbről ismert dal, köztük az Élni vágyom és a Vigyél el is. Amikor pedig a lassabb  dallamok következtek, akkor felcsendül a Tudom fáj is, ami egy akusztikus nóta. Az est sztárvendége volt Takáts Tamás, akit azt hiszem nem kell külön bemutatni, hiszen olyan híres magyar zenekarok alap tagja volt, mint pl. a Karthago. Ő sem véletlenül volt ott, hiszen közösen énekelt Stuval, valamint az Amnesztia pihenőidejében előadott egy igazi magyar slágert:

Az utolsó számok közben már a közönség is kezdte felspanolni magát, mind hangban, mind mozgásban egy igazi DVD felvételhez. A végén már együtt énekeltek a bandával, és a dalok végén hatalmas ovációval köszönték meg az élményt. Az utolsó eljátszott mű volt a Rádió, mely után természetesen a közönség visszatapsolta a csapatot, mire Takáts Tamással egy közös dalt előadva lezárták az estét.

Megmondom őszintén, hogy előítéleteim voltak az estével kapcsolatban, de végülis egy minőségi rock koncerten vehettünk részt. A hangzás profi volt, a közönség lelkes, a helyszín pedig kitűnő. Utóbbi olyannyira, hogy a végén azon viccelődtek a többiek, hogyha nem fejezik be a metrót, akkor ideális koncerthelyszínné válhat. Annyi biztos, hogy jó kezdése volt ez a nyárnak!

Még néhány képet találtok errefelé (mindenkit megnyugtatnék, hogy nem fotósnak készülök). Egyébként meg lett még volna videó, csak a kedvenc videós portálunk nem szeret, úgyhogy ennyivel kell beérnetek.

Vigyázz! Kész! TŰZ!
Volt nagy sírás és fogcsikorgatás, amikor a nagy reménykedés ellenére tavaly mégse jutott el kishazánkba a vörösen égő augusztus, hiszen napjaink egyik legjobb, és legkiemelkedőbb metalcore zenekaráért nem szívesen utaztak volna az emberek többszáz kilométert külhonba egy rövid koncert erejéig (persze voltak ilyenek is). Az újból megcsillanó reményt minden rajongó a szíve mélyén őrizgette, és nem mert örülni, hiszen elég trendi lett mostanában visszamondani koncerteket különböző mondvacsinált okok miatt. Így hát nagy megkönnyebbülést érezhetett mindenki, aki átlépve az A38 állóhajó küszöbét megpillanthatta a merch pultnál tevékenykedő énekest, vagy épp a közönség soraiban szlalomozó banda tagokat.
Nagyon jó kis merchpultot csaptak össze a srácok, nem csoda, hogy az Unsent Letters kezdésénél is még rengetegen lézengtek az ABR pólókat vizslatva. Ez persze annak is köszönhető, hogy az UL egy kicsit ándörgrandabb banda, mint amit egy ABR elé el lehetne képzelni (én konkrétan most hallottam róluk először – persze nem is túlságosan figyelem a hazai színteret), de azért próbálták kihozni a maximumot a lehetőségből. Kicsit izgultak is a srácok, akiknek mind a teljesítménye, mind a zenei produkciójuk egy kicsit átlagos, de a bika hangzás segített jópár nyakat bemelegíteni a nagy produkció előtt. Persze kiszámítható zenét tolnak, és olyan érzésem volt, hogy ugyanazokat a számokat játsszák (leállás – beütés – BREAKDOWN!!!) loop-ban (mint a mostani -core bandák 90%-a), de volt egy-két jobb pillanat is, amire az előzetes myspace-es számok alapján nem számítottam. A két énekest mondjuk feleslegesnek tartom, gondolom a mély és a magas hörgésért tartják a két srácot, ám a mély böfögéseket hozó srác hangja magasan gyalulta a másikét, így egy kicsit púpnak tűnt a zenekar hátán, de megbocsátható volt. A szetjük végén már mindenki izgatottan vizslatta a gyönyörű ABR dobszettet (melynek színe az új albumuk, a Constellations borítójához igazodott, és a lábdob külső részén is a borító képe volt), na meg a izgatottan tevékenykedő ál-”technikusokat”, akik szép lassan helyére tettek mindent, hogy elkezdődjön a majd’ másfél órás aratás.
Sokan elmormoltak egy imát, hogy a jól bejáratott trance-es nyitással kezdjenek nálunk is, amit szerencsére meg is kaptunk, és a néhány taktusra kibontakozó gépies hangok mögül előtört a kezdőszám, a Truth Of A Liar, ami másodpercek alatt előhozta mindenkiből a mélyre eldugott állatot. Annak ellenére, hogy Jake hörgését sokszor alig lehetett érteni, és a szólógitár is egy kicsit halkabb volt, mint amennyire az emberi fül kívánta volna, de így is egy iszonyat durva hangzást dobtak össze, különösen a mély hangok jöttek ki úgy, hogy az ember belső szervei külön mosh-pitet jártak a testen belül. Bár nem láttam rá rendesen a közönségre, úgy tűnt, hogy egy értelmesebb társaságot sikerült összehozni, mint mondjuk azt a bécsi Underoath-nál, szóval sok gondom nem akadt, persze volt egy-két paraszt más arcán átfutkosó ember, aki viccesnek találta járdaként használni az ember pofacsontját, de ez “alap” egy ilyen koncertnél (mint utóbb hallottam, azért volt itt is bőven magyar hc-scene arc, aki nem bírt magával – szerencsére nekem sikerült elkerülnöm őket). A biztonsági őrök hülye módon nem engedték, hogy az ember egy rövidke időt is eltöltsön a színpadon, amit megértettem volna, ha nem úgy lökdösik vissza az embert a tömegbe, hogy az egy rosszabb társaság közé esve úgy megfejeli a padlót, hogy legjobb esetben is eltörik az orra. Ha ezeket a negatívumokat sikerült legyőznie az embernek, és átadta magát a zenének, akkor élete egyik nagy élményben részesülhetett, amikor felcsendültek olyan gigaslágerek, mint a Barbarian, Your Little Suburbia Is In Ruins, a személyes kedvenc A Shot Below The Belt, a hihetetlen élményt nyújtó befejeződal – The Seventh Trumpet – a Thrill Seeker-ről, a Composure, Up Against The Ropes, Back Burner, An American Dream a Messengers-ről, illetve két új számot is kapott a közönség a Constellations-ről, melyekből kihallatszott, hogy az új lemezen sok változást nem fogunk hallani, de a színvonalat még mindig hozzák. Bemozogták a színpadot ABR-ék, bár Jake kevesebbet énekeltette a közönséget, mint amennyire számítottam, így is sokmindenkinek adódott lehetősége, hogy mikrofon közelbe jusson. Hibátlan setlist volt, és a befejezés után következett a ráadás, amikor is minden tag kijött pacsizni, fotózkodni, beszélgetni mindenkivel, tényleg olyan érzése volt az embernek, hogy ezek a srácok szeretik amit csinálnak, és szeretik a rajongóikat.
Összefoglalva: megérte a pénzét a koncert, nagyon is. Magas elvárások voltak az estével kapcsolatban, és a minimális negatívumok ellenére is nagyon jól érezhette magát az, aki rávette magát, hogy lemenjen a nem túl jó időben a koncertre. Így hát hatalmas mosollyal a számon hagytam el a hajót féltizenegykor, egy kissé bevérzett hangszállal, szétrúgott lábbal, fájó nyakkal és egy felejthetetlen élménnyel a hátam mögött.

(képek az a38.hu-ról)

Az idei két napos rendezvény pillanatai.

Az Ezazanap! szervezésében immáron harmadik alkalommal került megrendezésre a Soul & Gospel Fesztivál Budapesten, a Westend tetőkertjében, május 30-31-én. Az elmúlt két évben is nagy sikernek örvendett a kezdeményezés, és több ezren látogattak ki a koncertekre az ország minden részéről. Volt, aki tudatosan készült és volt olyan is, aki csak éppen arra járt, meghallotta a zenebonát és közelebb merészkedett. Minden alkalommal egyre több és több ember volt kíváncsi erre a keresztény fesztiválra, ezért a szervezők idén is nagy lelkesedéssel vágtak bele a harmadik Soul & Gospel megszervezésébe.

Néhány hónappal ezelőtt – mikor kiderült, hogy május utolsó napjaiban ismét felejthetetlen élményekben lehet részünk – nagyon megörültem. Jó, hogy kis hazánkban is van ilyen kezdeményezés, még ha nem is olyan nagy kaliberű, sok együttest magába foglaló, mint külföldön. A jó hírek hallatán – kíváncsiságomnak köszönhetően – elkezdtem keresgélni myspacen, hogy vajon kik lesznek a szerencsés külföldi együttesek, akik hazánkba látogatnak egy-egy fellépés erejéig. Nem kellett olyan sokáig kutatnom, amíg a Superhero profiljában ráleltem a szépen virító magyar koncertdátumra. Nagyon örültem, mivel tavaly – az első magyarországi fellépésük során – volt szerencsém látni őket. Szimpatikusak voltak ugyanúgy emberként, mint zenészként, és már akkor eldöntöttem, hogy idén is ott a helyem! Sajnos a további keresésemnek nem lett eredménye, mivel a kedvenc előadóim amerikai turnédátumokkal voltak betáblázva, a többi együttesnél pedig a májusi időpontok még szabadok voltak. Azonban nem kellett sokat várnunk, hiszen a szervezők néhány nap múlva közzétették mind a magyar, mind a külföldi fellépők listáját. Ekkor még jobban meglepődtem, hiszen a meghívott vendégek között volt az ausztrál Planetskahers és az új-zélandi Parachute Band is. A fesztivál időpontjáig megindultak a reklámozások. A szervezők idén is nagy gondot fordítottak arra, hogy mindenki időben tájékozódjon a rendezvényről és annak minden apró részletéről. Így készült számos plakát, hirdetőtábla, szórólap, promo videó, sőt még Pestiest különszám is. Az interneten is rengeteg helyen fellelhető volt a fesztiválról szóló banner, blogbejegyzés, vagy csupán a plakát képe. Az Ezazanap! hírleveleiben pedig mindig megkaptuk a legfrissebb információkat, tudnivalókat.

Hosszú várakozás után elérkezett május utolsó hete, melynek végén ismét nagyszerű koncertek vártak mindenkire. Sajnos az időjárás nem kedvezett, mivel pénteken “még csak” a szél fújt és hideg volt, a következő nap viszont már az eső is eleredt. Ez azonban nem szegte a kedvemet, és ahogy tapasztaltam a többiekét sem. Szombaton és vasárnap is délután három órától kezdődtek a gyermekprogramok, elsősorban a gyereknap aktualitása miatt. Ezt követően öt órától  koncertek következtek, magyar és külföldi előadók vegyesen, egészen a csendrendeletig – este tízig. Az első nap a legifjabb nemzedéknek szánt műsor keretében lépett fel a Bóbita Együttes és a SISA Show. Bár én ennek a résznek csak a végére értem ki a helyszínre, de így is láttam, hogy azért bőven voltak érdeklődök, főleg csemeték. A Soul & Gospel Fesztivállal párhuzamosan került megrendezésre a Misszió Expo is a Westend tetőkertjében. Az utóbbiról annyit érdemes tudni, hogy különböző missziós társaságok, alapítványok és keresztény szervezetek mutatják be/népszerűsítik a fiatalok, és persze az idősebb nemzedék körében munkájukat, szolgálatukat. Visszatérve a szombati koncertekhez az első műsorpont a Joy Gospel kórus fellépése volt. Mivel ennél a résznél eléggé szakadt az eső sokan inkább messzebbről, a tető alól figyelték őket. Őszintén bevallva én már hallottam a csapatot élőben, valamint a stílus sem áll közel a szívemhez, így én is távolabbról füleltem. Velem ellentétben azonban elég sok érdeklődő, rajongó figyelte a koncertjüket. Ezután a Hollandiából érkező Joany & More Gospel lépett színpadra. Ekkora már éppen kezdett elállni az eső, így jobb idő lett és egyre több emberből állt a közönség is. Az igazi fekete gospelt megtestesítő énekesek szívüket-lelküket beleadva adták elő a számomra ismeretlen, olykor ismerős dalokat. Az ő fellépésük végére már jó hangulat kerekedett és már az eső is elállt. Nem is kívánhattuk volna jobbkor az időváltozást. Gyűlt a nép, hiszen mindenki tudta: a műsor szerint a Superhero következik. A közönség nagy része főleg fiatalokból tevődött össze, hiszen az együttes stílusát tekintve (sajátos fogalmazásban laza rock) őket vonzotta jobban ez az esti produkció. A tavalyi mini magyar koncertturnéjuk során az együttes rengeteg emberrel megismertette és megszerettette a zenéjét. Ebbe a csoportba tartozom én is, így az egész fesztiválon az ő színpadra lépésüket vártam a legjobban. Hét óra után nem sokkal elérkezett a várva várt pillanat: a skót banda megjelent a pódiumon és egyből a húrok közé csapott. Az öttagú csapat rengeteg ismerős slágert játszott el, amit a közönség két ováció között előszeretettel énekelt velük. A tavalyi “földmozgások” miatt idén is picit korlátozva volt a mozgás szabadságunk, de olykor-olykor engedtünk a kísértésnek és két bólogatás között ugráltunk egy csöppet. Mondjuk az együttes nem is azt a tipikus “ugorj a másiknak” rockot játssza, hanem inkább a hangulatos, pörgős, olykor szívbemarkoló dallamokat kívánó fajtát. Az mindig is pozitív csalódás volt velük szemben, hogy élőben sokkal ütősebb a zenéjük, mint amikor úgy egyébként valaki hallgatja. Erről tanúskodik a következő rövid videó is, mely a koncertjük alatt készült felvételekből lett összevágva:

Ez is nagyszerűen bemutatja, hogy fergeteges volt a hangulat. Az eljátszott dalok között volt néhány régebbi nóta (Big God Theory, Fake Lunar Landing, Is This The End Of Everything, Stand Up, Time Will Tell) és pár új szám is a áprilisban megjelenő The Bicycle Thieves című lemezükről (Cool Police, The Bicycle Thieves, Delta P. A.) – [utóbbit egyébként a kedvenc amerikai fellépő helyszínükön élőknek (Pennsylvania) írták, akiket nagyon szeretnek]. Az eljátszott slágerek között Tim szólt néhány szót arról, hogy bárhova is mennek, mindig beszélnek a hitükről. Így történt ez a budapesti fellépésükkor is. Bánatunkra nagyon hamar eltelt az az egy óra, amit kaptak. Azonban szerintem mindenki boldog és nyugodt szívvel raktározta el őket, hiszen nemsokára viszont láthatjuk a Superhero-t, mivel ősszel magyarországi turnéra indulnak (legalábbis a myspace oldaluk alapján). Egy gyors átszerelés, pakolás után következett a Planeshakers koncertje. Sajnos az első pár dalról lemaradtunk, mivel a Suerhero-val fényképezkedtünk egy sort. Legalább így külső szemlélőként megfigyelhettem, hogy mennyien voltak kint. Ahogy tudom rájuk voltak a legtöbben kíváncsiak, így nem csoda, hogy estére több mint ezer ember látogatott ki. Az Ausztráliából érkező csapatot sokan csak Hillsong – klónként emlegetik, amivel nem igazán értek egyet. Tény, hogy ők is a kenguruk földjéről indulnak dicsőítő csapatukkal a világ minden részére, hogy minden kontinensen ismerik és szeretik a zenéjüket és hogy a Hillsong munkássága is ösztönző volt számunkra, de nem hiszem, hogy ezért utánzat lennének. Különbözik a két zenekar dinamizmusa, számomra sokkal pörgősebb slágerek jutnak eszembe, ha az ő nevüket valaki említi. Zeneileg szerintem sokszínűbbek és valljuk be, sokkal közvetlenebbek is. Sajnos az időkorlát miatt ez a műsortpont is kicsit rövid volt, de mégis ez alatt a másfél óra alatt nagyon jó volt több ezer baráttal, ismerőssel, és soha nem látott emberrel együtt dicsőíteni. Bár nem vagyok hú de nagy Planetshakers fan, de így is számtalan ismerős dallal találkoztam, melyet örömmel és teljes szívvel énekeltünk Istennek. Elhangzott néhány pörgősebb nóta (All For Love, Today, Free, The Victory, You Are Good, All The Praise, The One), néhány lassabb mű is (Come Holy Spirit, The Anthem, Deeper, My Saviour, I Just Want You), és persze olyan nagyszerű dicsőítő dalok is, mint pl. a How Great Is Our God. Az utóbbinál már mindenki kizárva a külvilágot, Istenre figyelve, felemelt kezekkel, teljes szívéből énekelt. Amikor pedig a zenekar befejezte a számot a közönség tovább folytatta a magyar változattal, hogy Mily nagy vagy Istenünk… Mivel valószínűleg nem mindenki ismerte/tudta, hogy mi történik, így egy idő után elhalkult az egész kezdeményezés, de csodálatos érzés volt adni valamit. Az ő fellépésükről is készült egy rövid videó:

Aki egyébként eddig nem ismerte őket, vagy nem tudta a szövegeket, annak segítségül szolgált a kivetítő, ahol a legtöbb dal olvasható volt. Az este folyamán az egyik gitáros beszélt arról, hogy mi vagyunk azok, akik világosságot gyújtanak, és akik változtatni tudnak az ország és az emberek életén. Ez az este nem is igazán arról szólt, hogy most Ausztráliából hazánkba érkezett egy nagyszerű együttes, hanem inkább arról, hogy vezettek minket Isten imádatában. Bennem ilyenkor jön elő mindig az az érzés, hogy milyen csodálatosak ezek a percek, órák, hogy milyen boldog vagyok és hogy mennyire szeretek mindenkit, és soha többé nem akarom, hogy ennek vége legyen. Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy lehet, hogy most kicsit csendesedik körülöttem minden, de a végén úgyis boldogok leszünk együtt, és hogy mindig ilyen érzés lesz bennem, amit szavakban nem tudok pontosan leírni, csak egyfajta hála és boldogság tölti el a szívem. Szóval tíz óra után, lelkileg feltöltődve, testileg elfáradva, vidáman gondoltam arra, hogy ez volt az év eddig legjobb szombatja. Nem azért, mert élőben láthattam nagyszerű zenészeket, mert találkoztam ritkán látott barátokkal, ismerősökkel, hanem mert kaptam valami pluszt, ami ismét felbuzdított. A koncert végén a megvásárolt cd-ket dedikálta mind a Planetshakers, mind a Superhero. Így a tömeg lassan, de vidáman oszlott.

