A blogon történt keresések listáján találtam egy olyat is, hogy aszongya, “songoku 2009-es”, ami eszembe juttatta, hogy írhatnék a 2009-es Dragon Ball-sorozatról egy bejegyzést.

Történt ugyanis, hogy 2009 a DBZ kezdetének 20. évfordulója, és ennek alkalmából a Toei Animation úgy döntött, hogy lehúz még egy bőrt a sorozatról Dragon Ball Kai címen felújítják a sorozatot a rajongók örömére.

Mit is értek felújítás alatt?

- a kópiákat megtisztították és javítottak a képminőségen,

- új háttérzenét szereztek hozzá,

- de újra összeszedték a fontosabb szereplők régi szinkronhangjait,

- és ami a legfontosabb változtatás: drasztikusan lerövdítették a sorozatot, amely állítólag körülbelül 100 részes lesz.

A hír hallatára azonnal 9000 fölé emelkedett a nosztalgiaszintem, nem is csökkent azóta, hogy tavasszal elkezdődött a sorozat. Az opening és az ending vadonatúj, voltak is, akik jobban örültek volna, ha az egész anime újrarajzolva kerül sugárzásra, bár engem személy szerint nem zavar, hogy nem új a grafika, elég jól generálozták ahhoz, hogy ne érezzem réginek. Az viszont beletelt pár részbe, amíg az új háttérzenét megszoktam.

Az események tényleg felgyorsultak, nemcsak a fillereket vágták ki, de a csaták közbeni “az ellenfelek elszántan néznek egymásra, miközben a hajukat fújja a szél” jeleneteket is megnyirbálták, szóval a Kai sokkal pörgősebb, mint a Z. De. Jelenleg a 33. résznél jár a sorozat, ott tart, ahol a Z a 70. résznél, nem tudom, így hogyan tudnák a Z harmadára vágni a sorozatot, úgy, hogy ne ollózzanak ki belőle túl sokat. Na mindegy, majd meglátjuk…

Hogy kiknek ajánlom a Dragon Ball Kai-t? Mindenkinek, aki szerette az eredeti sorozatokat, és azoknak, akik esetleg nem ismernék a Dragon Ballt.

Mikor egy illatról eszedbe jut egy emlék. (Zsófi boldogblogja)

(scenes from a memory by chimy-rainbow)

Megváltoztam. (… illetve változom..)

Régen utáltam a franciákat. Mindent gyűlöltem, aminek köze volt ehhez az országhoz. Utáltam az Eiffel tornyot, a bagettet, a croisant-t, a csigapörköltöt és a békacombot. Aztán összejöttem egy francia gyerekkel, Romainnal, szakítottunk, és még jobban megutáltam őket. Ez volt úgy durván egy éve. Vagy másfél inkább. Akkor még jobban utáltam a franciákat. Aztán elkezdtem franciául tanulni (az orosztól irtózom, spanyol meg az olasz az kommersz, német szép dolog, de öt év alatt nem lehet megtanulni…), így maradt a francia.

Aztán megszerettem. Szeretem az Eiffel-tornyot, a bagettet, a croisant-t, a csigapörköltet még mindig nem, de a békacombot szívesen megkóstolnám. Ez úgy jutott eszembe, hogy ma vettem  francia vizet , orizsinál Igazából azért vettem meg, mert rá van írva az exem neve. úgy mutatkozott be, emlékszem ” Romain Perrier vagyok, tudod, mint az az üdítő “
Ez lime-os, nagy zöld üvegben van, és olyan az íze kicsit, mintha egy bútorápolóval letisztított komódot nyalogatnék. De orizsinál Ha Franciaországnak ilyen íze van, akkor szerintem hagyjuk egy időre De Párizsba elmennék.

A másik ilyen csodaváros London. Már többször voltam ott, de olyan hangulata van, hogy az nemigaz >.< Mondjuk ott laknék szívesen egy évet. Csípem az angolokat, akármennyire is furák. meg bejön a pub kultúra. Jej. Meg chinatown vicces. Minden színes, csíkszemű, és mindenhonnan pekingikacsák, meg töltött sültpatkányok lógnak Amúgy a kedvenc részem a… Ööö.. Az egész >.< London Eye, Big Ben, St. James Park, a Hyde park, és minden ilyen park ; Tower Bridge, meg minden szép és jó. Azt hiszem, most odamennék, anyu. Amúgy, Anglia szép, Wales még szebb, és Skóciában még nem voltam. De biztos jó hely, a skótok olyan viccesek Mikor a Csalagúton mentünk át, akkor előkerült vagy tíz részeg skót, sörrel kínáltak minket, meg a szoknyájuk alatti csupasz seggüket vakarták, meg mutogatták. És azt mondták, hogy bármikor mehetünk hozzájuk xD Semmibaj.

