Mint ezt már mindenki tudja, múlt héten egy ORTT által kiírt pályázat keretében eldőlt a két országos lefedettségű rádiófrekvencia használati joga. Ezt a két frekvenciát eddig a Sláger Rádió és a Danubius Rádió birtokolta, előbbi úgy bő 11 éve, utóbbi pedig több, mint 20 éve. November 19-étől viszont két új tulajdonos, az Advenio Zrt. és az FM1 konzorcium fogja használni ezt a két frekvenciát, a nagyobb lefedettséget adó, eddigi Sláger frekvencián a Neo FM (Advenio), a kisebb lefedettséget adó, idáig Danubius frekvencián pedig a Class FM (FM1) lesz hallható, a jelenlegi állás szerint.

Mint köztudott, a Sláger és a Danubius az ország két legnépszerűbb, leghallgatottabb kereskedelmi rádiója, amit többféle adat is bizonyít. A közvélemény szerint pártpolitikai érdekek játszottak szerepet az ORTT döntésében, amelynek döntőbizottsága pártdelegáltakból áll. Miért is tartja ezt a közvélemény? Mert az egyik nyertes cég, az Advenio állítólag jobboldali, tehát Fideszes érdekkörökbe tartozik, míg a másik nyertes pályázó, az FM1 konzorcium állítólag baloldali, MSZP-s háttérrel rendelkezik. Mindkét nyertes cégnek már van kötődése fővárosi rádióhoz (Advenio – Lánchíd Rádió, FM1 – Radiocafé).

Arról, hogy a nyertes pályázók formailag hibás/hiányos pályázatokkal, teljesíthetetlennek látszó piaci tervekkel, kiskapukat használva, a meglévő budapesti rádiók miatti összeférhetetlenség okán engedményeket kialkudozva nyertek, nem is szólok. Sose érdekelt igazán a politika, és sose ástam bele magamat egy ilyen undorító témakörbe, de meggyőződésem, hogy itt most politikai döntés született. Mint köztudott, az ORTT független elnöke, Majtényi László, akinek nem volt beleszólása a döntésbe, az eset után kifejezte ellenvéleményét, és lemondott tisztségéről. Az ügyről (az eredeti hírt idézve) itt olvashattok bővebben: http://butyok13.wordpress.com/2009/10/30/az-ortt-dontott-bucsu-a-legnagyobb-radioktol/

Akartam is erről az egészről, erről a “pártmutyiról” írni, hogy – a netes aláírásadások mellett – támogassam a Sláger és a Danubius ügyét, de eddig hagytam a témát, mert hát ugye politikai színezetű, ha már mutyizás, politikához köthető dolgokról meg nem szoktam írni. De a sok gerinctelen, nagyképűsködő, mocskolódó, internetes komment miatt, ami éljenzik a döntést, úgy éreztem meg kell írnom, mi is erről a véleményem.

Mindenekelőtt leírom, én ki vagyok. Felvállalom a nevemet, ahogy gerinces emberhez illik, tehát [egy ideig cenzúrázva ] vagyok, “mindössze” 22 éve születtem, és nem tartom magamat bunkónak vagy kulturálatlannak. A Sláger Rádiót családilag szoktuk hallgatni, úgy körülbelül 5-6 éve, a Danubiust sajnos nem ismerem, mert nem szoktam hallgatni. A jövő évi választásokra talán megyek, talán nem. Politikai álláspontomat még mindig alakítgatom, de valahogy nem tudom szeretni egyik pártot sem, és elítélek mindenkit, aki elvakultan egy pártot támogat és egy másikat szidalmaz. Nekem az egész magyar politika úgy nem szimpatikus, ahogy van, mindegy, hogy a szerencsétlen baloldalról, vagy a szerencsétlen jobboldalról van szó. Ahogy a kapitalizmus sem jobb a kommunizmusnál. És sajnálom, hogy igazi demokrácia nem létezhet, mert a hatalmon lévők érdekei mindig fontosabbak lesznek a nép érdekeinél, akiket képviselnek. Én így gondolom. A két rádió megszűntetése pedig igenis ellenérzéseket vált ki belőlem, és szerintem abszolút jogosan.

Ami felháborított, az a sok mocskolódó hozzászólás, amikben embernek nevezett lények helyeslik a két nagy kereskedelmi rádió megszűnését, hovatovább lenéző szavakkal jellemzik a két rádiót, a műsoraikat, a műsorvezetőiket, és ami a legnagyobb pofátlanság, a hallgatóikat. Elegem van abból, hogy többszázezer embert – köztük engem is – egyszerűen birkának, agymosottnak, proletárnak, idiótának, fanatikusnak, médiatalpnyalónak neveznek. Elegem van abból, hogy a két rádiót média- és kultúrszennynek, liberális mételynek, totálgagyi reklámrádiónak, pénzéhes médiaszörnyetegnek, csatornába való hulladéknak nevezik. Hadd idézzem kommentemet az előbb linkelt blogról…

“Azt szeretem, hogy a döntést éljenzők folyton azt hozzák fel, hogy bunkó és unkultúr műsorvezetők voltak a két rádiónál. Milyen érdekes, 3 és félmillió ember szerint nem. És ha valakinek zavarták is a szépérzékét, akkor el lehetett hangolni, nem? Szerintem nem voltak túlzottan bunkók (Bochkorékról tudok csak nyilatkozni), amennyire azok voltak, az meg karaktert adott nekik. Egyébként meg rendes emberek, akik szívesen segítenek másokon, ráadásul megmondják, kimondják a kimondatlan igazságokat a nagy magyar valóságról, amit a kereskedelmi tévék természetesen titkolnak, illetve burkolnak. Ráadásul ezt szórakoztató, emberközeli, megmondós stílusban, ami reggelente emberek tíz-, ha nem százezreit röhögtette meg, ezáltal is jobbá téve a hétköznapjaikat a nagy magyar valóságban. És akkor még nem mondtam azt, hogy a legigényesebb zenei kínálata a Slágernek van, és nem a legújabb műanyag popfosokat nyomják naponta nyolcszor. Ennyit erről. Aki ezekután is örül a megszűnésüknek, annak küldök egy laza nyasgemet.

A hallgatók meg természetes, hogy összefognak, ha szinte családtagként, vagy barátként tekintenek a rádiókra. Igen, vannak súlyosabb problémák is az országban, mint hogy pár millió embernek megszűnik a kedvenc rádióadója, de annak a pár milliónak egy nagy darabot tépnek ki a szürke hétköznapjaiból, amik ezáltal még szürkébbek és depressziósabbak lesznek. Ahogy a hallgatók kedve is.

Magáról a döntésről nem tudnák nyomdafestéket tűrően nyilatkozni. De nem is kell, egyszerűen szánalom ez az ország. Ez a nagy magyar valóság. Hé, csodálkoztok, hogy vezetünk az öngyilkossági statisztikákban?
Magyarország, én így nem tudlak szeretni.”

Miért nem tetszik nekem, ha mások ostorozzák a két kereskedelmi rádiót? NEM AZÉRT, mert én fanatikus hallgatójuk lennék. Hanem azért, mert ez a két rádió nagybetűs SZEREPET tölt be sok, ismétlen, nagyon sok ember életében! Én teljes mértékben meg tudom érteni, hogy emberek ezért képesek összefogni, és szimpátiát nyilvánítani.

Most pedig üzennék azon degenerált tudatú, sznob embereknek, akik a döntés után a két rádió kapcsán mocskolódtak, és degradálóan írtak róluk, és a hallgatótáborukról. Előre szólok, sajnos itt-ott nem fogom tudni megállni a jó öreg “kurvaanyázós” liberális stílust, de azthiszem, ezek az emberek – ha egyáltalán azok – meg is érdemlik.

- Nem vagyok birka, az a jó édesanyád volt, aki megszült Téged, kedves barátom.
- Nem érdekel mennyit keresel, milyen presztízsed van, hány diplomát szereztél, mert az csak és kizárólag rólad állít ki egy nem túl hízelgő szegénységi bizonyítványt, ha emberek százezreit alacsonyítod le, azért mert meg akarnak védeni valamit, amit szeretnek.
- Nem érdekel milyen sznob és álkultur ízlésvilágod van, ha nem tetszik a Sláger vagy a Danubius, megerőltetheted idegpályáidat, és áthangolhatsz egy másik, szívednek és értelmednek kedves rádióállomásra. Idióta barom.
- Bármilyen nehéz is ezt a HVG-hez, Dosztojevszkijhez és jazzhez, vagy bármilyen más “magas kultúrához” szokott szürkeállományodnak feldolgoznia, rengeteg ember, családanyák, pékek, futárok, gimnazisták, sofőrök, szobafestők, nyugdíjasok, tanárok, rokkantak, katonák, és mindenféle-fajta ember szereti a Slágert vagy a Danubiust. Megint csak önnön kisebbrendűségedet bizonygatod, ha ezeket az embereket egy kalap alá veszed, és rájuk aggatod a “birka” vagy a “proli” jelzőt, csak azért, mert neked túl magas az ingerküszöböd kulturális téren.
- Nem nyafogunk, és nem tüntetünk, kedves barátom. Ahogy a rádiók műsorvezetői sem kértek erre senkit. Természetesen Te jobban tudod, hiszen Te nem is vagy a hallgatóság része. Hogyne.
- Fel kéne fognod, hogy egy rádió NEM CSAK a műsorvezetőket és a reggeli műsort jelenti. Ez talán az újdonság varázsával hat, de mindkét rádión van több műsor is, és változatos – a Sláger esetében mindenképp igényes – zenei kínálat is. Talán neked kell komolyzene, vagy jazz, van akinek nem, különbözünk egymástól, gondolom megérted. Ha egyiken sincs kedvedre való zene, nagyon tudlak sajnálni.
- Engem valahogy nem tud zavarni, hogy a Bochkor-Boros-Voga trió állítólag a “bunkóság és degeneráltság megtestesítője”. Ahogyan ez valószínűleg Sebestyén Balázsnál, Vadon Jánosnál, és Rákóczi Ferencnél se zavarna. Akkor most proli vagyok, vagy birka, így 22 éves fejjel? Vagy csak egyszerűen nincs igényem a kultúrára? Ezt nem Te fogod megmondani nekem, nekünk, barátom. Mert úgy érzem, van igényem a kultúrára, csak nem ott és nem úgy, ahogy az neked jólesik. Nem tudom, Te vajon szoktál-e röhögni. Az egy jó dolog, én – örök pesszimistaként – szoktam néha, amihez nagyban hozzájárul a Bumeráng is, Bochkorborosvogával is, és nagy ívben TESZEK RÁ, hogy isteneknek hiszik-e magukat, vagy sem, MERT ENGEM SZÓRAKOZTATNAK. Sok más emberrel együtt, ami a mai nagy magyar valóságban kincset ér. Mert pl. amíg egy közgazdászon vagy egy jogászon, akik nagyon okos és kulturált emberek, rajtuk nem lehet derülni. Ezzel szemben Bochkorék kimondják, amit gondolnak, és görbe tükröt tartanak a magyar társadalom elé, mindezt egy egészséges egoizmussal és idiotizmussal, ami nem káros senkinek az elméjére sem. Reggel pont ez kell sok embernek, hogy ökörségeket halljon, és ezeken szórakozzon, mert a Fővinform vagy a BUX-index nem igazán alkalmas erre a célra.
- Nem érdekel, hogy állítólagosan ezek a rádiók hogy jutottak frekvenciához tizenvalahány éve, csalással, szerződésátírással, vagy kismanók segítségével, és hogy utána hogy szegtek meg mit, az a lényeg, hogy azóta mi lett, hogy jól csinálják, amit csinálnak, és hogy sokan szeretik őket. Úgyhogy egy olyan országban, ahol kiemelkedően magas az öngyilkossági ráta, ahol sok a krónikus depressziós, pesszimista ember, ott eléggé elcseszett egy döntésnek tartom, hogy holmi “gazdasági” érdekekre hivatkozva elvegyenek nem is többszázezer, hanem többmillió átlagembertől valamit, amihez már szinte hozzánőttek, ami a reggeli életük része lett 12-20 év alatt. Barátom, gondolj bele egy kicsit, ez nem Szomszédok, ez a “nép két rádiója”, és ha van is absztrakciós készséged, beláthatod, hogy a mai Magyarországon egy ilyen döntésnek – ha nem is egetrengető, de sokakat érintő – pszichológiai, morális hatása is van. Mert igenis van egy közösség a Sláger és a Danubius körül, amit Te egy szemellenzős stílusú legyintéssel elintézel.
- Még annyit, hogy mi értékes, és mi nem… Vegyük például a Slágerangyal Alapítvány és a Sláger stábjának egyéb jótékony akcióit/gesztusait. És most kérlek, gondolkozz el, ki a hasznosabb a magyar társadalom számára, a Sláger, vagy te, aki fontoskodsz, és osztod a magas lóról az észt a pórnépnek? Ugye-ugye?

Aki ezekután is éljenzi a döntést, és mocskolódik a két kereskedelmi rádió kapcsán, annak nem tudok mit mondani. Mindössze azt, hogy bekaphatjátok a faszomat az összes politikussal együtt. Köszönöm a figyelmet!

Szerző: Phoenix | 2009.10.30. | játékinfo | Eredeti cikk: Megnyitás

Az MMORPG műfaj már jó ideje csak arról szól, hogy mire is lenne érdemes áttérni a World of Warcraftról. Jöttek-mentek a kisebb-nagyobb címek, de a WoW előfizetői táborában az olyan nagy franchise-ok sem tudtak jelentősebb kárt tenni, mint a Lord of the Rings Online, a Warhammer Online, vagy az Age of Conan. Persze mindegyik WoW-killer akart lenni eredetileg, csak hát valahogy egyiknek sem jött be. Most új kihívó lépett a színre, amely az előjelek, a hype, és a szép lassan adagolt infómorzsák szerint valóban képes lehet az MMO-behemótot megszorongatni.

