Hű, túléltem ezt a napot. Reggel a bíróságon kezdtem, mert el kellett kérnem a tárgyalási jegyzőkönyvet. Azt hittem, hogy 1000 forintból kikerül, de nem jött össze, mivel 1300-at kellett fizetnem. Vicces volt, mert sorszámot kellett húzni, de nem volt jelentősége, mert végül csak simán bementem.

Majd fél tízkor várt a kihallgató tiszt. Izgultam nagyon, mert nem tudtam valójában mit akar. Épp X meggyanúsíthatott volna azzal is, hogy elloptam a céges kocsit, amivel járok, vagy hogy elsikkasztottam ki tudja mennyi pénzt, vagy ezer más dolog előjöhetett volna. Amúgy is egy parázós típus vagyok, a rendőrségtől alapból rettegek, szóval amíg vártam a rend őrére, az ájulás környékezett. Fél óra a kisebbség prominens tagjaival összezárva telt, majd megjelent értem emberem, aki az emeleti helyiségbe invitált, hogy végre kihallgathasson. Először a netes kapcsolat nem működött, majd a Miranda szabály meghallgatása után az érdemi rész következett volna, azonban a net ismét bemondta az unalmast. Ismét vártam, hogy végre kezdjük el és egyúttal legyen is vége a dolognak, mert az idegeim már pattanásig feszültek. Sejtettem, hogy valami piti dologgal  fogja kezdeni és  végére tartogatja a csattanót, így el voltam szánva mindenre. Aztán végre elérkezett a kérdés felelet órája. Én próbáltam tartani magamat ahhoz, hogy érdemben nem nyilatkozom, hanem előbb megtudom, hogy a rend éber őre mit akar és mi van a birtokában. Azt hiszem a jogi egyetemi tanulmányaim egy kicsit elrettentették, mert nagyon nem mert velem kekeckedni, bár az is lehet, hogy tisztában volt ő is a helyzet abszurditásával.

Elmondtam, hogy minden számítógéphez bárki hozzáférhet, riasztó kódokat az nem ismeri, aki nem akarja. Aztán kaptam néhány utalást arra vonatkozóan, hogy ez így biztos nem lehetséges, mert mások mást vallottak. Erre azért felháborodtam, mivel az hogy ki mit vall az ugyan az ő dolga, de hogy ebből az következzen, hogy az én vallomásom hamis, az eléggé abszurd.

Sőt kifejtettem, hogy véleményem szerint teljességgel megalapozatlan maga a feljelentés is, hiszen a férjem és köztem épp a társasággal kapcsolatban vagyonjogi per van folyamatban, sőt Cs.E. a haragosom, mivel a javaslatomra lett elbocsátva és azért lett újra felvéve, hogy utánam kémkedjen, tehát a vallomása igen csak elfogult.

Végül egész jó hangulatban váltunk el és megtudtam, hogy valaki más fogja a továbbiakban nyomozni ezt a nagy horderejű kérdést. Aztán hogy ez azt jelenti-e, hogy a nemzetbiztonsági hivatal szakképzett nyomozóját vetik-e be, vagy a takarító nőre bízzák az ügyet, hogy minél előbb lezárhassák, azt nem tudom. Minden esetre a nyomozás határideje 2 hó, ami további 2 hóval meghosszabbítható. Már ha Be. szigorlat ötösöm megalapozott és jól emlékszem. Ez tehát azt jelenti, hogy valamikor február környékén maximum le kell zárják a nyomozást. Szerintem a szoftverek illegális volta, már ha lesz ilyen fogja képezni a vád tárgyát. Azonban ez esetben X-el szemben polgári pert fogok indítani, tekintettel arra, hogy közös tartozásunk keletkezett. Szóval a szerencsétlen tényleg feljelentette magát. Papírja lesz róla, hogy hülye.

Most meg vizsgára kéne jelentkeznem de nem tudok, mert túlterhelt a rendszer. Mindig ez van. De most legalább nem aggódom miatta. Majd csak lesz hely akkor is, amikor én szeretnék menni. Ha meg nem, akkor max. máskor megyek. Nagy ügy.  Végre készül a szakdogám is. Még holnap elmegyek könyvtárba ezt azt fénymásoltatok. Lehet nem fog összejönni annyi oldal mint amennyi kell, de istenem, ennyi sikerült.

És olyan büszke voltam megint magamra, mert a rendőrrel arról beszélgettem, hogy az is megfordult a fejemben, hogy rendőr leszek, mert X nem enged dolgozni, de végül az ügyvédi pálya mellett döntöttem. Meg is jegyezte, hogy elég sokan onnét jönnek hozzájuk, mert nem tudnak karriert elérni, mivel képtelenség ilyen telítettség mellett állást szerezni. Erre elmeséltem a történetemet, hogy 60 levelet küldtem szét és pár napon belül a mostani főnököm szó szerint lecsapott rám, amit nem is bánt meg, mivel januártól remélhetőleg tényleg alkalmaz majd. Hát erre azért ő is nagyot nézett, mert előtte elmesélte, hogy sokan fizetnek a tanulásért és utána sem tudnak ügyfeleket szerezni.

Nem akarom előre elkiabálni, de ha nem lesz semmi gikszer, akkor tudom, hogy nekem menni fog. Egyszerűen erre a hivatásra születtem. Ezt tudom olyan határozottsággal, elszántsággal és ami nem mellékes, kellő kreativitással csinálni, hogy biztosan tudom, általa érvényesülni fogok.  Sőt ráadásul itt van maga a kényszer is. Annyira tudom, hogy a sors ezt szánta nekem, hogy be kell teljesednie. A főnököm sem buta ember és jópofaságból nem osztogat bókokat, és ő is azt állítja, hogy van a dologhoz tehetségem. Ez nagy erőt ad. Ez által képes vagyok hinni, hogy sikerülni fog. Ebben nagyon biztos vagyok, s ezért mindent meg is teszek a siker érdekében. Remélem lesz olyan párom, aki ezért nagyon büszke lesz rám.

Bár korábban X sem volt rest és úton-útfélen hangoztatta, hogy milyen ügyes az ő felesége. Komolyan büszkébb volt, mint én. Most meg feljelentett.

T. mondta talán tegnap, hogy a szerelem ellentéte nem a gyűlölet, hanem  a közöny. Mert mindaddig, amíg gyűlölünk valakit, addig érzünk iránta valamit. Nem értettem eddig, X miért gyűlöl annyira. De most azt gondolom, hogy azért mert igenis fáj neki, hogy olyan könnyen túl tudtam rajta lépni. Azon túl, hogy kifizettetem vele a számlákat én mást nem kérek tőle. Nincs hatalma felettem. Nem szúrok vissza, ha ő keresztbe tesz nekem. Tehát teljesen közönyös vagyok irányába. Ami azért 18 év után aligha volt várható és mégis ez történt. Én tudok élni nélküle, ő viszont nagyon sokat köszönhet nekem, s ennek elvesztése azért nem olyan könnyű, mint ahogy azt mutatja. Szóval lassan sajnálni fogom őt, amiért ilyen mélyre csúszott. És bár lehet papíron van barátnője, de az a lány nem hiszem, hogy a társa. Csak kihasználja. Nem költözött el vele sehova, a vállalkozásban nem igen segíti, szerintem nagyon meg se hallgatja, csak a bosszút, gyűlöletet kelti benne. Ez pedig szerintem hosszú távon, azért elég gáz. De majd kiderül, hogy az élet kit igazol.

Egyszer talán T. mégis azt mondja, hogy igen ez a nő kell nekem és akkor talán én is azt válaszolom, hogy igen ez a pasi az, akire vágytam. De lehet, hogy nem T.-vel, hanem valaki mással fog mindez bekövetkezni, nem tudom. De hogy nem egyedül és magányosan fogok megöregedni az is biztos. Igenis lesz egy boldog család, ahol a gyerekeim felnőnek, lesz egy férfi, aki engem és csak engem fog szeretni és persze én legalább annyira fogom őt becsülni, tisztelni, mint ő engem és örökké hálás leszek a sorsnak, hogy őt nekem adta.

Az idős emberek nem azért magányosak, mert nincs, akivel megosztanák terhüket, hanem mert csak a saját terhüket cipelik.

