Comissão avalia redações dos alunos cubatenses

Por Renato Silvestre

Após quase três meses de árduo trabalho, principalmente, de conscientização e educação ambiental voltada às crianças da rede municipal de ensino de Cubatão, o projeto Voluntários do Rio terá seu encerramento no próximo domingo, 29 de novembro, às 08h30.

O cenário para a divulgação dos vencedores do concurso de redação de cada escola participante será, mais uma vez, o Centro Ambiental Afonso Schmidt. Após a premiação dos alunos, haverá um passeio de barco pelos rios da cidade.

Próximas ações

As melhores redações foram escolhidas por uma comissão formada por membros do CCC e colaboradores da Carbocloro. Paralelamente, foram realizadas atividades lúdicas com as crianças, como o jogo Voluntários do Rio, desenvolvido em uma grande lona, onde os estudantes se tornaram as peças dessa brincadeira, que divertiu e instruiu ao mesmo tempo.

Durante toda essa semana, o CCC e a Carbocloro promovem ainda a coleta de lixo nos rios e mangues da cidade. Após o encerramento do Voluntários do Rio será desenvolvido um relatório com todos os resultados obtidos, além disso está em andamento a produção de mais uma edição do informativo CCC em Ação, que trará cobertura completa do projeto.

O Voluntários do Rio vai encerrando suas atividades esse ano, mas há promessa de muitas outras ações em breve. O importante é conscientização, que a pequena semente plantada pelo CCC e Carbocloro gere frutos e tenhamos um futuro muito mais limpo e saudável nos rios, mangues e comunidades cubatenses.

Em breve a divulgação das redações vencedoras, a cobertura do encerramento do projeto e um apanhado geral dos resultados obtidos.

 Continuem acessando, divulgando e comentando!

Łona & The Pimps, “Bumbox”
Ocena: 5/6

Tradycję hip-hopowego grania z żywym bandem najbardziej spopularyzował w naszym kraju bodajże O.S.T.R. oraz rzecz jasna Afrosi, których wpływy i sława są jednak znacznie słabsze (niestety). Teraz do tego grona próbuje dołączyć Łona z Pimpsami. 6 grudnia w rodzinnym Szczecinie odbędzie się premierowy koncert tego akustycznego projektu, a tymczasem już od dobrych paru dni można posłuchać znanego z zeszłorocznego Insert (EP) “Bumboxa”. Oczywiście w nowej, przearanżowanej wersji. Prze prze prze, yyy, bardzo fajnej. Ściskając zmiany w paru słowach – boska gitara, bujny bas, miły klawisz i leniwa perka. Do tego to nieeeesamowite wejście w refren i naprawdę nie ogarniam jak rozkosznie to kołysze. Tekst zna się na pamięć nie od dzisiaj i wiadomo, że dla każdego posiadacza niesfornego bumboxa lub umierającego / umarłego discmana, wybitność niezaprzeczalna. Stary, dobry zabawny i błyskotliwy Łoniak czyli bliżej debiutu niż ostatniego Absurd I Nonsens. I nie żeby poprzednia wersja była zła czy be fu, ale to w tym nowym “żywym” aranżu wkrada się zupełnie nowa jakość, zwiastująca być może jeden z ciekawszych projektów koncertowych jaki widział ten kraj w ostatnich latach. Wpadajcie do Warszawy, pliiis. -Łukasz Halicki

http://www.myspace.com/lonarap

Lâu rồi mới bực bội đến vậy. Cảm giác như Giselle trong Enchanted khi “You make me so, so, so… angry!”

Bạn thấy tôi khen chê này nọ – đó thực sự là những gì tôi nghĩ, chứ chưa bao giờ cố ý “hằn học” với ai. Tính tôi vậy. Tôi chỉ áy náy khi nói sai với cảm nhận của bản thân, làm sai với chuẩn mực của chính mình. Thêm nữa, không có nhu cầu dính dáng vào những gì tôi không thích.

Việc kinh doanh chẳng hạn. Phi thương bất phú – tôi hiểu rõ chuyện đó. Tuy nhiên, chẳng muốn dấn thân vào quá sâu. Tôi có thể kiếm tiền nhiều gấp 100 lần hiện nay, nhưng nếu phải chấp nhận những hành động phi đạo lý, những mánh khóe lừa đảo, thật sự không làm được. Các mối quan hệ bền vững của tôi đều xuất phát từ khởi điểm “bạn bè”, hoặc phát triển theo hướng đó trong quá trình cộng tác. Thà làm ít, còn hơn dây dưa với quá nhiều người, mà không ít trong số đó là Giả Tạo.

Hôm qua, thật sự nóng khi nhận được email “khiêu khích” từ nhân viên của một công ty, phủ nhận tất cả những gì mình làm cho họ 2 tháng trước. Đương nhiên, tôi có thể cười khẩy, “Đời mà”, như đôi lần gặp chuyện chướng mắt trong cuộc sống. Vài triệu vài chục triệu – thật ra chả đáng gì. Chỉ tiếc sự tin tưởng của mình dành cho họ, một thương hiệu tương đối có tiếng, lại thiếu chuyên nghiệp như vậy. Ôi… “bom tấn”!

Bình thường mình nhỏ nhẹ, nhưng làm ăn đâu ra đó, nên chưa có trường hợp… quỵt tiền nào xảy ra. Lần đầu tiên nếm trải cảm giác bị lừa, cay chứ. Không hiểu sao vẫn có thể lịch sự, nhã nhặn, không chửi thề – liên hệ cấp trên bạn kia, thông báo tình hình như thế. Biết thừa là chả khi nào lính lác tự ra quyết định, sai là từ trên nóc kìa, nhưng xem thử phản hồi ra sao.

Đến chiều, người gửi mail gọi điện lại cho mình, nói chuyện hết cả tiếng đồng hồ. Sau 2 tháng, sau bức mail không mấy lịch thiệp, sau tất cả mọi phiền phức, mới nhận được 2 chữ “xin lỗi”. Nhẽ ra đã viết cụ thể hơn, nhưng thôi, bỏ qua. Xem như mua một bài học. Sau này, hợp tác với tập đoàn lớn cách mấy, cũng sẽ thông qua hợp đồng tỉ mỉ – trừ khi rất thân thiết, hoặc đã vừa ý nhau ở những chiến dịch trước đó. Niềm tin quý báu lắm, không thể gặp ai cũng phung phí được.

Buồn cho cái cuộc đời màu hồng, ngày càng bị xỉn màu đi vì những chuyện không đáng. Cười lên nào pé Rob.


Billy Joel – Honesty

If you look for truthfulness
You might just as well be blind
It always seems to be so hard to give

Honesty is such a lonely word
Everyone is so untrue
Honesty is hardly ever heard
And mostly what I need from you.

 

“Đừng buồn phiền và lo âu” – post ảnh Album Vàng tháng 11 vậy. ^_^

Xem tiếp những màn trình diễn của Thu Minh, Duy Khoa, Trà My Angel và Xuân Phú.

 

Sân khấu dựng đẹp ghê, âm thanh ánh sáng đều chuẩn. Album Vàng là một trong những chương trình mình theo dõi đều đặn nhất, vì ca sĩ được mời tham gia rất chọn lọc, đồng thời ekip luôn có nhiều ý tưởng mới mẻ.

 

Thu Minh dạo này ăn mặc rất ổn – năng động, hiện đại, gợi cảm mà không lố lăng.

 

Thích nghe Thu Minh hát nhạc sôi động hơn ballad, vì chị biết cách diễn, hơi “điên” nhưng rất bốc!
Liên khúc Chuông Gió gây ấn tượng mạnh, được hình thành từ những bài hits quen thuộc của Thu Minh.

 

Không thích nhiều bộ trang phục của Thu Minh vài năm trước, mình đã… chê thẳng thắn, nhưng chẳng tiếc lời khen khi gout thẩm mỹ của chị ngày càng tiến bộ. Hẳn chị cũng từng đọc vài “lời chê” tại blog 360 của mình, thế nên đã chủ động add mình ở Facebook. Thật sự quý những người nghệ sĩ biết đón nhận các góp ý theo hướng tích cực nhất. ^_^

 

Duy Khoa cũng là một người luôn hiểu rõ ưu nhược điểm của bản thân. Anh đã biết cách khai thác các thế mạnh của mình, và không ngạc nhiên khi Khoa nhận giải Triển Vọng ở Sao Mai Điểm Hẹn. Rõ ràng, sau cuộc thi, anh có nhiều hoạt động nghệ thuật nhất: Phát hành album đầu tay Lời Hứa, đóng phim điện ảnh Chơi Vơi và phim truyền hình Lều Chõng, làm MC, vv.

 

Sôi nổi, trẻ trung cùng Thầm Yêu.

Mình thích bài Lời Hứa, đến giờ vẫn thuộc lời.

Ông í biết mình chụp ảnh nên eye-contact nhiều lần, nhưng mình thích… chụp lén cơ, như thế cho tự nhiên.

 

Trà My Angel aka. My lớn – cựu thành viên của nhóm Thiên Thần, gồm My Idol và Hoàng Thùy Linh.

 

Thick Em Muốn. Album được biên tập và hòa âm khá hay. Tuy nhiên, đúng như chị Thùy Trang nói, có sự chênh lệch khá rõ rệt giữa giọng hát của My trong dĩa và khi diễn live.

My lớn nên tập trung cho những bài có vũ đạo, ballad không phải thế mạnh.

 

Tiết mục chú Xuân Phú được dựng múa đẹp nhất đêm. May quá, vì chú Phú biểu diễn hơi đơn điệu. Còn nhớ lần trước xem Âm Nhạc Của Tôi, mình suýt… ngủ gật giữa chừng. Không hẳn đó là lời than phiền, vì vẫn thường nghe Bublé và Diana Krall đêm nào khó ngủ (I love their music ). Giọng Xuân Phú rất hay, nhưng style của chú í phòng trà quá, khi đứng trên sân khấu lớn dễ tạo cảm giác lạc lõng.

 

Bạn xem, mặt chú í buồn xo ah, trong khi bài tango tươi thế kia.

 

Khổ thân anh Quốc Bình. Cố gắng pose lắm mà cứ bị máy quay che mặt hahaha. Sẽ đền bù ở part 2! ^^

Para comunicar a marca de cerveja Heineken como “verde” , social/ambientalmente responsável…as lonas impressas de seus outdoors foram retiradas e utilizadas como bolsas e modelos de roupa.

Já vi isso em algum lugar…

NINGUÉM ACERTOU. MAS VALEU A TROÇA! ERA UM AUSTIN 1949.

Segundo desafio no ar, só a título de passatempo… O CARRO AGUARDA RESTAURAÇÃO na casa de Ricardo Fernandes (ricardo_sfernandes@yahoo.com.br). Vamos arriscar?

_____________________________________________________________

E ainda está valendo o convite aos amigos para uma troça, isto é, um joguete de adivinhação:

http://carrosinuteis.wordpress.com/2009/10/10/que-carro-se-enconde-por-debaixo-da-lona/

(Ninguém acertou, até o momento!)

Non – Shop!

Đầu tiên xin thông báo, mình vừa chụp đến tấm ảnh thứ 30.000, số thứ tự đã được reset lại zero. Ôi, yêu em Canon thắm thiết, đến nay nhiều người vẫn thảng thốt khi biết mình dùng bé digicam nhỏ nhắn thế mà vẫn capture được nhiều khoảnh khắc đáng giá. We’re a team!!! Cảm ơn nàng Đan Lê đã mang chúng tớ lại với nhau hihi. Để kỷ niệm, hôm nay sẽ không shop cho bợn nào cả, ai… bị hại ráng chịu nha.

Í quên, entry này để nói về… giày và điện thoại chứ hok phải máy ảnh hehe. Mình rất thích ý tưởng Sneakernight của Nokia, bởi giày thể thao là một trong những biểu tượng năng động của giới trẻ toàn cầu (nhưng giá mà ban tổ chức nghiêm ngặt hơn, ai hok mang sneaker cho… ở ngoài hahaha).

Vanessa Hudgen – Sneakernight

Đừng ngạc nhiên khi thấy khách mời đợt này thiếu những bậc anh chị kỳ cựu. That’s right, it’s our generation! Khác với dòng sản phẩm touch trước, Xpressmusic 5530 chỉ nhắm vào riêng giới trẻ. Khi tặng mỗi người tham dự một chiếc cell… dùng chơi, cũng có nghĩa là Nokia hy vọng các fans sẽ nhớ đến 5530 khi có nhu cầu sắm dế mới, bởi thần tượng của họ đều dùng mà.

Tham dự event về, cảm thấy… teen ơi là teen haha.

Thư mời được thiết kế rất sáng tạo và bắt mắt.

Sneakernight diễn ra ở Cage Bar – Tôn Đức Thắng.

Đại Nhân và quản lý Tê Lờ – ta nói, nó già trước tuổi.

Không như mình và Mai Lâm, sắc teen tràn trề haha.

Bắp ngày càng cu-te nha, Cu Chí vẫn bặm trợn dư thế.

Hòa Mi và Băng Di – ảnh này 2 đứa đều shink. Mi như đẹp ra thêm mỗi lần mình gặp ẻm.

Chụp lén Chí Thiện – góc này nhìn super man.

Entry bao gồm…

• Đông Nhi
• Trà My
• Wanbi Tuấn Anh
• Noo Phước Thịnh
• Ngô Kiến Huy
• Bảo Thy – Vương Khang
• Yến Trang – Yến Nhi
• Đại Nhân – Hòa Mi
• Chí Thiện – Băng Di
• Thăng Bình
• Tâm Tít (bé này mới nè hihi)
• NS. Đức Trí – NS. Quốc Bảo – Trí Quyền
• Mai Lâm – Quang Chí – Thăng Long – Tuấn Khanh – Đằng Phương

Sẵn sàng chưa nào? Xem tiếp nha!

Nhạc sĩ Quốc Bảo, Đức Trí, phóng viên Trí Quyền và đại diện Nokia Việt Nam đang trao đổi về xu hướng nghe nhạc của giới trẻ.

Khổ thân Wanbi, một mắt không thấy đường. Năm nay con mèo bị xui bây ơi, hết Yến Nhi lại tới nhóc này. Haizz…

Nu – Noo và Mai Lâm – Tuấn Khanh.

Em này có nụ cười bán hàng được (đó là 1 lời khen).

Đại ca Đằng Phương và 2 nàng Thiên Nga xinh đẹp (không gọi gà, nghe chả shang trọng gì cả haha).

Trà My – I still adore her beauty, very unique.

Đây gọi là dịp để các má-này-ghê làm quá!!!

Tít nhìn yêu như em bé, nghe ku Hàng Tồn bảo giọng cũng ok.

Búi nhỏ búi to lah.

Bảo Thy tóc sậm hơn hôm trước thì phải? Hay là do ánh sáng?

Ai chê Vương Khang mập chứ, lúc nào cũng có 2 mỹ nhân kề bên, thiên hạ muốn chả được nhá!

Ku Bi Thăng Bình – V-Pop nhiều bạn có nick Bi thiệt.

Trang Nhi – bé Nhi giờ hok hát, chỉ đi event chơi thôi. Đùa chút, chóng lành mắt nha e.

More group shots.

Chí Thiện và Tâm Tít – xứng phết nhỉ? [Nói coi chừng nhỏ Băng Di bay ra đánh ghen hoho. ]

Cặp này cũng đẹp đôi – nội nickname cũng đã na ná nhau – Noo và Nu. ^^

Mai Lâm đang thử hành nghề paparazzi, chưa chắc tay bằng em nhoa.