A szombati nap viszont még csak kezdés volt, mert jött a vasárnap, ahol ismét nagyszerű együttesek, zenészek érkeztek a fesztiválra. Sajnos az idő csak romlott, mivel 31-én még hidegebb volt és az eső sem akart elállni. A hónap utolsó napján is gyermekprogramok voltak délután háromtól. Ekkor Pintér Béla és a csemeték, valamint Gryllus Vilmos kedveskedett a gyerkőcöknek egy kis műsorral. Aki ismeri őket, azt tudja, hogy mennyire kedvesen, szeretettel szólnak a kisebbekhez, amivel olykor még a felnőtteket is megmosolyogtatják. Így történt ez a vasárnap folyamán is, ahol rengeteg szülő, tizenéves és apró kis csemete gyűlt össze, hogy meghallgassák a nekik szóló dalokat. Az öt órától kezdődő műsor első fellépője a Golgota Gospel kórus volt. Ők a közönség által kitöltött szavazás magyar nyertesei voltak, miszerint őket szeretnék ismét látni a fesztiválon. Így már-már kötelező volt a szervezők részéről, hogy meghívják a kórust. Nem is  volt csoda, mikor a gyülekező tömeget megláttam. Az egy órás műsorukat követően Pintér Béla és csapata lépett fel. A magyar dalokat előadó énekesek számos ismerős művet elénekeltek (Érted élek minden nap, Tart még a kegyelem, Hús vér templom), amelyek segítségével az ember még közelebb került Istenhez. A közönség visszatapsolásaként pedig meghallgathattuk tőlük Béla egyik legszebb dalát a Homokba írva-t. Ezután ismét egy magyar csapat következett a BPA Gospel Team személyében. Sajnos az szakadó eső miatt, meg a fáradtságomnak köszönhetően már nem volt energiám őket is végignézni, így csak az utolsó pár dalukat hallottam. Mire azonban kikerültem nagyon jó hangulat kerekedett és ismét elég sok ember figyelte az ő műsorukat. A fellépésük végén hatalmas tapsvihar között vonultak le a színpadról, hogy átadják a helyet a Parachute Band-nek. Az együttes nagyon energikus és lelkesítő volt, mindig buzdították a közönséget a tapsra és a közös éneklésre. Nem hiszem, hogy a koncert előtt nagyon sokan ismerték voltak a csapat zenéjét, ám annyit biztosan állíthatok, hogy a kint lévő több ezer ember megszerette őket.

Az Új-Zélandról érkező banda a Come To The River című dalukkal nyitotta fellépését, de az eljátszott dalaik között volt még a Shout It Out, a Your World, a Living Rain, az In Liberty, a The Way, a One, a Glorified, a Take Over és a Mercy is. Utóbbit egyébként Omega Levine (énekes) írta, arra emlékezve, hogy 15 évesen öngyilkos akart lenni, ám Isten megmentette őt. Ezt a történetet el is mesélte egy bizonyságtétel keretében a koncert alatt, valamint a Bibliából is olvasott és beszélt a hitéről. Ezek után olyan művek következtek, amiket bár nem ők írtak, mégis örök dicsőítő dalok; ez volt a How Great Is Our God és az I Could Sing Of Your Love Forever. Ezután pedig jöhetett az önfeledt imádás, na meg a határtalan boldogság, ami kiült az emberek arcára is. Az est végén szintén volt lehetőség a frissen vásárolt lemezek dedikálásra, valamint közös képek készítésére. Mikor mi odamentünk, akkor Omega nagyon kedvesen fogadott, és mondta, hogy nagyon élvezték ők is a koncertet és majd szeretnének ismét visszajönni. A közös fotózkodás pedig külön öröm volt mindenki számára. A fesztivál végén ismét tudatosult bennem, hogy rengetegen látogattak ki. Nagyon örülök, hogy idén is megrendezésre került a Soul & Gospel. Sajnálom, hogy csak két napos volt, de remélem, hogy jövőre ismét találkozhatunk a Westend tetőkertjében – vagy máshol -, nagyszerű emberekkel és zenészekkel, akik Isten felé vezetnek minket, emellett pedig megmutatják, hogy a keresztények számára is létezik az életforma, melynek neve: szórakozás. Az élményekben gazdag májusi hétvége nagyon áldott volt, köszönjük! Még több kép az első és a második napról. Jövőre találkozunk!

Lassan már négy hónapja rendszertelen volt az alvásom, ha lefekvéskor arra gondoltam: már csak egy kis idő, és végre láthatom a legnagyobb kedvenceimet, élőben. Hát itt van a Give It A Name Fesztiválról egy rövid beszámoló, ami így elolvasva inkább hasonlít egy élménybeszámolóra, de még így lassan egy héttel a buli után se vagyok képes objektíven nézni az estét: büntetett.

Egy nem is olyan hosszúnak tűnő busz út után érkeztünk meg a szépszámú különítményünkkel Bécsbe, hogy aztán egy rövid városnézéssel egybekötött boltozás után bevegyük – az elsőre egy leharcolt laktanya és hadiraktár közös gyerekének tűnő – arénát. A bécsi scene nem sokban különbözik a magyartól így első ránézésre, az aréna előtt várakozó tizenéves fiúk-lányok egyenkinézete leginkább a szájenszfiksönökre emlékeztette az embert, meg azokra a filmekre, amikben a klónok igázzák le a földet. Majdnem időben bejutottunk, gyorsan lecsaptam a merch-re, hiszen a The Gaia Corporation egyetlen számát, amit úgy ahogy tudtam, énekelni akartam, egyfajta bemelegítésnek, de természetesen pont arról az egyről maradtam le, de annyira nem voltam szomorú, hiszen a Vannila Sky taggal felálló banda igencsak szép műsort adott a rájuk kiszabott szűk 25 percben. A hangzás kitűnő volt (ez még fontos lesz a nap további részében), és az egyetlen új dal, ami nem szerepelt a 3 évvel ezelőtti EP-n, igencsak bíztatóan hangzott.
A rövid átszerelés után érkező Innerpartysystemet is izgatottan vártam, bár a lelkesedésben nem sok emberrel osztozhattam. A kissé gyengécske élő videók ellenére jó kis dance-elős, technos, néha pop-rockba átcsapó zene alapüteme sokakat szájhúzásra késztetett, ami egyébként nem véletlen, hiszen a dalválasztás elég gyenge volt, bár a pirospontot megkapják, hiszen a legnagyobb slágerükkel, a Don’t Stoppal zárták a szetjüket, ami jó kis adrenalinbombaként hatott az emberekre. Nagy rajongójuk az Underoath-os Chris, aki a színpad végében végigénekelte a koncertjüket, és még a saját fellépésükön is IPS pólóban feszített. Na de ne szaladjunk ennyire előre…
Valahol itt kezdődhettek a hangzásbeli gondok, ugyanis a bandánként megadott negyedórás átszerelési idő Emery-ék előtt félóráig húzódott, és nagyon úgy nézett ki, hogy az amúgysem túl jó állapotban lévő Emery-ék vagy mindjárt otthagyják az egészet, vagy lenyomnak egy kétszámos szettet, ha marad egyáltalán még annyira is idejük. Szerencsére egy mikrofon kivételével majdnem minden a helyén volt, így megígérték a srácok, hogy a rövid idejük ellenére életük koncertjét adják… Nos, ha az ő életük koncertje nem is volt, az enyém egyértelműen. Talán két hang kellett a kezdő Studying Politicsból ahhoz, hogy az ötödik sorból három lányt és egy fiatalabb párt “finoman” arrébütve a második sorból tudjam végigordítani a hihetetlen intenzívre sikerült fellépésüket. A magyar különítményből hárman-négyen végigkiabáltuk, és mozogtuk az egészet, melyet a szintis is kiszúrt, így az Emery koncertek elmaradhatatlan kellékénél, a Walls-nál hozzánk jött oda a mikrofonnal, hogy a kezdő négy sort végigordíthassuk. Nem köll mondani mekkora élmény volt, és a szám zárásánál is kaptunk egy kis lehetőséget az önmegvalósításra. Csodás volt, akárcsak a számválasztás, szerencsére nem erőltették az utolsó EP-jüket, a már említett Studying Politics-en kívül volt Playing With Fire, Ponytail Parades (melynek a lassú, romantikus részét végigordítoztuk), Edge Of The World, az élőben különösen jól szóló Party Song, és persze a záró Walls. Hang nélkül, háromszázas pulzussal hagytam hátra a koncertet, melyről egyébként egyetlen fotót sem készítettem, egyszerűen nem volt rá idő, nem akartam egy pillanatot sem elvesztegetni belőle. A “nagy” nevek közül rajtuk voltak a legkevesebben, és a leglustábbak az emberek, ami egyrészről jó, hiszen ki tudtunk bontakozni, másrészről pedig szomorú dolog.
Szomorú, főleg hogy láttam mi volt az ezután érkező Escape The Fate-nél. A zsúfolásig megtelt téren (pedig nem volt kicsi) három réteg alakult ki. Az első öt sorban voltak a hárdkór ETF rajongók, leginkább ugye a 8-14 éves kategóriába eső szivárványhajú lányok, és “férfiállatok”, kik egyentónusban sikoltották az énekes nevét és/vagy a dal szövegét és/vagy éppen ami eszükbe jutott. Katarzis volt akkor is, amikor a Blessthefall-ból átigazolt énekes olyan közel ment a rajongóihoz, hogy azok SZINTE megérinthették… Jujujuj. A felső szintről sirattuk az alant helyet foglaló robotokat. A következő 10 soros rétegben helyezkedtek el az átlagosan masszív 50 kilóval rugdalózó fenegyerekek, akik vidáman játszották a tough-guyokat, pedig leginkább úgy nézett ki az egész, mintha egy nagyon rossz japán pornófilm csoportos jelenetét látnám. A maradék réteg a nyugodtan álldogáló emberkékből állt, akik vagy sóhajtozva vették tudomásul, hogy ilyen is van, vagy észrevétlen headbanggel támogatták a koncert élményét. Pedig-pedig. A srácok kinézetén túl nem sok minden okolja ezt a fajta népszerűséget, annak ellenére, hogy az előző nagylemezükön van pár kellemes tétel, teljesen hallgathatatlanná váltak számomra a srácok ezután a produkció után. A szimpatikus basszert lencsevégre is kaptam a koncert után, amint egy helyi ismeretlen lánykával csókolózik, melyet kedves mosolyok és integetések közepette meg is köszönt nekem! Majdnem elájultam a gyönyörtől.:)
Amint bejelentették, hogy az utolsó szám jön, már szaladtunk is, hiszen a Thursday következett, ami a nap harmadik legjobban várt koncertje volt számomra. Be is foglaltuk a negyedik-ötödik sort, és a második szám közepe felé kezdtem el ütlegelni belül magam, amiért nem tanultam meg több számukat, mert ez a buli hasonlóan az Emery-hez ütött, ahogy kell. Bár a néha kásás hangzás rontott az élvezeti értéken, egyszerűen az első másodperctől az utolsóig olyan energia járta át az egész termet, amit még mindig érzek ha rágondolok. A legnagyobb slágerekből szemezgető szet egyetlen hátránya az volt, hogy a fellépés fele arról szólt nekem, és Nándibarátomnak, hogy a magukkal nem bíró mosholókat ütjük és rúgjuk le magunkról. Profik voltak, ez tény, és öröm volt hallgatni, ahogy a világ legundorítóbb zenekarát, a Brokencyde-ot porig alázza az énekes, Geoff. Nem számítottam, hogy élőben is ilyen jók a srácok, így hát nagy elvárásaim voltak a sokak számára főzenekarnak számító Underoath irányában.

A nap folyamán sajnos náluk volt a legrosszabb a hangzás, Aaronból konkrétan annyit lehetett hallani, amennyit mikrofon nélkül is, szóval szinte semmit. A gitárok néha torzultak, bár szerencsére a fő témák kihallatszottak. Spencer üvöltése volt megfelelően belőve, aki egyébként az egész fellépést végigugrálta, néha érdekes mozgáskultúráról bizonyságot téve, a drogos múltjára utaló jelekkel tűzdelve a műsort. A dalválasztással is gondok voltak, mert a tíz számból, amit játszottak volt, hogy a végén ismertem csak rá egy-kettőre, pedig elég die-hard fannak tartom magam (és ez nem amiatt volt, mert nem ismerem eléggé a számokat). Viszont ezekért a bakikért kárpótolt két szám, nevezetesen a Dangerous Business (melynek a “Drowning in my sleep…” részét ötszáz emberrel együtténekelni felejthetetlen élmény), és a legutóbbi lemezük utolsó előtti tétele, a Too Bright To See, To Loud To Hear, mely a kritikában is említett váltásnál akkora katarzist okozott, hogy szintén négy sorral előrébb kötöttem ki valaki nyakában… Hihetetlen volt. Bár sokak keserű szájízzel hagyták ott az UO koncertjét, a szomorú hangzás miatt, nekem hatalmas élmény volt látni a srácokat, és tuti ott leszek, ha a közelbe járnak ismét. A koncert utáni közös fotózkodások során, és beszélgetésekből pedig leszűrtem, hogy Aaron és Chris hatalmas jó arcok, iszonyat közvetlenek, és kedvesek, engem abszolúte meggyőztek. Spencer koncert közbeni bizonyságtételét pedig meglepő módon az aréna túlnyomó többsége hatalmas ovációval és tapssal jutalmazta.
A számunkra levezető Taking Back Sunday-ről már pihegve, leizzadva mentünk a leghátsó sorba ülni, az énekes kegyetlen béna mozgáskultúrája, és mikrofondobálgatása nem izgatott igazán, bár tény, hogy ügyesen játszottak, és a hangzással se volt itt már végre túl sok gond.
Összefoglalva: jó volt. Nagyon. Nem mondom, hogy nem lesz még egy ilyen koncert az életemben, de valami nagyon durva line-upnak kell jönnie, hogy ezt az élményt el tudja homályosítani. A Thursday és az Emery produkciója a nap csúcsai voltak, de nem sokkal maradt el utánuk a kissé elbénázott Underoath háromnegyedórácska is. A nap végi 7 órás csövezés és fagyoskodás mostanra már nem tűnik olyan vészesnek, hiszen ahogy didergő szájjal, korgó gyomorral, bevérzett lábakkal, mocskosan, elcsigázva, fogcsikorgatva folyamatosan az órát lesve az egyikünk mondta: jó társaságban repül az idő.:)

“Ladies and Gentlemen! We are THE CHARIOT!”

Nagy álmom volt, hogy egyszer lássam a Chariotot, és megfogadtam, hogyha Angliánál közelebb jönnek, akkor mindent megteszek, hogy eljussak. Így aztán sikeresen eljutottam Prágába, köszönet édesapámnak , és végre tényleg láthattam a világ talán legvadabb zenekarát.

Fél 8-ra volt kiírva a kapunyitás, kb. 19:45-re érkeztem a Futurum-ba. Nagyon tetszetős hely, talán a Corvintetőhöz tudnám hasonlítani, nem kifejezetten hardkór koncerteknek tervezték, azonban a tánctér gond nélkül alakulhatott (volna) át moshpit-té. Szétnézelődtem még a merch asztalon, emellett volt egy srác, akinek eszméletlen kitűzőgyűjteménye volt, itt nem is tudtam ellenállni a csábításnak.

Aztán negyed 9-kor már színpadon is volt a Human Abstract. Nem ismertem őket, ezért nem is mondanék semmi érdemlegeset a zenéjükről, aki ismeri őket, úgyis tudja mit játszanak. Szimpatikus volt, hogy az énekes lejött a közönségbe énekelni, viszont unszimpatikus volt, hogy a 15 éves szintis srác nem bírt ki 2 számot cigi nélkül. A produkcióval azonban nem volt semmi probléma, profin adták elő a kb félórás szettjüket.

