Foglalkozásom szerint programozó és matematikus vagyok. Mindig is a fix tudományok érdekeltek és melyek minél több logikát igényelnek. Ezért még gyermekem születése óta érdekelt hogyan tudnám gyermekemet minél több mindenre tanítani. Igyekszem és továbbra is igyekezni fogom hogy minél inkább oktató jelleggel játszunk, játék közben minél több mindent tanuljon. Őt hetes volt kicsi fiam mikor véletlenül ráakadtam egy érdekesre cikkre, mely egy olyan módszerről mesélt amely segítségével a gyerekek nagyon korán tanultak meg olvasni, több idegen nyelvet, matematikát, vagy bármilyen általános vagy konkrétabb ismereteket elsajátítani. Nagyon érdekesnek tartottam ezért végignéztem az összes hozzászólást meg még kicsit utána néztem kicsit. Minden szülő aki alkalmazza a módszert dicsekedett valamivel. 2-3 éves gyerekekről olvastam akik már különbséget tesznek klasszikus zeneszerzők szerzeményei közt, pusztán hallgatván, akik tudnak 2-3 idegen nyelvet is, vagy akik elég bonyolult matematikai műveleteket fejben is elvégeznek. Ez a módszer a Doman módszeren alapszik. Ez a téma nagyon tág, én most csak egy pár alap dolgot fogok itt most elmondani. Glenn Doman egy fizioterapeuta aki 1955-ben létrehozott egy intézményt amelyik az agykárosult gyermekeken próbált segíteni, csupán foglalkozással. Az agy tényleges működését tanulmányoztak. Az alkalmazott módszer segítségével a sérült gyerekek utolérték egészséges társaikat, sőt, sok esetben meg is előzték őket. Ezek a nagyszerű eredmények felvetették a következő kérdést: mi lenne ha egészséges gyermekeket tanítanánk így? A módszer az élet első éveit használja ki. Ezekben az években az agy nagyon sok információt képes befogadni. A csecsemők folytonosan tanulnak: fogni, enni, járni, beszélni, és ezer más dolgot ami nekünk szinte egyértelműnek tűnik. Ők információkra szomjasak, kérdés csak az hogy milyen információt teszünk nekik elérhetővé. Természetesen nem napi több órányi tanulásról van szó. Hanem arról hogy játszás közben minél több fontos információkhoz jutassuk őket, így a gyerekek képesek pici koruktól fogva rengeteg mindent megtanulni. Egy nagyon fontos elve a módszernek az hogy mindenképpen maradjon meg végig a játék hangulata, a gyerekek ne legyenek letolva, ne legyen kudarcélményük. Tudom, nagyon tudományosan és hihetetlenül hangzik, és mégis, a számos családok eredményei akik ezt a módszert alkalmazzák bizonyítják az eredményességét. Ha úgyis fordítunk időt gyermekünkkel játszásra, miért ne tennénk ezt minél hasznosabban, minél inkább úgy hogy ez jó hatással legyen az ő fejlődésére?

1. A szükséges eszközök

Egy térkép megrajzolásához megannyi eszközre van szükség. Egy hagyományos kincses térkép esetén mindössze egy papírra, egy ceruzára és egy kis fantáziára van szükség. De a könyvben tárgyalt kincses térkép esete kissé más. A papír, amire rajzolni kell egy nem létező papír, vagy inkább nevezzük láthatatlan papírnak. A ceruza, ami erre a láthatatlan papírra írni tud, nem más, mint az akarat. Ha erős, és biztos kéz tartja, akkor akárcsak a jól rányomott ceruza, erős, határozott vonalat rajzol a láthatatlan papírra. Ha gyenge vagy bizonytalan, a vonal is vékony, kanyargós, szakadozott lesz, vagy nem is rajzolódik ki. Az akarat-ceruza hegye a láthatatlan papírhoz érve vár. Vagy mi rajzoljuk vele a térképet, vagy a külső körülmények lökdösik bizonytalan kezünket. Egy helyben nem marad. Az életnek haladnia kell. De ezekről majd a későbbiekben szólunk részletesebben.
A harmadik összetevőről, a fantáziáról csak annyit így elöljáróban, hogy ebben az esetben legalább akkora szükség van a jelenlétére – ha nem még inkább – mint a hagyományos térképek rajzolása esetén.

2. Az eszközök jellege és beszerzése

A fent említett három eszköz beszerzéséről az alábbi tudnivalók ismerete szükséges:

1) A láthatatlan papír már mindenki képzeletbeli asztalán ott fekszik, mikor megszületik. Patyolat tisztán, újonnan. Nem kell és talán nem is lehet beszerezni. Ritkán hallani olyat, hogy valaki „új életet kezd”, és feltételezhetnénk, hogy ez egy vadonatúj papírt is jelent, de valószínűsíthető, hogy ez nem igaz. Nem lehet teljesen tiszta lappal újrakezdeni, hisz jellemünk már kiforrt, amiért a már megjárt út, vagyis a megrajzolt térképünk a felelős. Új „életünket” és a régi jellem vezeti, szoros összefüggésben a „régi” életünkkel.
Nos, ez azért nem tudományos tény.

