Nipp…shut up!!

Na ez olyan sorozat, ami nagyot változott a véleményem, amióta végignéztem a két szezont. Már elégé vegyes érzéseim vannak, leginkább a második évadra értem, de majd arra kitérek.

Ez egy horror, misztikus Visual Novel adaptáció, ami egy egész franchise szült magának. Persze kelet egy anime verzió is, az adaptációt ugyanazok csinálták, akik a Fate Stay Nigh-tot is.(nyugi, ez sokkal jobb sorozat)

Első évad plot: 1986-ban Hizawa nevű kis faluban játszódik a cselekmény. Pontosabban Júniusban, amikor a helyi fesztivál veszi kezdetét. Minden évben ilyenkor szoktak, különös gyilkosságok történni, ami elvileg Oyashiro átka. És éppenséggel Keichi és az osztálytársai körül bolyon az átok. A sorozat haladása során tudunk meg több infót, hogy mi is pontosabban ez a bizonyos átok.

Viszont a negyedik rész vége, azt sejteti, hogy máris befejeződik? Hát a megnézzük az ötödiket………az egész újrakezdődik? Ja, hát így a halad a sztori, csak minden újrakezdésnél más dolgok történnek, vagy csak másra koncentrálnak. Amúgy egész érdekes a sztori, még akkor is, ha nem mindenre kapunk választ az első évadra.

A szereplők…….elmennek. Csöppet laposak a karakterek, bár igaz ezzel a történetvezetéssel nem igazán lehet karakterfejlődést beletenni.(bár nem mindig kell, hogy egy dimenziósak ne legyenek) Szerencsére nem idegesítő egyik karakter sem, bár van néhány……fura khöm a doki khöm.

Persze, mivel horror cucc, ezért lehet számítani pár véres jelenetre. Őszintén szólva néha unalmasak egy idő után, de nagyon hozzák a sokkhatást. Szóval, ha nem bírod ezeket, talán jobb is, ha kihagyod. Ennek ellenére, van pár vicces jelenet…….amik nagyon bénák! Jó tudom, hogy néha kell a hangulatjavítás, de e-nélkül is meglettünk volna.(vagy, ha tényleg jók lenének)

Tálalás: a grafika elmegy. Az a gond, hogy néha a szereplők elégé röhejesnek néznek ki, ami elégé gázos. A zene felejtős. A Japán szinkronról nem tudok nyilatkozni, de belenéztem angolul is, amit halottam nem volt rossz. Az OP király, az ED nem érdekelt.

Kicsit túlértékelt, de szerintem egyszer érdemes megnézni. Az első évad alapján én 7.5 pontot adok.

Na a második évad a Kai. Na itt válik gázossá a helyzet. De előbb egy kis háttér sztori.

Szóval 2007-ben, amikor leakadták adni a második szezont, felütött egy kis botrány Japánban. Ha jól tudom egy lány ölte meg az apját, és emiatt a talán a sorozat a felelős.(ha mégse ez, akkor valaki javítson ki! Köszönöm!) A végeredmény: ki kelet venni a brutális részeket a második évadból. Ouch! Várjunk egy pillanatra! Nem ebben az évben ment, egy idióta hárem anime, aminek majdnem hentai feelingje volt és gyilkolással végződött? Úgy tűnik az okés!!(jó, az cenzúrázták azt az epizódot a TV-ben, de akkor is)

A Kai Rikara koncentrál. Mivel elégé spoileres az alap felállás, ezért kihagyom. Nem tudom, de mintha kevésbé izgis a plot. Nem az jelenti, hogy rossz, de valami itt hiányzik. Mondjuk pozitívum, hogy legalább itt világosabb, hogy mi folyik itt és a kérdések nagy része megválaszolódik.

A szereplők ebben, még rosszabbra sikerültek! Nem tudom, mi történt, de itt sokkal unalmasabbak a korábbi karakterek. Bár, ha jobban meggondolom, igazándiból a pszichopata megmozdulásuk, miatt voltak néhány emlékezetesek. Mivel ez nincsen, akkor miért ne dolgoztak rajtuk? Sőt, itt Rika talán idegesítőbb is lett, mert a panaszkodásai elérik a repetív szintet. Ja a meg új szereplő, abszolút fölösleges.

A viccek még mindig nem viccesek, sőt itt már bekerült néhány nagyon hülye jelenet (mondjuk az elsőben is voltak) és corny baromság is. De, jó!

A tálalás nagyjából ugyanaz, csak a grafika kicsit szebb. Az új OP is egész jó, az ED megint hidegen hagyott

Szóval ez már megint a gyengébb második évad esete. Kár érte. Erre 5.5 pontot adok.

És van egy harmadik OVA-s évad a Rei, de ez abbahagytam. Leginkább azért, mert semmi köze a korrabiakhoz, mert itt jötten rá, hogy már nem érdekel a sorozat.

És itt vége a is postnak. Szóval megérte-e? Nem tudom pontosan, mert az első évad egy kicsit túlértékelt, de azért még jó volt, a második nagyon közepes volt, a harmadik meg fölöslegesnek tűnik. Hogy meg akarod nézni döntsd el magad!

Megborzongtam ezektől..

Sem az egyes ember, sem az egész emberiség az idők folyamán nem lett sem okosabb, sem jobb, sem boldogabb, sem értelmesebb. Érettebb lett. Novalis mondja: “Az ember nem tesz egyebet, mint folyton hazatér.”

Hamvas Béla / Anthologia Humana – Ötezer Év Bölcsessége

online a teljes szöveg itt

Azt ígértem megmutatom neked egyszer, leírom. Itt az egyik titkod, amit már tudsz egy ideje:

Törd meg a szokásaidat, és csodákban lesz részed.

: )

Az utóbbi napokban végre volt egy kis nyugalmam, ezért pótolva régi hiányosságomat, megnéztem a Higurashi második szezonját. Ha nagyon stílusos akarnék lenni azt is mondhatnám, hogy viszonylag hamar kivégeztem.

Az alapszitut gondolom nem kell bemutatni, de azért a rend kedvéért egy-két mondatban mégis összefoglalom. Egy hegyekben fekvő, eldugott kis japán falu, Hinamizawa lakóit az utóbbi néhány évben rejtélyes gyilkosságsorozat tartja rettegésben. A júniusi nyári fesztivál, a Watanagashi után bizarr körülmények között elhalálozott ember(eke)t találnak, akik a környéken terjengő legendák szerint a helyi istenség, Oyashiro-sama áldozataivá váltak. Főszereplőink a falubeli iskola diákjai, akik minden esetben kulcsszerephez jutnak a történet alakulásában, amely egy bizonyos csúcspontot elérve újra és újra elölről ismétlődik.