A sztori szerint Atreia gyönyörű világa egykor békés volt. Aion, a világ istene megteremtette a balaurokat, hogy vigyázzanak az emberekre, hogy uralkodjanak felettük, ám a balaurok idővel rákaptak a hatalom ízére, egyre agresszívebbek lettek, mígnem Aion sem tudta már kordában tartani őket, így meg kellett teremtenie a tizenkét Empyrean nagyurat, hogy megvédjék a bolygó lakosságát. A két felsőbbrendű faj között hosszú és elkeseredett háború dúlt, mire eljutottak arra a pontra, hogy nincs értelme folytatni, be kellene fejezni a csetepatét, ám a balaurok nem akartak békéről tárgyalni, inkább lerombolták az Aiont megtestesítő Örökkévalóság tornyát. Ez ahhoz a katasztrófához vezetett, hogy Atreia világa – képletesen és szó szerint is – kettészakadt. A torony helyén létrejött az Abyss. A világ két különálló felén két különböző emberi faj alakult ki, és a belőlük “felemelkedett” daevak, az elyosok és az asmodianok. Az elyosoknak, akik a világ alsó felén ragadtak, egy közeli csillag fényének köszönhetően nem kellett sok változást elszenvedniük. Környezetük termékeny és virágzó, ők maguk megmaradtak emberinek, felemelkedésük után fehér szárnyakon repülnek. A világ felső felén élő asmodianoknál már sokkal mostohábbak a körülmények. Szemüknek alkalmazkodniuk kellett az állandó félhomályhoz, kezükön-lábukon karmok fejlődtek, és fekete szárnyakat kaptak. A két faj évszázadokig nem foglalkozott egymással, mígnem belekezdtek az Abyss felfedezésébe. Amint ott egymásra találtak, az elfeledett gyűlölet újraéledt, mivel egymást okolják a katasztrófa miatt, de közben a közös ellenséggel, a balaurokkal is számolniuk kell.

Erre a három fajra vezethető vissza egyébként az Aionban bevezetett PvPvE rendszer, vagyis a két, játékosok által irányított, és a harmadik, MI-vezérelt faj egymás ellen. Karaktergenerálásnál mindenekelőtt választanunk kell az Elyos és az Asmodian fajok közül. (Természetesen egy szerveren csak az egyik faj oldalán indíthatunk karaktert.) Ezeken belül négy kaszt áll rendelkezésünkre, amelyek a felemelkedés során – amikor a közönséges Atreiai halandóból Daeva lesz – kétfelé elágaznak. Vagyis kis túlzással azt mondhatnánk – a mágiahasználók körül ugyanis van némi kavarodás –, hogy végül mindenki megkapja kedvenc WoW-os kasztját… Mint mondtam, további fajválogatás nincs, de a rendkívül sokoldalú karaktergenerálónak köszönhetően csinálhatunk mindenféle testarányokat, bőrszíneket, akár hegyes füleket is, úgyhogy aki törpével, gnómmal, vagy kékbőrű elffel akar játszani, kifarigcsálhatja magának. A két lábon járó tehén, a nyáladzó butaképű ork, na meg az oszlásnak indult hulla már problémásabb eset, na de hát amúgy is, ilyenekkel ki akarna játszani…

Röpke pár órácska múltán, amint kész a karakterünk és belépünk Atreia világába, a megfelelő faj kezdőhelyén találjuk magunkat. Ebből ugyebár mindössze kettő van, a küldetéssorozatok elég lineárisak, tehát ha több karaktert is akarunk indítani, akkor a kezdő küldetéseket már fejből fogjuk csinálni. Ezen missziók bőséggel vannak szövegezve, tehát aki mélyebben bele akarja ásni magát a világ történetébe, az ezeken keresztül megteheti. A fontosabb küldetéseknek saját kis intrójuk is van. A kezdőhelyen 25-ös szintig kell fejlődnünk legalább, hogy beléphessünk az Abyssba, ahol a komolyabb zsákmányokért folyó harcok és a PvP megkezdődik. Nem szükséges egyébként végtelen grindelésbe kezdeni a jó felszerelés megszerzése érdekében, a játékosok maguk is viszonylag jó holmikat tudnak előállítani. Az abszolút legjobb fegyverekért, páncélokért természetesen keményen meg kell küzdeni.

A játék nagy érdekessége a repülés és a légi harc. Kicsit kétkedve fogadtam a dolgot, hogy itt már tízes szinten mindenféle “ellenszolgáltatás” és teljesítmény nélkül repülhetünk, de ennyire azért nem egyszerű a helyzet. Először is, mert a repülés erősen korlátozott idejű, főként a kezdetekben. Másrészt pedig nagyon sok helyen egyáltalán nem is engedélyezett. A légi harc egyébként igen érdekes. Egyrészről egy nagyon kellemes újfajta élményt nyújt, másrészről viszont nagy odafigyelést is igényel, hogy három dimenzióban gondolkozzunk, ráadásul a fent említett időkorlátozás miatt mindezt gyorsan tegyük. Az Aion egyébként szemlátomást azzal operál, hogy egy kicsit minden egyszerűbb, és egy kicsit könnyebben kapunk meg mindent, mint a WoW-ban. A repülés csak egy példa, de végülis ezekkel a korlátozásokkal teljesen rendben van. (Volt egy játék, ahol gyakorlatilag semmit nem kellett tenni, hogy repülhessünk, már egyes szinten szárnyunk nőtt. Olyan nagy sikere volt, hogy már a címére sem emlékszem… )

Leegyszerűsítették például a gyűjtögető skillt, amelyet meg sem kell tanulnunk, simán szedegethetünk növényeket és érceket is ugyanazzal a skillel. Az egyéb szakmák is kissé furcsán sikerültek. A kovácsmesterség fejlesztése például úgy történik, hogy egy szobán belül szaladgálunk az üllő és a mester között, aki adja az új recepteket, meg az alapanyagokat is. A gazdaság is kissé enyhére sikerült, legalábbis ha a mai magyar körülményekhez viszonyítjuk… Én kisebb szinteken nem nagyon kerültem anyagi zavarba, mindig mindenre volt pénzem: skillekre, fegyverekre, páncélra, inventory-bővítésre, pedig nem tettem érte semmi extrát, csupán eladtam a szemetet, ami questelés közben összegyűlt. Éppen ezért rengeteg úgynevezett “money sinket”, azaz értelmetlen pénzköltési lehetőséget találunk a játékban. És sokkal feltűnőbbek, mint a WoW-ban. Ott is volt tundramamut hátas mintegy 20000 aranyért, de itt például bőrfestéket vehetünk valami 600000 kreditért! Nem, nem a bőrruhára, az arcunkra! Amit a karaktergenerálásnál teljesen ingyen megtehetünk, az később eszméletlen összegekbe kerül. De olyan NPC-t is találtam, aki a karakterünk nemét tudja megváltoztatni… (De ezt nem próbáltam ki, így az árát se tudom, se azt, hogy hogyan csinálják. )

Ezek az egyszerűsítések alapvetően nem is lennének annyira zavaróak, de itt nem állnak meg a furcsa designbeli döntések. Az Aion ugyebár havidíjas játék, ami önmagában nem is lenne baj, manapság ez már csak így megy az MMO-k háza táján, csak egy kicsit feltűnően húzzák a játékosok idejét. Először is a küldetésrendszer egy kicsit nehézkes. Láttunk már sokkal jobbat is ennél, például a Warhammer Online-ban, anélkül, hogy WoW-féle QuestHelper Addonos túlzásokba esnénk. Aztán a gyűjtögetés is kellemetlenül lassú. Itt nem egy progress bar van, hanem mindjárt kettő, az egyik a siker, a másik a kudarc, és valahogy nem érzem az időm elvesztegetését ellensúlyozva azzal az “izgalommal”, hogy drukkolhatok a “siker-csíknak”, hogy az legyen meg előbb. A legidegesítőbbek viszont az oda-vissza szaladgálós küldetéssorozatok. Van ezekből olyan is, hogy menjek el valahova, ott beszéljek valakivel, aztán már mehetek is vissza, még csak harcolnom sem kell egy percet se. Ezek nem túl nagy problémák, különösebben nem is zavaróak, csak éppen feltűntek. A legnagyobb problémám a játékkal végül is az volt, hogy a WoW-os berögződéseim ellenem dolgoztak, gyakorlatilag mindennek a nevét meg kellett tanulni újra, vagy ugyanaz a kifejezés esetleg itt mást jelent. Ez persze nem a játék hibája, pár extrém esettől eltekintve. A mai napig nem értem, hogy itt a hátizsákot miért cube-nak, azaz kockának hívják, és ha nagyobb batyut akarok, akkor miért cube-artisant kell keresnem… “Elvtársak… a krumplileves, az legyen krumplileves…”

Ami miatt nagy valószínűséggel sokan felfigyeltek az Aionra, az a játék grafikája. Már az első képeken is látszott, hogy nem mindennapi MMO grafikával lesz dolgunk, emiatt különösen kíváncsian vártam a teljes verziót, hogy ebből mennyi lesz igaz, és nem kellett csalódnom. Az Aion a legszebb MMO, amit eddig láttam, márpedig láttam már jó néhányat. Találni persze apróbb hiányosságokat, ha valaki direkt azt keresi, de semmi olyasmi, ami konkrétan szúrhatná az ember szemét. Hangok terén már kicsit felemás a helyzet. Az aláfestő zenékkel nincs semmi gond, azok nagyon kellemesek, de néhány karakter hangja kifejezetten irritáló, és a mágusok “varázsigéi” is igen hamar unalmassá válnak. A kezelés sok újdonságot nem tartogat, aki látott már MMO-t, annak nem fog meglepetéseket okozni. Pár kellemes apróság van azért, de ezeket hamar meg lehet szokni. (Vannak emote-ok, aminek hatásuk is van, például ha leülünk pihenni, akkor gyorsabban gyógyul a karakterünk. Aztán vannak a chain-skillek, amelyekhez még csak nem is kell egy második gombot megnyomnunk, az alap skill ikonját lecseréli az újra.)

Összességében véve az Aion nagyon kellemes új élmény jelentett számomra. Bár sok újdonságot nem nyújtott, majd’ minden elemét láthattuk már máshol is, ez az új keverési arány azonban nagyon jól sikeredett. A hab a tortán a kimagaslóan szép grafika, és a “saját szárnyakon repülő humanoidok” is sokaknak érdekes téma lehet. (Angyal-fetisiszták, Aionra fel!) Aki tehát egy kicsit is érdekelt az MMO-k világában, az mindenképp nézze meg közelebbről.

Nem kapcsolódik az aionhoz, de úgy éreztem fontos téma. Eddig se volt aiontól sok kívül eső poszt és ezután se lesz, nem kell aggódni, hogy elbulvárosodik a blog!

November közepén már új adók szólhatnak a Danubius és a Sláger helyén az ORTT döntése után.
Tiltakozunk!
Nem számít hogy Bochi vagy Balázs az isten, a cél a fontos, hogy mindenki hallhassa kedvenceit!

Ha Te is feliratkozol csak a neved fog megjelenni itt a weblapon a többi adatot adatbázisban tároljuk és a rádiók rendelkezésre bocsájtjuk, hátha tudunk vele segíteni. Kérlek szólj ismerőseidnek is (msn, skype,e-mail, fórum,…) hogy meggyőzően sokan legyünk. Ne 10-20 ember döntse el, hogy mit akar 10.000.000!!!!

Itt iratkozhattok fel: http://www.hallgatokaradioert.com

‘Ket karodban ringatozom
csondesen.
Ket karomban ringatozol
csondesen.

Ket karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Ket karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.

Ket karoddal atolelsz te,
ha felek.
Ket karommal atolellek
s nem felek.

Ket karodban nem ijeszt majd
a halal nagy
csondje sem.
Ket karodban a halalon,
mint egy almon
atesem.’

(Radnoti Miklos – Ket karodban)

‘When the thorn bush turns white that’s when I’ll come home
I am going out to see what I can sow
And I don’t know where I’ll go
And I don’t know what I’ll see
But I’ll try not to bring it back home with me

Like the morning sun your eyes will follow me
As you watch me wander, curse the powers that be
Cause all I want is here and now but its already been and gone
Our intentions always last that bit too long’

(The Black Ghosts – Full Moon)

Sziasztok retkek! Nem, nem halt meg a Revoblog, bármennyire is reméltétek! Mint a főnixmadár, feltámadtunk porainkból, és el is mentünk az aktuális conra, a nyári Nyaconra, ahol picit trollkodtunk is, de ami fontosabb, hogy fotóztunk is! A képekből most (bőséges) ízelítőt kaptok. :3 Itt jegyzem meg, hogy a fotókat több ember készítette, méghozzá én, Thrazz, Thrazz barátnője és Feito, úgyhogy így nézzétek.
Valamint itt kérnék meg rá MINDENKIT, hogy a blogról, illetve a szünetelésről NE ITT kérdezzen/kommenteljen, lehet nekem privátban üzenni is, ha nagyon be vagytok sózva. -_-
Vigyázat, sok kép, tehát csak akkor menj tovább, ha nem modemes vagy! (Azt remélem már mondanom se kell, hogy kattintásra bejönnek nagy méretben…)

Sztandard conos életkép.

Természetesen fél Soul Society is képviseltette magát...

Bögyöskének semmi esélye sincs Eperke ellen!

Na, ez már mindjárt izgalmasabb fájt!

Ha jól tudom, ez Zoro. Csak így, egy R-rel.

Öröm látni, hogy vannak igényes cosplayek is.

Mikrofonja is van, szárnya is van, és nem madár. Mi az? o_O

Itt kezdődik a jó cosplay. :3

Shion, az egyik személyes kedvencem a conról. Hát nem aranyos? :3

Hauuu~ Omochikaeriii?