A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Irodalmi Kör november 24-i vendége: Simon Márta, a Popcorn Jani, vagy amit akartok… című ifjúsági könyv szerzője.

A találkozót 17 órai kezdettel tartjuk a Nosztalgia kávézóban.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

A gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Irodalmi Kör november 10-i vendége: Lőrincz György, író. Bemutatásra kerül Besúgó voltam, szívem című regénye. A könyvet ismerteti Bajna György.

A köri találkozót 17 órai kezdettel tartjuk a Nosztalgia kávézóban.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Szervező: Salamon Ernő Irodalmi Kör, Gyergyószentmiklós

Partnerek: Hargita Megyei Művelődési, Egyházügyi és Nemzeti Kulturális Örökség Igazgatósága,

Gyergyói Nőkért Egyesület

Felolvasó estet szervez Gyergyószentmiklóson a Nosztalgia kávézóban a Magyar Népmese Napja alkalmából a Salamon Ernő Irodalmi Kör 2009. szeptember 29-én este 7 órától, melyre szeretettel meghív minden érdeklődőt.

Jeles évfordulóra emlékezik 2009 szeptemberében a világ magyarsága. 150 éve, 1859. szeptember 30-án a Kovászna megyei Kisbaconban született Benedek Elek. Születésnapját a Népmese Napjaként tiszteljük. E különlegesen jeles évforduló alkalmából fontosnak tartjuk Benedek Elek életművét megbecsüléssel felidézni. Kérjük a meseszerető emberek apraját-nagyját, hogy ezt a napot szenteljék a mesék bölcs világának, elevenítsék fel a mesemondás ősi művészetét, emlékezzenek meg mesemondóinkról, mesegyűjtőinkről és a mesékbe szőtt bölcsesség máig érvényes üzeneteiről. (a Magyar Olvasástársaság felhívásából)

Tegnap délben fotóztam

Kiültem az erkélyre, a déli napsütésbe. Huszonkilenc fokot mutat a hőmérő, pedig szeptember vége van már. Nyaralok. Tizenöt éve nem ültem már kint az erkélyen, pedig nekünk jutott talán a város legszebb panorámája. Az sem zavar, hogy az erős napsütés miatt nem látom a képernyőt: imádom a napot és ezt a látképet, amit soha sehol máshol nem kaptam még meg.

Az erkély nem úgy lett kialaktíva, hogy ki lehessen ide ülni: néha tüzijáték vagy színi előadás mián jön ide pár vendég, de ők is csak állnak, és nézik a műsort. Különös, hogy az ember mennyire nem tud élni azzal, ami az övé. Tizenegy-két éves koromban mennyit szídtam és utáltam ezt a kisvárost, pedig csak kamaszodtam és magammal volt bajom. És bár tudom, hogy az emlékek és az élmények teszik igazán széppé, ma már álmomban sem tudnék ettől szebbet elképzelni.  A gyönyörű, álmatag kék hegyek, a formás kis zöld dombok, a barokk templomok és karcsú polgári épületek, az ódon házak, az ablakomból látható lombos, dús növényzet és a gazdag szökőkutak, amiknek vízcsobogását éjszaka nyitott ablak mellett tisztán hallani. Városias, kulturált, épületgazdag, mégis maga a természet teljes pompájában.

Ezt látni most az ablakomból, itt az USB-kábel velem

Hét közben pokolian hiányoznak ezek az épületek, és soha nem értem meg, hogy ragaszkodhat idegen városhoz az ember, ha egyszer ide született. Érdekes gondolat ez, mert nálunk még csak nincs is akkora lokálpatriotizmus, mint a jászoknál vagy az ecsegieknél: itt mintha senki nem tudná, honnan jött, és közben mégis ott kísért mindenütt a múlt.

Lefestették a házi panorámámat, csak télen

Balra itt az iskolám, ha lehunyom a szemem, a szélhozta boldog visongás azt az érzetet kelti, hogy strandon vagyok. Ez az iskola volt az, ahol már harmadikban ismertem az Örömódát és a nagy klasszikus európai darabokat, ötödikben frázis-szintaxist tanultam és nyolcadikra két állami, C típusú alap- és középfokú nyelvvizsgám volt. Ez az iskola a legkisebb, de egyben legrégibb Gyöngyös tíz általános iskolája közül, aminek ma már legalább a felét lerombolták. Tegnap pont az egykori ötös iskola mellett vitt el az utunk, ahol tavaly ilyenkor még becsöngettek, most meg már egy Lidl fogadja a vásárlókat. Hiába, már nem családozunk és tanulunk, inkább fogyasztunk. Mégis, milyen érzés lehet ez azoknak, akiket pont ahhoz a földdarabhoz köt a múltjuk, és már nincs hova osztálytalálkozót szervezniük?

