Groente presentatie

Een magneet, zo wil ik de eetstalletjes noemen op Jemaa el Fna in Marrakech. Omdat het er zo cullinair aantrekkelijk uitziet en alles fantastisch is gepresenteerd. Ik ben meerdere malen in Marokko geweest, Jemaa el Fna is een plein dat ik veel heb bezocht. Maar er was iets dat mij tegen hield om daar te gaan eten, tot dat ik er afgelopen zomer met mijn schoonouders was.

Ja, na veel twijfel heb ik me laten meezuigen in het cullinaire toneel van het plein. ‘Come here, friend’, ‘Real, good food from Marrakech’, zomaar wat leuzen die de humoristische obers gebruikte. Het ziet er allemaal vers en netjes uit en de sfeer is goed. Presenteren kunnen ze als de beste, daar geef ik als docent een 9 voor, absoluut.

Onze ‘prive ober’ annex ‘vriend’ maakt voor ons een speciale prijs. 60 dirham voor een mix van vlees en vis, inclusief groente en andere bijgerechten. Prima prijs, dacht ik zo. Het was de laatste avond in Marokko en ik was minder scherp dan dat ik normaal zou zijn geweest. Dat heb ik geweten ook.

Eetstalletjes op Jemaa el Fna

Het eten viel letterlijk vies tegen. De gepaneerde dingen waren op een veel te lage temperatuur gebakken, volgezogen met vet en onherkenbaar. Daarnaast was de rekening het dubbele van wat we hadden afgesproken met onze obervriend. Ik vroeg om uitleg: ‘Yes, good price. You eat fish And meat. This plus this is this price!’

Onze aanbieding bleek een truc om het dubbele op de rekening te kunnen zetten. Iets dat goed werkt bij minder ervaren toeristen die nog geen ervaring hebben op gedaan met de commerciële Marrokaan van Jemaa. Het was nog pittige  discussie van tand om tand om ons gelijk te halen. Uiteindelijk heb ik zelf een bonnetje gemaakt, gepast geld neergelegd en ben vertrokken. Shit dacht ik, ik ben er helemaal in gestonken.

Bekijk hier de Slideshow van de situatie

Már mindketten jártunk külön-külön, és együtt is Marokkóban, én majd fél évet töltöttem itt összesen. Így most nem akarunk túl sokat időzni. Tangerben találtunk egy filmes stábot, a casting menedzsernek azért azt mondjuk színészek vagyunk,és szívesen vállalnánk valamilyen szerepet, esetleg statisztaként is. (A pénz mindig jól jön.) Akkor nem kellünk, de pár nap múlva Ouarzazate környékén fognak forgatni, mi is arra tartunk, telefonszámcsere. Készítenek rólunk 1-2 fotót, kitöltenek egy adatlapot, aztán majd eldöntik.

Busszal Tetuánon keresztül Chefchaouenbe megyünk, ez gyönyörű környezetben, hegyek karéjában fekvő kisváros a Rif hegységben, és a Marokkói hasistermelés központja. Megkeressük régi ismerősünket, Taufiq-ot, főállásban recepciós egy lepukkant hotelben, másodállásban díler, seftes, valutanepper, árubeszerző, információs központ, idegenvezető, kerítő, hasonló. Kiveszünk egy szobát. Szemmel láthatólag egy valaha nagy szobát osztottak furnérlemezzel három kisebb helyiségre, a mi szobánk a középső. A belmagasság 3 méter fölötti, de az egy rétegű furnér csak mintegy 2.5 méteres magasságig takar. Nem egy szégyenlős nászutas párnak való hely, de ez a legkevesebb. A furnér fölött az egyik oldalon látni lehet a belső udvar fölötti csillagos eget, nem is 5, hanem sokcsillagos szállás. Hajnalban viszont így November végén itt a hegyek között már meglehetősen hideg van, így elkél a hálózsák, különösen hajnal felé, amikor 0 fok körül van a szobában is. Teszünk egy nagy kört a városban. Cukrászdákban,  illetve turmixbár szerű helyeken néhol 15-20 féle natúr, illetve tejes turmixok, frissen csavart gyümölcslevek közül lehet válogatni, mind friss, olcsó, és nagyon finom. Az óváros lepukkant főterén beülünk egy teázóba. A vendégek nagyobb része persze hasist, illetve kif-et szív, ez is marihuána származék. A TV-ben a Film+ csatornán a „Kútfejek”című fílmet nézi a közönség nagy átéléssel magyarul. Még a filmet megszakító magyar reklámokat is érdeklődve figyelik, ez még nekünk is sok. Másnap megyünk busszal Rabatba, de az út második felében szakad az eső, Rabatban is patakokban folyik mindenfelé. A busz végállomása Casablanca, villámgyorsan tervet módosítunk, meghosszabbítjuk a jegyeket, és le sem szállva megyünk tovább. Casablanca szélét elérve részben vályogból, de főleg hullámpalából összetákolt nyomornegyed. Majd mindegyik tetején parabola antenna, némelyik tetején 2,  jobb környéken lévő hatalmas villákon néhol 4 is. Ha kenyérre nem is telik, azért a TV-t azt nézik itt is.

Casablancában a kempinget keressük, de ezt áthelyezték időközben a várostól vagy 20 km-re, kiveszünk a medina (óváros) közelében egy olcsó szobát. A medina bejáratának közelében egy nő kéreget a 10 év körüli fiával, akinek valamilyen furcsa bőrbetegsége van, rohad az egész feje, adunk nekik valamennyi aprót. Másnap a medina útvesztőin keresztülvergődve elmegyünk a II. Hasszán mecsethez.

Már többször jártam itt, de most van először alkalmam belül is körülnézni. A belépődíj borsos, de megéri. A főcsarnok teteje faragott cédrusfa remek, 34 tonnás, és elektromotorokkal az egész kettétolható, így jó idő esetén a hívek a szabad ég alatt imádkozhatnak. A nagycsarnok végében lévő ajtó egymaga 34 tonna, titánium-bronz ötvözet, és csak a király látogatásakor nyitják ki, ezt is elektromotorokkal. Másnap városnézés, veszünk vonatjegyeket Marrakechbe.  A pályaudvaron rend, tisztaság, meg vagyok döbbenve…..

A vonat 25 perces késéssel fut be, mikor mindenki elfoglalja helyét, 5 perc veszteglés után egy vasutas fut végig a szerelvény mellett, mindenkinek át kell szállni egy másik vonatra. Csak hogy tudjuk,  Marokkóban vagyunk.

Ezen a vonaton is rend, tiszta, újszerű bőrülések. Szemmel láthatólag a műbőr huzatot bicskával felhasogatni nem tartozik bele szorosan a helyi folklórba. Nagyon úgy néz ki, hogy nemcsak az osztrák vasutak lesznek tőlünk fényévnyi távolságra, de hamarosan a CFR, a román államvasutak után a marokkói is lehagy bennünket. 4 óra múlva befutunk Marrakechbe. A város szélén egész negyedek nőttek-nőnek ki a földből tetszetős, helyi építészeti elemeket használó bérlakásokkal, csinos villákkal. A vasútállomás impozáns, és vadiúj. A Djema El Fna, a Lefejezettek Tere közelében veszünk ki egy szobát a medinában. Teszünk egy sétát az ismerős környéken. A téren számozott lacikonyhások, bő ételkínálattal a kusz-kusz-tól a főtt birkafejig. Jövendő, és mesemondók, kígyóbűvölők, kobrákkal, és szarvas viperákkal, parádésan öltözött berber vízhordók, tűznyelők produkálják magukat. Az egyik oldalon frissen facsart narancslevet áruló kereskedők halmokba rakott gyümülcsökkel, a kivilágított Koutoubia mecset. Másnap városnézés, céltalanul sétálunk a souk-ban, (bazár, piac) és a medinában, hagyjuk, hogy hasson ránk a város hangulata. Később megkeressük az Ali Ben Jussuf-ról elnevezett vallási iskolát – mederszét – ami ma múzeum, és mellette a városi múzeumot.

Mindkettőben a mozaikdíszítés, és a faragott cédrusfa ornamentika

versenyzik a színes, vésett gipszstukkókkal, amik mint valami mesebeli cseppkövek lógnak sűrűn. Másnap megnézzük az El Badi palotát, én már ugyan jártam itt, de a díszítőmotívumok kavalkádját úgysem tudja egyszerre befogadni az ember. Marrakech is megváltozott. 10 éve még azt ígérték a kéretlen idegenvezetők, hogy ha nélkülük megyek be a souk – ba, akkor el fogják vágni odabent a torkom. Persze nem történt semmi ilyesmi, de az araboknak mindig is jó volt a pszichológiai érzéke. Ma már örvendetesen megfogyatkozott a zaklatások száma, a második nap már csak minden 2. – 3. – ik kereskedésbe akarnak beráncigálni bennünket, és a stílus is kevésbé rámenős. Ellátogatunk a „Jardin Majorelle”- be is, ez a gyönyörű villa  majd’ 100 évvel ezelőtt egy festő tulajdona volt.

Másnap kimegyünk a buszpályaudvarra. A Tis n’ Tichka hágó, amely a Magas Atlaszon vezet keresztül 2260 m magasan, le van zárva állítólag, a délelőtti hóesés miatt. Azt mondják csak 13 h-kor indul busz Ouarzazate-ba. Fél egykor már tolong az utazóközönség a busz körül, a szokásos veszekedés, alkudozás az utas kísérőkkel a csomagdíjak létéről, és mértékéről. Felszállunk. 13 h – kor még a motort se indítják be. Fél 2-kor még vagy 5-en akarnak felszállni a tömött buszra, akiknek mostanra van jegyük. Hosszas veszekedés után leszállítják azokat, akiknek egy későbbi buszra szól a jegyük, de ezzel a járattal akartak utazni. 2 – kor visszaszállnak az előbb leszállók, mások leszállnak, ezeknek előbányásszák a csomagjaikat. Fél 3-kor a busz elindul, és a buszpályaudvar területén araszol tanácstalanul, sűrűn megállva, dudálva. 3 – ra visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Közben folyamatosan emberek szállnak le – fel, koldusok, csodaszerárusok, édességárusok váltják egymást. Akinek esetleg az egész akhlaMarrakechi medina szemkápráztató kínálata nem elégítette volna ki az igényeit, az itt az elmúlt egy óra alatt csak papucsot vagy 5 különböző árustól vásárolhatott volna. Jön a hír, hogy nem is ez a busz megy Ouarzazate-ba. Az összes csomaggal iszonyú kavarodás közepette átszállunk egy másik buszra, ami semmivel se tisztább, és a gumiabroncsok se kevésbé kopottak. Az utasok szerint ez a busz se indul mostanában, ezért néhányan a csomagokat hátrahagyva elmegyünk enni valamit az utcai standokon kirakodott koszos árusokhoz. Visszaérve már kétségbeesetten keresnek bennünket az utaskísérők, ennek ellenére csak egy negyedóra múlva, háromnegyed ötkor indulunk. Pont jókor ahhoz, hogy mire a hegyekhez érünk, már ne lássunk semmit belőlük. Szerencsére már többször jártam erre.

Később feltűnnek az első hófoltok, hamarosan egybefüggő hóréteg borít mindent. A hókotrók nagyrészt letakarították az utat, ennek ellenére a hágó környékén több centis havon küszködnek, és csúszkálnak a kerekek. Átérve a déli oldalra sokkal jobb a helyzet, nemsokára már csak nedves az úttest, a hegyeken is szemmel láthatóan vékonyabb a hóréteg. Már majdnem a síkságon járunk, amikor baleset helyszínét kerüljük ki. Egy terepjáró ütközött frontálisan egy kisbusszal, mindkettő félig az árokban. Áldozatokat nem látunk, néhány arra járó, és két rendőr vizsgálgatja a helyszínt. Este fél 10 körül futunk be Ouarzazateba, az olcsó hotelben a fagyos közös zuhanyzóból majdnem langyos víz folyik. A szobában természetesen nincs fűtési lehetőség, ahogy sehol máshol se Marokkóban, még dugaszolóaljzatot se találunk. Minden takarót a hálózsákra terítve alszunk el, az ablak résein süvít be a hideg szél. Hajnalban 0 fok körül van.

Ouarzazateban két nagy stúdió is van, másnap felkeressük ezeket, hátha szükségük van statisztára. Kint forgatnak a sivatagban vagy 3 km-re, elsétálunk addig. A díszlet egy római kori város főterét mintázza, és a körülötte lévő utcákat. Beszélünk a castingossal, fotók, adatlap, ha kellünk, majd beszól a hotelbe másnap. Este átcuccolunk egy másik szobába, ahol van dugaszolóalj, és kérünk a recepcióstól egy kis hősugárzót fagyás ellen. Másnap stoppal ingyen elmegyünk Ait Ben Haddouba, ez egy dombtetőn elég jó állapotban megmaradt Kasbah-járól (Erődített lakó együttes) híres kisváros 30 km-re van.