2) A akarat-ceruza esete kissé bonyolultabb. Szintén benne van az alapcsomagban, mindenki rendelkezik eggyel. Azonban rendkívül változékony és szinte bizton állathatjuk, hogy nem csak egyirányú kapcsolatban áll a papírunkon feltűnő térképpel. Amellett, hogy a rajzolt út nagyban függ az akarat erősségétől és irányától, ugyanezeket nagyban befolyásolja a már megjárt út, így változtatva akár a szilárd, magabiztos életvezetést egy bizonytalan, talán kétségbeejtőnek tűnő életté. Ez persze fordítva is megtörténhet. Emellett két ceruza is képes kapcsolatba kerülni, ami szintén az akarat-ceruzák változékonyságán alapszik. Egyik ceruza képes lehet megváltoztatni a másik jellegét, akárcsak maga a térkép, de ez sem szükségszerűen végleges változás. Sok példát látunk az életben arra, miként változtat meg egy akarat egy másikat, miként nyomja el, avagy szabadítja fel azt. A ceruza beszerezhetőségét illetően: nem tudunk arról, hogy kereskedelmi úton beszerezhető lenne. Minden egyes példánya személyre szabott, át nem ruházható.

3) Fantáziát is kapunk születéskor, nem is keveset. Ez nem egy tárgy, nem egy eszköz, inkább olyan, mint a festék, vagy a ceruza szén szála. Nem is annyira meglététől, hanem mennyiségétől függ az eredmény. Minél több van belőle, annál nagyobb tér nyílik, annál nagyobb szabadsággal dolgozhatunk az életművünkön. Vegyünk egy egyszerű példát: Képzeljünk el egy embert, aki előtt ott hever az élet tiszta papírja, és várja, hogy rárajzolja a boldogság útját. Tudjuk, hogy ez az út olyan dolgok által van szegélyezve, amik fontosak neki. Ott áll a papíron a megfelelő munka, a megfelelő ház, a megfelelő család, a megfelelő hobbi, és miegymás. Ha ezek mentén rajzolja az utat, amin halad, akkor boldog lesz. Tegyük fel merészen, hogy a megfelelő munka az lenne, ha űrhajós válna ebből az emberből. Ez okozna boldogságot. Ha ezt nem tudja elképzelni valamilyen okból, soha nem kanyarítja arra azt a vonalat. Lehet, hogy idővel, egy másik pontnál mégis belefut a megfelelő útba, de akkor is elhalasztott valamit csak azért, mert nem tudta elképzelni a lehetőséget. Ha végtelen a képzelet, akkor nincs lehetetlen. Később erről is részletesebben szólunk.
Mint már említettem, kezdetben mindenki fantázia-gazdag. A későbbiekben mégis ezen összetevővel lesz a legtöbb probléma. Ugyanis elfogy. Lehet vitatkozni azon, mi ennek az oka. A felnőtté válás során erősen megcsappannak a fantázia-készletek, úgy látjuk, lehetőségeink beszűkülnek, majd semmivé lesznek, ahogy telik az idő. Tudjuk, hogy a megfogyatkozás sebessége mindenkinél más és más. Vannak olyanok is, akiknek nagyon sokáig kitart, sőt, szinte nem is látszik fogyni. De olyanok is éltek már ezen a Földön, akik már gyermekként kifogytak belőle. Ennek a különbségnek három lehetséges okára térnénk ki: Először is, lehetséges, hogy nem mindenki ugyanakkora csomaggal indul útnak? Vannak, akik többet kapnak, annyit, hogy sosem fogynak ki belőle, és vannak, akik épp hogy elindulnak, már ki is fogynak? Nos, apró gyermekeket vizsgálva azt látjuk hogy valamiféle különbség már akkor van, mikor még nem fogyaszthattunk túl sokat ebből az útravalóból. Vannak gyermekek, akiknek látszólag szárnyal a fantáziája, hihetetlen történeteket találnak ki, és erősen képesek hinni és hisznek is bármiben. Emellett pedig vannak olyan gyerekek, akiket nem érdekelnek annyira a mesék a nem létező lényekről, akik mondhatni, „gyakorlatiasabbak”, és kevésbé „álmodozók”. Vajon magyarázható-e ez azzal, hogy eleve „nincs fantáziája” (illetve van fantáziája) valakinek? Vagy már akkor is a társadalom és embertársaink hatását figyelhetjük meg? Ha pedig magyarázható ezzel, és tényleg van ilyen kezdeti különbség, akkor vajon elég-e ahhoz, hogy a későbbiekben ilyen nagy különbségek alakuljanak ki? Ezeket a kérdéseket nyitva hagyjuk az olvasók számára.
A második lehetséges ok a már fent megpendített nevelés. A szülők gyakorlatias gyerekeket szeretnének, akiket életképesebbnek tartanak álmodozó társaiknál. Azt mondják, ezt követeli meg a társadalom, be kell illeszkedni, csak így lehet élni. Megtanítják, mi van, mi nincs, mi lehetséges, és mi nem. Szép lassan elcsipegetnek abból a csomagból, mígnem számító, gyakorlatias, fantáziamentes felnőttet nevelnek. Ez persze sarkítás, de érzékletes. Látszik, hogy sok szerepe van ebben az ügyben a nevelésnek. Érdekes paradoxon, hogy ha a gyakorlatias szülő meg tanítja, hogy nincsenek varázslók, sárkányok, miegymás, és a reális világra kell koncentrálni, de tényként kezeli egy magasabb rendű, láthatatlan lény létezését, amely lény feltétel nélküli elismerését a gyermektől is elvárja, holott erre semmiféle bizonyíték nem létezik. (Sőt, a sárkányok/varánuszok és varázslók/sámánok létezése biztosabb lábakon áll!!) De a vallásról majd később, egy másik fejezetben szólunk. Térjünk vissza a neveléshez. Bizonyára vannak szülők, akik nem veszik el olyan mértékben, vagy talán egyáltalán nem veszik el a gyerektől a fantáziát. Ez esetben elképzelhető, hogy a felnőtt társadalomban nagy különbségek vannak fantázia-mennyiség szempontjából. Mellesleg ez a következő generáció nevelésére is kihat, attól függően, ki hogy élte meg a saját szülei döntését ez ügyben.
Harmadik lehetőségként tegyük fel, hogy a fantázia tényleg egy elfogyasztható anyag, ami a felhasználás mértékétől függően fogy. Vagyis, akik eleinte sokat fantáziálnak, később kiégnek. Ez egy gyenge lábakon álló érvelés, mindjárt látni is fogjuk, miért.
A fantázia beszerezhetősége: Ezen eszköz a beszerezhetőségét tekintve is kilóg a sorból, ugyanis megannyi forrásból beszerezhető. Annak ellenére, hogy látszólag tilos, vagy legalábbis nem javasolt a használata a hétköznapokban a társadalom normái szerint, még sincs elzárva előlünk, beszerezhető a média által, a kultúrából, irodalomból, művészetekből, másoktól. Kiélhetjük a kertünkben, a lakásunkban, a vásznon, a hangszereken, és megannyi helyen. Az emberek szeretik a fantáziát, de egzotikumként kezelik, mert fantázia nélkül is végigélhető egy élet, és luxus, ha valaki ilyenre fecsérli az energiáit. Minden esetre, ha épp kifogynánk, fel tudunk tölteni. Ha AKARUNK. Ez itt a lényeg. És ez az oka annak, hogy eme könyv szerzője úgy döntött, a második érvet fogadja el a fent említettek közül. A nevelés legrosszabb hátulütője nem is az, hogy megfoszt a fantáziától, hanem inkább az, hogy elhiteti, nincs is rá szükség, nem kell utántölteni, ha kifogy. Ez okozza azt az érzést, hogy az évek múlásával fogynak a lehetőségek, beszűkül az élettér. Holott a világ nyitott, a papírunkon mindig van hely, bármerre kanyarodhatunk.