The Human Abstract alatt úgy döntöttem, hogy amint vége a koncertjüknek gyorsan futok az első sorba, hogy biztos helyem legyen A Szekéren, így is tettem, de nem igazán kellett megerőltetnem magam, mert a csehek elég halvérűek voltak. A magyar közönség sokkal intenzívebb és aggreszívabb, ami mint tudjuk van amikor jó, van amikor nem, de nekem nagyon jól jött a csehek passzívitása, mert így gond nélkül foglalhattam el a tökéletes helyet, közvetlenül Josh előtt. Még ment a soundcheck, de nekem már remegtek a térdeim, el sem hittem, hogy tényleg itt vagyok a kedvenc bandám koncertjén. Aztán Scogin a kezébe kapta a mikrofont és felszólalt a híres bevezető: “Ladies and Gentlemen! We are THE CHARIOT!” A Deaf Policemen-nel kezdtek és megtapasztalhattuk, miért is a Chariot az egyik legjobb banda élőben, ment a gitárpörgetés és az őrjöngés ezerrel, néha hátrébb kellett lépnem, nehogy Jon, a basszer fejbe vágjon a gitárjával. A szám végén pedig, abban a megtiszteltetésben részesülhettem (az egész este során egyedüliként), hogy Josh átnyújtotta a mikrofont, hogy befejezzem a dal tételmondatát: “If there’s blood on roots, there’s blood on the branches.” Bendzsós és fej felett tapsikolós átvezetéssel indult a Die Interviewer Unsung-os változata, majd maga az Unsung is felszólalt, nem írok minden számról, pedig megérné. Folytatódott az őrült futam, pörögtek a gitárok, Josh megmászta az erősítőket, és a hangulat a Back To Back alatt érte el csúcspontot. Hallottunk új számot is, még pedig a Daggers-t. Ezen szám alapján a Wars And Rumors Of Wars (amiről Josh-t idézném: “Május 5-én jelenik meg az Államokban. Hogy itt mikor jelenik… fogalmam sincs, de majd úgyis letöltitek.”) tökéletes folytatása lesz a Fiancée-nak. A They Drew Their Swords “just fake it”-es elszállása előtt az egész band összeesett és a földön fetrengett, majd Josh felkapta ez elhajított basszusgitárt és ő játszotta az átvezetést, amíg Jon üvöltötte a már említett sort. Megjegyezném, hogy a gitáros ekkor gitárral a kézben hirtelen kézállásba ugrott. Végül az And Shot Each Other-rel fejezték be ezt a hihetetlen produkciót, de sajnos a Sacred Harp Singers-es levezetés alatt már el is pakoltak a srácok, így nem volt esély a visszatapsolásra, Josh még visszatért, meghajolt, majd a tapsvihar után elcsendesült a terem.

Siettem a merch asztalhoz, mert kiakartam egészíteni a Chariot cd gyűjtemény a debütalbummal (aminek most nem írom le a nevét…), de sajnos már mind eladták a turné korábbi állomásain. A nagyobb bajusszal rendelkező gitáros bátorított, hogy töltsem le, de mondtam neki, hogy ez már megvolt, és hogy szerettem volna a kedvenc bandám albumát eredetiben. Látszott rajta, hogy nagyon sajnál, de mondta hogy majd legközelebb ezt bepótoljuk, én meg rögtön rávágtam, hogy ennek Budapesten kell lennie, mondjuk először kicsit értetlenkedett, de elmagyaráztam, hogy egy csomót utaztam Magyarországról, hogy láthassam őket. Ekkor végképp éreztem, hogy ellágyult a szíve, és adott kitűzőket és matricákat, majd kezet fogtunk és már lassan kezdődött is a PTH.

Igazándiból a Protest The Hero nem az én zeném (meg amúgy is kevés zenekar tudott volna lázba hozni a Chariot után), ezért róluk sem mondanék semmi rosszat, az biztos, hogy vérprofin adták elő a dalaikat és hogy a közönség zöme értük jött le vasárnap este, itt már jóval intenzívebb volt a mozgás. Megemlíteném, hogy ilyen tökéletes szervezést valószínűleg Magyarországon még sosem láttam, hiszen a PTH kb. 5 perccel 11 előtt már be is fejezte közel 45 perces előadását.

Elindultam kifelé, még összemosolyogtunk a Chariot gitárosával, a bejárat elől gyorsan loptam egy posztert, majd a sötét prágai utcán boldogan és büzkén gondolhattam arra, hogy egy álom valóra vált.

The Chariot setlist:
The Deaf Policeman
Die Interviewer. (Unsung verzió)
Before There Was Atlanta, There Was Douglasville (Unsung verzió)
Back To Back
They Faced Each Other
Daggers (új szám)
They Drew Their Swords
Forgive Me Nashville
And Shot Each Other

Protest The Hero setlist:
Limb For Limb
No Stars Over Betlehem
Goddess Bound
Goddess Gagged
Palms Read
Blindfolds Aside
Sequoia Throne
Nautical
The Dissentience
Wretch
Bloodmeat

(A koncertről készült képek és videók találhatók itt, és itt. Ha a fentebb lévő videókat engeditek végig menni, akkor a menüben ott vannak a többi videók is az adott bandáról. A Chariotnak kb. az egész szettje fenn van.)

Bombasztikus jó rock koncert! – jellemezzük talán így a péntek esti eseményt. Azt hiszem nem csak én jöttem haza úgy, hogy szimplán  jól szórakoztam, hanem fel is frissültem egy kicsit. Na, de hogy több szemszögből értékeljük a koncertet felkértem az egyik törzsolvasónkat – chriscolourst, hogy ő is írogasson valamit.

Elég érdekesen alakult ez az egész, mert szerettem volna menni, de egyedül nem akartam bevállalni Pestet, főleg metrózás, meg minden. Na mindegy, rossz élményeim vannak és a megkérdezettek vagy nem tudtak, vagy nem akartak jönni. Így le is mondtam az egészről. Aztán nővérem kitalálta, hogy ő mégis akar jönni, ezt így csütörtök délután közölte velem. Felmerült a kérdés, hogy honnan lesz jegyünk?! Azt hittem nagy tömeg lesz, és mire a helyszínre érünk elfogy a belépő.

Péntek reggel felhívtam raront, aki megígérte, hogy estére szerez nekünk jegyet. El is telt a nap, aztán volt még egy kellemetlen találkozásom, ami meghatározta az egész napom. Ezért is voltam kicsit szótlanabb, mint szoktam. (bocs mindenkitől ) A lényeg, hogy 3/4 hét felé ott voltunk a helyszínen, viszont még nem volt belépőnk. Telefonáltam, találkoztunk raronnal, kaptunk jegyet, aztán visszamentünk.

Már a bejáratnál találkoztam kedves emberekkel, ismerősökkel. Miután beengedtek lepakoltunk a ruhatárba, majd befelé vettük az irányt. Különleges fogadtatásban volt részünk, hiszen mindenkit ingyen innivalóval kínáltak. A választási lehetőség pezsgő és rostos volt. Ahogy beljebb mentünk egy nagyon hangulatos kis hely tárult elénk. A Take5 egyébként egy jazz klub, ennek megfelelően kulturált, de mégis egy rock koncertre tökéletes megfelelő helyszín volt. Még próbáltak a zenekarok, így nem lehetett közelebb menni. Addig beszélgetéssel ütöttük el az időt, először Balázzsal (Spike) vitattuk meg az élet nagy kérdéseit, majd Kristóf (chriscolours) is csatlakozott. Eközben vágott az agyamba az a gondolat, hogy olyan rég voltam koncerten, hogy el is felejtettem mennyire szeretem régen járni.. Gyűlt a tömeg, jött a többi arc, majd beengedtek a terem részébe. Mivel mi elől álltunk, ezért elfoglaltuk az első, második sort. Ennek később meg is volt a eredménye… Lassan érkezett a többi ember is, bár meglepően kevesen. Azt gondoltam, ha már Magyarország legismertebb kero zenekara, meg egy sok magyar rajongót magának tudható együttes lép fel, akkor nagy tömeg lesz. Tévedtem. A közönség száma elérte kb. a 250-300 főt, ha jól tippelek. A legrosszabb az volt az egészben, hogy kb. fél órát csúszott a kezdés és már mindenki ki volt. Legalábbis engem mindig megvisel az ilyenkor fellépő tehetetlenség, unatkozás. Így mindenki beszélgetősre vette a formát, én is a körülöttem lévő emberkékhez folyamodtam. A koncert egyébként a tavaly először megrendezett Soul & Gospel Klub nyitóestje volt, amit az Ezazanap! szervezett. Nyolc előtt nem sokkal kezdődött el a koncert, először a Tűzveszély játszott, mint előzenekar. A dalok pontos sorrendjére nem emlékszem, de eljátszották az Érjen el a szívemig-et, a Mélység-et (Deeper), a Sorsfordító-t (History Maker), a Kell egy kis fény-t, befejezésül pedig az új dalukat az Őszinte punk-ot. (lehet +- 1-2 dal, igazából nem emlékszem pontosan) Közben mellettem egy ilyen 10-15 ember elkezdett pogózni, amit nem mindenki értékelt pozitívan. Mármint egy kis összetűzés volt a közönségben, de semmi komoly. A sokak számára ismerős dallamok közben felébredt mindenki, aki egy kicsit is fáradt volt, illetve belelkesült, hogy milyen jó kis estének néz elébe.

A TV nagyszerű bemelegítés volt az este további részéhez. A fiúk a néhány eljátszott sláger után levonultak, hogy a brit Yfriday zenekar birtokba vegye  a színpadot. Következett egy kis technikai szünet, de előtte még László Viktor (Ezazanap! vezetője) hívta fel a fiatalok figyelmét, hogy a közeljövőben több hasonló típusú eseményt akarnak szervezni, kedvezőbb árakon, nagyszerű fellépőkkel. Természetesen ezt örömmel és kitörő tapssal fogadta mindenki. A kb. 15 perces szünetben sokan “megtámadták” a pultot, hogy felfrissítsék az éneklésben kiszáradt torkukat, mindezt a friss élmények megbeszélése mellett. Újabb ismerősök bukkantak fel a tömegben, akikkel váltottam néhány szót, de nem kellett sokat várni, mert rövid időn belül felbukkant az Yfriday. Egyébként tesómmal még a ruhatáros nénivel is dumáltunk, nagyon rendes. Kérdezte, hogy ez milyen koncert: vallásos? Háát… mondtam, aztán végülis nővérem elmagyarázta, hogy keresztény rendezésű, de vallástól függetlenül vannak itt az emberkék. (szerintem tetszett neki is )

Az együttes immáron harmadik alkalommal látogatott hazánkba, hogy megörvendeztesse zenéjével a hazai közönséget. Sajnos mindig lemaradtam róluk, ezért is vártam kíváncsian, hogy mit produkálnak élőben, mert a felvételek alapján szimpatikusnak tűntek. A közönség sikításából, füttyüléséből, és tapsviharából rájöttem, hogy itt bizony elég sokan ismerik, szeretik őket. Pozitívan ért még az is, hogy a színpadon volt egy kivetítő, melyen láthattuk az adott dal szöveg, ha éppen megvolt. Valljuk be, ez nem jött rosszul – és azt hiszem nem csak nekem. A srácok a Universal című nótájukkal kezdték meg az estét.

Már az első dal után hatalmas sikert könyvelhettek el maguknak a közönség részéről. Itt már gondoltam, hogy ők sem a punnyadós buli hívei. Külön megtisztelésnek érezhettük azt, mikor Ken (énekes) elmesélte, hogy 2 hónap stúdiózás után ez az első koncertjük. Úgyanis igen, új albumot készítettek, mely hamarosan megjelenik Great & Glorious címmel. Visszatérve a fellépéshez, következtek egymás után a pörgős slágerek, majd néha-néha egy-egy lassabb rész. Sajnos szégyenre nem ismertem csak egy művüket, amit igazából nem is ők írtak (Everlasting God), így legtöbbször a kivetítő segítségére szorultam, illetve az énekes ismétléseire, ha én is be akartam kapcsolódni a dalolásba. Amellett hogy tapsolásra, “tombolásra” buzdították a népet, sokszor meg is énekeltettek minket, ami még vidámabbá tette a hangulatot. Az eljátszottak között volt a Someone I can live for, a Holy holy holy, a Wonderful, az I’m Yours, a Saved the Day,  a már említett Everlasting God, és mint később megtudtam a Revolution is meghallgatásra került.

Sokak örömére az új albumukról is játszottak. Itt kell megemlíteni, hogy ez is nagyszerűnek ígérkezik. Egy kis előzetes ebből is:

A dalok közben/alatt is bizonyságot tettek arról a tagok, hogy ők bizony Istent követik, a zenéjüket, hitüket is ráalapozzák. Az összes srác nagyon közvetlennek és szimpatikusnak tűnt egész idő alatt, és látszott, hogy nem csak holmi szórakozásért csinálják az egészet, hanem komolyan gondolják, hogy az embereknek átadják a jó hírt.

Sajnos nekünk 10 után el kellett jönni a vonat miatt, pedig még játszottak utána is egy pár számot. Sőt, még utána lehetett a srácokkal beszélgetni, fényképezkedni, úgyanis a klub hajnalig nyitvatartott.  Kár, hogy erről lemaradtunk, pedig pont akkor indult be a buli, volt ott pogó, ugra-bugra, bológatás, magasbaemelt kezek, sikítás, fütty, meg miegymás. Igen, azt még hozzá kell tennem, hogy külön élvezet volt a dalok végén azt kiáltozni, hogy Jesus, vagy éppen teljes torkom szakadtából tesóm fülébe sikítani. Az élmény marandó volt, testileg és lelkileg is egyaránt. Mikor kijöttünk a Take5-ból konkrétan semmit nem hallottam.. igen, megvolt a második sornak a hatása. Bár a hangosításhoz nem értek, de szerintem nagyon jó volt minden. Legalábbis elől tökéletesen hallatszott az ének, a gitár, a dob és a szinti is. Igen, a fülkárosodás majdnem maradandó volt, ugyanis másnap reggel is úgy keltem, hogy csengett a fülem, de megérte.

Nagyszerű este volt, tökéletesen szervezésben, aktív közönséggel és még ennél is jobb fellépőkkel. Köszönjük az Ezazanap!-nak, hogy megszervezték, kérünk még több ilyet!

__________________________________________________________
Kristóf: Egy klubkoncert – számomra – mindig sokkal többet jelent, mint egy telt házas arénás show. Úgy vagyok vele: ha koncertre megyek, akkor koncertre menjek és ne színházba – nem mondom, jó a fénytechnika, nem zavar a füstgép, a 200 négyzetméteres LED-fal, és a többi – de ha egy zenekar közvetlen kapcsolatban meg tudja mozgatni a közösséget mindezek nélkül, adott esetben mondjuk egy téglával burkolt, pincehangulatú, “underground” feelinget sugárzó klubban – azt mindig sokkal jobban élvezem…

Igaz, a YFriday mostani – immár harmadik – budapesti koncertjén volt (kis vásznas) vetítés és voltak fények is, ami jót tett a hangulatnak, mégis alapjában véve klubhangulatú koncert volt, hihetetlen közvetlenség jellemezte az egész alkalmat, főleg hogy a fellépő zenekaroktól alig egy-két méterre állva élvezhettem a koncerteket…
Igen, koncerteket, mert nem is “csak” egy zenekar izzadt a szórakoztatásunkért – a sokunk által sok helyen már hallott Tűzveszély! nyitotta az estét, mind stílusban mind minőség tekintetében igazán méltóképpen: dicsőítő dallamok és ropogós gitártémák segítettek az ellazulásban a brit testvérek fellépése előtt:)
Már itt feltűnt, hogy a hangosítás – legalábbis az én ízlésem szerint – az eseménynek otthont adó Take5 jazz klubban, bizony-bizony, kiváló:) Meggyőzően, de nem túl hangos, érthető a hangzás. Ezért is örülök hogy az Ezazanap! iroda tervei szerint ez a koncert egy egész eseménysorozat kezdete lehet melynek során külföldi és hazai zenekarok egyaránt fellépnek majd, méghozzá – Viktor szerint – a mostaninál kedvezőbb áron;) Őszintén remélem hogy ez kicsit felpezsdíti majd a hazai keresztényzenei “klubéletet”.
Aztán – a csaknem fél órás kiváló Tűzveszély! “zúzda” után – már csak várni kellett hogy megjelenjen a várva várt csapat a YFriday. Ha valaki ekkor kiáll és kijelenti hogy elmarad a koncert – hááát, nem akartam volna a helyében lenni:P De szerencsére erről szó sem volt, a szemfülesek már korábban észrevehették a tömegben somfordáló Gav-et (billentyűk)…:)
És Richard Strauss híres neves Zarathustra témája után (te jó ég, ettől a zenétől mindenki beindul:) ) kirobbant a hangfalakból a hagyományos koncertkezdő Universal. Nem akarom fájdítani senkinek a szívét, aki távol maradt az eseménytől, szűkszavú leszek (főleg mivel ezúttal nem sikerült megszereznem a setlistet és fejből nem emlékszem az összes dalra), elég annyi: volt ugrálás bőséggel:) Nagy örömömre megszólaltak a múltkori koncerten is végigugrált “klasszikusok” mint a Wonderful és a Start of the summer, sőt az áprilisban megjelenő új, GREAT AND GLORIOUS című albumról is hallhattunk rengeteg kiváló dalt. Közvetlen és személyes jellegű koncert volt, a bandának két hónapja ez volt az első fellépése a stúdiózás miatt, szóval kitüntetve érezhetjük magunkat:)

Yfriday – Wonderful

Elnézést ha kicsit hosszúra sikeredtem, a konklúzióm tehát a következő: két jó zenekar, remek hangulat, éljenek a klubkoncertek:) Remélem valóban lesz folytatása és idővel hagyománnyá válik az ilyen alkalmak rendezése, és legközelebb még többen leszünk.