Egy nyolcvanöt éves asszonnyal interjút készítettek a születésnapján. A riporter azt kérdezte tőle, milyen tanácsot adna hasonló korú társainak.

- Nos – kezdte az öreg hölgy -, a mi korunkban nagyon fontos az, hogy továbbra is minden képességünket használjuk, különben elsorvadnak. Nagyon fontos az, hogy társaságban legyünk, s ha lehetséges, hogy saját magunk keressük meg a kenyerünket valamilyen szolgálattal. Ez az, ami életben és egészségben tart bennünket.

Szabad-e megkérdeznem, hogy ön mivel keresi meg a kenyerét?

- A szomszéd idős hölgyet gondozom – hangzott a bűbájos és meglepő válasz.

A szeretet meggyógyít mindenkit, azt is, aki kapja, és azt is, aki adja.

Eredendően a magzat is társas lényként viselkedik az anyja méhében. Vajon mitől válunk mégis magányossá, egyedüllétünkbe beletörődő túlélőkké? Megbékélhetünk-e a magánnyal?

Élhetünk társas magányban, rossz és szeretetlen párkapcsolatban, ahol magányunk kínzóbb, mintha magunkra maradva, de személyiségünket megőrizve rendezkednénk be.

Élhetünk egyedül, mégsem érezzük magányosnak magunkat, bár néha ránk tör a keserű érzés, s olykor-olykor szenvedünk az egyedülléttől.

Élhetünk viszont boldogan is egyedül, mert életünket kedvünk szerinti önállóságra rendeztük be.

Önmagunkkal is sajátos társas viszonyban, valamiféle furcsa dialógusban élünk. Szabályainkat ilyenkor saját magunk határozzuk meg. Csakhogy valaki minél tovább él egyedül, annál valószínűtlenebb, hogy valaha kedvet érez majd a párválasztáshoz. S ez a magányos farkasok számára éppen olyan nagy kihívás, mint azoknak, akik felnőtt gyermekükkel vagy idősödő szüleikkel élnek közös háztartásban.

A magányt így megkülönböztethetjük az egyedülléttől, és eltérően értékelendő az is, amikor valaki hosszabb időt tölt egyedül az egyik vagy másik állapotban. Nem mindegy az sem, hogy saját elhatározásából teszi-e, vagy sorsszerűen szenvedi el. A magányosság szomorú és ijesztő, vagy fájdalmasan reménytelen állapot. Az önként választott egyedüllét mindennapi békesziget, amely táplálja belső világunkat, és – különös módon – véd a magánytól. A magányos ember úgy érzi, hogy láthatatlan, de szilárd fal választja el azoktól, akik a túloldalon élnek. Csak néha vágyakozik közéjük, akkor is bátortalanul és annak biztos tudatában, hogy magányába bármikor visszavonulhat. Sokan feltették már a kérdést: mikor lesz magányos valaki.

A lélekgyógyászok úgy tartják, a magány első állomása, amikor kisgyermekkorában valaki megérzi, hogy magának valóbb, mint a többiek. S ami még ennél is rosszabb: ha a külvilág, vagy éppen a szülők adják a gyermek tudtára: ő rosszabb, kezelhetetlenebb, megközelíthetetlenebb, mint a többiek. Ez a vélt vagy valós kizárás végigkíséri ennek az érzésnek az elszenvedőjét. Már a kisgyermek is képes alárendeltté és bizonytalanná válni társaival szemben. Felcseperedve pedig, a párkapcsolatában is kisebbrendűségi érzéssel küszködik, kudarcot kudarcra halmoz. Az így „kirekesztett” ember – önvédelemből – előbb-utóbb ideológiát gyárt ahhoz, hogy miért is jó egyedül élni. Teszi ezt akkor is, ha titokban sóvárog a simogatás, a gondoskodás, a szeretet után. De úgy véli, hogy képes mások elvárásainak megfelelni. Aki pedig nem hisz önmagában, az képtelen másokban megbízni.

Összegubancolódik a szeretet utáni sóvárgás és a csalódástól való félelem. A szeretetlen ember gyakrabban betegszik meg, válik szorongóvá, lemondóvá, depresszióssá. Életében a félelem győzedelmeskedik, ezért a lemondó elvárás megteremti a maga valóságát. A magány a szívben, a lélekben lakik. Ezért lehetséges, hogy a nagycsaládos férfi vagy nő olykor magányosabbnak érzi magát, mint az, aki berendezkedik az egyedüllétre, megteremtvén saját, elszigetelt, önálló világát.

Forrás: Balogh Mária – Szabad Föld Online

Hát a hurkafesztivál nem volt valami nagy szám. Igazán még hurka sem volt. Úgy tűnt, hogy a barátaikat még korán reggel megvendégelték a csapatok, aztán ennyi. Lehetett venni az árusnál bolti hurkát.

Azért ittunk forralt bort, vettünk kürtőskalácsot és persze bolti hurkát is. A skanzent némi pénzért lehetett megtekinteni. Ezért azt kihagytuk, mivel rétet birkákkal már volt szerencsénk látni. Semmi egyéb nem volt. Se jó pasik nekem, se jó csajok a két fiúnak. Mivel T hozta M-et a haverját is.

Délután aludtam kicsit, de a dolgozattal nem igen haladtam. Talán éjjel. Most úgyis ráérek. T. kérdezte, hogy mi van G.L.-lel. Semmi. Unalmas. Ennyi. Valahogy engem mindig azok a pasik szeretnek, akiket én nem tudok. Akiket én tudnék, azok meg nem engem szeretnek. Bár T. már többször szóvá tette, hogy mondtam neki nem tudom voltam-e már szerelmes. Így ő mit csinálhatott volna.

Igen, mit csinálhatott volna. Valóban rosszkor jöttünk össze. Ő meg én. A Csík zenekar dalával élve: nem vagy itt jó helyen, nem vagy való nekem.

Az jutott eszembe, míg a kandallóba begyújtottam, hogy amikor tini voltam, akkor is az járt a fejemben, hogy én nem kellek senkinek. Aztán egyszer csak mint derült égből villámcsapás jött egy pasi, aki tökéletes volt. Ez volt X. Lehet az élet ismétli önmagát? És most is olyanok történnek velem, mint ezelőtt 18 évvel? Akkor is volt egy fiú,  sőt több. Akikkel tök jókat hülyültem, de nem szerettem őket. Aztán hirtelen befigyelt a Pasi. Lehet most is így lesz.

Csak azt nem értem, hogy miért érzem T-vel kapcsolatban egyfolytában azt, hogy mégis szeret. Ma például M. mellett úgy viselkedett, mint a fiúk az oviban. Húzgálta a hajamat, csipkelődött, kifigurázott. Mondtam is M-nek, hogy mindjárt beránt a bokorba, hogy megcsókoljon.

Vagy csak én akarom ezt képzelni? De M is helyeselt. Pedig ő is fiú. Főleg azok után nem hiszem, hogy képzelődöm, hogy már nem hat meg, ha arról beszél, hogy ezzel, vagy azzal összejönne. Jöjjön. Most úgy érzem, hogy tényleg nem ő kell nekem. Ma is azt mondta, talán koravén vagyok. Ja, persze. Inkább ő infantilis.

Olyan gyorsan elment ez az év is. Lassan 2010 lesz. T megígérte, hogy elvisz valahová szilveszterezni. Izgi. Aztán tegnap spontán megemlítettem, hogy idén nem fogok senkitől karácsonyra ajándékot kapni, ezért én veszem meg a könyvet, amire vágyom. Erre felajánlotta, hogy majd ő megveszi. Hát nem tudom. Tényleg nem azért mondtam, hogy megvegye. Csak olyan szar, hogy eddig kaptam ajándékot, most pedig senki se gondol szeretőként rám. Na mindegy. Túl fogom élni. Remélem X nem fog idejönni. Nem hiányozna. Tavaly is olyan rosszul éreztük magunkat. Pedig még csak 1 napja költözött akkor el.