Az van, hogy nincs semmi. Mármint ez így nem igaz, de semmi különleges. Általában 11-kor kelek, hajnali 5-ig fenn vagyok, bulizunk, szétcsapjuk magunk, vagy csak beszélgetünk egy téren. Ma viszont már 8-kor fenn voltam, mentem Anyával a kórházba, mert időpontom volt a nőgyógyászhoz. Irtó jófej az a nő Mikor levette a kenetet azt mondta ez most igazán kellemetlen és feszítő érzés lesz. Hát éreztem már kellemetlenebbet és feszítőbbet, igaz azt nem nőgyógyásznál Smafu volt az egész.

Benn maradtam még két órát, segítettem adminisztrálni, meg kórlapokat töltöttem ki, aztán hazajöttem. Azóta meg? Nincs semmiii… Úgy volt Tibi is jön a kórházba, mert a kézsebészet főorvosa világviszonylatban elismert traumatológus, és neki meg már hetek, hónapok, évek óta fáj a lába, gyakran begörcsöl a vádlija. De az anyja nem engedte el. Na jó ezen olyan szinten felhúztam magamat, hogy majdnem telefonáltam a kedves mamának, hogy ugyanmár mi az hogy a fia beteg lábát nem engedi megvizsgáltatni egy igazi specialistával? Csak azért mert az a szegény gyerek előző este elkésett, és nem tudta türtőztetni magát mert a saját anyja olyan szinten és stílusban szidta ahogy? Persze, hogy visszaszólt. Már elnézést, én is megtettem volna. Olyan erővel szorítottam a mobilomat, csoda hogy nem robbant szét a kezemben, de végül anyával arra jutottunk nem kell, hogy még rám is ki legyen rúgva, mert 90% hogy nem nagyon tudtam volna visszafogni magamat.

Tegnap is kénytelen voltam végighallgatni egy anya-lánya veszekedést. Borival direkt azért kísértük az ajtajukig Domit, hogy ha az anyja nagyon kiakadna és elkezdene kiabálni vele, megmondjuk: miattunk késett el. Ahogy Domi belépett az ajtón úgy tűnt nem lesz akkora balhé, de ahogy az anyja meglátta elkezdett üvölteni vele mint egy sakál. Olyan stílusban amit szerintem egy anya sem engedhet meg magának. Meg amúgy is mit képzelnek magukról az ilyen nők? Hogy fogja így tisztelni őket a saját gyerekük? Soha nem mondanék semmi csúnyát a gyerekemre, nemhogy legecizzem, meg rohadékozzam. Ezek után szerintem ne várjanak semmit. Esküszöm ilyenkor néha már én érzem hülyén magamat, mintha velem üvöltenének a szüleim. De velem nem szoktak. Nemtudom hogy lehet hogy egyes szülők képesek szétválasztani a problémáikat a gyerekneveléstől mások meg nem… Ezt tanítani kéne a középiskolákban. Többet érnénk vele mint Jókai Mór bácsi életével, akinek ismerete ugyan általános műveltségi kérdés, de azért mégis mutass nekem a környezetedben egy 40 feletti embert, aki tudja melyik egyetemen tanult. Mármint Jókai (amúgy Kecskemét, jog Néha a szülőket is meg kéne nevelni, elkellne nekik egy kis sarokbaállítás hogy elgondolkodhassanak magukon, és azon, talán egy kicsit ők is tehetnek róla, hogy a gyerekük olyan “elviselhetetlen, szemtelen, lusta és rohadt”. A cím meg sajnos tök igaz…

]]> http://amatire.wordpress.com/2009/05/29/idezet-2009-05-29/ Thu, 28 May 2009 23:00:02 +0000 amatire http://amatire.wordpress.com/2009/05/29/idezet-2009-05-29/

“Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli. Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.”
Szabó Magda