Az angyalok kikérik maguknak, hogy ők csak békés, jóságos lények lehetnek.

Aki megmondja, hogy ők kiket-miket cosplayelnek, az kap egy csokit.

A szépség és a szörnyeteg?

Ne kérdezzétek mit keres Gauron mechája a hölgyek társaságában, én se tudom.

Ha jól tévedek, az ott Licorne... Jesszus, mit akar tőle Gauron??

Csak azért, hogy a kígyó se panaszkodjon.

Kép Batmanes seprűvel. Tudnék mást kommentet is, de az gonoc lenne.

Azé' vele ne kötekedj...

...mert ezt fogja csinálni veled is. ^^'

Apropó, a halál több formában is jelen volt...

Haláli jó cosplay, mi?

Ne, megöltétek Mikut! TI SZEMETEK!

Van aki elégedetlen volt a büfével. Vagy a yaoi népszerűségével, mindegy.

Természetes voltak kint táblások is. A bal oldali lány például nem kedveli a helyiszépfiú Szászukecicát.

Volt olyan, aki az állatok jogaiért kampányolt. Hogy milyen állatok jogaiért...?

Hát a cicalányok jogaiért...

Meg a nyuszilányok jogaiért...

Ne feledkezzünk meg a vadmacskákról se...

Ha már táblák és kampányolás, íme a firkafal vasárnap fél 3-kor...

...és fél 6-kor teljesen más tartalommal.

Ha valakit érdekelne a firkafal vasárnap késő délutáni állapota, nagyban, “összemontázsolva”, akkor a következő címen megtekinthető és a Download gombbal le is tölthető teljes pompájában az általunk összerakott firkaFail-es kép:
KATT
Ha meg valaki netán kíváncsi lenne a trollkodásunk “eredményére”, az itt megnézheti az aláírásgyűjtő füzetünket:
KATT
(Mielőtt még valaki leszólna, vagy kioktatna minket, poénból csináltuk, és egyáltalán nem kell komolyan venni.)

OFF: Pimp My Ride Anime Style! (Az Animeland Honda Civicje.)

És persze voltak még különös alakok... Például a Nintendóért rajongó szárnyas csajok...

...gólyalábas steampunk úriemberek...

...óriás-Pikachuk, akik közt egy ikerpár is volt...

...és egy vihorászó Joker is, aki a vége felé már annyira fáradt volt, hogy bárkit legyilkolt volna.

A con népszerűségét jelzi, hogy megjelent kedvenc pizzaimádónk is...

...és megtisztelt minket jelenlétével maga Yoruichi is! o_O

Köszönöm a figyelmeteket!

‘We stand above the water – sun, cat, plane tree, me
and our destiny.
The water is cool,
The plane tree is tall,
The sun is shining,
The cat is dozing,
I write verses.
Thank God, we live!..’

(Nazim Hikmet – Tale of Tales)

Üdv mindenkinek. Hosszú szünet után ismét részt vettem az aktuális conon, mindkét napon, sőt, nemcsak én, hanem a blog társszerkesztői is jelen voltak többé-kevésbé. Viszont kezdek rájönni, hogy a conban a legjobb dolog – megfelelően érdekfeszítő programok híján – talán mégiscsak maga a hangulat, a társaság, a megjegyzések, és a random tömeg, ahogy már mások is írták és mondták előttem. Nem pedig a “változatos és tartalmas” programok, úgymint DDR, karaoke, és anime-vetítés. Hát itt egy személyesebb jellegű poszt a conról, 3rd party benyomásokkal (IN PROGRESS), és pár képpel kiegészítve.
(FIGYELEM: Bocsi, a képek nagyok, MODEMESEK és LASSÚ NETESEK óvakodjanak!)

Szombat

Nos tehát, szombat reggel. Logisztikai hibák miatt nem volt jegyem, így korán kellett mennem jegyet venni, szombatra is, meg vasárnapra is. A koránt ne tessék komolyan venni, úgy fél 8 tájékán érkeztem a PeCsához, ahol konstatáltam, hogy ott bizony akkorra már tekintélyes (fogalmazzunk őszintén, k*rva nagy) sor állt, főleg a helybenvásárlós bódé mellett. Hát mit volt tenni, beálltam a végére. Telt-múlt az idő, a sebességünk már a fényéhez konvergált, úgyhogy gondoltam egyet, és felhívtam Thrazzont, hogy ő ugyan hol van, mert olyan jól megcsinálta múltkor is az előrefurakodást. Nem veszi fel. Kicsit később megint hívom, jön egy álmos WTF hang, ami közli velem, hogy most kelt fel, nem vette észre a csörgést sem, meg stuff, és itt lesz 20 perc múlva. 50 perc múlva stílusosan meg is érkezett ez az állat, és sikerült megtalálnia engem a sorban GPS nélkül. Kis eszmefuttatás után eltűnt a rákba, valahova előre, majd visszatért egy vasárnapi jeggyel, mert hogy ugye aki túl sokat vett előre (lányismerős), attól lehet ilyet is venni… Aztán megint lelépett, mikor arról érdeklődött, hogy szándékomban áll-e végigvárni a sort, mire én lakonikus “mi mást tehetnék?” kérdéssel válaszoltam. Aztán telefonon hívott, hogy menjek szépen előre a kanyarhoz, ahol ő is áll, és valamit bűvészkedhetett, mert nem vette észre senki, hogy úgy kb. párszáz embernyit csak úgy előrébb jöttünk a sorban. (Ezutón is sorry emberek.) Kicsit még elmélkedtünk a conokról, meg a jelenlévőkről, derültünk az “I Love Yuri” táblát hordozó srácon, aztán Thrazz rokonokra, családi ebédre, meg a barátnőjére hivatkozva lelépett.

Pénztárnyitás után cirka háromnegyed órával sorra is kerültem (pedig viszonylag sor elején álltam), aztán fel is tettem a szombatit, majd hívtak Mionék, hogy mégis merre vagyok, ami azért is fontos volt, mert nálam volt 3 db kétnapos jegy a részükre. Végülis megtaláltak, jegyek fel, aztán egy idő múlva megtaláltuk, hogy hol lehet gyorsabban is bejutni. (Naná, hogy a PeCsa túloldalán, a másik bejáratnál, persze.) Itt éltem meg első wétéef pillanatomat, mert a biztonságiak ellenőrizték a táskákat. Micsoda sirályság már!

Miután beszabadultunk az intézmény területére, a lányok persze rögtön elkezdtek Resident Evil-t keresgélni, amit tényleg nem ajánlok olyan helyen, ahol a népsűrűség négyzetméterenként 12 ember. De mi tagadás, találtak is Resi cuccot, úgyhogy megérte a dolog. Még körbementünk (párszor), hogy mégis mi micsoda, meg mi merre hány méter, meg hogy LOL yuri tábla megint, aztán én benéztem a nagyterembe, ahol épp AMV-vetítés folyt, így ott ragadtam, Mijonék meg eltűntek ki tudja merre.

Az AMV-vetítés végén Tonya bekonferálta a MAR2-t, amit vártam, de hát, meg kell hogy mondjam, nagy pofáraesés volt, és csalódnom kellett benne, több okból is, egy páran tudják is miért. Na szóval az AMV-blokk után gondoltam, ha már itt ülök, és van helyem, akkor jöjjön a cosplay-verseny is. Ami egész jó volt, csak 1) nem volt nálam optikai zoomos fényképezőgép, és 2) a vége felé már kicsit untam. A bekonferáló csaj meg kész káosz volt szegény. Aztán amint vége lett a CP-nek, tudtam, hogy az AMV-verseny jön, de ahhoz már nagyon nem volt kedvem, meg különben is, az előzőek után én még szavazzak is az effektorgiás AMV-kre? Úgyhogy irány kifelé a nagysátor környékére, megkeresni a kedves társszerkesztőket, akik amúgy is próbáltak elérni mobilon az AMV-vetítés alatt, mikoris visszaírtam, hogy bizony én szart se hallok.

Közben letelepedtem a kis hídra, kitölteni a szavazólapokat (megjegyzem, amihez tollat nem adnak), meg szomjat oltani, aztán csak kilyukadtam a mangakissza környékén Mionéknál. Az Akita Inus unalomprogram ment ekkor a szomszédos sátorban, ami valahogy senkit se akart érdekelni, pedig azt hittem, érdekes lesz, képekkel, Győzikével, meg stuff. Ezekután vicces módon úgy döntöttem, én mégiscsak bemegyek vissza az objektumba, megkeresni a szavazóládát, hogy azé’ má’ ne késsem le a leadási határidőt, de átjártam az egész PeCsát, hiába, nem találtam egy ládikót se. Ennyit erről… Erre Mionék megint eltűntek, de gondolom nem állok neki megint keresgélni, hanem leülök a kültéri színpad szélére, a nagysátor mellé, mert már ment a Zenről szóló előadás. Ami tök random mindfuck érzés volt, szóval megérte, meg különben is, elvont, nagyon elvont filozófia volt, úgyhogy jó volt. Amire meg nem is gondoltam, hogy a lányok is a Zen előadást figyelték. Meglepő volt.

A Zen tanítás után még belehallgattak kicsit a fanfices dumába, aztám járkáltunk még az épületben, meg kommentáltuk a dolgokat, majd közös elhatározással arra a következtetésre jutottunk, hogy mára nincs már több érdekesség a helyszínen, úgyhogy elhagytuk a PeCsát, Mionék elindultak haza (ami nem kis út con után, hiába pestiek), én viszont még visszamentem, hogy megtrolloljam egy “ismerősömet”, akivel még sose találkoztam. Trollkodás után viszont én is feladtam, és a Wonderful Days helyett inkább a wonderful Városligetet választottam, és hazaindultam. Folytatása következik.

Vasárnap

Gondoltam felkelek 8 körül, és nagyon (ismétlem, nagyon) lazán reggelizek, készülgetek, stb. mert van idő bőven a 10-es nyitásig, de mit ad isten? Felébredek kb. háromnegyed 10-kor, hiába állítottam be a mobilomat ébresztésre; bealudtam. Remek. Úgyhogy nekiálltam hát szépen reggeli teendőket intézni, meg reggelizni, meg ilyesmik, közben egyre idegesebb voltam, hogy lehetek ilyen béna, meg hogy lehet ilyen béna a mobilom. Közben élvezhettem, ahogy az anyám meg a bátyám jól szórakoztak ezen, és jöttek a kárörvendő, ironikus, meg gúnyolódó megjegyzésekkel, ami abszolút nem segített, inkább csak lassított. Nagy nehezen végülis elindultam, és a connál voltam negyed 1-kor.

Tudni kell, hogy vasárnapra Thrazzonnal, a barátnőjével Mayával, meg még egy közös ismerősünkkel, Zitával voltam “beosztva”. Bejutás, és kis telefonálás után már jöttek is értem a lányok, hogy elvezessenek Thrazzonhoz, aki épp gózott, és ekkor tudtam meg, hogy bizony nem mással, mint Anonymous “Google a barátunk” Garfielddal, nagy Melty Blood mesterünkkel játszott, akivel most először találkoztunk IRL. Kicsit tébláboltunk a go tábla körül, de mivel hosszúnak ígérkezett a meccs, ezért a lányok elindultak körbenézni a pultoknál, jobb híján pedig én is hozzájuk csapódtam. A körút után visszatértünk, és végre valahára Thrazzonék is befejezték a játékot.

Tulajdonképpen a vasárnapot nem tudom nagyon ragozni, mivel programokon nem voltunk, inkább csak nézelődtünk, kommentálgattunk, társalogtunk, a lányok meg Garfield CP-seket fotóztak közben néha-néha, meg haverkodtak, aztán meg visszatértünk a workshopba. Aholis Thrazz meg nekiállt megint gózni, de most egy oktatóval. Mi négyen azért leültünk ugyanott, beszélgetni erről-arról, pl. a Melty Blood kombókról, mert egy srác ott helyben nekiállt a laptopján Meltyzni. Szóval kicsit kockultunk Garfival, amiben csak azt sajnálom, hogy Mayáék nem tudtak mit hozzászólni. Nehéz a kockákkal bírni, ugyebár. Három(?) körül Zitának mennie kellett, így maradtunk hárman (illetve négyen, de Thrazzt ki nem sz*rja le?), ez valamicskét változtatott a helyzeten, voltak vicces beszólások is az asztalnál, meg Mayára csak úgy ráindult egy rasztahajú csákesz, aki pólót nyert. Miután Thrazz döntetlenre végzett, felkerekedtünk megint, újabb fotóvadászások Garfi részéről (nem viccelek, komolyan vadászott egy-két cosplayes lányra), aztán…

Hű, a francba, így 5 nap távlatából felidézni, basszus… Tudjátok mit, csináljunk egy TIME WARP-ot! Időrendtől függetlenül, lássuk csak, mit lehet még említeni? A nap, vagyis inkább délután folyamán többször elkeveredett Garfield, ilyenkor általában én vele tartottam, mert remekül megtalálta a jó cépéseket, sőt a karaoke sátorban nem tudom már miért, de a feliratok magyarra fordításáról cseréltünk eszmét, már amennyire a kakofónia engedte. Egyik alkalommal, mikor Garfield elkavarodott, mi mindnyájan kimentünk a PeCsa elé, mert Maya és Zic fotózkodni akartak, vagy stuff. (Nagy titkot árulok el, ha közlöm, volt náluk (rajtuk) nekofül, csengő, meg póráz? Ugye nem? Jó, nekem már mindegy… :S ) Úgyhogy katt-katt, katt-katt, aztán, ha jól emlékszem, az én ötletemre kihívtuk Garfieldot is mobilon, hogy ugyan már látogasson meg minket. Következett még több katt-katt, meg lulz és Garfield zavarba hozása. Aztán valamikor vissza is mentünk, nyilván, TIME WARP vége. (Itt jegyezném meg, igen, Maya és Zic fotózkodtak az “I Love Yuri” tábla alatt is, because it is lulz. Valami perverz állat a tömegből, aki épp arra járt, meg rögtön le is kapta őket.)