Nào chúng ta cùng măm! ^_^

Mai Lâm hok phải quản lý của Chí Thiện, đề nghị các anh chị phóng viên đưa tin chính xác nha. Manager của Hoàng Tử Lai chính là… chồng Mai Lâm.

Hài lòng khi xem Gala Album Vàng kỳ này. Các tiết mục đa dạng, giàu màu sắc, nhưng lại không bị loãng. Có sự liên quan nhất định giữa những màn trình diễn đặt cạnh nhau, đặc biệt mình thích liên khúc mùa thu mở đầu, chuyển bài rất trôi chảy. Tất cả sáng kiến cho Vũ Hội Âm Nhạc 2009 đều đến từ bạn Thành Trung CATS, bằng tuổi mình mà sao đa tài quá, thấy cái chi cũng dấn thân và kết quả đều mỹ mãn.

Nếu đã đọc qua entry trước, hẳn ai theo dõi chương trình cũng biết còn thiếu vài ca sĩ, trong đó có Mỹ Tâm. Nói thiệt, mỗi lần đưa chị Tâm lên blog, mình lại có chút… hồi hộp. Chả là mình có “chê” mấy ca sĩ khác, fans của họ cũng ít khi nào bức xúc đứt nút. Nhưng khi vừa chạm nhẹ đến Myta, lập tức sẽ có chuyện rần rần lên. Mình nhìn vậy chứ chẳng thích tranh cãi nha, nhận xét về sự kiện gì là vào đúng thời khắc đó mà thôi, không lấy vài lần trình diễn không thành công, vài bộ trang phục xấu của ca sĩ ra để bỉ bai suốt cả… sự nghiệp của họ.

Hoặc là bạn đọc blog mình không kỹ, chứ mình vẫn bình phẩm: Phương Vy mặc đồ vậy chưa phù hợp, làm đùi to; Đông Nhi và Noo nên xem lại khẩu hình khi biểu diễn; Hồ Ngọc Hà gầy và xanh xao quá, nên nghỉ dưỡng. Etc. Bình thường.

Có lần mình ghi là “Cách phát âm của Mỹ Tâm chưa chuẩn, nên một số bài mình không thích, nhưng chính sự mộc mạc chân thành ấy lại giúp chị thể hiện Cô Gái Đến Từ Hôm Qua giàu cảm xúc”. Theo mình nghĩ – đó là mình đang khen. Tự nhiên nhận được phản hồi thế này: “Bạn phát âm cũng có chuẩn đâu mà nói người ta?” Hự. Chuẩn hay không – tui đâu phải ca sĩ? Nhận định là quyền của thính giả. Dẫu mình có là hot blogger, dẫu nhiều bạn yêu nhạc hay ghé vào đây đọc đi chăng nữa, đâu có nghĩa là mình phải quên mất cảm xúc cá nhân để viết bài chiều ý tất cả mọi người? Nếu cá tính của mình = con số 0 tròn trĩnh, liệu các bạn có đang đọc những dòng này?

Mặt khác, mình rất trân trọng một số ý kiến như sau, từ fans của Mỹ Tâm:

“Mọi ng serious thật. Đây là nhật ký của a Rob. thế nên cảm nhận thế nào a ấy sẽ viết như thế. Mọi người có thể cũng đi xem, nhưng nhìn sự việc ở 1 góc độ khác. Thì đó là cảm nhận của mỗi người thôi.
Ko thể bắt anh ấy phải viết là hay trong khi a ấy thấy dở. Nói chung là mỗi người có 1 cách nhìn nhận sự việc khác nhau. Bít đâu, sau này, mọi người sẽ nói khác or biết đâu, a Rob sẽ cảm nhận khác bây giờ!
Em ko có xem. Nhưng e đọc blog a hàng ngày. Mình nghĩ thế nào thì cứ viết như thế anh ạ!”

“Điều em muốn nói là thái độ tiêu cực của mọi người, dù là fans hay non-fans của Tâm cũng sẽ làm tổn thương đến chị. Em ko mong công luận ‘dịu dàng’ vì nếu thế nó sẽ chẳng còn sức hút, nhưng mọi người nên có cái nhìn đúng mực và ngôn từ đúng mực. Ngừơi ta sai, hay ko ‘được’ ở chỗ nào thì góp ý vừa phải, châm chích nhau để được gì?

Riêng về fans, ko chỉ fans Tâm, mà fans của nhiều ca sĩ khác nữa, có biết bao nhiêu thành phần, giai cấp, trình độ học vấn và cả lối ứng xử khác nhau. Ca sĩ ko có nhiệm vụ phải quản lý lời ăn tiếng nói của họ. Cứ nghĩ đến những trường hợp vì fans mà các ca sĩ bị đưa lên mặt báo, vì những chuyện mình có khi ko hề hay biết, mà tội cho họ. Đọc báo, người ta chỉ thêm ấn tượng xấu với ca sĩ, còn fans – nào ai biết ai là ai?

Vậy nên, em mong các fans hãy lấy cái tâm mà ủng hộ thần tượng của mình, đừng gây thêm phiền toái cho họ. Hãy đón nhận cái mới một cách tích cực, và góp ý đúng mực một chút.”

Mỹ Tâm nổi lên đúng lúc lứa của mình đang trưởng thành, bạn bè là fans ruột của Myta không ít. Mình phát biểu những điều mình đã phát biểu, mà không sợ mích lòng, vì mình không có ác ý. Nếu ai cố tình mang câu cú ra xuyên tạc này nọ, bạn nên trách người đó hơn là trách mình. Trong event EcoLakes vừa rồi chẳng hạn (có Myta diễn), gia đình mình mua nhà ngay đó, đâu phải chỉ ghé qua một lần đâu mà bịa chuyện ra nói bậy bạ? Mình chê khâu xử lý tình huống của Ban Tổ Chức hơn là tập trung vào Mỹ Tâm đấy chứ.

Không phải dài dòng nữa, vì mình biết lý do vì sao hôm nọ Tâm diễn hơi đơ rồi. Fans đến ít quá, dân địa phương lại lười vỗ tay. Đêm Album Vàng lần này… khác hẳn. Chị ở trên sân khấu, không chỉ hát và nhảy, mà còn… nháy mắt le lưỡi đùa với khán giả. Rất tự nhiên! Cái thần của ca sĩ vững hay không, người xem cảm nhận được hết chứ (nhất là khi không bị tình cảm fan/anti chi phối).

Mình rất vui khi thấy FC Tâm cổ vũ cho Mr. Đàm và Quang Dũng, đó là cử chỉ fairplay đáng hoan nghênh. Hy vọng những lần sau, các bạn sẽ ủng hộ những ca sĩ khác nữa, như Hồ Quỳnh Hương, Bảo Thy, vv. Càng chan hòa, thần tượng càng được thương được quý. Thiệt.

Xem tiếp những hình ảnh của Đàm Vĩnh Hưng, Quang Dũng, Mỹ Tâm, Thanh Thảo, Quang Hà, Hồng Ngọc, Bảo Thy & MC Quốc Bình trong chương trình Album Vàng Đặc Biệt – Vũ Hội Âm Nhạc 2009.

Quang Hà nhảy Rumba hơi bị chuẩn, cái này phải xem live, ảnh chỉ mang tính chất minh họa.

Vết Thương Cuối Cùng.

Tướng đại ca không cân đối nên hơi khó mặc đồ. Mà Hồng Ngọc ngày càng như female version của Đàm nhỉ? Cách xử lý giống phết!

Anh Quang Dũng có một động tác hươ tay làm hoài, từ nhạc xưa đến nhạc nay đều thế, không tạo cảm hứng khi chụp ảnh gì hết.

Mình thấy mặt ảnh hơi giống bạn Hankoo.

Phong độ anh Dũng trong bài đầu không tốt lắm, may mà có bản song ca sau đó gỡ điểm lại.

Ăn ý phết, phải chăng… vì đó là Tâm?

A Đàm chắc ghen dữ luôn mợiiiiii.

Sau bao năm, Mr. Đàm lại quay về với style tóc cũ…

Thanh Thảo dẫn chương trình hơi bị hay, trơn tru và có duyên.

Quang Dũng, Myta và Mr. Đàm nhận cúp lưu niệm từ BTC Album Vàng.

Nhìn j em rứa anh ơi?

Cặp này song ca cũng hợp, 2 chất giọng tương hỗ cho nhau rõ rệt.

Nhớ Anh Thật Nhiều.

Cùng 2 MCs chào tạm biệt khán giả. ^^

Bạn Hankoo da quá trắng, có người tung tin bạn oánh phấn đầy mặt kìa, haha.

Há cảo xíu mại @ Liến Húa (tên khó zị?)

Hủ tíu Nam Vang.

Còn đây là gỏi khô bò trước cửa tiệm, mua về nhâm nhi tiếp. Gym gym gym!

Opine… Que há aqui, às escondidas?

Publico mais uma foto pra ajudar a atrapalhar! Risos.

Até agora, NEM PERTO!

Quên mang… cục pin mà khổ ghê, phải chạy khắp nơi xin ảnh zìa để làm hình minh họa cho entry.  Mỗi lúc như thế càng hiểu rõ hơn giá trị em Canon của mình hix hix (dù bình thường đã iu iu iu rùi).  Chân thành cảm ơn anh Quốc Phong, chị Hương Trà, anh Thành Trung, bạn Nemo, bạn Suzu, và đặc biệt là bạn Mều Ác đã hỗ trợ về mặt hình ảnh.

Bây giờ có giới thiệu về sản phẩm, mọi người cũng chả tập trung mà đọc đâu, sao giăng đầy trời mà hehe.  Thôi thì hãy vào địa chỉ này để đăng ký sử dụng trước, có gì mình sẽ review sau nhé. ^^

http://me.zing.vn/

Đây là nhà của mình tại Zing, mời bà con ghé chơi.

http://me.zing.vn/vip.robbey/profile

Công việc dạo này chồng chất, thời gian biểu chật hẹp, đi đâu cũng không đến sớm được. Nguyên văn là trễ hơn cả các bạn nghệ sĩ chứ, xí hổ ghê.

Mèo Ác man hơn tui là sao?

Ca sĩ thứ nhất mình chụp cùng trong party là… Bảo Thy. Đây là lần đầu tiên có dịp ngồi xuống, vừa ăn vừa 8 với em í, cũng… trên trời dưới đất lắm nha: “Anh đặt cho em cái biệt danh ghê quá mà!”

Lấy ảnh nhỏ này demo tại entry trước, không hẳn ngẫu nhiên đâu nha. Cứ liên quan đến ẻm là độc giả bấm vào nườm nượp ah. Nói nghiêm túc, chưa bàn đến việc “lăng-xê”, Đông Nhi đang liên tục dẫn đầu nhóm từ khóa được truy cập tại blog mình nhiều tuần qua. Có vẻ như thời điểm đã chín mùi đối với em, tung ra sản phẩm là ăn ngay! Mình hối thúc cô nàng và quản lý Đằng Phương mãi, rốt cục cuối tháng này mới chịu phát hành single Lời Thú Tội Ngọt Ngào (kèm video clip). Album sẽ phát hành ngay sau đó, khi Nhất Quỷ Nhì Ma công chiếu.

Trang phục Nu Nu được thiết kế bởi Chung Thanh Phong. ^_^

Một điểm thú vị nữa: Tất cả những nhân vật từng dính dáng “cặp kè” với Đông Nhi (trong âm nhạc và phim ảnh) – tỉ lệ search đều tăng trong tuần qua, bao gồm Hoàng Tôn, Wanbi, Noo Phước Thịnh, Ngô Kiến Huy, Baggio. Kể cả tên thật “Mai Hồng Ngọc” cũng nằm trong top 50 keywords – từ MHN mà tìm đến được blog mình cũng hay! (Nếu bạn chưa hiểu mình nói gì: WordPress có chức năng theo dõi keyword and/or tag nào đang hot tại blog bạn, rất thuận tiện cho việc thống kê).

Đúng là khi vào nghề ca hát, muốn nổi được còn phù thuộc vào cái duyên của mỗi người, mọi công thức đều là vô nghĩa.

Bé này đi cúng tổ nên đến trễ, ở được một chút rùi… về luôn. Phong cách ăn mặc này hợp nè, trẻ trung và nữ tính.  Mai mốt chắc phải lên một collection “Tôi & Phương Vy”.

Nãy giờ mới thấy tấm chụp với trai hihi. 2 ku Wanbi với Wắn tóc còn wăn hơn mình nữa đó nha nha nha. Mà góc chụp ác thiệt, nhìn đứa nào cũng lùn lùn, tưởng… 1m rưỡi.

Bánh tart Sheraton làm rất ngon, nhưng ăn vào cứ nơm nớp sợ… péo.

Bàn mình ngồi vui nhộn nhất, teen nhất hehe. Nhí nha nhí nhố cùng 2 chị em Song Yến, Lona và Vương Khang. Một lúc sau, Thủy Tiên và Noo cũng đến nhập hội. ^^

Số 10 nè.

Úi chà, gươm lạc giữa rừng hoa, ai cũng tươi roi rói. ^^

Còn tấm này là… hại 1 lúc được 4 đứa nè, mấy cái miệng! Nhiều hình hại cũng zui lắm, gọi nôm na là “hậu quả của Flash” mà các bạn nghệ sĩ đều sợ, ai muốn hiểu thì cứ xem tiếp nha nha nha. ^^

Dư sáng quá trời luôn, mình đã ra sức cứu chữa rùi mới được zị đó.

Ui chà, gắp đồ ăn lia lịa.

My pé để tóc này, làm da đã trắng nay càng sáng bừng lên. Cộng thêm flash thì cứ tưởng như đánh… 10 lớp phấn.

Hình tự nhiên không flash, cu-te ghê chưa? Lâu rùi hok gặp My, tính tình vẫn như thế, khởi nghiệp sớm nhưng không già. ^^

Mèo Ác cũng tưởng như đi… hát bội nè, nó đính chính là hok makeup 1 xíu nào luôn ó. Bên trái tui là chị Dân bên TGVH, lúc trước làm chung ở VON Inc.

Mình chụp sao nhìn Mèo Ác thon ghê ta!

Thêm 1 pose nữa với Bảo Thy – góc ni mặt mình cứ… bư bư. Zị là hết ảnh có tui rùi đóa.

Tiếp tục bình loạn sang… các bạn khác. Tóc Thanh Duy ngắn hơn mình nghĩ, chả hiểu sao cứ tưởng tượng nó dài như… cô gái Đồ Long.

Nhìn cưng này nhon nhon zị chứ ăn dữ thần lắm đó nha, đi với Tý đô đúng… một cặp haha.

Bánh Giò mập ú cà tưng dễ thương, bữa nào phải vik entry lăng xê riêng mới được.

2 bạn vú to đang soi nhau này, ui ui ui.

Nguyên văn từ bạn Cao Thái Sơn, “Hôm nọ xong Album Vàng là vào xem entry ngay.  May lần này ít chê, bảo là… đỡ hơn những người khác.”  Ui ui, mình có bao giờ chơi trò… đuổi cùng giết tận đâu mà hehe.

Chị 4 là người im lặng nhất trong buổi tiệc, có lẽ do những khách mời khác đều… teen quá. Dù không đúng gout nhạc của mình, cũng xin chúc chị làm show thành công nhé! Chị hiền queo. ^_^

Em Long đẹp zai hơn dạo thi siêu mẫu, hình như có đi làm lại răng?