Kezdjük is rögtön innen, ugyanis a dolog érdekessége éppen ebben a science-fictionökre gyakorta jellemző elemben rejlik. Megpróbálom valamennyire tisztázni a kérdést, hogy akkor hogy is van ez. Nem mintha bármiféle tudományos fejtegetésbe akarnék kezdeni, mindössze a saját sci-fis tapasztalatomat veszem alapul egy privát elmélet erejéig, aminek a gerincét az eddigi életem során látott 4 sorozatnyi Star Trek, 2 sorozatnyi Csillagkapu plusz az ezekből készült mozifilmek, valamint egyéb alkotások adják. A felsoroltakban alkalmazott megoldások meglehetősen “szabványosak”, így az ottani infók jelen anime esetén is sok kérdésre választ adhatnak.

Apropó kérdések. A Higurashi Kai-ban már korántsem találkozunk annyi titokkal és megválaszolatlan rejtéllyel mint az eredeti sorozatban. Szinte mindenre van elfogadható magyarázat, úgyhogy éppen ezért nem is annyira thrillernek / horrornak lehetne megjelölni az anime műfaját, hanem inkább bűnügyi / krimisorozatnak.

Az első szezonhoz hasonlóan fejezetekre osztott 24 epizód folyamán többnyire Furude Rika szemszögéből követhetjük nyomon az eseményeket, aki majdhogynem az alapköve az előttünk szép sorjában megjelenő létsíkoknak.

Itt utalok vissza tehát arra, amibe az előbb már belekezdtem: vajon párhuzamos univerzumokat járunk végig, vagy egy időhurokban ismétlődnek újra és újra az események? Az előbbi, párhuzamos világok elméletet látszik alátámasztani az, amit rögtön az első, visszatekintő epizódban látunk, hogy 20 év telt el a hinamizawai katasztrófa után és néhány túlélő szereplő a helyszínre visszatérve igyekszik felidézni a legfontosabb mozzanatokat.

Ugyanezt igazolhatják azok a kis különbségek, amelyekben eltérnek egymástól az egyes fejezetekben megjelenő valóságok. Itt van mindjárt példának Ooishi felügyelő esete, aki egyszer tisztára baromarcú módon viselkedik, máskor viszont együtt kártyázik a gyerekekkel és feltétel nélkül segít nekik. A harmadik argumentum Rika egyik jelenetben (vagy többen is?) való szóhasználata, az “ezen a világon lévő…”, bár az is lehet, hogy ez csak az egyszerűbb fogalmazás miatt szerepelt ilyen formán a mondatában.

A másik fő lehetőséget, az időhurok-elméletet szerintem jóval több tényező támasztja alá, de ez még korántsem jelenti, hogy a magammal folytatott vita eldőlt volna. Az ugyebár egyértelmű, hogy az egész ismétlődés a Watanagashi Fesztiválig eleve egyfajta “visszatekerésnek” tűnik, ráadásul a “játékidő” is minden egyes alkalommal közel azonos. Ugyanazok a szereplők, ugyanazon szerepben léteznek, legfeljebb a viselkedésükben mások. Ezen oldal legerősebb érve az, hogy időről időre minden főbb szereplő emlékszik valamilyen korábbi cselekedetére vagy eseményre, ami ugyebár, ha párhuzamos világokról van szó, kevésbé valószínű. Nem is beszélve arról, hogy a párhuzamos univerzumban is ugyanúgy telik az idő, vagyis valamiféle időugrásra minden esetben szükség van. Az utolsó még ide tartozó dolog, amit szintén Rika említ, hogy “mindenki fejlődik”, tehát tudat alatt az emberekben benne vannak a korábban elkövetett bűneik és ezért lehetőleg igyekeznek változtatni a végeredményen. Ez lehet az oka, hogy az előzőtől eltérően ebben a sorozatban az egyes emberek toleránsabb viselkedése már sokkal inkább növeli egy későbbi siker esélyét.

A harmadik – eddig még nem említett – tételt az összes világban állandóan jelenlévő tényezők adják, amiket inkább csak a teljesség kedvéért megemlítendő dolgoknak tartok. Eszerint mindig a Watanagashi éjszakáján történik gyilkosság, az áldozatok között mindig ott van Tomitake, Takano valamint Rika. Az ő halálát követően néhány órával a falu minden lakosa meghal egy különös, csak a szűk környéket sújtó – hivatalosan természeti katasztrófa során.

Ez utóbbi összefüggés nem véletlen, a Hinamizawa Szindrómának nevezett speciális helyi kórt a Furude család leszármazottjaként Rika tartja kordában és ha ő meghal, a falusiak 48 órán belül megtébolyodnak. Az illetékesek – hogy titokban tartsák a gyógyíthatatlan járványt, inkább megszabadulnak minden kellemetlenséget okozó bizonyítéktól, legyen az tárgy, vagy ember…

A betegségből ráadásul bizonyos politikai erők előnyt akarnak kovácsolni, és utasításuk szerint egy erre a célra felállított kutatási létesítményben titokban biológiai fegyvert kell készíteni a vírusból. Ezzel el is érkeztünk a történet főgonoszához (mert arra minden krimiben szükség van ), akit esetünkben az első ránézésre bájos ápolónő, a tragikus múltú Takano Miyo személyesít meg.

Szerencsére Takano-san egy borzasztó intelligens és a végletekig céltudatos nő, akár azt is mondhatnám, hogy az animés főgonoszok közül a kedvenceim egyikévé lépett elő. Örömteli (főleg a néző számára természetesen), hogy van “normális” indítéka a tetteire, ugyanis szeretett (mostoha)nagyapja kutatásait akarja elfogadtatni a világgal. Kár, hogy senki sem veszi komolyan a Hinamizawa Szindrómával kapcsolatos kutatásokat. Miyo olyannyira eltökélt elmélete bizonyítása érdekében, hogy az már-már az őrület hatását verdesi. Vagy csak a szindróma utolsó stádiumában bekövetkező paranoid gondolatok kínozzák…? Mindenesetre nincs egyedül, egy egész katonai szervezet sorakozik mögötte, ami tudvalevőleg eléggé megnehezíti, hogy bárki is összeakassza vele a bajszát. A végén – erőfeszítéseitől függetlenül – fájdalmas vereséget szenved, mert a politika jól megtermett szemétkupaca végül őt is maga alá temeti.

A hinamizawai gyilkosságok során vissza-visszatérő áldozati szerepe természetesen csak egy ügyesen megrendezett színjáték részét képezi, ami sajnos Tomitake esetében már nem mondható el. A kutatásait egyfajta szentségként tisztelő Miyo meggyőződése egyébként végig az, hogy Rika jelenti a kulcsot a paraziták irányítására és a kislány kegyetlen halála minden esetben ezen “nemes” cél elérését szolgálja. Hogy tette végül bármilyen eredménnyel járt-e, utólag sajnos  egyetlen esetben sem derül ki.

Már egész sokat írtam, de mintha valami kimaradt volna… Ja, igen, a párhuzam vagy a hurok problémája. Nos, az az igazság, hogy szerintem egyértelműen egyikre sem szavaznék, hanem talán a ‘hibrid időhurok’ megjelölést tartanám a legcélszerűbbnek. Igazság szerint úgy a legpontosabb a megállapítás, ha azt mondjuk, hogy a kettő egyfajta speciális keverékéről van szó. Vagy valami ilyesmi.