Fél kettő van, mindjárt jönnek a napközisek... "...hogy ne feleljek aznap, egy köre léptem én..."

Egyáltalán: vajon mások is ezt érzik, ha megérnek rá, a szülőhelyük iránt? Szerelmesek hegyekbe, fákba, bokrokba, az alföldbe, a gémeskútba, a tengerbe vagy az Oktogonba?

A "tavam" a külvárossal a vízen

Még pár évvel ezelőtt is elvágyódtam egy dilemmáztam, de ma már tudom, jobban, mint bármi mást: itt szeretnék élni örökre, ha tehetem. Elvégre mi vagyunk az egyetlen ország (jó, meg talán keleti szomszédaink), ahol csak a főváros él és kínál egyedül perspektívát… haha, most eszembe jutott, amikor a Northfotós csaj jött ajánlatot tenni, és egész lepadlózott a szerkesztőség, hogy egy országos cég központja Győr, és a kommunikátoruk is oda sietett épp haza. Mikor éljük meg vajon, hogy Kelet-Közép Európában is levegőhöz jut a nemfőváros?

Magyarországon két település van: a főváros és a vidék. A fővárost mindenütt fővárosnak hívják, a vidéket meg persze csak a fővárosban nevezik vidéknek. A szó eredeti  jelentése mindig a nagyobb település agronómiai körzetét takarta: Eger vidéke Kerecsend, Kápolna és a többi kistelepülés, Gyöngyös vidéke Detk, Adács, Atkár meg a többi. Vajon milyen kötődése van Egernek, Gyöngyösnek, Győrnek vagy – teszem azt – Szegednek és Pécsnek Budapesthez, ami a fővárost felruházza azzal a joggal, hogy vidékének nevezze mindezen településeket (nagyvárosokat és kicsiket, falvakat és tanyákat, távolságtól és mérettől függetlenül)?

Józan mércével mérve persze mégis csak helyes a kifejezés általánosító használata, hiszen MINDEN magyar állampolgár fizeti a négyes metrót, akkor is, ha soha nem járt még a fővárosban.  

“Itthon vagyok, s ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét és, virágát is tudom. Tudom, merre mennek, kik mennek az úton, s tudom mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.”

Megy át a Nap a ház mögé (nyugatra), a másik erkély pedig zordabb, mindjárt háromnegyed kettő, a gép pedig merül le áram nélkül. Lassan befejezem, pedig még tizedét sem tudtam elmondani annak, amit ez a táj jelent nekem.

Ez pedig a hátsó (nyugati) erkély panorámája, most a nap még délen van, de már halad hátra...

Teljes napi és heti fotótár, naaaggggyon szexi képekkel ->>

Sajnos egyre több a szar zene, és kezdünk elfeledkezni a régi nagyokról. Ezért berakok párat, hogy hallgassunk igazi zenét

S a végére egy kis Pink Floyd ;D

Osztály találkozó és nosztalgia.

(Just Smile by Avangel27)

Ezt a fulbevalot azert csinaltam,mert valamelyik kedves blogtarsam oldalan meglattam egy hasonlot. Elnezest,hogy nem emlekszem,kinel,de akkoriban meg nem gondolkodtam azon,hogy blogot csinaljak es osszegyujtsem-raktarozzam hozza az infokat. Szoval,aki felismeri az otletet,az szoljon!!!

Akkoriban csinaltam egyebkent,amikor elegge honvagyam volt Amerikaban-meg mellesleg megerkezett Egyiptombol egy orosz ismerosunk es o egy befoglalt 20 Forintost kapott a szulinapjara. Orulet,hogy egy-egy darabhoz micsoda emlekek tarsulhatnak …. Es ma lettem 27 eves…..oregszem….es egyre jobban elhatalmasodik rajtam a NOSZTALGIA.

Azaz perverz nosztalgia. Például: amikor reggel munkába jövet csak azért vesz az emberfia málnaízű nugáttal töltött csokoládét, merthogy gyerekkorában azt mennyire nem szerette.

solt.

A Salamon Ernő Irodalmi Kör évzáró köri ülésének vendége Füzesi Magda, beregszászi költőnő. A találkozó időpontja: 2009. június 8., este 6 óra. Helyszín: Nosztalgia kávézó.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

A nyarat szeretem a legjobban a világon. Mintha egy réges-régi szürkés árnyalatú, fekete-fehér film egyszeriben ezernyi színt kapna, és a néma csendből visszatérnének a hangok, zajok, illatok és szagok. Minden a zöld millió árnyalatában játszik, az ég kék, szivárványszínű virágok mindenütt… Brekeke, ciripp, kakukk, csicsere, ami kell, szabadság a köbön. Itt van június elseje - és most szürkésfehér minden, ónos eső szitál három napja szünet nélkül és én nem láthattam a Szent Anna-tavat. Marad a nosztalgia a gép mellett.