Amennyire pozitív volt tegnap a hangulatom, mára annyira kedvemet vette minden. Kezdődött azzal, hogy a feljelentés miatt mentem az ügyvédhez. Először csak annyit mondott, hogy ne mondjak semmi konkrétumot az esetről. Aztán majd ha a rendőr akar valamit, akkor vagy meggyanúsít vagy elenged. Minden esetre nagyon csodálkozott azon, hogy X ennyire nem gondolta végig, hogy mit csinál. Ráadásul valamennyi gép a Kft. tulajdona. Szerinte ha találnak valamit a céggel kapcsolatban, majd jól elkezdenek kutakodni. Nem tudom miért csinálta ezt. Aztán még csak annyit mondott, hogy : nem lehetne vele beszélni? Senki nincs, aki felvilágosítaná? Nem tudom. Attól tartok, ha én szólok neki, azt kioktatásnak meg lehülyézésnek fogja venni. Mert mint mondtam, ő tükör előtt állva halálos ítéleteket osztogat. Ráadásul, ha elkaszálnak bármiben is, a jelölti felvételem a kamarába ugrott.  Szuper.

Be kellett reggel vennem Xanaxot, annyira kivoltam. Aztán a munkámra se tudtam figyelni, jól le is lettem b-va.

De azért vettem magamnak egy csini aranyszínű táskát, meg egy pénztárcát. Csibe kapott egy ernyőt az elveszett helyett. Nyulam már alig bírt várni, mert eredetileg Csibének indultunk csizmát venni, de mert olyan válogatós, ezért egy óra alatt se sikerült találni. Így abban maradtunk, hogy ami van azt megcsináltatjuk, ezért nem kell venni.

Tök rosszul érzem magamat amiatt, hogy minden este egyedül kell lefeküdnöm, és senkihez se tudok odabújni.

Tegnap nyúl megjegyezte: anya szerinted apa jön értünk a hétvégén? Mondtam szerintem nem.  Csibe szerint különben sem az ő hétvégéje lenne. Persze ez X-t nem érdekli, mert mindenki hozzá kénytelen igazodni. Nyúl szerint már három hete feléjük se nézett, annyit mondott csak hogy küldött egy nyamvadt sms-t. Mondtam neki, azért mert sokat dolgozik, nincs ideje. Persze átlát a szitán és hozzátette, de amikor itt van a városban, azért még benézhetne hozzánk.

Hát igen. X szerint bőven elég, ha csak két-három hetente pár órára látja a gyerekeket. Nem értem hogy hogy nem hiányoznak neki? Meg miért sms-t írogat a saját gyerekének? Miért nem hívja akkor inkább fel? Legalább a hangjukat hallaná. Érthetetlen. És meg van arról győződve, hogy én oltogatom ellene a gyerekeket. Teljesen meghibbant.

Ma korán lefekszem, mert annyira megvisel ez az egész, hogy attól tartok még valami bajom lesz. Ha kidőlök, akkorfogunk csak jól kinézni.

Ezt küldta pár napja T:

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl…

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen,
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen,
nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem…

Totál kész lettem, sírtam a kádban. Bár gondolom neki is és nekem is mást jelent. De azt gondolom búcsú.

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak;én és valaki,
valaki,akit nem ismerek.
És aki mégis,mégis elkísér akármeddig megyek.
Valaki,akit mégsem ismerek.

S van itt egy álmom:különösen szép,
és különösen mégis fáj nkem:
Valaki egyszer majd elémbe lép,
és megfogadja két tévelygő kezem,
lecsókolja,két könnyező szemem…
Valaki majd az életembe lép,
aki százszór több,mint az életem.
Van itt egy álmom:különösen szép,
és különösen,mégis fáj nekem…

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak,én és valaki,
Valaki,akit nem ismerek,
és akiről még tudnom sem szabad:
Bár jobban szeretem,mint magamat.

Forrás:wassalbert.eu

Ilyen húzós napom még nem volt. Ma 3/4 7-kor végeztem. Mivel a főnököm szerzett nekem munkát, ezért most muszáj volt megcsinálnom még ma a szükséges dokumentumokat, mert holnap aláírja velük (az ügyfeleimmel) a szerződést. Így januártól kapok fizetést. Hurrá!

Megbeszéltem vele, hogy mi volt tegnap az ügyvédnél, illetve megkértem, hogy szerezzen egy büntetős ügyvédet a feljelentés miatt. Hát szerzett. Ingyen:-) Tök jó. Holnap reggel megyek hozzá. Azért ez egy kicsit megnyugtat.

Egyetértett velem abban, hogy ha a korábbi képviselőm nem volt jó és abban bízom, hogy az új felkészültebb lesz, akkor meg fogja tudni akadályozni, hogy a Csontosné arra engedje a tárgyalás menetét folyni, amerre a szél fújja. Ahhoz képest, hogy az első ügyvéd kért pénzt, de nem csinált semmit, a második is kért de a végén egész sokra formált igényt és már csinált is valamit, most a harmadik nagyon sok pénzt kér, akkor intéznie is kell valamit. Ha ő se lesz jó, akkor egyedül fogom csinálni.

Tegnapelőtt bejelentkezett egy tavaszi futó kalandom. Vicces volt, majdnem lefordultam a székről, annyira nevettem. Aztán írt tegnap is meg ma is. Ma majdnem besértődött, de végül elmagyaráztam neki, hogy k..vára félreértett. Kíváncsi vagyok holnap megállja-e, hogy írjon. Persze én se tudtam megállni, hogy T. messenger üzenetére ne válaszoljak, ezért gondolom, hogy ma be mert köszönni. Semmi nem volt és nem is lesz. Fáj ahogy végiggondolom, hogy nyáron mit csinált velem. Tök gáz. Ha a helyében lennék soha nem merném magamat megkeresni, nem hogy még barátkozni.

Új G.L. meg eltűnt. Nem tudom mi lehet vele. Ha akar előkerül. Persze nem fogok a kardomba dőlni, ha mégsem. Épp mondtam a főnökömnek, hogy kizárólag 10000 oldalas szerződés mellet fogok férjhez menni, még a WC lehúzás is szabályozva lesz és csak jogaim lesznek. Na persze, de ki fog így elvenni, teszik fel a kérdést? Hát, akinek nem tetszik, annak nem kell bejönnie az ajtómon. Akar a halál még egyszer pofára esni.

Messengeren beszéltem G.T.-vel is. El volt képedve attól, hogy X mit képes csinálni. Azt kérdezte, hogy mit tettem amiért ezt kaptam. Mondom semmit. Szerintem túl jónak értékelte az ügyvédemet. Nem tudom mit fog csinálni, ha az új még jobb lesz. Lehet tényleg megveret. Vagy börtönbe zárat, vagy Szt. Ilonára száműzet.

Vicces, de meg vagyok róla győződve, hogy a cigány nője megátkozott. Tudom, hogy ez annyira falusi babona, én meg egy felvilágosult, modern nő vagyok, de szinte a legelejétől tudom. Erdélyből küldi rám az anyja az átkot. A, a Petőfi streetről is egyetértett velem. Most hogy van két remélem megfelelő ügyvédem, már rendben leszek lelkileg, a lakást meg feng shui szerint kicsit átalakítom, így nem fog rajtam semmiféle mágia. Mehet a fenébe, majd jól visszaszáll rá.

Megyek szakdogát írni. Holnap írok mailt a dékánhelyettesnek, hogy mi van már a kérelmemmel. Idegesít, hogy most már egy hónapja semmi. Még a végén kitalálják, hogy csak ősszel államvizsgázhatok. Az kéne még csak!

“A magányra nem ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.”

Milan Kundera

kám on’ jááá femilííí.
családi ebéd.
holnap majd rakok be képeket. most nincs kedvem. egyáltalán. semmihez nincs kedvem. most egy kicsit.. visszaestem.
nem tudom miért. ne kérdezd. egyszerűen csak magányosnak érzem magam. csak így ülök és semmi, itt ölelgetem Blankát. de minek? azt hiszem majd attól jobb lesz? inkább elmegyek és beszélgetek a tükörképemmel..
valamit csinálni kéne már, valamit tudni kéne már, valamire várni kéne már, valamiben hinni kéne már és valamiben bízni kéne már.
csak nem megy még, talán most, hogy vége a szünetnek és vissza áll minden a régi kerékvágásba majd sikerülni fog.
ajj istenem miért megy ez ilyen lassan? picsába már az idővel. meg a türelmetlenséggel. meg úgy mindennel.. komolyan.