2 éve találkoztunk itt egy szimpatikus saharawi törzsbeli sráccal, kereskedő, tevehajcsár. Nincs szerencsénk, Naji éppen M’Hamid-ban van, turistákat kísérget a sivatagban a tevéivel, talán 3 nap múlva jön meg. Állítólag Zagorában is vannak filmesek, lehet hogy nekik kell ember. Zagora M’Hamid felé van félúton, rég jártam arra, úgy döntünk a cuccunk egy részét a recepciósra bízzuk, aki ingyen megőrzi, mi pedig indulunk lefelé. Előtte telefon haza, egy állítólagos angliai adótartozás miatt a magyar adóhatóság mindenemet lefoglalta, illetve végrehajtási jogot jegyzett be. Lebonyolítok egy pár telefont, felháborító, hogy minden apró-cseprő ügyben nekem kell intézkednem, az ember már a reggeli kávéját se ihatja meg nyugodtan. Elindulunk gyalog, közben stoppolunk. A Draa folyó völgyében haladunk, két oldalán szalagként kísérik a datolyapálmák a vizet. Nagy meleg van, kis falvak négyszögletes házai pihegnek a forróságban a málladozó Kasbah-k árnyékában. Befutunk Zagorába. Vacsorára mandulás, aszalt sárgabarackos csirkét eszünk, amit tajin sütőben, egy speciális Észak-Afrikában használt égetett agyagból készült csúcsos edényben készítenek el, nagyon finom. Beszélünk a filmesekkel, de csak aznap érkeztek, abban maradunk,hogy holnap visszatérünk a dologra. Másnap felkapaszkodunk a város melletti hegyre, tetején radarállomás. Innen nézelődünk. Nagy a meleg, rövidnadrágban, félmeztelenül is izzadok, ahogy felfelé kapaszkodunk.

Másnap kiderül, hogy egyelőre nem kellünk a filmeseknek, talán később, de hát mi azt nem várjuk meg. Stoppal ingyen M’Hamidba megyünk. Itt, Algériától 40 km-re ér véget a műút, innen csak tevével, vagy terepjáróval lehet továbbmenni. Beköltözünk egy olcsó hotelbe, ahol, mint kiderül Naji egyik unokatestvére dolgozik. Azt mondja hogy Naji Taroudanntban van, és ott is marad pár napig, nem baj, mi is arra tartunk. Teszünk egy pár km-es kört a város körül. Később az unokatestvér elvisz bennünket a homokkal borított utcákon a saját családjához. Négyszögletes, szalmával kevert vályogház, döngölt padló, az udvaron nagy parabolaantenna. A szobában persze a TV a fő helyen, más bútor nem is nagyon van. A padló nagy részét egymásra terített szőnyegek fedik. A srác anyja ezen fekszik több pléd alatt. Be van gyulladva a foga, dagadt a fél arca. Ennek ellenére nagyon szívélyesen fogadnak, bemutatják az egész családot, leültetnek, teát hoznak. Sajnos csak a srác beszél angolul, így főleg mosolyokkal társalgunk, egy fél óra múlva vissza a hotelba. Küldünk a sráccal az anyjának 2-3 fájdalomcsillapító tablettát, mást nem nagyon tehetünk. A gyulladáscsökkentőket Ouarzazateban hagytuk, fogorvos meg nincs errefelé, de ha lenne se menne a nő, jobban bízik Allahban, mint a tudományban. Másnap a hajnali busszal visszaindulunk. Zagora előtt elszakad egy ékszíj, felforr a víz. Nemsokára utolér bennünket annak a társaságnak egy másik busza, átszállunk, és megyünk tovább. Az egyik kávézónál, ahol megállunk egy kis pihenőre, összefutunk annak a busznak a sofőrjével, és utaskisérőivel, akikkel Marrakechből jöttünk Ouarzazateba. Örömmel üdvözölnek, mint rég nem látott barátokat, és meghívnak az asztalukhoz, együnk velük. Ouarzazate-ba visszaérve kiveszünk a múltkori hotelben egy szobát. December 7-e van, ma van az ünnep előestéje. A hagyomány szerint ezen a napon akarta Ábrahám feláldozni a gyermekét Istennek, aki ezt nem fogadta el, helyette bárányt áldozott az úrnak. Holnap minden család bárányt fog vágni, nagy lakoma lesz, amire meghívják a nélkülözőket is. Ma minden gyerek apró ajándékokat kap, sétáló családokat látni mindenfelé, gyerekek kezükben lufikkal szaladgálnak. Eszünk egy aszalt szilvával töltött csirkét, ez is nagyon finom. Közben megérkeztek a filmesek, akikkel Tangerben találkoztunk. Éppen egy Sámsonról készülő filmet forgatnak. A rendezőasszisztens, és a kasztingos nagyon lelkes, bemutatnak a rendezőnek. Szerinte csak Január második felében kellenék, de még ez se biztos. Az még messze van, mondom neki, hogy mi indulunk Mauritánia, Mali felé. Azt mondja nem gond, ha kellenék, visszahoznának, de a kapcsolattartás problematikus arrafelé, néha rájuk kéne telefonálnom, de túl sok a bizonytalanság, azt se tudjuk mi a helyzet arrafelé a mobil lefedettséggel, és tudom-e használni az otthoni kártyámat. Rákérdezek a tiszteletdíjamra, azért van az a pénz, amiért visszafordulnék akárhonnan, de ezt se tudják, a rendező a kasztingosra, az meg a rendezőre mutogat. Akkor ezt hagyjuk, megfosztották magukat attól, hogy egy nagy sztár születésénél közreműködjenek, de hát ez legyen az ő bajuk. Telefon Najinak, aki 2 év alatt se felejtette el a nevem, pedig fél órát ha beszélgettünk. Persze, menjünk, nagyon örül.

Másnap összepakolunk, visszavisszük a hősugárzót, a portás sehol. Szólongatjuk vagy 2 percig, aztán elindulunk, mi végül is nem ragaszkodunk a fizetéshez…. Ha kell neki a pénz, úgyis megtalál, itt Afrikában a fehér ember nehezen tud eltűnni, a helybeliek figyelme mindenre kiterjed, a portás percek alatt megtalál, ha akar. Az egyik közeli kávézóban megreggelizünk, még nincs nyitva ugyan, de a kedvünkért kinyitják, első az üzlet. Ma nincs tömegközlekedés az ünnepre való tekintettel, ezért stoppal indulunk el a 200 egynéhány km-re lévő Taroudanntba. Egy darabon francia pár visz el bennünket marokkói barátjukkal. Délre mennek, esküvőre. Kiszállva egy csomó kajával ajándékoznak meg, alig bírjuk cipelni. Az egyik kihalt útelágazásnál, ahol kiraknak bennünket, lepukkant benzinkút, ”Mennyország” a neve. Tábla himbálózik a szélben, ez hirdeti,hogy hideg sört lehet kapni, a következő 200 mérföldön az utolsót. Mellette régi, kibelezett amerikai kocsik rozsdásodnak a porban, a látvány szürrealisztikus. Kiderül, hogy ez is egy film díszlete volt, itt forgatták a „Bagdad Café”bizonyos jeleneteit.

(A filmet nem láttam, de annak idején hónapokig mosogattam Tel Avivban a „Bagdad Café”nevű éjszakai bárban) Fiatal srác őrzi a helyszínt, aki egy hatalmas Pontiac kormánya mögött teázik. Készttetünk vele mi is egyet, ha már a sörnek búcsút mondhatunk. Estére már csak 40 egynéhány km-re vagyunk, egy kisvárosban. Egy gyógyszertárban érdeklődünk, hátha indul valami. Egy éppen akkor betérő vásárló rövid töprengés után felajánlja, hogy menjünk vele, visszaviszi a most vásárolt gyógyszert valakinek, aztán ingyen elfuvaroz bennünket Taroudanntba. Bepakolunk a vadiúj terepjárójába, és visszaautózunk vele vagy 20 km-t. Kiderül, hogy hatalmas narancsültetvénye van a családjának. Otthagy bennünket egy házban, bekapcsolja a TV-t, narancsot rak elénk, negyedóra múlva jön. Be is fut, teszünk egy kerülőt a birtokon, az egyik éjjeliőrrel szedet nekünk vagy két kiló narancsot, Taroudannt főterén búcsúzik el.

Másnap telefonálunk Najinak, az egyik közeli kisvárosban lakik, kibuszozunk hozzájuk. Örömmel fogad, itt van a család egyik szállása. Az udvaron agyagból készült gőzkamra, a családi „Hammam”. Megmutatják a „Khobs”,a hagyományos lapos kenyérkészítő tűzhelyet is. Főtt kecskehúst hoznak friss lapos kenyérrel, nagyon finom. Előtte, utána, közben a hagyományos tea. Sajnos a srác azt mondja, amit gondolhattunk volna egyébként, hogyha az ő kíséretében akarunk tevével dél felé, Mauritániába, esetleg tovább menni, semmi akadálya, de az előkészületek kb. két hónapot vesznek igénybe. Na nem baj, majd legközelebb. Najival vissza Taroudanntba, közös városnézés. Az utca porában találok egy 100 Dirrhamost, ez itt a legnagyobb papírpénz, és egy átlagmunkás 2 napi keresete. Másnap „Grand Taxi”-val Tiznitbe utazunk. Ezek általában 7 személyes Peugeot , vagy Mercedes típusú taxik, amik szabott útvonalon közlekednek, általában csak akkor indulnak, ha megteltek, útközben bárhol kiraknak, felvesznek utasokat. Többé-kevésbé szabott áraik vannak, a gyakorlatlanabb turistáknak a csomagokért próbálnak plusz pénzt felszámítani. Pont az egyik ajánlott kajáldánál rak ki bennünket, széles választék van, az árak elfogadhatók, a hely tiszta. Jól bevacsorázunk. Van kemping, felállítjuk a sátrat. Városnézés. A. rosszul van, kihány mindent. Ezt a pazarlást!

Másnap próbálunk AMEX csekket beváltani, de nem sikerül. Kiderül, hogy vissza kell mennünk Agadirba, ez vagy 100 km, nem volt tervbe véve, de legalább ezt is megnézzük. Még jó, hogy el nem indultunk dél felé, a legközelebbi hely, ahol utazási csekk beváltására esély van, az a mauritániai főváros, az meg vagy 1500 km innen. „Grand Taxi”, Agadír. Hangulatában, stílusában nagyon hasonlít a kanári szigetekre,  csak koszosabb, szemetesebb, de korántsem annyira, mint a többi nagyváros Marokkóban. A napsütéses napok száma 300 fölött van. Sikerül csekket beváltani. Városnézés. Az út szélén tolószékes koldus kéreget, két lába combközépen csonkolva. Én általában nem adok pénzt kéregetőknek, kivéve ha testi fogyatékos. Dobok neki valami aprót, folyt.köv.Belvárosban nagy szupermarket, alkoholból is jelentős a választék, még a kedvenc Whiskym is van. Veszek 2 dl rumot, esetleges hasmenés ellen ez a legjobb. Mauritániába ugyan szigorúan tilos bármiféle alkoholt bevinni, de hát csak nem szólnak ezért a két kortyért! Vissza Tiznitbe.  Az összes ruhánkat még reggel beadtuk a mosodába, és a szabott árat lealkudtuk a felére, most érte megyünk a cuccnak. Minden ki van vasalva, szépen összehajtogatva. Ilyen se fordult még elő szegény ruhadarabokkal, és nem is igen fog. Reggel a cuccunk egy részét a sátorban hagyva stoppal elindulunk Tafraoutba. Ez a város Tiznittől keletre, az Anti-Atlaszban fekszik, körös-körül bizarr formájú gránit-tömbök alkotta hegyek között.

Délutánra le is küzdjük a 100 km-t. Végig szép, napos idő van. Megkeressük a legolcsóbb szálláshelyet, városnézés, séta a város körül. Tafraout-tól pár km-re van egy szép szurdok, ahova részben el lehet jutni „Grand Taxi”-val is, gyalog indulunk el, közben stoppolunk. Hamarosan megáll valaki, de kiderül, hogy a szurdok az ellenkező irányban van. Most már mindegy. A tegnap vásárolt egyszerű térkép alapján erre is van egy 30 km-es kör, ami szép tájakon vezet, akkor ma ezt nézzük meg. A fickó, aki felvett bennünket, nyomdász Casablancában. A közelben lakik az egyik faluban, meghív magához bennünket. Szép nagy emeletes ház, úszómedence, a nappaliban színes gipszstukkó díszítés a lehető legképtelenebb színekben. Két felesége van, az egyik nemsokára teát hoz, aztán pörkölt mandulát egy nagy tállal. Miután megmutatta a házát,  jóllaktunk, és kellőképpen megcsodáltunk mindent, elindulunk, és vendéglátónk körbevisz bennünket a 30 km-es úton, természetesen ingyen. Tafraout előtt kiszállunk, és először egy földúton, aztán csak úgy találomra próbálunk egy nagy körrel visszatalálni a szállásra. Megmászunk 2 kisebb hegyet, végül gyalogolunk vagy 10 km-t, mire visszaérünk.

Felmegyünk egy másik hegyre is, ahol, mintha óriások dobáltak volna össze-vissza hatalmas kőkoloncokat. Megnézzük a kőbe vésett kőkori gazellaábrázolást is az egyik sziklafalon. Hegymászás közben elszakadt a nadrágom, elviszem egy, a helybeliek által ajánlott szabóhoz. A fickó reggelre ígéri a nadrágot. Harirát vacsorázunk: ez mindenfelé népszerű sűrű leves, amibe rizst, sárgaborsót, kölest főztek. Laktató, olcsó, és finom.