Egészn májusban ilyeneket fotóztam!

Mindig a nyár volt a kedvenc évszakom, de még sosem vártam annyira, mint idén. Valószínűleg azért, mert menetközben természetjáró lettem és rászoktam a sétára. A legjobb a nyár este: kis szellő, hangulatos naplemente, telihold, vízpart-vízillat, kagylók, vörösbor… Most csak a nosztalgia marad, ezért gondoltam, jobb híján összeszedem az elmúlt tíz év nyarait. Merész vállalkozás…

1999 - Ezen a nyáron bejártam a jó öreg Egy(b)esült Államokat, megnéztem Los Angelest, Las Vegast, Hollywoodot, a Grand Canyont, Salt Lake Cityt, New Mexicót… de meglehetősen steril élmény volt, elvégre mezei középiskolás ösztöndíjasként vigyáztak ránk, semmi buli, nó kaszinó, nulla pia. Csóró magyarként persze kaptam zsebpénzt is, ami akkori eszemmel annyi lóvé volt, amennyit egész évben nem láttam, így végig arra gyúrtam, hogy minél többet megmentsek belőle itthonra a családnak. Szóval spártai volt és steril, de azért két és fél héten át mindennap más városban aludtam és legalább világot láttam. A valóságban persze az irányítatlan túrát szeretem: a helyi pubok, az eldugott települések, a titkos járatok, ahogyan a helyiek látják ésatöbbi, ezért ma már biztos lázadnék a sok-sok turistalátványosság ellen.

Aztán jött a július közepe, és lehetett volna akár tél is, észre se vettem az időjárást. Folyton tanultam, mert még év közben kitaláltam, hogy nem akarok még egyszer harmadikos lenni, elég volt egyszer Amerikában, az osztályozóvizsga pedig a különféle tárgyakból meg nem épp sétagalopp. Stresszes időszak volt, augusztus végére jól ki is borultam, de legalább minden vizsgám sikerült. Nem tudom, ma meg tudnám-e ugyanezt csinálni, engem is meglepett, milyen kitartó és szorgalmas tudok lenni, ha akarok. Hiába, amibe bele nem döglesz, az megerősít.

Tinivaddi

2000 - A nyár a sikeres érettségivel kezdődött, soha olyan megkönnyebbülést nem éreztem még, mint a matek írásbeli után, amikor már tudtam, hogy bőségesen megvan a kettes. Rohantunk Garnélával Egerből Pestre, valami elvont ezoterikus előadásra, de már nem is emlékszem. Szabadok voltunk, ez a lényeg. (Akkor már volt két középfokú nyelvvizsgám, legközelebb tehát a június végi a szóbelikre kellett készülni: de az már csak magyar és töri volt, a két specialitásom, szóval elő se vettem a könyvet.)

A  legintenzívebb élményem ezzel a nyárral kapcsolatban persze a Voodoo, már Árpival kézenfogva. Állandóan a Vooodoo-ban lógtunk, valami olyan élmény volt ez, amit ma már semmi nem ad vissza. A legoldszkúlabb darker arcokkal ittuk a Vooddo erkélyén az abszintot merg a sört, ekkoriban esett meg az első berúgás, szintén Garnélával. Inspiráló közeg volt, kábé mint Toulouse-Lautrec-nek a Moulin Rouge, az egész a maga szinte szürreális mivoltjával.

2001 - Beteg nyár volt, valamiért bevállaltunk egy egyhetes Szigetet: ma már persze elképzelhetetlennek tartom, hogy nyolc teljes napig toitoi vécék és mozgózuhanyzók között éljek egy sátorban, napi öt óra alvásokkal, hotdogon és popcornon. De ez akkoriban még valamiért belefért, és hát kibírtam – csak úgy, mint ahogy kibírtam az ecsegfalvi Nightbreed-et is a negyven fokos árnyékmentes hőségben, egy teherautó kerekén meghúzván magam. Nagyon underground, oh yeah. És persze Voodoo az összes többi szombaton, meg ahol összeütöttek épp két fedőt. Aztán ebben az időben kattantam rá a Clan of Xymox-ra is, ami hosszan tartó szerelemnek bizonyult.

Sárkával, a Sziget bejárata előtt

2002 -  Az első Bolków Kastély Party Lengyelországban, Timivel. Mintha csak tegnap lett volna, mégis szinte alig látom magamat az akkori történetekben. Mekkorát buliztunk a Das Ich-koncerten…! És ezen a nyáron ismertem meg Sárkát is, akivel épp csak pár levelet váltottunk, aztán a 2002-es Szigeten találkoztunk élőben először, which was the beginning of a beautiful friendship . Hanna is ott volt Finnországból, és együtt néztük meg a Cure-t a szemerkélő esőben… aztán utána Sárka szimplán hozzám cuccolt, és mentünk vissza együtt Prágába, mintha mindig is legjobb barátnők lettünk volna.