A múlt szakemberei határozottan idegenkedtek volna ettől a felfogástól. Nemcsak azért, mert mindig a filozófia és a költészet eszközeivel közelítettek ehhez az egzisztenciális tapasztalathoz, hanem mert többnyire jóindulattal is viseltettek iránta: az alkotóerő forrását, az önismeret útját, az Istennel való együttlétet látták benne. A magány gondolatához sokáig pozitív képzetek is társultak, így a hősi nagyság, az erő és az önismeret. Csakhogy lassacskán a mozikból is eltűntek a magányos hősök, azok férfiak, akik folyton egyedül küzdenek a gonosz ellen. Időközben gondoskodó családapa vált belőlük – vagy éppen bonyolult szingliegzisztenciát tettek magukévá, akiket különféle szorongások és kényszerek jellemeznek. A magányos farkas nimbusza a múlté.

A magányról ma a legtöbb embernek a társ utáni vágy, a levertség, a félelem és az elhagyatottság jut az eszébe. Holott képesek vagyunk különbséget  tenni aközött, amikor valaki „egyedül érzi magát” és amikor „egyedül van”. Meglehet, hogy a nyelvünkből eltűnt a magány pozitív oldala, de vágyképeinkből korántsem. Egy lakatlan sziget, egy eldugott hegyi kunyhó, a sivatag – sokan vágyódnak ezekre a helyekre, mert bennük a hétköznapok ellenvilágát látják. Azokét a szürke hétköznapokét, amelyeket szűk terekbe zárva, sokadmagukkal töltenek el – a lakótelepen, az irodában, a forgalmi dugóban, valamint az körülkerített természetben. A hétköznapokét, amelyekből egyre tudatosabban próbálnak ideig-óráig kiszakadni, például úgy, hogy hétvégén kikapcsolják a mobiltelefonjukat, beiktatnak néhány wellness-napot vagy éppen egy kolostorban töltik a szabadságukat. Számukra az egyedüllét luxus. Csak rövid időszakokra vonulnak vissza – nincsenek kirekesztve.

Azzal viszont senki sem szívesen kérkedik, ha magányosnak érzi magát. Anyagi nehézségeinkről, szexuális vagy kapcsolati problémáinkról könnyebben beszélünk, mint arról, hogy a szombat estét egyedül töltöttünk a televízió előtt. Vagy hogy sohasem csörren meg a telefonunk. Hogy meghittségre vágyunk. Hogy félünk attól, hogy unalmasak vagyunk, illetve visszautasítanak. A pszichológusok megfigyelték, hogy a magány a szégyenérzet, a félrenézés és a tagadás forrása, a kapcsolati és a személyes csőd megnyilvánulása. Főként a férfiak járnak jól, ha elrejtik a magányukat: több tanulmány is kimutatta, hogy ellenkező esetben jóval erőteljesebb elutasításban részesülnek – különösen a másik nem részéről. A maradéknak, selejtesnek, népszerűtlennek ítélt magányosak kisebb vonzerővel kecsegtetnek – állítják a kutatók. És valószínűleg felébresztik másokban a magánytól való félelmet.

Egy név nélküli, több európai országra kiterjedő felmérésben a nőknek alig nyolc, a férfiaknak mintegy három százaléka állította magáról, hogy „gyakran magányos”. Hogy „néha”, azt már minden negyedik nő és minden hatodik férfi érezte magára nézve igaznak. Mivel a magánykutatók nem bíznak az ilyen önértékelések őszinteségében, kérdőíveikben szeretnek egy kicsit tovább is elidőzni a kényes kérdéseknél: „Milyen gyakran érzi magát közel másokhoz? Milyen gyakran érzi magát vállalkozó szelleműnek és barátságosnak?… …szégyenlősnek? …egy baráti társaság tagjának? …kirekesztettnek?”

Ezek alapján összességében magasabbak értékeket kapunk, és megszűnik a nemek közötti különbség, sőt a férfiak lesznek a magányosabbak – állítja Daniel Russell amerikai pszichológus. Ma az empirikus kutatásban, a hetvenes évek óta az általa kidolgozott kérdőívet használják a leggyakrabban. Ez az úgynevezett „UCLA magányossági skála” közvetetten úgy értékeli a magányt, hogy a megkérdezett mekkora eltérést érez valós és vágyott kapcsolatai között. „Az optimális szint egyénenként változik – magyarázza Russell –, de aki azt nem éri el, magányosnak érzi magát. Aki pedig meghaladja azt, és kevesebb kapcsolatra vágyik, bizonyára szintén nem boldog – teszi hozzá Russell. De erre nincs kifejezésünk. A social crowding talán illene rá – leterheltség a túl sok társas kapcsolat miatt.”

A magány vizsgálatára ezen kívül még legalább egy tucat mérési eljárás és definíció létezik; pszichológiából, szociológiából, valamint az orvostudomány  területén esettanulmányok százai készültek az utóbbi harminc évben. De az egyedüllét szükségletét ezek csak elvétve érintik.

A tudomány elsősorban elmagányosodásként, a kapcsolati háló hiányaként értelmezi a magányt. Russell mégis hangsúlyozza, hogy az embernek, mint reflexív lénynek alapvető igénye az autonómia, az önfelfedezés és az önmegvalósítás is – és ezekhez egyedüllétre van szükség. „Létünket individuális és társas természetünk polaritása határozza meg. A művészet az, ha valaki ki tudja egyenlíteni az ezzel járó feszültségeket.” Hiszen vitathatatlan, hogy az ember társas lény, aki rá van utalva arra, hogy közös nevezőre jusson másokkal; aki függ a többiektől, és általuk válik azzá, aki.   „Az érzés, hogy tartozunk valahová, éppoly alapvető szükségletünk, mint az evés, az ivás vagy az alvás” – állítja a chicagói magánykutató, John Cacioppo.

A kiválasztódás évmilliókig tartó folyamata olyan aggyal áldotta meg az embert, amely semmire nem specializálódott jobban, mint a társas jelek feldolgozására.  A szelekció képessé tett bennünket arra, hogy sok időt és gondolatot szenteljünk kapcsolatainknak, különbséget tudjunk tenni idegenek és a barátok, szex és szerelem között. Úgy alakította ki érzelmi háztartásunkat, hogy kapcsolataink minősége döntően befolyásolja lelki egyensúlyunkat. A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, az egészség után rögtön a boldog párkapcsolatot, a családot és az őt szerető embereket emeli ki, s csak ezután említi az élet értelmét.       (Geo-magazin)

Magány és személyiségtipusok

A  magány fogalma  többféleképpen értelmezhető.  Legnyilvánvalóbb formája a  körülmények okozta magány, amikor az egyént a körülmények  vagy teljesen elszigetelik minden más egyéntől  („Robinson Crusoe” létállapot),  vagy csak minimális kapcsolatot tesznek lehetővé  (pl. egyszemélyes  börtöncella).  Az ilyen magány  szerencsére ritkaság.  A körülmények rendszerint csak megnehezíthetik a társas kapcsolatokat, de az ilyen akadályok többé-kevésbé kivédhetőek. Ez azonban már az egyén bizonyos tulajdonságain,  azok fejlettségi fokán  és egész  személyiség-szerkezetén múlik.

Mindenekelőtt tisztázandó a különbség a  magány és az egyedüllét között,  hiszen a kettő korántsem azonos, bár nincs éles határvonal  közöttük.  Az egyedüllét általában rövidebb időszakokra vonatkozik a társas kapcsolatokon belül, s így nem jelent komoly problémát  vagy magányosság-érzést.  A túl sok  egyedüllét – akár szándékos, akár kényszerű -  előbb-utóbb magányossággá válhat.  Különleges  (bár nem ritka)  forma  a  társas  magány, amelyben két vagy több együtt élő ember úgy vesz részt, hogy egymással csak formális és felszínes kapcsolatot tartanak, s közben magányosnak érzik megukat.  Ennek tipikus példája az érzelmileg kiüresedett  („üres kagylóhéj”)  házasság, amely valamilyen  (vélt vagy reális)  okból  formailag nem bomlik fel.

Pszichológiai szempontból  akkor beszélhetünk magányról, ha  az adott egyénnek

1.      nincs egyetlen,  intimnek nevezhető  kapcsolata sem;

2.      nem képes érzelmileg kötődni senkihez,  nincs  (vagy minimális)  a  társ-igénye;

3.      igényli ugyan az intim-kapcsolatokat, de képtelen ilyet találni vagy fenntartani.