Azt mindig tudtam hogy a Delirious? napjaink egyik legjobb koncertzenekara – hiszen eddig akármilyen élő felvételt hallottam/néztem tőlük, sokkal jobban tetszett a stúdió változatnál. Az is tény, hogy az a rendkívül igényesen összeválogatott effekt-arzenál, ami mind a gitáros Stu G, mind az énekes Martin Smith rendelkezésére áll, Tim Jupp okos szinti effekjeivel és Jon Thatcher dögös, néha torzított basszusgitár hangszínével megtámogatva napjaink egyik legjellegzetesebb hangzású zenekarává teszi őket mind élőben, mind stúdióban…

A koncert ezekben az elővéleményeimben csak még jobban megerősített: a kezdő “Kingdom Of Comfort” gondolkodós, elvont, szigorúan bólogatós dallamai után valóságos hangrobbanással lépett be a zenekar, a közönségből csak azokat hagyva az anyaföldön, akik vagy nagyon puhányok, vagy süketek voltak:) A “népre” tehát nem lehet panasz, “tettük a dolgunkat”, főleg hogy Martin folyamatosan “vezényelt” nekünk:)

A pörgős hangulat számomra a koncert legvégéig megmaradt: az energikus kezdés után a “God is smiling”, a (szerintem) egyik legjobb D? szám, a “Rain Down”, a “My Glorious” és a “Solid Rock” következtek, melyek alatt jócskán kijutott a közönségnek az ugrálásból, de alaposan be is énekeltünk;) A “Solid Rock” a személyes kedvenceim közé tartozik kicsit bluesos hangvétele és visszafogott tempója mellett is elsöprő energiája miatt, és elmondhatom, hogy bizony élőben szólt igazán úgy ahogy kell – nagyon igényesen, de elemi erővel harsogva világgá: “On Christ the solid rock we will stand“.

Természetesen felcsendültek a szokásos lélekteli dicsőítő dalok is: az első elmélyedős blokkot a “Love Will Find A Way” vezette fel, a “Bliss”, az “All Gods Children”, “How Sweet The Name Of God” című dalokból állt, majd a “History Maker” és a “Break the Silence” fokozta az áhítatos hangulatot. Néhány olvasóm, aki ezeket a dalokat ismeri, itt bizonyára el fog csodálkozni: ezek a számok nagyrész egyáltalán nem lassú dalok, sőt, a “History Maker” például kifejezetten a slágeresebb dalok közé tartozik… Mégis, a mondanivalójuk, hangulatuk miatt ezek a dalok még inkább közös dicsőítésről szóltak, a közönséget és a zenekart egy nagy dicsőítő csoporttá formálták, ahogy azt kell:) Ezért soroltam mindezeket az elmélyedős, áhítatos részébe a koncertnek.

Itt következett el szerény személyem számára a koncert csúcspontja: a “Deeper” című szám. Biztos többen emlékszünk rá: ez volt az egyik első olyan slágere a Delirious?-nak amivel berobbant a köztudatba, a rádióadásokba, és – mellesleg – bármilyen furcsa, mindmáig ez a kedvenc dalom a zenekartól:) A populárissága, a slágeressége ellenére is a szívem csücske már évek óta. A koncert előtt szinte biztos voltam benne hogy nem fogják eljátszani – elvégre a búcsúturné alapját a 2008-as “Kingdom Of Comfort” album képezi, kiegészítve a 2005-ös “The Mission Bell” nagyágyúival. Úgyhogy amikor Martin megkérdezte tőlünk: “Do you want to get deeper?” – én már ugrálni kezdtem, pedig még el sem kezdődött a dal:P Nagy örömet szereztek nekem azzal hogy eljátszották ezt a kicsit régebbi dalukat is – mintha csak az én kedvemért tették volna:)…

Egy D? koncertről sem hiányozhatnak a “Jesus blood” és a “Majesty” című dalok – jó érzés volt hallani, amikor Martin elhallgatott egy-egy perce és hagyta énekelni a közönséget, ahogy ezek a dalok számtalan torokból feltörve betöltik a termet.

Aztán jött az ami nálam szinte megdöntötte a “Deeper” trónját: a “Paint The Town Red”. Pörgős, mély mondanivalójú dal, amire megintcsak az egész közönség ugrált. A “Stare The Monster” és a “My Soul Sings” pedig ezek után már szinte hab volt a tortán;)

A koncert tehát – csöppet sem meglepő módon – óriási élmény volt. Szomorú belegondolni, hogy ez a formáció 2009-ben feloszlik – de így is 17 éve zenélnek együtt…

Egy valamit – valakit – kissé hiányoltam a koncert során: az eredeti dobos, Mr. Stewart Smith sajnos távozott a zenekarból, márpedig az ő “kifinomult püfölése” szinte védjegyévé vált a zenekarnak. Ahogy egy barátom megjegyezte, nem sokan tudnak olyan “nyers paraszti erővel” mégis alázatosan mindig a zenébe illeszkedő alapokat játszani mint ő… A helyét betöltő Paul Evans is nagyon jó dobos, és természetesen a zenekar értékéből nem vesztett a csere által, de az energiából, a lendületből valamivel kevesebb jut így 17 év után, új dobossal. (egyébként MySpacen még mindig Stew a dobosuk;))

Sebaj! Szép este volt, és 17 év az 17 év:) Mi lehet a titkuk? Miért zenéltek ők együtt ilyen hosszú ideig? Mert ilyen sokáig fennálló zenekar sajnos ritkán akad…

Martin megafonba beszélős showja jópofa, a banda elegáns, jellegzetesen “brit” image-a is tetszik a rajongóknak, a dalok sokszor “rock and roll” fellingben zengenek:) – de mégsem ez a lényeg. Elég zenélés közben ránézni ezekre az emberekre ahhoz, hogy megértsük: ők nem maguknak zenélnek, nem is CSAK a közönségnek – ők Istennek, Istenről írnak örök érvényű dalokat, ők EGYÜTT zenélnek a közönséggel, miközben nem zenekart, hanem KÖZÖSSÉGET alkotnak a színpadon – az, hogy 17 éven át szinte változatlan felállásban zenéltek együtt, elsősorban ennek köszönhető.

Sosem voltak a legkedvencebb zenekarom, de nem lehet mellettük elmenni – méltán a keresztény zene egyik legmeghatározóbb alakjai immár 17 éve. Szeretem és tisztelem ezt a zenekart, a koncert óta még jobban, és azt kívánom, bár ne hagynák abba jövőre – de a lényeg az, hogy ők ebben is, mint mindenben, Isten akaratát fogják beteljesíteni. Aggódnunk tehát felesleges:)

Myspace

Website

Wikipedia

A beszámolót chriscolours készítette, köszönet neki, hogy a rendelkezésünkre bocsátotta. Az eredeti cikket itt lehet elolvasni.

 ”Budapest, circle pit! RIGHT NOW!!!”

8 körül érkeztünk a Dürer-kertbe, ami mostanság a budapesti klubhiány miatt elég felkapott lett. Ez persze cseppet sem zavar, mert pofás kis hely és mellesleg még egyszer sem akartak kiküldeni a korom miatt… Amint megláttuk Jakab Zolit, jeleztük, hogy elvileg fenn vagyunk a The Banner kiadója, a Ferret Records vendéglistáján. Mint kiderült, nincsen semmilyen lista, vagy ha van is (és amúgy volt), akkor is 10 nappal korábban jelezni kellett volna ezt a BPRNR-nak. De Zoli nagyon korrekt volt, megkérdezte, hogy kitől vagyunk és mondta, hogy az ilyen kisebb webzine-oknak, mint mi vagyunk általában csak egy jegy jár, de mivel senki nem jött a nagyobbak közül, kapunk mindketten ingyen pecsétet a kezünkre. Megkönnyebülés, jókedv, várakozás…

A kiírt fél 9 helyett negyedórás csúszással (ami szerintem még épp korrekt) kezdett a Rise Records ifjú üdvöskéje, a For The Fallen Dreams. A srácok gyorsan belelendültek és debütalbumuk, a Changes legjobb számait  játszottak. A New Begininngs-zel kezdtek, már itt az első számnál voltak akik egymás után kapkodták ki Dylan kezéből a mikrofont. A hangzás nem volt tökéletes, pont a leglényegesebb, a dallamos gitártémákat nem lehetett kihallani, azonban ez nem sokat rontott az összképen, és nem is a michigani ötös hibája. A félóra alatt még sorra került a Last Dying Breath, a Never Again, a Through The Looking Glass, a Vengeance és talán a Hopeless is (erre hogy őszinte legyek nem emlékszem 100%-ban). Néhányan pörögtek is a zenére, azonban számuk nem volt több 5-6-nál, az amúgy is elég szerény közönségből. Végül zárásként megkaptunk a Borthers In Arms-t, tökéletes befejezése volt a setnek a tehetséges zenekartól. Lehet őket sablon zenekarnak tartani, de akkor is minőségi sablon és még van idejük rátalálni az egyediség ösvényére. (Az átlagéletkor kb. 20 év.)

Következett a Ferret Records-os The Banner, akik már viszonylag régóta a szakmában vannak, első EP-jük 2001-ben jelent meg. A zenekar a kezdés előtt tíz percig egy elromlott (nem volt eltörve…) cinen nevetett, mielőtt belekezdtek volna előadásukba, amely gerincét a nyáron megjelent megjelent Frailty számai adták. Kezdésként a Wolf-ot játszották, majd felcsendült a többi dal, mint például a Leechbath, a Hellbound Heart és a Funerals, de 1-2 két régebbi nótát is játszottak, mint a Venom And Hope és az I’ll Be Happy When You’re Dead. A tömeg nem igazán tudott mit kezdeni velük, pedig ott voltak a hc alapok, de valószínűleg megrémisztették az emberek az egyéb koszos témák amik főként a gitárokban nyílvánultak meg. Az ijesztgetés amúgy is a zenekar célja, hiszen egy “horrorcore” zenekarról van szó. A közönség semmittevése és száma, sajnos visszaköszönt a színpadi produkcióban, ami természetesen teljesen profi és tökéletes volt, de hiányzott belőle valami plusz, kicsit fáradtnak és enerváltnak tűnt az együttes, de akkor is tisztelet nekik, a számok közötti kommunikáció is rendben volt és Joey-nak eszméletlen hangja van.

Ezután következett a Warriors, akiket nem igazán szeretek és leginkább nem ismerek, ezért átadom a szót Tominak:
Nos, első nem kommentes szavaimat írom most nektek. Geri megkért, hogy írjak a The Warriors-os élményeimről, mert én igazából amiatt mentem le November 18-án a Dürerbe, amíg ő inkább a The Banner-re volt kíváncsi.
Biográfiailag nem tudtam sokat a zenekarról, csak, hogy az Államok déli részéről származnak, ami igazából hallatszik is a zenéjükből kicsit.
Miután odaértünk és spanoltunk kicsit a For The Fallen Dreams-es srácokkal be is mentünk a kisterembe és vártunk amíg kezdenek. Ez nem is telt sok időbe, bejöttek és gyors beállás után már kezdtek is. A zenéjüket nem ismertem előzőleg, de sikerült meggyőzniük az első pár perc alkalmával, hogy ők egy remek koncertbanda. Le is tolták gyorsan a kb. 25 percüket, ahol elhangzott minden nagy slágerük (ami az összesen 14 dalból elég nagy töredék). Utána következett a The Banner, akikről igazán semmit nem tudtam, de végülis nem volt rossz, bár nekem a végére kezdett kicsit unalmas lenni. Gyors átpakolás után kezdett is a The Warriors. Az énekes Marshall az első perctől a színpad előtt a közönség között tolta és a dalok között igen szimpatikus beszédeket tartott. Eljátszották az összes nagy slágerüket amire a közönség néha-néha még meg is mozdult. Végül két szám erejéig sikerült őket visszahívni, befejezésül eljátszották a Rage Against The Machine örök klasszikus Bulls On Parade-jét, amiközben sikerült nekem is párszor mikrofonhoz jutni. Összességében igazán barátias hangulatú volt az egész este, minden zenekar nagyon közvetlen volt, és a jó emlékekhez már bőven elég is. Egyenlőre talán ez volt nekem 2008 koncertje.

Ahogy Tomi a végén meg is jegyezte kellemes este volt, több ilyen kellene, bár sajnos a kevés nézőszám ezt nem fogja segíteni… De senki ne búsoljon, mert kedden Verse!!!

Külön köszönet a Ferret Records-nak és Jakab Zolinak, illetve ezáltal a BPRNR-nak!

Rendszeres olvasónk (:P) x-factor6 Londonban járt, és ha már Londonban járt, akkor ellátogatott egy Thrice koncertre, és ha már ott volt a Thrice koncerten, akkor írt egy korrekt beszámolót nekünk. Tegyetek lavort magatok alá, aztán nyálcsorgatás ON. A kommentekben pedig megbeszélhetitek, hogy ki a legirigyebb rá.:D

Nem sokszor adódik meg az ember életében, hogy 5 napon belül kétszer is láthatja az egyik kedvenc zenekarát. Nekem ez sikerült, először Ausztriában egy fesztiválon, majd egy hatalmas szerencsének köszönhetően, éppen akkor játszottak Londonban, amikor kint voltam.
Tehát eljött a nagy nap, odamentem kapunyitás előtt egy órával, mert az angolok híresek a sorban állásukról és ez be is bizonyosodott, mivel a sor vége a klubtól egy saroknyira kígyózott már ekkor. Az Electric Ballroom London, Camden Town negyedében található, ami a méreteit illeti kb. a hajó duplája, de kétszintes, így aki páholyból szeretné nézni, arra is lehetősége van (lelke rajta).
A fél 8-as beengedés után nem pepecseltek sokat, már ¾ 8-kor kezdett is a Twin Atlantic, egy viszonylag friss banda Glasgow-ból. Mikor kiderült, hogy ők lesznek az előzenekar, gyorsan megismerkedtem velük, de csak felületesen. Amint azt a helyi emberektől megtudtam, mostanában gyakorlatilag mindenkinek ők nyitottak (Circa Survive, Finch, Say Anything). Ami a zenéjüket illeti a myspaceükre hagyatkozva az Alternatív-rock műfajába sorolnám be őket, de megfelelően illenek az előbb felsorolt zenekarokhoz, mint előzenekar. Az énekes hangja Gerrard-ra a My Chemical Romance-ból hajaz egy kicsit. Abban a félórában nagyon meggyőzőek voltak, játszottak új számokat, amik biztatóak voltak, szerintem hallunk még róluk
Negyed óra átszerelés után jött a Year Long Disaster Amerikából. Ez azért érdekes, mert eredetileg csak egy előzenekar volt feltüntetve, szóval ez valami utolsó pillanatos dolog lehetett. Hát kár is volt hogy jöttek, abszolút nem illettek az estéhez, mivel egy tipikus Rock banda voltak Guns N’ Roses hatással. Nem csak nekem nem tetszett hatalmas ováció volt mikor mondta az énekes, hogy az utolsó szám következik.
Végre eljött amire mindenki várt, 21:30-kor színpadra lépett a Thrice. Nem volt semmi extra bevonulás, felhajtás, feljöttek és máris belekezdtek az All That’s Left-be. Olyan 5-6 méterre lehettem a színpadtól és amint felcsendült a szám mindenki elszabadult, volt minden mosh, crowd surfing és persze mindenki együtt énekelt Dustinnal, hatalmas hangulat alakult ki már az első szám alatt. Bármiféle megszakítás nélkül akárcsak az albumon, jött is a Silhouette, itt jegyezném meg, hogy talán a legattraktívabban és a legnagyobb beleéléssel Eddie (basszgitár) játszott a zenekarból és az üvöltése valami hihetetlen volt. Ezután jött az este legérdekesebb jelenete, épphogy elkezdték a Firebreather-t, hirtelen megálltak. Aztán mondták, hogy Riley lábdobjának pedáljával gond akadt, és míg azt orvosolják, Dustin felajánlotta, hogy akkor jöjjön egy kis közös énekles és elkezdte a Stare at the Sun-t játszani szólóban. Ez felejthetetlen élmény volt, Dustin plusz 1 gitár és 1000 ember torkaszakadtából énekli a sorokat. A szám alatt sikerült megjavítani a dobcuccot és akkor jöhetett újra a Firebreather. Haladhatnék számról számra tovább, de szerintem felesleges, meg túl hosszú is lenne (már így is az:D)
Természetesen, mint az egy Thrice koncerten mindig megtörténik, most is minden szám között jöttek a Deadbolt bekiabálások és végül „kötélnek álltak” és eljátszották, bár már nagyon unhatják, majd levonultak. De persze csak ideiglenesen, mert visszatapsoltuk őket és még eljátszottak 2 számot. A koncert végül a mostanában már szokásosnak mondható The Earth Will Shake-el zárult, ami szerintem fantasztikus lezárás.
Összeségében hatalmas élmény volt ez a másfélórás koncert, a számok jól voltak összeválogatva, minden albumról volt legalább egy szám az Illusion of Safety-től kezdve, bár erről lehetett volna egynél több. Az egyetlen negatívum a kiszámítható setlist volt, bár ezt el lehetett volna kerülni, ha nem nézem meg a 2 nappal a londoni koncert előtti hamburgi fellépést élőben a neten.

A teljes setlist:

All That’s Left
Silhouette
Stare At The Sun – Dustin Solo
Firebreather
Digital Sea
The Messenger
Of Dust And Nations
For Miles
The Whaler
The Earth Isn’t Humming
The Artist in The Ambulance
Broken Lungs
Hold Fast Hope
Daedalus
Red Sky
Deadbolt

—————-

Come All You Weary
The Earth Will Shake

Ahogy jöttem ki a klubból, mindenkit elégedettnek láttam, a metrón pedig minden második ember az újonnan vásárolt Thrice pólójában utazott hazafelé.

Köszönjük a beszámolót x-factor6-nak.

Méghozzá négy szemszögből, ugyanis kicsiny szerkesztőségünk több tagja is meglátogatta a koncertet, amelynek eredménye ez a NEM rövid beszámoló, remélem azért lesz kedvetek végigolvasni…

1tal

Júli 31. Már nagyon vártam ezt a napot, Intohimo Magyarországon és még mi is felléphetünk előttük. Hmmm.
Mivel nem akarom, hogy az én beszámolóm csak megbújjon a többi mögött, mivel a többiek biztos jobban fogják leírni, mi történt, írok “kulisszatitkokat”.