2003 – Fura és hülye nyár volt, olcsó diákjegyekkel és stoppal Kelet-Európát jártuk a csajokkal, sokat Voodooztunk persze, és kicsit őrültek voltunk. Egy sor merész kalandot vállaltunk be, éjszakai csurdítás az erdőben idegen turistákkal, egyszer egy milliomos homár diplomata fullextrás pecójában ébredtünk a perzsa szőnyegen, és kaviárt reggeliztünk…. Ehhez a nyárhoz köthető egy bécsi kirándulás, és sok-sok VNV Nation, amit abban az időben hallgattunk.

Nem vagyok törpe!

2004 - Az első Szlovénia a szlovén csoporttal, aztán az egész bagázzsal Bolkowoltunk, a Dark Trilogy felbomlik. Ezen a nyáron járt nálunk Nadine Némethonból, jól bebarangoltuk az országot és apu megvádolt, hogy nemzetközi diákszállót csinálok a kéróból.

2005 – Az egyik legkomikusabb és egyben legzavarbaejtőbb nyaram ever, nyári egyetem Szlovéniában, amibe jól alaposan belerozzantam, szlovén tudásom viszont nem sokat gyarapodott, haha. Aztán Prágában kúrálgattam röhejes szerelmi bánatomat, ahol Sárka hasonló fasság miatt volt padlón éppen – hiába, velünk a dolgok mindig párhuzamosan történnek. A harmadik Crüxshadows-koncertünk, aminek a végén spontán átstoppoltunk Bolkówba a Kastély Partyra… ahol Emke lés Soffy először jelent meg, így kapásból bekéredzkedtünk a sátrukba. Emlékszem, ott feküdtünk négyen lábtól fejig a kétszemélyes tescós-sátorban… ezúton is köszönet nekik, amiért befogadták a hontalanokat! Még egy SZIN is befigyelt, Cure forever: első osztályon jöttünk vissza, vonattal, térdig sárosan.

2006 - Az első WGT-m ideje (Lipcse), ami csodálatos és különleges élményre sikeredett a konstans eső és a tizenöt fok ellenére, a karszalagot még sokáig hordtam utána. Az a nyár volt ez, amikor a De Facto Bolkówban játszott, és a fiúk szállást is kaptak egy kóterben. Emlékszem, mekkora fless volt, amikor lepakoltuk a hálózsákjainkat és birtokba vettük a szobát, mi csajok: Emke, Sárka és én. Jó nyár volt, augusztusban elpályáztunk egy SZIN-re is a szokásos bandával (meglepő módon) Szegedre, Covenant meg úgy egyáltalán, allergia és sör.

2007 –  Persze volt Bolków, ahogy kell, aztán kinéztünk Emkével Svédországba, mert ott már régen voltunk (én egyszer, 1995 körül). Tenger, sirályok, fura zöldes színvilág, Gusztáv szobra. Ezekben az években már sokkal választékosabban, visszafogottabban és cizelláltabban buliztunk, és a letisztult kultúr-megoldások jobban érdekeltek minket az ereszdelahajam-majdcsakleszvalami kirándulásoknál.

1,65 körül vagyok, csak a barátaim magasak!

2008 - Jártam Csehországban Sárkával a világ legrosszabb fesztiválján a zuhogó esőben, de azért jól éreztük magunkat, augusztusban pedig egy szolid M’era Lunát (Hildesheim) eresztettünk meg Niniellel, meg persze ott volt a velencei tavi Depeche Mode-tábor, ahol egy tizenkét négyzetméteres szobában húztuk meg magunkat húszan, tagadhatatlanul volt egy underground romantikája a bulinak. Ez volt az egyik legszebb nyár ever, és ekkor született a könyvünk is. A rengeteg kirándulás, csurdítás, baráti beszélgetés és medencézés tette széppé, valami hasonlót várok az idei forró hónapoktól is.

2009 – Kíváncsian várjuk, mit hoz a közeljövő, már eddig sem volt rossz a szetting. Csak sütne ki a nap újra…!

A Salamon Ernő Irodalmi Kör június elsején tartandó ülésén Gálné Esztegár Ildikó olvas fel legújabb írásaiból. A köri találkozót este 18 órai kezdettel tartjuk a Nosztalgia kávézóban.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Vissza 2000-be – ez is lehetne a mottója akár a Garden of Eden szombati tíz éves szülinapi bulijának. Igaz, tíz éve 1999 volt, nekem viszont fennállásuk első évéből nincsenek emlékeim, csak 2000-ben ismertem meg őket. Akkoriban persze mindannyian tíz kilóval kevesebbek voltunk, mint most, hja kérem, változnak az idők.