Reggel elmegyek a nadrágért. A műhely egy piszkos, sötét mellékutcában. Az egyetlen, komfort nélküli, 4×2 méteres hely hullámpapírral van kétfelé osztva. Az utca felé eső rész a műhely egy ősrégi varrógéppel, a hátsó a lakrész. Itt egy gyékény borítja a padlót, erre van terítve egy nagy hullámpapír, ez az ágy. Ide ültet le, amíg a nadrágot megvarrja, mert persze még hozzá se kezdett. Itt is hidegek már ilyenkor a hajnalok, kis parázsló faszénnel töltött cserépedényt rak mellém, ez a kályha. Fölöttem deszkákból kialakított galériaszerűség, gondolom, itt tartja személyes holmijait, illetve raktárként szolgál. A lakrészben főhelyen TV, és DVD lejátszó. A mester a reggeli félhomályban vakoskodva mintegy 2 kávé áráért megvarrja a nadrágot. Reggeli után indulunk a szurdokba, most már a helyes irányban.

Elindulunk gyalog. Nemsokára jön egy „Grand Taxi”, elvisz egy darabon. Gyalogolunk tovább, utolér egy terepjáró, a meredek hegyoldalban kanyargó szerpentinen ingyen levisz bennünket a szurdok aljára, ahol pálmafák, és művelt területek között folyik a patak a több száz méter magas meredek szirtfalak által közbezárt völgy mélyén.

Gyalogolunk vagy 5-6 km-t, amikor utolér egy tömött mikrobusz, ami munkásokat visz a közeli ezüstbányába. Szorítanak nekünk helyet, elvisznek pár km-t. Indulunk tovább gyalog, még a felét se tettük meg annak a 80 km-es kerülőnek, amivel visszajutnánk Tafraoutba. Később egy francia pár ér bennünket utol egy bérelt Dacia Logannal, lestoppoljuk őket. Ugyanabban a hotelben szálltak meg Tafraoutban, amiben mi. A nagyon rossz minőségű úton velük tesszük meg az út hátralévő részét. Kiszáradt, köves folyómedreken hajtunk át, kétoldalt meredek sziklafalak. Néhol egy terepjárónak is feladná a leckét az út, a Dácia kitesz magáért, és a felcsapódó nagy kövek se tesznek benne végzetes kárt. A város előtt vagy 3-4 km-el kiszállva nagy kerülővel jutunk vissza a városba.

Másnap indulunk vissza Tiznitbe, de a változatosság kedvéért egy másik-mint kiderül, sokkal kisebb forgalmú-úton. A város szélén felvesz egy kisbusz, ami 2 faluval arrébb, egy nagy hegy tövében rak le bennünket. Felkapaszkodunk a meredek, kanyargós szerpentinen, közben minden siker nélkül próbáljuk lestoppolni azokat az autókat, amik átlag félóránként arra járnak. Felérünk, majd a másik oldalon legyalogolunk a hegyről. Egy fennsíkra jutunk, aminek lágy ívű dombjai a látóhatár széléig nyúlnak. Nagy sokára beérünk egy teljesen kihalt faluba, se kajálda, se egy kávézó. Felvesz egy autó, ingyen elvisz két faluval arrébb. Megint gyalogolunk két falunyit.  Az út mellett 6-8 ember várja a buszt, ami majd egyszer erre jön. Közben próbáljuk lestoppolni azt az egy-két autót, ami arra téved. Az egyik megáll, kiszáll a sofőr, és sorban, hosszasan üdvözöl minden helybelit, majd int nekünk, hogy szálljunk be. Tiznitbe megy, és ingyen elvisz bennünket.(Marokkóban nagyon elterjedt a stoppolás, de akárcsak Romániában, itt is fizetni kell általában a fuvarért, nagyjából annyit, mintha busszal menne az ember) Az emberek, akik továbbra is várják a buszt, még ki tudja meddig, elköszönnek tőlünk is, lelkesen integetnek. Mosolygó arcukon nem látom bosszúság, vagy rosszindulat nyomát. Ennyit a helybeliek vendégszeretetéről. Ma, annak ellenére, hogy A. meg van fázva, és nem érzi túl jól magát, vagy 20-30 km-t gyalogoltunk, kicsit fáradtak vagyunk, mire visszaérünk a kempingbe. A városfal mögötti Souk-ban fantasztikus a kínálat arany, és ezüstékszerekből, megcsodáljuk a portékákat. A szokott helyen eszünk, ezúttal sült halat, – ez is nagyon finom.

Másnap „Grand Taxi”-val elmegyünk a 14 km-re lévő „Aglou beach”-re. Széles, lapos,homokos sáv az Atlanti óceán partján. Távolabb hatalmas habtaréjjal 6-8 sorban kifutó hullámok között 1-2 szörfös. Mindkét irányban több km-re elsétálunk a parton, aztán stoppal vissza Tiznitbe. A kemping tele van lakókocsis francia nyugdíjasokkal, sátorral csak mi vagyunk. Az egyik 65 év körüli fickó minden reggel felül 1000 köbcentis túramotorjára, és egy szál papucsban elhajt. Negyedóra múlva vissza, ennek alapján valószínűleg a sarokra megy reggeli kávéját elfogyasztani, esetleg a szemben lévő szupermarketbe bevásárolni. De hát különben ki látná, hogy neki ilyen játékszere is van! Még csak Dec.16, de a kempingben már javában karácsonyi hangulat van. A legtöbb lakókocsin futófények villognak esténként a 20-25 fokos melegben, és undorító, felfújható mikulásokat lenget egész nap a forró szél. Meglátogatom a szemben lévő éjszakai bárt, ahol a bejárat mögött paraván takarja el a bent ülőket az utcán járó kíváncsiak tekintete elől. Bent csak egy-két lámpa ég, erős félhomályban söröznek azok az elvetemült helybeliek, akik Allah törvénye ellenére úgy döntenek, hogy sörbe fojtják maradék értelmüket.

Másnap tovább állunk, indulunk dél felé, ami szerintem nagy felelőtlenség, és ezt meg is mondom A.-nak. A térképre nézve a legközelebbi hely, ahol boltban sört, vagy egyéb alkoholt tudunk venni, az valószínűleg Szenegál, az pedig rohadt messze van, a kiszáradás pedig nem gyerekjáték. De hát ennek a nőnek beszélhet az ember!

Mirleft a következő állomás. Nagy területen szétszórt házak, a főutca két oldalán kávézók, éttermek, 1-2 bár. A 70 években nagyon felkapott volt a hippik körében. A magas sziklafalak alatti néptelen homokos parton szabadnak érezhették magukat, minden olcsó volt, szívták a füvet, és boldogok voltak.

Ma már ez is turistásodott, a bárokból reggae zene szűrődik ki, ajándékboltok nyíltak, de azért megőrzött valamicskét egykori hangulatából. A bárok teraszain dílerek árulják a füvet, ami persze illegális, de ez kevésbé zavarja őket. A kemping a parttól vagy 300 m-re, egy kertes ház udvarán. Lesétálunk a partra, teszünk egy nagy kört, aztán be a faluba. A bárokban lehet alkoholt kapni, persze elvileg csak turistáknak. Az előző király II.Hasszán idejében börtönbe csukták azt a marokkóit, akit ittasan elkaptak az utcán. Itt ismeretlen a szonda. Ha a rendőr megállított valakit, kedélyesen elbeszélgetett vele, esetleg elkérte az iratait. Ha megérezte rajta az alkoholszagot, már vitték is. Ez a szigor valamelyest enyhült az utóbbi időben, de még mindig súlyos pénzbüntetésre számíthat az, aki lebukik. Persze egyszerűbb és olcsóbb ilyenkor lefizetni a rend derék őrét. A logika azt diktálná, hogy a rendőrök a szórakozóhelyeken razziázzanak, ott be lehetne gyűjteni a vétkes helybelieket. De Marokkó bevételeihez az idegenforgalom tekintélyes összeggel járul hozzá. Ezért egyenruhás rendőr sose teszi be a lábát szórakozóhelyre. Sokszor viszont civilben ott iszik a többi között. Ilyenkor jön jól, ha az ember tájékozott. Célszerű meghívni a rend őrét, ha marokkói létedre nem akarod, hogy hazafelé menet rendszeresen megállítsanak, és újabb, és újabb hatalmas büntetéseket sózzanak a nyakadba. Marokkóban készítenek borokat is, nem is rosszakat. Rossz nyelvek szerint ennek 70-75 %-át helybeliek isszák meg. Eszünk egy harirát, aztán sörözök, bár elég drága.

Másnap felkeresünk jó pár strandot. Némelyik km-eken keresztül húzódik széles, lapos homokos szegéllyel a parton, mások csak kis homokos öblök a sziklák által körbezárt vízmosások végében. Este egy karperecre alkudozok az egyik útszéli árusnál.150 Dh-ról indul az ár, aztán, miután bezárta kis asztalkáját, a fickó közeli lakásán folytatódik az alku teázva, beszélgetve. A végén 20 DH-ért hozom el, persze annyit se ér, de legyen neki is haszna.

Másnap pár távolabbi strandot keresünk fel. Délután meghívjuk a tegnapi árust, Hasszánt ebédelni. Veszünk a piacon friss szardíniát, és a közeli kifőzdében némi felárért megsütik nekünk, krumplival, salátával. Iszunk mellé teát, minden nagyon finom. Igaz ugyan, hogy egy kevésbé igénytelen emberre akkor is rájönne a fosás, ha csak körülnézne, de hát Afrika nem a finnyás embereknek való.

Másnap stoppal elmegyünk Sidi Ifni-be. Ez a kisváros a spanyol időkben közigazgatási központ volt, és hangulatában, lakóépületei stílusában sokat megőrzött ebből az időből. Széles, homokos strandja van. Visszasétálunk a parton pár km-t Mirleft felé. Átmegyünk az egyik hatalmas ív alatt, amit az óceán vájt ki évezredek alatt a konglomerátumban.

Pár méter után, ahogy áthaladunk alatta, 2-3 öklömnyi kő hullik alá a mennyezetéről. Nem túl szerencsés, ha egy ilyen 15-20 m-ről az ember fejére potyog. 10 egynéhány km után a partról visszakapaszkodunk a kanyargó útra, hamarosan felvesz egy „Grand Taxi”. 7-en ülnek benne, mint általában, most még mi ketten is beszállunk. Nem probléma, elhagyatottabb útszakaszokon néha 10-12 ember is bepréselődik. Még mindig jobb, mint gyalog. Este harirát, és szendvicset vacsorázunk, utána vissza a kempingbe. Összeismerkedünk egy öreg hippinek kinéző 65 év körüli svájci fickóval. Rövid ősz haja van, azt mondja 17 éves kora óta növesztette, és majdnem a derekáig ért, a múlt héten vágta le, időnként váltania kell az embernek. Egy vadiúj VW kisbusszal van, aminek a teteje részben felnyitható, és így lakóautóvá alakítható. Egy öreg német juhász kutyával utazgat. Elmondja történetét. 17 évesen egy évig csavargott Dél-Amerikában, aztán két évre lement DK.-Ázsiába, majd vissza Dél-Amerikába egy újabb évre. Svájcba visszatérve látott egy hirdetést, ahol érdekes munkát kínáltak. A rendőrség kábítószer ellenes alosztálya keresett munkatársakat. Harmadszorra vették fel, de a végén igazolódott, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Vagy 40 évet húzott le a testületnél. Nagyon szerette. Egyenruha gyakorlatilag sose volt rajta, munkája nagy részét az tette ki, hogy bárokban, gyanús helyeken lődörgött, és figyelt. Munkájából adódott, hogy minden ismert kábszert kipróbáltattak velük, hiszen ismerniük kellett azt, ami ellen harcoltak. Az évek során mindössze egyszer kapott lövést, mutatta a heget a lábszárán. Náluk állítólag az a rendszer, hogy a szolgálati idő kezdetétől a rendőrség félrerak nekik minden hónapban egy összeget prémiumként. Ha a rendőr leszerel, ez lesz a végkielégítése. Mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, felkínálták neki, hogy dolgozzon tovább, de nem élt vele. Kifizették neki a prémiumot, ebből vette a kocsit, ami a legmodernebb technikával van felszerelve, légkonditól a HIFI minőségű hangtechnikáig. Hasissal kínál, nemrég vette egy francia fickótól itt a kempingben, aki Pakisztánból a gyomrában csempészte be, turistáknak árulja, és a saját itt tartózkodását fedezi az üzletből. Sötétbarna, kiváló anyag. Később előszed egy üveg portugál bort is a kocsi hátsó részéből. Szilveszterre tartogatta, de hát Carpe diem!

Ülök a kocsi mellett, lábamnál a hatalmas rendőrségi német juhász kutya, és egy volt kábítószer ellenes zsaruval importált hasist szívunk, miközben portugál bort kortyolgatunk. A CD lejátszóból a legjobb 70-es évekbeli rock, és blues zenekarok számai szólnak, távolról az óceán moraját sodorja arra a szél, fejünk felett sok ezer csillag ragyog sziporkázva.