„Megtudtuk, hogy az »emberinek« nevezett lelki tulajdonságok nem tartoznak a velünk született képességek közé, az állatok sajátos­ságaitól eltérően nem ösztönösek, nem sze­rezhetők meg pusztán érzéssel. Az emberi in­telligencia, amely messzemenően szimbólu­mok, különösen a beszéd használatától függ, nem egyszerűen valami magasabb szellemi és hangképző szerveződés terméke: ezt csak a szeretet legkorábbi kötelékei révén szerez­zük meg. Önmagunkról mint emberi lé­nyekről való tudomásunkat, az »én« fogal­mát, a személyes azonosságot, emberségünk valódi középpontját, a gyermek és szülő köz­ti korai kapcsolatban nyerjük el. Az ember győzelme ösztönös természete fölött, az ösz­tönök korlátozására, tiltására, sőt elfojtására való készsége – ha fontosabb emberi célok­kal kerülnek konfliktusba – szintén tanulás eredménye, a szeretet segítségével szerzett teljesítmény. Még a lelkiismeret, az emberi fejlődés legértékesebb teljesítménye sem ve­lünk született adottság – ezt minden szülő ta­núsíthatja -, hanem a szülői szeretet és neve­lés adománya.”
Selma H. Fraiberg

“A gyermeket tiszteletben kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani.”
Rudolf Steiner

“Ha a gyerekek kritizálva élnek, megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni.
Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek, megtanulnak veszekedni.
Ha a gyerekek kicsúfolva élnek, megtanulnak szégyenlősnek lenni.
Ha a gyerekek megszégyenítve élnek, megtanulnak bűnösnek lenni.
Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek, megtanulnak türelmesnek lenni.
Ha a gyerekek bátorítva élnek, megtanulnak bizalommal élni.
Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat.
Ha a gyerekek méltóságban élnek, megtanulják az igazságot.
Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak hinni.
Ha a gyerekek hitelesen élnek, megtanulják, mit jelent szeretni.
Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, megtanulják megkeresni a szeretetet a világon.
A te gyerekeid hogyan élnek?”
Dorothy Law Holtz

“A lényeges ott kezdődik, hogy mit kezdjek saját magammal? Mit csináljak magammal? A létbe dobva élek, sürgető, elvárásokat elénk táró szülők, tanítók vesznek körül bennünket, ezentúl mindenki rohan, nyüzsög, és nem látjuk, hogy miért. Az ember szabadságra született, szárnyai mindegyikünknek megvannak. A nevelés, pedig nem azt jelenti, hogy gyermekemet vagy tanítványomat az iskolában saját képemre és hasonlóságomra akarom gyúrni, hanem megpróbálom bévülről, a talentumai felől, az adottságai, jó és rossz tulajdonságai felől egyaránt megérteni, tudatosítani benne a jót, de megmondani neki a rosszat, és szabadságra nevelni.
A szabadság vezessen a jóra.
A nevelés folyamán Pál apostol axiómája érvényes mindegyikünkre:
‘minden szabad nekem, de nem minden válik a javamra’.”
Dr. Várszegi Asztrik

Az önbeteljesítő jóslatok

- avagy azt kapod, amit vártál…

Ha valamit igaznak vélünk, az valószínűleg úgy is lesz.

Az önbeteljesítő jóslat a következőképpen néz ki:

akár igaz, akár nem, amit egy helyzettel kapcsolatban igaznak vélünk,

az így, vagy úgy megvalósul.

Ezért sokszor fordul elő az is, hogy egy-egy jóslat csak azért válik valóra, mert az illető, akinek jósolták, annyira hisz benne.

Ebből a jelenségből ered számos módszer amivel sikeresebbek lehetünk.

Relaxálhatunk vagy éppen felébreszthetjük a bennünk szunnyadó géniuszt.

 
Az NLP, a pozitív megerősítések, a vágyaink, céljaink képi megjelenítése vagy bizonyos célzott meditációk mind ezen az alapon működnek.

Az élet egy önbeteljesítő jóslat:

nem mindig kapod meg amire vágysz. De hosszútávon egészen biztosan azt kapod amit vártál.

A Pygmalion-hatás

Az önbeteljesítő jóslatoknak két típusa létezik.
Az úgynevezett pygmalion-hatás arról szól, hogy úgy kezeljük a másikat, amilyen a véleményünk, a gondolataink, az elvárásunk vele szemben. Ő erre reagálva válik olyanná amilyennek mi hisszük őt.

Ahogy Eliza Doolittle-ből is sikerüúrilányt faragni pusztán azáltal, hogy megelőlegezték neki a szerepet, úgy bárkivel „csodát” tehetünk. De akár tönkre is tehetjük.

A pedagógiában fontos szerepet kapott ez az elv és a gyereknevelésben is egyre több irányzat épül az elvárások alapelvére.

Megfigyelések és kísérletek sokasága igazolja, hogy azok a hétköznapi diákok, akiket tanáraik az átlagnál okosabbnak nyilvánítanak, vagy a szülők csodagyereknek tartanak csakugyan szorgalmasabbá válnak, okosabbnak bizonyulnak ezt követően.

Ezzel szemben az a gyerek, akit lehülyéznek, ostobának tekintenek, vagy állandóan aggódnak miatta, mintha nem lenne képes önállóan boldogulni. Ő ennek megfelelően fog viselkedni.

Az előzetes feltevés utóbb valósággá válik. Így a szavaknak rendkívül nagy jelentőségük van.

Az a nő, akinek eleget mondják, hogy gyönyörű, szinte kivirul és megszépül.

Míg azok, akiket csúnyának tartanak és ezt a szemükbe is mondják: elhanyagolják magukat és valóban csúnyává válnak egy idő után.
Úgy teszel, ahogy gondolsz.