Nu đứng cùng chàng trai nào cũng xứng đôi nhỉ? So versatile. ^^

II eliminacje WBW. Solar w drugim wejściu niszczy Greena! Dobre follow upy.

Punche bitwy by Solar:

“Dostaniesz z łokcia, tak, jak Łona od rozrusznika!”

“Rozpierdalam tu tak, takich tumultów, mój fresstyle? On nie ma hamulców!”

“Ja nie mam hamulców, on jedzie na ręcznym!”

“Rozpierdoliłbym Cię nawet po rosyjsku – ale, dobra to jest pizda – ale Ty nie raczej gawarit pa freestyle!”

Ra mắt… áo mới một phát đã.  Hot blogger thì chưa bao giờ cần… tiền vốn mới kiếm ra được lợi nhuận.  Tuy nhiên, thu nhập của mình bay vào khoản ăn mặc hơi bị nhiều, vì mỗi item diện đúng 3 lần là đã bị kêu “Có cái áo mặc hoài (?!)”.  Pó chiếu.  Thôi, cũng nhờ vậy mà 2 ku em có nhiều đồ kế thừa còn mới toanh, chúng nó mặc chán lại gửi về quê.  Vô tình làm việc tốt. ^^

Hôm kia sang nhà Vy để nhờ ký tặng dĩa cho em của bạn gái của em trai mình, ba Đùi chia sẻ: “Mai mốt tân gia sẽ có phòng riêng cho chị em nó để áo váy, còn nếu vẫn không đủ chỗ sẽ mang đi làm từ thiện.”  Hey, mình gợi ý nên đấu giá, anything good for the cause.

Ta sẽ tiết lộ bí mật của nhà ngươi.

Con gái thì khỏi nói, tinh thần shopping còn cao hơn nam giới gấp bội.  Bố Đông Nhi cũng tâm sự với hàng xóm aka. papa mình: “Đi hát catse cao thật, nhưng tiền nó chi cho trang phục còn… nhiều hơn.”  Ha ha.  Bởi zị, nhìn mí bạn nghệ sĩ sống sướng vậy chứ chưa chắc của ăn của để nhiều hơn mấy ngành khác đâu nha.  Haizz… Nói ai?  Ta cũng phải học tiết kiệm thui. >_<

On the other hand – mí bác như Liêu Anh Tuấn hay Takej chỉ cần mở shop cũng dư budget làm album hoành tráng là… hiểu rùi.  Bạn nào có khả năng thiết kế và gout ăn mặc tốt, cứ liên hệ với tớ, sẵn sàng hợp tác đầu tư liền! XD

Sở dĩ mở đầu entry bằng chuyện quần áo, vì đó là lý do duy nhất đáng “để mắt” khi xem Album Vàng tháng này.  Không hiểu vì lý do gì, các nghệ sĩ thường khoác lên những bộ cánh rất… bleh khi tham dự chương trình.  Mục Super Soi của báo Đẹp từng đem lên thớt từ Hiền Thục, Nhật Tinh Anh, Thanh Ngọc cho đến những nghệ sĩ được đánh giá có gout thẩm mỹ tốt như Hồ Ngọc Hà và Yến Trang – mà toàn là những bộ mặc cho… Album Vàng.  Chắc biết mình bị đặt dưới… kính hiển vi nên đợt này các bạn í cẩn trọng hơn hẳn.

MC Quốc Bình tạm chia tay với những sắc màu… rực rỡ thường thấy, chọn chiếc áo sọc đơn giản và lịch lãm.  Bảo Thy chững chạc hẳn trong bộ trang phục trắng tinh khiết, và in style với mẫu quần thụng Alibaba.  Hình ảnh này làm em già hơn tuổi, nhưng thiết nghĩ, đã đến lúc lên level rồi còn gì?  Hey, mình ngày càng có cảm tình với Lona nhé.

Đêm thi không có Sao nên hơi… nhạt một chút.  Thế mới hiểu như nào là Star Power.  Dẫu đôi lúc bị than phiền về chuyên môn, nhưng rõ những Đàm Vĩnh Hưng, Hồ Ngọc Hà, Thanh Thảo luôn biết cách làm sân khấu nóng bừng lên!  Nhiều người cứ nghĩ tập vài động tác vũ đạo xong lên hươ tay múa chân như… robot là xong, trong khi thần sắc lại không tốt, thiếu thuyết phục.  Ở thời đại nghe nhìn, bạn phải biết cách kết hợp nhuần nhuyễn giữa hát và diễn, như vậy mới thành công được.

Xem tiếp hơn 70 tấm ảnh đệp của Cao Thái Sơn, Hoàng Bách, Hồ Bích Ngọc, Giang Hồng Ngọc, nhóm The Men, khách mời Quang Dũng, Đông Nhi, Đoan Trang, MC Quốc Bình và Bảo Thy trong chương trình Album Vàng 14/08.

* À, có một nhân vật… bí mật nữa hehe.

Sân khấu hơi bị đẹp. Chia tay với nhà tài trợ Coca Cola là xem như… dứt duyên với sắc đỏ luôn hehe.

Thế mà hình như Số-cồ-lá-là chưa được thông báo về điều đó?

Sở hữu gương mặt ưa nhìn và giọng hát khá ổn, nhưng Đoan Trang lại thiếu sức hút cần thiết. Dù cố gắng làm mới những bài hits cũ bằng phong cách Acoustic, chị vẫn chưa khiến khán giả hòa cùng lời hát quen thuộc.

Demo thử một đoạn tiếng Anh của… Tóc Hát trong tiếng guitar và trống.  Dự án CD The Unmakeup của Đoan Trang sau 1 năm tuyên bố vẫn khá là im ắng.

Lona ngày càng tự nhiên trong cách dẫn. 2 MC cần tung hứng nhiều hơn nữa. You guys need to loosen up!

Nhóm The Men – gà mới của Tuấn Hưng – không ngạc nhiên khi nhiều chỗ xử lý y chang thầy. Chắc cũng chịu khó tập luyện lắm, vì hát hay hơn hẳn giai đoạn trong Weboys và B.O.M.  Thích cách vận đồ của 2 bạn này, bụi bụi và nam tính.

Bạn này ex-Bomer, không nhớ tên.

Chỉ biết bạn Dũng vì có “girlfriend nổi tiếng” đi xem hehe.

Hồ Bích Ngọc trẻ trung với Những Ngày Thứ 7 Trong Năm. ^^ Ai là fan của Minh Thư hay Nguyễn Đức Cường thì nên nghe thử.

Bạn này ngày càng xinh, nhưng bộ trang phục không ăn sân khấu tẹo nào hết.

Dù công sức tập tành vũ đạo đã giúp Bích Ngọc hoàn thành tốt phần biểu diễn, vẫn chưa thấy sự “thoải mái” trên gương mặt bạn í.   Relax! ^_^

Những nụ cười tươi tắn. ^^

Bay Đi Cách Chim Biển – bản phối mới, cách hát cũ, not my type.

Hoàng Bách hát nhắm mắt nhiều quá, làm mình cũng muốn… ngủ.

Bù lại, mình rất thích Bossa Nova version của Bây Giờ Tháng Mấy, so much better. Tuy nhiên, hơi tiếc là chú Bách hoàn toàn… không biết nhảy. 

Giang Hồng Ngọc – một trong những “học trò” của Hà Dũng.

Giọng em này live tốt hơn nhiều so với mong đợi của mình. Một điều đáng khen nữa là Ngọc biết cách chọn bộ váy phù hợp với vóc dáng nhỏ bé của em.

Tụt váy trên sân khấu – không bao giờ quá cũ.

Cùng theo dõi video clip nhận xét.

Điểm A+ động viên cho trang phục của Cao Thái Sơn. Sexy với cổ áo xẻ vừa phải, không bị phô như loạt đồ da… bóng loáng nữa. Ui, trước đó bạn í gần như lúc nào cũng… hở ti!

Mí em gái ni như đang chờ… hứng cái gì vậy đó. Mưa hả?  Khó ghê nhẩy? 

Bài hit Con Đường Mưa.

Pha Lê Tím cũng đang leo thang trên các bảng xếp hạng – Cao Thái Sơn gần đây rất biết cách chọn và đẩy bài.

2 MC chưa thật ăn ý trong việc… cười nhé! Mà nhìn ngay máy tui thì sợ rùi.

Đông Nhi sôi động với ca khúc được download nhiều nhất trong tháng qua dịch vụ iMuzik – Bối Rối Remix.

Sau phần trình diễn này, Nu phải nhập viện vì bệnh và kiệt sức – không ngờ vẫn có thể tươi tắn trên sân khấu đến vậy. Great job, that’s why I love ya.

Tư thế giống… Tể tướng Lưu Gù là dư lào? Dạo này anh Quang Dũng hát nhạc Dance suốt nhé, thật tình là không hợp.

Đồng ý rằng nghệ sĩ cần thay đổi để phát triển – nhưng nên make sure phong cách mới nên liên quan ít nhiều đến những gì mình đã làm.

Đẹp gái xinh trai nè.

Bộ này tôn dáng ghê. Đứng cạnh Quang Dũng mà Bảo Thy vẫn… cao phết!

Ai mà… man thế kia? Trà My đến ủng hộ bạn trai trình diễn í mà – ngồi kế anh… Hà Dũng thì sợ rùi.

Giang Hồng Ngọc mặt hơi bị ác, không dễ tạo thiện cảm. Em này nhận giải Thể Hiện Thành Công Nhất.

Cao Thái Sơn nhận giải Khán Giả Bình Chọn, không có giải của Hội Đồng Nghệ Thuật. Điều này phản ánh đúng tình trạng hiện thời của showbiz Viet, các sản phẩm đều dừng ở mức “an toàn”, thiếu bứt phá.

Cliente: Inmobiliaria Inmoben
Objetivo: Diseño de lonas publicitaria anuncio venta de apartamentos en Benalmadena, Malaga, para la empresa Inmobiliaria Inmoben.
Web: www.inmoben.com

Genialny utwór łony z jeszcze ciekawszym teledyskiem M-KAMILA.

To jednak nie jest całość utworu, ponieważ całość wygląda tak:

Łona tworzy ambitny rap, wielokrotnie miałem okazję słyszeć podobnego rodzaju stwierdzenia, a Adam Zieliński porusza proste zagadnienia społeczne, przodując ogólnikowym, popularnym poglądom, zstępując ze ścieżki monotematycznej, prostej muzyki popularnej. Pozorną próbę odejścia od pewnego ogółu nie zawsze należy określać mianem wybitności, zwłaszcza w muzyce, gdzie jest to pojęcie niezwykle abstrakcyjne. Jednooki będzie królem jedynie w krainie całkowitych ślepców.

Czym jest Absurd i Nonsens ? Sprzeciwem, a jednak nikt nie próbuje niczego zmieniać. Widzisz problem i mówisz o nim. Czy przyniesie to jakiekolwiek efekty ? Nie, ale nie chodzi o rezultat. Wykorzystujesz określoną tematykę, aby stworzyć dobry produkt pozwalający pokonać kolejny stopień egzystencji muzycznej.  Sprzedać, zarobić, nagrać, przetrwać. Tyczy się to każdego gatunku, wykonawcy, zespołu. Czy to coś złego ? Nie, jeżeli artysta zręcznie połączy talent, przekaz i wewnętrzną chęć tworzenia, nadając całości odpowiednio zrównoważoną formę. Komercyjność, niezależność to tylko słowa. Nie ma najmniejszego znaczenie jak określisz  twórczość Łony i Webbera, ważne abyś odnalazł sens  w kontakcie z nią, nie odgórnie narzucony, a swój własny, egoistyczny, samolubny, subiektywny powód.

O czym jest Absurd i Nonsens ? Krążek ma dwojaką konstrukcję, humorystyczne, nieco gogolowskie, ujęcie tematyki łagodzi powagę wymowy. Unikanie typowo moralizatorskiego podejścia sprawia, iż nie jest to tylko zbiór przemyśleń,  a połączenie dźwięków, słów, rytmu, muzyki, wszak służącej również rozrywce.  Nie musisz zagłębiać się w istotę, chociaż nie jest ona trudna w odbiorze, zignorowanie jej nie spowoduje, że pominiesz coś unikatowego. Niekiedy sam sposób przekazu, podkład stworzony przez Webbera, zasługuję na uwagę, chociażby utwór Ą, Ę, gdzie problematyka zatracania poprawności językowej, ujęta została w niekonwencjonalnej postaci, poprzez język komunikatorów internetowych i osób stroniących od używania lewego alta. Leksykon Brockhausa, poruszanie problematyki relacji polsko-niemieckich, z perspektywy historii starego zbioru leksykonów niemieckiego wydawnictwa. 7/4, relacje międzyludzkie, niby nic szczególnego, ale zrozumieniu nadano wartość, wynosi ona 7/4. Gdańsk-Szczecin, scenka rodzajowa sugestywnie opisująca kuriozalne  aspekty podróży pociągami, a i samego PKP. Czemu kiosk ? i Miej wątpliwość, krytyka polityki, polityków, ślepego dążenia do zmian, niezależnie od sensowności, potrzeby ich wprowadzania. Panie Mahmudzie i perspektywa dyskusji, przy wódce, o sytuacji politycznej Iranu z prezydentem Mahmudem Ahmadineżadem. Resztę , nie chcąc psuć drobnego zaskoczenia, pozostawiam do odkrycia słuchaczowi. Różnorodność liryczna, brak niepotrzebnych udziwnień, podana w ciekawy, wyzbyty wulgarności sposób to najmocniejsze atuty płyty. Humorystyczna opowieść z dystansem.

Lubię Absurd i Nonsens, fakt, możne on być trywialny, stronniczy, zbyt populistyczny, a jednak zawarty przekaz, słowa brzmią sensownie. Wiedza, iż ktoś zauważył pewne aspekty rzeczywistości, z ogólnej perspektywy, nie ma najmniejszego znaczenia, jednak przyjemnie jest posłuchać ludzi, dla których rozróżnianie barw jest jedną z zalet licznych, kiedy świat widziany przez innych jest monochromatyczny.