Intohimo

Én már negyed hatkor a Kuplungban voltam, már ott voltak a svédek és a belgák is, éppen képeslapokat írtak, mivel egy kicsit körülnéztek már előtte a városban. Jesper, az egyik gitáros azt mondta, hogy nagyon szép Budapest, bár mikor rákérdeztem, hogy mit láttak konkrétan, kiderült, hogy csak a Király utca környékén sétáltak. Ha látták volna az egész várost, mit mondtak volna…
Közben megérkezett Tomi is, az Ashes Of Atlantis és a My Best Habit dobosa, akinek szerintem a legtöbbet köszönhetünk a bulival kapcsolatban. Megetettük a vendégeket, Tomi anyukája csinált lecsót, mert szóltak előre, hogy szívesen ennének valami tradicionális magyar ételt, és azt is jelezték előre, hogy 3 adag vegan verziót is készítsünk. Nem igazán tudom, elképzelni, hogy milyen íze lehet a lecsónak hús és tojás nélkül, de megköszönték mind és mondták, hogy nagyon finom volt.
Aztán 7 óra fele már elkezdtek az emberek is beszállingózni a klubba, a cuccok már benn voltak a koncertteremben, és itt volt egy kis konfliktus, mert a svédek elkezdték a hangosítást megoldani, így hozzányúltak a Kuplung-os hangosító dolgaihoz. Majd amikor ő is megérkezett, nagyon ideges lett, még azzal is meggyanúsította őket, hogy loptak tőle, mert nem talált valami táskát, ami később kiderült, hogy ott volt a helyén, csak ő nem látta…

Ashes.Of.Atlantis (1tal)

Aztán szerencsére minden megoldódott, így időben elkezdhettünk játszani. Nem szeretnék a saját produkciónkról írni se jót, se rosszat, majd a többiek remélem írtak róla. Mindenesetre onnan a színpadról most élveztem legjobban a saját koncertünket, 27-en bent voltak a teremben, egy kis moshpit is volt, nekem tetszett a hangulat.

Következett a My Best Habit, akik egyre nagyobb népszerűségre tesznek szert napról napra. Most próbálnak emo-pop-ról emocore-ra váltani, nekem az új számok tetszettek. A setlist végén ott volt két feldolgozás is, a blessthefall Guys Like You Make Us Look Bad című szerzeménye és a Devil Wears Prada Dogs Can Grow Beards All Over-je. A BTF dalban én is szerepet kaptam, bár nemtudom, hogy hallatszódott-e a mikrofonom, mert a felénél vettem észre, hogy mintha nem lett volna bekapcsolva… A TDWP szám alatt pedig történt egy szerepcsere a MBH-en belül, Macó ült a dobok mögé és Tomi ragadott mikrofont, és jól elkárogta ezt a remek számot.

Sajnos a koncert után felszólították a klub elöljárói a 18 éven aluliakat, hogy hagyják el a területet, és még igazoltattak is. A Kuplung valóban +18-as klub, de még sosem volt ilyen, ahogy Dan mesélte, aki nagyon sok koncertet szervezett már ide, hogy kiküldték volna a fiatalabbakat. Ezt nagyon sajnálom… Én a gitárral simán visszalógtam, és a fotós Tomi is visszajutott velem, pedig őt előtte kiküldték.

Így kb. a Campus set-jének felére értem vissza, amíg benn voltam csak az új albumról játszottak számokat.

Campus

A belgák elemükben voltak, a közönség talán kicsit passzívabb volt, mint ők szerették volna. A zene szerintem egyébként nem rossz, sőt sokkal élvezhetőbb, mint egy tucat metalcore együttes, ellenben a számok nagyon hasonlók, ezért az 5. szám után már olyan érzése van az embernek, hogy ezt már hallotta. De azért nekem tetszett, lehetett singalong-ozni meg tapsolni is, jó volt.

Majd végre az Intohimo következett, már amikor mi színpadra léptünk, láttam az erősítőjükön a setlist-et, és hogy csak két régi számot fognak játszani. Mielőtt felköszöntöttük volna Zsombort, beszéltem Jocke-vel, a másik gitárossal, aki elmondta, hogy ha hazaértek szeptemberben, elkezdik az új album stúdiómunkáit, így még valószínűleg ez év végén, maximum jövő év elején már új Intohimo lemezt hallgathatunk. Az új számok nagyon jól sikerültek szerintem, Jocke többször is vonóra cserélte pengetőjét és úgy játszott gitárján, mintha az hegedű lenne. Talán az egyetlen, ami az új számok ellen szól, hogy mostmár biztosan nem fogják tudni magukról lemosni az Underoath hatásokat, ezek a számok még inkább az UO-ra emlékeztettek.

Intohimo

Aztán a sok új szám között megbújt a Dear Lisa (It’s Not Dangerous To Be Scared…) és a Miss Grace And Her Kiss On My Cheek, így alkalmunk nyílt egy kis éneklésre, láttam Balázs is hogy élvezte, amikor hozzájutott a mikrofonhoz. Végül még egy számra vissza is tudtuk őket hívni, ez a This Is The End Of Everything volt, aztán pontban 11-kor vége lett a bulinak. Látszott rajtuk is hogy élvezték, mikor a merchstand-nál álltam, odajött Johan, az énekes, lepacsizott velem, és elmondta, hogy milyen hihetetlen, hogy ilyen messziről eljönnek ide, és itt is szeretik és ismerik őket. Nekem nagyon szimpatikusak voltak (a Campus már kevésbé, de az egy másik történet).

Remélem, aki ott volt, jól érezte magát, én mindenképp. Örültem, hogy végre láttam az arcokat is a username-ek mellett, és remélhetőleg nem ez volt az utolsó ilyen alkalom.

Hajnalcsillag

Igen, tegnap én is ott voltam a Kuplungban. Meglepődtem magamon, hogy én egy screamo koncerten, de hát látnia is kell az embernek, nem csak hallania. Előtte találkoztunk Balázzsal, Zsomborral és Tevebobbal, nehogy egyedül tartsanak kint.

My Best Habit

Az első koncerten -Ashes Of Atlantis- nem voltak valami sokan. Azért a közönség itt is jól érezte magát. Aki nem tudná, ebben a zenekarban játszik/énekel Geri (1tal). Nagyon tehetséges, ahogy a banda is, csak nem eléggé ismertek. Talán ez a gyenge érdeklődés oka.
A második csapat a My Best Habit volt. Az ő stílusúk áll hozzám a legközelebb. Tetszett, még akkor is, ha ilyen „tinikislányoknak való” zenének mondják.
Aztán felköszöntöttük Zsombort, a krosskult tím nevében, már aki akart és el tudott jönni. Átadtuk a mi kis ajándékunkat, ami most már aranyat ér. Egy Krosskult Magazin egyetlen kinyomtatott díszpéldánya, amit közösen készítettünk. Majd visszamentünk, nehogy aztán ne engedjenek be…
Az utolsó 2 koncertre –Campusra és az Intohimora- elég sokan érkeztek. A buli közben azonosultam a ténnyel, hogy van néhány „metálarc” –vagy nem is tudom hogy nevezzem őket- a közönségben. A nagy fejrázások közepette együtt ordították az énekes sráccal a számomra egyáltalán nem érthető szöveget. Volt, aki a nagy mutogatások közben majdnem lecsapott, ezért inkább hagytam, had menjen előre csápolni. Azért az üvöltések nélküli részek nagyon tetszettek, jól játszottak. Meg hát jót is szórakoztam az arcokon.
Hát…azt hiszem, hogy ez nem az én koncertem volt. Eddig se volt a kedvencem a screamo és most sem lett az. Viszont elmondhatom, hogy már egy ilyen bulin is lehettem. Meg hát jó volt a „munkatársakkal” találkozni.

Zsombor

Nah, Intohimo koncert, ez nem volt egyszerű. Az este mindenképpen kalandosabb volt, mint amire én számítottam induláskor, így aztán a most következőkben próbálom lényegretörően megfogalmazni gondolataimat.

Ashes Of Atlantis

Már az odajutással is problémáim akadtak, ugyanis annyira nem látszik a Kuplungon hogy ő a Kuplung, hogy én elmentem mellette, mivel elég underground feelingje volt a helynek, és kívülről nem látszik (az már nem is számít, hogy nincs kiírva, hogy “heló én vagyok a kuplung”). Miután lokalizáltam a célterületet, elindultam Balázsékat megkeresni, ez kb. 10 méter megtétele után gyerekjáték volt, így miután csillag is megérkezett megrohamoztuk a helyet.

Először, hosszas várakozás után, Geriék Ashes.of.Atlantis koncertjét élvezhettük, és azt kell mondjam a srácok jól teljesítettek. Gerinek jól megy a scream, és a gitárral sincs problémája. Persze általában előzenekaroknál a tömeg mindig vonakodik a mozgástól, de azért én úgy láttam a közönségen hogy élvezték ezt a kicsit régivágásúbb screamo zenét, ráadásul még feldolgozás is volt (igaz ezt csak a keményvonalasok ismerték föl, én is értesítve lettem, hogy miről van szó). Az egyetlen problémám, hogy valószínűleg sosem fogok kibékülni a pengetős basszusgitározással.

A My Best Habit követte a felhozatalt, a zenéjük igazából semmi különleges, amolyan emocore-metalcore nemistudom, de mi Balázzsal kimentünk sörözni, mondván majd ha TDWP kávör lesz akkor visszamegyünk. Addig is megkaptam a szülinapi ajándékomat egy nyomatott KrossKult példányt. Na de ez a cikk nem erről szól, majd lefotózom hogy milyen és fölteszem, nos lejátszották a TDWP számot, de én úgy gondolom nekik még van mit fejlődniük. Az est egyik legérdekesebb pontja következett, amikor is kiküldtek mindenkit aki 18 év alatti O_o. Mi Balázzsal

Campus

persze könnyen beszélünk, de a többiek így-vagy-úgy bent maradtak és megúszták ezt a dolgot, tehát hallgathattuk a Campus-t. A csapat nagyon energikus koncertet adott, ez az a zene, ami tipikusan koncertre termett, nem csak otthoni fekvős zenehallgatásra, a tagok megállás nélkül mozognak, és ezzel egyidőben erre ösztönzik a közönséget is, szóval egyszerűen nincs megállás. Az energiatröszt után jött az igazi főattrakció, amire mindannyian vártunk, az Intohimo! Az ő koncertjükben ami a leginkább megfogott az az volt, hogy ők is hihetetlen közvetlenek voltak a közönséggel, szinte már mindenki azt csinált amit akart, akinek kedve volt énekelt, táncolt, ugra-bugra-jobbra-balra. Bejelentették az új albumot is (“It’s coming!”), és nagyon élvezetes koncertet adtak, 10 pont.Mivel itt elváltak útjaink a KrossKult tagokkal, a további kalandokat a többiek fogják megosztani, én így is jó sokat írtam

Balázs

Mivel nálam az AILD/KsE koncert kimarad, ez volt a nyár egyetlen normálisabb eseménye, amin ott akartam lenni. Egy órával hamarabb érkeztünk, mert nem bíztunk abban, hogy kiigazodunk Pesten elsőre, de nagyon gyorsan odataláltunk a Kuplunghoz. Kicsit meglepett a hely “nagyonándörgránd” kinézete, és eldugottsága, de volt egy hangulata, az biztos. A koncerthelyiségbe max. 60-70 ember tudott volna bepréselődni, de ilyen gondok nem nagyon akadtak az est folyamán, a bennlevők létszáma a 15 és 40 fő között váltakozott az éppen játszó banda ismertségének függvényében.

Fél nyolc után pár perccel kezdődött az Ashes Of Atlantis műsora, masszív fél órát tekertek le, engem nagyon meggyőztek a srácok, nem sok magyar screamo bandához volt ezidáig szerencsém, szerintem simán hoztak egy külföldi színvonalat. Gergő vokálja abszolúte ehhez a stílushoz való, a zenész srácok pedig a szűk színpad kereteit próbálták lehetőségeikhez mérten kihasználni. A hangosítás egyedül náluk volt elfogadható, sajnos az ének a többi bandánál nagyon torz volt, sokszor érthetetlen. Egy Raein coverral, és egy nagyon kellemes kis saját szerzeménnyel zárták a programjukat, mely után egy kis hangolást követően a húrokba csapott a My Best Habit.

Az elejéről lemaradtam, igazából ők voltak az egyetlenek, akikre nem voltam kíváncsi, de igencsak

intohimo

megleptek az elég jóra sikerült Blessthefall feldolgozásukkal (amiben Gergő vállalt egy kis kisegítést), és nagyobb energiát mozgósítottak úgy a koncert egészén (már amit kihallottam), mint azt gondoltam a myspace-es pop-punk utóízű számaik alapján. A The Devil Wears Prada feldolgozás már túl nagy falat volt érzésem szerint, de a tiszta ének egy nagy-nagy pozitív csalódás volt, jó élőben is a srác hangja. Relatíve sokan voltak benn (kb. 40 fő), de ezután jött a meglepetés: 18 éven aluliaknak el kellett hagyniuk a helyiséget. Igazoltatás, aki nincs 18, azt kiküldték, így a közönség háromnegyedét kitoloncolták.

Ennek eredménye, hogy a Campus műsorát körülbelül 15-20-an álltuk végig, de végülis ennek is meg volt a maga hangulata. A lemezükön egyetlen figyelemre méltó pillanatot se találtam az itthoni felületes hallgatások során, viszont itt nagyon jól szólt az egész, kicsit egyformának tűnt ugyan az összes dal, de valószínű kapnak még egy esélyt tőlem a belga metálkórosok.

Intohimo

A kiszakadt dobhártyáim ellenére már hihetetlen mód vártam az Intohimo-t, akik egyértelműen a nap fénypontjai voltak. A kiküldött kiskorúak is lassan visszaszivárogtak, így szellősen is, de megtelt a terem. Sajnos 3 számot játszottak a tavalyi Failures, Failures, Failures And Hope című nagylemezükről, a számok többsége a jövőre megjelenő nagylemezükről volt hallható. Eszméletlen intenzíven mozgott az összes tag, ugráltak, mozogtak, fejet ráztak a talpalatnyi helyük ellenére. Az ismerős dallamok felcsendülésekor néhányan előrébbmentünk, és együtt ordítottuk a szövegeket, rengetegszer tolta a képünkbe a mikrofont Johan, de az éppen indulni készülő pitből finoman kihátráltam, bár végülis nem lett belőle semmi (szerencsére? ). Visszatapsoltuk őket még egy számra, ahol nagyon beleválasztottak, hiszen utolsóként a személyes kedvencemet, a This Is The End Of Everything-et nyomták le. Eszméletlen szimpatikus arcok voltak ezek a fiatal (17-19 éves) srácok, a koncert végén az énekes lejött pacsizni néhányunkkal, és a koncert közben is nagyon jól kommunikált a közönséggel, engem abszolúte meggyőztek (a blogjukban egész finoman fogalmazták meg, hogy Budapest látványa siralmas volt, a vlogjukban meg azt mondják, hogy szép hely. Érdekes ). Egyébként a koncert egésze is meggyőzött, egy nagyon kellemes estét töltöttem el a Kuplungban, egy nagyon jó kis társasággal. Nem tudom valaha is visszatérnek-e a svéd srácok kis hazánkba, de én mindenképp ott leszek. Becsületére váljon annak, aki ezt a négy beszámolót elolvasta. ;:

A képeket xtomix csinálta, köszönjük neki. Katt rájuk a nagyobb méretért. További képek a koncertről itt érhetőek el.

Ashes Of Atlanits – Heroes

My Best Habit – Guys Like You Make Us Look Bad (blessthefall cover)

Múlt vasárnap, azaz 27-én, Bánkon (szomszéd faluban) a tónál egy kero könnyűzenei fesztivált szerveztek. Még az utolsó nap is csak annyit lehetett tudni, hogy lesz, de hogy hánytól és kik lépnek fel, azt nem. Így nem is tudtam tájékoztatást adni. Bocs attól, akit érdekelt volna. Annyit sikerült kideríteni, hogy a God Given Joy és a M.Is.K.A. is ott lesz.

Így hát estefelé csörcs után el is mentünk Bánkra, a jó koncertek reményében. Persze kiderült, hogy egész nap voltak programok, de a java még csak azután jött. Mikor a vízi színpadhoz értünk, akkor éppen a God Given Joy lépett fel.

Őket még nem láttam élőben, így meg is hallgattam őket, legalább néhány szám erejéig. Az együttes kőkemény rockot játszik a szó szoros értelmében. A szövegeik van, hogy egy füstös kocsmában születtek, de mégis ütősek, igazságot nem takargatóak. A közönség persze tetszését kifejezve meg is jutalmazta őket, jó nagy tapssal. Mikor lassabb számok jöttek, útnak indultam egy kicsit és kiderült, hogy a M.Is.K.A. előtt még egy banda fellép. Ismerősöktől megtudtam, hogy ez nem más, mint a Jesus Buff. Na ekkor fogtam a fejem… itt jön a személyes rész. Tudni kell rólam, hogy az együttessel nem igazán szimpatizálok és hát ők sem velem. Tavaly nyáron hallottam őket először élőben, és hát nem tetszett… mert szerintem Tűzveszély számokat nyúltak le, csak más stílusban játszották. Itt hozzá kell tennem, hogy abban a változatban gáz volt. Szerintem. Na de rövid személyes történetem itt véget is ér. Fogtam a fejemet, hogy ők itt játszani fognak az este folyamán. Hosszú összeszerelés után végre neki kezdtek. Meglepődve láttam, hogy egy év alatt újabb 2 taggal bővült a csapat. Stílusukat tekintve pop- punk- rock csoportba sorolhatóak. Adtam még egy esélyt nekik, nehogy a rossz véleményemet megtartva előre elítéljem őket. Meghallgattam őket. Az elején és a végén elég hosszú volt az intro, de közbe viszont saját (!) számokat játszottak. A szövegeiket nem mindig tudtam követni, de biztosan megvan a saját mondanivalója. Bár amilyen jól énekelt Barnabás, annyira nem tud a közönség előtt beszélni. Nem tudom, hogy a nézőknek mennyire tetszett, mindenesetre nem kaptak túl nagy tapsot. Itt most nem túlzok. Nekem nem lett févörit azóta se, de hát volt, akinek tetszett és nekik ez a lényeg.