Kifejezett és tudatos, kínzó magányérzés  inkább csak a  3. kritérium esetén jelentkezik, de  nem tudatos formában  gyakorlatilag minden magányosnál fellelhető, akkor is, ha tagadják, nem vesznek róla tudomást, vagy éppen előnyösnek tartják.   Ebből következően meg kell különböztetnünk a tényleges  (objektiv)  magányt és a  magányérzést, mert a kettő nem mindig jár együtt.  Pszichológiai szempontból nyilván az utóbbi a fontosabb, mert ez okozhat kisebb-nagyobb problémákat az egyénnek  (és esetleg környezetének is).  Ennek oka  az ember vele-született társ-igénye,  amelynek hatása alól  szinte senki sem tudja kivonni magát, s ha mégis, akkor – ritka kivételektől eltekintve -  csak súlyos károsodások árán.

Kivételt jelenthetnek például a  személyiségük  magas fejlettségi fokát elérő, alkotó emberek  (művészek, tudósok, feltalálók  stb.),  akik magányosan élnek ugyan, de szellemi kapcsolatot tartanak a társadalom különböző tagjaival -  ha másként nem, akkor az irodalmon és/vagy a tudományos műveken keresztül.  Ezt szemléletesen kifejezi   Gabriel García Márquez Száz év magány c. könyvének néhány gondolata:.

„A magány a legáldáshozóbb állapot, amely az embert elérheti. A magány nem más, mint az alkotófolyamat kezdete. Mozgatóerő, mely az arctalan tömeg fölé emel, mely mássá tesz. Ez adja meg az élet savát és borsát. A kifelé forduló emberek sosem válnak igazán eme állapot részeseivé, mivel énjük, mely állandó figyelmet követel, nem engedi, hogy a magány hatalmába kerítse őket. Az életét a nyilvánosság előtt élő ember boldogtalan, ha elveszíti környezetének személye iránt tanúsított érdeklődését, kitaszítottá, reményvesztetté válik – és egyedül marad. Mégsem ismeri meg a magány felemelő érzetét. Aki befelé éli a világot, és engedi, hogy az elemek úgy borzolják végig idegeit, érzéseit és érzékeit, mint egy avatott kéz a hárfa húrjait, mindig többet lát a valóságból; képes lesz felfogni azokat az ingereket is, melyek iránt a többség érzéketlen marad, látni fog olyan dolgokat, melyek fölött a felületes szemlélő tekintete elsiklik.”

Mindebből úgy tűnhet, mintha a  „kreativ  magány”  állapota csak az  introvertált (befelé forduló)  személyiségek számára lenne elérhető. Ez azonban megkérdőjelezhető.  Ugyanis az  extravertáltak között is találunk alkotó  egyéniségeket, bár ez rendszerint náluk is az átmeneti  introverzió periódusaihoz kötődik. Szélsőséges típusok szerencsére ritkán fordulnak elő;  legtöbbször mindkét  (C.G. Jung által leírt)  típus vonaásai – különböző arányban -  megtalálhatók a kiegyensúlyozott személyiségekben.  Valójában  legtöbbünk életében előfordulnak  extravertált  és introvertált periódusok, persze a körülményektől, az életkortól  és a személyiségfejlődéstől függően, eltérő mértékben.  Fontos  tudni, hogy az introverzió önmagában még nem jelent magányosságot;  csupán a túl erős és tartós introverzió  hajlamosít arra.  Ugyanakkor az extraverzió sem zárja ki a magányosságot.

A  tartós magányosságtól eltérően az átmeneti  (de akár néhány éves)  magányosságban  sok értékes élmény lehetősége rejlik.  H. Shearman szerint „az összes emberi élmények között talán éppen a magányosság a leggazdagabb az alkalmakban. A magányosság idején látjuk, hogy nem vagyunk fontosak a nagy, mozgalmas világ számára, és hogy az sem fontos a mi számunkra. Összeomlik a fontossága, jelentősége és értéke a dolgoknak, amelyekben eddig hittünk; és ha kitartunk és még magányosabbak leszünk, kezdete lehet egészen újfajta fontosságok és jelentőségek fölfedezésének…. A magányosság a felszabadulás útja. A szabadságot nemrég valaki úgy határozta meg, hogy: teljes magányosság, teljes felelősséggel párosultan.”   Ez valójában azt jelenti, hogy csak egy autonóm személyiség  képes  szabadon választani és dönteni;  függetlensége azonban  csupán  viszonylagos magányossággal jár.  Az érett, egészséges személyiségű ember  igényli az intim-kapcsolatokat, tud tartósan kötődni a kiválasztott partnerhez, családi és egyéb közösséghez,  de sohasem válik függővé  egy kapcsolattól,  mindig megőrzi autonómiáját.

A  társkeresés  stratégiái

Minthogy az ember egyik veleszületett késztetése a  társakkal való kapcsolat, a társulás  szükséglete  (ezen belül pedig legalább egy  intim-kapcsolat  és kötődés igénye),  az egyéni élet egyik fő feladata a  párválasztás, amely a nemi érettségtől kezdve  egyre inkább tudatos  célként és  törekvésként jelentkezik,  szerelemmel  és/vagy  szexuális vágyakkal kapcsolódik, s véletlen  vagy tervszerű ismerkedések során realizálódik. Ebben a folyamatban  alakulhat ki  a  párválasztási érettség, amely megkönnyíti a társkeresést  és a létrejött intim-kapcsolat  tartós fejlesztését. (Erről bővebben lásd a  „Szexuálpszichológia” c.  tankönyvem anyagában.)

A  személyiség általános és pszichoszexuális fejlettségétől függően  a társkeresés lehet  spontán, véletlenszerű, a szerencsében bízó,  vagy tudatos és többé-kevésbé tervszerű.  A kettő értéke és eredményessége természetesen különböző.  Aki még nem ismerte fel a  párválasztás életre szóló jelentőségét,  és passzívan várja, hogy majdcsak megérkezik az „Igazi”,  annak sokkal kisebb esélye van egy jó intim-kapcsolat találására,  mint annak, aki tudatosan törekszik erre.  A  tudatos  társkeresés  alapfeltétele a viszonylag tárgyilagos önismeret és önértékelés , továbbá a hasonlóképpen tárgyilagos  emberismeret;  mindkettő legalább közepes szintű  pszichológiai kulturáltságot  feltételez.  Az ilyen társkeresés tehát azzal kezdődik, hogy felmérjük  önmagunk adottságait,  igényeit, képességeit és helyzetét, különös tekintettel  azokra az igényeinkre, amelyek kielégítését egy intim partnertől várjuk (beleértve nemcsak a szexuális és gyermekvállalási igényeket, hanem  pl. az otthonteremtési,  kulturális  és sok egyéb igényt is).  Vagyis mindazt, amit egy szerelmi vagy élettársi kapcsolattól várunk – és amit cserébe nyújtani tudunk.

Szerelem esetén persze legtöbben hajlamosak  az  elvárások  eltúlzására: minden tökéletesen fog sikerülni, „hiszen szeretjük egymást”. Ezért gondolják sokan, hogy a szenvedélyes szerelem állapotában nem lenne szabad házasodni vagy gyermeket vállalni, hanem csak egy legalább fél éves, próbaházasságszerű  együttélés és a kölcsönös elvárások józan mérlegelése után.   Az irreális és ezért teljesületlen elvárások azonban megelőzhetők, ha a társkeresés pontosan tisztázott,  reális elvárásokkal indul, s ezekhez szerelem esetén is ragaszkodunk, vagyis  „nem vesztjük el a fejünket”.  Ugyanis téves az a közhit, hogy a szerelem „mindent áthúz, mindent felborít, ami ésszerű lenne”  és hogy legjobb, ha az ember  „rábízza magát az ösztöneire”.  Az embernek ugyanis nincsenek ösztönei.  Amit annak gondolnak, az valójában  tudattalan, kontrollálatlan viselkedés,  amit egy indulat, egy belső feszültség vált ki.  Az érett viselkedést  nem a pillanatnyi hangulatok vezérlik.