A második típusú önbeteljesítő jóslat akkor valósul meg, amikor az emberek maguktól megváltoztatják a viselkedésüket, hogy egyetértsenek egy önmaguk által felállított igazsággal.

Ez akár csoportokra is vonatkozhat, hiszen amikor a befektetők úgy hiszik, hogy a részvények ára lefelé fog menni, mindenki elkezd eladni. Ettől persze a részvények ára valóban lemegy, így remekül manipulálható a médián keresztül egy-egy részvény árfolyama.

Az ember nem egyszerűen egy adott helyzetre reagál. Hanem arra, ahogyan érzékeli és értékeli ezt a szituációt és amilyen jelentőséget tulajdonít neki.

Aki azzal vág neki egy feladatnak, hogy na, ez nekem biztosan nem fog sikerülni, akkor nem is ad bele apait-anyait. Nem hajt annyira, mert már elkönyvelte magában a kudarcot.
Ha viszont azt mondja: Sikerül, mert akarom – mindent elkövet, hogy bebizonyítsa: igenis igaza volt.

Tehát egy-egy helyzettel kapcsolatos reakcióinkat sokkal inkább a gondolataink határozzák meg, mint a helyzet maga.
Amit mondunk, ahogy viselkedünk az befolyásolja azt ami történni fog velünk.

Ha egy adott helyzetbe meghatározott elvárásokkal lépünk be, valószínűleg olyan viselkedést fogunk produkálni, hogy az elvárásaink valóra is váltsák önmagukat.

Hogyan használd?

Fordítsd a saját előnyödre és mások előnyére azáltal, hogy igazán higgy valami jó dolgot a másik emberről és eszerint kezeld őt ahányszor beszéltek, találkoztok vagy nyilatkozol róla. Ezzel elérheted, hogy az illető rendelkezzen azzal a tulajdonsággal. Így neked is jobb lesz. A párod, a gyerekeid, a barátaid jobb emberré válhatnak ezáltal. Talán maguknak sem tudják megmagyarázni, de keresni fogják a társaságodat és szeretnek melletted lenni.

Hogyan védd ki?

Amikor észreveszed, hogy a környezeted egy bizonyos tulajdonságod alapján kezel el kell döntened az kedvező-e számodra vagy sem. Ha észreveszed, hogy egyre többen mondják: neked mindig jó kedved van, ne tiltakozz! Még akkor sem ha te nem is érzed úgy. Előbb-utóbb igazzá válik és ez jó neked is, jó másoknak is.
Viszont ha olyan tulajdonságot próbálnak rád aggatni ami rossz neked, nyugodtan kérd ki magadnak és nyilatkoztasd ki az ellenkezőjét. Nem kell bizonygatni. Egyszerűen csak hidd el, hogy nincs igazuk, és erősítsd magadban az ellenkezőjét!

nem tudom melóhelyen ki volt előttem a vécén, de, hogy egy lebegő szardarabot találok a budiban, az sok. a húgyfolt és a faszszőr még csak-csak (egyébként nem).

legközelebb fosfröcsögéssel lesz tele. azután meg ki lesz kenve.

És még néhány gondolat:

Ha elszántuk magunkat, hogy megpróbálunk változtatni -magunkon, és – a gyerek viselkedésén, számítsunk rá, hogy ez nekünk is rossz érzést okozhat. Ha például eddig egyszer sem léptünk fel erélyesen, akkor talán visszarettenünk attól, hogy határozottak legyünk, úgy érezhetjük magunkat, hogy „mi vagyunk a gonosz szülő” aki kegyetlen a gyerekkel. (Ez nem igaz.) Hogy nekünk is jobb érzésünk legyen, meg a gyerek se érezze magát rosszabbul az „új szülő” miatt, ezért javasoljuk, hogy próbáljunk meg kicsit jobban odafigyelni a gyerekre, olyankor is, amikor nem rossz. Kapjon a szokásosnál kicsivel több szeretgetést. Teljes figyelmünkkel forduljunk felé mindig, amikor valamit mondani, vagy mutatni szeretne. Ne legyen fontosabb az, amit egy felnőtt mond, csak azért, mert az felnőtt. Nem kell persze félbeszakítani egy fontos megbeszélést, de jelezzük a gyereknek, hogy hallottuk, hogy szólt hozzánk, és amint a mondatot befejeztük, rá fogunk figyelni. Vegyük komolyan a kéréseit, közlendőit. A gyereknek nem „hallgass a neve”.

A kisgyerek olyan jószág, akinek a szülőből soha nem elég. Manapság nagyon nehéz elegendő időt szánni a kicsikre, de próbáljunk meg velük lenni rendszeresen, önszántunkból játsszunk velük időnként, kérjük meg őket, hogy segítsenek nekünk csináljunk együtt amit csak tudunk. Mi ismerjük legjobban a gyerekünket, próbáljuk meg kitalálni, hogy melyik „részünkre” van leginkább szükségük.

Tudom, tudom, könnyű ezeket mondani, annál nehezebb kivitelezni. De egy próbát talán megér…

Nézzünk további lehetőségeket.