A két műfajidegen előzenekarról szerencsésen lemaradtam, az első határozott benyomásom a Rádayba érve az volt, hogy pokoli hiba bármilyen hangos-zajos rendezvényt abban a csarnokban tartani, a gyilkos kupolájával. Emlékszem, legutóbb novemberben a New Model Army-koncerten jártam ott, szegény Justin Sullivan az interjú után meg is súgta, hogy emberesen parázik a hangzástól – volt is mitől, hogy őszinte legyek. Szegény Gardenék is úgy szóltak kábé, mint egy hörgős death metal-act vödörrel letakarva. A nosztalgiából és régi szép idők iránti tiszteletből hívott Ildi hegedűjéből nem sokat lehetett hallani, de Árpi szintije sem hallatszott ki a zenéből sajnos (pardon, kásás masszából) túl gyakran. (“Hagyjatok má’, ne is mondjátok, itt viszem a hátamon ezt a negyvenkilós semmit, bassza meg” – nyilatkozta hazafelé menet a neves billentyűs, de ez még odébb van.)

Furamód nem éreztem annyi nosztalgiát, mint amennyit vártam, talán a túlkarcos dark’n'roll helyetti mötál-hangzás vert éket közém és Gardenék közé, de az is lehet, hogy két sör még kevés az ilyesfajta érzések felveréséhez. Persze a korai nóták hallatán azért be-bevillant egy-egy korai Ecsegfalva vagy Voodoo, és eszembe jutottak régi bulik, régi arcok, régi helyek és kicsit beparáztam az ősz hajszálak miatt megint. Aztán megittam még egy sört, és ettől jobb lett. Oh fuck.

Bizonyos dolgok persze nem változnak: Binci azóta se lett Veljanov hangilag, viszont kiváló frontember. Emlékszem, amikor kezdetben letette a basszusgitárt, sokáig nem tudott mit kezdeni a kezével: ma már leköti a közönséget, rutinos a mozgása, profin konferál. Főként régi kollégákat jelentett be amúgy, megköszönte a társak sokéves munkáját, ahogy hosszabb szünet előtt dukál. A Szilvi nevű énekeslánnyal közös produkció kellemes meglepetés volt, feldobta a hangulatot.

Az afterpartynál megcsapott kicsit az antiszocialitás szele, még a London After Midnight is úgy szólt, mint valami brutális hc-banda. Le kéne fedni azt a kupolát, nem tudok mást mondani – vagy inkább a death metálra és a hc-re kéne rápörögnöm talán? Nem tudom, melyik a nagyobb kihívás. Heaven_t mindenesetre vérprofi munkát végzett. Olyan dalokat rakott be, amiket 7-8 éve nem hallottam, le a kalappal: Heroes de Silencio (!), Lucyfire (kis híján könnybe lábadt a szemem, amikor jött a vidám kis pattynóta a régi kérdéssel: “What if love’s just methadon? What if the battle is alrrady won? What if there is ain’t no sunshine to make me believe I’m fine?), Opium-korszakos Moonspell, Land of Charon (alig hittem a fülemnek), Host-korszakos Paradise Lost, egy sor olyan track, ami pontosan ezt a különös ködben töltött 1999-2002 közötti időszakot idézte. Volt Das Ich is, originál Destillattal, akkor ugráltam végre egy embereset, ahogy kell. A partyvég korán jött, Papival indultunk neki a kivilágosodott utcáknak és régi időkről beszélgettünk… furcsa a távolság, amivel azt a korszakot szemlélem. Ezer kilométer és még tízezer, mégis, mintha tegnap lett volna.