Ennek megfelelően a társkereső viselkedés is lehet éretlen (gyerekes, infantilis), vagy érett és felnőttes jellegű.  Ez nem annyira az életkoron múlik – bár egy serdülőtől nyilván kevésbé várható el az érett párválasztás, mint egy felnőttől –, hanem elsősorban a  felkészültségtől, ami az említett,  párválasztási érettségen kívül, főleg  fejlett  kapcsolatteremtő készséget  és  összehasonlítási szintet jelent.  Némileg leegyszerűsítve tulajdonképpen emberismereti és ismerkedési  gyakorlatot  feltételez,  ami már tizenéves korban megszerezhető.  Ennek legnagyobb akadálya  a gátlásosság és a csökkent önbizalom. Ilyen esetben ugyanis  vagy nem mer valaki egy potenciális partnerhez közeledni és kapcsolatot kezdeni, vagy pedig ezt olyan ügyetlenül csinálja, hogy már az elején elrontja saját lehetőségeit.  Épp ezért minden társkeresés előtt  szükség van ilyen szempontú önvizsgálatra, s ehhez ajánlatos mások  (jó barátok, szülők, rokonok, nevelők)  véleményét is meghallgatni, s aztán érzelmileg semleges idegenek megszólításával  „kapcsolatteremtési próbáknak”  vetni alá magunkat. (Ha ez nem elegendő, akkor szaksegítséget igényelni.)

Ha nem vagyunk gátlásosak és az önbizalmunk is rendben van,  gondoljuk át a társkeresés lehetőségeit  és  stratégiáit..  Nem percek alatt történő, futólagos átgondolásról van szó, hanem  időigényes helyzetelemzésről és tervkészítésről.  Aminek nyoma is kell, hogy maradjon, tehát legjobb, ha írásban rögzítjük a magunk számára, hogy bármikor  újra áttekinthessük és kiegészíthessük.  Az egyik legelső kérdés,  ami ilyenkor fölmerülhet: Van-e elegendő  időnk és alkalmunk a  társkeresésre?  Mindkettő alapvető fontosságú, ha komolyan vesszük a  társkeresést.  Ha ugyanis nincs elegendő, akkor először is ezeket a feltételeket kell  „kigazdálkodnunk”, megteremtenünk.   Persze nem tetszés szerint, hiszen a lehetőségek többnyire térben és időben korlátozottak (pl. csak hétvégeken érünk rá, s csak egy adott településen). Ezek a korlátok azonban csaknem mindig tágíthatók, ha következetesen törekszünk erre.

Az  ismerkedési alkalmak  szűkössége sokaknak okoz gondot, még ha idejük lenne is rá.  Pedig ma ezek elég bőségesek. Ismerkedni lehet:

1.   Nyilvános helyeken: akár az utcán vagy vonaton és egyéb járműveken, vendéglátó és szórakozó helyeken, múzeumben és kiállításon stb.

2.   Társasági összejöveteleken: klubokban, házibulikon, szakmai találkozókon, fogadásokon,  baráti látogatásokon  stb.

3.   Újsághirdetések útján, amelyek hirdető és egyéb lapokban, választható rovatokban állnak rendelkezésre.

4.   Társkereső  szolgálatok révén,  amelyek ma már a legkülönbözőbb igényeket is igyekeznek kiszolgálni.

5.   Az  internetes világháló szinte korlátlan lehetőségeivel:  chatek,  fórumok,  speciális társkereső  portálok.

Ezek közül legegyszerűbb és leghozzáférhetőbb  (egyben legolcsóbb)  az első kettő;  de a többitől sincs okunk idegenkedni, hiszen a választás lehetősége annál nagyobb, minél több potencciális partner közül választhatunk.  Ahhoz, hogy a lehetséges partnerekkel megismerkedjünk, mindegyikkel  legalább egy-két randevúra van szükség, ami ugyan elég sok időt vesz igénybe,  de kapcsolatteremtő készségünket és összehasonlítási szintünket csak így fejleszthetjük.  Semmiképpen sem  „elvesztegetett idő” alapos és négyszemközti beszélgetésekkel bepillantani sokak magánéletébe, összehasonlítani azt saját életünkkel és elvárásainkkal, s ennek alapján dönteni a kapcsolat esetleges folytatásáról.

A  társkereső  stratégia második lépése tehát – a fenti előkészületek után —  annak eldöntése, hogy  milyen ismerkedési lehetőségeket  vegyünk igénybe; éspedig lehetőleg ne csak egy, hanem legalább 2-3  lehetőséget.  Ezzel meggyorsíthatjuk a folyamatot és kibővíthetjük választási lehetőségeinket. (Mind az öt felsorolt lehetőség felhasználása azonban már túlságosan lekötné az időnket.)

Ezután következhet a konkrét alkalmak megtervezése: mikor, hová menjünk, mire készüljünk és figyeljünk, mit mondjunk, hogyan viselkedjünk, ha a helyzet így  vagy úgy alakul.  Ismételten gondoljuk át, hogy milyen partnert keressünk az adott alkalom felhasználásakor.  De azt is, hogy ha nem találunk ott épp olyan partnert, akkor mire használjuk az adott alkalmat, milyen más kapcsolatok építésére vagy gyakorlására.  Hiszen a baráti vagy munkatársi kapcsolatok ápolása is fontos lehet.  Igyekezzünk rugalmasan alkalmazkodni minden helyzethez.

Egy vagy több  szóba-jöhető partner esetén stratégiánk mindenekelőtt annak tisztázására irányulhat, hogy felkelthetjük-e az érdeklődését  és rokonszenvét  önmagunk iránt.  Ez valamilyen közeledést tesz szükségessé, persze nemcsak térbelileg, hanem érzelmileg is.  Ha pillanatnyilag nincs lehetőség a megszólítására és a bemutatkozásra, akkor  legalább „testbeszéddel”  közeledjünk:  pillantásokkal és gesztusokkal fejezzük ki érdeklődésünket  (szemezzünk vele, mosolyogjunk rá, bólintsunk feléje  stb.).  S keressük az alkalmat, amikor szólhatunk hozzá,  pl. feltehetünk neki valamilyen udvarias kérdést, s a választól függően további kérdéseket, kéréseket vagy javaslatokat.  Ha így beszélgetés kezdődött köztünk, akkor igyekezzünk kipuhatolni, miről beszélne szívesen, mi érdekli, mi a hobbija  stb.  Ezzel az iránta való érdeklődésünket és rokonszenvünket demonstráljuk.  Az esetleges kedvező visszhangot az árulja el, hogy ő is érdeklődést mutat irántunk, s így a kapcsolat már „sínen van”: elő lehet készíteni egy hosszabb, négyszemközti beszélgetést, egy randevút. Ugyanez érvényes arra az esetre is, ha az ismerkedésre nem nyilvános helyen vagy társaságban kerül sor, hanem bármilyen egyéb helyzetben, telefonbeszélgetés vagy chatelés során  stb.

Előfordulhat persze, hogy kitérő vagy többé-kevésbé elutasító válaszokat kapunk közeledési kísérleteinkre.  Ilyenkor semmiképp se erőltessük a közeledést, hanem tartsunk ebben szünetet, s próbáljuk átgondolni  a kitérés lehetséges okait. Amelyek közt ugyan ott lehet az is, hogy nem vagyunk neki rokonszenvesek, de sok más ok is szerepet kaphat.  A rokonszenv-hiány is lehet csupán egy pillanatnyi hangulat, amit vagy más tényezők váltottak ki, vagy pedig a közeledésünk módja volt ügyetlen és ellenszenves.  Ezért később,  más helyzetbe és msá módon újra próbálkozhatunk, ami talán sikeresebb.  Ha mégsem, akkor alaposabban   (esetleg közös ismerősök bevonásával)  próbájuk tisztázni a kudarc okát;  s ettől függően  próbálkozzunk újra, vagy hagyjunk fel a közeledéssel.  (Pl. ha kiderül, hogy máshoz kötődik érzelmileg  stb.)