1. Állítsunk elérhető és vonzó célokat a gyerek felé. Ha egy nap nincs probléma, akkor este jutalmat kap. Vehetünk például egy nagyobb adag matricát, valami olyan témában, amit a gyerek szeret, Pókember, repülők, Micimackó, bármi, és készítsünk heti/havi matricagyüjtő táblát, amit kitehetünk például a hűtőre, vagy bárhová szem elé. Este, ha aznap nem volt gond, a gyerek kaphat, választhat egyet, amit felragaszthat arra a napra. Csak egyet. Ne engedjük, hogy elkezdjen többet kunyerálni. (Vágjuk szét a lapokat önálló képecskékre, hogy ne legyen vita abból, hogy ő az egész lapot értékeli „egy”-nek, mi pedig csak egy képet.) Így ő is látja a haladást, meg a szülő is együtt örülhet vele, ha elérik, hogy pl. lesz olyan hét, amikor minden napra került matrica. De vegyük nagyon komolyan a matricák adását, csak akkor kapjon, ha tényleg nem volt baj, különben értelmét, értékét veszti.
2. Nagyobb gyereknek,- aki már érti a számokat- bizonyos számú matrica összegyűjtése után adhatunk valami kicsit komolyabb ajándékot is. Beszéljük meg vele, hogy hány matricának kell lenni a lapon ahhoz, hogy meglegyen az ajándék.
3. Természetesen más módot is találhatunk a jutalmazásra, törjük egy kicsit a fejünket.
4. Gyakoroltassuk vele a türelmet. Adjunk neki olyan apróbb játékokat, feladatokat, amikhez türelem kell. No nem kell borsót válogatnia, mint Hamupipőkének, de például valami összerakós játék, vagy türelmet igénylő foglalatosság, olyan, amit a gyerek élvez, apróbb előrelépést jelenthet.
5. Esetleg gyakoroltathatjuk vele a várakozást is, ami arra jó, hogy rájöjjön, nem kaphat meg mindent azonnal, de érdemes türelmesnek lenni. Önszántunkból ígérjünk valami jó szórakozást, amit például 10 perc elteltével fogunk elkezdeni. (Ne a gyerek erőszakolja ki a játékot, hanem saját magunktól ígérjünk valamit.) Megmutatjuk az órán, hogy mikor ér oda a mutató, és kérjük meg, hogy figyelmeztessen minket, ha itt az idő. Fontos, hogy valóban rendelkezésre álljunk, akkor, ha letelik a 10 perc.
6. Ha a gyerek például nem hajlandó megcsinálni a leckéjét,  akkor ne egyszerre csináltassuk meg vele az egészet, hanem apránként, kisebb feladatokra bontva. Egy gyereknek, aki még nem szokott hozzá a rendszeres tanuláshoz, borzasztó nehéz átlátnia, hogy mi mennyi ideig fog tartani, és végtelenségnek érzi a házi feladathoz szükséges időt. Kezdjük mindig a könnyebb feladatokkal, mert az azonnali sikerélményt nyújt. 10-15 percnél többet ne töltsünk egy-egy munkával, utána kapjon szünetet, esetleg apróbb jutalmat. Mondjuk meg neki, hogyha MOST azonnal megcsinálja az első két feladatot, akkor anya mesél, vagy játszik vele valamit utána, ugyancsak 10-15 percig. Utána lehet folytatni a nehezebbekkel, ugyanígy. Tartsuk be azt is, hogy ha letelt a játékra szánt idő, akkor AZONNAL fogjunk bele a következő feladatba, ne hagyjuk, hogy újra húzza az időt. Első időben így kissé talán lassabban fog elkészülni az egésszel, de ha bejáratódik a módszer, akkor apránként lehet növelni a feladatokra szánt időt.

Most ennyi…

Jöjjenek az újabb tippek.

1. Gondoljunk meg kétszer is, mielőtt nemet mondunk valamire. Ami csak a lelki békénkbe belefér, azt inkább engedjük meg azonnal, amint felmerül, de ha nemet mondunk valamire, akkor viszont minden körülmények között tartsuk magunkat a nemhez. Ha üvöltés, hiszti van, vagy ha a gyerek a földhöz veri magát, akkor is. És a hisztit ne olyasmivel próbáljuk lecsillapítani, hogy pl. ha abbahagyod, akkor majd megkapod, amit akartál. Vagy kapsz egy hasonlót. Mert ezzel csak azt érjük el, hogy a gyerekben rögzül az elképzelés, miszerint „ ha hisztizem, akkor elérem a célomat” Ezt még a hiszti ELŐTT mondjuk neki. Talán nem kerül sor a hisztire. Ha viszont már belefogott, akkor ne kapjon semmit.
   
2. A gyerek a hisztivel elsősorban a figyelmünket akarja felhívni, tehát elsődleges feladatunk, az, hogy az üvöltést figyelmen kívül hagyjuk, különben a kölök eléri a célját. Ez nagyon nehéz lesz. Ameddig csak bírjuk cérnával, addig nyugodtnak kell maradnunk. Ha mi is üvölteni kezdünk, és megverjük, abból a gyerek azt vonja le, hogy az nyer, aki hangosabban tud üvölteni, illetve aki a nagyobbat tudja ütni. Nem az lesz a következtetése, hogy „ejnye, no, a kiabálás nem szép dolog, inkább abbahagyom”.
3. Ha valóban elhatároztuk magunkat, hogy változtatni akarunk, akkor ezt beszéljük meg a gyerekkel is. Legyen tudatában annak, hogy „ezt a fajta viselkedést” „ez és ez fogja követni.” Például elmondhatjuk neki, hogy ha legközelebb szeretne valamit, és azt netán nem kaphatja meg, de erre hisztizni fog, akkor mi először figyelmeztetjük, de ha harmadik figyelmeztetésre sem áll le, akkor be fogjuk csukni a szobájába 5 percre. Ha még nem ismeri az órát, akkor mutassuk meg neki a nagymutatót, hogy „amikor az ideér, akkor foglak kiengedni” Ne mondjuk azt, hogy majd akkor jöhetsz ki, ha én majd megengedem, mert ez kényúri viselkedés, és mi nem kényurak szeretnénk lenni, hanem egy beidegzést akarunk megváltoztatni.
4. Próbáljuk meg megakadályozni a hisztit rögtön akkor, amikor elkezdi. Amint látjuk, hogy hamarosan az lesz belőle, azonnal, és határozottan figyelmeztessük. Mondjuk meg neki, vegyen erőt magán, mert ezt nem hallgatjuk tovább, emlékezzen arra, hogy megbeszéltük, hogy mi jár a hisztiért. Ha abbahagyja, jó, ha nem, tegyük meg, amit korábban beígértünk érte. Nagyon fontos, hogy belülről is legyünk elszántak, mert nagyon élénkek az antennáik, és azonnal észreveszik, ha megingunk, vagy, ha látják a bizonytalanságot.
5. Szabhatunk időkorlátot, vagy térkorlátot is, egy-egy „rossz” viselkedés megtorlására. A „nem jöhetsz ki a szobádból öt percig”, ez tér, és időkorlát is egyben. A ráció ebben az, hogy eltávolítjuk magunktól, és a szituációtól a gyereket, miáltal azt az érzést sugalljuk neki, hogy „hiába hisztizel, a hisztit én nem hallom meg. Ha abbahagyod, akkor szóba állok veled újra.”
   