Másnap „Grand Taxival”elmegyünk Legzirába, ez vagy 20 km-re van, a parton mindkét irányban több km-re elsétálunk. 2-3 hatalmas, természetes kőív is található itt, amit a hullámverés alakított ki, mennyezetükről hatalmas, kerek kövek lógnak mindenfelé, szinte a levegőben, Isten tudja, mi tartja őket a helyükön. A parton sétálva hatalmas, több méteres hússzeletet találunk, az egyik helybeli srác szerint egy nagy bálnát sodort partra a víz. A helybeliek feldarabolták, a zsírját sok mindenre fel tudják használni. Később találunk is egy nagy halom rothadó húst a homokban, kevésbé büdös, mint ahogy várná az ember. Délután visszakapaszkodunk az útra, hamarosan felszed egy dagadt angol nő, aki ide ment férjhez, és már évek óta ezen a környéken lakik.

Másnap. Itt is eleget voltunk. Megreggelizünk, aztán kiállunk stoppolni az útra. Vagy egy órán keresztül senki nem vesz fel bennünket, aztán befut egy busz , elvisz  Sidi Ifni-be. Megkeressük a „Grand Taxi” állomást, aztán, mikor megtelik a járgány, rövid tökölés után elmegyünk Goulmime-be. Szép nagy szemetes város széles utakkal, látnivaló semmi. A buszpályaudvarról ”azonnal” indul egy busz, rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy tovább megyünk. Befutunk Tan Tan-ba. A souk-on kívül itt se sok látnivaló van, ”Grand Taxi”-val elmegyünk a 28km-re lévő hasonló nevű tengerparti üdülőhelyre. Rövid keresgélés után kiveszünk egy szobát az egyik kempingben, miután 150-ről 100-ra alkudjuk le a szoba díját. Aludhatnánk sátorban is, de kivételesen engedünk a saját fürdőszoba csábításának. TV is van vagy 100 csatornával, főleg persze arab nyelven. Városnézés, a főtéren találunk egy olcsó kajáldát, és nagyon finom „tajine”-t eszünk. Reggel, mint mindig, kávéval kezdünk, Marokkóban nagyon finom kávét főznek, forralt tejjel isszák. Attól függően, hogy mennyi a kávé-tej aránya, négy félét különböztetnek meg, az áruk ugyanaz. Megkeressük a buszpályaudvart, 11 óra van, akkor fut be a busz, aminek 9-kor kellett volna itt lennie, de arra nincs hely. Állítólag délután fél 3 kor indul egy busz. A két hátizsákot a buszpályaudvaron hagyjuk, és szétnézünk a parton. Kettőkor vissza. Kiderül, hogy a busz, amiről szó volt, az éjjel fél 3-kor indul, nem délután. Állítólag jön ugyan egy 17 órakor is, de akkor az útból semmit se látunk. Becuccolunk az egyik közeli hotelbe, ahol 60 DH-ért kiveszünk egy szobát. Itt is saját fürdőszobánk van, állítólag később lesz meleg víz is. Megvacsorázunk a tegnapi helyen, aztán aludni próbálunk. Nem könnyű, mert ezeket az olcsó marokkói szállodákat betonkefni válaszfalakkal építették többnyire, olyan akusztikájuk van, mint egy hangversenyteremnek. Ráadásul az ember azt hinné, hogy a világ összes szállodájában ugyanazt csinálják az emberek, és ez nagyjából ugyanazokkal a hangokkal jár. De ez nem így van! Afrikában teljesen más hangok szűrődnek át a falakon, és nem csak az rejtély, hogy mit hall az ember, de az is, hogy miféle tárgyal lehet ilyen elképesztő zajokat okozni. Másnap kimegyünk a buszhoz, ami persze késik. Elmegyünk reggelizni, mire végzünk, pont befut. Dakhla-ba megy, de mi csak Tarfaja-ig veszünk jegyet, ott is szét akarunk nézni. Megérkezünk, látnivaló semmi, koszos kisváros. Pénzünk fogytán van, angol fontot akarunk beváltani. A bankban, ahova küldenek bennünket, az alkalmazott először komótosan átírja a vadiuj digitális kijelzőn az árfolyamot, aztán tüzetesen megvizsgálja a beváltani szándékozott összeget. Közli, hogy nem tudja beváltani, mert csak két hete nyitottak, és az a készülék, amivel a bankók eredetiségét vizsgálnák, még nem érkezett meg. Egy másik bankba küld, aztán egy étterembe, de végül sehol se tudunk pénzt váltani. Hosszasan alkudozunk a „Grand Taxis”-al, mire sikerül a normál árat kialkudni. Mikor 5 ember összegyűlik, nem várunk tovább, és elszáguldunk Laayouneba. Útközben az egyik helyen iszonyatos dögszag, de nem látjuk a forrását, és vagy 100 m után megszűnik. Megállunk enni is valamit, a boltos a szendvicsekért, és az üdítőkért először 300 DH-ot akar kérni, gyorsan lebeszéljük róla, végül 70-et hagyunk nála, de így is többet fizetünk, mint a tényleges ár. Nem kérdeztük meg előre az árakat, de hát olyan szimpatikus pofája volt, az tévesztett meg bennünket. A sofőr tanácsára csináltatunk néhány fénymásolatot az útlevélről. Innentől sűrűbben fogják ellenőrizni az úti okmányokat, de fénymásoló gép természetesen nincs ezeknél az út menti ellenőrző posztoknál. Viszont ha a sokszor félig írástudatlan rendőrnek kell kimásolni az adatokat, az tetemes időveszteség. A fénymásolatra ráírjuk a belépés dátumát, a belépéskor kapott regisztrációs számot, valamint a foglalkozást. Én azt írom be, hogy tanár, ez elég rövid, és angolul ugyanannyi betű, mint az hogy diák, de ez utóbbit egyre kevésbé hiszik. A tanár se korrekt persze, de hát azt mégse írhatom, hogy csavargó. Laayoune szép nagy közigazgatási központ tele katonasággal, és az ENSZ kéksisakosaival. Itt van a Marokkó által elfoglalt vitatott hovatartozású „Spanyol Szahara” központja. Ez a terület ettől a várostól északra kezdődik, és egész Mauritániáig húzódik. Eredetileg ez a Saharawi törzs területe, akik a mai napig küzdenek szabadságukért, és a terület függetlenségéért, hol békés, hol katonai eszközökkel. A város előtt rendőrségi ellenőrzőpont.  Ma van Dec.24.-e, de elég nehéz karácsonyi hangulatba kerülni a 20 egynéhány fokban pálmafák között, körben a sivataggal. Az egyik drága hotelben érdeklődünk a kemping felől, de az vagy 24 km-re van az óceánparton. A hallban 2 méteres feldíszített műanyag karácsonyfa. Keresünk egy olcsó hotelt, aztán teszünk egy nagy kört a városban. Marokkói viszonylatban tiszta város, nagy, rendezett  parkokkal. Egy olcsó helyen a piac mellett megvacsorázunk. Itt is, mint mindenfelé Marokkóban, mindenki bőszen mobilozik, ha kell, ha nem. 10 éve még nem nagyon láttam telefont senkinél, két éve már sokkal elterjedtebb volt, de mára nincs az a nomád tevehajcsár, akinek ne volna. Felkeressük az állami, és a két maszek busztársaság irodáját, de vagy reggel korán, vagy este nagyon későn indítanak járatot, és egyik drágább, mint a másik. Veszünk egy halom gyümölcsöt, vissza a hotelba, és még egyszer megvacsorázunk. Aludni próbálunk, de ez itt se könnyű, a szomszéd szobából fél éjszaka olyan hangok jönnek, mintha valaki folyamatosan az egyik faltól a másikig tolna, vagy dobálna egy ágyat. Reggel kimegyünk a „Grand Taxi”állomásra. Ahogy a kocsi megtelik, elindulunk. Dakhla 530 km ide. Egy kocsiban utazik velünk egy 24 éves svájci csaj, már tegnap este is láttuk, ugyanott szállt meg, mint mi. Összeismerkedünk. Ő repülővel jött Agadírig, onnan tömegközlekedéssel tart Szenegálba. Amúgy félig-meddig kollégák vagyunk, ő is festő-mázoló otthon. Trinidadi rummal kínál, nagy duzzogva elfogadom. Hatalmas köves lapályon haladunk, két oldalt időnként homokdűnék tűnnek fel. Néha hatalmas, kiszáradt sós mocsarak,”shott”-ok mellett vezet az út. Estére le is küzdjük a távot. Dakhla egy félsziget csúcsán terül el, nagyon szép a fekvése. A könyv által ajánlott olcsó hotel tele van, akárcsak a másik 4, amit megnézünk. Végül találunk egyet, de csak egyetlen dupla szobájuk van üres, ezt kivesszük hárman. A recepciós berak a padlóra egy matracot ágyneművel, ezzel rendben is vagyunk. Teszünk egy nagy kört, az egyik utcai hús sütödénél megvacsorázunk, én például tevehúst roston. Finom.

Reggel a Hotel Sahara elé küldenek bennünket, ahol vállalnák, hogy fejenként 350 DH-ért elvisznek minket Nouadhibbou-ba, a mauritániai oldalra. Nagyon készségesek, azonkívül alapszabály, hogy sose fogadd el az első árat, ami amúgy is soknak tűnik. Hosszasan próbálunk alkudni, de hajthatatlanok. Elindulunk másik lehetőséget keresni, utánunk jönnek, hogy legyen 300, de akkor már nem érdekel. Többször autót váltva visszamegyünk 40 km-re, a félsziget tövénél lévő útelágazáshoz. Az úttól távolabb a higanyszínű víz, és néhol több száz méter széles homokpart, ember viszont sehol. Rendőrségi ellenőrzőpont, a dél felé térő úton próbálunk stoppolni. Egy szép nagy lakóautót szeretnénk egy jószívű turistával, aki elvisz bennünket Mauritániába.16 órakor már éppen fel akarjuk adni, visszamennénk a 20 egynéhány km-re látott kempingbe, amit holdbéli táj vesz körül. Már éppen indulnánk, amikor megáll mellettünk egy ócska furgon Mauritániai rendszámmal, két srác ül benne. Hazafelé mennek, és örömmel elvisznek bennünket. Nagy szerencsénk van, később találkoztunk olyanokkal, akik három napig vártak fuvarra ugyanennél az elágazásnál. Az első ajánlatuk 1000 DH fejenként. Rövid alku után megegyezünk 200-ban. Előre kérnék a pénzt, de erről lebeszéljük őket. Ketten előre ülünk a svájci lánnyal, A. hátul a másik sráccal.

A sofőr fél órán belül megkéri a svájci csaj kezét. Az egyik helyen kiszáll, és megvizsgálja a bal első kereket, ami erősen füstöl. Szerinte a fék „nem tökéletes”,menet közben is fog, és ez okozza a túlmelegedést. Ilyen apróságokra viszont nem ad, ugyanolyan sebességgel megy tovább, bent folyamatos a füst szag. Miközben bármelyik pillanatban várom, hogy az abroncs felrobban a nagy hő miatt, a fickó vagányul, két ujjal fogja a kormányt, azonkívül cigarettázik, mobilon beszél, és velünk ismerkedik, általában egyszerre. A társalgás érdekes, mert a sofőr arabul beszél, egy kicsit franciául, és egy kicsit spanyolul. A társa arabul, egész jól franciául, és egy keveset angolul. A svájci csaj franciául, németül, és elég jól angolul ahhoz, hogy megértessük magunkat vele. A.angolul, és egy keveset spanyolul. Én a magam részéről töröm a magyart, egy kicsit angolul, és néha részegen azt képzelem, hogy egy kicsit értek spanyolul. Szóval kedélyesen elbeszélgetünk, miközben a hátul lévő srác folyamatosan teát készít, azt kortyolgatjuk, és várjuk hogy durrdefektet kapjunk a sivatag közepén. Az út mellett helyenként 3 nyelvű halálfejes figyelmeztető táblák, miszerint a taposóaknák miatt az utat elhagyni tilos,és életveszélyes. Állítólag egy helybeli nemrég halt meg, terepjárójával aknára hajtott. Előttünk, mintha homokvihar volna, vastag, éles határvonalú ködpaplan, ami fejmagasságban kezdődik, és több száz méter vastag. A látástávolság néhány száz méterre csökken, a sofőr lassít valamit a tempón. Az út mellett 1.5×1.5m-es, fehérre festett kőfal a semmi közepén. Piros festékszóróval hatalmas betűkkel felirat rajta magyarul: ”FRISS LÁNGOS” Itt a sivatag közepén, gomolygó ködben kissé álomszerű a látvány. Később elhagyunk egy táblát, amin szép nagy nyomtatott kék betűkkel a felirat: ”TROPIC OF CANCER”. Alatta ugyanolyan betűkkel: ”RÁKTÉRÍTŐ” Jóval később tudom meg, hogy lehet hogy magyarok rakták ki a táblát, mert a tényleges ráktérítőtől vagy 20 km-re áll. Rendőrségi ellenőrzőpont, a sofőr, aki egyébként haverjával a „Saharawi” törzshöz tartozik, példátlan módon nem áll meg jóval előttük, ahogy az errefelé íratlan szabály, hanem közvetlenül a rendőrök mellett fékez le. Flegmán beszél a rendőrökkel,és lerí róla, hogy mi a véleménye a megszálló hatóság embereiről. Valami mondvacsinált indokkal megbüntetik 20 DH-ra, de más nem történik. Megyünk tovább. Többször is elhaladunk nagy katonai táborok mellett, amik az úttól kicsit beljebb fekszenek. Ránk sötétedik, de este 8-ig megyünk, majd egy benzinkúthoz kanyarodunk be. Távolabb másik benzinkút, elszórtan néhány új épület, néhány köztéri lámpa, ennyi a település. A kút mellett hotel, és étterem. Rákérdezünk a szobaárakra. Először 160-at ,majd 100-at mondanak. Úgy döntünk, akkor alszunk sátorban. Először belemegy a főnök, akié az egész komplexum, de utána meggondolja magát. A két srác útján, akikkel jöttünk, felajánlják, hogy alhatunk a sofőröknek fenntartott helyen, ez egy üres szoba, padlója gyékénnyel letakarva. Később meggondolja magát a főnök. Megunjuk a tökölést, átballagunk a másik kúthoz. Beleegyeznek, hogy ingyen felállíthatjuk a sátrat a hotel előtt, az étterem mellett. Biztonsági őr ücsörög a közelben, egész éjjel szolgálatban lesz. Zuhanyozni sajnos csak akkor lehetne, ha kiveszünk egy szobát, ami itt is 150DH. Nekilátunk felállítani a sátrat, de odajön a főnök, egy fehér burnuszos szimpatikus „Saharawi”, alhatunk a sofőrök szobájában ingyen. Ő is, és a helyettese is beszél angolul, és franciául. Becuccolunk, és rendelünk 1-1 csirkés „tajine”-t. A főnök bemutatkozik, odaül közénk, meghív teára. Hozzák a csirkét, ami nagyon finom, és akkora adag, hogy alig bírjuk megenni. Később a főnök több kólára is meghív bennünket (sör sajnos a közelben sincs), és felajánlja, hogy használhatjuk az egyik szobában lévő zuhanyzót ingyen. Ki is használjuk a lehetőséget, ki tudja mikor lesz részünk újra meleg vízben. Viszonzásul a vendéglátóinknak adom a Marokkó útikönyvemet. Remélem el tudják majd passzolni valakinek, aki dél felől jön, és elfelejtett könyvet hozni. A hotel előtt egy 800 köbcentis BMW túramotor, ez napközben mellőzött el bennünket. Összeismerkedek a vezetővel, aki rajtunk kívül az egyetlen fehér, és az egyik szomszédos asztalnál vacsorázik. Londonból indult a kis géppel, és Johannesburgba tart. Mi hozzá képest csak ide megyünk a szomszédba. Van némi gyakorlata, pár éve egy másik motorral szintén Londonból indulva Dél-Európán, és a Közel-Keleten keresztül elmotorozott D.K.-Ázsia túlsó végére, és onnan áthajózott Ausztráliába. Miután körbe járta a kontinenst, eladta a motort, és hátizsákos turistaként elrepült Japánba. Bejárta Japánt, majd repülő, Helsinki, és a Skandináv, majd a Balti államokon, Kelet, és Közép-Európán keresztül ért vissza Londonba. Szép kis másfél éves kör lehetett az is. Ezt a mostani útját mindössze fél évesre tervezi.