My, klienci ogromnego hipermarketu
Podróżując w tempie tylu płytkich chwil na godzinę
Skłonni biec wszędzie, byle tak naprawdę nigdzie nie pójść
Nie posuwamy się do przodu ani o centymetr

]]> http://amazinghide.wordpress.com/2009/09/05/cos-optymistycznego/ Sat, 05 Sep 2009 08:28:04 +0000 Hide http://amazinghide.wordpress.com/2009/09/05/cos-optymistycznego/

Łona – Fruzki wolą optymistów

(aby odsłuchać utwóru należy kliknąć na ikonę powyżej)

Ah…codziennie patrzę na ludzi
Wszyscy mają hobby , trochę sobie pomarudzić
Niech mi z oczu zejdą
Dziś chcę poczuć optymistyczny flavour
Fruzie obok pesymisty obojętne przyjdą
Dlaczego jestem pozytywnie nastawionym Mc ?
Ehe…Bo kobiety zawsze będą za kimś takim tęsknić
Z frustratem choćby o największej pensji
Żadna fruzia nie pójdzie na dancing
Nie mówiąc już o pójściu gdzie indziej
Nie każdy ma to co natura dała Lindzie
Ale ona ma ochotę a ty nie masz humoru
Nie…w moich piosenkach jest za dużo hardcore
Nie masz wyboru człowieku , czacha dymi
Pamiętaj że kobiety kochają optymizm
Zaraz powiem czemu każdy problem ma rozwiązanie
Jeśli nie ma rozwiązania to nie ma problemu
Nie ma problemu , trudno nie zrozumieć tego systemu
Zobacz ilu supermanów ,ah żadna fruzia nie chce z nimi gadać
Bo są sfrustrowani

Ref. (2x )

Nie narzekam chociaż jestem niższy niż Clint Istwood
Chociaż nigdy nie dołączę do grona kulturystów
Chociaż nie znam setek przysłów , nie narzekam
Bo fruzie wolą optymistów

Nawet jeśli nie jest to końca prawdą , powtarzaj sobie
“Ee…kobiety mnie pragną”
Człowieku , spójrz w przyszłość
Widziałeś żeby ktoś jakąś fruzie zauroczył swoją depresją ???
“Cześć jestem Franek , mam doła i depresję sporą”
Nie człowieku , to jest przecież jakiś horror
To nie tędy dróżka , jeśli chcesz żeby jakaś fruźka poszła z tobą do kina
Codziennie , widzę jak dobry chłopaczyna , życie desperata rozpoczyna
A wszyscy wiemy że fruzie lecą na takich , Jak do ciepłych krajów ptaki, kiedy tylko nadchodzi zima
Choćby było nie wiem jak źle , nie poddawaj się
Choćby zaszła jakaś straszna awaria
Pamiętaj : Fruzie wolą optymistów
A nawet jeśli nie to dobrze wierzyć w ten optymistyczny wariant

Ref. (2x )

Do napisania tego posta natchnęła mnie pewna refleksja, którą od dłuższego czasu przeżeram w sobie. Zastanawiam się nad sposobem budowania przez ludzi dotykających ich problemów, nad pesymizmem Polaka i postępującym zamykaniem się na drugiego człowieka. A wszystko to w świetle zasmucającej rozmowy z Katolikiem z krwi i kości. Zasmucającej dla mnie.

Katolicyzm przekonuje, że powinniśmy być otwarci na drugiego człowieka, a tymczasem prawdziwy Katolik w momencie potrzeby brata odwraca się plecami. To nie pierwszy przypadek, kiedy “prawdziwy katolik” pokazuje mi, że pismo pismem “ale sprawiedliwość musi być po naszej stronie”.
Sedno przeprowadzonej rozmowy zawieram w takich oto słowach:
- Masz problem? No to Ty masz problem, nie ja. Ja dzięki Bogu mam się dobrze, więc co mnie obchodzą Twoje problemy? To rzeczywiście trudna sytuacja, no fakt. Zobaczysz, jak się rozwinie.
- A nie pomógłbyś mi? To takie proste. Patrz, wystarczy, że…
- O nie nie, to jest bardzo skomplikowana sytuacja. To nie takie proste. Ja tutaj widzę spory problem. Nie, nie. Ja? Ja nie, może ktoś inny?
- Nie mam nikogo takiego…
- Aj, no to rzeczywiście trudna sprawa, ale zobaczysz, jak się rozwinie. Co Bóg da, to będzie.

A jak nic nie da? A jak w jednej chwili kilka miliardów ludzi o coś go prosi, to mam sobie zająć kolejkę czy jak? Wiara wiarą – i to swoją drogą. A druga sprawa to doczesne działania, w których czasem tak niewiele potrzeba, by pomóc drugiemu człowiekowi. Wystarczy tylko chcieć…

Itt közlöm a kidobott 2.0-ás verziót. A 3.0 másmilyen lesz, szinte teljesen, ettől függetlenül akadnak elszórva információk, amelyek poénokat lőhetnek le, ezért aki nem szereti előre tudni, mi történik, ne olvassa.

Én szóltam.

(Azt pedig egy későbbi bejegyzésben majd elmondom, mi volt ezzel a változattal a baj.)

1. Az ígéret

Az első érzés a testet karikába hajtó, izzó éhség. Aztán a düh. Mit tettek vele!?
Fölmagasodik. Túlnövi a fákat, a házat – mennyire jó volt az eresze alatt üldögélni eső idején, és nézni, ahogy elázik a világ –, a hegycsúcsot. Már a csillagokat is szinte megérintheti… Nem is ő a hatalmas; szárnyai vitték föl az égbe. Onnan néz le a három apró alakra.
Az éhség perzseli odabenn, ordít kínjában. Üvöltés; ez lenne az ő hangja.
Három nő: egy vén, egy asszony és egy leány. Ismerős-ismeretlen vonásaik egyre élesebben látszanak, ahogy feléjük zuhan az égből. Száját nagyra tátja.
–Rózsa! – kiált rá az asszony. – Én vagyok, fiam!
–Igen – mondja Rózsa, és kettétépi. Szájában meleg, nyers íz. Az éhség mordul benne. A ruhát, ékszereket, cipőt is lenyeli, türelmetlenségében fölsebzi ajkát az egyik törött csonttal, fogai köré haj tekeredik. A nő teste egy nyeletre csúszik le.
A vénség keze a levegőbe lendül, hogy magához rántsa egy varázslat szálait. Rózsa hosszú, izmos nyakával üti le. Reccsenés, ahogy a törékeny gerinc elpattan.
Inak, rágós falat.
–Még!
A harmadik sós, mintha egész teste könnyben fürdene. Vagy a saját könnyei csorognak le tátott száján a torkába?
Nem áll meg egy pillanatra sem. Tép, nyel.
Még mindig tombol benne az éhség, és nincs már semmi, amit fölfalhatna. Vergődve zuhan a földre, teste mély árkokat szánt a hegyoldalba, szárnya fákat dönt ki.
Éhség ordít benne, elnyomva gondolatait.
–Még!

***

A májusi nap besütött a nyitott ablakon, vakító fehéren csillant vissza a kinyomtatott tételekről. A margón rajzok burjánzottak: indák, faágak, mágikus csomók vázlatai, könnyedén siklott a papíron a toll hegye. Aztán a kéz megállt egy kacskaringó felénél.
–Nem.
Emese kiejtette kezéből a tollat. Már megint, gondolta. Két nap van hátra néprajzból vizsgáig, én pedig firkálok. Letakarta a rajzokat.. Hiába olvasott azonban a magyarok tájszemléletéről, tenyerét égették a minták. Nem figyelt eléggé. Nem hagyta abba időben. A varázslat már elkészült átszivárgott a rajzba. Fölemelte ujjait, alájuk kukucskált. Egy hívás volt, de hogy kinek szólt, azt nem tudta.
Kire gondolhatott? Milyen emlék tolult elő?
Fényvillanás. Égdörej.
Apa arca, ahogy körberagyogja a villám, bebújik a szemébe, és átrobogva rajta kialszik, kioltja az ő fényét is. Ne ölj, mondta, mielőtt az Özvegy meggyilkolta volna.
Emese behunyta szemét, tenyerét a mintára szorította, mintha úgy kiolthatná a perzselést. Nem. Erre ne gondolj!
Összeráncolt homlokkal hajolt a tételek fölé, belekapaszkodott a szakszöveg józan banalitásába, hogy elűzze emlékeit. A higgadt, tárgyilagos szavak megnyugtatták. Szerette ezt a tantárgyat: csonttá lecsupaszított mindent, amit ő valóságként élt meg – varázslatot, tündéreket, réz- és acélerdőket –, és segített távolságot tartani. Horgony volt a mindennapokban. Emese több évfolyamtársa panaszkodott erre – ő örült a száraz analízisnek: legalább arra az időre, míg tanult, a másik világ megszűnt a számára.
Kivéve most. Óvatlan voltam, gondolta. Nem emelte föl tekintetét a papírról. Ha kinézne az ablakon, a gödöllői kertes házak mögött egy erdőt pillantaná meg, amelybe az imént beleveszett tekintete. A Rengeteg mintha incselkedett volna vele. Melyikük az erősebb: a csak számára látható birodalom a valóság vásznára mázolva, vagy a vizsgák, a bulik, az egyszerű emberek világa?
Én vagyok az erősebb, gondolta eltökélten. Végzett az olvasással, bekapcsolta a számítógépet, és megnyitotta a csoportja blogját, ahová a vizsgához szükséges anyagokat töltötték fel, érkezett-e új tétel. Nem csipkedik magukat, fintorgott, amikor nem látott új bejegyzést. A képernyő jobb felső sarkában naptár lebegett. Május 23. A dátum láttán görcsbe rándult a gyomra, pedig nem félt a vizsgától. Volt valami más is… Nem. Erre még nincs idő.
Sóhajtva maga elé húzta ismét a tételeket, és kezdte elölről. A napfény megcsiklandozta arcát; a távolból halvány csilingelést hallott, a földszintről gyereksírást és Adél duruzsolását, ahogy a kicsit nyugtatta. Aztán nyerítést.
Fölkapta fejét, kihajolt az ablakon. Az utca végében fémtörzsű szellemfák magasodtak, rákopírozva a családi házakra, a takaros kertekre, a kátyús aszfaltra, árnyékaik egy másik világ sötétségét hordozták magában. A csillogó levelek alatt semmi nem mozdult, csak a fények és homályfoltok.
Tulajdonképpen mit reméltem? Hogy meglátok egy fekete lovat, rajta hallgatag lovassal?
Vonakodva ült vissza, a szavak összefolytak előtte. Keze bizseregni kezdett, szívesen tollat ragadott volna, hogy kirajzolja magából a megmagyarázhatatlan feszültséget, de nem tehette. A vizsgaidőszak kezdetén megígérte magának, hogy legalább négy és feles átlagot hoz, muszáj volt nemcsak teljesítenie a vizsgákat, de jól teljesítenie. Az ígéret nem csak egyszerű szándéknyilatkozat volt; egyike az apró különbségeknek, amelyek elválasztották a többi embertől: ha nem tett eleget neki, kínzó fájdalom lepte meg vagy baleset érte, ahogy a világokat átszövő varázslat kimérte rá a büntetést. Úgy játszott a származásából eredő átokkal, akár kamasz a gyertya lángjával: vajon meddig tudja fölé tartani a kezét? Már ég, vagy csak bizsereg? Arra használta, hogy jobbra sarkallja önmagát, évről évre egyre többet követelve magától.
Ha pedig kudarcot vallott… apróbb-nagyobb kellemetlenségek érték, arányban az ígéret nagyságával, emlékeztetve őt arra, hogy csupán él az emberek között, sosem tartozik majd közéjük. Sem ember, sem tündér, sem Héterdő fái alatt, sem a nagynénjével és az unokahúgával. Nem tudta megtenni, hogy nem rajzolja tovább a varázsmintákat; hogy nem indul el az erdő felé soha, hiába látja nap mint nap a szeme sarkából; hogy tudatosan úgy dönt, megszakítja a kapcsolatot Héterdővel és a benne lakókkal. Ugyanakkor nem bírt lemondani arról, hogy emberek között éljen, akik szabadon döntenek, akiket, bár önzésben fel tudják venni a versenyt a tündérekkel, mégis megérint néha az önfeláldozás, akik képesek adni anélkül, hogy kérnének. Két világ volt az övé, mégsem érezte magát soha igazán otthon.
Az otthon a családja… de Apa nélkül az csonka maradt.
Félrelökte a tételeket. Ennyit a tanulásról, gondolta savanyúan. A szavak ezen a napon azonnal kiszivárogtak agyából, amint elolvasta őket; be kellett látnia: nem odázhatja el az utat – egyiket sem. Addig nem tud másra gondolni úgysem.
Zsebre vágta tollát, majd lesietett a lépcsőn. Adél a nappaliban ült és borítót ragasztott vissza egy könyvre, Lili előtte feküdt takaróján, és tekeregve próbálta megérinteni az anyja lábát.
–Azt hiszem, most megyek – mondta Emese.
Adél bólintott. – Mondd meg neki, hogy hiányzik! – Gyorsan lehajtotta fejét, vörös haja szemébe hullott.
–Rendben. – A hangja száraz volt, mert a könnyeket már rég lenyelte egészen mélyre. Ollót, szalagot vett elő a konyhafiókból, kiment a kertbe. Most, hogy már tudta, hova tart, megkönnyebbült.
Pünkösdi- és tearózsát vágott, a szalaggal átkötötte a csokrot, aztán a kerítésen megtámasztotta kezét, úgy rajzolt rá apró jelet: az életét. Legalább a virágok ne hervadjanak el idő előtt.
Biciklin karikázott el Nagyfenyvesből a gödöllői városi temetőig, át az Alsó-parkon, majd végig a Dózsa György úton. A szürke gerlék felröppentek előle az aszfaltról, fagylaltozó gyerekeket kerülgetett.
A temető virágzott a májusi napfényben. Emese szerette, hogy ennyire tele van egyszerre élettel és halállal. A bokrok, a régi sírok kövét szétfeszítő vad facsemeték üde zöldje vibrált, a halmok között evilági erdő vetette meg lábát. Más volt, mint a Rengeteg: hétköznapi, kusza. Éppen ez volt, ami mindig megnyugtatta.
A sírok között tolta a kerékpárt, egészen a halomig. Tulipánokkal ültették tele, de már elvirágzottak, feketére száradt szirmaik beborították a földet. A fehér, egyszerű sírkövön csak egy dátum és egy név: Kótai István. Élt harminckilenc évet.
A kővázában rózsák illatoztak: napsárgák, aranyszirmúak, holdsápadtak, még a verőfényben is saját fénnyel ragyogtak.
Emese szája megfeszült, kikapta a rózsákat a vázából, a hantra szórta őket. Saját virágjait tette a helyükre, majd leült a szemközti sírra. Térdét összezárta, mint mindig, ha bizonytalan volt.
–Szia – mondta. – Eljöttem.
Hét éve, hogy Apa meghalt, mert túl jó volt, túl emberi, és mert ismerte a kegyelmet. Aztán jött Anya és végzett az Özveggyel, mert ő viszont nem. Melyiküknek volt igaza?
Az utóbbi időben egyre gyakrabban tette föl a kérdést, pedig azt hitte, erre már megtalálta a választ: ezért utasította el sokszor Anyát, ha meghívta az ezüsterdőbe, ezért kerülte a Rengeteget, ha lehetett, ezért érezte a harag forró magját a gyomrában, valahányszor a tündérekre gondolt.
–Ha megint választhatnál, mit mondanál? Ne öljek? Vagy tegyem meg? – kérdezte a sírtól. Emlékezett arra, hogy a kezében tartotta a fellegkulcsot és azzal együtt a lehetőséget, hogy véget vessen az Özvegy gyűlöletének és életének, hogy biztonságot teremtsen maga és az övéi számára. Lenézett az öregasszonyra, aki elrabolta az anyját és őt, megkínozta az apját, és haragot érzett. Abban a pillanatban kedve lett volna felperzselni az egész világot. Apa azonban közéjük lépett. „Ahhoz, hogy én itt legyek neked, nem kell megölnöd senkit.” Kigördült az első könnycsepp.
Nem volt igaz.
Apa helyesen cselekedett, amikor nem engedte, hogy öljön, ezt érezte, mégis… Bárcsak megtette volna!
A tekintete, mielőtt meghalt volna: simogató, helyeslő, ahogyan a riadt lóhoz közelít a lovász, hogy megérinthesse. Ha Emese behunyta szemét, ezt látta maga előtt. Összegörnyedt a síron.
–Gyere vissza! – sírta. – Tudom, hogy van rá mód! Gyere vissza!
Amikor kinyitotta szemét, az aranyrózsákat pillantotta meg az elhervadt tulipánok között. Tudta, ki hozta őket.
Vajon neki is ugyanúgy hiányzik Apa, mint nekem?
A rózsák ragyogtak a halmon.
Emese sóhajtott, letérdelt a sír mellé, összeszedegette a virágokat, és újra csokorba rendezte. – Sajnálom – mondta. A fénylő rózsákat betűzte a vázába a sajátjai mellé, majd fölállt, és ismét lenézett a sírra, ezúttal búcsúzva.
–Mennem kell – mondta. – Feladatom van.
Ismét sóhajtott, és fölemelte tekintetét a temetőfal mögé, ahol halványan derengtek a fémszínű tündérlombok.
Hét év, emlékeztette magát. Ma van a napja.
Felült a kerékpárra, és kitekert a temetőből, rá az útra, amelyet csak ő látott és amely csak az ő számára létezett.