Folytatása következik…

Rendkívül fontos teendő, hogy meg kell találnunk azt a pontot, ami a gyereket is érdekeltté teszi abban, hogy NEKI is jó lesz az, ha változtat a a viselkedésén. A gyerek sohasem öncélúan „rossz”, a rosszaságból -ami többnyire csak számunkra rosszaság – neki „HASZNA” van. Akár az, hogy az erejét próbálgatja, akár az, hogy a szülők figyelmét kivívja, vagy megszerezzen valami áhított tárgyat.

Meg kell értenünk, hogy a gyerek szempontjából (valószínűleg) egy teljesen ésszerű viselkedés az, amiről mi le szeretnénk szoktatni, úgyhogy ha nem tesszük ÉRDEKELTTÉ abban, hogy ő is akarjon változni, akkor hosszú távon nem fogunk sikert elérni. Mindenképpen arra kell törekednünk, hogy a gyerek jobban járjon azzal, ha megváltozik.

A gyerek szempontjából a verés elkerülése nem egy kívánatos „cél”. Többnyire minket, felnőtteket sem az motivál a munkahelyünkön, hogy a főnökünk ne szidjon le, hanem az, hogy el akarunk érni valamit. Több fizetést, jobb munkakörülményt, vagy akár csak a jól elvégzett feladat örömét. A szidás, verés elkerülése nem vonzó, elérni való vágy, senki számára.

A következőkben megpróbálunk pár tippet adni ahhoz, hogy, egyrészt az akut helyzeteket hogyan oldhatjuk meg, másrészt arra, hogy hosszabb távon miket vethetünk be.

1. Gyorssegély kicsikhez. Ha észrevesszük, hogy a gyerek éppen kezdi magát belelovalni egy hisztibe, és még úgy látszik, hogy esetleg le lehet állítani, akkor megpróbálhatjuk elvonni a figyelmét egy pillanatra, valami vicces, érdekes dologgal. Ha szerencsénk van, akkor körülnézve találhatunk valamit, amibe belekapaszkodhatunk, egy reklámmal ellátott buszt, villamost, színes plakátot, bármit, amire felhívhatjuk a figyelmét. Ha nem találunk semmit, akkor ki is találhatunk valamit: Nézd, apának zöld lett a füle! Ha sikerül pár pillanatra elterelnünk a figyelmét, akkor talán kibillen a hiszti körből, és megpróbálhatunk beszélni a fejével.

További tippek a következő írásban…

Egy-egy rossz beidegződés megváltoztatásához sok-sok türelem kell. Hogy sikerüljön megváltoztatni valamit, ahhoz a legjobb út az, ha a szülő először saját magában tisztázza a dolgokat. Mik azok, amiket meg szeretne változtatni a gyerek viselkedésében? Milyen gyorsan szeretne eredményt elérni? Hány dologban szeretne változást? Mi az, ami elfogadható változás, és mi lenne az ideális. Melyik a legfontosabb, és melyik az, amelyik nem annyira lényeges. A legjobb, ha a szülő egy estét rászán, és pontokba szedi saját magának, hogy mi a cél.

Első körben az a cél, hogy egyszerre csak egy, legfeljebb két dologban próbáljunk meg valamit elérni, azaz egy minimálverziót célul tűzni. Érdemes időkorlátot is szabni hozzá, mondjuk azt, hogy ezt-és ezt a -számomra- rossz tulajdonságát szeretném megváltoztatni, és erre rászánok egy-két hónapot. Azért érdemes az időt is meghatározni, mert akkor beláthatóvá, és mérhetővé válik, hogy értünk-e el haladást, és magunkat is megerősíthetjük ezzel, hogy jó úton járunk-e.