Úgy körülbelül, azthiszem fél 5 körül Thrazz és a barátnője úgy döntöttek, hogy ideje menni, közben a PeCsa “udvarán” összefutottak Anonymous “Pedo Note pólós” Luggeriano-val. Mi csak később találtunk rájuk nagy diszkurzus közepette, mert előtte épp Garfielddal okoskodtunk valahol a folyosókon. (Ezúton is köszönöm Thrazzon, hogy tájékoztatsz, miszerint MEP AMV-t készülsz vágni Luggiékkal. WTF.) Becsatlakoztam én is a dialógusba, beszélgettünk picit arról, hogy sokan egyszerűen el se olvassák, vagy tojnak az AMV-versenyek szabályaira. Garfield mindeközben ellépett valahova, ha jól tudom, az időben csúszó tombolasorsolás miatt.

Aztán végülis elköszöntünk Luggitól, megindultunk kifelé, de azért szóltam nekik, hogy bunkóság lenne csak úgy lelépni Garfieldtól való elköszönés nélkül, tehát Thrazz felhívta, oszt mindhárman jól elköszöntünk tőle, majd kicsivel később én is Thrazzonéktól, és mindenki hazatért, hogy jól felmenjen MSN-re (vagy nem), meg jól feltöltse a képeit a gépre (vagy nem). Teh End.

Mások benyomásai

Ide még majd jönnek dolgok… :3

Száraz értékelések

Most pedig essünk túl a száraz felsoroláson, vegyük sorra a programokat, a con különböző aspektusait, pár szóban összefoglalva, értékelve;
(Az értékelés nem azt jelenti, hogy aktívan részt is vettem az adott programban, csak egy szubjektív benyomás az összképről/hangulatról, már ahol eleget voltam/láttam.)

Harcművészeti bemutatók [?/10]
Szinte semmit nem láttam belőlük, csak annyit, hogy bambuszrudakkal hadonásznak, úgyhogy nem tudok véleményt nyilvánítani, de szvsz jó ötlet az ilyesmi, végülis a keleti kultúrát terjesztjük, b@ssza meg, ami nem csak anime-manga-figura-dorama-yaoi-jrock-VK-DDR.

Anime-vetítések [?/10]
Nem tudom, még mindig jobb otthon, a monitor vagy TV előtt megnézni a múvikat. A Wonderful Daysről valamit hallottam, bele akartam nézni, de végülis nem lett belőle semmi. A Death Note filmet már láttam, a Hellsinget meg egyrészt nem szeretem annyira, másrészt, EMBER, majdnem éjfélkor volt vége, LOL. Másnap. A Karasról azt se tudom eszik-e vagy isszák, a Tekkonkinkreet-ről meg hallottam, hogy WTF, de én akkor már rég otthon voltam, úgyhogy ennyi, no movie for meh.

AMV-vetítések [7/10]
Viszont AMV-t egész feelinges nagy tömeggel együtt nézni. A hangtechnikát valahogy nem éreztem az igazinak, mondjuk persze ne várjon az ember multiplex mozis hangot a PeCsától. :3 Remek ötlet a környező országok conos AMV-inek blokkban leadása (yey, leadták a Gendo’s Paradise-t, kár hogy angoltudás erősen kell hozzá), de szerintem biztos voltak, akik unták ezt az egész “tisztelegjünk a külföldi kollégák előtt” dolgot. Meg mondjuk még mindig nem értem, miért csak akkor jó egy AMV, ha orrba-szájba effektezik a mesterek, szét van maszkolva, és 6 rétegből áll. Aztán jött a MAR2, ami szar lett, és nem, nem csak azért, mert voltak benne olyan részletek, amiken komolyan senki nem röhögött. Csalódás volt, és számomra egy nagy töréspont lett aznap. :[

AMV-verseny [?/10]
Az előzőek miatt az AMV-versenyt elvből mellőztem, de látatlanban én Rudymesterre szavaztam. Volna, ha találtam volna szavazóládát, de nagyon jól eldugták őket, lévén egyet se találtam. C’est la vie. :/

Cosplay [VERSENYZÖK [8/10], NÉPEK [7/10]]
Csak a craftmanshipről tudok érdemben nyilatkozni, a performance teljesen kimaradt. Relatíve egész jó volt a felhozatal, egyéniben Vörös Dóra (Sky Girls – Ichijo Eika), csoportosban pedig a Teljesen Egyedülálló Legendás Alkimisták (FMA – Ed, Winry) volt a favorit. A konkrét szavazás az előbb ecsetelt ok, az elveszett szavazatládák miatt nem történt meg.
Versenyen kívűli cépézőknél megfigyelhető volt a tendencia, miszerint csökken a narutardok száma, de nő a blícstardoké. Ezenkívűl már fájdalmasan sok nekofüles lány mászkált a conon, ami azért fájdalmas, mert attól még nem lesz valaki automatikusan káváj, hogy felvesz egy nekofület. :/ Yaois táblácskát láttam, de volt persze yuris plakát is (na az nagy LOLWTF volt, egen), a free hugs-os lánykák már lassan mainstream divatot teremtenek, pár leányzó “Leszel a gazdim?” felirattal mászkált, meg nagy számban képviselték magukat a punk-gothlolik, hol szolidabban, hol kurvásabban öltözködve. Ne feledkezzünk meg a megjelent visual kei osztagról se, akiktől, annak ellenére, hogy lányok voltak, kicsit rossz érzéseim támadtak, mert ennyi piercinget és festéket még egy fejen nem láttam. Na meg pepitakockás emósok is voltak szép számmal, amit nem értek, mert az emósok elvileg divatanimések. Na mindegy.

Karaoke-verseny, “hagyományos karaoke” [7/10]
Csak pár versenyzőhöz volt szerencsém, de olyan 50-50-re értékelném a dolgot. Sajnos semmi ismerős dalt nem hallottam felcsendülni.

ParaPara [?/10]
Az szerintem elég sokatmondó, hogy épp most néztem utána Wikipédián, hogy mi is ez úgy tulajdonképpen, LOL.

Zenekvíz [?/10]
Hát itt se hallottam ismerős dalokat felcsendülni, meg nem is nagyon voltam jelen, úgyhogy igazán nem tudok mit hozzáfűzni. De új program, szal biztos jó dolog volt, meg lehetett nyerni is, meg stuff.

Rajzverseny [?/10]
Olyan is volt? OMG. Nem vettem észre.

Konzolverseny, szabad konzolozás [6/10]
Conzolozás, haha. Na jó, ez nem volt poén… Vicces volt észrevenni, hogy a Microsoft átment con-támogatóba, mert a konzolterem tele volt X-Box 360-asokkal. Meg volt pár Nintendo DS is, de ettől még NERD RAAAGEEE. :3 Hova tűnt a sok, jó kis régi konzol, mint amilyen a SNES? Miért lett a retró hangulatból kicsipuha tribute? Na mindegy, úgyse szoktam konzolozni, egyrészt utálom, ha néznek játék közben, másrészt utálom összeizzadni a kontrollert az utánam jövő játékos számára. Azért vicces volt az is, ahogy a kissrácok bátortalanul játszottak azzal a strandos bikiniscsajos játékkal, aminek nem tudom a nevét.

Táncszőnyeg-verseny, szabad táncszőnyegezés (alias DDR, igazából StepMania, de mindegy) [?/10]
Csak pár percet láttam ilyesmiből, de még mindig azt mondom, csak az csinálja, aki nem elégedett a kondijával, és nagyon jó a szem-láb koordinációja, alacsony reakcióidővel.

Előadások, beszélgetések [7/10]
Nem nagyon voltam egyen se, de a Zen-est például (majdnem) végighallgattam, és az igazi mindfuck volt, megérte, tetszett. :3 Előtte az Akita Inu-s volt, de amint megláttam, hogy egy teleírt, kép nélküli PowerPoint-vetítés feelingjét árasztja a kivetített cucc, le is léptem a helyszínről, nehogy elaludjak.

Japánzeneivideó-vetítés [?/10]
Hát őszinte leszek, erre se nagyon figyeltem, de amikor figyeltem, nekem inkább tűnt AMV-vetítésnek, de hát ők tudják…

Workshopok [6/10]
Igazából se kalligráfiát nem tanultam, se origamit nem hajtogattam, se gót nem játszottam, de ettől függetlenül ezek azok a “programok”, amik szvsz minden conon kellenek, hogy legyenek, elvonatkoztatva egy kicsit a többi, “komolyabb” program által sugallt otakus hangulattól.

Manga-, figura- és általános merchandise-vásár [5/10]
Nem vettem semmit, úgyhogy nem tudok nagyon mit nyilatkozni erről a részéről a connak. Voltak jó kis figurák, meg stuff, de tényleg nem vettem semmit. Na nem, azért egy megjegyzésem mégiscsak lenne. Nyitás után MINDENKI nekiállt végignézni a standokat, amitől egyszerűen nem lehetett közlekedni, csak úgy, ha az ember kiment az egyik kapun, és bejött egy másikon. Kb. 5 perc alatt 10 méter távolság. Oxigénpalack nélkül kész életveszély, na meg a random démoncépés csaj szárnya kiszúrja az optikai receptorodat közben, höhö.

Mangakissza [?/10]
Vagyis mangakávézó. Nem voltam bent, de hát most nem lehetett nagy dolog kérni egy zöld teát meg mellé egy Bizenghastot egy fehér műanyagsátorban. Amennyi nekomimi mászkált a conon, lehetett volna nekomimi cosplay café is. :3

Afterparty [?/10]
Erről se tudok mit nyilatkozni. De biztos jó volt a j-rock/VK fangörlöknek, egy ilyen fárasztó nap után jól eshet sikoltva orgazmust átélni és összeesni a padlón, miután felhangzik egy dögös visual kei szám, igaz-e?

Valamint, ha már értékelünk, akkor
Helyszín [5/10]
Szervezés [6/10]
Technika [7/10]
Biztonsági személyzet [5/10]
Hangulat [7/10]
OVERALL [7/10]

Összességében nem volt egy rossz con, de még mindig van sok, nagyon sok dolog, amit szvsz lehetne jobban is csinálni, és nem feltétlenül (csak) pénz kérdése. Például szerintem felesleges így átkutatni a belépőket, meg random alapon elvenni a sétáltatós láncokat, aki nagyon akarja a public enemy címet, az ígyis-úgyis becsempészik valami tiltottat, de ilyet meg nem feltételezek egy ilyen békés animeconon. A biztonsági szolgálat lehetne kevésbé gyökér, és inkább segítőkészebb. A technikai dolgokon is van mit csiszolni, de nagyon nem tudok belekötni, mert nem értek a stúdiótechnikához meg ezekhez.

Javaslataim a MAT számára:
1. A biztonsági őrökkel csináljanak valamit, mert elég tuskók, pl. kibasznak minden elkobzott innivalót, pedig nap végére még nem romlanának meg, ha árnyékban tárolják őket. Még ha lóhúgymeleg is, azért egy fárasztó nap után jól eshet inni pár kortyot. Meg jó lenne, ha nem random alapon vennének el láncokat, meg fegyvereket, hanem vagy senkitől, vagy mindenkitől. (Pölö Maya eredetileg láncon volt, de elvették tőle, viszont odabent nem egy láncos nekót/gothlolit láttunk.)
2. Használják ki a szabadtéri színpadot, ha másra nem, akkor standok felállítására.
3. Az isten szerelmére, könyörgök, olyan konferanszié kiscsajt válasszanak a cosplay versenyre, AKI NEM MOST ELŐSZÖR OLVAS FEL JAPÁN MEG ANGOL SZAVAKAT! Egyszerűen szánalmas volt, ahogy minden 5. cosplayesre jutott egy nyelvbotlás, de azon sírtam be, hogy felolvasta; “Suzumiya Haruhi no Jutsu”… Tiszta Naruto. JÚUCU a kiejtés. Ez szőrszálhasogatás, de adjunk már valamit a konferálás színvonalára. Legalább gyakorolja be előtte a felolvasandó neveket. Amúgy biztos vagyok benne, hogy ha akarnak, akkor tudnak olyan konferansziét szerezni, aki nőből van, kinéz valahogy, nem lámpalázas, és normálisan, helyesen fel tud olvasni pár sornyi japán szöveget.
4. A szavazóládákat ne dugják el a rákba. Vagy mittomén. :/

Mindentől függetlenül, kezdek rájönni, hogy 3000 forint túl sok úgy, hogy az embert nem is igazán érdeklik a programok, és inkább azért megy, hogy másokkal lógjon ebben a kevert balkáni-keleti hangulatú katyvaszban. Persze, nyilván sokan indulnak valamelyik versenyen, meg sokan csakazértis eljönnek, mert “hű ez egy animecon, tök királyság”, de pl. én és Thrazz kezdünk kinőni ebből a “korszakból”, ez kezd egyre biztosabb lenni. Hogy a nyárin leszünk-e? Majd meglátjuk.

Utóirat:
Aki tárgyilagosabb beszámolóra számított, attól bocs, de mint írtam, a programok már nem nagyon érdekeltek, úgyhogy inkább csak azt tudtam leírni, hogy mikor hol kivel voltam, meg képeket tudtam beszúrni.

A képekért köszönet Garfieldnak!

Ja és hogy érzem magam most?
http://www.youtube.com/watch?v=ZhFkm5DLH08&fmt18

“A pokol terelmeny. A mennyorszag is.
Ketfele ter. A mennyorszag szabad,
a masikra lefele latunk,
mint egy alagsori szobaba,
fontrol lefele latunk, mintha
egy lepcsohazbol kukucskalnank lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobanak ajtajan at.
Ott az tortenik, ami epp nekem
kibirhatatlan. Talan nem egyeb,
kibontanak egy rongyosladat,
lemerik, hany kilo egy hattyu,
vagy ezerszeres ismetlesben
olyasmirol beszelnek azzal
az egyetlen lennyel, kit szeretek,
mirol se irni, se beszelni
nem lehet, nem szabad.”