***

Rózsa alatt kiterült a Birodalom; Héterdő zsebkendőnyi zöldarany folt volt csupán, a Tenger kiömlött kék festék a sárgálló puszták körül. A levegő fagyosan süvített mellette, ahogy egyre magasabbra tört, szárnyainak hegye fázott. A hideg sem tudta azonban kioltani bensőjében a tüzet.
Jóllakott, mégis égett a gyomra. A fölfalt nők megfeküdték, legszívesebben kiokádta volna őket, mégis, annyira jó volt ennivalót tudni a hasában! Jó étel, gondolta. Ízletes, tápláló.
Már a gondolattól is mintha lángra gyulladt volna a bensője.
Anyja a türelmes mosolyával, nagyanyja a szigorú szemével, húga a ravaszkás gödröcskékkel – most már csak falatok, emészteni való táplálék. Hiába a jóllakottság, csak még kínzóbb a tudat: ma reggel nem csak a családját gyilkolta meg, hanem kiharapta a Birodalom szívét is.
Hiszen fölfalta a végzetnőket.

***

A bicikli végigzörgött a Rengeteg fémavarján, kereke úgy csikorgott a lehullott leveleken mint a murván. Emese ráhajolt a kormányra, hogy az őrfák szimatoló, lengedező ágai ne akadjanak bele aranyhajába, tekintetével követte a kanyargó ösvényt.
Gödöllő házai már álommá fakultak mögötte; néha még átsuhant egy-egy anyagtalanná vált kerítésen, téglafalon, de már meg sem érezte – egy másik világban járt.
Ha nem lett volna az, aki – félig ember, félig tündér –, számára sem nyílt volna meg az ösvény, a fák föltartóztatták volna, ahogyan az apját régen, amikor még minden éjjel elindult, hogy kiszabadítsa a feleségét. Az átjutáshoz szükség volt valamire a másik világból, amit a határt őrző varázslat felismerhetett. Ő önmagában, minden egyes sejtjében hordozta ezt a kulcsot.
Régen járt erre; az anyját csak ritkán látogatta meg. Kevés mondanivalójuk volt egymás számára, az is szinte csak tanulásra-tanításra korlátozódott – túl sok évet töltöttek egymástól távol, túl nagy éket vert közéjük a döntés, amelyet meghoztak. Emese nem ölte meg az Özvegyet. Lóna megtette. Olyan határ két oldalára szorultak ezzel, amelyet egyikük sem volt képes átlépni.
Ez csak egyetlen jel volt, az utolsó Emese számára, amiből megismerhette Lóna valódi arcát. Hétéves volt, amikor gyerekkorának kedves, meleg ölelésű, oltalmazó anyja elhagyta, és soha nem kapta vissza. Talán nem is létezett, csak az emlékei tréfálták meg. Nem volt hát miért Héterdőbe járnia. Itt nem volt számára semmi.
Nyomasztotta ez a kihalt vadon. Ha nem surrogott volna a kerékpár kereke, nem nyiszorgott volna a lánca, fülelhetett volna, csak az összezördülő fémágak csilingelését, esetleg egy-egy távoli madár rikoltását hallaná. Nem sokan éltek Héterdőben; ezt a helyet, a Birodalom peremvidékét még a tündérek is kerülték, ha tehették. Az anyja szerint azért, mert itt húzták meg magukat a sárkányok. Lehetett benne valami: ha mind a hét várban olyan urak éltek, amilyen az Özvegy volt valaha, nem csoda, hogy csak kevesen merészkedtek az elvarázsolt lombok alá.
Az egyik várba tartott most, egy sárkány örököséhez, és bár nem félt tőle, vonakodott megtenni az utat. Mégsem tehetett mást: hét éve megígérte, hogy visszatér. Nem akarta tudni, mi lenne a büntetése, ha nem megy.
A rézszínű lombok alatt megült a levegő, izzadt a homloka, ahogy tekert. Néha egy-egy levél végigkarcolta meztelen karját, ilyenkor önkéntelenül odébb rántotta a kormányt, hogy aztán imbolyogva találjon rá megint a helyes ösvényre, amely egyre mélyebbre vitte a Rengeteg szívébe, némán figyelő madarak és békák tekintete előtt, oda, ahol már szürkéllettek a fák, és törzsükön vörös vér volt a lecsorgó a rozsda.
Az ösvényt szegélyező fák hátrébb húzódtak, ágaik már nem nyúltak le, hogy megcirógassák az alattuk haladót. A vaskemény, ritkás lombok között látszott a kék ég és egy sötét tömb, amely egyre nőtt, ahogy Emese közelebb biciklizett: egy vár.
Komoran és hidegen magasodott előtte, falain nagy foltokban barnállott a csipkés mintákat rajzoló rozsda. Valamivel odébb, a fák között egy torony állt, pusztán egy vékony kőpalló kötötte össze a vaspalota komor tömbjével. Emese emlékezett rá: onnét szökött meg hét éve, amikor még azt hitte, hogy a várúr el akarja adni az Özvegynek. Tévedett, és tévedése sokba került.
Az egész épület csöndes volt, mozgás sem látszott, csupán az egyik ablakból sodorta ki a szél a függönyt. Zászló gyanánt lobogott a magasban, mintha valaki integetne neki. Semmi nem utalt arra, hogy itt ki lakik, Rabonbán nem gondozta a portáját – ha Emese csak a rozsdálló falakat, a kiszáradt és bokrokkal benőtt várárkot, a gyökereikkel az útra és a lépcsőre kígyózó fákat látja, azt hihette volna, hogy a hely lakatlan. Így is elfogta az aggodalom: lehet, hogy Rabonbán már nem is él itt? Hogyan teljesítse akkor az ígéretét?
A lépcső lábánál leszállt a kerékpárról, és felvitte magával a küszöbig. Nem akarta kint hagyni az erdő figyelő tekintete előtt; a bicikli az emberi világhoz tartozott, itt varázshatalmú tárgynak, a határ kulcsának számított.
Megfogta a vaskilincset és lenyomta. Az ajtó nagy sóhajjal tárult, mögötte zsúfolt előcsarnok ásított, nem sokkal melegebb a kinti télnél: a falak mentén régi bútorok, oldaluknak támasztott, tetejükre hányt könyvoszlopok, térképek, rézüstök, fölcsavart szőnyegek, és itt-ott, félredobott kacat módjára, egy-egy arany deréköv vagy ékkővel kirakott tükör.
Emese betolta a kerékpárt, és a legközelebbi asztalhoz támasztotta, míg becsukta maga mögött az ajtót. Léptei visszhangot vertek a köveken, és amikor megfordult, egy pillanatra megdermedt. Valami moccant szemben… Csak egy homályos tükör az, jött rá aztán, benne saját másával: halásznadrágos, aranyhajú lány, keserű fintor szája szegletében, kemény villanás nefelejcskék szemében.
Kihúzta magát, és a szemközti folyosó felé indult. Az egyik asztalon meztelen kardot pillantott meg. Már majdnem kinyúlt volna felé, hogy megérintse, aztán észbe kapott. Nem ezért jött, hanem teljesíteni az ígéretét.
„Segíts és segítek rajtad! Megkeresem neked a szívedet!”
Rabonbán pedig segített, legyűrte az Özvegyet, fölkínálta, hogy ölje meg, ha akarja, és… Emese behunyta a szemét. Eltékozoltam a segítségét, gondolta, aztán elszégyellte magát. Apa nem így fogná fel.
A folyosó végén lépcső vezetett az emeletre. Nagy terembe nyílt: kék-sárga üvegablakokon áradt be a sápadt téli napfény, közepén hosszú asztal, két végében egy-egy kandalló. Az egyikben égett a tűz, és előtte, egy öblös karosszékben, a vár ura ült.
Nem viselt koronát, sem más ékszereket; ruhája kopottas volt és fekete, haja hosszú és kócos, de arca nemes, és ahogy fölpillantott Emesére, a szemében vörösen csillant a tűzhely fénye. Látszott arcán a felismerés, úgy cikázott át rajta, akár egy villám.
Nem tudta, hogy most telt le a hét év, döbbent rá Emese.
Rabonbán fölállt és szembefordult vele. Semmit sem változott, még a tekintete is a régi volt: magabiztos, lappangó szomorúságtól árnyalt, egyszerre ígérő és tagadó. Emese a szájára pillantott. Érezte, hogy égni kezd a füle, pedig olyan régen volt!
Csak gyerek voltam, figyelmeztette magát. Azt hittem, Rabonbán lovag, lovagi eszményekkel, de nem az, és ezt akkor is látnom kellett volna. Semmit nem ad ingyen.
Mégis: az első csókot nem könnyű elfelejteni.
Rabonbán szólalt meg először.
–Megszépültél. Olyan vagy, mint az…
Emese arca azonnal összezárult, türelmetlenül legyintett. Mint az anyám… Miért kellett épp most rá emlékeztetnie? – Tudom. Remélem, nem mindenben hasonlítok rá. Nem sok minden változott nálad – intett körbe Emese. – Éltél te ezalatt a hét év alatt egyáltalán, vagy csak gyűjtötted a port?
–És te? – kérdezett vissza csípősen Rabonbán.
Emese arcába szökött a vér, de kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen, és ne hajtsa le fejét, ahogy legszívesebben tette volna. Mi szükség volt erre? – dorgálta magát, aztán fölszegte állát. Már késő, kimondtam. Most legalább ráébredt arra, hogy én is megváltoztam, nemcsak ő. Régen a gyerek és a felnőtt nézett össze, a riadt és a céltudatos, az óvatos és a vakmerő. Most két, hajszálra ugyanolyan erős akarat állt egymással szemben.
Nem ez volt az egyetlen közös bennük; mindketten tündér és ember nászából születtek, és ereikben, még ha tagadták maguk előtt is, néhány csepp sárkányvér keringett. Mindketten átléphették Héterdő határát. És mindketten tudták, milyen végignézni egy szülő halálát.
Rabonbán sóhajtott. – Miért jöttél, Emese?
–Jól van, akkor beszéljünk erről – mormolta a lány, aztán, még mindig az ajtóban állva, tárgyilagosan folytatta: – Azért jöttem, mert hét éve megígértem neked valamit, és nem szeretnék tovább az adósod maradni.
Rabonbán nem válaszolt, csak nézte várakozón.
–Azért jöttem, hogy megtörjem rajtad az átkot. Üzletet kötöttünk. Nem lennék itt, ha nem így lenne. – Próbált hűvösen beszélni, tartani a távolságot. Nem akart most megbirkózni gyerekkori érzései árnyékával és az iménti sértés szégyenével.
–Még van pár napod – szólalt meg a férfi, és intett, hogy üljön le. Emese a hosszú asztal végére telepedett egy kifakult kárpittal borított karszékbe.
–Holnapután vizsgázom. Most van időm. Legyünk túl rajta; aztán ki-ki megy a saját útjára.
–Gondolod, hogy ilyen egyszerűen menni fog?
–Meglátjuk.
Rabonbán gunyorosan felvonta szemöldökét, és úgy nézett rá, mintha még mindig tizenkét éves csitrinek gondolná. Emese keresztbefonta karját, és mogorván viszonozta a pillantást. Akárcsak régen, gondolta, de azonnal gátat is vetett a feltoluló emlékeknek. Most nem akart foglalkozni velük. Számára tizenkét évesnek lenni volt a legrosszabb a világon, és nem szívesen repült vissza abba a korba, még gondolatban sem.
–Nem szeretek a Rengetegbe jönni – mondta ki végül. – Ha rád nézek, még rosszabb.
–Nem akarlak emlékeztetni; te emlékezel.
–Tudom, és lehetne rosszabb is. Találkozhatnék az anyámmal is.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Rabonbán szája megrándul, mintha savanyúba harapott volna.
–Van valami, amit tudnom kell róla? – kérdezte balsejtelemmel.
A férfi fejét rázta. – Nem igazán… értünk egyet Héterdő uralmával kapcsolatban.
Emese várakozón nézte, de Rabonbán nem folytatta, leült vele szemben a hosszú asztal túlsó végébe. Az egy törzsből faragott lap szürkén nyújtózott közöttük.
–Miért kell neked a szíved, ha élsz nélküle is? – kérdezte végül a lány.
–A tündérszív nem ugyanaz, mint ami itt dobog – tette kezét a mellkasára Rabonbán. – Varázslattal ki lehet venni, el lehet rejteni… Sokan meg is teszik, hogy védjék magukat.
–Miért, mit csinál?
Rabonbán hátradőlt a székben.
–Ez az, ami a tündérekben leginkább emberi. Nélküle ugyanúgy képesek mindenféle érzelemre, mint korábban, csak éppen… rugalmatlanná válnak. A dolgok fontossága összekeveredik, elvész a biztos viszonyítási alap. A nagy szerelmek tompa emlékké szelídülnek, sérelmek nagyítódnak fel, vagy éppen fordítva: a szívét vesztett tündér eszét veszti az őrült szenvedélyben, vagy vállat von, ha a szeretteit megölik… Miközben tudja, hogy ennek nem így kéne lennie, de nem képes irányítani az érzéseit vagy épp a közönyét.
–Lehet, hogy nekem is erre lett volna szükségem – mormolta Emese.
–Nem tudod, mit beszélsz – nézett rá élesen Rabonbán. – Vannak tündérek, akik maguk zárják el a szívüket, azt gondolván, hogy így megszabadulnak sok fájdalomtól, de előbb-utóbb ez mindig visszaüt. Ez egy átok, Emese, és átokból nem létezik kellemes fajta.
Már elég idős volt ahhoz, hogy ne viselje el, ha rendreutasítják.
–Van, aki azt érzi átoknak, ha normálisan érez. No és te? Te hogyan vesztetted el? Magad vetted ki, vagy kitépték?
Rabonbán megdörzsölte arcát. – Céltudatos lány vagy, meg kell hagyni. Mi lesz, ha elmondom, hol találod a szívet? Rögtön indulsz is, estére visszaérsz? Ha ennyire könnyű lenne, nem gondolod, hogy már találtam volna megoldást nélküled is?
–Muszáj lesz gyorsan visszahoznom, mert holnapután vizsga – mondta Emese, és elmosolyodott. – Nem veszem könnyen, hidd el. Csak… – elfordította tekintetét – …szeretnék minél kevesebb időt itt tölteni. Nem nálad. Az erdőben.
A férfi fölállt, és végigsétált a hosszú asztal mentén, míg oda nem ért mellé. Emese fölnézett rá, de nem kelt föl a székből.
–Elárultam a barátomat egy lány szerelmének reményében, és egy szakadék mélyén hagytam – mondta Rabonbán. – Amikor visszatért, megátkozott, rám hívta a végzetnőket, ítéljenek ők fölöttem. Tudod, kik ők, igaz?
Bólintott. Kétszer beszélt az egyikükkel egy varázstükrön keresztül: egyszer az Özvegy kényszerítette rá, másodszor önként kereste fel őket. Emlékezett a fagyos, idegen arcra, amely egy örvénylő folyamból emelkedett ki, a borzongásra, amely végigfutott gerincén, amikor a végzetnő pillantása lelkébe hatolt, a félelemre, amivel még az öregasszony is közelített hozzá.
–Ők őrzik a sorsfolyamot… Vigyázzák a törvényeket… – mondta. Nem volt benne biztos, sosem kérdezett rá az anyjánál, de erre következtetett. A végzetnőkről senki nem beszélt magától szívesen.
Rabonbán bólintott. – És kiszabják az átkokat. Így tettek velem is, és nem mondhatom, hogy igazságtalanul bántak velem. Mivel nem ismertem fel sem a szerelem, sem a barátság valódi értékét, elvették a szívemet; és mert nem segítettem a barátomon, amikor kellett volna, megátkoztak, hogy önként ne segíthessek akkor sem, ha szeretnék… kivéve, ha fizetnek érte.
–Ezt tudom. Most pedig fizetek érte.
Összeakadt a tekintetük. A férfi szomorúan mosolygott. – Szívesen segítettem volna magamtól is, ha tudok. Annyira futotta.
Emese felnyúlt és megérintette Rabonbán kezét.
–Annyi elég volt. Nem a te hibád, hogy aztán mégsem… alakultak jól a dolgok.
–Sajnálom.
Megrázta fejét. – Mondtad, hogy soha nem fog elmúlni teljesen, és igazad volt. – Hangja karcosan csengett. – Ne beszéljünk róla. Hogyan találhatom meg a szívedet? Tudod, hol van?
–Én nem mehetek a közelébe, nem tudom hát, hol van – mondta Rabonbán, és fölvett egy csontnyelű kést az asztalról.
Emese nagyra nyílt szemmel nézte, ahogy a penge fölemelkedik; villanás, majd fekete hajfürt hullott az asztalra. Tétován kinyújtotta kezét, majd összezárta a tincs körül.
A kés megcsendült az asztalon, amikor a férfi visszaejtette.
–De azt tudom, kinél.