Beszéltünk már időugrásról, párhuzamos világokról, újjászületésről, csodákról. A gondolkodó sci-fi rajongónak előbb-utóbb bevillan egy igen lényeges kérdés: ki teszi ezt lehetővé? Mert az biztos, mindig áll valaki (vagy valami) a háttérben, aki (ami) valamilyen eszközzel / képességgel belenyúl a valóságba. Bravó, kedves olvasó, igazad van, tényleg van egy ilyen valaki. Méghozzá Rika eleinte szellemszerű, később valódi testet is öltött társa (barátja), Hanyuu.

Ő valójában egy helybéli istennő, aki látva a tragikus eseményeket szeretne változtatni rajtuk. Segítő szándéka sokáig kimerül a világ “resetelésében” és Rika rendszeres újjáélesztésében, hogy megmaradhasson korábbi életeiben szerzett emlékeinek legalább egy része. Hanyuu az egyetlen, aki megőriz minden emléket az előző világokból, de igyekszik lelkiismeretesen Rika tudomására hozni a szomorú tényeket.

Évszázadok óta tartó tevékenysége során megfogyatkozik az ereje, és ez veszélybe sodorja a további újraélesztéseket. Így a hosszú-hosszú ideje tartó folyamat (osszunk el csak 100 évet 2 héttel…) hamarosan végérvényes megszakadással fenyeget. Rikának minél előbb túl kell tehát lépnie fásult beletörődésén és elkeseredésén, hogy még időben le tudja győzni ellenségét.

Az ultimate megoldás természetesen az összefogásban rejlik, de még így is több valóság telik el, mire rájön, hogy mindenki (beleértve a rossz tapasztalatok miatt örökké pesszimista Hanyuut is) segítségére szükség van a sikerhez. A teljes igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a Kai szereplői a korábban is említett fejlődésük miatt már közel sem azok a fafejű, makacs és kegyetlen népek, mint annó az első sorozatban, és ez lényeges szerepet játszik abban, hogy az események végül mindenki számára szerencsés módon alakulnak.

A 2007-ben megjelent anime kevesebb fejezetet tartalmaz elődjénél, viszont cserébe több idő jut a karakterábrázolásra és a menekülési terv szövögetésére. Az események láncolata a rövid visszatekintéssel indul, majd Rika sors elleni – eleinte reménytelennek tűnő, később egyre ígéretesebb – küzdelmével folytatódik. Miyo története után a mindent eldöntő végső összecsapás zárja a sort.

Hogy még egy utolsót csavarjunk a dolgokon, az utolsó rész végén viszontláthatunk egy ismerőst alakot is:

Igaz, hogy az előbb tett állításomnak az aktualitása csak a most futó Umineko miatt érvényes, de így legalább már tudtam hova tenni a nénit.

Huh, mi van még? A megvalósítás véleményem szerint nem hagy különösebb kívánnivalót maga után. Az első szezon elnagyolt rajzolásának itt szerencsére nyoma sincs, minden szép, részletes. Hasonlóan igényesre sikerült a zene és a szinkron is.

Az igazat megvallva szerintem a végére már egy kicsit fáraszó a sok újrakezdés (még úgy is, hogy az első szezont már elég régen láttam), de örülök, hogy a történet egyértelmű, pozitív töltetű befejezést kapott. Való igaz, hogy közben egyes elemek már-már a meseszerűség határait súrolják (pl. Shionék megmenekülése vagy Akasaka verekedős akciója), de ettől függetlenül egész jó kis krimi kerekedett ki belőle. A szereplők közül egyedül Satokóval nem tudok megbékélni, hogy egészen őszinte legyek: rühellem. Számomra az egész lénye roppant idegesítően hat. Miyót viszont sajnáltam, még ha az élve belezés (ezt már látom a legújabb keresőszavaknál…XD) is az egyik kedvenc hobbija.

Nah, elég hosszan értekeztem, úgyhogy a következő, rokonszenves filmbéli gondolattal le is zárnám a bejegyzést:

“Ha valaki meg akarja változtatni a sorsot, akkor megváltoztatható.”

Értékelés: 4/5.

~nyipá!

[Megjegyzés: Az itt leírtak az én személyes véleményemet tartalmazzák amik szerintem semmiféle hivatalos magyarázatban nem szerepelnek! Kéretik ezek függvényében olvasni.]

Tegnap (vagy az előtt? Túl régen volt már, nem vagyok biztos benne) elhatároztam, hogy előkeresem a biciklimet a pincéből, ámde ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek első szóra hallatszik, hiszen szegény kétkerekűmet több mint egy éve nem láttam. Szerencsére viszonylag hamar rá is akadtam, aztán megbizonyosodtam felőle, hogy minden darabja megvan-e még. Első ránézésre a leeresztett gumin kívül semmi baja nem esett (második ránézésre sem). Ezt gyorsan orvosoltam… volna, de a pumpa mesébe illően viselkedett, azaz hol volt, hol nem volt. Tíz percig kutattam érte, mire megtaláltam. Persze a helyén volt, csak kicsit elcsúszott és nem szúrta ki a szememet (ennek mondjuk örülök, kiszúrt szemmel nehéz biciklizni). A pumpáról annyit kell tudni, hogy alapjáraton nem működik, csak amikor már a sok pumpáló mozdulattól kicsit bemelegedett kezd el működni, valószínűleg a benne lévő gumírozott membrán a ludas, nem is kell mondanom, ez sem egy mai darab.

Az út jól telt, az egyik barátommal mentünk moziba, a Transformers-t néztük meg. A film egész jó volt, és bár még mindig nem szárnyalta túl a kisiskolás szintet tartalmát tekintve, a látvány és a hangeffektek jók voltak. Mindenesetre az első résznél mérföldekkel jobban sikerült (mondjuk azt nem volt nehéz túlszárnyalni). Mire elindultunk már íccaka volt, de szerencsére a majdnem telihold elég fényt kölcsönzött a sötétebb útszakaszokon.

Elindulás után pár perccel egyedül maradtam, akivel jöttem ugyanis közel lakik a mozihoz, én meg persze kint Józsán, ami Debrecentől kb. 6 kilométerre fekszik. Ekkor hagytam el a hátsó lámpámat, még szerencse, hogy jó a fülem az ilyenekre. Utána mentem és legalább úgy örültem amikor megtaláltam, mint amikor Frodó visszakapta Samutól az egy gyűrűt. Azt viszont már nem mertem megkockáztatni, hogy újra visszarakjam a helyére, így a nadrágom hátuljára tűztem és úgy mentem hazáig. A városból kiérve rögtön elfogytak a lámpák persze, így csak a sajátomra hagyatkozhattam, aminek effektív bevilágítótávolsága pár méter volt csupán, azaz gyakorlatilag nem láttam semmit. Aztán valami nagyon fura dolog történt…

A lámpákat magam mögött hagyva hirtelen kihalt a táj. Bár az autóút mellett jöttem végig egyetlen autó sem járt arra 10 percig (vagy pár óráig? Már nem tudom) annak ellenére, hogy ez egy forgalmasabb útszakasz, ráadásul síri csend honolt a tájra. Aztán azt éreztem, hogy egyre nehezebb hajtani a biciklit. Hogy a fáradtságtól volt-e vagy valami mástól, hát fogalmam sincs. De az biztos, hogy valami derengő fényt láttam a tőlem balra elterülő kukoricamezőben. Sajnos a fényforrást eltakarták maguk a növények. A legfurcsább az volt, hogy amint elhagytam a mezőt újra tudtam normálisan tekerni, és hazáig szinte száguldottam, mivelhogy egyáltalán nem éreztem fáradtságot (Nem, nem azért mert féltem, a mező után nem sokkal újra voltak lámpák).