Az est zárásaként, pedig a M.Is.K.A. lépett fel. Igazából miattuk is mentünk el. Ez volt a 3. olyan koncertem, ahol ők is felléptek. Hát mit is mondjak?! Nagyon jól nyomják. Punk- ska stílusban játszanak, nagyszerű zene, nagyszerű szövegek, az egyik beszt zenekar nálam. Az ő fellépésük alatt, -a kérésükre ugyan- de a közönség a színpad elé gyűlt, hogy ott énekelhessük velük együtt a dalokat. Ami nagyon tetszik bennük, hogy kommunikálnak a rajongókkal, és néha bevetnek egy-egy poént. Új számokat is játszottak, volt hogy disco-sat, vagy Balázs új fegyvereként bevetett egy harmonikát és azzal díszítette az egyébként is nagyszerű előadásukat. Persze elmaradhatatlan volt, hogy énekeljük a Bátorság dalt, és abban is a ”lálálálá’á”-s részt, amikor kiderül a rajongók melyik oldala tud hangosabban énekelni. Jó volt. Azt hiszem az összes számukat végigénekelték, még az újakat is, amit csak páran hallhattak eddig. Nagyon élveztem a koncertet. Persze nem csak én, hiszen ők kapták a legnagyobb tapsot, füttyökkel és sikításokkal tarkítva.

Személy szerint jól éreztem magam, még ha nem is mindenki a kedvencem. Még több ilyet szeretnék!

]]> http://krosskult.wordpress.com/2008/07/07/soul-gospel-fesztival-3-nap/ Mon, 07 Jul 2008 19:53:04 +0000 hajnalcsillag http://krosskult.wordpress.com/2008/07/07/soul-gospel-fesztival-3-nap/

Az utolsó nap, amin kint voltam.

Számomra a legjobban várt pillanat a péntek délutánon a Noel Richards koncert volt. Aznap még a színpadra lépett a Lakatos Béla Projekt, valamint a Golgota Gospel Kórus is.

A Lakatos Projektben sok olyan tag játszott/énekelt, aki benne volt előző nap a Rontó Kitty-s csapatban is. A közönség még gyülekezőben, kevésbé ismert számok és meleg. Talán így jellemezném néhány szóban a fellépésüket. Viszont kitettek magukért és azért nem sok ok van panaszra, szóval jók voltak!

A Golgota Gospel Kórus-t már volt alkalmam többször meghallgatni élőben, így a tavalyi Soul & Gospel Fesztiválon is. A jól ismert Awesome God című számmal kezdtek, majd énekeltek néhány gyorsabb éneket is. Az ő koncertjük különlegessége az volt talán, hogy a tőlük messze álló stílusban, country-ban mutatták be tudásukat. Egy rövid ideig tényleg mindenki Texasban érezhette magát. Ezen az estén erre a fellépésre látogattak ki a legtöbben, ami nem véletlen.

Azt est fénypontja a Noel Richards koncert volt. Mikor bejelentették a következő műsorpontot, akkor elég sokan elmentek (az idősebb korosztály). Viszont újabb népek érkeztek (fiatalok). Noelt már néhány évvel ezelőtt volt szerencsém látni a magyarországi fellépésén. Bár nem sokra emlékszem, mivel kicsi voltam, de azt tudom, hogy jó volt! Az angol csapat pár éve űzi már az ipart és elmondható, hogy tudják mire van szüksége a közönségnek, hogy jól érezze magát.

Jó volt ez a nap is, és ismét sikeresen elfáradtam, így a záró napra már nem is volt erőm kimenni. Azért az Yfriday koncertre kíváncsi lettem volna.

Összességében nagyon jó volt ez a fesztivál, jól éreztem magam. Több ezer ember kilátogatott, és azt hiszem, hogy kaptak is valami pluszt, vagy legalább megtudták hogy mi az a jó hír. Igen, valaki itt hallotta először. Remélem az Ez az a nap!- osok jövőre is megszervezik a Soul & Gospel Fesztivált, és ismét rengeteg együttest hívnak meg kicsi országunk fővárosába.

Képek a harmadik napról itt.

Gerivel a buliban.

<!–[if gte mso 9]> <![endif]–>

<!–[if gte mso 9]> Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE <![endif]–><!–[if gte mso 9]> <![endif]–>

Dani:

Már hónapokkal ezelőtt kikerült a netre a BPRNR által szervezett Bringin’ It Back Festival, mely valószínűleg sok hardcore lelkű ember szívét megdobogtatta. Hát bizony az enyém is és lustaságomat legyőzve elmentem Pestre, annak ellenére, hogy az előre beharangozott Crime In Stereo lemondta a turnét és ráadásul az első hat fellépő így teljesen kiesett az érdeklődési körömből.

Legnagyobb pozitív csalódást a 8-kor színpadra lépő Shai Hulud okozta. Idén megjelent új lemezük hiába sikerült eszméletlenül jól, a tavaly összeszedett énekes, Matt Mazzali egy csöppet sem győzött meg. Ellenben élőben olyan volt, mint egy igazi hadvezér, ahogy ott állt és üvöltötte szívét-lelkét beleadva, karakteres hangjával a szövegeket. Igaz a hangosítás nem a legjobb volt, de nekem akkor is ez a véleményem. Már a buliba menet azért imádkoztam, hogy a Scornful of The Motives And Virtue of Others-t hallhassam élőben és úgy látszik gyerekes álmom valóra is vált: együtt üvölthettem a többi, zene hatására megtébolyodott emberrel a dal sorait. Meglepő módon kevesen voltak kíváncsiak a hardcore legendákra. Nagyjából háromsornyi ember gyűlt össze, emellett középen volt néha egy kis mozgolódás. Voltak egyébként a kedvenc dalom mellett régi és új slágerek is, mint a Misanthropy Pure vagy a Given Flight By Demon Wings.

A Shai Hulud utáni kis szünetben rövid ismerettségre tettem szert egy sráccal, aki próbált meggyőzni, hogy a Madball milyen jó lesz és arról is, hogy az H2O fellépésére lesznek a legtöbben kíváncsiak. Eddig nem igazán vettem észre, hogy túlságosan is ismert lenne a szintén csak klasszikusként emlegethető dallamos punk banda, szóval nem hittem el neki. Mikor aztán bevonultak a zenekar tagjai, nagy meglepődésemre annyi ember gyűlt össze a színpad előtt, amennyit talán eddigi Petőfi Csarnokos élményeimnél se láttam. Elsőként a visszatérő lemez nyitódalát, a 1995-ot zúdították a jókedvű résztvevőkre és kezdetét vette a nagybetűs PARTI. Emberek repkedtek a színpadról meg a közönség nyakába is, mindenki táncolt, ugrált, pogózott, énekelt. Igaz néha zavaró volt önkívületi állapotban lévő, nálam ötször nagyobb embereket megtartani, de távolabb állva már semmi gond nem volt. Nagyszerű élmény volt énekelni a Role Model és a What Happened refrénjét is. A vége felé jött egy régebbi nóta, a 5 Yr. Plan, amit nem elég, hogy egyszerre énekelt párszáz ember, de még Toby Morse fia is megjelent a színpadon (azaz a pletykák szerint ő az), aki alig lehet idősebb 7 évesnél) és kicsit megilletődve elénekelte a papa által írt himnuszt. Talán az i-re az utolsó szerzemény tette fel a pontot, a Guilty By Association-t Freddy Cricien-nel adták elő a srácok a Madball fanok legnagyobb örömére. Mindössze annyi negatívumot tudnék felhozni, hogy a Well Behaved kimaradt, pedig az a szám…

Újabb szünet, újabb embertömeg érkezése és várakozás. Ez következett, na meg az est fénypontja (legalábbis annak, aki a Madball-ra nem volt kíváncsi) a Comeback Kid! Egy órát kaptak a srácok, melyet lerövidítettek minimális csúszásuk miatt, de így is az idő ¼-ét eldumálta Andrew. Nem lett volna zavaró, csak a többi bandához képest keveset játszottak, vagy inkább a többiek játszottak sokat… Már a Broadcasting-es nyitásnál belém került az a furcsa érzés, hogy élőben a tavalyi lemez dalai jobban ütnek. Később biztos is lettem ebben, az Industry Standarts és a Defeated is jól feltüzelt. Az utolsóként beharangozott szám után valószínűleg többekben megállt az ütő, mivel milyen is egy CBK koncert Wake The Dead nélkül? Hát semmilyen és erre a banda is rájött, Andrew zárásként elénekeltette a néppel a dal sorait, majd a húrok közé csaptak és eljátszották nekünk. Aztán levonulás, részemről pedig hazavonulás, mivel a Madball tényleg nem érdekelt.

Aki a három zenekar közül valamelyiket is kedveli és nem volt ott tegnap, annak legyen nyugodtan lelkiismeret furdalása. Gondolom ismét kell várni 2-3 évet, mire eljutnak eme zenekarok hozzánk, remélem bekövetkezik és bízom benne, hogy el is jutok újra egy ehhez hasonló bulira.

1tal:

<!–[if gte mso 9]> Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4 <![endif]–><!–[if gte mso 9]> <![endif]–>

Számomra a nyár legjobban várt “fesztiválja” volt a BiB. Mindenki Sziget-, Volt-, BalaTone-, Hegyalja-lázban ég, ellenben én nem szeretem ezeket, mert mindig csak 1-2, max 3 olyan fellépő van, akiket akkor is megnéznék, ha csak simán koncertezni jönnének valamelyik klubba. Persze lehet mondani, hogy fesztiválhangulat, de ezért nem fogok sok ezreket kifizetni, viszont a BiB-en legalább mindenki körülbelül ugyanazt a stílust képviselte, amit ráadásul én is szeretek.

Már 5 előtt odaértünk, szerencsésen lekésve a magyar zenekarokat, illetve a Penalty Kick éppen utolsó számukat játszotta. Persze nem akarom bántani a magyar együtteseket, de annyira ki vagyok ábrándulva a koncertekre járó magyar hc scene-ből, hogy jobbnak láttam megvárni a friss levegőn és a merch standok közelében, amíg befejezik munkásságukat. Aztán jöttek a kisebb külföldi együttesek, a Strength Approach (Rómából), a Devil In Me (Portugália) és a Your Demise (Anglia). Hogy őszinte legyek, semmi sem maradt meg belőlük, csak annyi hogy a SA próbált egy dallamosabb típusú hardcore képviselni, a másik kettő inkább a paraszt/bunkó vonalat képviselte. Arra emlékszem, hogy az egyiknek volt egy száma, amiben a refrén az volt, hogy “F***! F*** the world!”… Ezután megérkeztek Daniék, átadtuk a jegyet, kimentünk a levegőre és közben már kezdett is a Born From Pain (Hollandia), akik már nagyobb hírnévre tettek szert az előbb említett zenekaroknál, gondoltam benézek egy számra, amíg a többiek kinn beszélgetnek. Pont jókor értem be, az énekes azt magyarázta, hogy ez a szám mi(k) ellen szól. Kb. 2 perc alatt felsorolt minden eszmét, ami ellen ezt a számot írták, aztán elkezdődött a nem túl változatos, nagy részében breakdown-okból álló dal, szövegének nagy részét pedig a “This is the new hate!”-es refrén tette ki. Inkább visszamentem a többiekhez.

Pontosan 8 körül kezdődött a Shai Hulud, amire azért voltam nagyon kíváncsi, mert még talán ők voltak azok, akik leginkább eltértek a többiektől zeneileg. Egyébként a szervezést szeretném megdicsérni, nagyon korrektül be voltak tartva az időhatárok. Az első sorban álltunk végig, és szerintem a Hulud adta a nap 2. legjobb koncertjét. Igaz, elég felületesen ismertem őket, albumokon nem igazán tudott megfogni a zenéjük, de élőben nagyon hatásos volt. Játszottak régi és új slágereket is, 1-2-nek a szövege is rémlett, egyetlen negatívum, hogy ott ahol álltunk (tehát közvetlenül a színpad előtt) az ének nem hallatszódott ki 100%-osan, de ezt feledtette a hangulat.

A következő fellépő a legendás H2O volt, csak az volt a baj, hogy őket egyáltalán nem ismertem… Annyit tudtam, hogy régóta vannak az iparban és hogy ők lesznek az est legdallamosabb együttese. A hangulat itt érte el a legmagasabb szintet (amíg ott voltam), mindenki énekelte a számokat, ment a folyamatos “stagedive-olás” (bár nem túl sok köze volt a színpadhoz, aztán egy kisebb baleset folytán kénytelen voltam kimenni a tömegből, végül a hátsó sorokból figyeltük az eseményeket. Az egyik számban az énekes behozott egy kisfiút (feltételezem a sajátját ) és a kissrác nyomta a refrén, jópofa volt. Egy másik számban pedig a Madball énekesével örömködtek a színpadon, jó hangulatú kis koncert volt. Ígérem bepótlom tudatlanságomat, és meg fogom hallgatni az együttes munkásságát.

Visszamentünk, hogy foglaljuk a helyet, a Comeback Kid-et mindenképpen az első sorból akartam nézni. A kanadai ötös rövid átszerelés után színpadra is lépett, még bevonuló zene is volt (és már volt a Hulud-tól kezdve minden fellépőnek). Nyitószámnak a Broadcasting…-ot játszottak, ami a tavalyi album legnagyobb slágere, ennél jobb kezdést nem is tudtam volna elképzelni. Aztán jöttek a többi CBK slágerek, a Talk Is Cheap, a Die Tonight, az Industry Standards, a Defeated, The Trouble I Love, stb. A hangulat végig nagyon király volt, állandóak voltak a “közönségenmászások”, az első sorokban mindenki együtt “énekelte” a szövegeket, és természetesen mosh-pit is volt, bár ebből szerencsére csak keveset érzékeltem. Végül zárásként természetesen következett a Wake The Dead, singalong-os intro-val. Ezt a számot még vagy 30x meghallgattam volna akkor és ott, de kb. 40 percnyi játék után a Comeback Kid elhagyta a színpadot.

Madball már nem igazán érdekelt, eredetileg is úgy mentem oda, hogy azt már kihagyom és később sem gondoltam meg magam, így éjfélkor már pihe-puha ágyikómban pihenhettem ki ezt az estét (és délutánt). Aki kihagyta Comeback Kid-et szerintem nagyon sajnálhatja, de remélem jövőre ugyanitt, még több fellépővel, találkozunk.

Bocsánat, kicsit leszakadt a Soul & Gospel fesztivál beszámolója, de most pótolom.

A második napon Rontó Kitty, a Breeze Gospel és a nap végén az ismert testvércsapat, a Bolyki Brothers lépett színpadra a Westend tetején.

Mivel hamar beértem Pestre még volt időm az egyik barátommal kimenni a Nyugati téri színpadhoz, ahol épp a Tűzveszély rendezkedett be. Elég forgalmas részen volt felállítva a fellépőhely, ami tulajdonképpen egy kamion belseje volt. Sokan ahogy feljöttek az aluljáróból, vagy leszálltak a villamosról, megálltak, és ha csak néhány pillanatra is, de odafigyeltek, hogy miről is van szó. Aki akart le is ülhetett, mert azért elég meleg volt. Mi csak pár szám erejéig maradtunk, aztán felmentünk a Westend tetejére.

A nagyszínpad programja Rontó Kitty és csapata fellépésével kezdődött. Bár még csak akkor gyűlt a nép, de azért szép számmal voltak emberek. Voltak ismert, és kevésbé ismert dalok is, mint a kezdő dal, a Jót terveztél. A dalt nem más, mint az írója, Somogyi István énekelte el. A csapat próbált egy kis színt vinni a fellépésükbe azzal, hogy Kitty öccse Lázár, illetve néhány táncos megmutatta tánctudását. Utána Szarvas Dávid –a Morgenfunkból már jól ismert dobos- rappelt nekünk pár sornyit, ami persze nem kis sikert ért el a közönségnél.

Ezután a Breeze Gospel következett. A holland-amerikai csapat jól ismert gospel énekeket énekelt, valamint néhány saját szerzeményt. Tény, hogy a hölgyeknek gyönyörű hangjuk volt, és hiába, hogy az ott lévő közönség nagy része –akik főleg fiatalok voltak- nem szeretik a gospelt, mindenki megmozdult a ritmusra. Fergeteges hangulat alakult ki a koncert végére, amit az emberek hatalmas vastapssal köszöntek meg.

A nap végére jött ki a legtöbb ember. Ez nem csoda, hiszen a Bolyki Brothers hatalmas népszerűségnek örvend, és nem csak Magyarországon, hanem szerte a világon elismerik nagyszerű tudásukat. Első számukban máris bevonták a közönséget, így a biztos siker mellett elkönyvelhették azt is, hogy jól érzi magát a hallgatóság.