Másnap az éjjeliőr ébreszt bennünket, a két srác már ott van a kocsival. A határ ide 130 km, két óra múlva be is futunk. Katonai erőd a sivatag közepén, szögesdrót, katonák, rendőrök mindenfelé. Többszöri útlevél ellenőrzés,és némi tökölés után áthajtunk a kapun, és a senki földjére jutunk.Nincs út, csak keréknyomok kanyarognak össze-vissza a porban. Ez az itteni szabadkereskedelmi övezet. Teherautók állnak megpakolva két oldalt, turbános, burnuszos figurák ténferegnek körülöttük. Távolabb autóroncsok rozsdásodnak, tengernyi szemét mindenfelé. 4 napja állítólag turistákat raboltak ki itt a senki földjén. Arra tartottak, amerre mi, egy autó elállta az utat, és kést szorítottak a torkuknak. A rablók eltűntek. Ide a senki földjére nem lép egyik ország hatósága sem, ez is tele van aknázva, de úgy látszik a rablók ismerték a terepet. Megállunk pár percre. Szólít a szükség, eltávolodok pár méterre. Bár nem szívesen sétálok aknamező szélén, keresek egy megfelelő helyet egy autóroncs mögött. Elindulunk, és lépésben átvergődünk a bűn rossz terepen a 6 km-re lévő másik oldalra. Itt gyorsabban végzünk, majd a jó minőségű műúton délután egy körül befutunk az első városba, Nouadhibbouba. A két srác egész a város közepén lévő kempingnél rak le bennünket. A belváros kb.úgy néz ki, mint ahogy egy átlagos európai egy nyomornegyedet elképzel. Ehhez képest Marokkó egy rendezett, szolid, jóléti állam. Bár a szudáni állapotokat meg sem közelíti. Elég sok a kövezett út például, és közvilágítás is van, ha csak korlátozott mértékben is. Mindenfelé kecskék mászkálnak, megrágva mindent, ezért a facsemeték köré alját, és tetejét kivert rozsdás hordókat húznak ellenük. A mindenfelé halmokban álló szeméttel 1-1gereblyével felszerelt köztisztasági dolgozó küzd. Autók dudálnak, némelyik normál állapotú, de a többség megdöbbentően lepukkant, és 1-2 olyan is szaladgál, amit jobb érzésű autóbontós se venne be. A járda szélén egy nő a dolgát végzi a szoknya takarásában.

Neen echt, zulk een bandieten zijn we dus in Europa. We kopen het ene volk tegen het andere uit. De onderkruipers trekken we voor. De onderdrukten drukken we helemaal kopje onder. Israël mag Palestina leegroven en droogpompen. Marokko de Westelijke Sahara leegroven en droogvissen.

Niemand neemt ons met onze dubbele, doch weinig dubbelzinnige moraal nog ernstig. ‘t Is de aard van het christelijk zondig beestje.

Kom, gooi er nog een schepje bovenop en TEKENEN DEZE PETITIE!

Aan de Europese Commissaris voor Visserij,

geen enkele staat ter wereld erkent de Marokkaanse annexatie van de Westelijke Sahara. Niettemin betaalt de Europese Unie jaarlijks miljoenen euro’s aan de Marokkaanse overheid opdat EU-schepen voor de kusten van de Westelijke Sahara zouden kunnen vissen. De EU’s visserijpraktijken in de Westelijke Sahara moeten onmiddellijk beëindigd worden.

Ondanks de meer dan 100 VN resoluties die het recht op zelfbeschikking aan het Sahrawi volk toekennen, blijft Marokko elke medewerking aan het dekolonisatieproces in de Westelijke Sahara weigeren. Tezelfdertijd begaan de Marokkaanse autoriteiten mensenrechtenschendingen tegen Sahrawi die hun politieke mening kenbaar maken.

Samenwerken met Marokko inzake de exploitatie van de Saharaanse grondstoffen is dan ook hoogst onethisch, en ondermijnt de VN’s inspanningen om het conflict op een vreedzame manier op te lossen.

Volgens de VN kunnen de natuurlijke rijkdommen van de Westelijke Sahara niet geëxploiteerd worden zonder rekening te houden met de wensen en de belangen van de bevolking van het gebied. De EU betaalt echter Europees belastinggeld aan de Marokkaanse overheid om toegang te krijgen tot de Saharaanse wateren, zonder daarbij de Sahrawi te consulteren.

De EU heeft de juridische en morele verplichting het VN-vredesproces in de Westelijke Sahara niet te ontwrichten. Daartoe dient ze de Sahrawi’s recht op zelfbeschikking over hun land en hun grondstoffen te respecteren.

We verzoeken de Europese Commissie met aandrang niet langer licenties toe te kennen aan EU-schepen die vissen voor de kusten van de Westelijke Sahara, en vragen dat alle visserij in het gebied wordt stopgezet totdat een vreedzame oplossing voor het conflict wordt bereikt.

Hoogachtend,

Teken de petitie hier: http://www.fishelsewhere.eu/

Foto's: Edien Bartels

Door Edien Bartels en Oka Storms.

We hebben niets meer te verliezen, we zijn 30 plus en trouwen niet meer. We hebben ruzie met onze families. Ze vragen: “Heb je niets beters te doen? Iedereen kan je zien. Schaam je.”

“Ik heb iedere dag ruzie, maar met de tijd zullen ze het begrijpen”, aldus de 32‑jarige Touria, een van de dertien universitair opgeleide vrouwen die al vier maanden demonstreren voor het provinciehuis in Berkane, een plattelandsstadje in Noord Marokko, nabij de Algerijnse grens. Ze zitten daar vier dagen per week, maandag tot en met donderdag, van 9 tot 18 uur, omdat ze werk zoeken.

Niet iedereen is het eens met deze actie. “Er is werk genoeg en ze kunnen terecht in de sinaasappelenverpakkingsindustrie”, zeggen voorbijgangers. Maar deze vrouwen zoeken werk dat bij hun opleiding past. Ze willen een baan met rechten, zodat ze niet het risico lopen van de ene op de andere dag op straat te staan. Ze zoeken ook secundaire arbeidsvoorzieningen, een ziekenfonds en een pensioen.

Op 7 januari en 24 februari van dit jaar zijn de straten afgesloten en is de politie opgetreden om hen weg te jagen. Daarbij zijn ook klappen gevallen. Volgens de vrouwen hebben actievoerende mannen eerder succes behaald. Nu vrouwen het heft in handen nemen, wordt er schande van gesproken.

Zelfs de familieleden van de vrouwen begrijpen het niet. Ongehuwde vrouwen wonen niet zelfstandig, maar bij hun familie, van wie ze afhankelijk zijn voor hun goede naam en onderhoud. Omgekeerd  zijn oudere ongehuwde vrouwen voor de familie een grote zorg en een risico voor hun reputatie, en daarmee voor hun eer. Toch zijn er ook andere stemmen te horen. Zo vertelt Mohammed, een docent Engels uit de nabij gelegen stad Oujda, dat ook vrouwen recht hebben op arbeid, en dat zij daar ook voor mogen opkomen. Maar deze stemmen zijn nog marginaal.

Hoogopgeleiden krijgen moeilijk werk in Marokko. Ongeveer 95% van de kinderen gaat tegenwoordig naar school, maar degenen die doorstromen naar het middelbaar onderwijs en de universiteit afronden hebben daarom nog niet meer kans op werk. Integendeel, deze categorie kent juist meer werkloosheid dan mensen zonder diploma’s; het gaat om een verschil van 27,6 % tegen 9,7% Voor gediplomeerden is het risico werkloos te zijn dus drie keer zo hoog als voor niet-gediplomeerden. Voor vrouwen telt dit extra omdat de werkloosheid onder hen sowieso al hoger is dan onder mannen: 6,6 % tegen 6,1%.

Al sinds jaren demonstreren werkloze universitair geschoolden in Rabat voor het parlementsgebouw, avond aan avond, voor werk. Zij hebben nu wel enkele successen behaald. Een paar maanden geleden werd de demonstranten gevraagd een cv in te leveren. Degenen die dat hebben gedaan, is het gelukt werk te krijgen bij verschillende ministeries. Het gevolg is dat er nu meer mensen gaan proberen op die manier een baan te krijgen. “Het is in de mode”, vertelt Mohammed. En Yousri, een masterstudent Engels, vertelt dat hij na zijn masterexamen naar Rabat gaat om te demonstreren. Dat is de enige manier om aan werk te komen.

Demonstreren in Rabat, ongeveer 500 km van Berkane, is echter niet haalbaar voor de vrouwen in Berkane. Van de 13 zijn er 2 gehuwd. De rest is ongehuwd en woont bij hun familie. Maar wie denkt dat Marokkaanse vrouwen passief zijn en altijd gehoorzaam achter hun vader of echtgenoot aanlopen, altijd doen wat de familie van hen verwacht en geen eigen initiatieven nemen, begrijpt deze vrouwen niet. Het zijn ‘gewone’ vrouwen met hoofddoeken. Ze zitten bij elkaar, tonen spandoeken over hun strijd en foto’s over het politie-optreden. Ondertussen maken ze groente schoon voor het middageten. Ze proberen voor hun rechten op te komen en het geweld tegen vrouwen in de samenleving te bestrijden.

“Dit is violence economique, economisch geweld”, zegt Aisha, een van de demonstranten, met een licence (kandidaats) diploma rechten. Ze heeft een deeltijdbaan bij een organisatie voor vrouwen, geeft juridisch advies en verdient daar 100 euro per maand mee. Het werk vindt ze leuk en boeiend, maar de betaling en voorwaarden zijn minimaal. Vergeleken met het Marokkaanse minimumloon van 180 euro per maand, is dit een mager salaris.

Tegelijkertijd lopen deze vrouwen aan tegen wat wel wordt genoemd ‘de crisis in het huwelijk’. Steeds meer jongeren blijven ongehuwd, waardoor de traditionele bestemming voor vrouwen, het huwelijk, voor velen onbereikbaar wordt. Bovendien is de leeftijd van vrouwen nog steeds belangrijk voor het sluiten van een huwelijk. Met de invoering van de nieuwe familiewet, de muddawannah, moeten vrouwen minstens 18 jaar zijn. Veel vrouwen trouwen wanneer zij tussen de 20 en 25 jaar zijn. Vrouwen boven de 30 maken minder kans op de huwelijksmarkt. Bovendien zijn er veel mannen die via een huwelijk met Europese vrouwen proberen te emigreren. De arbeidssituatie in Marokko is ook voor mannen moeilijk; zij hopen in Europa werk te vinden.