“Reality is a dream… dream is a reality.”

Akinek tetszett a 2006-os G-9 című anime, annak ma jó napja van. Ebben a posztban ugyanis egy ahhoz nagyon hasonló alkotás bemutatása következik, ami bár teljesen másról szól (és 2007-es), sok tekintetben mégis a sci-fis elődre emlékeztet.

A cím ne legyen megtévesztő, rögtön az elején leszögezném, hogy semmi köze sincs az Air openingjéhez.

A 34 perces OVA megoldásaiban szinte azonos a G-9-cel és bár ugyanazon stúdiók gondozásában készült, az alkotók teljesen mások. A rajzolás nem annyira mangaszerű, hanem inkább festményekre emlékeztetően színes.

Az animáció viszont itt is egészen minimális, a már ismert kameramozgásokkal (és zoomolással) érik el főként, hogy ne csak szimpla állóképeket lássunk.

A zene nagyon szép lett, alapjában véve elég melankolikus, ami jól illik a filmhez. A gyakran megszólaló zongora hangja minden jelenetnek egyedi, kissé szomorkás hangulatot kölcsönöz, “hagyományosabb” zenéket inkább csak a feszültséggel teli részekhez alkalmaztak.

A szinkront ebben az esetben is külön ki kell emelni, az átlagosnál fontosabb szerepe miatt. A karaktereket megszólaltató seiyuuk nagyszerű munkát végeztek, a hangok tökéletesek, hogy úgy mondjam, kellemesen szólnak. A főszereplő narrációja kicsit a She and Her Cat macskájára emlékeztetett, nyugodt hangszínben meséli el a történet vonatkozó részleteit.

Történet. Szándékosan hagytam a végére, mert azzal egy picit még én is bajban vagyok. Nem tudom más hogy van (lesz) vele, de szerintem elég bonyolult lett, ami egyébként egyáltalán nem baj, de nem biztos, hogy mindenki könnyen meg tudja majd emészteni.

Mindent én sem feltétlenül értettem, ezért ezen bejegyzés keretén belül megpróbálom egyúttal magamnak is összerakni a dolgokat.

Szóval, a nagyjából a múlt század közepe táján elkezdődő sztori főszereplője egy fiatal fiú (a nevét nem tudjuk meg), aki családjával egy városban él.

Minden egyes nap ugyanarra jár haza, ám egyszer egy útra felfestett nyíl nyomán elindulva ismeretlen irányba fordul. Egy keskeny sikátoron áthaladva egy addig sosem látott városrészbe vetődik, de szerencsétlenségére hamarosan elered az eső, és mivel nem akar nagyon megázni, elhatározza, hogy inkább hazatér.

Ekkor az egyik kapualjban meglát egy lányt, aki magához hívja és beviszi a házukba az eső elől.

A vele egykorúnak látszó leányzó igazi szépség, nem csoda hát, hogy a fiú a szótlanul egymás mellett töltött várakozás alatt halálosan beleszeret.

Az eső elálltával a fiúnak természetesen haza kell mennie de búcsújukkor mindketten kifejezik abbéli vágyukat, hogy később újra találkozzanak.

A lánynak van egy kis madara, amelynek egy tollát odaadja a fiúnak, mondván, ha mindig magánál tartja, akkor biztosan látják még egymást.

A fiú hazamegy, de másnap hiába próbál visszatalálni a házhoz, nem leli a helyes irányt. Hiába követi a nyilakat, hiába barangolja be hosszú napokon át az egész várost, nem találkozik többet a szeretett lánnyal, akinek még a nevét sem tudja.

Telnek-múlnak az évek, a fiú idővel elhagyja szülővárosát és máshol próbál boldogulni. Miközben felnő, szép lassan elfelejti ifjúkori fellángolását.

50 év múltán tér csak vissza a városba, ami azonban már idegen lett a számára.

Bolyongása közben az egykori nyomdához vetődik, aminek a helyén most ásványvíz-palackozó üzem működik.

Az ajtóban álló öregasszony közli vele, hogy ők nem adnak el kis tételben vizet, forduljon máshová ha szomjas. Mond még neki néhány furcsaságot…

…amikor azonban váratlan dolog történik. Megjelenik egy lány, akit meglátva a férfi ott helyben elfelejti nemcsak szomjúságát, hanem minden más gondját-baját is…

Főszereplőnk újra fiatal lesz (legalábbis lélekben) és mindketten örülnek a viszontlátásnak. Örök boldogságuknak azonban van egy feltétele…

A fiú szivárványszerű, elzárt álmát kell visszajuttatniuk az égre. Ehhez mindkettejüknek el kell mesélniük egy történetet az álomban szereplő közös emlékeikből, amely a szivárvány egy színével kapcsolatos. Ettől aztán megtörik a kettejüket elválasztó varázslat és ők ketten örökké együtt maradhatnak (én legalábbis így értelmezem).

7 szín – 7 történet. Van közöttük örömteli, nyugodt, szomorú, fájdalmas és félelmetes is.

Rövidre fogva, a mesélés végül nem jár sikerrel és a fiú ismét felnőttként eszmél fel. Álmot látott volna volt csupán?

Bánatában, hogy már soha nem láthatja viszont szerelmét, eszébe jut a madártoll, amit egykor tőle kapott és amit azóta is gondosan őriz.

Úgy tűnik az álom végül mégis valóra válik, mert ebben a pillanatban megjelenik előtte a lány és bár nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal sem a valóságban járunk, mégis happy enddel ér véget az anime. A szerelmesek együtt maradhatnak.

És így a végén visszautalnék az alcímre, vagyis, hogy ez az egész akkor most álom volt vagy valóság? Szerintem ez az, amit nekünk, nézőknek kell eldöntenünk.

Ezt a filmet mindazoknak ajánlom, akik szeretik az érdekességeket, akiket meg tud érinteni egy-egy anime hangulata, mert ez az alkotás azon ritka művek sorába tartozik, amelyek képesek ilyen érzelmeket kelteni.

Értékelés: 5.

A fiatalok között él egy legenda: szerintük az éjszakai város sötét utcáin démonok szedik gyanútlan áldozataikat, akik kivétel nélkül a gyerekek közül kerülnek ki.

Ők a bújócska egy fajtáját játsszák, amihez speciális feltételeknek kell teljesülniük, de a várható élmény állítólag megéri a fáradságot.