Elmondhatom, hogy ezen a napon is egy újabb nagyszerű zenei csoportot ismertem meg a Breeze Gospel-ben. (a többieket már ismertem régebbről) Fárasztó volt a nap, de örültem, hogy kint lehettem.

Képek a második napról itt.

Múlt héten volt szerencsém kilátogatni több napon keresztül a Soul & Gospel Fesztiválra, ami Pesten, a Westend tetején került megrendezésre, június 18-21. között.

Az első nap a szervezők – Ez az a nap! – a Hillsong London-t illetve Matt Redman-t hívták meg Angliából, hogy vezessék a fiatalokat Isten imádatában. A két dicsőítő csapat egy közös európai turnét indított el idén nyáron, melynek a neve Take it to The Streets. A turné alatt – ami 15 napos – 13 nagyvárosba látogatnak el, ahol főleg fiatalokat elérve átadják a jó hírt, és bíztatják az embereket, hogy mi vagyunk a változás, akik képesek változtatni a világon. Ennek keretében érkeztek Magyarországra is.

Szerda reggel, mikor felébredtem szakadt az eső, és rossz idő volt. Aznap még érettségiznem is kellett, és egész nap azon paráztam, hogy délután jó idő legyen, és ne essen az eső, és nem az érettségin. Mikor beértünk a Nyugatiba még nem esett, viszont 5 óra tájékában elkezdett szakadni (ugye 6-kor kezdődött a koncert). Eső ide, eső oda, kimentünk a tetőre, hiába, hogy szakadt. Egyből felfedeztem ismerős arcokat, akiket jó volt újra látni! Rövid időn belül kezdtünk szétázni, így beszereztünk esőkabátot, amit szerencsére árultak, előregondolva az időjárása. Már mindenki virított a kék esőcuccban (mindenki tök menő lett), aztán gyűlt is a nép. 6 órára már szép kis tömeg összegyűlt (közel 4000 ember). Néhány ember már elkezdte énekelni a Süss fel nap! című nótát, hátha van hatása. Hál’ Istennek az eső elállt, és kisütött a nap, olyannyira, hogy szinte már melege lett mindenkinek. Sikerült minden technikai dolgot megóvni az eső elől, így egy rövid rendezkedés és negyed órás csúszás után végre elkezdődhetett a várva várt koncert. Az elején Rontó Attilát hallgathattuk meg, ahogyan bemutatja milyen nagyszerűen tud játszani! Azt hittem, hogy Matt Redman és a Hillsong London, mint külön előadó lép fel. Legalábbis én úgy értelmeztem a hirdetések alapján. A lényeg, hogy egy közös dicsőítő csapatot hoztak össze, és néhány tag váltotta egymást, és így a dalok is változatosak voltak. A koncert elején főleg pörgősebb számokat énekeltünk, mint pl. Tell The World, Break Free, One Way – csak hogy a Hillsong számokat említsem – majd Peter Wilson – a Hillsong London dícsőítő vezetője megkért minket, hogy ne ugráljunk, ugyanis nagyon „kicsit” megmozdult alattunk a talaj, és nem sok kell, hogy zuhanjunk. Magyarul vissza kellett fognunk magunkat. Egyébként tényleg nagyon durván mozgott alattunk a tető. Mikor leálltunk az ugrálással rendesen lehetett érezni, hogy remeg alattunk. (5.-6. sorban) Azért gáz lett volna, ha beszakad, de egyben vicces is, hogy kero koncert közben, Isten imádva lezuhan 4000 ember. Jöttek a lassabb számok. Majd Peter arról beszélt, hogy Istennél nincs lehetetlen, és mindig velünk van. A koncerten is tapasztalható volt a jelenléte, és csodálatos érzés volt közel 3999 emberrel együtt imádni Őt. A Jesus Is-t énekelni, felemelt kezekkel, énekkel, olykor tapssal imádni a Mindenhatót. Majd megnéztünk egy rövid videót a Compassion programról, amelyben főleg árva gyerekeket támogatnak, és tanítják őket, amelyben persze részt lehet venni. Majd arról beszélt a dicsőítő vezető, hogy ma este megváltozik valami. Persze, ha mi is akarjuk. Letehetünk valamit Isten elé, vagy megszabadulhatunk olyan dolgoktól, amik nyomasztanak, mert ő megbocsát, és csak jót akar nekünk. Így azt hiszem aznap este sok fiatal életében változott valami, és tudom, hogy nem egy ember mondta el a megtérő imát szerda este egy bevásárlóközpont tetején, kicsi országunk fővárosának közepén először. És ez csodálatos dolog. Majd egy közöset imáztunk és közösen ordítottunk egy akkorát, hogy még a 10 kerülettel arrébb lévő házakban is hallhatták. Kis túlzással. De nagyon durva volt visszahallani, hogy nem vagy egyedül a tetőn. (ha addig nem vetted volna észre. ) Lényeg a lényegben, megvolt a hatása a koncertnek, és úgy gondolom, hogy nem csak bennem változott valami, hanem a több ezer emberben is. Volt egy meglepetés is az esten, méghozzá az, hogy Matt Redman elkezdte magyarul énekelni a How Great Is Our God című számot. Persze erre mindenki felsikított, és együtt énekeltük vele, egy ideig magyarul, majd angolul. Sok Matt Redman dal is elhangzott az esten, hol gyorsabbak, mint a Dancing Generation, hol lassabbak, mint a You Never Let Go. A Hillsong London főleg Hillsong, illetve Hillsong United számokat énekelt, ami szép és jó, de azért hiányoltam pár saját számot tőlük. Úgy, mint pl. a Follow The Son-t. Matt Redmantól pedig pl. a Facedown-t. Viszont énekelték a kedvenc lassú Hillsong számomat, a Hosanna-t.

Az este folyamán vagy 3-szor elénekeltük a One Way-t, de hát sebaj, így volt teljes az este. Ez volt az utolsó szám is, és ilyenkor már senkit nem érdekelt, hogy beszakad-e alattunk valami, vagy nem, ugráltunk és kész.

Összességében elmondhatom, hogy egy vidám, vicces, de mégis nagyszerű, csodálatos és imádattal teli esténk volt aznap. Hálás vagyok Jézusnak, hogy ott volt velünk, és hogy megáldotta az egészet. Na meg persze a szervezőknek, akik megszervezték, ugyanakkor a Hillsong Londonnak és Matt Redmannak, hogy eljöttek. És azt hiszem, hogy ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, hiszen mindenki mosolygósan és vidáman jött el a koncertről, mint akiben csak úgy pezseg az élet.

Végül két összefoglaló videó a koncertről:

És néhány képet megtekinthettek itt és itt! God Bless!

Szombaton ellátogattam a budapesti Mark Goes To Vegas (ahol is ugyebár Zsombor tépi/tépte a basszgitár húrjait) búcsúkoncertjére a Vörös Yukba.

Amikor leértem végre a yukhoz, már a Fall Listed Mistakes állt a színpadon. A 2 szám alapján amit láttam, és mivel ez volt az első fellépésük, nem igazán szeretnék semmi rosszat mondani. Van jócskán hova fejlődni, myspace-es számok annyira nem rosszak, a tiszta énekkel valamit muszáj kezdeni.

Utánuk jött a The Devil Comes On Horseback, erre már az emberek is elkezdtek beszállingózni a “küzdőtérre”. A beállás során kiderült számomra, milyen zenére várhatok, a srácok a jelenleg virágkorát érő deathcore egyik hazai képviselője. Az az igazság, hogy ezzel a zenével mindig vagyok, hogy lemezről hallgatva kb. 2-3 szám után mindig megunom, természetesen vannak kivételek, de azért élőben nagyon is jók tudnak lenni ezek az együttesek.
Jó hosszas pakolgatás után végre nekikezdtek és neki kezdett a közönség is… Itt az alkalom, hogy kifejtsem véleményem a magyar core scene-ről…
Mindenki nagyon menőn szélmalmozik a vadiúj “Nike Mosh” cipőjében, a koreográfiákat tökéletesen lekopizta a youtube-ról és jó sokat gyakorolt a tükörben. A közönség többi tagjára meg oda sem figyelnek, én is kaptam az arcomba majdnem egy-két ütés, illetve ha meg már véletlenül meglökik a kopasz, kosarasgatyás srácot 3-4 sorral hátrébb, akkor az meg már megy utána, hogy ő majd jól megveri… Közben mindenki annyira trúú, hogy nem bír ki 2 számot a söre és a cigije nélkül, de azért a Bane trikó ott feszít a mellén. Illetve ez a ritkaság, mert a tömeg nagyon részén Despised Icon, illetve egyéb deathcore együttesek polói vannak, de ők a magyar hardcore community. Csak az a baj, hogyha mondjuk megkérdezném, “melyik a kedvenc Minor Threat számod?”, akkor csak nézne ki a fejéből, hogy “mi van?”. Na mindegy, erről ez a véleményem, meg kell még emlékeznem a szemüveges, félre fordított full cap-es, fekete trikós srácról, aki nagyon keményen karkörözött és rugdosott a levegőbe, amikor nem volt benn senki más, ellenben amint jöttek a többiek, megijedt és elfutott.
Visszatérve a zenére, már a második számnál felmerült bennem a kérdés, h nem ezt játszották-e előtte is, illetve sokat gondolkoztam, hogy vajon mi szükség van két énekesre, amikor az egyiknek (most szó szerint idézek… komolyan) annyi volt a szövege minden számban, hogy prii-prii-prii, meg hogy daji-daji-faji… Ez így ment jó pár számon keresztül. Aztán jött az ”utolsó” szám, a bandahimnusz, amelynek a szövege: “The devil comes on horseback, breaks your f***ing neck!”, a zene maga pedig folyamatos 0000-0-00-0-zós breakdown volt. Ennek a “dalszövegét” mindenki kivűlről fújta a teremben, mindenki ugrott a mikrofonért, huh de jó volt. Mellesleg az utolsó szót azért tettem az előbb idézőjelbe, mert 3-szor játszottak el megszakításokkal, 1x elénekeltek valakinek egy boldog születésnapot, amiben az utolsó részt az énekes acapella eldisznózta, majd egyből visszajött a devil comes on horseback…, majd úgy csináltak, mint akik végeztek és hirtelen nekikezdtek újra.

Aztán nagy örömömre (mivelhogy nem akartam lekésni a hévet) jött az MGTV. Sajnos tapasztalnom kellett, hogy a közönség nagy része kinn maradt, de már meg sem lepődöm… Azért Zsomborék is húzták egy picit az időt, de végül ők is nekikezdtek utolsó koncertjüknek. A feloszlás hátterében a folytonos tagcserék megunása (de csúnyán hangzik…) áll, mint magától a basszertől megtudtam. Egyszer már hallottam tőlük élőben 1 számot, így a stílusról már volt fogalmam, ellenben rendesen meglepődtem, attól amit az arcomba kaptam. Technikás death metal a játék neve, és mindez nagyszerűen kivitelezve. A dobok folyamatosan pörögtek, nem vagyok nagy dobos, de szerintem elég profin küldte a dobos, Zsombor ujjait alig láttam, úgy küldte a húroknak, emellett sokszor használt olyan basszustechnikákat, amiket ilyen, illetve egyéb core zenékben nem igazán lát az ember. A gitárosok pedig, főleg Brúnót emelném ki, mert ő gitározott minden számban, kemény tolták a riffeket és a szólók is nagyon királyak voltak. Azon meglepődtem, hogy gitárosok le- és felmászkáltak a színpadról, -ra,  egy idő után szerintem rájöttek, hogy a Flying-V-ből semmit nem lehetett hallani. A hangosítás egyébként is szörnyen pocsék volt, de ezt már a yuktól megszoktam. Az egyetlen gyenge elem számomra az ének volt, de ha jól tudom ez volt a legkényesebb poszt, több tagcsere is volt, úgyhogy annyira nem haragszom az ének miatt , csak a “gyomrosok” nem igazán jöttek át. Illetve talán még a színpadi előadásba tudnék belekötni, még Zsombor mozgott a legtöbbet, pedig ő sem vitte túlzásba, az énekest mintha odakalapáltak volna középre, állt egy helyben. De a zene ezt kárpótolta.
És akkor visszatérek a jó kis közönségre. Kb. 40-en lehettek benn, ennek egy része ahogy észrevettem a bandatagok családtagjai voltak. A közönség olyan bunkó volt, hogy még tapsolni is lusták voltak szám végén, biztos kifáradtak attól 6 szám moshtól… Voltak akik 2 szám után kimentek, és láttam az arcukon a “csalódottságot”, hogy miért nem egy tucatcore együttes áll inkább a színpadon, hogy lehessen verekedni. A gitáros egyik kiszólás tökéletesen tükrözi mindezt: “Bocsi, nincsenek breakdown-ok, mi csak ilyen sz**ok vagyunk.” Pedig pl. a gitárjátékban nagyon durva különbség volt a két általam látott együttes között, tehát a TDCOH gitártémáihoz nem igazán kell 2 év intenzív gitározásnál több, ellenben az MGTV-hez komolyabb tudás szükségeltetik. (Bár mint egyéb forrásból megtudtam, Brúnó sem gitározik 6-8 éve ) MIndemellett úgy lett vége a Mark Goes To Vegas koncertjének, pályafutásának, hogy éppen kezdtek volna bele egy újabb számba, amikor a koncertszervező leszólította őket a színpadról…

Ezután már nem túl sok kedvem volt ott maradni, bár a későbbi együttesek közül biztos voltak, akik kiérdemelték volna tetszésemet . Fellépett még az este során a Flood Has Come, a Ghost Of Shelter, a Forsaken Decay és a Calm Before The Storm. Én viszont jó biztosan elértem a hévet.

És hogy stílusosan fejezzem be a cikket:

R.I.P Mark Goes To Vegas

Mint arról már korábban is beszámoltunk, 24 órás dicsőítés volt a hétvégén. Ugyan nem töltöttem ott az egészet, de a szintén már bemutatott OpenGrave koncertjére ellátogattam.
Igazából ez volt az első alkalom, hogy élőben hallottam őket, és meg kell mondjam nagyon pozitív élmény volt. A dalok jól szólaltak meg, a beugró dobos (Beni – akit azonban a későbbiekben is hallhatunk-láthatunk majd, lévén hivatalosan két tag van ezen a poszton, mikor melyik ér rá alapon) játékán érződött ugyan némi bizonytalanság (ez betudható annak is, hogy nem lett rendesen átrenedzve a cucc az ő balkezességére), viszont ezt könnyen feledtette a nagyon energikus püföléssel.

Andor énekén is pontosan az érződött, amit már másutt olvastam: amíg nem veszi észre, hogy hol van, addig nagyon jól szól. Amint feltűnik neki a tény, hogy emberek előtt áll, akkor kicsit megbicsaklik, bizonytalanná válik. Ennek ellenére a színpadi megjelenése jó, ugrálásra hajlamos.

A gitáros-vokalista Kristóf szerencsére nem nagyon lámpalázas. Neki ez inkább tényleg csak adrenalinfokozó, szóval mind a játéka, mind a színpadi jelenléte nagyon rendben volt. Talán az éneken lehetne kicsit csiszolni.

Norbi a basszusgitárral a nyakában kicsit könnyedebbre vette a figurát, viszont nagyon szépen, pontosan fogta a dallamait.

Ugyan a közönség nem volt túl nagy létszámú, és a többség kicsit kókadozott, de jól felkavarták a hangulatot pörgős zenéjükkel, és nem kis meglepetést okoztak azzal, hogy teljesen saját szövegekkel álltak elő.

Műsoruk után átadták a terepet a Budapesti Autonóm Gyülekezet két bandájának, mind a Jesus Inside, mind a Praise Station kitűnő, pörgős, jól hangszerelt dicsőítő műsort adott. Kristóffal jól kiugráltuk magunkat, kis visszafogott moshra is sor került. És majdnem fejbe lettem rúgva. A keresztény testvéri szeretet jeleként.

Az Úr jelen volt az egész eseményen, érezhettük áldását. Részemről legközelebb viszont mind a 24 órát összehozom.

Íme pár kép az OpenGrave-ről, zenélés közben:

Vörös Yuk, Budapest, 2007.11.24
Fellépők: Pánikhangulat, Mark Goes To Vegas, Brigád

Már egy ideje tervben volt, hogy megnézem Zsomborékat a MGTV-vel, de eddig mindig közbejött valami. Eddig. Mert végre eljutottam egy Mark Goes To Vegas koncertre.

Nem indult egyszerűen a dolog, mert úgy számoltam, az este első fellépője lesz a Mark Goes To Vegas, hogy a stílusban egymáshoz talán valamivel közelebb álló két másik banda egymás után következhessen. Nem így történt, úgyhogy előbb meg kellett várnom, amíg a Pánikhangulat letolja a maga oi-punk műsorát. Természetesen nem a zeneiségre tette a hangsúlyt a brigád – hoppá, bocs, nem a Brigád, hanem a… szóval nevezzük együttesnek –, hanem a hangulatra, amiről vajmi keveset tudtam meg, mivel kint üldögéltem, várva, hogy leteljen a műsoridő. Aki bent volt, biztos élvezte, de ahogy elnéztem, sokan hozzám hasonlóan már az MGTV-re vártak.

Végül csak eljutottunk addig, hogy a Mark Goes To Vegas fogott bele a maga death metalos muzsikájába, és két dolgot kellett azonnal megállapítanom:

1. a szemtelenül fiatal zenekar tagjai jobban tudják, mit csinálnak, mint sok – elvileg – rutinos, jóval idősebb forma, akiket alkalmam volt látni;

2. ma Magyarországon még mindig csak nagyon kevesen tudják, hogy kell kis klubban élőzenét hangosítani, és a Vörös Yuk személyzete nem tartozik közéjük a jelek szerint.