De demonstrerende vrouwen in Berkane verwachten niet dat ze ooit nog zullen trouwen, want “de traditie hier schrijft voor dat de man de vrouw vraagt om te trouwen, maar mannen hier vragen ons niet. Die zoeken een vrouw in Europa met behulp van internet of via de familie. Wij zijn te oud, niet aantrekkelijk genoeg meer en kunnen hen niet naar Europa brengen”, aldus Naima, een 40 plus vrouw met licence economie. Werk op niveau is daarom belangrijk om een bevredigende invulling te kunnen geven aan hun leven en een plek te verwerven binnen de familie en de samenleving.

De situatie van deze vrouwen is niet zo schrijnend en armoedig als voor de vele werklozen, volgens schattingen ongeveer 25% van de Marokkaanse bevolking. Een hoge schoolopleiding is nog vooral weggelegd voor de midden- en hogere klassen. Deze vrouwen zien er verzorgd uit, dragen mooi geborduurde djellaba’s en kennen geen honger. Ze zijn lid van de ANDCM (Association National des Diplomes Chômeurs du Maroc), een nationaal verband van gediplomeerde werklozen dat al sinds 1991 bestaat en regionale afdelingen kent. Het gaat hier niet om een actie voor meer werk in het algemeen, maar voor een behoorlijke baan waarmee ze, als ongehuwde vrouwen zonder kinderen, een zinvolle invulling kunnen geven aan hun bestaan. Ze nemen zelf het initiatief in handen om hun plaats in de samenleving te verwerven, tegen de familiebeperkingen in.

Edien Bartels en Oka Storms zijn verbonden aan de Afdeling Sociale en Culturele Antropologie van de Vrije Universiteit en doen onderzoek in Marokko, vooral naar de leefsituatie van vrouwen en kinderen.

Ze schreven eerder over de zin en onzin van het verbieden van neef-nicht huwelijken.

Wir waren in Marrakesch an der Ampel gestanden und auf einmal fährt mir so ein Motorrikscha Fahrer in die Seite rein. Sarah hat angefangen zu schreien und ich dachte schon sie wäre verletzt. Aber zum Glück ist nix passiert. Dann kam die Polizei und sie meinte wir sollen das ohne Polizei klären. Wahrscheinlich hatten die keine Lust zu arbeiten J . Ich hab dem Rikscha Fahrer dann gesagt er soll mir umgerechnet 50 € geben. Aber er sagte nur er ist arm und hat kein Geld. Er hat mit den Polizisten gesprochen und die meinten , es kommen gleich ein paar Spezialisten um alles zu klären. Nach 10 min warten kamen sie und wollten erstmal meine Papiere sehen. Sie haben dann nur gemeint wir sollen nach Casablanca fahren um das mit der Versicherung zu klären. Oder ich solle die Papiere des Rikschafahrers und meine nach Deutschland zu meiner Versicherung schicken um Geld zu bekommen. Warum hab ich nicht verstanden, denn ich war nicht der Schuldige und deswegen hätte meine Versicherung meinen Schaden auch nicht bezahlt. Am Ende hab ich dann gesagt er soll mir 10 € geben dann ists ok, ich denke das wollten die Polizisten auch erreichen. Der Rikschafahrer musste dann jemanden anrufen, der ihm Geld brachte. Nach 30 min hatte ich dann die 10 € und wir konnten endlich zum Hotel fahren.

Nach Meknes haben wir Fes angesteuert. Fes hat die grösste Medina in Marokko und es ist wirklich wie ein Labyrinth darin. Kleine Gassen in alle Richtungen, viele Sackgassen. Ausserdem haben wir hier eingekauft, geschraubt, uns ausgeruht usw…

Nach drei Nächten in Fes gings weiter Richtung Süden nach Merzouga. Dort war ich letzes Jahr schon und es gibt riesige Sanddünen . Ich ab mich gleich mal fetsgefahren….Anfänger halt. Ein paar Leute halfen uns wieder rauszukommen. Danach gings zu Fuss auf die Sanddünen. Von unten sieht es ja ziemlich harmlos aus, aber dort hoch zu kommen ist verdammt anstrengend.

Am nächsten Tag wollten wir dann eine Piste entlang der algerischen Grenze fahren, aber nach etlichen Diskussionen und dem Rat  des Hotelchefs haben wir uns aus Sicherheitsgründen und dem Zustand der Piste dagegen entschieden. Der andere Plan wäre gewesen, das Marcel und ich mit dem Land Rover die Piste und Sarah und Barbara mit meinem Auto die Asphalt Strasse gefahren wären. Aber mit einem Auto wollten wir dann doch nicht die Piste fahren , deshalb sind wir gemeinsam nach Nekob in die Berge des Jebel Sahro.

Die erste Nacht dort verbrachten wir noch auf einem Campingplatz in Nekob bevors dann am nächsten Tag die Piste hoch ging in die Berge. Auch von dieser Piste wurde uns abgeraten , da der Mercedes nicht hoch über der Strasse liegt. Aber ich wollte es wissen und somit machten wir uns am nächsten Tag auf den Weg in die Berge mit beiden Autos. Es war ziemlich anstrengend zu fahren. Die Durchschnittsgeschwindigkeit betrug ca. 10 kmh. Für die 30 km bis zum Campingplatz brauchten wir 3 Stunden, aber wir sind durchgekommen. Wir waren wohl einen Attraktion dort, den einen 190 er hat wohl selten jemand auf dieser Piste gesehen. Es waren nur Geländewagen oder Mercedes Lieferwagen unterwegs hier.

Total erschöpft kamen wir dann endlich im Camp an, haben Zelte, Tische und Stühle aufgebaut und uns Kartoffeln mit Eiern gekocht. Mit den Gastgebern konnten wir nur wenig  kommunizieren da er kaum Französisch oder Englisch sprechen konnte. Nach einer Partie Rummy gingen wir dann geschafft ins Bett.

Am nächsten Tag standen wir dann wieder mal früh auf, denn eine Bergtour stand bevor. Die ersten paar Kilometer auf dem Wanderweg waren noch sehr angenehm und jeder war guter Laune. Keiner konnte erwarten welche Strapazen uns bevorstanden. Denn irgendwann mussten wir den Wanderweg verlassen um wieder zurück zum Camp zu kommen. Den gleichen Weg wollten wir ja nicht laufen. Erst liefen wir durch ein Flusstal und dann orientierten wir uns an der Felsformation Bab`n Ali die in der Nähe des Camps lag. Aber dazwischen kamen hunderte kleine Täler die wir durchqueren mussten. Die Laune wurde von Tal zu Tal schlechter und Barabaras Knie machte auch nicht mehr so richtig mit. Ich bin vorausgelaufen und hab den besten Weg ausgekundschaftet. Inzwischen war es schon nach Mittag und wir machten uns Sorgen ob wir es bis vor Sonnenuntergang , der hier ziemlich früh ist, zum Camp schaffen. Um 16 Uhr erreichten wir dann letzendlich das Camp und gönnten uns erstmal ein kaltes Bier.

Nach einer kleinen Panne am Land Rover sitzen wir nun am Rande des Atlasgebirges in Quarzazate auf dem Campingplatz. Morgen geht’s weiter nach Marrakesch.

Gefahrene Kilometer seit Goeggingen: 4000 km

Fotos gibts hier:

http://picasaweb.google.de/Sempf1978/Marokko2#5400603358170636642

De Marokkaanse persvrijheid krijgt het hard te verduren. Recent kwamen er drie zaken in het nieuws.
Een eerste tegen klacht liep tegen het Arabisch weekblad Al Michaal omdat deze valse informatie zouden hebben verspreid over de gezondheidstoestand van de koning. Halfweg oktober viel de uitspraak: hoofdredacteur Idriss Chahtane kreeg één jaar cel en zit sindsdien opgesloten in de gevangenis in Rabat. Twee journalisten van het blad kregen elk drie maanden celstraf maar zijn voorlopig nog vrij, in afwachting van hun beroep.
Een tweede klacht kwam er tegen het dagblad Al Jarida al Oula, die ook had bericht over de gezondheidstoestand van de Koning. Hier viel een gelijkaardige uitspraak: de redacteur, Ali Anouzla, kreeg één jaar voorwaardelijke gevangenisstraf, plus een boete van 10.000 dirhams (876 euro). Bouchra Eddou, de journalist van het artikel, kreeg een voorwaardelijke straf van drie maanden met daarenboven een boete van 5.000 dirhams (439 euro). Beiden gaan in beroep.
De derde case tenslotte is deze van de cartoon in Akhbar Al Youm, de tweede grootste krant in Marokko, waarin prins Moulay Ismaïl wordt afgebeeld ter gelegenheid van zijn huwelijk met een Duitse. De krant werd zomaar gesloten en zowel het Ministerie van Binnenlandse Zaken als de prins zelf dienden een klacht in. Deze laatste eiste zelfs een fikse schadevergoeding(270.000 euro). Het proces was voorzien op 23 oktober maar is ondertussen al uitgesteld. Enkele andere kranten waagden zich eraan de cartoon opnieuw te publiceren: het Spaanse El Pais en het Franse Le Monde. Beiden werden aan de Marokkaanse grens tegengehouden. Le Monde bracht vervolgens een cartoon over deze zaak waarin men deze heisa aan de kaak stelde. Ook deze mocht het land niet binnen.

Deutschlandweite Premiere des „Deutschen Lyrikkalenders 2010“ zum Auftakt des Festivals am 6. November

Zum mittlerweile neunten Mal öffnet das Kulturzentrum „Altes Rathaus Würselen“ (Kaiserstraße 36, 52146 Würselen) in diesen Wochen seine Pforten für die „Tage der Poesie“. Die seit 2001 alljährlich wiederkehrende Veranstaltungsreihe genießt inzwischen weit überregionales Ansehen. Und dies mit gutem Grund, wie auch das in der kommenden Woche beginnende Programm zeigt: Zahlreiche bemerkenswerte Autoren konnten für die Lesungen verpflichtet werden, sodass sich Kulturfreunde auf ein besonderes Literaturvergnügen freuen dürfen.

Den Auftakt bildet auch in diesem Jahr eine bundesweite Literatur-Premiere, die, wie bereits in den letzten beiden Jahren, große Beachtung finden dürfte. Der „Deutsche Lyrikkalender 2010“ wird in der Eröffnungs-Lesung am Freitag, 6. 11, 20 Uhr, erstmals öffentlich einem Publikum vorgestellt. Auch die jüngste Ausgabe des Kalenders enthält wieder eine bemerkenswerte Auswahl deutschsprachiger Poesie aller Epochen: ein Spektrum, das kreuz und quer durch die Jahrhunderte von Rose Ausländer bis zu Walther von der Vogelweide und von Bettina von Arnim bis zu Uljana Wolf führt. Heiteres ist dabei so wenig ausgespart wie die poetische Tiefgründigkeit. An diesem Premiere-Abend werden mit Manfred Enzensperger, Klára Hurková, Hartwig Mauritz, Frank Milautzcki, Frank Schablewski, Christoph Wenzel u.a. renommierte Dichterinnen und Dichter, die in der neuen Ausgabe selbst vertreten sind, neben den eigenen Versen ihre ganz persönliche Gedicht-Auswahl aus dem Kalender lesen, sodass diese Veranstaltung ein ganz besonderes, unverwechselbares „Best-of“ deutscher Dichtung bieten wird – sozusagen aus erster Hand.

Die zweite Lesung des diesjährigen Festivals ist der internationalen Literatur gewidmet: Mit Youssuf Amine Elalamy konnte für Sonntag, den 22.11. (20 Uhr) ein nordafrikanischer Autor verpflichtet werden, der mit seinem preisgekrönten Roman „Gestrandet“ zurzeit auf Lesereise durch Deutschland ist.  Nachdem das Werk, das eindringlich vom Schicksal afrikanischer Flüchtlinge erzählt, zunächst in seinem Heimatland für Furore sorgte und sein Autor damit zum neuen Stern der nordafrikanischen Literatur avancierte, hat nunmehr auch die deutsche Übersetzung für einiges Aufsehen in den Feuilletons gesorgt. Bei der Würselener Lesung präsentiert der Autor den französischen Originaltext, während die deutsche Übersetzung von Donata Kinzelbach, der deutschen Verlegerin des Romans, gelesen wird.

Weiter geht es am Samstag,  5. Dezember, 20 Uhr,  mit einer Lesung, die den „Jahrestagen großer deutscher Dichter“ gewidmet ist. Am darauffolgenden Sonntag,  6. 12. , 20 Uhr, liest die in Berlin lebende Lyrikerin Rosemarie Zens aus ihren Werken. – Am Freitag, 11.12., 20 Uhr, folgt eine Lesung mit den Lyrikern Jürgen Nendza, Amir Shaheen und Gerrit Wustmann, die die jüngst erschienene und poetisch sehr reichhaltige Anthologie „Versnetze_zwei“ präsentieren. Dabei wird auch der Herausgeber, Axel Kutsch, mitwirken.

Zum Abschluss der diesjährigen „Tage der Poesie“ wird am Samstag, 12.12., 20 Uhr, Norbert Scheuer aus seinem Roman „Überm Rauschen“ lesen. Spätestens seit der in diesem Jahr erfolgten Nominierung zum „Deutschen Buchpreis“ darf Scheuer zu den vorzüglichsten Erzählern der deutschsprachigen Gegenwartsliteratur gezählt werden.  Die Lesung wird musikalisch kongenial begleitet durch den virtuosen Multi-Instrumentalisten Harald Claßen, sodass die Besucher an diesem Abend ein literarisch-musikalisches Gesamtkunstwerk in höchst sinnlicher Qualität genießen können.