Szereplőink is végigcsinálják a procedúrát; rókaálarcot vesznek, követik a szisztematikusan kigyulladó neonfényeket és a bizarr kirakós végén megérkeznek a térre, ahol elvileg heten részesülhetnek a jóból, azaz vehetnek részt az igazi játékban.

Esetünkben kivételesen 8 jelentkező nyer bebocsátást, akik négy csapatot alkotnak:

Nagypofájú dagi gyerek és társai,

egy nem túl bőbeszédű ikerpár,

két átlagfiú

és egy lány.

Ennek egyébként nincs különösebb jelentősége; a végeredmény tekintetében teljességgel érdektelen a résztvevők szortírozása, viszont az aktuális jelenet eseményei mindig egy-egy fókuszban lévő csapattal történnek.

A srácok tehát belépnek az előttük megnyíló kapun, amivel kezdetét veszi a nem mindennapi rémálom…

Nagypofájúék reményeivel ellentétben ugyanis a mondabeli démonok igenis léteznek, és tényleg a bújócskázó gyerekekre vadásznak.

Míg a többiek össze-vissza bolyonganak, megismerjük a két átlaggyerek alkotta főszereplőpáros céljait. Hikora a húgát keresi, aki korábban szintén részt vett a játékban, de közben rejtélyes módon nyoma veszett. Bátyja és annak barátja remélik, hogy megtalálják a lányt és egyúttal felderítik a titokzatos eltűnések okát is.

A démonok ezalatt összeszedik magukat és támadásba lendülve módszeresen elkezdik ritkítani az ifjúságot.

A végére már csak Hikoráék maradnak állva, akikhez hamarosan a magányos lány is csatlakozik, hogy mutassa nekik az utat. Céljukhoz érve azonban hőseinket nem várt meglepetés éri: játszótársuk csapdába csalta őket, lévén, hogy maga is démon.

Kiderül, hogy a szörnyek arra használják az elrabolt gyerekeket, hogy a belőlük kinyert energiával időről időre még  fényesebbé tegyék a kivilágított várost.

A démon (elméletileg az eltűnt kishúg) végül átadja saját maszkját a magára maradt Hikorának, mivel mostantól ő veszi át a helyét.

A játék pedig folytatódik… örökkön örökké.

Ahhoz képest, hogy csak kb. 25 perces ez a kis thriller, egész sok minden belefért. Természetesen több dologról csak felületesen esik szó, de szerintem ehhez az időtartamhoz elég tartalmasra sikeredett a történet. A maszkban járkáló szereplők csak fokozzák a sötétség (és a démonok) miatt már amúgy is meglévő feszültséget, amit mindvégig sikerül fenntartaniuk.
A szörnyek talán egy kicsivel lehettek volna félelmetesebbek, bár ezen nézetemmel a gyengébb idegzetűek bizonyára kevésbé értenek egyet.

A grafika szépre sikerült, full CG az egész anime, a mozgások külön dicséretet érdemelnek, annyira életszerűen és részletesen lettek ábrázolva.

A zene is kellően sejtelmes, a “hagyományos” ősi mitológiai alakjukban megjelenő démonokat autentikus hangszerek, pl. dob megszólaltatásával festik alá.

Egy kisebbfajta éjszakai borzongásra vágyók máris belekezdhetnek.

Értékelés: 4.

Dráma, misztikum, Tarou…

TÖRTÉNET

Komori Tarou egy átlagos fiú, azt leszámítva, hogy kis korában a nővérével együtt elrabolták, és a nővére meg is halt.

A régi rossz emlékek álmok formájában kísértik Tarout, már hosszú évek óta. Egyik nap új pszichológus érkezik az iskolába, aki Tarout fogja kezelni.

Az iskolában megismerkedik egy fiúval, Nakajima Masayuki-val, aki valamiért a barátja szeretne lenni. A későbbiekben kiderül, hogy Masayuki látta leugrani a régi iskolája tetejéről, az egyik fiút, akit mindig bántottak. Az apja a Biotech cégnek a vezetője és senki sem tudja, hogy vajon mit dolgozhat.

Ogami Makoto, Tarou egyik rokona, nincsenek túl jóban. Makoto apja, Tarou-ék elrablása után öngyilkos lett, és Makoto végignézte – ezért vannak a családjukban különböző elképzelések arról, hogy Makoto apjának talán valami köze volt a történtekhez.

A 3 fiú elmegy a régi kórházhoz (ahová Tarout és a nővérét vitték), ahol először élik át a: testük elhagyását. Ez után egyre többször történik ez meg, és ilyenkor csak Miyako (a pap lánya) látja őket és egy idegen férfi.
Tarou elszánta keresi a nővérét, most már abban a szellemvilágban is ahová eljutottak (már nem csak az álmaiban kutat).

VÉLEMÉNY

Szép grafika, jó zene és néhol vontatott történet (ami mellesleg nem rossz). Mindegyik fiú átmegy jellemfejlődésen, ami eléggé feldobja az animét. Meg persze a nagy titkok, amikből van éppen elég.
A végére mindenre választ kapunk…

Jányanon ajánlására nemrég én is feltúrtam a polcot ezért a filmért…

Meg kell hogy mondjam, érdekes élmény volt (mármint a film, nem a polcfeltúrás XD), de mindenképpen pozitív benyomásokkal gazdagodtam a közel 35 perces alkotás láttán. Az “open your mind” alcím egyébként nagyon találóan készít fel minket a várható ingerekre.

Az első dolog amit megemlítenék, hogy jelen esetben nem egy klasszikus értelemben vett animéről van szó, az alkotás engem első ránézésre leginkább egy nagyon igényes scene demóra emlékeztetett. A rendezői feladatokat Mamoru Oshii látta el, a zene pedig Kenji Kawaii munkája. Azt hiszem ez már elöljáróban sok mindent elárul a minőségről.

A “történet” három fő fejezete (Sho-ho, Hyakkin, Ku-nu) egyfajta folytonosságot alkotva követi egymást, amelyek  így szoros kapcsolatban állnak. A központi elem szinte végig a természet, amelynek időnként meghökkentő külsejű képviselői mindenhol aktív részesei az idézőjelben vett cselekménynek. Ezt amúgy azért csak képletesen kell érteni, mert nem a megszokott keretek között zajlik: az egész film egyfajta külső szemlélőként tett utazásnak tekinthető, amelynek során a készítők egy különös világba kalauzolják el a nézőt, ahol felváltva a víz, a föld és a levegő a meghatározó helyszínek.

A vége felé kvázi megszakítva az idillt, megjelenik az emberi génmanipulációra történő utalás, ami a korábbi kreatúrák létére is azonnali magyarázatként szolgál. A 2005-ös megjelenési dátumot elnézve ez nem is akkora meglepetés, hiszen nagyjából akkortájt merült fel viszonylag komolyabban az emberi klónozás lehetősége a tudományos körökben.

Különösen fontos megemlíteni, hogy a filmben a látvány, a hangeffektek és a zene együtt alkotnak egy kerek egészet. Ez hozza létre azt a technikát, amire talán a ‘hangulatunkkal való játszás’ kifejezés illik a legjobban.