2. Határok

–A csodaszarvasnál?
Emese többször hallotta apjától a történetet, hogyan keveredett Héterdőbe, hogy aztán találkozzon Lónával. Soha nem gondolt bele, hogy a szarvas, amely megnyitotta a Rengeteg határait és átcsalogatta Istvánt, valóban létezett, nem csupán álom volt.
–A végzetnők mostohagyermeke. Ki másra bízták volna?
Emese nem figyelt rá. Képzeletében a szarvast látta, a tündért, aki útjára indította családjuk indulatoktól és bosszúktól sűrű történetét.
Ahogy elkezdődött, úgy véget is ér…, gondolta, és behunyta szemét.

***

A szarvas patái fémesen zörögtek az erdő acélavarjában; a fémtörzseken megvillant csillagsugárként derengő bundájának sápadt visszfénye, és a levelekről visszaverődve ezernyi szemet villantott fel, mintha a Rengeteg hunyorogva, baljóslóan követte volna futását.
Talán úgy is volt; elvégre, akik elől menekült, ha éppen úgy tartotta kedvük, mindent láttak, ami a Birodalomban történt, és valamennyi lakó életének sorsszálait megcsavarhatták. A szarvas mégis érezte, hogy ezúttal nem figyelik, csak a madarak riadnak föl a lombkoronákban, ahogy elcikázik az acélerdő fái között, sebesebben, mint a szél, de még nem olyan sebesen, mint a gondolat. A tudat, hogy megszabadult, föllelkesítette: a fű is alig hajolt meg lába nyomán, a levegő pedig édes volt és friss, akár a borsmenta.
Szabad volt, hogy azt tegyen, amit akar; szabad, hogy tévedhessen akár, és nem volt senki, aki megállítsa. Mostohái, akiknek gondoskodása és szigora elől rohant most el, jól kitanították; és ahogy száguldott az erdőben, meleg leheletfelhőkben kikiabálta magából a hatalom szavait, amelyek megnyitották előtte a tündérek és emberek világát elválasztó határt.
A fák sorfala szemre nem változott, csak az ágak nyújtóztak utána, ahogy elrohant közöttük, mintha futásának szele maga után vonta volna őket. Majd megváltoztak; lekuporodtak, már nem ágaskodtak a csillagokig, és fémcsillogásuk is megkopott. Új, nedves és eleven szag férkőzött az orrába: rothadó avar, hajnali harmat és lélegző zöld illata. Patái alatt immár nem a Rengeteg fémavarja kongott-bongott, hanem az emberek világának nyirkos levéltakarója surrogott.
Átjutott a határon, és nem kellett hozzá egyéb, csak az a pár szó, amit oly gondosan őriztek a mostohái; az őrfák sem kapaszkodtak utána, hogy visszatartsák. Szabad volt.
Erre a gondolatra megiramodott a lába, holdsugárként száguldott az erdőben, játékosan ide-oda szökkenve kerülgette a göcsörtös tölgyeket. Addig szaladt, míg ki nem tisztult fejéből a mámor, és elő nem férkőzött a gondolat: vajon itt, az emberek világában is megvan még a hatalma? Vissza tud térni, ha a szükség úgy hozza?
Szíve mélyéről fölmerítette a szavakat, és ugató hangján elősorolta őket; a fák pedig engedelmeskedtek neki. Félrehúzódtak útjából, és még a csillagok is megremegtek. Igen, a varázslat itt is éppúgy működött, mint a határ túloldalán.
Próbaképpen visszarohant a fémerdő peremére, és hol ide, hol oda szökellve végigszaladt a határ mentén. Bármikor visszatérhet, ha ráunna a szabadságra.
De hogyan is unhatna rá?
Fölnevetett, ezúttal nem a szarvas, hanem egy tündér csengő hangján, és nekiiramodott, el a vízmosások, vadászlesek, elektromos vezetéknek vágott irtások mellett, mintha máris birtokában lenne az egész világ.
Nem vette észre, hogy az egyik lesről valaki kapkodva lemászik és a patái által hagyott fénylő csapát követve nyomába ered. S ha észre is vette volna, nem ismerhette föl, hiába volt a végzetnők mostohagyermeke, hogy a botladozó férfi, aki tanúja volt a futásának, épp összeköti sorsát az övével. Egy napon pedig, hiába menekül, egy fiatal lány képében szembesülnie kell a két évtizeddel korábbi éjszakával.

***

–Ha nem tettem volna ígéretet, talán akkor is megkeresném ezt a… szarvast. A szíved csak a ráadás lesz – mondta Rabonbánnak, mielőtt elindult volna a vasvárból. A hajfürt a farzsebében lapult, egy zsebkendőbe tekerve.
Reggel még nem hitte volna, hogy aznap őszintén mosolyogni fog.
Nem csupán teljesítek egy ígéretet, gondolta, ahogy a rozsdától vöröslő ágak alatt sebesen tekerte a biciklit, hanem megtudom azt is, miért történt minden. A szülei találkozása, az ő születése, Lóna és a nővére vetélkedése, az Özvegy bosszúja… Tudni fogom, miért engedett át egy embert a határon, felborítva az egyensúlyt. Persze ettől még nem tudom megváltoztatni, ami történt, hacsak…
Egy ötlet moccant meg benne halványan, de egyelőre elfojtotta. Később. Előbb az ígéret.
Sebesen suhant a zörgő avaron, lélegzete ki-kihagyott, ahogy a kerekek megdöccentek egy-egy gyökéren. Haját tarkójára tapasztotta az izzadság. Fények és árnyékok játszottak szeme előtt, szürke törzsek, rozsdát síró fák, visszacsillanó levelek. A kormányt szinte az utolsó pillanatban rántotta félre minden kanyarban, szája mosolyra nyílt.
Jobb kézről zörgést hallott, sötét árnyalak keresztezte az ösvényt. Már nem tudott megállni; fájdalmas nyerítést hallott, ahogy a bicikli belerohant a lóba. Csuklója a kormányba akadt, állát keményen beütötte, majd lezuhant a kerékpárról, és a földre gurult. Dobb, dobb, paták kapálták a földet körülötte, és ösztönösen összegömbölyödött. Csendült a váz, ahogy a ló megtaposta a biciklit.
–Hó! – kiáltotta egy férfihang.
Emese kigurult a ló alól, és zihálva fölpattant. Csuklója, lábszára égett a zuhanástól, kezét arcához emelte.
A szürke lovon egy fiatal, vörös hajú férfi ült, derekán karddal. A nyereghez három gerelyt szíjazott, piros szalagok libegtek rajtuk. Nem csoda, hogy a vaserdő háttere előtt Emese nem vette észre.
–Elnézésedet kérem, hölgyem – mondta a fiatalember. – Nem esett bajod?
–Nem láttál? – kérdezte mogorván, kirántotta a ló alól a kerékpárt. A lánc leugrott, az elülső kerék elferdült. – A francba! – Letérdelt, és megtapogatta, van-e esélye varázslattal rendbe hozni, de aztán letett róla. Minden mágiának megvan az ára, egy kerékpárt pedig szerelő is meg tud javítani.
–Magam sem értem, hogy lehet – ugrott le a nyeregből az ifjú. – A szépségednek világítania kellett volna…
Emese fölkapta fejét, és gyilkos pillantást vetett rá. A legkevésbé sem hiányzott neki most a bók.
–Megsérült a lovad? – kérdezte, és ellépett az ifjú mellett, hogy megvizsgálja az állatot. A ló lábai épnek tűntek, bár alighanem alaposan megütötte az oldalát, amikor belerohant. Gyorsan felrajzolt a szőrbe egy gyógyító jelet, majd lesimította tenyerével.
–És te, hölgyem? – szólalt meg közvetlenül mögötte a fiatalember. Emese nagyot ugrott.
–Ezt ne csináld! – Gyors pillantást vetett a lábára, de csak karcolásokat látott, ezért nem foglalkozott vele. – Különben is, mit keresel ebben az erdőben? – A gerelyekre tévedt a tekintete. – Sárkányt ölni indultál? – kérdezte megvetően.
Az ifjú fölnevetett. – Dehogy! El akarok venni egyet… legalábbis a lányát.
Emese fölállította kerékpárját.
–Az ezüsterdő úrnője kérőket fogad, gondoltam, szerencsét prób…
–Mi?
Nem hallotta rosszul.
–Az úrnő kihirdette a Birodalomban, hogy férjet keres. Egy ezüsterdő mégiscsak szép birtok, még ha a világ végén van is. Úgy hallottam, van próbatétel, de nem lehet olyan nehéz egy talpraesett fiúnak. Ő pedig még csak föl sem falja azokat, akik kudarcot vallanak, csak hazaküldi őket. Mit veszíthetek? – Az ifjú jókedvűen nevetett. – Persze azt nem tudtam, hogy ilyen szemrevaló leányba botlok útközben, meg kéne fontolnom, továbbmenjek-e… – kacsintott.
–Lóna az anyám – közölte vele hidegen Emese.
–Akkor nem is járnék olyan rosszul. Azt mondják, nézd meg az anyját, vedd el a lányát. Tőle örökölted a szemedet?
A harag fölágaskodott benne.
–Tőle örököltem a sárkányvérem – mondta nyomatékkal. – És ha ezt nem hagyod abba azonnal, esküszöm, összeforrasztom a szádat!
Az ifjú megütközve nézett rá. Jóképű, állapította meg Emese, aztán elhúzta száját. Ez a baj. Az ilyenek sosem tudják, mi a különbség szellemesség és bunkóság között.
Tolni kezdte a kerékpárját az ösvényen.
–Azt hiszem, beszélek anyámmal – vetette hátra válla fölött. – Te pedig akár vissza is fordulhatsz. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem felelnél meg neki.
–Minden sárkányfattyú ilyen tüskés? – kiáltott utána az ifjú bosszúsan. – Mert akkor lesheti az anyád, hogy valaki elvegye!
Hátra sem pillantott. Ló vagy robogó, olyan mindegy, a fiúk a határ mindkét oldalán egyformák voltak.
Szóval férjet keres, gondolta, ahogy a kerékpárt tolta az ezüsterdő felé. Ujjai kifehéredtek a kormányon.
Mégis ki kellett volna dobnia az aranyrózsákat.

***

A futó léptei ütemesen dobbantak az ösvényen. Lábait kellemesen forrónak és nehéznek érezte, szinte magától mozdultak, bal-jobb, bal-jobb, dobb, dobb, dobb, dobb… A gondolatok kitisztultak fejéből, vagy ha voltak is, csak szaggatottan villantak föl a futás ütemére.
Kutyasétáltatók jöttek szembe, tarka ebek csaholták körül, aztán zöld árnyékok kúsztak végig arcán, erőlködve felkocogott egy vízmosás partján, aztán ismét lefelé futott, kirándulók húzódtak félre az útból. A tűzrakóhely körül szemét fehérlett, eldobott szalvéták, italos dobozok.
Újabb ösvény, szűkebb, mint az előző. A futó gondolkodás nélkül kanyarodott le rá, noha arra még soha nem járt. Legföljebb visszakocog, amerről érkezett.
A bükköket alacsonyabb, aranyló levelű fák váltották fel. Akárcsak ősszel, holott mindennek zöldellnie kellett volna. A gondolat, amilyen hirtelen jött, úgy el is suhant. Sárgarézként csillogtak a lombok, a fák törzse kivilágosodott. Moha zöldellt a kéreg recéiben, akár a rézpatina. A korábbi bogárzümmögés elcsendesedett, a madarak éneke megváltozott, dallamosabbá, ugyanakkor visszafogottabbá vált, mintha az állatok jobban óvakodtak volna fölfedni hollétüket.
A futó léptei megcsörrentek a tavalyi avaron. Lassított. A levelek nem zörögnek így.
Megállt a sárgaréz erdőben, és zihálva körülnézett. Sehol nem látta a trillázó madarakat. Az aljnövényzet sárgállott, mintha kiszáradt volna, de a virágok egyenesen tartották fejüket, a zörgés sem szárazságra utalt.
Megtörölte homlokát. Lába égett a fáradságtól, tudta, nyújtania vagy szaladnia kéne tovább, különben merevre rándulnak izmai. Tétován tett pár lépést, de ismét megállt, amikor cipője alatt megzörrent az avar. Akár a fémpénzek, gondolta, és felrúgta a leveleket. Csilingelve hullottak vissza a földre.
Csörgés, csengő-bongó lombsuhogás.
Hol vagyok…?
Nem látta, mi rántotta le a földre. A hátára súly nehezedett, nyakára karmos kéz – mancs? – fonódott. Fölkiáltott, megpróbálta lefeszíteni magáról. Felkászálódott, de a kolonc továbbra is ott lógott a nyakán. Odébb tántorodott, nekizuhant az egyik fatörzsnek: kemény volt, akár a valódi réz, aztán elzuhant megint. Valami a nyakába harapott, éles volt a foga, de nem eléggé, tépte a húsát. A fájdalom erőssége meglepte.
Nem kelt föl többé.
A kontyu sokára kászálódott csak le róla, amikor már betelt az illatos hússal, és félig emberi arcáról törölgetve a ragacsossá váló vért elindult az ösvényen arra, amerről a futó jött.
Különös, gondolta. Fák. Zöld. Növényszag. Valami új.
Emberek.