Óóóóh, az este szinte körülugráltam a szobát örömömben, hogy sikerült chat-félét betennem, igaz , szar, de most még nem is megy. Ennyit a csodálatos Meeboról.
Háát a mai nap…csodával határos módon 12-kor senki nem bolondult meg. xD A nagyszünetben levonultunk néhányan a könyvtárba. Én régóta nézegettem egy régi, fehér-fekete képet az ottani asztalon, ahol egy csomó tanár van meg diák, fiatalon… Ugyebár mindig a legtöbbet szeretném tudni egyes emberek és egyes tárgyak múltjáról, és mindig nagyon furdall a kiváncsiság, ha az van, hogy megnézhetek egy régi fényképalbumot. Már régóta meg akartam kérdezni a könyvtárosnénit, hogy még van-e ilyen régi képből, és egyből előszedett egy rakással. Egyedül kezdtem nézegetni, aztán egyre többen tódultak oda. Jókat röhögtem, hogy egyes tanárok milyen röhejesen néztek ki, vagy ellenkezőleg, milyen fiatalok és szépek voltak. Főleg a kémián akadt meg a tekintetem; minden képen más haja van, egyiken szőke rövid, másikon barna hosszú, harmadikon fehérfekete ))) Meglepő volt, hogy mindegyikük mennyit változott, hogy akinek most rövid, annak akkoriban hosszú haja volt, hogy milyen sokan elmentek azóta, hogy a rajztanár milyen igazi művésznek nézett ki a sötét szemüvegével és göndör hajával.
Igazán rossz volt, mikor becsengettek. Két nyolcadikos is engem követve végignézett egy egész kis fényképrakást, s megkérték Piri nénit (könyvtáros nééni), hogy holnapra még hozzon. xD Szóval egész kis büszkén mentem fel az osztályba.
Aztán valamelyik szüneten egyik osztálytársam közölte, hogy szerinte én vagyok a magyar tanárnő kedvence… Nem tudom, miért, de ezen felakadtam. Szóval meglepett.
Na de most nemsokára irány kórus… Eredetileg furulyát is kéne vigyek, de még ilyen hülye nem vagyok, köszönöm.

Nettörténet

A nagy sikerre való tekintettel folytatom tech-blogjaim, a bölcsész felszólal. Ezúttal az “elsőkről” mesélek: első találkozásom a számítógéppel, első online élmény, első mailcím és első webkettes húzásaim… avagy milyen volt netezni Magyarországon a 90-es évek közepén, végén? Jó szórakozást hozzá…

Az internet és én, először:  1995-ben hallottam először az internetről, akkor még csak annyit, hogy létezik, és a kutatók meg a gazdagok hozzáférhetnek különleges helyeken. Rettenetesen kíváncsi voltam, de nem volt lehetőség kipróbálni sehol: én némettagozatos voltam, és számtech-képzés csak a matektagozatosaknak járt. Igaz, ők sem láttak gépet élőben, csak számsorokat és informatika-történelmet tanultak, de ha a(z orosztanárból átképzett) oktató hiányzott, lemehettek a pincében lévő gépterembe, ahol az egyik gépre rá volt kötve a net az egyik gép rá volt kötve a netre. Nagyon irigyeltem őket ezért.

Az első netezés: A következő évben, 1996-ban már hozzá is jutottam. A suliban először a mIRC-et mutatták meg a többiek, amit nagyon izgalmasnak találtam.

Az első e-mail: 1996-ban kaptam először e-mail-címet, az iskolait. Baromi hosszú volt és a kukac utáni rész is három-négy tagból állt. Rettenetesen nehéz volt beállítani a használatához szükséges levelezőrendszert, de én mindenképpen fel akartam avatni egyik délután a gépteremben (ide egyébként nem volt egyszerű bejutni: előzetes feliratkozás és órás sorbanállás kellett hozzá, amire egy kollégistának nem nagyon volt lehetősége).  Amikor bejutottam, nagyon boldog voltam, a gond csak az volt, hogy nem volt kinek mailt küldenem. Így aztán mIRC-en megismert arcoknak írtam, a postaládám hamarosan meg is telt hülye spamekkel, amik miatt a rendszergazda letiltott a hálózatról. Három hónapnál tovább nem volt hát mail-címem, néha-néha azonban informatika óra előtt felsompolyogtam a gépterembe csekkolni ezt-azt a tízpercben.  

Az első számítógép: 1997-ben lettem először számítógéptulajdonos, a monitor még azóta is ugyanaz (vastag, kicsi és sötét), de azért a babaház tartalma változott az évek során. Vettem egy fapados nyomtatót is, amivel rögtön kinyomtattam aktuális novelláskötetemet, szinte könnyekig hatódtam a print-verzió láttán. A tinta rögtön ki is fogyott ezzel, utána még fél évig nem volt pénzem újra.

Amikor igazi felhasználó lettem: Az 1997-es havi kétszer tíz percek még nem kínáltak igazi felhasználói élményt, inkább csak kóstolgattam a dolgot. Igazi user csak 1998-ban lettem, Amerikában – de még így is fejhosszal az otthoni közegem előtt. Mindegyik hosztcsaládomnak volt netkapcsolata, és a suliban is szabadon lehetett netezni bárhol, bármikor és bárkinek a szupergyors gépeken.