(Pilinszky – Terek)

„Fél év is elmúlt a temetés után, amíg Dani rá tudta szánni magát, hogy édesanyja holmiját rendezgesse és ruháit szétosztogassa a nőrokonok között. Meghatva matatott anyja éjjeliszekrény-fiókjának jól ismert személyes tárgyai között. A Donnál elesett apja katonaképe is előkerült, s az ő diákigazolványába készült gyorsfotó is. Akkor még nem volt kövér, csak pufók. Később nőtt meg — valami hormonzavar miatt — széltében-hosszában akkorára, hogy mindenki Daginak szólítja azóta is. Egyetlen lány nevezte Dagikának, de amikor megkérte a kezét, az gyorsan férjhez ment máshoz. Csak édesanyjának maradt Danikám.

A fiókból egy, a Reformátusok Lapjából kivágott „Istentiszteleti rend” is előkerült. Néhány templom címe s az istentiszteletek kezdési ideje alá volt húzva benne. Emlékezett, ezekbe a templomokba járt édesanyja, aszerint, hogyan volt érkezése korábban vagy későbben elindulni, mert mindig előre megfőzte kettőjük ebédjét.

Szombat lévén, úgy határozott, hogy másnap elzarándokol az egyik templomba, ahol korábban kezdődik az istentisztelet, és bibliás édesanyja emlékére nagyobb összeget tesz a perselybe. Ő maga nem volt templomos ember.

Autóbuszra szállt, ahol két hely is akadt volna, de csak belül, az ablak mellett. Hogy odaférhessen, át kellett volna a külső ülésen terpeszkedőn lépnie. Ismerve saját térfogatát, erről inkább lemondott, pedig túlsúlya miatt szüntelen fájt a gerince, nem tudott sokáig állni.

Milyen önző! — gondolta a farmernadrágos ifjoncról, aki fölött kérően, szinte könyörögve tornyosult, hátha beljebb csúszik, de az oda se nézett. Így jutott el sajgó derékkal a templomig; amikor belépett, már jócskán tele volt, hátul néhányan álltak is. Dereka egyre jobban fájt, érezte, hogy nem tudja végigállni az istentiszteletet, ezért beljebb ment és úgy nézelődött. Észrevette, hogy jó néhány sorban van még hely, csak nem a szélső üléseken, ugyanúgy, mint az autóbuszon. Míg hely után kutatott, a lelkész felment a szószékre, s a gyülekezet felállva énekelni kezdett. Ezt a lehetőséget használta fel, hogy megálljon egy házaspárnak látszó férfi és nő mellett, azt remélve, hogy azok két hellyel arrébb mennek, és akkor majd ő is leülhet. Futólag valóban ránéztek, majd valamelyest hátrább húzódtak, hogy őelőttük átcsúszva leülhessen a harmadik, üres ülőhelyre. Dani tudta, ha megtenné, elsodorná őket. Néhány pillanatig mellettük topogott, szinte segélykérően nézve rájuk és az üres helyre, de azok áhítatosan maguk elé meredtek, majd leülve belekezdtek a főénekbe.

Dani előbbre ment, s még néhányszor próbálkozott, ahol a második, a harmadik vagy a negyedik hely volt üres. Amikor e sorok végén kérdően megállt, a legszélén ülők behúzták a lábukat, némelyik félig fel is állt, hogy Dani beszuszakolhassa magát, de senki sem ült beljebb. Az arcokon — a szent igére készülve — várakozó áhítat tükröződött.

Már a bibliaolvasás is elhangzott, s ő már a másik oldalon jött visszafelé, de a szélső ülések birtokosai úgy belemerültek az igehirdetés első mondataiba, hogy észre sem vették őt. Egyre zavartabban téblábolt, hogy leülhessen. Már csak a sorok közepén volt néhány hely. Végül kiért újra az előcsarnokba. Az egyik oszlopnak dőlve hallgatta egy ideig az önátadásról, önzetlenségről, samaritánusi irgalmasságról szóló prédikációt, de sajgó gerince nem bírta tovább. Hirtelen eszébe jutott, hogy az édesanyja másik templomában egy órával később kezdődik az istentisztelet. Kilépett a templomból, és egy éppen beforduló taxit leintve — amoda vitette magát. De ez a templom is igencsak tele volt már, és kezdődött minden elölről.

Hiába álldogált fél percig, egy percig, könyörgően nézve a szélen ülőkre, azok nem adták át a nagytermetű férfinek szélső ülőhelyüket. Már-már feltűnést keltett próbálkozásaival. Mintha néhány másodpercre a lelkész is abbahagyta volna a prédikációt, ezért aztán zavartan kisomfordált a templomból.

Odakint hirtelen magányosságot érzett és éhséget. A Metró felé ballagtában egy önkiszolgáló bisztróból kellemes ételszag párolgott ki az ajtón. Belépett. Vette a tálcát, kiválasztotta a megkívánt ételt, kifizette és helyet keresett. Mindenütt ült már valaki. Az egyik sarokasztalnál söröskancsójába fogódzkodó, csapzott hajú férfi könyökölt. Meredten nézett a poharába. Ám amikor Dani megállt mellette, révetegen végignézte, felmérte a helyzetet: gyorsan behúzódott a falig, és ezt mondta.

— Ülj ide, komám, csak elférünk valahogy!

Dani lezökkent, kezébe vette kanalát. A sarokba préselődött ember leszívta söréről a habot és odaszólt Daninak:

— Jó étvágyat, testvér! Csuda jó a babgulyásuk!

Dani belekóstolt. Csakugyan jó volt, mégsem tudta lenyelni. Percekig fújta, mintha hűtené, pedig csak a torkát szorongatta valami, és arra gondolt, hogy legalább ebbe a bisztróba minden vasárnap betér, úgysem várja őt sehol senki, és legközelebb talán már enni is tud majd.”

Aki igényes, keresztény irodalmat keres, keresse Gyökössy Endre Mai példázatok című könyvét!

Úgy döntöttem, hogy ha vadonatúj posztot most nem is, de pár értelmesebb kommentemet kiteszem ide, mint amolyan töredékek, amik megmutatnak(?) valamit a “komolyabb” gondolataimból, világnézetemből. Az alábbi részletet Sjonna blogjára, a hírhedt Retard no Jutsu c. bejegyzése alá írtam… A címzett eredetileg Sjonna volt. :3

(…) Speciel engem érdekel az egész keleti kultúrkör, a kínai és a koreai is, az egy dolog, hogy a japán kultúra érdekel a legjobban, az anime/manga/stb. miatt. (Itt jegyezném meg, hogy engem már akkor is érdekelt Japán, mikor még nem találkoztam animékkel tudatosan.)

Egyébként én is szívesen kimennék Japánba (és többször eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne egy japán lánnyal élni – tudom, fikció marad), de nem azért, mert anime-manga-cosplaycafe. Igen, persze azért is. Meg azért is, mert egy teljesen más kultúra, ami valamiért nagyon bejön nekem. Nem csak a popkultúra, az animék, meg a j-pop énekesnők. Hanem a sintó vallás, a táj, a szokások, az emberek hozzáállása, a technika, szinte minden.
Hogy jobban szeretném azt a kultúrát, mint a sajátomat… Nem tudom, nem éltem még sose Japánban. Most nem szeretnék nagyon belemenni Magyarország szídásába, de engem kissé elszomorít a mai “magyar valóság”. Nem éppen fényes a magyar társadalom hozzáállása dolgokhoz. Egy rakat dolgot fel tudnék hozni, de ez nem ide tartozik, van egy pár blog, amit tudok ajánlani annak, akit érdekel mikre gondolok. Japánban én úgy látom, valahogy jobb az élet. Igen, dolgoznak, mint a robot, igen, van bűnözés és korrupció, de mégis, más a világ arrafelé. És amiben más, nekem azért tetszik. Nem hazafias dolog, de vehetjük úgy, hogy én előbbre helyezem a japán (keleti) kultúrát. De én egyébként is absztraktabban kezelem a világot, mintsemhogy csak azért istenítsek egy országot, mert ott születtem. Lehet, hogy ez most nagyon furcsán hangzik neked.
Szóval, szeretem én a posztszocialista, gazdasági és társadalmi problémákkal küzdő öreg Magyarországot, de Japán szerintem akkoris egy k*rva jó hely.

Ritka a rendes utas a villamosokon, mint a fehér holló. Ugyan miközben a járatokon vagyunk, nem igazán vicces, de remélem, megmosolyogtat néhány embert a felsorolás. Ha pedig magadra ismersz: változtass. Úgy néz ki, sikerült a postot addig húzni, hogy Benyoboy előtt kezdtem, és utána fejeztem be

Axióma: mindig könyvvel és/vagy mp3-mal megyek BKVre. Könyvvel kapcsolatban érdekesség: régóta úgy olvasok, hogy csak a nevemre reagálok, de néha arra sem, és fel sem fogom, mi történik körülöttem. Ugyanez mp3mal. Ergo a kevéssé idegesítő embereket sikerül figyelmen kívül hagynom. Ennek ellenére a következő embereket sikerül mindig kiszúrnom, és felhúzni magam rajtuk:

Az intim szféra megsértője és az ülőhelyfüggő: A kedvencem. Gondolom, csak a saját paranoiám miatt van ez, de a hideg ráz ki attól, ha valaki pontosan a hátam mögött van, és csak hallom, hogy csinál valamit.. Az utcán is inkább kerülök egy kicsit ennek megelőzése érdekében. Azt is imádom, amikor valaki beleapplikálja a térdét a bordámba. Általában a 70 éven fölüli nénik követik el, amikor a helyem kell nekik a töküres villamoson. Persze, általában kérés nélkül is átadom a helyem, feltéve, hogy nem beszélik meg a fejem fölött, hogy nem akar-e xy leülni az ÉN helyemre. Fuck off. Akin látszik, hogy megérdemli, annak oda szoktam adni. A másik verzió meg az, amikor a drága hölgy színpadias sóhajtással lerogy a székre, miután megelőzött és bottal leütött 2 versenytársat. Ide tartozik még egy személyes tapasztalat is: főszereplője én lennék, mellékszereplő meg egy 60 éves, bottal közlekedő bácsi. Szokásom szerint nyugodtan olvasok, megállónál feláll a szemben levő ülésről az ember, és rárakja a botot a lábamra, és még meg is forgatja, teljes testsúllyal. Azután visszanéz, ráüt a térdemre, hogy húzzam be a lábam, miközben mindig behajtogatom magam alá. Lol. Furcsa, hogy soha nem történnek ilyenek, amikor iaidozni megyek, és a kard markolata egy kicsit kilátszik a csomagolásból

A zajártalom: ki korán kel, madarat hall: Egy mp3-mal kiküszöbölhető zavaró tényező, de inkább leszállok, mint hogy hallgassam a bömbölő kisgyereket, a veszekedő cigánycsaládot vagy a kocsmából felszálló focidrukker csapatot. A kisbabával ugyan nincs mit csinálni, ha “nő a foga”, de azért vannak módszerek arra, hogy egy 5-6 éves kissrácot elhallgattason az anyuka. Végső esetben egy vagy több pofonnal. Szerintem csak személyes probléma az, hogy utálom mások családi életének kiteregetését hallgatni.. Nem tud nagyon érdekelni az, hogy a házmester hányadik fűtést rontotta el a héten, vagy hogy mekkora pénzügyi problémája van egy 3gyerekes családnak. Fogósabb a kérdés a kisebbséggel meg a kocsmadrukkerekkel, őket maximum egy ellenőr tudja elhallgattatni, ami megoldhatatlan. Side note: rasszizmust elítélem, minden bőrszínt ugyanúgy utálok. A hangos vagy kihangosított zenehallgatással nincs bajom, feltéve, hogy nem valami elképesztően nyálas/”naggyonzsír”. Meghallgatok én sokmindent. A magukban beszélő emberek és a hittérítők meg.. Volt már dolgom “Gyurcsány takarodj”-ot monologizáló emberrel az ajtóban, aki majdnem tömegverekedést produkált. Ja, és a végállomáson ülve biztos nem sokat gyorsít az induláson, ha a 80 évesen, visítva azt üvöltözzük, hogy “menjünk máááár”. Mint a gyerekek, komolyan. A szociális kapcsolatokat nem feltétlenül így kell kiépíteni.

A levegőszennyezés: Falkaparás-jellegű. 14es vonalán ritka, de valami elképesztő az, amikor felszáll egy csöves. Főleg nyáron, 40 fokban rajta kívül mindenki leszáll, és megvárja a következő villamost. Plusz a 3 böhömnagy táska, ami elfoglalja a hely 20%át. Nem tudom, járt-e valaki az 1es villamosokon, de ott már beleivódott az összesbe a penetráns bűz. Akkor is szaglik az egész, ha senki sincs fönt. Hagyjuk. Cigifüst? Apám régebben cigizett, szóval immunizálódtam rá, de az emberszagra érzékeny vagyok. :/ 4/6os villamos légkondija valahogy nem jött be… Csak hideg, de azonnal bezáratja az ablakot – semmi szellőzés.

Járműrongálás, avagy territoriális viselkedés: a legnagyobb parasztság, amit el tudok képzelni. Régi ösztön a terület megjelölésének kényszere, de kicsit sok az, amikor köpködéssel oldja meg valaki. Automata védelmi rendszer kéne mindenhova. Lőni a graffitisektől kezdve az ajtórugdosós barmokon át a jegykezelő cuccot leszedőkig mindenkire. Cigarettacsikkeket már kezdem megszokni, de minek kell egy full tölcsér fagyit eldobni, miután minden megállóban van 3 kuka? Én még a normálisan zárható üveget se veszem elő, mert tervezem használni a metrókat, meg amúgy is meg van tiltva a mindenki által leszart utazási szabályzatban. Hányásfoltokról meg már ne is beszéljünk. Fölmosatni. Off: valaki már észrevett javulást a női neves buszvonalakon? Furcsa, hogy elvben egy Klári nevű buszt kevésbé koszolnak össze, mint egy számozottat.