A történet konklúziója valószínűleg az, hogy ne avatkozzunk olyasmibe ami eredendően nem a mi dolgunk. Ami a természet feladata, azt hagyjuk meg a természetnek. Talán erre igyekszik a leghangsúlyosabban felhívni a figyelmet a rendező.

Végezetül ezen kiváló zenés filmet (drámát?) mindazoknak ajánlanám akik szeretik az érdekességeket és néhanapján egy kis ínyencségre vágynak, ami nem szükségképpen animét jelent.

Jányanonnak pedig köszönöm az ajánlást!

A címben szereplő “káosz” szó kiválóan jellemzi az animét. Pontosabban csak az elejét, mert a végére sajnos kitisztulnak annyira a dolgok, hogy teljesen lerontsák a bonyolultnak induló képletet.

Nishijou Takumi különös figura. Az animék főszereplőire általában jellemző “átlagos” szó ez esetben nem állja meg a helyét, ugyanis a csóka egy igazi otaku, a szó valódi, negatív értelmében.

Napjait többnyire egy emeletes ház tetején található konténerben tengeti, ahol mindössze számítógépe és animefigurái jelentik számára a társaságot.

Iskolába csak ritkán jár (teljesen igaza van…) mivel irtózik a való világtól és csak a játékok meg a chatszobák virtuális terében érzi igazán otthon magát.

Szemmel láthatóan szüleinek sem hiányzik, egyedül húga, Nanami keresi fel néha, de őt igyekszik hamar lerázni.

Egy napon chatelés közben egy bizonyos Shogun nevű beszélgetőtársa az ún. Új Generáció Őrület jegyében elkövetett bizarr gyilkosságokról küld neki képeket.

A probléma mindössze az, hogy a fotókkal kapcsolatban sok olyan tény kerül napvilágra, amelyek túlmutatnak Shogun véletlen szemtanú/egyszerű megfigyelő szerepén. Takumi már ettől is elég kényelmetlenül érzi magát, de amikor kiderül, hogy a brutális gyilkosságok elkövetője korábban sosem látott osztálytársa és állítólagos gyerekkori barátja egy Rimi nevű lány, teljesen kiborul.

Főleg, mivel ez a bizonyos Rimi az iskolában mindig az ártatlan angyalt adja, aki az égvilágon semmiről sem tud.

A Takumi-t már régóta gyötrő látomások idővel egyre gyakoribbak és egyre véresebbek lesznek, Shogun újabb és újabb gyilkosságok képeivel traktálja a halálfélelemtől egyre inkább pánikba eső fiút, akiről már mi sem tudjuk eldönteni, vajon normális-e.

A kérdés természetesen nem csak minket foglalkoztat, hanem az érintettet is, akire az idők során különböző okokból egyre többen felfigyelnek.

A rendőrség mellett egy félénkforma lány is igyekszik Takumi bizalmába férkőzni, némi “előjáték” után pedig felfedi előtte gyanúját, amelyet bizonyítékokkal is alátámaszt: szerinte a fiú kettős személyiség; egyszer retard lógós középiskolás, máskor a könyörtelen gyilkos, Shogun.

Mi a káosz, ha nem ez?

És még koránt sincs vége. Takumi ugyanis időről időre furcsa, más emberek számára láthatatlan, böszme nagy kardokkal szaladgáló lányokkal fut össze, akik amellett, hogy viszonylag közömbösek iránta, az ún. Di-Sword-je (a böszme nagy kard “hivatalos” neve) megtalálására buzdítják, mert szerintük neki is van olyanja.

Szerencsétlen gyerek persze örülne egy ilyen kúlos kardnak (ki nem, ha épp egy sorozatgyilkos üldözi?) de halvány gőze sincs, hogy hol kéne keresnie.

Ekképpen folydogál az anime a maga kis medrében, de mikor már pont rámondanánk, hogy milyen király egy sorozatot nézünk, kitisztul a dolog és ezzel párhuzamosan a probléma is leegyszerűsödik. A megjelenő főgonosz tudós mind-control-járól szól az egész.

Bazz. Ez azért már túlságosan is egyszerű, nem?

Kiderül, hogy a kardos kislányok és Takumi is ún. Gigalomaniac-ok, akik képesek a képzeletükkel valóságos tárgyakat létrehozni.

A tudós a hataloméhes Nozomi vállalatcsoportnál egyszerűen lemásolta a Gigalomaniac-ok képességeit és sikerét bizonyítandó, az ebből származó látomásokkal bombázza Tokió mit sem sejtő lakosságát.

Az érdekesség az, hogy a Noah II nevű szerkezet megépítése Takumi egy régi, gyerekkori rajzában szereplő matematikai képlet alapján vált lehetővé.

Rimi – aki egyébként nem gyikos – igyekszik jóban lenni Takumi-val. Ennek jegyében és mert kényszerhelyzetbe kerül, elárulja a nagy titkot: a fiú léte és környezete is csupán egy kitalált és részletesen kidolgozott illúzió.

Mivel a sorozat csak 12 részes, Takumi szenvedéseit és nyavajgását nem lehetett a végtelenségig húzni. Így aztán szerencsére főhősünk ettől az utolsó infótól rendesen be is sokall és megálljt parancsol a további zűrzavarnak.

Ekkor váratlanul megjelenik előtte a titokzatos Shogun és elárulja Takuminak, hogy valójában ő az igazi Nishijou Takumi, az általunk ismert csávó csak az ő Gigalomaniac-i szüleménye.

Szépen elmagyarázza neki a dolgokat, meg, hogy most rajta a sor: pusztítsa el a Noah II-t, megfékezve ezzel a megalomániás tudóst világuralmi terveinek megvalósításában.

Taku saját terve azonban némileg eltér ettől: önmagáért akar harcolni és persze, hogy kiszabadítsa a tudós által elrabolt Rimi-t, akibe időközben beleszeretett. Mikor végül tisztázza magában a dolgokat, megjelenik saját Di-Sword-je is.

Lehet menni kaszálni.

Takki felébredésével az aszalt szilvának meg kell halnia (ez valamiféle szabály lehet az animékben, hogy mindenki csak egy példányban létezhet ), úgyhogy most már semmi sem állhat főszereplőnk útjába egójáért folytatott epikus küzdelmében.

A végkifejlet aztán (ha még lehet fokozni) minden képzeletet alulmúl. Takumi szenved egy sort a ráküldött megtévesztő illúzióktól, de Rimi hangja még időben visszahozza a valóságba. A kint összegyűlt harcoslányok átadják neki erejüket (akárcsak a Sailor Moon-ban) és így végül egy ultimate támadással lazán legyakja a főgonoszt.

Konyec.

Összegzés

Amilyen izgalmasan indult a sorozat, olyan érdektelen lett a vége. Ez az egyszerű agyturkáló/manipuláló vonal szerintem túlságosan kiszámíthatóvá tette a történetet, a befejezés pedig már csak ezért is abszolút szar lett.