Kölcsönös rokonszenv nyilvánvaló jelei esetén viszont  megkezdődhet a  kapcsolat-építés, amelynek első szakaszában  egymás vilásának és egyéniségének megismerése a legfőbb feladat.  Ez gyakori együttléteket és közös élményeket feltételez, amelyek során az egyéni értékrendszerek, életcélok, tervek és kulturális szkriptek kerülhetnek összehasonlításra és egyeztetésre.  Stratégiai cél ilyenkor, hogy illúzióktól és taktikázástól , hóditó célú szerepjátszástól mentesen, a lehető legőszintébben viszonyuljanak egymáshoz, mert csak ez alapozhatja meg a  kapcsolat intimmé válását és stabilizálódását.  Ennek során természetesen elkezdődhet az erotikus közeledés is,  bármelyik fél részéről.  Persze nem  lerohánás-szerűen (amire hagyományosan a férfiak hajlamosak), hanem  a gyengédség apró lépéseivel és eleinte a fő erogén zónák kerülésével, minden érintés vagy símogatás közben figyelve, hogy a partner szívesen fogadja-e és jól esik-e neki. Ha ez bizonytalannak tűnik, akkor érdemes abbahagyni és kérdésekkel tisztázni a partner reagálását, s ettől függően folytatni  vagy elhalasztani az erotikus közeledést.  Mindebben döntő szerepe  lehet az  empátiának,  vagyis a partnerrel átmenetileg azonosuló  beleérzésnek.  Stratégiai cél lehet  annak kölcsönös tisztázása, hogy milyen erotikus viselkedési formákat fogadnak el és részesítenek előnyben, s ezek hogyan egyeztethetők. Csak ez teszi lehetővé a kölcsönös alkalmazkodást egymás szexuális igényeihez, s ezáltal mindketten kielégítőnek érezzék az erotikus kapcsolatot (ami egy harmonikus kapcsolat alappillére).

De ugyanígy kölcsönös egyetértésre kell törekedni  az  intim párkapcsolat minden más területén, egy legalább fél éves, együttélés során, ami lehetővé teszi egymás alaposabb megismerését és az alkalmazkodás tanulását, gyakorlását.  S  egyben megalapozza  a házastársi vagy élettársi  elköteleződést és a későbbi gyermekvállalást.

Szilágyi Vilmos  dr. – Szexualpszichologia.hu

“…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.”

Antoine de Saint-Exupéry

-hogy milyen volt ma? ocsmány, undorító, hihetetlen.
köszönöm, több ilyet nem vagyok hajlandó elviselni. egész nap nem tudtam odafigyelni, bunkó voltam, konkrétan a mosoly nevű grimaszt nem ismerte az arcom.

gonosz vagyok, mindenki az. csak valljátok be magatoknak, sose kívántátok még, hogy más is szenvedjen? őszintén.. dehogynem. éreztétek már azt, hogy körülöttetek tényleg MINDENKI boldog csak ti nem? hogy ti vagytok egyedül ebből kirekesztve?

igen? na igen…

ezt nem én csináltam. viszont KURVAJÓ. : D

csak ültem és nem szóltam. néztem, ahogy mindenki csak nevet és olyan jól érzi magát. pedig én is szerettem volna magam jól érezni. de valaki befészkelte magát az agyamba és nem hagy nyugton. ültem és csak egyre üvöltött a zene a fülemben. behunytam a szemem, hátrahajtottam a fejem és próbáltam a semmire koncentrálni. de megint, ott volt előttem. egyszerűen hihetetlen.. elkísér mindenhova. otthon hagynám én szívesen. megmondanám neki, hogy ül, fekszik vagy csináljon bármit – úgy jófiú. csak ne jöjjön velem. de hát.. nagyon ragaszkodik.
ilyenek ezek az emlékek. sokkal tovább vannak az emberrel, mint az szeretnék. nem olyan, mint egy kép, hogy jól van akkor előveszem, megnézem. nem.. ááh dehogy.
csak, hadd könnyebbüljek már meg.
boldog AKAROK lenni.
lehet ez nem így megy.. de én ezt így nem szeretem.

ezt rajzoltam tegnap.. nem nagy szám. de megígértem Doónak : ) <3
ja és Szunya azt mondta, hogy jó a segge ;D

Francesco Brother (FeriApu)
KESERV ÉS FÁJDALOM 2009 ŐSZÉN

Szívem gyötri fájó bánat
Szenvedés lett az életem
Kiáltom én a világnak
Más férfié lett kedvesem

Szerelmem a feleségem
De Ő más karjába olvad
Sok éjjelem töltöm ébren
Édes drágám, merre, hol vagy?

Szerelmem és a hűségem
Egy életre Néked adtam
Minden éjjel hűvösében
Felzokogok elhagyottan.

Megszerettem kislányodat
Sajátommá is fogadtam
Rám borítád magányomat
Szerető, jó, apja voltam.

Elüldöztél messze földre
Csak az Isten maradt velem
Megaláztál porba lökve
Mégis tiéd a szerelmem.

Magányban és szenvedésben
Szívem már egyre betegebb
Éltem, már nem soká élem,
Elszakítád gyermekemet.

Én jóra, hitre neveltem
Te pedig és új szerelmed
Pogányként éltek szememben
Mert a Jó Istent elveted.

Megértheted a fájdalmam
Lányunknak nem ezt akartam
Pogány élet, Istentelen
Bűneitek én szenvedem.

Én értetek imádkozom
Amíg Isten enged élnem,
Családomra vágyakozva
Meghalok majd szenvedésben.

Kedves, Drága Feleségem
Állítólag aggódsz értem
Miért akarod pusztulásom
Szétrombolva a családom.

Távol is hűséges vagyok
Csak irántad vágyakozom
Megbocsájtok, nem haragszok
Értetek így imádkozom.

Kérésem hallgatja Isten
Mert kedvesem így elűzött
Hiten kívül, másom nincsen,
Imáimmal érted küzdök.

Így szenvedek tehetetlen
Csak Istenben remélhetek
Tartva cseppnyi reményt bennem
Hogy még foghatom két kezed.

Imádkozom szerelmedért,
Ezen kívül nem volt másom
Fogadalmad lásd mit sem ért,
Távolléted a halálom.

Gyenge szívem majd feladja
Ereje végére érve,
Meghal lányom édesapja
Remélem, Neked megérte.

Megéri az áldozatot?
Férjed, "Apa" sírba szánva...
Számodra nem ember vagyok,
Szeretőd karjába zárva.

Ha szemedben ember lennék,
Hagynád, hogy szívem, szenvedjék?
A szerelmem értéktelen,
Másfelé tartó szívedben!

Imádkozom Istenemhez
Legyen kegyes a lelkedhez
Mert mit teszel, nem is bánod,
Ferenc férjed, sírba szánod.

Mert ha mindez nem így lenne,
Két karod engem ölelne,
Csókot adnál újra számra,
Örökre szívedbe zárva.

Nem akarnál másé lenni,
Más szerelmét megkívánni
De más férfi szavát hallva
Elhagytál, magamra hagyva.

Mindmáig szeretlek téged,
Akkor is, ha szíved kétked,
De tán sose hittél nekem.
Játéknak nézted szerelmem.

Hogyha mégsem, zárj karodba
Öleljél át úgy, mint régen
Ne szorítsd szívem marokra
Hisz te vagy a feleségem.

Ne engedd, hogy e nagy bánat
Átadjon a rút halálnak
Bár inkább a halál érjen
Minthogy másé feleségem!

Szerelemmel szeress, kérlek
Ne pusztán csak aggódj értem,
Nélküled sivár az Élet
Légy hűséges feleségem!

Isten látja a lelkemet,
Hogy szívemben nagy szerelmet
Érzek feléd olthatatlan,
Ezt az érzést Tőle kaptam.

Öleltél több mint egy évre,
Majd eztán halálra szánva,
Tőröd szívem mélyét érte,
Téged más karjába zárva.

Mit mondhatnék? Megkötöztél!
Majd magadtól messze löktél.
Oda esküd, fogadalmad,
Szíved-lelked, másnak adtad!

Meglehet, hogy ezt a verset
Valami bántásnak véled,
Pedig csak arról szólt mindez,
Mily nagyon szeretlek Téged.