Az ellenőrök, a vadőrzés: velük csak ritkán van bajom, mindig veszek bérletet. Egyedül azt nem bírom, amikor metrón miattuk kések, mert mindig a táskám legalján tartom a pénztárcámat, mert már próbálták lopni. Villamoson és buszon utánuk mindig van hely (élmény látni, amikor egyszerre 20 ember tolakszik le az ajtón), de senkit sem büntetnek meg. A mostani kommandózós technika jobban bevált, a civil öltözetben senkinek sem tűnik fel, hogy valaki előhúz egy karszalagot. Off: gondolom, hogy a karszalag zavarja az embereket. Ha mondjuk egy rózsaszín sapka lenne a megkülönböztető jelzés, mindjárt vidámabb lenne az ellenőrzés. ^^

Célom vagy a saját tömegközlekedés kialakítása, vagy a jogosítvány megszerzése.. Szeretném végre kipróbálni az alternatívát is. Bár, ahogy mostanában be szokott állni a város, inkább fogalmam sincs. Danke az olvasásért

Ez a blog már régóta nem személyes jellegű, mert a saját dolgaimról már nem igazán írok, de úgy tűnik, néha ez is közbejöhet. Most úgy foglak kezelni téged, mint egy barátot. Igaz, amiket most meg fogok osztani a világgal, azt valószínűleg csak azok fogják kicsit is megérteni, akik ismernek. Rajtuk kívűl még Benyó lehet az esélyes. No mindegy is, el is kezdem. Egy kis szociológia, egy kis pszichológia, és egy pár véletlenszerű megnyilvánulás az internetes kapcsolatépítésről, tőlem, rólam, a világnak. És neked, aki most olvas.

Már nem egy ember – például középiskolás magyartanárnőm – mondta nekem, hogy én jobban ki tudom fejezni magamat írásban, mint szóban. Szerintem is így van. Nekem valamiért így könnyebb.
A kibertérben a kommunikáció manapság is javarészt még írásban zajlik. Ettől függetlenül én nem nézem le ezt a formát csak azért, mert nem szóbeli, hiszen mennyi minden jó is származhat ebből, ami mutatja a potenciálját. Gondoljunk csak például a fórumközösségekre, akik fórumtalálkozókat szerveznek, és így új kapcsolatok alakulnak ki.

A továbbiakban sok helyen idézőjelbe tettem szavakat, kifejezéseket, mert nem szabad szó szerint, hagyományosan értelmezni őket. Egy kicsit el kell vonatkoztatnod majd a világodtól. Talán sikerül, talán nem…

Interperszonális

A valóság és a virtuális világ (egyelőre még) két disztinkt világ, de nem felejthetjük el, hogy a virtuális világban is hús-vér emberek reprezentációi vannak, és ezek a hús-vér emberek is ugyanúgy éreznek, legfeljebb sokan hajlamosak ezt elfelejteni néha. Anyám például az internetet hibáztatja a rossz tulajdonságaimért, ezért mindenkit rossz embernek tart “az interneten”, és akkor még enyhén fejeztem ki magamat. Nem érdekli, hogy nem bűnözőkkel és perverzekkel tartom a kapcsolatot, hanem hasonló érdeklődésű fiatalokkal, őt ez hidegen hagyja, mikor kritizálja.
Szokták mondani ironikusan, hogy az internet “serious business”, azaz nem kell komolyan venni. Én se szoktam komolyan venni, kivéve az interperszonális kapcsolatokat. Amit szerintem mindenki komolyabban kéne, hogy vegyen. Hiszen párhuzamot vonva, ha levelezel valakivel, őt sem látod, mégis komolyan veszed a kommunikációt, és azt, amit írsz, nem?

Az “interneten” szó már-már negatív hatást kelt. Nekem az a meggyőződésem, hogy attól, hogy valami virtuális (vagy éppen virtuális eredetű), még nem feltétlenül nulla az értéke. Mondhatnám például az online ismerkedést. Mondhatnád, hogy “persze, de nekem egy ismerősöm se online talált párt”. Én pedig csak utalnék arra a srácra, aki most a társszerkesztő itt a blogon… Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy neki már jópár hónapja tartó párkapcsolata van egy szeretetreméltó lánnyal, és az egész az internetes, anoním világban kezdődött, egy közös MSN-partnerrel… Van realitása a dolognak.
Hasonlóképp működhet ez barátság tekintetében is. Virtuális ismeretségből megfelelő hozzáállással és erőfeszítéssel “valós” barátság is lehet. Persze, muszáj hozzátennem, hogy én nem kezelem “kevesebbként” az online kialakult interperszonális kapcsolatokat, hanem “másként”. Van akivel többet “beszélgetek”, van akivel kevesebbet, de elismerem, hogy ugyanolyan érző lények, mint mindenki más, és egyéniségük, érdeklődési körük, véleményük, és legfőképp, érzelmi világuk van.

Talán azt gondolod, védem az Internetet, mert fontos nekem, mert imádom, és mert csak itt tudok érvényesülni, hiszen anoním. Valóban így gondolod?
Ha kevés is, de vannak olyan kapcsolataim, amik nem a virtuális világban születtek meg. Összességében sincs sok kapcsolatom, iWiW-en sem azok táborát gyarapítom, akiknek több száz ismerőse van. Nem, nem dícsőitem az internetet, nem rajongom körbe. Az internet jó is és rossz is. A rossz oldalát nem ecsetelem, mindenki ismeri. Emiatt ellenzi sok szülő.

De a másik oldalát már hajlamosak vagyunk elfelejteni. Mert mi is az?
A korlátlan információ elérése, a lehetőség mások véleményének megismerésére, és a sajátunk hangoztatására… A képesség, hogy szinte “bárkit” elérj azonnal… Hasonló érdeklődésű, világnézetű, mentalitású, közeli vagy távoli emberek megismerése, akiket egyébként sosem ismernél meg, pedig lehet, hogy nagyon is hasonlóak vagytok, egy frekvencián álltok…

Egy kicsit talán az elme szabadsága. Főképp ha az a környezetedben nem tud kibontakozni. Vagy önhibádból, vagy más hibájából kifolyólag. De ez már egy másik, hosszabb történet lenne.

Ezt csak azért írtam meg, mert enélkül teljesen értelmetlennek találnád azt, amiről eredetileg írni akartam.

Heteroszexuális

Mint ez valószínűleg már eddig is sejthető volt az internetes reprezentációm alapján, én egy önbizalomhiányos, konfliktuskerülő, pesszimista ember vagyok. Említhetnék még mást is, de nem az a célom, hogy lealacsonyítsam magam a saját blogomon. Mindenesetre hidd el, elég rossznak érzem azt, ami van. Körülbelül mindent.

Egyszer mindent meg kell írni, úgyhogy itt az ideje a köz tudomására adni, hogy az ellenkező nemmel, bár érdekel engem is, nem igazán tudok mit kezdeni. Nincs meg a szükséges kompetenciám egy romantikus jellegű kapcsolathoz. Lefordítva, hogy értsd, egy “hülye lúzer” vagyok, akinek nem igazán jön össze egy barátnő. Nem is igazán tudom, hogy kéne nekiállni. Nincs is hozzá elég lelki erőm. Hogy ezekután mit gondolsz erről, rólam, az alapvetően eldönti, milyen ember vagy. Bár nem is ez a lényeg most. Már kaptam negatív kritikát ezért is, lényegtelen. Online valahogy jobban megy, én úgy érzem. Itt az első benyomás a viselkedésed, nem a hajad.

Mint ahogy előbb említettem, én értékként kezelem az online kialakult úgymond “kapcsolatokat”. Ezek a fiúk esetében nevezhetők például haverságnak, vagy barátságnak, esete válogatja. Lányok esetében ez már egy kicsit komplikáltabb dolog, ugyebár. A legtöbb esetben a “haver”, “barát” kategóriák illenek rájuk. De mi történik, ha a lány kicsit közelebb áll mindenben hozzád, és “kedvesebben” is viselkedik? Ha elkezditek kicsit jobban érdekelni egymást? Mindegy, ki kezdi a mentális közeledést.

Nem, nem írtam, hogy “szerelem”, nem is igazán hiszem, hogy az a fajta szerelem, amire mindenki gondol, kialakulhatna már ekkor, így. Talán a jövőben, amikor fejlettebb lesz a technika. (De szerintem jó ugródeszka lehet az “igazi” szerelemhez.) Csak kialakul egyfajta motiváció, elkezdesz jobban figyelni a másikra, többet “beszélgetsz” vele, esetleg titkokat, darabokat az életetekből is megosztotok egymással. Furcsa ezt írni, de kicsit “bensőségesebb” lesz a “hangulat”, egyfajta “virtuális törődés” alakul ki, ami implikálja, hogy érdekel mi történt vele aznap, hogy van, mik a gondjai, és így tovább. És vice-versa, ideális esetben. Ez egy minimum 1-2 hónapos folyamat eredménye.

…Ha már a hangulatnál tartunk, nem szabad azt hinned, hogy ez az egész abból áll, hogy két ember ül a saját gépe előtt, és periodikusan írnak egymásnak, miközben bambulnak a monitorra. Hiszen lehet hangüzenetet küldeni, a kézírás-lehetőséggel mókás, kifigurázó rajzokat küldeni, van Skype, ahol élő, szóbeli (akár konferencia)beszélgetés is van (lásd online “barátságok” mélyítése), fényképeket, videókat lehet küldeni egymásnak-egymásról, vannak webkamerák, vannak online multiplayer játékok vagy MMORPG-k (nem, nem a WoW), ahol együtt lehet “csatangolni”, lehet telefonszámot cserélni, hívni egymást, SMS-t küldeni, sőt laptoppal (vagy ne adj isten mobillal) még ágyból is lehet üzengetni, és így tovább. (Természetesen ezt nem csak lányok tekintetében írtam, fiúkkal is kiválóan lehet pl. MMORPG-zni, de ezt már itt hagyom, ebben a szekcióban.)
Nem egy MSN-partneremnek régóta megvan a mobilszáma is, esetleg sok hónapja, azelőttről, hogy akár egyáltalán találkoztunk volna élőben. Nem feltétlenül azért, mert naponta használjuk, de jó, hogy megvan.

Most lehet, azt gondolod, ezeknek a felsorolt tevékenységeknek nincs jelentősége, ez nem ér fel a “valódi”, emberekkel együtt töltött idővel. Nem ér fel, mert nem érhet fel. Egyrészt a technikai korlátok és a másik (mások) fizikai közelségének hiánya miatt. De mindenképp van jelentősége, és embere válogatja, kinek mekkora.

Mennyit jelentene neked, ha sok beszélgetés után megírná neked egy lány, hogy szeretne veled találkozni, mert kedvel? Vagy hogy szerinte aranyos vagy, és szimpatikusnak tart? Mert kedves vagy hozzá, és megvígasztalod, akármilyen blőd és közhelyes dologgal, ha szomorú, és a körülötte lévők tojnak rá? Mi történik, ha ő miatta érzed úgy, hogy kellesz valakinek, de tényleg? Végre valahára?
Nekem “sajnos” elég sokat jelentenek az ilyesféle mondatok. És talán az a baj, hogy túl rendes vagyok, és próbálom játszani a jókisfiút mindenkivel. Talán nem kéne… Egyszer a “vajszívem” miatt fogok sírba kerülni. Vagy más áll a háttérben?

Visszatérve a főszálra, velem eddig már többször előfordult, hogy egy-egy lány virtuálisan kicsit “közelebb” került hozzám. Szám szerint eddig 4 ilyen eset volt. Mentségemre legyen mondva, szinte mindig ők kezdték meg a “közeledést”, én pedig mindig belementem.
Némelyiküknél reálisnak éreztem a lehetőséget, hogy felülemelkedjen a kapcsolat a virtualitáson, és igazi, hús-vér kapcsolat legyen. Néha pedig inkább csak elhitettem magammal, hogy jó, ha “kedvesebben viselkedek” velük, mert én kedves próbálok lenni, meg nem akarom megbántani, pedig nem akartam belemenni egy ilyen “virtuális játékba”, amiből senki sem jön ki nyertesként. Persze “belemenni” is egy pár hetes folyamat minimum, sok-sok kis vacillálással. Szinte mindegyik esetben csak távkapcsolat lehetett volna a dologból, ami viszont egyértelműen szar lett volna. De ettől függetlenül is mentek tovább a dolgok, mert bíztam.

Mi a közös a négy esetben? Hogy mind a négy gyakorlatilag gallyra ment, a legutóbbi épp tegnap. Általában azért, mert “nem foglalkoztam velük eleget”, és találtak másvalakit (ami eddig valahogy nem sikerült), vagy nem volt megfelelő a hozzáállásom dolgokhoz, amiket ők máshogy gondoltak, mint én. Ideiglenes letiltások, ócsárló e-mailek, ócsárló SMS-k, engesztelő SMS-k, sajnálkozó üzenetek jöttek-mentek az elmúlt cirka 3 évben. De egytől-egyik mindegyik folyamat félbeszakadt, akárhol is tartott. Jelenleg is ambivalens ezeknek a lányoknak a helyzete a partnerlistámon. Nem utálom, de nem is kedvelem már őket.