Takumi amilyen egy lúzer pöcs volt, annyira tökös lett a végére, lányokra gyakorolt vonzereje már-már Casanova-i nagyságokba emelte. (Ja, kérem egy ekkora karddal lehet is kompenzálni… )

A látvány összességében szép lett, a zene közepes, a szinkron elmegy. Egyszer megnézős.

Értékelés: gyenge 3-mas alá.

P.S.: A játékra viszont kíváncsi lennék, mert ennél csak jobb lehet…

2009 első ismertetője…

Az anime műfajának megjelölésére az “ifjúsági misztikus sorozat” kifejezést használnám, lévén, hogy ez írja körül a legtalálóbban a témát.

Isozaki Ran egy átlagos középiskolás lány, aki igazán semmilyen szempontból nem mondható kirívónak vidéki kisvárosi környezetéből.

Szerető családi légkör veszi körül, amelyet kellően bohém szülei (anyukája például horrorregényeket ír) és bátyja folyamatosan fenntartanak.

Természetesen meg kell említeni a “kötelező” gyerekkori jóbarátot/osztálytársat is, aki esetünkben az Ayase Rui névre hallgat és már tizenvalahány éve kénytelen elviselni (na jó, annyira azért nem esik nehezére) folyton rajta lógó főhősünket.

Idáig semmi újdonság.

Egy nap azonban valamilyen titokzatos behatásra Ran felismeri, hogy van egy különleges képessége, amelynek segítségével hallhatja mások gondolatait és betekinthet az emberek emlékeibe is, ha fizikai kapcsolatba lép velük, azaz hozzájuk ér. Egyszerűen megfogalmazva: telepata lett.

A dolog először még érdekes, ám amikor Naha Midori személyében új osztálytársat kapnak, némileg megváltozik a helyzet. Midori ugyanis hasonló képességgel rendelkezik, csak ő már gyerekkora óta tudja használni. Ennek köszönhetően azonban az emberek – beleértve a családját is – félnek tőle és lehetőleg messzire elkerülik. Ezért él jelenleg is egyedül.

Midori biztosítja Ran-t, hogy rá is hasonló sors vár és néhány példával már-már alátámasztani is látszik az elméletet.

A vidám természetű és kiegyensúlyozott lányt azonban nem könnyű kétségbeesésbe taszítani, és képletesen értve felveszi a harcot Midori ellen. Az ellenségeskedésük azonban nem tart sokáig.

Egy közös ellenség, a nehéz sorsa miatt megkeseredett, szintén telepata tanárnőjük elleni fellépés aztán összekovácsolja a két lányt, akik végül barátok lesznek.

Ettől kezdve a mindenbe beavatott Rui-val és Ran bátyjával, Rin-nel közösen mindenféle izgalmas természetfeletti rejtély után kutatnak szerte a környéken, melyekhez többségében elengedhetetlen a lányok telepatikus erejének alkalmazása.

Az egyes “ügyek” általában két epizódot töltenek ki, a 26 rész alatt számos szellemmel, gonosz lélekkel és ártó izével találkoznak, amelyekkel aztán igyekeznek zöld ágra vergődni. Ez főként a megértésüket, megnyugtatásukat és a lelki békéjük visszanyeréséhez való segítségnyújtást jelenti.

A sorozat erőszakfaktora meglehetősen alacsony, Ran és barátai többnyire el tudnak bánni a kellemetlenkedőkkel, legyen az spirituális vagy valóságos személy. Végszükség esetén – Midori nagy örömére (mivel fülig bele van esve) – Rin-t hívják segítségül, aki mackós alkatának és judós hátterének köszönhetően a nehézfiúk ellen is jól beválik.

A sorozat befejezése nekem nem igazán tetszett, mert szvsz. eléggé fantáziátlanra sikerült. Amúgy a Kyouran Kazoku Nikki-ben lényegében már szerepeltek ugyanezek az elemek, így a megoldás újdonságtartalma már csak ezért sem volt valami nagy.

Zárójelben jegyzem csak meg, hogy ha valaki ismeri a Star Trek: The Next Generation-t, az már ott is egy az egyben találkozhatott az ötlettel: a főszereplők egy magasabb szintű, god-like being törvényszéke elé állnak, hogy feleljenek az emberiség által elkövetett bűnökért. A tét: fennmaradás, vagy a civilizáció pusztulása. WTF?

Esetünkben én ezt túlzottan nagyszabású gondolatnak tartom (szar megvalósítással). Valami egyszerűbb és a sorozat szelleméhez jobban illeszkedő befejezéssel sokkal inkább kibékültem volna. Na mindegy.

A grafika a ‘90-es évek “klasszikus” dizájnját idézi, ám maximálisan megfelel korunk elvárásainak is. Szép, színes, világot és letisztult vonalvezetést valósítottak meg a készítők. Igényes munka.

A zene ezzel szemben sajnos elég középszerű lett, az OP/ED nekem nem igazán jött be, a BGM-ekkel viszont meg voltam elégedve.

A szinkronról általában jó véleménnyel szoktam lenni; itt sincs ez másként, azonban van egy kivétel. Ha valaki látta a sorozatot, akkor szerintem már ki is találhatta, hogy kire gondolok. Rui hangja ugyanis valami olyan szinten irritált, hogy ahányszor meghallottam, kirázott a hideg a természetellenes hangzásától. Lehet, hogy csak én nem bírtam, de én aztán nagyon nem.

Félretéve a problémázást elmondható, hogy a Telepathy Shoujo Ran egy viszonylag nézhető, igényes megvalósítású, fiataloknak készült sorozat, és ha az ember egy kicsit ki akar kapcsolódni – meg persze szereti az ilyen jellegű ifjúsági misztikus filmeket – akkor bátran tegyen vele egy próbát. Aztán vagy bejön, vagy nem.

Azért előre szólok, hogy aki egetrengető pörgős és látványos akciót vár, netán vágóhidakat is megszégyenítő vérfürdőt, esetleg hiányos öltözetben szaladgáló, telt idomú harcoslányok nagy számban való felvonultatására áhítozik, az nem itt fogja megtalálni a számítását.

Értékelés: egy kisebbfajta 4-est megérdemel.

Drámai, néhol vicces, bonyolult, misztikus, látni kell és megszeretni.

TÖRTÉNET
Spoiler!

Van egy lány (Kamio Misuzu) akinek a világ összes szenvedését el kell viselnie, ami különleges következményekkel jár: soha nem lehet boldog és soha nem kerülhet senkihez se közel (ez abban nyilvánul meg, hogy ha túl közel kerül valakihez akkor síró roham tör rá).

És ezek mellé társulnak az álmok amik eleinte boldogak majd egyre fájdalmasabbak. Misuzu, egy régen élt Yokujinak Kannanak a reinkarnációja. Kannat régen a szerzetesek megátkozták így mindegyik reinkarnációja halálra ítéltetett és az õ álmait látja. De Misuzu az egyik nyár kezdetén (az utolsó nyárról szól a történet) elhatározza, hogy ez a nyár más lesz mint a többi mert nem lesz egyedül és barátokat fog szerezni. De sajnos az iskolában nem sikerül neki, de amikor kijön a megszokott helyére, hogy megnézze az óceánt.