***

Az ezüsterdő olyan hidegnek tetszett fehérlő fényével, hogy bár hátára a májusi meleg lehelt, Emese beleborzongott. A gyöngyszürke törzsek tövében ezüstlevelű málnabokrok nőttek, a gyümölcsök úgy ültek kocsányukon, akár a rubinok. Ahogy tolta közöttük a kerékpárt, néha ki-kinyúlt és szájába tett egy-egy bogyót. A málnának sosem tudott ellenállni; kár, hogy olyan hamar tönkrementek leszüretelés után. Ő csak a gurulósat szerette.
Amikor még kijártak Szárítópusztára az apjával, addig tömte magába a málnát, míg piros nem lett a nyelve és ajka. Apa egyszer azt mondta rá, úgy fest, mint egy bohóc, mire Emese őt is összekente a markába gyűjtögetett gyümölccsel. Úgy indultak haza, rózsaszínben játszó arccal, és valahányszor elmentek egy járókelő mellett, kipukkadt belőlük a nevetés.
Elmosolyodott. Ilyen villanásnyi emlékekre bomlik szét az ember, miután meghalt, gondolta. Apáról sok hasonló villanást őrzött, noha a legutolsó volt a legerősebb, az tolult fel a leggyakrabban.
A földön feküdt, szeme körül vörösre égett a bőr, nyakán páfránylevelet formázott a villám lába nyoma. Lóna már elment, elküldte a lánya, csak az illata maradt hátra. Emese az apja mellett térdelt, és arra gondolt, hogy visszahozhatná az életbe, hiszen már van hatalma.
Emlékezett a reményre, és arra is, milyen fájdalmas volt ráébredni: nem tudja, hogyan használja az erejét. Nem tudott eleget, Apa pedig halott maradt és eltemették.
Még most sem tudok eleget.
Az ösvény úttá szélesedett, és Emese meglátta az ezüstvár karcsún magasodó tornyait. Rendezett kert vette körül, aranyrózsákkal, ezüstliliomokkal teli. Tökéletes gyűrűt formáló, önmagába futó patakot hajtott varázslat az ágyások között.
–Egy napon mindez az enyém lesz – mormolta keserű fintorral. Anyja mindig ezt mondogatta neki. Mintha bizony erre vágyott volna.
Cseppet sem érezte magát hazatérő hercegnőnek. A vár, noha szépséges volt, soha nem tudta megszerettetni magát vele, idegennek és hidegnek érződött, pedig heteket töltött el benne. Lóna maga is bevallotta neki egyszer, hogy vágyik arra az otthonosságra, amit az emberek környezete képes nyújtani. Ő csupán szépséget teremtett, ám a meghittség megfoghatatlan volt a számára.
Emese belépett a felsöpört, mozaikkal díszített várudvarra, a falnak támasztotta a biciklit, és az istállóhoz ment. Maga sem tudta, mit szeretne látni inkább: a kérők lovait, hogy megokolhassa vele a benne munkáló lassú haragot, vagy megnyugtató ürességet.
Két állás padlatát friss szalma borította, de egyikben sem állt ló, a vályúk üresen csillogtak, az oszlopokra akasztott kötőfékekbe sem csavarodott lószőr.
Legalább nem fogok találkozni a többi kérőjével, gondolta, és kifordult az istállóból.
Amikor belépett a várba, az előtérben anyja egyik szolgálója fogadta: alacsony, sötét hajú asszony, aki túl sokat nevetett és túl keveset aludt. Valahányszor Emese megszállt az ezüstvárban, ha éjszaka kilépett a szobájából, hogy egy pohár vizet töltsön magának, a nő mindig megelőzte és már innivalóval várta.
–Anyám itthon van? – kérdezte. Nem nézett a szolgáló szemébe; zavarta már a puszta tény is, hogy az asszony szolgál.
–Fent van a fűszerkertben. Kérsz valamit enni, kisasszonykám?
–Nem! – vetette oda gorombán Emese. – Ha majd éhes leszek, kiszolgálom magamat.
–Ha egyszer itt vagyok én is? – mosolyodott el az asszony.
Emese megvonta vállát és elindult fölfelé a lépcsőn. Tudta, hogy nem kéne így viselkednie a szolgákkal, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy nem valódiak – akár a vár és az erdő, álmok, díszletek csupán. Nem való személyek, hanem tartozékok, akiket Lóna idézett ide valami számára ismeretlen módon.
Veszélyes képzet volt, tudhatta volna, hogy ebben a Rengetegben senkit nem szabad lebecsülni. Csak hasonlít mindez a gyerekkori mesék és néprajzi kutatások világára, ám valóságosabb, veszedelmesebb annál.
Ha hibázik, a veszteség sem csak a történet végéig tart..
Fentről lenézett az előtérben takarítgató asszonyra, de az visszafeledkezett a munkájába, halkan dúdolva suhogtatta seprűjét.
Valószínűleg épp ezt a gorombaságot várja el egy sárkány unokájától. Emese megrázta fejét, és fölhágott a jobb oldali csigalépcsőn a toronyba, amelynek tetején a fűszerkert volt. Amikor kinyitotta a faajtót, megcsapta arcát a napfény és a virágok sűrű illata. Rozmaring, holdvirág, levendula és szívfű puha, színpompás párnái reszkettek a szellőben a kővázákban, mellettük számos másféle növény, amelyet Emese nem ismert. A füvekről nem sokat tanult az anyjától; a varázsitalok nem érdekelték, csak a rajzok, a világot alakító mintázatok.
Lóna az egyik kővályú előtt állt és apró ezüstollóval zsenge hajtásokat csippentett le az egyik bokorról. A fűszeres illatú levelek egy kosárba peregtek, és azonnal összepöndörödtek.
–Anya? – szólította meg Emese.
Lóna haja arany felhőként terült szét, ahogy hátrafordult. Mosolya felragyogott, majd ki is hunyt – mostanában egyre később, gondolta Emese. Emlékezett még az első évre, amikor szobormereven, elfordított tekintettel állta anyja ölelését.
Most is csak száraz puszit adott az arcára, és gyorsan kibontakozott Lóna karjaiból.
–Apád miatt jöttél? – kérdezte anyja. – Ma reggel jártam a temetőben, gondoltam, benézek hozzád, de…
Nem volt szükséges folytatnia. Emese már korábban a tudomására hozta, hogy nem szereti, ha váratlanul rányitja az ajtót. Az emberi és a tündérvilág maradjon csak meg külön, élesen elválasztva egymástól; épp elég neki az is, hogy benne keveredik a kettő.
–Nem Apa miatt jöttem. – Óvatosan, nehogy felborítsa, leült az egyik alacsony kőváza peremére. – Nem is terveztem, hogy ellátogatok hozzád, csak dolgom volt a Rengetegben… Most is máshol kéne lennem.
Lóna letette a kosarat, és nyugodtan keresztbefonta karját. – Tudod, hogy ha bármire szükséged van, megkapod.
Megrázta fejét.
–Nem is ezért. – Anyától valóban mindent megkapott, amit kért: tudást, időt, még szeretetet is. Benne volt a hiba, hogy ezeket nem mindig tudta elfogadni. – Férjhez akarsz menni?
–Letelt a hét év, gyászidőnek épp elég.
–Találkoztam az egyik kérőddel az erdőben. Ilyen kölykök kellenek neked? Hiszen csak az erdőd kell nekik!
Lóna vállat vont. – Bárki próbálkozhat. Valakit csak találok a végén… Lásd be, férfi ide nem jön a Birodalomból csak a szerelemért – elhúzta száját. – Még ha nem is él itt annyi sárkány, mint régen. Rosszhírű hely ez. – Elfordította tekintetét, és végigsimított egy zsályatövön. – Én pedig félvér.
–Apának ez nem számított régen – mondta Emese mogorva vigasztalásul.
–István nem olyan volt, mint az… itteni férfiak – mosolyodott el szomorúan Lóna. – Nem ismert engem, sem a szabályokat, sem azt, minek mi a jelentősége. Ha úgy tetszik, vakon szeretett belém.
Emese lenyelte a választ.
–Nem azt keresem, ami volt – Lóna mintha magyarázkodott volna, pedig tudta, hogy ilyet nem tesz. – De nekem is szükségem van társra, és ha elég nagy hozománnyal érkezik, fontolóra veszem, hogy hozzámenjek. Gondolnom kell a jövőre.
Emese ujjai a kőváza peremére szorultak, és egy pillanatra nehezére esett lélegeznie. Hőség öntötte el.
–És nem gondoltál Apára egyáltalán? – préselte ki a kérdést.
–István meghalt. Nem akarná ő sem, hogy életem végéig egyedül éljek – emelte föl hangját Lóna. – Hiszen még a lányom sem lakik velem!
–Ez nem rólam szól! Ez rólad szól és arról, hogy nem érdekel téged Apa, a rohadt életbe, ma van a halála évfordulója, és te a jövőről beszélsz nekem?
Anyja értetlenül és hűvösen nézett vissza rá, és akkor Emese megértette, hogy Lóna számára a halottak nem számítanak.
–Ha annyira egyedül vagy, miért nem hozod vissza Apát? Tudom, hogy lehetséges, még ha egyikőtök sem beszél róla!
–Nem tudom, mivel ültette tele a fejedet Rabonbán – mondta jegesen Lóna –, de csak mert ő meg tudná tenni, nem jelenti azt, hogy meg is szabad. A halottak azok halottak.
Emese fölpattant.
–Hiba volt idejönnöm.
Lóna szeme megtelt szomorúsággal.
–Ha csak azért jöttél, hogy vádolj, valóban hiba volt – mondta csendesen. – Remélem, majd megbékélsz a döntésemmel. Nem helytelen, ezt gondolom, te is érzed.
–De az – vágta az arcába Emese. – És ha te nem érzed, akkor valószínűleg soha nem szeretted Apát eléggé.
Hátat fordított az anyjának, és kinyitotta a kert ajtaját. Nem búcsúzott el tőle, rohant lefelé a lépcsőn. Futott a válasz elől.

***

Rózsa a szél hátán fekve nézte a Birodalmat.
Éhsége csillapult, apró ponttá sűrűsödött össze gyomrában, és bár nem múlt el teljesen, már nem színezte vörösre gondolatait. Volt hát alkalma eltöprengeni azon, hogyan tovább.
A táj smaragd és arany mozaikját néha beárnyékolta egy-egy felhő. Látszatra semmi nem változott: a mezőket erdők váltották fel, városok, falvak bontottak falszirmot az utak kereszteződésében, akár óriási virágok, madárrajok húztak el Rózsa alatt. A színes szőttesként szétterülő külső mögött azonban a Birodalom lassú bomlásnak indult.
Vajon érzik már? – gondolta Rózsa, ahogy a hangyányi lakosokat figyelte az utakon, réteken. Kíváncsi volt, fölemelik-e fejüket a lentiek, rejtélyes, nyugtalanító ösztönnek engedelmeskedve, hogy körülnézzenek: mi változott? Mennyi idő, míg ráébrednek, hogy a szabályok feloldódtak, hogy bűnre nem érkezik büntetés, hogy a sors immár nem rendezett, úgy alakítják, ahogy akarják? Nem csoda, hogy még nem eszméltek rá: egészen apró repedéssel kezdődött, amely épp csak egy kicsit rengette meg az alvó földet, rázta meg a Rengeteg ágait. Az erdők ezüst-, réz- és vaslevelei halkan összecsörrentek, és egy pillanatra fölriadtak álmukból a madarak, hogy aztán ismét szárnyuk alá dugva fejüket tovább aludjanak.
Rózsa félt. Tudott annyit a végzetről, hogy legyen oka rá. Azáltal, hogy megölte a sors nemtőit, fölszabadította a tündéreket, és szabadságuknál semmi nem lehetett rettenetesebb. Ő lesz az első, akit elér az ár.
Még visszafordíthatom. Még helyrehozhatom, munkált agyában a lázas gondolat.
Nem szívesen fordult a határ felé, de nem látott más megoldást. Beszélnie kell Ramocsával. Nem ez lesz a legnehezebb, nem is az átjutás a másik világba, noha az sem kis feladat.
Ramocsát meg is kell győznie.

***

Emese számára a varázslat már olyan könnyen jött, akár a lélegzés. Minden szívdobbanással fellüktetett benne, majd elcsitult, akár egy szuszogó állat vagy egy hullám a tenger felszínén. Alig emlékezett az időre, amikor még nem volt képes formába önteni ezt az erőt, nem látta a csomókba és mintázatokba csavarodó bűbájt. A rajz megidézte és lehorgonyozta a világba a varázslatot.
Hogy milyen rajzolat illett éppen a feladathoz, azt részben tanulta, részben megérezte – nem lett volna félig tündér, ha nem bizsereg jobban az ujja, amikor helyes irányba kanyarítja a vonal farkincáját. Ezúttal nem kellett kísérleteznie: a keresés az egyik első varázslat volt, amellyel megismerkedett.
A határon, az őrfák alatt, ahonnét Gödöllő házait és a Rengeteg árnyas mélyét egyaránt látta, letelepedett egy gyökérre, és kihajtogatta zsebkendőjét. Rabonbán haja a közepében sötétlett. Néhány szálat kivett és visszagyűrt a farzsebébe, a többit gondosan visszacsomózta, és elővette tollát.
Egyszerű mintát rajzolt a zsebkendőre, apró hurkokat, egymásba fonódó vonalakat, amelyek közelebb csalogatták a varázslat tárgyát, és kapcsolatot teremtettek közte és Emese között. Tudta, mikor kelt életre a bűbáj, mert abban a pillanatban mintha Rabonbán a háta mögé lépett volna. Érezte leheletét a tarkóján, az enyhe gyümölcsillatot, amely a tündéreket körbelengte, hallotta a lélegzetvételét.
Hátrapördült, holott tudta, hogy Rabonbán a várában ül, alighanem azóta, hogy ott hagyta. Az erdő kísértethomályosan és üresen derengett mögötte. Beharapta ajkát, ellökte magától az iménti érzést. Nem Rabonbánt kereste, hanem a szívét.
A jelenlét, amely az imént még olyan erős volt, elhalványult, ahogy Emese egyre távolabb taszította magától, mígnem fakó lüktetés volt csak tudata peremén. Ismét körbetapogatózott, kereste a másik szagként, tapintásként jelentkező érzést, amely Rabonbán szívét jelentette.
Sokáig ült hiába, kezében a kendővel. Aztán a csomóra kötött vászon sarka meglibbent, és akár egy hallgatózó fül, kinyújtózott.
Rezdülésnyi volt csak az érzés, de eltéveszthetetlen. Emese föltápászkodott, és kezében a zsebkendővel elnézett arra, ahonnét a szív dobogását sejtette. Szellemházak és kísértetfák keveredtek össze a se nem nappali, se nem éjjeli szürkületben.
Összevonta szemöldökét, tétovázva tett pár lépést Gödöllő felé, hátha a viszonyítási pont elmozdul. A szív azonban ugyanott lüktetett.
–Ez érdekes lesz – morogta.
A kerékpárt a földön hagyva elindult a gyökerek között a homályban, pontosan a két világ határán egyensúlyozva, ahogy az érzés vezérfonala kanyargott.