A maga korszakában mindegyikük nagyon szimpatikus volt, sőt, javítottak is valamicskét általános kedélyállapotomon, hiába nem voltak velem. Viszont, utólag már tudom, mindegyikőjüknek volt/van valami baja. Vagy lélekben, vagy fejben. Mondhatni mindegyikőjük “selejt”, és én vonzom a selejteket. Nem, nem akarok ezzel rosszat írni, én is “selejt” vagyok. Valószínűleg ezért találom meg őket/találnak meg engem. De miért selejtek? Ha tudni akarod…

Volt olyan, akit az elején öngyilkosságról beszéltem le, ezért kedvelt meg, de folyton depressziós volt…
Volt olyan, aki feminista volt, és rendszeresen lehülyézett, mert hím vagyok, de máskor a legintimebb titkairól mesélt…
Volt olyan, aki csak miattam tettette, hogy depressziós, és nincsenek barátai…
Volt olyan, akit már kétszer kellett visszahozni a román határ túloldaláról…
Volt olyan, aki nyugtatótablettákat szed, mert már lőtt emberre…
Volt olyan, aki folyton egy huszonéve létező j-rock banda énekesét istenítette és fantáziált róla, és az ő dalszövegeit fordíttatta velem magyarra…
Volt olyan, akiben az “tartotta” (még él) az élni akarást, hogy még nem látta a Hellsing manga befejezését…
Volt olyan, akinek állítólag a barátja, aki védelmezte az apjától, fejbelőtte magát…
Volt olyan, aki a féltestvérével feküdt le, így elvesztve a szüzességét, és utána közölte, hogy kiábrándult belőlem, és a féltestvérével szerelmesek…
Volt olyan, akinek a szülei elégették az anime stílusú rajzait, ezért nem is nagyon értékelte a rajztehetségét…
Volt olyan, aki vérig sértődött, mikor nem mentem aznap az adott MMORPG-re játszani, miután azelőtti nap megígértem…
Volt olyan, aki az MP3-lejátszómat kérte volna, hogy küldjem el, mert neki nincs, de szeretne…

De egyikőjük sem volt velem teljesen őszinte. Hazudtak, titkolóztak. Kicsit ki is használtak, kihasználták, hogy terhelhető vagyok mentálisan. Ígérgettek is szép és jó dolgokat. Voltak nagyon jóleső mondataik is. És mindig ők dobták a kialakult “viszonyt”.
Széthullott, diszfunkcionális családok, elvált, halott, alkoholista és erőszakos szülők… Rossz kapcsolatok a szülőkkel, osztálytársakkal, kiközösítések.
Nem voltak elégedettek a környezetükkel.
Tragikus, szörnyű múlt, halál…
Változatos érdeklődési körök biztosították a hátteret: rock-, metalzene, j-rock/visual kei, gördeszkázás, paintball, vámpírok, gépfegyverek.

Utánaolvasva, nem egy személyiségzavart (personality disorder) vagy ezek nyomait fedeztem fel bennük. (Amikből pár rám is érvényes, persze.)

Elég ennyi ide. Érdekes konstatálni, hogy két kicsit is hasonló jellegű ember még virtuálisan is ennyire inkompatibilis tud lenni. LOL.

Nem akarok következtetéseket levonni és mélyenszántó tanulságokat írni, mert nem ez a célom. Csak meg akartam írni, hogy úgy tűnik, mindig sikerül összegyűjtenem az internet selejtjeit. Te viszont vigyázz ezzel, ha netalántán egy Lány az Internetről kapcsolatba lépne veled, vagy te vele, és romantikus értelemben elgondolkoznál róla, mindig kérdezz rá a pszichológiai állapotára, hátha tudja is, ha van valami baja. There are girls on teh intarnet. With severe psychological problems.

Most pedig nyugodtan gondolkodj el, miért íródott és mit akar közvetíteni ez a poszt. Ami két külön részből áll, de mégis egy… Mindenki döntse el magának, és hasznosítsa a tudást.
Nem, nem “szerelmekről” írtam, ne hülyéskedj, ezt mondtam is. “Kocka” vagyok, de nem hülye. De szerelem, illetve maradjunk annyiban, párkapcsolat is lehetett volna némelyik kapcsolatból, ha nem úgy alakultak volna a neuronok impulzusai, ahogy alakultak. A pszichológia közbeszólt. Ettől függetlenül még mindig bízok az internetben és a lehetőségeiben, csak nem annyira.
De szerencsére itt vannak a reális, igazi barátok, akik ha kevesen is, de mellettem állnak, mikor ilyen vicces dolgok jönnek szembe. Azért kár.
Néha túl szép lett volna, hogy igaz legyen. De nem sajnálom már a dolgokat. Csak egy kicsit.

Mit ne mondjak, kicsit szar a kedvem. De pár nap, és elmúlik. Talán csak túlreagálok valamit, amit más még csak észre sem venne? Majd eldöntik a pszichológusok.

Nem rég kaptam egy e-mailt, hogy magyar nyelven megjelent egy olyan könyv amelyet olvastam 2005-ben, amikor ki lett adva angolul.

Ez a könyv – “Blue Like Jazz” – bestseller lett Amerikába, de én igazából csak azért vettem egyet, mert egy Budapesten-élő amerikai barátom arra kért, hogy vegyem neki egy példányt amikor Amerikába mentem. Megvettem a könyvet az egyik hatalmas nagy amerikai könyvesboltban, ami majdnem akkora volt mint az egri OBI. Mi akkor New York államban voltunk és New York Cityből utaztunk fel Syracuse városába, hogy az ottani Golgota gyülekezetet és barátokat meglátogassuk (Ken pásztor, Geoff és Angela, Eric/IT, etc…), és én kértem Rosemaryt, hogy vezesse a kocsit helyettem, hogy tudjak olvasni ezt a könyvet, mert komolyan mondom, hogy miután kezdtem olvasni egy kicsit belőle, nem bírtam letenni.

Úgyhogy, amikor megkaptam ezt az e-mailt, telefonáltam a barátomnak, és kértem, hogy küldje nekem postán a könyvet, mert újra akartam olvasni, hogy megtudjam, érdemes-e rendleni ilyet a gyülinek.
Miután másodszor elolvastam a könyvet, rendeltem két példányt a gyüli könyvtárának.

A könyv tulajdonképpen a szerző önéletrajza – de pontosabban az a történet, hogy ő, egy olyan ember aki gyülekezetben nőtt fel, hogyan és miért távolodott el az Úrtól és a gyülekezettől őszinte kétségei és kérdései miatt – és hogy az Úr hogyan válaszolta ezeket a kérdéseket, és vezette őt egy élő hithez és vissza a gyülekezetbe.
Rá jött arra, hogy kereszténynek lenni nem jobb-oldali politikai nézetekről szól vagy a “keresztény kultúra” szokásai és szabályai betartásáról szól – hanem egy valódi, személyes, szerelmes találkozás és kapcsolat Jézus Krisztussal.
Elmondja, hogy hogyan ábrándult ki a gyülekezetből azok miatt az emberek miatt akik rosszul képviselték Istent, de aztán rájött, hogy az ő tetteik nem kicsinyítik le Isten valóságát és nagyságát.
Beszél arról, hogy a keresztények gyakran azt a hibát követik el, hogy úgy használják a szeretetet mint egy árucikket, amit bőkezűen adnak azoknak akik egyetértenek velük és visszatartják azoktól akik nem – Jézus viszont nem ezt tanította nekünk, hanem azt, hogy minden embert szerssünk úgy mint saját magunkat.

Szerintem ez a könyv nem mindenkinek való – lehet hogy nem mindenkinek jön be a író stilusa. Néha az ember azt mondja magában, hogy – Ez a srác hivő egyáltalán? De végül (mindig egy egy fejezet végén) kiderül, hogy ő csak őszintén beszél, de tényleg egy elkötelezett keresztény szemszögéből.

Személyes, ez a könyv nagyon tetszett – felüdítőnek és kihívónak találtam a mondanivalóját a hitéletről.
Amúgy ez szerintem egy tökjó könyv lenne egy nem-hivő embernek odaadni, mert ő egy teljesen nem-valásos módon magyarázza meg a fontos teológiai alapelveket.

Szóljátok, hogy ha elolvastátok a könyvet, hogy milyen volt, és mi a benyomásotok!

Mindig tiszteltem és csodáltam azokat az embereket, akik müvészi képességeiket a gyerekek szolgálatába állították. Weöres Sándor legjobb verseit gyerekkönyvekben látjuk viszont, nincs olyan magyar ember, aki ne ismerné Halász Judit munkásságát és személyes kedvencem a fantasztikus Gryllus Vilmos is a gyerekek szórakoztatására tette fel az életét. De mindezek fölé emelkedik Pintér Béla gyerekekért végzett munkája.

Vajtán hallottam elöször a dalait a bácsalmási gyerekek elöadásában. Fülbemászó dallamok, vidám, vicces, ötletes, mégis Istent dicsöitö, igazi keresztény dalszövegek – ahogy azt kell. Úgy döntöttem, körülnézek az interneten, ki ez az ember. Megtaláltam a honlapját, ott pedig a naplóját.

Akcióban a rajongókért

Sok keresztény könyvet elolvastam már, de egyik sem volt akkora lelki ajándék, mint Pintér Béla internetes naplója. Utazások, koncertek, pörgös, élményekkel teli, izgalmas, áldott élet. Kívülröl úgy tünik, rohangál egyik koncertröl a másikra, mint egy mérgezett egér, közben pedig lehet látni, hogy ö ezt mennyire élvezi. Amikor olvassuk, úgy érezzük, nincs is annál nagyobb kiváltság és öröm, mint 24 órában megszakadni az Úr szolgálatában. Ezért és csak ezért érdemes élni. Pintér Béla egy fantasztikus keresztény srác, maximális toleranciával a más felekezetekhez tartozókkal vagy a nem keresztényekkel szemben. Söt, külön öröm számára, amikor nem keresztényekkel találkozik, amikor hirdetheti az evangéliumot. Olyan ember, aki mindig, mindenben meglátja, észreveszi Isten áldását. Szeretet árad minden szavából, akár a családjáról ír, akár a zenekaráról vagy a közönségéröl. Hihetetlenül sokoldalú, méltán népszerü, és soha nem elbizakodott, minden sikerét visszavezeti az Úrhoz. Ezt írja: „Hálás vagyok Istennek a sok áldásért, az új kapcsolatokért, meg egyáltalán… Hogy használ, hogy hisz bennem, hisz nekem. Ez (Ö) a legnagyobb kincsem! Minden oké, ha úgy tudok szolgálni, hogy amit teszek azt Vele, és Érte teszem. Elképzeléseimen felül megáld engem… Ott a családom, a csapat, a reményteljes, bíztató jövö. Néha már azt gondolom, ez túl szép. A szolgálatba illik egy kicsit “belehalni.” Nem? S én mégis úgy érezhetem, hogy igája könnyü, és gyönyörüséges. Ez Kegyelem!”.

Ajánlom ezt a naplót mindenkinek, aki szereti a mozgalmas internetes naplókat, akit érdekel ennek a különleges embernek az élete, és ajánlom mindazoknak, akik lelki táplálékra vágynak, mert itt nem csak „teleehetik” magukat, de különleges ínyencségekkel is találkozhatnak.

Kiss Andrásné

Amikor megtértem, eldöntöttem, hogy törekedni fogok arra, hogy Isten életem minden egyes részletében ott legyen. Amikor reggel felkelek, vele kelek, ott ül velem reggeli közben, egész nap rá fókuszálok, és este hosszú Bibliaolvasás és ima után együtt hajtjuk álomra a fejünket. A gyülekezetben mindent elvállalok, mindent megcsinálok, amit kell, bármikor elérhető leszek. Közben figyelem, hogy Isten mit akar az életemmel, talán misszionárius leszek Kamcsatkában, vagy az éhező leprásokkal fogok foglalkozni a sivatagban. Aztán persze kétségbe estem, amikor másnap nem imádkoztam először, hanem vécére mentem. Mit csinálok rosszul?

Egy barátom adta a kezembe ezt a könyvet. Alapjaiban változtatta meg az életem. A könyvet végig olvasva egy 40 napos „tanfolyam” részese voltam, ahol útmutatást kaptam arra, hogy teljesíthetem helyesen a vágyam: azt, hogy Isten életem minden egyes részletében ott legyen.

A remekül felépített könyvben minden olyan fontos dolgot érint az író, amelyet keresztényként jó, ha tudunk: kik vagyunk, mi az életünk célja Isten szerint és hogyan tudjuk ezt a mindennapokban megélni. Segít, hogy egészséges kapcsolatunk legyen Istennel, a körülöttünk élő emberekkel, a hittársainkkal, a gyülekezettel. Segít, hogy átformálódjunk Krisztus képére, segít, hogy Isten elkötelezett, hű és legfőképpen boldog szolgáivá váljunk. A varázslatnak azonban feltétele van: ha nem csinálod teljes szívvel, 100%-osan átadva magad, inkább el se kezd!

Az utóbbi évek egyik legellentmondásosabb filmje volt Stanley Kubrick és Steven Spielberg közös produkciója. Aki ismeri és szereti Spielberg filmjeit, tudja, hogy mindig valami különlegeset csinál. Például egy filmet a szeretetről. Ebben a filmben mindenki szeret – mégis ez a legszomorúbb, egy kicsit az egyik legkiábrándítóbb film is, amit valaha láttam. Mert bár mindenki szeret, de – egy szereplő kivételével – mindenki rosszul.