Találkozik Yukito-val aki egy vándor és bábjátékkal keresi minden napi kenyerét (vagy éhezik).

Misuzu felajánlja neki, hogy jöjjön el hozzá enni és lakjon ott, elõször vonakodik Yukito, de utána belátja, hogy jobb mint fedél nélkül és éhesen. Misuzut nagynénje (Kamio Haruko) neveli.

Aki úgy engedi meg, hogy Yukito ott maradjon, hogy közben vigyáznia kell Misuzura. Ez abból áll, hogy elviszi a nyári iskolába és érte megy. Így egy csomó ideje marad Yukitónak, hogy megoldja a városban élõ lányok gondjait. Közbe munkát is szerez a bábozás mellett. De amikor rájön, hogy Misuzu az a lány akit keres és meg kell védenie akkor már csak Misuzut próbálja boldoggá tenni. De amikor a saját élete veszélybe kerül, elmegy mert azt hiszi így Misuzut is megmentheti a biztos haláltól. De sajnos téved, és a lány utolsó napjait a nagynénje teszi boldoggá, és amikor eléri célját…

VÉLEMÉNY

Nem csak Misuzu élete érdekes, hanem a többi lányé is, mindegyikkel különleges dolgok történnek, de szerencsére ott van Yukito, hogy segítsen   . Nagyon szomorú az egész történet, és mivel ezt az egészet belengi a természet felettiség, csodálatos lesz (az angyal szárnyak a legjobbak, szerintem). Néha kicsit laposnak tűnhet a sztori vagy inkább lassúnak, de ez nem egy akció anime, szóval ne is várjuk tőle, hogy pörögjön a történet. Aki megnézi annak fantasztikus élmény lesz (persze csak ha vevő rá ).

Egyszer egy városban a Nyugat legtávolabbi csücskében élt egy Fatima nevű lány. Jómódú fonó lánya volt. Egy nap így szólt hozzá az apja: “Gyere, lányom, elutazunk, mert dolgom van a Földközi Tenger szigetein. Talán találsz majd egy jóképű gavallért, aki férjed lehet.”

Elindultak, és szigetről szigetre utaztak. Az apa kereskedett, míg Fatima férjéről álmodott, aki hamarosan övé lehet. Egy nap Kréta felé utaztukban vihar tört ki, és hajótörést szenvedtek. Fatimát a víz Alexandriánál vetette partra félholtan. Apja meghalt és ő tökéletesen magára maradt.

Csak homályosan emlékezett addigi életére, mert a hajótörés és a tengerben töltött idő teljesen kimerítette.

Addig kószált a homokban, amíg egy ruhakészítő család megtalálta. Szegények voltak ugyan, de szerény otthonukba fogadták és megtanították mesterségükre. Így történt, hogy második életet teremtett magának, és egy vagy két év múltán boldog volt és megbékélt. De egy nap, amikor valamiért a tengerparton volt, rabszolgakereskedők szálltak partra, és magukkal vitték más foglyokkal együtt.

Hiába panaszkodott keserűen, Fatima nem talált együttérzést a rabszolgakereskedők szívében, akik Isztambulba vitték és eladták rabszolgának.

Másodjára omlott össze világa. Szerencsére kevés vásárló akadt a piacon. Egyikük faműhelyébe keresett rabszolgákat, ahol hajóárbócokat készítettek. Amikor meglátta szerencsétlen Fatima csüggedését, úgy döntött, hogy megveszi, azt gondolva, hogy így legalább egy kicsit jobb életet adhat neki, mintha más venné meg.

Hazavitte Fatimát, hogy felesége szolgálólánya legyen. Ahogy hazaért, megtudta, hogy minden pénzét elveszítette egy szállítmánnyal, ami kalózok kezébe került. Nem tudta hát megfizetni a munkásokat, így ő, Fatima és a felesége magára maradt az árbócok készítésének nehéz munkájával.

Fatima, hálából azért, mert munkaadója megmentette, olyan keményen és jól dolgozott, hogy gazdája visszaadta szabadságát, és megbízható segítője lett. Így történt, hogy viszonylagosan boldog lett harmadik szakmájában.

Egy nap így szólt gazdája: “Fatima, azt akarom, hogy ügynökömként Jávára menj egy szállítmány hajóárbóccal, és biztos haszonnal adj túl rajtuk.”

Fatima el is indult, de egy tájfun miatt Kína partjainál hajótörést szenvedett, és Fatima ismét egy idegen föld partjain találta magát. Megint keserűen sírt, mert úgy érezte, hogy életében semmi sem elvárásai szerint történik. Bármikor úgy tűnt, hogy a dolgok jól mennek, valami közbejött és lerombolta reményeit.

“Miért van így?” – zokogta harmadjára -”hogy bármit is csinálok, sírás lesz a vége? Miért kell ennyi szerencsétlenségnek történnie velem?” Nem kapott választ. Így hát összeszedte magát, és elindult a földrész belseje felé.

Kínában senki nem hallott Fatimáról és senki nem tudott gondjairól. De élt egy legenda, mely szerint jön majd egy nap egy bizonyos idegen, egy nő, aki sátrat tud készíteni az Uralkodónak. És mivel eddig Kínában még senki nem tudott sátrat készíteni, mindenki élénk várakozással tekintett ennek a jóslatnak a beteljesedésére.

Nem akarván elszalasztani ezt az idegent, Kína uralkodói sorra minden évben egyszer követték azt a szokást, hogy hírnököket küldtek minden városba és faluba minden idegen nőért, akit az Udvarba kísértek.

Egy ilyen alkalomkor ért Fatima egy tengerparti városba. Az emberek tolmácson keresztül beszéltek vele, és elmondták neki, hogy meg kell látogatnia az Uralkodót.

“Asszony” – szólt az Uralkodó, amikor Fatimát elé vitték -”tudsz sátrat készíteni?”

“Úgy gondolom, igen” – mondta Fatima.

Kötelet kért, de nem volt kötelük. Visszaemlékezett hát fonóként töltött idejére, lent gyűjtött és kötelet font. Ekkor erős anyagot kért, de a kínaiaknak nem volt olyan, amilyenre szüksége lett volna. Így az alexandriai takácsoknál szerzett tapasztalataira alapozva erős sátoranyagot készített. Ezután rájött, hogy sátorrudakra van szüksége, de ilyenek sem voltak Kínában. Fatima visszaemlékezett hogyan tanították Isztambulban a famegmunkálók, és ügyesen erős sátorrudakat faragott. Amint ezekkel mind készen lett, törni kezdte fejét az általa valaha utazásai során látott sátrakon, majd egyszer csak összeállított egy sátrat.

Amikor Kína Uralkodója elé vitték ezt a csodát, ő cserébe azt ajánlotta, hogy Fatima bármilyen kívánságát teljesíti. Fatima úgy döntött, hogy Kínában telepedik le, ahol feleségül ment egy jóképű herceghez, és itt maradt boldogságban, gyermekeitől körülvéve napjai végezetéig.

A történet címe: Fatima, a fonó és a sátor