3. A tündérek szíve

Nehéz volt megmaradni a határon, a lába hol a Rengetegbe, hol a házak közé vitte volna. Korábban sosem tűnt föl neki, tulajdonképpen milyen keskeny is a sáv, amely a két világot elválasztja, milyen különösen viselkedik.
A fák tömörnek érződtek, ugyanakkor átderengett rajtuk a háttér, az aszfalton tompán koppantak a léptek, mintha ellopták volna a hangokat. Az utcákon járó emberek zavartan pillantottak föl Emesére, ahogy elhaladt mellettük, tekintetük merev maradt, fókuszálatlan. Valószínűleg nem látták, csupán egy álomra kapták föl a fejüket: valami, aminek ott kellett volna lennie, nyom nélkül suhant el mellettük a láthatatlan fák lombjai alatt.
Már nem Gödöllőn járt; ezeket az utcákat nem ismerte. Míg a határon bolyongott, a való világban kilométereket hagyott maga után; a távolságok hol összezsugorodtak, hol kitágultak, mintha a két birodalmat ferdén fércelték volna össze. A hol elsuhanó, hol mézként folydogáló, szellemképes környezettől megfájdult a szeme, sűrűn pislogott. Miközben gyalogolt, halántékán nyomást érzett, mintha kétfelől megtaszította volna a két világ, igyekezvén döntésre kényszeríteni, kivetni a határról. Ellene szegült, nehéz léptekkel haladt előre, ahonnét a szívet érezte egyre erősödőn.
Lassan leszállt az éjszaka, karja fázott. Felötlött benne, hogy kilép a határról, és másnap folytatja útját, de aztán elvetette. Ki tudja, hol jár most az emberi világban? A Rengetegben nem akart elaludni, senki nem lakott benne, akinek az erdejében igazán biztonságban érezte volna magát. Mélyen gyötörte a félelem, hogy ha túl sok időt tölt a tündérek között, megváltozik, elveszíti önmagát, akit fölépített magának: az önálló, kemény lányt, aki néprajzkutatónak készül, cukor nélkül issza a kávét és szeret egyedül beülni művészfilmekre. Elveszíti a hétköznapi kapaszkodókat: a vasalást, a csütörtöki trécseléseket Judittal, az álmokat, hogy talál egy értelmes fiút, férjhez megy, és úgy neveli fel a gyerekeit, hogy azok semmit nem tudnak majd Héterdőről. Annál fontosabb volt számára ez az ábránd, minél kevesebb esélyt látott megvalósulására.
Egy mindennapi lány nem bolyongana egy varázserdőben a sűrűsödő sötétben, hogy visszaszerezze egy tündérnek a szívét.
Időnként megbotlott egy-egy gyökérben, ilyenkor, ha támaszért egy fához kapott, érezte, hogy az nem teljesen szilárd. Erősek voltak az ágak, mégis olyan érzése támadt, két ujjal el tudná roppantani őket, kérgük alatt nincsen semmi.
Az egyik fa hirtelen lehajolt és fellökte, az éles gallyak most nagyon is valóságosnak tűntek.
–Mi…? – hengeredett a földre, de alig kezdett bele a gondolatba, amikor suhanva elhúzott fölötte egy másik ág.
Az őrfák feléledtek, dühödten zúgtak lombjaik. Máskor visszahúzták ágaikat, mert érezték benne az emberit és tündérit egyszerre, ám ezúttal nem ismerték föl. Hirtelen támadtak rá, mintha csak most eszméltek volna fel idegenségére, vagy pedig…
Emese az egyik törzs tövébe gurult, és fölemelte fejét. A szürke és fekete sziluettek összekavarodtak, erőltetnie kellett szemét, hogy meglássa köztük az oda nem illőt. Valami kiváltotta az őrfák dühét, és sejtette, mi lehet az: közeledik.
Amíg hason feküdt, az ágak nem érték el, de nem is haladt. A zörgő avarba támaszkodva fürkészte a homályt, mígnem a fák tekergő alakjai közül kivált mozdulatlanságával egy sötét tömb.
Ház lehetett, mert kéménye volt és ajtaját egyenes falba vágták, de a gyökerek és ágak annyira körbenőtték, akár az erek egy tüdőt. Ablaktáblái mögül nem szivárgott ki fény, nem sodort felőle szél füstszagot, vacsoraillatot.
Emese keze összeszorult a kendőn, ahogy kinyúlt a lelkével is. Mintha láthatatlan mélynyomó előtt hasalt volna, tompa, duhogó szívverés lüktetett végig rajta. A fákra sandított.
A varázslatok mit sem használtak volna ellenük, elvégre a tündérektől is megvédték a határt, Emese pedig sosem tanult ártó bűbájokat. Ami az apjával történt, egy életre elvette a kedvét tőlük, és az anyja sem erőltette a tanulást, bár többször elmondta, hogy ráhagyja majd a fellegkulcsot.
Én pedig majd belehajítom egy tűzhányóba, gondolta fanyarul.
A fémes avar kellemetlenül karistolta topján keresztül. Nem hasalhat a végtelenségig a fa tövében, ahol nem érik el az ágak. Hátrapillantott: mögötte is fenyegetően imbolyogtak a lombok, csupán oldalra, a két világ irányába hagytak kiutat, fölajánlották a választást: távozik önként vagy kiseprűzik.
Fáradtan karjára támasztotta homlokát. Eszébe jutott az apja, aki, sejtvén, hogy Lóna az Özvegy fogságába esett, majd’ minden éjjel nekivágott a Rengetegnek, újra meg újra szembeszállva a korbácsként lecsapó ágakkal, a haragos erdővel. Ő nem adta fel, pedig hátát véresre tépték a fémlevelek. Mégis megpróbálta újból.
Vajon nekem mennyit ér meg ez a szív? Ez az ígéret?
Egy pillanatra átfutott rajta, hogy föladja, vállalja a büntetést – mekkora lehet vajon? Egy kimarjult boka? Egy karó vizsga? –, aztán összeszorította fogát, és cipője orrát a talajba fúrta, hogy könnyebben elrugaszkodhasson.
Apa sem adta föl, csak mert nehéz volt.
Számított rá, hogy amint fölemelkedik, lesújt rá egy ág, mégis megtántorodott, és egy pillanatra felszűkölt benne a késztetés, hogy visszalapuljon a földre, olyan élesek voltak a levelek, kemények a gallyak. Maga elé kapta karját, és hunyorogva rohanni kezdett, miközben záporoztak rá az ütések, könyörtelenül, dühösen. A levelek zúgtak, akár a darazsak.
Visszazuhant tizenkét éves kori önmagába, fák adták ágról ágra, durván taszigálva, akár egy rongybabát, már nem emlék, hanem eleven jelen volt a félelem és a fájdalom. A ház elérhetetlen messze látszott, hiába futott, minden lépéssel mintha egyre távolabb került volna. Égett a háta, karja, haját tépte a gallyak boronája.
Ahogy futott, felrúgta az avart, próbált elugrani a lecsapó ágak elől, egyszerre mellbe vágta a rádöbbenés: ezt vállalta az apja minden éjjel az anyjáért. Azért, mert…
A földön találta magát, csengett a füle. Amikor hátára hengeredett, forogtak fölötte a zümmögő lombok, az ibolyafekete égbolt és az ágak kuszasága hol összefolyt, hol kiélesedett, mint törött tárgylemez képe a mikroszkóp lencséje alatt. Mire fölemelte kezét, hogy megtapogassa sajgó halántékát, háromszor fordult körbe az ég feje fölött.
A ház felé fordította kóválygó fejét. Sárga fényt látott a nyitott ajtóból kiszűrődni, magas sziluettet rajzolt körbe. Emese pislogott, de nem tudta kivenni az alak vonásait.
Az ajtóban álló nem mozdult, hiába teltek el percek, miközben Emese hanyatt fekve zihált, várta, hogy elmúljon az émelygés, s tagjaiba belopózott a hideg. Lassan hasra gördült megint, fölnézett a néma alakra.
–Hozzád jöttem! – kiáltotta, és fölült, de azonnal vissza is hasalt, amikor egy fa ága elzúgott fölötte. – Fogd vissza a fákat!
Az alak nem mozdult, és Emese biztosra vette, hogy őt nézi.
Nem fog a fákra parancsolni, tudatosult benne, és egy pillanatra elöntötte a harag, aztán az kialudt. Túl jól ismerte a tündéreket ahhoz, hogy rossz szándékot sejtsen ebben. Viszont épp ezért nem heverhetett tovább tétlenül.
Másodjára fölemelkedni és futásnak eredni nehezebb volt, de amint elindult, már nem volt visszaút. Harmadszorra már nem biztos, hogy vállalta volna, ő nem volt István.
Az ágak kemény göcsörtjei öklökként záporoztak rá, a levelek alattomos pengéi felsértették bőrét. Leszegett fejjel rohant az ajtó felé, a gyökerek közti talajt nézve lába alatt, nehogy gáncsot vessenek neki a fák, torkából dühös, elszánt morgás tört fel, aztán deszkaküszöbön csattant a lába, és két kar ölelte át és húzta be a fénybe.
Ellökte magától a másikat, a falnak támaszkodott. Karján vörös csíkokból szivárgott a vér, ruháját megtépték az ágak. Mélyet lélegzett, majd szembefordult a ház lakójával.
Középkorú nőt látott, tündérillata sűrűn megülte a levegőt. Haja föltűzve, inas testét egyszerű vászonruha takarta, nyakában agancsrózsából faragott dísz. Emese tekintete a függőre tévedt, és megtántorodott.
–Ismerlek – mondta merev ajkakkal. – Te vitted a Rengetegbe az apámat. – Behunyta szemét, nyelt egyet, és amikor ismét megszólalt, hangja erősen csengett: – Kiálltam a próbát?

Múlt héten lezajlott a harmadik Delta Műhely írótábor. Öt nap írástechnika, gyakorlás, nevetés és agytorna. Bevallom, nemigen került elő az Ólomerdő2, mivel a gyakorlatok jobbára  irányított jelenetírásból álltak, de nem mondhatom, hogy nem volt hasznos – a feldolgozott könyvben foglaltak és a feladatmegoldások nem múlnak el nyomtalanul, biztos vagyok benne, hogy kamatoztatni fogom, ha máshogy nem, majd Fred feldobja.

Az egyik gyakorlat viszont az Ólomerdőhöz kapcsolódik – ez a jelenet nem kerül be a regénybe, mert ezen a múlton és szereplőn már túlléptünk, de talán érdekes (és addig is úgy tűnik, mintha haladnék):

***

Az Özvegy sokáig kémlelte a látóhatárt, de az ólomfák szürke lombjai összezárultak. Ha el is haladt alattuk a sárkányölő lova, az ágak azonnal összecsapódtak mögötte, és az asszony szeme nem volt elég éles, hogy a levelek apró fodrozódását észrevegye.
Rapson gyilkosa nem azért jött, hogy őt megszabadítsa.
Sokáig állt a torony ablakában, majd, amikor a nap vörössel hintette be a Rengeteget, elfordult. A szobája sivárnak tűnt, a falak hidegnek.
Kit akarok becsapni? – gondolta. Hová mennék? Egy sárkány asszonya voltam.
Tudta, hogy a Rengetegen kívül senki nem fogadná be. Rapson gyilkosa sem várta meg; még ha eszébe is jutott, hogy a várban más is lakhat a sárkányon kívül, alighanem csak undorral gondolt a nőre, aki ágyába engedte a szörnyet.
Keserű nyál gyűlt össze a szájában.
Akkor hát itt maradok, gondolta. Amikor lement a toronyból, a szőke gyerek még mindig a csarnokban állt, Firene pedig mellette téblábolt mulyán. Rapson teteme sötéten és bűzösen terült el a kőpadlón.
– Azt ott… takarítsd el! – förmedt a szőke kislányra. A hangjára nem tudott féket vetni, ha a kezére sikerült is. Emiatt a vakarcs miatt kerülte el a sárkányölőt. Ez… ez az oka annak, hogy nem volt itt, amikor kellett.
A gyerek fölnézett rá, tekintete kifejezéstelen volt. Az Özvegy legszívesebben megütötte volna, s már emelte kezét, de végül csak intett a lányának, hogy jöjjön. Firene engedelmesen fölhágott mellé a lépcsőn.
Az Özvegy rá se nézett, csak maga köré kapta szoknyáját és elindult vissza, a másik toronyba, ahol Rapson varázstükre állt.
Ha már megörökölte az erdőt, akkor a hatalmat is magáénak követeli. Ennyit megérdemel az elszenvedett évek után. És ha bárki el akarja venni tőle a jussát, jaj neki. Eszébe jutott, hogy az ezüsterdő a kölyöké lenne, de dacosan összeszorította száját. Fizessen meg az a fattyú is azért, hogy befogadja. Örüljön, hogy van hol aludnia, hogy elrághat egy kenyérhéjat.
Forrón izzott benne a düh és a csalódottság. A varázstükör szinte felsírt, ahogy körme végigkarcolta felszínét, mikor a hívó jeleket felrótta rá.
– Rapson meghalt – mondta mogorván, kihívásként a végzetnőnek, aki megjelent a tükörben. – A birtokait akarom.
Érezte a lenézést, a viszolygást a végzetnő részéről, de megkapta, amit kért. Talán mert nem volt más, aki Rapson és Dív örökét elvállalta volna. Talán mert így volt megírva a sorsban, hogy ő egyedül maradjon egy erdőben, egy várban, amelyet gyűlöl, két gyerekkel, akiknek vére félig sárkányé, és fölnevelje őket, hiába tudja, hogy félig szörnyeteg mindkettő.
Amikor éjjel lement a lépcsőn, hogy vizet vegyen magának, egy pillanatra megijedt a szőke gyerek halvány kísértetétől. Még mindig a kövön ült. Rapson teteme már nem volt sehol, csak a varázsrajzok írták körbe a helyet, ahol feküdt. Éjfélre járt, a félig nyitva hagyott ajtón hideg szél fütyült be, kék holdsugár tapogatta a rését.
Az Özvegy elhaladt a néma gyerek mellett, a konyhában gyertyát gyújtott, vizet mert kanálba, úgy itta. A korty az első hűvös, megnyugtató érzés volt aznap.
A gyertyát kezébe fogva kifordult a konyhából, menet közben fölkapott egy kalácsvéget.
A csarnokban megállt. Rapson bűzét még érezni lehetett, de egyre halványabban.
– Ne – dobta le a kalácsot a földre a gyerek elé. Az nem mozdult, szoknyáját szorongatta.
Az Özvegy összepréselte ajkát, keze ökölbe szorult.
Aztán lehajolt, fölvette a kalácsot, a gyerek kezébe tette. Ráhajtogatta ujjait, majd megsimította a kicsi, hideg arcot.
– No gyere – mondta halkan neki, és megfogta a kezét, felhúzta a kőről. – No gyere, te kis árva.

Już 12 września Na Dziedzińcu Wzgórza Zamkowego w Lublinie odbędzie się Hip Hopowy koniec Lata. Wśród wykonawców pojawią się takie gwiazdy jak: Adam “Łona” Zieliński, Adam “O.S.T.R” Ostrowski czy Fisz Amade.
Koszt jednego biletu to 25 zł, do nabycia w sieci: ticketpro.pl. Organizatorem imprezy jest Centrum Kultury Muza.
Tego roku lato jest niezwykle gorrrrrące!