A távoli jövőben vagyunk, ahol az embereket minden téren kiszolgálják a robotok. Megismerünk egy szimpatikus házaspárt, Monica-t és Henry-t, akinek a gyermeke, Martin gyógyíthatatlan beteg, és míg meg nem találják a gyógymódot a betegségére, hibernálva fekszik egy kórházban. Ők folyton bejárnak hozzá, reménykednek, szeretik nagyon-nagyon, ahogy csak egy gyereket szeretni lehet. Monica annyira szenved a hiányától, hogy kikönyörgi a férjétől, hogy ők fogadják „próbaörökbe” azt a gyereket, akit újonnan fejlesztettek ki, a szeretni tudó robotot. Csak megnyomsz egy gombot és határtalan, feltételnélküli, soha el nem múló gyermeki szeretetet kapsz cserébe. Forradalmi! A gyermektelen házaspárok álma megvalósult! Amikor Monica „beindítja” a kis Davidet, maga is meglepődik azon a szeretethullámon, amit a gyermek az első pillanatban rázúdít. Meglepődik és később sem tud vele mit kezdeni. És amikor csodák csodájára Martin meggyógyul, még kevésbé tud. Érzi, mindig érzi a különbséget, ami a végén már annyira fáj neki, vagy zavarja, hogy visszaviszi a gyárba a robotot, hogy megsemmisítsék. De aztán valamiért mégsem viszi oda, hanem kirakja az erdő szélén, ahol reményei szerint megtalálja a társait. Rájön, hogy elrontotta…

David találkozik egy robottal, Gigolo Joe-val, aki szexuális szolgáltatásokat nyújt. Műanyag szerelmet ad, mégis gyönyörű, kedves, romantikus, a legtökéletesebb férfi. És a legjobb barát.

Elindulnak, hogy David, mint a Pinokkió mese hőse, igazi kisfiúvá változzon. Keresik a Kék Tündért.

Találkoznak a robotgyerekek készítőjével, Hobby professzorral. Megkeseredett, majdhogynem őrült ember, mert hiába készített többezer robothasonmást, a saját igazi gyermekét, aki meghalt, az igazi David-et, akit igazán, emberként szeretett, nem kapta vissza egyikben sem.

Bonyodalmak során David végül mégis megtalálja a Kék Tündért, aki nem más, mint a tenger fenekére süllyedt vidámpark bejáratának egyik szobra. Elkezd könyörögni, hogy változtassa fiúvá, mint ahogy a mesében hallotta… És könyörög, és könyörög, és könyörög… hosszú éveken át könyörög egy szoborhoz… Aztán…

David a tökéletes, feltétel nélküli szeretet megtestesítője. Egy gyerek, aki nem rosszalkodik, mert az a célja, hogy az anyjának örömet szerezzen, egy gyerek, aki mindig örömmel játszik veled, de ha eleged van, beül a sarokba, egy gyerek, aki nem mondja, hogy „utájjak”. Egy gyerek, aki nem az érdemeiért szereti Monicat, hanem „önmagáért”, de közben mégsem, hiszen ez a szeretet nem szívből jövő, nem emberi, hanem egy programozott valami. És ennek fényében tudjuk-e őszintén szánni, amikor szenved az anyja hiányától? Hiszen az is csak egy program.

Monica és Henry eredeti gyermeke, Martin az, aki ebben a filmben egyedül jól szeret, mondhatnám, az egyetlen ember, aki még normális. Aki Davidet nem akarja elfogadni a testvéreként, az anyja hozzá hasonló gyermekeként, hiszen tökéletesen tisztában vele, hogy nem az, David csak egy robot. Úgy is bánik vele, mint egy játékkal: teszteli, mennyit bír, mire képes. Martin igazi kisgyerek. Őszintén szeret, a szeretet minden velejárójával, például a szófogadatlansággal, a rosszasággal, természetesen, úgy, ahogy az a szívéből jön.

… aztán hosszú hosszú évek után, amíg David a szoborhoz könyörgött, jön valaki… Valaki felfedezi őt, az egyetlen megmaradt életet a bolygón. Az ufószerű lények felhozzák őt a víz alól, meg akarják ismerni az eredetileg itt élő civilizációt, aki azokat a hatalmas néma épületeket alkotta, az embert. És mit találnak? Egy robotot, aki egyetlen dologra képes az emberi képességek közül. Csak egyre: szeretni… Az idegen lények egyetlen dolgot tudnak meg az emberekről: azt, hogy milyen a tökéletes emberi szeretet!

(Artificial Intelligence: AI, 2001)

Kiss Andrásné

Van ami annyira no komment, hogy már megérdemli a figyelmet. És néha bánom, hogy nincs kamera a mobilomon, mint annak a sok plázacicának. Mert ezt viccesebb lenne képpel illusztrálni. Mármint a feliratokat a buszon, az ülés mellett.

Egyik nap szintén megint a Békávéval utaztam (milyen meglepő), és megint volt valami, ami legalább egy kis időre lefoglalt és elgondolkodtatott. Ezért imádom ezt a vállalatot…! Amibe pedig most belefutottam, azok szép, filctollal felírt, sokatmondó feliratok voltak. Igaz, én csak fejet csóváltam, de nesztek, olvassátok ti is, mire gondolok:
(Tessék kb. Comic Sans betűtípussal elképzelni.)

I Love You = Balázs
FOREVER

Ez egy szerelmi deklaráció, az időtlen érzelmek heves kinyilvánítása a hőn szeretett lovag, Balázs felé. Ez a 95A busz belső furnérlemezére filctollal odaírt csoda egy brilliáns példája az ártatlan lélek kreativitásának.

Bházsííí : P

A kedves alkotó azonban nem érte be csupán ennyivel. Hogy nyomatékosítsa az előző kétsoros versike mondandóját, leírta mégegyszer kedvese gyönyörűszép nevét. Igaz, itt már enyhén más az írásmód, lehet, hogy ez egy szerelmi háromszög lesz? Mi több, még egy férfiú neve is feltűnt:

Cshábíííí xD

Úgy tűnik, az alkotó nem egyedül alkotott, és munkatársa is szükségét érezte, hogy adózzon a szerelem oltárán, és felírja élete párjának rendkívűl hangzatos nevét a buszra.

A kompozíciót még egyéb, sajnos már megkopott, olvashatatlan feliratok is gazdagították. És érzékeny lelkű alkotóink nem felejtették el a szignózást sem. Ebből pedig megtudjuk, hogy hát szerencsére buzik helyett mégiscsak két zsenge leányzóról lehet szó, akiknek filctoll akadt a kezük ügyébe, és látva hím társaik nagyarányú munkásságát, gondoltak egyet, és tanubizonyságot tettek nyelvtani tudásukról és bátorságukról. Na meg szívűk kicsi érzéseiről. Külön dícséret jár a szmájlik használatáért. A nevük pedig:

Andy & Christy : P

A városi kultúra gyöngyszemei. Azám.

Itt van az a cikk ami megjelent a Magyar Nemzetben a Golgotáról.
Nézzétek meg – szerintem csupa jó dolgokat mondták a pesti gyülekezetről, illetve rólunk, a paraszt vidéki Golgota gyülekezetekről

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer fültanúja leszek ilyesmiknek. Erről már mindenki hallott, ezt már megmondták sokan, és most már ha tagadni szeretném, se tudnám.

Miket nem hall az ember a trolin. Történt ugyanis, hogy felszállt egy túlérett imidzsű, cseppet sem helyes tizenéves lány, egy idősebb nőszemély, meg egy srác. Mindhárman láthatóan (és hallhatóan)… khm… szóval a nem fehérbőrű, C-betűs kisebbség tagjai voltak.

Az idősebb nő valamit kritizált a lánnyal kapcsolatban, meg néha szólt valamit a srác is. Családi kapcsolatokat nem nagyon tudtam feltérképezni, mert mindketten használták az anyád és az apád szavakat, bár a srác lehetett a bátyja.

Annyira nem figyeltem, szóval valami olyasmiről volt szó, hogy a leányzó 13-at mondott, 14 éves helyett. Meg valami büntethetőségről. Ez még nem is lenne olyan érdekes, de aztán felfigyeltem arra, hogy a csajé panaszkodik arra, hogy megint rosszul van, hogy a szemét is azért festi annyira, merthogy sápadt az arca, meg hogy a c. asszony meg a c. csákesz mondják, hogy nincs ám hiány ételből, nem biztos ám, hogy ennek van köze a rosszulléthez. Hanem a terhességének van köze a rosszulléthez.

Aztán rájöttem, hogy rá lehet fogni a gádzsira, hogy 14 körüli, igaz, kissé túlkorosnak nézett ki. Úgyhogy jó szokás szerint, elindult a Program. Ami ha elindul, nincs megállás, az SZP leállíthatatlan. És tök természetesen beszélgettek erről fehér emberek, pl. nyugdíjasok előtt.

Többet nem is kívánnék érdemben hozzáfűzni, nem is írok többet, mert még elhordanak engem mindenféle szélsőjobboldali radikális istenverésnek.

Vétel, vége.

Kedves Internetezők! Már szükségét éreztem, hogy tájékoztassalak titeket, miszerint ti internetezők édesanyám meglátása szerint Buzik vagytok. Buzik, esetleg talán középkorú, perverz, pedofil pasik. Sőt ti egyenesen Rossz Emberek vagytok, akik csak rosszat akarnak nekem.

Egy szavatokat se szabad elhinnem, mert mindannyian csak hazudtok, át akartok verni és ki akartok használni engem. Honnan is tudnátok, milyen vagyok? Úgysem igaz, ha azt állítjátok, jófej vagy kedves vagyok. Nem szabad veletek barátkozni, mert rossz vége lesz, mert buzik vagytok. Akkor sem szabad semmit sem elhinni rólatok, ha küldtök magatokról képet, és ha már hosszú hónapok, vagy akár évek óta beszélgetünk az interneten egymással. Akkor is vadidegen köcsögök lennétek csak, hiszen nem találkoztunk szemtől-szemben. De ha találkoznánk, és túlélném, akkor is csak vadidegen köcsögök maradnátok. A fotóknak és a webkameráknak nem lehet hinni, ezeket úgyis csak kukimutogatásra meg hasonlókra használja mindenki. Nagyon veszélyes találkoznom veletek, Internetezők, mert nektek rossz szándékaitok vannak velem kapcsolatban, hiszen ezért lógtok az interneten, mert máshol már ismernek titeket.

Rosszak vagytok, a tévében is mindig megmondják, az interneten sok a veszély (hipp-hopp jön Vuk), és nem szabad senkinek se hinni, mert az internetet rossz emberek használják. Ezért nektek se szabad hinni, egyébként is, miről lehetne beszélgetni az interneten? Ami nem is beszélgetés, mert csak verjük a billentyűket mindketten. Meg ti mást is. Ti rosszak vagytok, mert nem tanulásról, nem munkáról beszélgettek, hanem teljesen felesleges dolgokról, amikből én nem tanulhatok semmit, amik értelmetlenek és feleslegesek. Sőt még el is rontotok engem, rábeszéltek engem rossz dolgokra, és átveszem a rossz, depressziós vilégnézeteteket, kedves internetezők. A ti hibátok, hogy olyan vagyok most, amilyen.

Ti nem vagytok Normális Emberek, ti csak buzik vagytok mind. Normális emberek az iskola vagy a munka miatt hamar lefekszenek aludni, és nem lógnak az interneten este 11-kor, éjfélkor, éjjeli 1-kor vagy 2-kor, és főleg nem játszanak az interneten ilyen későn. Az pedig elképzelhetetlen, hogy hajnalig beszélgessünk. Ez is bizonyítja, hogy ti rossz alakok vagytok, mert késő estig fent vagytok az interneten, amikor már csak a céltalan, rossz emberek vannak fent.

Veletek internetezők, nemhogy veszélyes találkozni élőben, hanem felesleges is, mert úgyse lesz közös témánk, és úgyis kerülni fogtok az első találkozás után. Főleg azért, mert nektek nincs is szükségetek új ismeretségekre, hiszen nektek, kedves internetezők, megvan a saját baráti körötök, akikkel jól elvagytok, ezért sem kell komolyan venni, ha azt írjátok, lenne kedvetek találkozni. Ha ennek lenne is oka, az az lenne, hogy ti buzik vagytok. Ezért még véletlenül se futhatunk össze úgy, hogy ne legyen a társaságunkban egy lány.

Nektek semmit nem szabad elárulnom magamról, még a valódi nevemet sem, az pedig elképzelhetetlen, hogy kiadjam bármelyikőtöknek is a mobilszámomat, mert ti rossz buzik vagytok, és kiraboljátok a lakásunkat, ha valahogy megtaláltok engem. De előfordulhat, hogy mégsem vagytok mind buzik, vannak köztetek lányok is, akik nem lehetnek buzik. Nekik se szabad hinnem semmiben, és velük méginkább felesleges találkoznom, hiszen a mai lányok mind Kurvák, és csak a pénz érdekli őket. Úgyhogy ezek a kurvák csalódnának bennem, mert semmit se tudnék felmutatni. És amúgy is, én csak a dugás miatt szeretnék találkozni lányokkal.

És el kéne zárkóznom a veletek való beszélgetéstől, ha fiatalabbak vagy idősebbek vagytok, mint én. Csak 2-3 év engedhető meg, ennyi lehet a legnagyobb eltérés korban, ha rólatok, buzi, vagy éppen kurva internetezőkről van szó. Máskülönben sötét árnyak vetülnének a lelkem tisztaságára.

Sőt az is előfordul, hogy nem csak rossz emberek vagytok, hanem gyerekesek is, mert hülye és értelmetlen japán meséket néztek, elmebetegek, depressziós öngyilkosjelöltek is, mert sátánista rock és metál zenéket hallgattok, perverzek is, mert csúnya pornót szedtek le és néztek az internetről.

Kedves internetezők, titeket nem szabad emberszámba venni, mert ti rossz emberek, perverzek, köcsögök, hazugok, bűnözők, elmerokkantak, gépfüggők, pszichopaták vagytok, és egy szavatok se hihető. Hátsó szándékaitok vannak, és veszélyes veletek összefutni. Előttetek mindent titkolni kell, és semmi közös témánk nem lehet, hiszen miről is lehetne órákon át beszélgetni, ha nem a tanulásról, a munkáról, a jövőnkről? Tőletek nem lehet tanulni. Tőletek semmi se lesz jobb vagy szebb, főleg nem az életem.

Bennetek nem szabad hinni, ti csak kihasználnátok engem, ti csak rosszat akartok nekem.

Szívesen fogadom a véleményeteket, kedves internetezők!