Sajnos a hangzás borzalmas volt, és ahogy láttam, nemcsak kifelé, de egymást és magukat se nagyon hallhatták a zenészek. Mindenesetre az éneket jól hallottam, a basszust úgy-ahogy, a gitárokat lehetett volna jobban is, a dobot szinte semennyire. A dobos lehet, hogy maga se sok mindent hallott, az biztos, hogy nem volt valami meggyőző. Zsombor elég jól elboldogult a basszusgitárral, a két gitáros a maga hangszerével szintén, a hozzám közelebb álló – talán ő lehetett Brúnó – kifejezetten durva dolgokat művelt, amiket én már valószínűleg soha nem fogok tudni eljátszani. Az ’énekes’ Marci jól érezte a dolgokat, a hangja is jól bírta, és eléggé őrült is ahhoz, hogy tudjon hangulatot csinálni és a kezében tudja tartani az eseményeket. Előkerült egy Black Dahlia-feldolgozás is, azzal is jól elbántak a fiúk, már amennyit hallani lehetett belőle. Ha egyben marad a társaság, még sokra viheti, a tehetség megvan bennük, most már koncertek is vannak, még valami jó felvétel nem ártana mondjuk.

A Brigád fellépését már nem vártam meg, nem annyira az én zeném, inkább mentem aludni.

Mindig örülök, ha valami ígéretes fiatal produkciót látok, úgyhogy minden bizonnyal fel fogok még bukkanni további MGTV-bulikon is. Hátha legközelebb még tényleg hallani is fogok mindent, amit kell.

Woohoo! Megvolt az első koncertünk, vagyis egy koncertbeszámoló, a zenekar tag szemszögéből.

Elérkezett a pillanat amelyet mindenki várt! Október 20.-án a kék yukban megrendezésre került zenekarom első élő fellépése!

Már 6 órára ott voltunk a Yukban, attól független hogy mi éjfélkor léptünk fel. Furcsán éreztük magunkat a különböző nu-metál származék zenekarok között, de azért elvoltunk valahogy, szervezkedtünk jobbra balra, szórakoztunk, elütöttük az időt, és kb. minden második ember ismerős arc volt.

Talán leginkább az előttünk fellépő Forsaken Decay állt hozzánk legközelebb, azzal a különbséggel, hogy mi egy dallamosabb irányvonalat követünk, de ez legalább megalapozta a mi műsorunkat, hiszen ők is kitettek magukért, dallamok ide vagy oda, a metál metál marad.

Aztán felpakolásztunk a színpadra az első 10 perc beállítgatásokkal telt, majd beállással, utána kezdtünk is. Nagyon furcsa nekem ez a koncertbeszámoló, hiszen általában ezt közönség szemszögből szokás írni, én meg fennt álltam a színpadon, dehát egyszer egy ilyen is kell.

Csodák csodájára az első néhány szám során már sikerült megnyernünk a közönséget, főleg az olyan “klasszikusok” mint a Words, mindenki tetszését hamar megnyerték, a tömeg mozgott (egészen a színpad tetejére felmozogtak ), a számok között pedig örömittas sikongatás hallatszott (még a felvéte…hmmm). A fényképezők kattogtak (ennek gyümölcsét szúrogatom be itt-ott a cikkbe, szemfülesek már észrevehették), a kamera pedig forgott. A srácok annyira örültek, hogy észre sem vették apró hibáinkat mely néhány alapvető problémából származott: nem hallottuk egymást rendesen, néha magunkat se. Ennek ellenére keményen megdolgoztunk hogy a műsor élvezhető kereteken belül maradjunk így megállás nélkül sikerült végigmenni, itt-ott egy kis improvizációval korrigálva tévedéseinket.

A legnagyobb meglepetést számunkra az okozta, mikor az utolsó szám után a “tömeg” csak azt szajkózta hogy “vissza, vissza!”, majd mikor eljátszottuk a vissza-számot, még egy számra vissza hívtak minket, mi pedig még azon aggódtunk, hogy ki fogjuk-e tudni tölteni a nekünk szánt időt.

Összességében első koncertnek ez hatalmas élmény volt, a közönség nagyon motivált és feldobott minket, remélem a következő műsoron ti is ott lesztek

Össznépi örömködés amerikai módra.

8 után nem sokkal már a Kultiba is értem a többiekkel, gondoltam nem is baj, hogy késtünk, így legalább az olasz vegan To Kill koncertjének talán pont vége lesz addigra mire feljutok. De kiderült, hogy az egyik zenekar még nem érkezett meg, tehát egy órával később kezdődik a hepajkodás. A türelmetlen várakozás okozta izgalmakat a kultis vizezett sörrel próbáltam kompenzálni, de nem ért sokat. Szépen lassan teltek a percek, majd 9-kor be is mentünk a Kisterembe, ahol még egy árva lélek se volt, csak a közel 50 fok. Végülis 20 perccel később már kész volt a római zenekar, a terem is megtelt. Lehettünk legalább nyolcvanan. A To Kill zenéjét igazából csak felszínesen ismerem tehát nem nagyon írnék róluk semmi különöset. Mindenesetre ment a mosh elől, aki meg nem táncikált az bólogatott. Tetszett nekem is a zene, csak kicsit zavaró volt, hogy a számok között legalább 2 percet mindig dumált az énekes. Bár ha jól hallottam nagy igazságokat mondott, viszont kicsit távol állnak a nézeteink egymástól, de ebbe inkább ne menjünk bele. Úgy 35 perc körüli játékidő után be is fejezték. Aztán 10 körül végre eljött amire én is nagyon vártam: a No Trigger a húrok közé csapott, az Owner Operation-nel el is kezdték a bulit. Az amúgyse túl népes Kisterem meglepő módon szépen kiürült, úgy tűnik ezeknek a srácoknak még nem túl nagy a híre itthon, de látszólag ez egy csöppet sem érdekelte sem a közönséget, sem a bandát. Remekül érezte magát mindenki a már említett hőség ellenére is. Koncertjük végén eljátszották a két kedvenc számom (Fish Eye Lens, More To Offer). Itt már gondoltam, kicsit közelebbről élvezem a partit és nem is bántam meg, pár sorát a FEL-nek a mikrofonba énekelhettem (örömködős fej), ami úgy tűnt tetszik az énekes Tom Rheaultnak, mivel (sajnos) én voltam az egyetlen, aki ezt megcsinálta. Na, de sebaj páran jól éreztük magunkat, a többiek meg most azonnal ismerkedjenek meg velük… Az eltűnt tömeg később visszatért, ezek szerint a Set Your Goals vonzotta igazán az embereket ma este a Kultiba. Csodálkozva néztem, hogy mennyire fiatalok, legalábbis fiatalnak tűntek a tagok. Például Matt (a vékonyabb hangú énekes srác, hogy mindenkinek tiszta legyen a kép ) alig nézett ki 15 évesnek. A Dead Men Tell No Tales – Mutiny! kettőssel kezdeni remek ötlet volt. Szinte mindenki együtt énekelte a szövegeket, a hangulat a tetőfokára hágott. Lejátszották minden nagy slágerüket, a közönség pogózott, a No Trigger után visszatért arcok mosholtak meg ugráltak, fantasztikus volt tényleg. Azt hiszem most már kijelenthetem, hogy a Set Your Goals tényleg azt a jókedv csináló hc-punk muzsikát játsza. Remek koncert volt szerintem. Először rossz ötletnek tűnt, hogy a Kisterembe rakták őket, de végül be kell látnom, hogy így sokkal ’családiasabb’ volt az egész. Akár minden hétvégén újra meg újra elmennék egy ilyen jó hangulatú buliba. Hazudnék ha most azt írnám, aki nem jött el ne bánkódjon. Bizony vágjátok a fejeteket a falba vagy kétszer!

avagy beszélgetésem az As I Lay Dying tagokkal.

A koncert után mikor megtaláltam a sapkámat (egyik felében Bleeding Through aláírás mellé akartam az AILD-t), szerettem volna begyüjteni a várva várt autogrammot. A pakolósrác először nem akaródzott segíteni, majd odajött, és miután megtudakolta tudok-e angolul akkor egy kis info-t nyomott hogy kerüljem meg a hajót és a buszoknál várjak, de az infot természetesen nem tőle kaptam Nekem se kellett több, szinte futottam ki a hajóból, de láttam hogy egy-két ügyes embernek már sikerült odaténferegnie, csatlakoztam és mindenki elé beálltam hogy én legyek az első.

Hopsz elkaptam Nick-et! A fürtös kreol bőrű srác kb akkora mint én, ellenben kétszer olyan széles, viszont a kemény külső egy nagyon rendes és aktív srácot takar, aki még a 456. aláírást is mosolyogva osztja ki Mikor Clint-ről kérdeztem, azt mondta, megházasodott, és most egy rendes állást vállalt, hogy teljesen a feleségére koncentrálhasson. Szépen megkértem hogy hívja ki a többieket, és mondta hogy mindjárt beszól nekik (gondoltam jobban járok ha nem rugatom magam s**gbe a biztonsági őrökkel).

Amikor megláttam Tim-et már előre ugráltam örömömben, a promo fotókat elnézve láttam hogy ő a legmagasabb, és hát majdnem 1 fejjel tényleg nagyobb nálam (én kb. 180 cm vagyok). A képen is látszik, hogy vele le lettem fotózva. Ő igazából nem túl bőbeszédű, betudható ez annak is hogy a sok üvöltözéstől kifáradt a torka, vagy csak szimplán kicsit zárkózottabb, nem tudhatom.

Jordan már egy kicsit alacsonyabb darab, viszont ő is termetes, szóval vele sem verekednék abban biztos vagyok. Ő is egy nagyon mosolygós ember, szivesen viccelődik, például mikor említettem neki hogy széjjelnyomódtam és oda a vesém, jóízűen nevetett, és aláírattam vele a pólómat, nagyon örült hogy mi ennyire örülünk neki, természetesen minden tagról elmondható ugyanez.

Most pedig jönnek a komolyabb interjúalanyaim, vagyis Phil, és Josh, az új basszusgitáros.

Phil már alapból cuccostúl jött, mindenki jól elkapta egy fotóra vagy aláírásra nem mintha én kivétel lennék ezalól, viszont ő megállt velünk egy jót beszélgetni, és mivel csordogál az ereimben a tinta, nemtudtam abbahagyni a kérdezősködést.

én: Na, és mi történt egyébként Clint-tel? azt tudjuk hogy megházasodott, de ezen kívül?
Phil: Az az igazság, hogy Clint-nek már amúgy is kilógott a lába a zenekarból, ő
annyira nem szerette ezt a zenét amit mi játszunk.
én: Akkor ő milyen zenét szeret?
Phil: Rossz zenét *sunyi mosoly, bólogatással fűszerezve*
én: Mire gondolsz? lightosabb rockzenék, keresztény rock? Úgy emlékszem
az egyik videótokban ő látható Beloved pólóban.
Phil: Ő, nem lehet hogy én voltam abban a pólóban? ( – nem emlékszem pontosan) Egyébként
igen Clint nem az a keményen metálos arc, inkább a rock
én: Ja igen, van 1-2 kérdésem a Confined videóval, hogy csináltátok az esőt?
Phil: Hát azt egy trükkel csináltuk, egy géppel ami nagy mennyiségű vizet mozgat.
én: Értem, és egyébként, mi az amit a gyerek a betonra rajzol, amit végül az eső elmos
mit jelent ez?
Phil:Ő, a srác valami olyat rajzolt, ami neki nagyon fontos az életében, de végül
mikor elmossa az eső, rájön, hogy mégsem az.
(Megjegyzés: ha a szöveget figyeljük benne is van: “How quickly I forget that this is meaningless”)
ismeretlen fan: És mi lesz az új lemez címe?
én: An Ocean Between Us
Phil: Jaja, ő vágja *újabb mosoly*
én: Vágod, webmagazin, és kapom a híreiteket
Hol van Josh, az új basszusgitáros?
Phil: valamit mit még matat a számítógépen, de szerintem mindjárt odaszólok neki

Megérkezett Josh, tőle aztán lehetett mit kérdezni, hiszen még az első koncertjeit nyomja
az együttessel, friss tag, tehát rendesen ki lehet faggatni.

én: Hi Josh, mizujs? *kézfogás*
Josh: Semmi kül, veletek?
én: megvagyunk, királyak voltatok nagyon
Josh: kösz haver, igyekszünk
én: van amit szeretnék megkérdezni. hogyhogy pengetővel játszol?
Josh: nos, ez azért van, mert eredetileg gitároztam, és arról váltottam
át a basszusgitárra, ezért még nem tudok olyan jól az ujjaimmal pengetni
én: Ó erről jut eszembe egy aktuális kérdés, hogy sikerült a zenekarba kerülnöd?
Josh: Nos, hát ugye az AILD előtt volt egy zenekarom akikkel hasonló zenét
játszottunk, és éppen Tim stúdiójában
- Lambesis Studio? – igen ott vettünk fel pár számot a srácokkal,
és hát nem sokkal később mikor a zenekarom feloszlott, és Clint pont kivált
a bandából, Tim megkeresett hogy vállalnám e a posztot az As I Lay Dying-ban
amire igent is mondtam.
én: Hát az As I Lay Dying basszus-menetek nem olyan nehezek, de mégis
nem volt nehéz megtanulnod egy csomó számot?
Josh: Hát kicsit megizzadtam, ugyanis 3 napom volt körülbelül 9 szám
megtanulására, de szerencsére tényleg nem nehezek, azonban az
új album már kicsit komolyabb ilyen téren.
én: Tényleg, milyen lett szerinted az új album, milyenek a számok?
Josh: Az új lemez felvételei nagyon jól teltek, kicsit azért persze
a stressz is ott volt, nagyon sokat segített Adam, aki a Killswitch
Engage-ben van. Egyébként az új lemez, hogy is mondjam,
kevesebb metalcore, és inkább az igazi metál.
fanok ott: és te milyen zenéket szeretsz?
Josh: Hát nekem nagy kedvencem a Further Seems Forever, akinek a dobosa
anno dobolt a Shai Huludban is *ezzel rámutat egy srác shai hulud pulóverére*

Ezek után még elbeszélgettünk pár zenekarról, majd elköszöntünk
és a legújabb szuperhiper élményeimmel hazautaztam.

És eljött a nagy nap, amire mindenki várt! 2 hihetetlen banda látogatta meg kicsiny városunkat, a hírhedt állóhajón. Lássuk mi történt.

Kicsit szedtem a lábam miután Mátétól visszaértem átvettem az AILD pólót és már rohantam is, összeszedtem a teamet a többiekkel majd ott találkozom. Amikor megérkeztem csodálkozva láttam hogy nem sokan vannak ott, azt hittem tömény sor fog várni mikor odaérek. Az utam befelé szintén kényelmes volt, szokásom szerint elfoglaltam egy szép helyet az első sorban, hogy mindent jól lássak.

Az szombathely-metalcore Embers nyitott egy koncerttel, a srácok előadása nagyon jól megadta az alaphangulatot, kicsit reklámozták az új lemezüket, viszont sajnáltam, hogy nem játszották a Gods Are Traitors-t, de ennek ellenére élveztem a koncertet, és itt még minden végtagom ép volt.

A műsoruk után az AILD road csapata nagy kifeszített AILD zászlókat tett a két gitáros helye mögé, majd egyszer csak füst, fények, és bejöttek a srácok. Stílusosan a Confined-al nyitottak mert nagyon jó intróként hat a dob a szám elején. Az emberek egyszerűen megőrültek! Hihetetlen volt amit produkáltak, én már minden hangomat kiüvöltöttem mert egyszerűen minden szöveget nyomnom kellett. Aztán a Through Struggle közben amikor az új basszeros Josh elkezdte énekelni a refrént, mint ha egy himnuszt hallottam volna, úgy énekeltük együtt a szöveget, hihetetlen volt. Bánatomra akár rajta volt a listán akár nem, kihagyták a Darkest Nights-ot és elfelejtettem megkérdezni (upsz lebuktam most picit), hogy miért. Természetesen az első sort nem adtam senkinek, ennek az volt az ára hogy 5 ember feküdt fölöttem, átmászott rajtam, és nekinyomtak a színpad szélének, de a kedvenc csapatomért hoztam az áldozatot, na meg elment minden hangom. Ja igen. Zárás. Forever. Ha valaki látott már Forever-es koncertfelvételt, akkor tudja miről beszélek, aki nem látott még, sürgősen teperjen YouTube-ra és nézzen meg párat.

Sajna időszűkében nem volt idő vissza-számra, ezért néhány fura alak újra pakolászott feltünt itt ott egy zenész, majd bevonultak a nagydarab, tömény HC-s keményemberek a Hatebreed. Nagyon, csúnyánnéznek, és a zenéjük is csúnyán néz. Nemkicsit. Na itt tűnt fel igazán a közönség színe java, olyan mosh-pit volt amit nem lát az ember mindennap, és be kell valljam ebbe a mosh-pitbe én nem is igazán akartam bemenni, mert szerintem nem élve jöttem volna ki onnan. A közönség szintén elég veszett volt főleg az élboj, na meg azok a srácok akiket úgy kellett ledobni a színpadról. Természetesen itt is elhangzottak az olyan örökbecsű slágerek mint az I Will Be Heard, vagy a This is Now (amit persze szintén üvöltöztem habár már kicsit fáradtan), na meg persze az újabbak mint a Defeatist, vagy a To The Threshold, amik szintén nagyon szép számok, és eléggé ütnek élőben!

A szemfüles olvasók észrevehették hogy a cikk címében szerepel a pt.1 vagyis part one, ez akár arra is utalhat hogy lesz pt. 2 csak figyeljetek.