Literatur in vielen Facetten bietet also das diesjährige Programm, das wie in jedem Jahr von dem Lyriker und Prosa-Autor Christoph Leisten organisiert wird. Nicht nur bei Freunden der Lyrik dürfte das Programm auf großes Interesse stoßen: Auch der poetischen Erzählkunst wird ein gebührlicher Raum gewährt.

Der Eintritt zu alles Veranstaltungen ist frei; um einen freiwilligen Kostenbeitrag wird gebeten. – Das Gesamtprogramm der „Tage der Poesie“ ist detailliert im Internet anzusehen: www.tage-der-poesie.de.  Weiterführende Informationen auf Anfrage: info@christoph-leisten.de

Ein Projekt, mit einigen Herausforderungen für mich. Das Farbdesign habe ich in Creme, Honig und Rottönen gehalten. Die Besonderheit bei diesem Projekt waren die marokkanischen Stilelemente so zu verwenden, dass sie noch glaubwürdig in der Umgebung einer urbanen westlichen Großstadt wie Wien bestehen können.

Der marokkanische Stil hat die Richtung vorgegen. Es muß nicht immer Marmor sein….Terrazzo ist manchmal eine Möglichkeit….Spiegel an der linken Wand reflektieren die Fenster von der gegenüberliegenden Seite

die Fensterform wurde aus Syropor geschnitten und mit originalen marokkanischen Stoffen dekoriert.

viel Aufwand mit den Säulen, aber ich glaube es wahr die Mühe wert…..

Hinterbeleuchtung, wunderschöner Stuck,…..für Marokko allerdings sehr spärlich ausgestaltet……

die Möbel stammen aus Marokko.

das Entree bietet reichlich Platz für das Empfangen der Gäste

kaum zu glauben, was aus einem dunklen muffigen Keller entstehen kann…

Een aantal jaren geleden was ik in Marokko tijdens het Grote Feest van de Islam. Om precies te zijn in Ouarzazate.  De foto mag dan wel voor sommige (Christelijke?) medemensen confronterend zijn, maar de praktijk en het verhaal van dit feest zijn mooi (en eveneens deels christelijk). Wij zijn in Nederland niet gewend om zelf ons vee te slachten, daarvoor is de kloof tussen supermarkt en werkelijkheid te groot. In Ouarzazate vind een deel van de rituelen op straat plaats, je zou dit confronterend en onhygiënisch kunnen noemen. Maar daarentegen twijfel ik of het andere uiterste, ‘de complexe Nederlandse regelgeving voor hygiëne’, wel een nuttige bijdrage levert voor een realistisch beeld van eten. Ondanks deze verschillen, wens ik iedereen een fijn Slachtfeest toe!

Offerfeest in Ouarzazate

Een zoevende roadmovie van Marocco. Gedurende mijn afgelopen reizen in Marokko heb ik regelmatig beelden geschoten vanuit diverse vervoersmiddelen. Veel plezier met deze bloemlezing van reizende landschappen uit Marokko.Roadmovie

Geiten zijn behendig. Langs de kust van Marokko is dat goed te zien. Kleine kuddes geiten worden door hun herder het bos in gestuurd. De geiten klimmen met gemak hoog in de Aganiabomen. Aan de Arganiabomen zitten noten die gebruikt worden voor bijzondere olie en biologische cosmetica. Een leuk tafereel die de moeite waard is om voor te stoppen.

tja warten auf die ausreise,… warten auf die einreise. die kurzfassung könnte so lauten: man braucht ZEIT, ganz viiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiieeeel ZEIT. und geduld wäre auch nicht schlecht; oder gute nerven. wer letzteres nicht hat, dem empfehle ich ein haarfärbemittel mitzunehmen, damit man am tag nach der grenzüberquerung sämtliche graue haare, die dabei enstanden sind, wegretuschieren kann.

folgendes gilt zu beachten

1. früh losfahren. haben wir gemacht, ganz brav aufgestanden sind wir, um viertel vor neun standen wir schon in der schlange vor der grenze. wir hatten sogar noch glück: die beamten waren sogar anwesend. gleich mal gelbes formular ausfüllen (ich glaub, das war für die ausreise… bin mir grad nicht mehr sicher vor lauter ausfüllerei da…)

2. um 9uhr machen sie die gatter auf. a bissale darfst vorrollen mit deinem auto. aber nur wenige meter versteht sich.

3. einer von den übermotivierten beamten (aber immer noch super freundlich!!! hier ist kein eingestreuter sarkasmus zu finden!) erklärt dir dann, dass du mit den pässen des fahrers und des beifahrers vorlaufen und abgeben musst. unser beamte war echt der hit, hat mich gleich zu der richtigen türe begleitet und gemeint:

4. 30 min warten. (und achtung jetzt kommt der hammer an der ganzen sache!!!) warten heißt mit tausend anderen leuten vor einem kleinen fensterchen (marokkanern, touristen, schwarzafrikanern), hinter welchem zwei beamte sitzen und wie die irren stempeln, löcher in die luft zu starren… und zwar so lange BIS dein name aufgerufen wird. so. des is natürlich ur geil, wennst du NIX HÖRST (wer glaubt, da gibt’s mikrophone, der irrt gewaltig!!), NIX SIEHST, NULL TAU von dem geschehen an sich hast und NOCH DAZU an ausländischen namen hast. looooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooool. that’s fun!!!

5. ja. nach ca. 60 und nicht wie angekündigt 30 min latscht zrück zum auto, parkst es irgendwo. mit den ganzen papieren musst dann zu einem weiteren schalter, wo du die ausreisedingsbumssachen für das vehikel kriegst. stempel über stempel, diskussionen über diskussionen und natürlich formulare über formulare.

6. hast das erledigt, geht’s zum zoll. die fragen, schauen, fragen, schauen. aber recht harmlos (ich hatte schon angst um mein netbook) die ganze geschichte. im prinzip wollte der eine von uns schlussendlich ein handy geschenkt haben. immer cadeau, cadeau – da hilft nur blöd stellen, nett sein oder aber stylo herschenken – der tut’s in den meisten fällen

7. jetzt glaubst, du hast es überstanden. nooooooooooooope, weit gefehlt. jetzt steht ein weiterer beamter (sehr unfreundlich!) vor dir, weist dich in eine parkplatzlücke und schickt dich mit der carte grise und all den anderen papieren und passzeugs wieder in so ein häuschen, wost irgendwas mit den autozeugs erledigen musst. ich hab da nicht mehr so durchgeblickt, weil für’n fahrbaren untersatz der marcel zuständig war…

8. jetzt aber!!! es ist 13uhr mittag, ätzend heiß und du bist aus marokko draußen. fahrst los richtung niemandsland, da wo die minen anfangen . wegen dieser kurzen strecke wird ein tamtam gemacht, daweil ist des der totale witz. wer sich da ein guide nimmt (stehen zu hauf herum an der grenze und wollen sich selbst verkaufen), der schmeißt sein geld zum fenster raus.

du fahrst den fahrzeugen vor dir nach, oder halt, wennst sie verlierst, den spuren am weg. solltest halt nicht querfeldein fahren. wenn doch: gute fahrt! *g*

und das war schon alles – prinzipiell macht’s ur spaß. ich bin da im landy über die piste gefegt, ein gepolter war das wieder mal… aber cooooool! ich muss auch sagen, die strecke ist nicht nur rein von der fahrerei her total spannend, sondern da stehen hunderte autowracks herum, die das ganze nochmal gespenstischer erscheinen lassen. spannend halt :p

weiß nicht wieviel km das waren… aber da wir aufn emo immer bissi gewartet haben waren wir um viertel vor zwei an der mauretanischen grenze. gute 45 von a nach b gebraucht.

1. 3x darf der werte leser raten, was man nun macht? ach ne? warten? warten! außerdem lernt man inkompetente fahrer kennen, die sich vor einen in die schlange quetschen wollen und der ansicht sind ein minipkw sei stärker als ein landrover und ergo einfach mal dagegen fahren… (marcel ist so auszuckt, innerlich bin ich niederbrochen vor lauter lachen!) man muss ja alles mal ausprobiert haben nicht?!

bei einer solchen schlange empfehle ich marcel’s arabisch-cd’s von berlitz.. man kann zumindest ansatzweise versuchen die zeit sinnvoll zu nutzen

1. nach stunden befindet man sich in mauretanischem gebiet. schnell stellt man als frau fest: die erste frage eines grenzbeamten lautet: sind Sie verheiratet? oder andere varianten dieses satzes: ist das dein mann? ist das dein freund/dein verlobter? loool ich hab, während der marcel wieder mal mit den pässen losgejoggt ist, am ende mit einem von denen über kondome geredet. ja, auch lustig in so einem überhaupt nicht islamisch geprägten land. lol

eigentlich sollte an dieser stelle die rede vom zoll sein… die gucken rein, wollen wieder cadeau und gehen wieder. nix aufregendes. waren relativ freundlich – man merkt: anderes land, andere leute…

1. passkontrolle/visakontrolle. wer meint, die sind schneller, weil sies hier mim computer abtippen,… (in marokko prinzipiell in handschrift)… no way!!! ewigkeiten braucht des!

2. militärwisch unterzeichnen, dassd des auto in so und so vielen tagen (recht arbiträr des ganze, was die da reinschreiben…) aus r.i.m. wieder ausführst. dem beamten darfst gleich geld geben, sonst lässt er dich nicht mehr gehen.

3. autoversicherung abschließen – auch hier variiert der betrag. von 5euro bis 20 euro (oder mehr) ist alles drin. kommt einfach drauf an, wenst dawischt.

4. geld wechseln – irgendwo bei irgendeinem hans, der dich zu western union begleitet (weißt, da in der wüste findst a selber hin – so viel steht da nicht). auch hier hast nicht viel einfluss.. am besten nur das nötige wechseln,… gut aussteigen tust in den wenigsten fällen.

5. hast das alles überstanden bist hunde müde, hast kopfweh und willst einfach nur noch SCHLAFEN. davor musst aber noch nach nouadhibou – ein paar km heißts noch durchhalten! aber des geht easy auf asphaltierter straße

an größeren städten hat mauretanien nicht soooo viel zu bieten. nouadhibou und nouakchott san wohl die bekanntesten. auf dem weg in erstgenannte city haben wir gleich den längsten zug der welt erblickt: kohletransporter, der 2.3km lang ist – da schaust deppat, wennst das zum ersten mal siehst. für ein paar wenige personen ist auch platz – wennst im personenwagen kan platz mehr findst, kannst rein theoretisch auch am kohlehaufen mitfahren :p.

kurz drauf waren wir eh schon im zentrum, haben gleich an camping gefunden (chez ali, sehr sehr sauber… der chef zwar eigenartig… also ich bin nicht warm worden mit dem, aber bon… der camping war super – marcel, daniel und ich haben in so einem teppichlager geschlafen, quasi in freier natur. sieht man eh am foto wie’s genau ausgesehen hat. matratzen an matratzen waren im freien, zwar überdacht von einem riesenteppich, aber halt sonst nix, aneinandergereiht und mit deinem schlafsack hast halt drauf gechillt :p). uns wurde schnell bewusst, dass hier andere regeln als in marokko gelten. die leute sehen anders aus (gewänder, hautfarben,…), sie benehmen sich anders (verschlossen, die wenigsten lächeln) und geben dir, anders als die marokkaner, irgendwie das gefühl, dass du nicht willkommen bist. der rassismus greift hier extrem um sich – nicht nur, was uns angeht… die dortige dunkelschwarze bevölkerung hat wenig z lachen… ich war keine zwei/drei stunden dort und hab halt mit einem einheimischen geplaudert,…. der hat mir gleich erklärt wie die dinge hier laufen. je heller die haut, desto eher hast an job, desto eher bist du bestandteil des sozialen gefüges… wüste zustände hier…außerdem war das die erste stadt mit einem slumgebiet,… da sieht die welt dann schon anders aus.

nachdem wir die ersten eindrücke verarbeitet hatten, ging’s auf zur alltäglichen nahrungssuche. da ging’s mal wieder zu einer snackbar an der straße, denn da gibt’s die beste einheimische kost

beim heimweg waren wir quasi live dabei wie algerien den aufstieg in die weltmeisterschaft geschafft hat… ihr habt keine ahnung, was da abgangen ist in den straßen!!! ein gehupe und geschreie, ohrenbetäubend… aber die freude ansteckend. spätestens ab diesem moment wusste ich: ich MUSS nächstes jahr zum richtigen zeitpunkt in südafrika sein

Kilde: Klassekampen Av Åse Brandvold

Skal man tro medieomtalen av barnebortføringer de siste årene, er det stort sett fedre som bortfører barna til muslimske land. De siste to ukene har saken om barna til Khalid Skah og Anne Cecilie Hopstock til og med blitt gjenstand for en diplomatisk krise mellom Norge og Marokko.

Mens Norge anser bortføringen som ulovlig, mener Marokko at Skah hadde retten på sin side. I kveld vil Skah holde pressekonferanse i Marokkos hovedstad Rabat og legge fram det han hevder er bevis for at forholdet til barna er godt.