• Úgy érzem, mindenki elhagyott, Szívemben a vágy, az érzés Talán örökre megfagyott. Barátok, kik voltak, már nincsenek, Nyomorúságom látván búcsút intenek.
  	Szatmári Delina

• Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt.
  	Móricz Zsigmond

• A fák sudarára szállt az Est, az álnok És torkom szorongatja valami titok: Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
  	József Attila

• Néha, amikor borzasztóan nagy szükségünk van egy barátra, senki sem elérhető.
  	Susan Elizabeth Phillips

• A fekete szobában Csontvázember ül. Sötéten. Egyedül. Néha a palota zsivajába, s a tavaszodba belehegedül. Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze. Halkan peregnek, mint a levelek. (Szívedbe mintha ezer kés hasítana: zokog, zokog a csontvázembered.)
  	Wass Albert

• Zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről.
  	Charlotte Bronte Mai világunk legnagyobb betegsége nem a lepra vagy a tuberkulózis, hanem sokkal inkább az az érzés, hogy senkinek sem kellünk, senki sem törődik velünk, és hogy mindenki által elhagyatottak vagyunk. Teréz anya Forrás: Citatum

Meglepően gyakori ez a cím, ez a szó a francia fotóművészek mostani kiállításán.
Miután filozófiai iskolát teremtett, a vulgár egzisztencializmus formájában egyenesen divattá vált : “Magány, magányosan, egyedül”. De milyen is ez a magány? És milyen is ez a magányos ember a földön?
Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj, s a cellájában térdeplő szent éppoly “magányos”, mint a páncélszekrény előtt görnyedő kasszafúró. Nagy művek és nagy gaztettek születtek a magányban. De amiről ezek a képek beszélnek, az inkább valami közbülső állapot.
A “modern” magányos a külső és belső élet közt húzódó “senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag magányos, hanem töltésében. Talajtalan, gyökértelen – mondották rá a századfordulón. Ma egyszerűen magányosnak hívják.
Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát. A magányos ember a kapcsolatok örökös homoksivatagában él. Erről a tájról fest lenyűgöző képet Patrice de la Tour du Pin. Hatalmas pusztaságok nyúlnak a szívben – írja – az önszeretet vad napja alatt, s e kopár tájat egyedül a “vad angyalok csordái”, a testiség kísértetei látogatják.
A magány ezen a szinten már nem csupán szomorú, de veszélyes is, s a magányos ember közönye többé nem maradhat közömbös. Ez a fajta magány előbb-utóbb fölvonulási terepe lesz Tour du Pin vad angyalainak, a pusztulás és pusztítás erőinek.
Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, mért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. A magányos ember fordítottja a szent: tökéletes befelefordultságával az Isten és tökéletes nyitottságával az emberek felé. Rajta keresztül a Szentlélek szabadon fújdogál a világba. Az Istennel élő ember épp ezért egyedül formailag válhat magányossá. S ez nem számít. Ahogy az alkotó ember magánya is csak formai magány, de tartalmában épp az ellenkezője, az imádkozó embernek is a magányos fa lehetne a. jelképe, ahogy gyökereivel a földben áll, s levelével ki-belélegzi a világot. Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie?
Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel. Magányból kell vizsgáznia és az emberek, a világ felé való nyitottságból, mely lényegében a “jó magányosság” ellenpróbája, ikertestvére.
A magány Istene a nyitott szívek jutalma.

Új Ember, 1962. május 6.

Veled leszek…

Ezernyi gond mi sújtja a válladat,
Ezernyi baj mi bánja a szívedet,
Ezernyi apró kis kérdés mi nyomja lelkedet,
Ezernyi apró gondolat mit megosztanál valakivel.

Nem kell messzire nézned ,
Hisz itt álok egy lépésre tőled,
Itt vagyok s hallgatlak téged,
Mellered állok csak kérned kell…

Ne félj a szavaktól kérek,
Bennem megbízhatsz ugye érzed?
Mond el mi bánt ott mélyen,
Én segítek hogyha úgy érzed.

Sok szenvedés mit megéltél,
Sok baj mitől megkíméltél,
Sok boldog perc mibe bevettél,
Sok fárasztó éjszaka min lerészegedtél.

by.: SootyLunatic

Amerikai kutatók felfedezték, hogy a magány hatással van az emberek fehérvérsejtjeinek génműködésére, ami befolyásolja immunrendszerük működését is. Az eredmények magyarázatul szolgálhatnak a magányos emberek körében tapasztalt magasabb halandóságra és számos betegség gyakoribb előfordulására.

Régóta ismert, hogy az emberek társas élete hatással van egészségi állapotukra. Azok, akiknek sok olyan barátjuk van, akikkel szoros, bensőséges kapcsolatot tartanak fenn, egészségesebbek és átlagosan tovább élnek, mint azok, akiknek magányosan, a többi embertől elszigetelve telnek a napjai. Mindeddig azonban nem volt ismert e jelenség oka: több kutató azon a véleményen van, hogy a magányos emberek magasabb mortalitásának hátterében az állhat, hogy nem kapnak segítséget másoktól mindennapi életük során: nincs, aki elvigye őket az orvoshoz vagy segítsen a nehéz csomagok cipelésében, esetleg anyagilag is segítse őket, ha megszorulnak. Mások úgy vélik, hogy a magány közvetlenül befolyásolja az emberek egészségi állapotát, és megnöveli számos betegség kialakulásának kockázatát. Ezen elmélet igazolására egészen mostanáig nem végeztek kísérleteket.

Steve Cole és munkatársai, a Los Angelesben lévő Kalifornia Egyetemen azt vizsgálták, hogy hogyan hat a magány az emberek immunrendszerére. Ha ugyanis az immunrendszer működése zavart szenved, akkor csökken a szervezet betegségekkel szembeni védekezőképessége, és ez megmagyarázhatja a magányos emberek körében tapasztalt gyakori megbetegedéseket. A vizsgálat során tizennégy önkéntes résztvevőtől vettek vért, és elkülönítették fehérvérsejtjeiket (tudományos nevükön leukociták). Ezután megvizsgálták a fehérvérsejtek összes ismert génjének aktivitását, tehát azt, hogy milyen sok génátirat készül róluk. Ez ugyanis a génműködés első lépése: a DNS-molekula egy szakasza alapján hírvivő RNS-másolat készül, amely később a felépülő fehérjelánc mintájául szolgál. A részvevőknek ezen kívül ki kellett tölteniük egy pszichológiai kérdőívet, amelynek segítségével a kutatók megállapították, hogy mennyire magányosak. Ezt a tesztet az 1970-es években fejlesztették ki ugyancsak a Kalifornia Egyetem Los Angelesben lévő részlegénél, és azóta széles körben alkalmazzák a pszichológiai gyakorlatban. A teszt kérdéseire adott válaszaik után a résztvevők pontokat kaptak, és minél magányosabb volt valaki, annál magasabb összpontszámot ért el. A válaszokat kiértékelve a kutatók úgy találták, hogy a tizennégy emberből hatan nagyon, míg a többiek kevéssé érezték magukat magányosnak (pontjaik a maximális pontszám felső illetve alsó 15 százalékában voltak).

A pszichológiai és a génműködést jellemző adatokat összevetve Cole és munkatársai úgy találták, hogy a leukociták számos génje eltérő módon működik az intenzív társas életet élő, illetve a magánnyal küzdő emberekben. Ezek közül 78 gén intenzívebben működött, tehát több fehérjetermékük képződött: a gyakrabban átíródó gének közül több is fontos szerepet játszik az immunrendszer aktiválásában és a gyulladásos folyamatok elindításában. Sok más, hasonlóan fontos funkciót betöltő gén működése viszont jelentősen csökkent a magányos emberekben (egész pontosan 131 gén aktivitása), emiatt az ő immunrendszerüknek valószínűleg gyengébb a vírusok elleni védekezőképessége, és leukocitáik is kevesebb antitestet termelnek.

Cole és munkatársai kimutatták, hogy a résztvevők immunrendszerének működési különbségei nem hozhatók összefüggésbe más ismert tényezőkkel, mint az életkor, az általános egészségi állapot, a testsúly vagy a gyógyszeres kezelés. Úgy találták, hogy a fehérvérsejtek működése erősen függ attól, hogy a részvevők mennyire érezték távolinak maguktól ismerőseiket. Érdekes módon az eredményeket nem befolyásolta az, hogy hány embert ismernek a résztvevők, hiszen sokukkal valószínűleg szinte semmilyen személyes kapcsolatuk sincs. A kutatók reményei szerint ezek az eredmények a jövőben segíthetnek abban, hogy célzott kezeléssel megelőzzék azokat a betegségeket, amelyek kialakulását valószínűleg elősegíti a magány, így a szív- és érrendszeri megbetegedéseket, a vírusos fertőzéseket vagy a rákot.

Forrás: Molnár Csaba – Origo