Érdemes olyan szemmel is végiggondolni a dolgokat, hogy a gyerek egy-egy számunkra rossz tulajdonsága az ő szemszögéből lehet, hogy egyáltalán nem „rossz tulajdonság”, hanem nagyon is hasznos. Például, ha a nagyobb gyerek a kisebbtől mindig elveszi a játékot, és ebből veszekedés lesz, akkor ez az akció a gyereknek egyáltalán nem „rossz”, hiszen egyrészt hozzájut a tárgyhoz, másrészt az énképét erősíti, miszerint ő a nagyobb, erősebb, ami egy hasznos tulajdonság az életben. Vagy, ha a gyerek hisztit rendez egy csokiért a boltban, és a hiszti végén hozzájut a csokihoz, akkor az ő szemszögéből nézve ez egy nagyon is ésszerű viselkedés, hiszen egyrészt hiszti nélkül nem jutott volna hozzá, másrészt meg „élvezheti” a szülő osztatlan figyelmét. (Sok esetben, amikor a gyerek nem kap elég figyelmet a szülőktől, akkor kénytelen kiprovokálni akármilyen módon is a figyelmet. Még a szidás is jobb a gyerek számára, mint az, ha nem figyelnek rá a szüleik. Hiszen akkor csak és kizárólag vele foglalkoznak, és nem mással. Miért is hagyna fel vele?

Az első és legfontosabb dolog, hogyha meghatároztuk az elérendő célt, a rászánt időt, az az, hogy NAGYON erősítsük meg magunkat, és KÖVETKEZETESEN tegyünk meg mindent, amit elterveztünk. Ha ugyanolyan szituációban, egyik alkalommal engedünk, egy másik alkalommal meg szigorúak vagyunk, akkor semmi változást sem fogunk elérni. Ezért érdemes először csak egy egy-két napot, vagy egy hetet kitűzni magunknak, hogy eldőljön, képesek vagyunk-e arra, amit elterveztünk. Ha nem megy, – mármint, ha NEKÜNK nem megy egy bizonyos formában a következetesség- akkor válasszunk egy másik technikát. Hátha arra képesek leszünk.

Folytatása következik…

Előszó

Mi, akik gyereket nevelünk, időnként szembe kerülünk olyan helyzetekkel, amivel esetleg nem bírunk könnyen megbirkózni, vagy netán arra jövünk rá, hogy újra, és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Ilyenkor jól jön, ha egy külső -elfogulatlan-szemlélő szemével próbáljuk meg nézni a helyzetet, és tanácsot kérünk, kapunk olyanoktól, akik hasonló helyzeteken sikerrel lettek úrrá .

Az alábbi gondolatokat saját tapasztalatokból, az internetről, és ismerős anyukáktól gyűjtöttem össze, akik valamilyen gyereknevelési helyzetben sikerrel alkalmazták ezeket. Volt köztük tanár, és pszichológus is, akik szakmai szemmel is hozzájárultak ennek a kis írásnak az elkészültéhez.

Az alábbiak egyike sem csodaszer, de némelyike talán segít átlendülni egy-egy holtponton.

Először is, amit a szülőnek tudnia kell, az az, hogy a következetesség valóban nagyon fontos. Vajon miért lottózik az emberek többsége, amikor tudja, hogy a nyerési esélye egy a tízmillióhoz?

Mert néha van egy kettes, vagy egy hármas találatunk, abból még nem következik, hogy a főnyereményt is megütjük. Pedig mindenki arra játszik. Ennek a magyarázata az, amint a pszichológia kiderítette, a részleges megerősítés a leghatékonyabb megerősítés. Egyszer-egyszer nyerek, ezért aztán nem merek nem játszani, hiszen ki tudja, talán épp most nyernék… A nevelésnél is ez a helyzet. Ha a szülő ugyanarra a viselkedésre néha ezt reagálja, néha amazt, egyszer enged, másszor nem, az a legbiztosabb módja annak, hogy a kialakuló (esetleg negatív) viselkedést fenntartsa, hiszen a gyerek ugyan néha „nem nyer a lottón”, máskor viszont lesz egy nagyobb találata, és eléri amit akart. Azért már érdemes játszani.

A másik fontos dolog, hogy addig, amíg a szülő nem változtat a magatartásán, addig a gyerek viselkedése sem fog megváltozni. A gyerek nem „magától” lesz olyan, amilyen, jó, rossz, kedves, undok, lusta, vagy szorgalmas, hanem a mi, szülők, és a nevelésünk nyomán alakul a személyisége. Sokszor szoktak arra hivatkozni, hogy „az anyjára ütött a gyerek”, vagy „a nagyapja is pont ilyen-olyan-amolyan volt, de ha mi nem szeretnénk, hogy felnőttként is “pont ilyen-olyan legyen”, akkor nekünk kell tenni valami.

Ha sikerül egy gyereknél elérünk, hogy teszem azt, nagyon rendetlen legyen, vagy mindenért hisztizzen, annak valószínűleg nem a gének az okai, hanem -legnagyobb sajnálatunkra- mi magunk, szülők. Természetesen a gének jócskán közrejátszanak az alapvető temperamentum kialakulásában, de, hogy aztán ezek milyen irányt vesznek, az a mi felelősségünk.

A másik rossz hírünk azt, hogy ha egyszer elrontottunk valami, akkor azt nehéz lesz kijavítani. Elsősorban azért, mert nekünk magunknak kell változtatni a viselkedésünkön. Ha mi nem változunk/változtatunk, akkor teljesen felesleges azt várnunk, hogy a gyerek majd „kinövi”, vagy majd csak elmúlik a számunkra kellemetlen viselkedése.

Mindenkinek vannak sémái, hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkedik, ami vagy beválik, vagy nem. Ha nem válik be, mert mindig újra és újra előkerül ugyanaz a probléma, olyankor kell egy másik megoldást keresnünk. Hiszen lehet még hangosabban kiabálni, vagy még jobban megverni, de ha mindig ide lyukad ki az ember, akkor ideje van a nézőpont, és viselkedés váltásnak. Egy hasonlattal élve: attól még, ha jobban nyomom a ceruzát a papírra, nem lesz jobb a fogalmazvány. Legfeljebb kilyukad a papír.

Nna, ennyit mára, legközelebb folytatom.