Slike saker hører imidlertid til sjeldenhetene. Tall Klassekampen har innhentet fra Justisdepartementet viser at det i de fleste tilfeller er mor som gjennomfører ulovlige barnebortføringer.

83 prosent av bortføringene fra utlandet til Norge i perioden 2006 til og med 1. august i år, ble gjennomført av mor. I tilfeller av ulovlig barnebortføring fra Norge til utlandet, er det 30 prosent flere fedre som begår ugjerningen, men også her er mor i flertall.

Flest fra Sverige

De fleste barnebortføringer både til og fra Norge foregår over riksgrensa til Sverige. Siden 2004 har Justisdepartementet registrert til sammen 23 slike saker.

Theres Berggren hos sivilrettslig avdeling i Det svenske Utriksdepartementets konsuläravdeling, sier til Klassekampen at barnebortføringssaker mellom Norge og Sverige har vært stabilt høyt i mange år, men at de det siste året har merket en økning. Norge og Sverige har undertegnet Haagkonvensjonen, i tillegg til en europeisk og en nordisk konvensjon mot barnebortføring. For tida jobber Berggren med fem barnebortføringssaker, fire av dem er ulovlige etter Haagkonvensjonen.

- I tre av tilfellene er barna bortført til Norge. Det fjerde tilfellet er barnet bortført til Sverige, sier Berggren til Klassekampen.

Hun legger til at i to av de tre sakene hvor barna er bortført til Norge, er det norsk mor som har bortført barnet til Sverige.

- Det er jo mange tilfeller hvor norske kvinner gifter seg med svenske menn, og da kan slikt skje, sier Berggren og sier hun har et godt samarbeid med det norske Justisdepartementet.

Haagkonvensjonen

NRK Brennpunkt viste mandag en dokumentar om barnebortføring hvor de hadde fulgt mye omtalte Anne Cecilie Hopstock fra Oslo, og ikke fullt så mye omtalte Stig Simonsen fra Narvik. Sistnevnte hadde kjempet i to år for å få datteren sin tilbake til Norge, etter at ekskona gjennomførte en ulovlig bortføring av deres felles datter til Ukraina.

For at en barnebortføring skal anses som ulovlig etter Haagkonvensjonen, må gjenværende forelder ha rett til foreldreansvar for barnet, og forelderen må ha utøvet foreldreansvar på tidspunktet for bortføringen.

I slike tilfeller heter det seg at barnet skal utleveres til gjenværende forelder med en gang, men det gjelder bare når Haagkonvensjonen er undertegnet. Verken Marokko eller Ukraina har undertegnet Haagkonvensjonen.

Heller ikke i tilfeller der begge land har undertegnet Haagkonvensjonen, er det alltid det ender med at barnet blir sendt tilbake til gjenværende forelder. I mange tilfeller ender det med en minnelig ordning mellom de to foreldrene om at barnet blir hos den som bortførte barnet. Da anses den ikke lenger som ulovlig.

Narvik-mannen valgte å gi etter presset fra sin ukrainske ekskone og kom fram til en slags ordning. Til Sommeråpent på NRK sier han at han reiste ned til Ukraina, men valgte å ikke hente hjem datteren med makt, selv om han etter norsk lov kunne ha gjort det.

- Jeg så at hun hadde et normalt liv. Hun fikk mat og hadde en venninne, som hun snakket med på mobiltelefon. Da ble jeg mer rolig. Det hadde gått så lang tid at det ville skade henne å rive henne opp på nytt. Det tror jeg ikke ville vært bra for henne, sa Simonsen mandag.

Til nrk.no sier en rådgiver for foreldre som har opplevd barnebortføring at det er viktig at myndighetene demonstrerer en massiv vilje til å hente bortførte barn hjem

Han får støtte fra krisepsykolog Atle Dyregrov.

- Det er viktig å få barn raskt ut av en så traumatisk situasjon som det barnebortføring kan være, sier Dyregrov til nrk.no

Published by: ABP World Group International Child Recovery Service

Visit our web site at: www.abpworld.com

Von Essaouira ging die Reise weiter nach Agadir. Dort waren wir in einem Hotel einquartiert. Abends gingen wir gut Essen und liefen Richtung Promenade, auf der Suche nach einer Bar in der es Alkohol zu trinken gab. Nach einer Stunde Irrgang durch Agadir hielten wir ein Taxi an und ließen uns zu einer Bar kutschieren. Dort bekamen wir endlich unseren Alkohol  . Am nächsten Tag ging die Fahrt weiter an der Kueste entlang in einen Nationalpark. Dort hatten wir einen tollen Campingplatz direkt am Meer mit einem ewig langen, menschenleeren Strand. Aber auf dem Weg dorthin nahmen wir  erstmal die falsche Piste und  mussten umdrehen, da sich mein Auto  auf der sandigen Piste eingegraben hat. Zwei Nächte verbrachten wir hier und gingen am  Strand spazieren, ruhten uns aus. Ich ging noch mit einem Mann vom Dorf fischen und abends gab dann frischen Fisch auf dem Grill. Es war wirklich ein schöner Platz.

Am zweiten Tag holte uns Hassan, ein Touristenführer ab, um uns den Nationalpark zu zeigen. Es gab viele Vögel, Wildschweine und importierte Oryxantilopen aus dem südlichen Afrika… Über sandige Pisten fuhren wir am Strand entlang zu einem kleinen Dorf und Sanddünen. Beim zurückfahren durfte Barbara auch  mal fahren und sie hat sich total gefreut , auf solchen Pisten ,mit einem solch tollen Auto ( Land Cruiser) fahren zu dürfen. Und das an einem Freitag den 13.

Nachmittags fuhren wir dann weiter gen Süden nach Sid n Ifi. Es ganz tolles ruhiges Städtchen direkt an einem tollen Strand. Die Leute waren hier überhaupt nicht aufdringlich und  mir hats hier richtig gut gefallen. Den französischen Rentner übrigens auch, denn der Campingplatz war voll von ihnen. Aber leider waren wir hier nur um zu übernachten, denn am nächsten Tag gings schon wieder weiter Richtung West Sahara. Die Fahrt war sehr schön. An Sanddünen, Salzseen, Bergen, Steinwüsten , Strände vorbei bis zu einem kleinen Örtchen, Tarafaya, an der Küste. Die Strassen wurden immer monotoner und die Strecken in die nachste Stadt immer groesser. Nach 10 Stunden Fahrt durch die West Sahara erreichten wir nicht das Ende der Welt, sondern Dakhla. Es gab viele Polizeikontrollen und alle wollten sie Kopien von unseren Paessen. Manch einer bettelte sogar nach Zigaretten.

Dakhla – Lonely Planet: Marrakesch is for Tourists und Dakhla is for Travellers. So war es auch. Der Campingplatz war voll von Overlandern aus Holland die eine Charity Rallye, Amsterdam – Dakar , machten. Ein Spanier kam auf uns zu und fragte uns ob wir ein Visum fuer Mauretanien haetten. Es muessen anscheinend einige Leute wieder zurueck nach Dakhla gekommen sein, da es an der mauretanischen Grenze keine Visas mehr ausgestellt werden. Visas gibts nur in Rabat und das liegt 2000 km noerdlich. Einer ist anscheinend mit einigen Paessen nach Rabat geflogen um Visas zu holen. Zum Glueck bleibt uns dieser Stress erspart, denn wir haben Visas. Auf dem Campingplatz war ausserdem noch ein Italiener der mit dem Motorrad unterwegs ist. Als Reisebegleitung hat er nen kleinen Affen dabei, der heute morgen schon fuer Chaos bei uns im Camp gesorgt hat. Wo der kleine wohl hingepackt wird bei der Fahrt das bleibt mir ein Raetsel.

Morgen gehts an die Grenze von Mauretanien. Das wird sicher ne lange Prozedur bis wir da durch sind.

Kilometerstand: 5750 km

Fotos http://picasaweb.google.de/Sempf1978/Marokko4#5404696788585840434

vorgestern ging’s also nach tarfaya – eine der dörfer, wo die ersten transsahara-fahrer aufeinandertreffen. ein ziemlich kleines nest, aber trotzdem bekannt und zwar war hier antoine saint-exupery tätig, flog seine flugzeuge. jedes dorf erzählt so seine geschichte.

ziemlich schnell haben wir das hotel bahja gefunden, vom lonely planet empfohlen. zu unserer begeisterung waren die zimmer um einiges billiger als im buch angegeben.

irgendwann…. in den letzten tagen muss das gewesen sein , habe ich folgende weisheit für ich entdeckt: lebe mit dem sand, sonst kannst dich gleich eingraben. lool. denn er ist überall. eben auch in hotels. logisch eigentlich. aber dran denken tut man davor nicht. und wenn dann die toilette sandverschmiert ist, was aussieht wie.. naja eh scho wissen, super duftet… dann kommt so richtiges afrika-fealing auf.

abgesehen davon, dass die zimmer zwar klein, aber echt süß waren (einfach halt.. aber sauber), habe ich noch dazu die beste tajine gegessen. der koch hat mich dann noch ziegenbutter probieren lassen – riecht wie kuhstall, schmeckt nach ziege. gewöhnungsbedürftig, mais guuuuut.

von mohamed, unserem kellner mit dem ich dann noch bis zwei uhr früh gequatscht habe, habe ich „gelernt“ wie man die tajine richtig isst . ok, klar, man isst hier mit der rechten hand. soweit war ich auch noch. und logisch,… ohne besteck. aber wie genau das geht so einfach ist das „nur-mit-den-fingern-essen“ nämlich gar nicht… wie ich festgestellt hab. für jeden bissen nimmt man ein stück brot; das brot ist mit besteck zu vergleichen – man nimmt die speise damit auf und voilà im mund ist sie. die kunst ist halt, dass des essen nicht vom mini-brotstück fällt.

hach, ich wollt gar nimma weg aus marokko. das land ist so toll, die leute ein traum mein herz schmerzte, als wir gestern über 10 stunden durch die wüste in die westsahara düsten, um nach dakhla zu kommen.

auch wenn man nur durch steine fährt, über steine fährt… felsen, die langsam und doch ganz plötzlich zu sand werden… könnte man meinen so eine fahrt ist öd. ist sie nicht. zwischen den steinen sitzt in der ärgsten hitze (für die leute hier ist winter darf man nicht vergessen!) ein tuareq, in seinen blauen farben; man erblickt männer an straßenrändern, die ihr auto im nichts parken, damit sie ihr gebet am boden der wüste sprechen können; freilaufende kamele und solche, die hinten angebunden auf der ablage eines minitrucks chillen, weil sie von a nach b transportiert werden (immer wieder ein bild für götter! riesenkamel kauend auf so am kleinen auto. was gibt’s besseres?); 3 spurige überlandstraßen – man fragt sich: wozu?? soooo viel verkehr ist ja nun auch wieder nicht looool. polizeikontrollen… manche interessiert unser pass wirklich, dann kann’s schon dauern, andere wollen nur an kuli haben oder wollen von sarah und mir nur wissen, ob wir single sind. tja. es waren auch die ersten polizisten mit maschinengewehren auf dieser strecke,… aber eigentlich alle freundlich. bis jetzt ist nix gewesen.;)

wir haben in tarfaya noch kopien unserer passports machen lassen…die gibt man bei den polizeikontrollen ab, damit’s schneller geht… sonst müssen die armen alles per hand abschreiben… die kopie erleichtert die sache für beiden parteien. unsere theorie ist ja, dass die daten gesammelt werden, damit in entführungsfällen gleich festgestellt werden kann, wer durch die kontrolle kam und wer nicht… machen schon an guten und harten job diese polizisten.. in voller montur (und nein, das ist kein t-shirt mit kurzer hose, sondern wunderschöne uniform in dunkelblau/weiß mit handschuhen, hemd,… brutal halt unter solchen klimat. verhältnissen)… sind sie immer wieder toll anzusehen

irgendwann am abend am camping angekommen und gleich festgstellt: haufen an transsahara-menschen . zehn sekunden später wussten wir auch gleich warum. viele von den campern warten bzw. machen station, da sie wieder in den norden müssen: mauretanien hat die einreisebestimmungen geändert. wennst kein visum im voraus hast (bis vor kurzem konntest es noch an der grenze kaufen), musst du den GANZEN weg zurück nach rabat, um dir dort eines ausstellen zu lassen! fuck it hard hatten wir glück!

jetzt heißt’s aber wirklich gas geben; marcel’s visum läuft ende november ab, bis gestern hätten wir’s einfach verlängern lassen an der grenze, wenn sich’s nicht ausgangen wär… aber jetzt schaut die welt wieder anders aus.

naja und jetzt? sind wir aufgestanden (wurden von einem affen begrüßt, der sarah’s milch am frühstückstisch geschlürft hat… anschließend hat er den marcel attackiert… blöde viecher da. noch dazu, wenn sie am campinghans gehören.. blöder touri, der des affenteil gekauft hat… wie sich später rausstellte…), gehen in die stadt, suchen die anmeldestelle für den konvoi, gehen frühstücken, machen nochmal passkopien und der tag is eh wieder vorbei.

p.s.: an dieser stelle mal sorry für das wilde deutsch. ich bin immer ur im stress und ich les die artikel auch nie nochmal durch. muss mich verteidigen: ich bin normalerweise gut in rechtschreibung, grammatik, syntax… (ja, könnt’s mal nachschlagen, was des heißt *gg*) – also sorry.