Ekkor készült első igazi, saját kezűleg létrehozott mail-címem, ami aol.com-os volt. Később egy hotmaileset is készítettem (akkoriban nagyon más volt a hotmail dizájnja), de a gond az volt, hogy még mindig nem volt kinek mailt írnom. Az ismerőseim közül senkinek nem volt drótpostája, a legközelebbi barátaimnak csupán kilométerhosszú iskolai mailcíme volt, amit havonta egyszer – amikor rákerült a sor a gépteremben – csekkolhatott, a tizenévesnél idősebb rokonaim pedig azt se tudták, hogy létezik ez az opció is a kommunikációra. Így aztán aktívan chateltem és fórumoztam, az alkalmi ismerősökkel leveleztem is. Még egy mailing listre is felíratkoztam abban az időben.

Sokáig csak Netscape Navigatort ismertem

1998/99-ben már aktív felhasználó voltam, kezdőlapom az aol.com volt, keresőnek az altavista.com-ot használtam, böngészőként pedig a Netscape Navigator funkcionált. Kommunikáltam, tanultam, szörföltem, de az otthoniakkal továbbra sem tudtam felvenni a kapcsolatot, a nagyon szerény hazai honlapkínálat pedig frusztrált.  Én már akkor tudtam, hogy harmadikba nem akarok Magyarországon járni, így osztályozóvizsgát teszek otthon: kerestem, kutattam a neten a kidolgozott érettségi tételeket, jegyzeteket, új kiadású tankönyvek kivonatait stb., de akkoriban még nem voltak ilyen honlapok. Egyetlen kötelező olvasmányokról szóló lapot találtam, arra viszont nem szorultam rá. A legtöbb honlap fehér, szürke vagy világoszöld hátterű volt, fekete betűkkel és kék vagy lila linkekkel. Komoly grafikájú, flashes magyar honlapok még nem léteztek 10-11 évvel ezelőtt, de bloggert vagy más webkettes tartalomra építő szájtot se ismertem még. Fura ebbe belegondolni ma, mert ugye hol töltjük a legtöbb időt? Blogok, youtube, közösségi portálok…

Az első otthoni netkapcsolat: Amikor hazajöttem Amerikából, nagyjából az 1995/96-os állapotokkal találtam magam szemben újra, holott én már napi szintű, “profi” felhasználó voltam. Mégis, az internet egy magamfajta egyszerű humán tagozatos diáknak még mindig távoli, elérhetetlen dolog volt. 2001-ben aztán egy ismerős ajánlotta, hogy ötszáz forintért ad jelszót, amivel ha netre csatlakozom, csak a telefonszámla emelkedik, de egy óra után ingyenes a percdíj is. A kapcsolat lassú volt, a percdíjak miatt éjszakai használatra kényszerültem, ráadásul apám majrézott a telefonszámla miatt, no meg persze azért, mert közben ő nem tudott telefonálni.

Első “webkettő”: A 90-es évek végén már aktívan fórumoztam, de még nem voltak igazi közösségi portálok portálépítéssel és kommenten kívüli megjelenési felülettel. Először 2002-ben (stílszerűen) a gothic.hu oldalon készítettem profilt, második jelentős közösségi portál-élményem pedig 2003-ban az ld50.hu-regisztráció volt. Blogot 2004-ben kezdtem írni, honlapot 2005 végén készítettem először. Az első HTML-tagekkel szintén 2004-ben futottam össze első körben.

Az első szélessáv otthon: Viszonylag későn, 2005 júliusában váltam dsl-előfizetővé, az első szolgáltatóm az Enternet volt. Korábban is nagyon vágytam rá, de elérhetetlenül drága volt ez egy diáknak, plusz szolgáltató se volt sok, aki felénk mozgott. Azóta mindenesete már nem nagyon kapcsoltam ki a gépet.

Vágásiéknál bekötik a telefont, új lehetőségek nyílnak meg előttük

“A nyár szerintem afféle kollektív tudattár. Mindenkinek van emléke arról, milyen dallamosan közeleg a fagyis; hogy égeti az ember combját lecsúszás közben a szinte áttüzesedett fémcsúszda. Mindnyájan hevertünk már hanyatt fekve, csukott szemmel, lüktető szemhéjakkal, és arra gondoltunk, még egy kicsit tartson ez a nap, és legyen sokkal hosszabb, mint az az utolsó, amikor egy egészen más irányba indulunk el.”
Részlet Jodi Lynn Picoult: A nővérem húga c. könyvéből

Régi képek a kolozsmonostori apátságról és környékéről…

A XV. században épült szentély és a templomkert.

Az 1831-ben épült Kápolna.

 A XIX. század végére Kolozsmonostor összenőtt Kolozsvárral.  Tíz év alatt 1200 fővel bővült Kolozsmonostor lakossága, amely 1890-ra elérte a 3099 főt (50,6% magyar).  Kolozsmonostort 1895-ben csatolták Kolozsvárhoz. 

Az apátság környéke.

A kolozsmonostori apátság története: http://www.hhrf.org/schola/kalvaria/index.html