Már megint gusztustalan dolgot műveltem. Már ezerszer megfogadtam, hogy nem teszem, de nem bírtam magammal..

Unalmamban régi képeket nézegettem. Nagyon régieket,akár 4-5-6 évvel ezelőttieket is. Siralmas, szánalmas, ocsmány.. Bármint nem a képek. Hanem a dolgok, amik azóta történtek. Minden amit én tettem és minden amit ellenem tettek. Milyen vidámak, őszinték és szabadok voltunk, mennyire tojtunk a nagyvilágra, mennyire nem érdekelt minket senkisem, mennyire nem függtünk senkitől. Mennyire nem tudtuk milyen következményekkel jár, amiket cselekszünk! Szerettük egymást. Sokan voltunk. Igen, azok a nagy-nagy szilveszterezések! De nem hogy redukálódott a számunk, de egymásra is támadtunk. Csaltunk, hazudtunk..minden ami belefér. Most már nagyon kevesen vagyunk a “régi bandából”, és már teljesen más kivitelben. Köszönőviszonyban ugyan, de a sok gonoszságtól görcsösen. Már nem árulunk el titkokat, mert nem lehet, már nem töltünk együtt annyi időt, mert így már minek. Szétszéledtünk és mindenki arra húz, ahonnan a többet reméli és nem arra, amerre igazán szeretne.

Ahogy a képeket néztem szörnyű érzés lett úrrá rajtam. Hihetetlen, hogy ahogyan idősödik az ember, mennyi bűnt halmoz fel. Sok nyűgöt akaszt a nyakába és úgy összekuszálódik, hogy élete végéig ott marad a súly, ami a szívét nyomja. Ezt éreztem. Tudom, hogy a jelenben kell élni és hagyni kell a múltat, de ha tehetném, lehet visszafordulnék és újra kezdeném. Valószínűleg ugyanott kötnék ki, ahol most tartok. Vagy ha visszamennék és nem tenném meg, amit utólag tudok, hogy baromság volt,  akkor minden másképp történt volna? De lehet, hogy úgy is tök jó lenne, maximum tiszta lenne a lelkiismeretem. Nem ostorozhatnám magam, hogy ugyan, hülyelány, ezt és azt miért tetted meg és amazt meg miért nem? Miért nem láttál át a ködön és miért hagytad magad beledöngölni a földbe? Miért hittél mindenkinek, aki később a bajt hozta rád? És miért nem hallgattál az eszedre, ahelyett, hogy a szívedre hallgattál?

Megbántottam sokakat. Legtöbbször akaratom ellenére és sokszor nem azoknak okoztam fájdalmat, akik megérdemelték volna. Egyre többen vannak, akiket nem szeretnék látni soha többet és egyre kevesebben, akiket őszintén szeretek. Normális ez? Mindig is utáltam a haragot, de a békére törekedni nem érdemes. Mindig lesz valaki aki a hátadba állítja a nagykést, csak várd ki a végét.

 És ami a legszomorúbb, hogy mindannyian ugyanúgy kezdtük. Kis angyalkaként, vidáman, kiegyensúlyozottan, szeretetre  - nem utálatra- teremtve. És most hol vagyunk? Na ezen érdemes elgondolkodnunk. 

Azt hiszem igaz az a meglátás, miszerint a párok egymáshoz idomulnak egy idő múlva. Külsőleg és belsőleg egyaránt. Az is igaz, hogy velünk is ez történt. De elég súlyosan. Ami miatt viszont egy cseppet sem bánom az az, hogy általa pozitívan változtam, még ha ezt a megszokott környezetem nem is tolerálja. Lehet, hogy már csak az Ő vicceit értem, lehet, hogy most már a mi közös értékrendünket követem, de ez még önmagában nem is lenne rossz, hiszen nem egy elvetemült szekta tagjai vagyunk, csupán így gondolkodunk. Ami aggasztó az az, hogy összekülönböztem a nézeteim miatt másokkal. Másokkal, akikkel eddig nagyon egy hullámhosszon voltam, most pedig egy hatalmas szakadék választott el tőlük, lazán átugorhattam volna, de nem éreztem úgy, hogy nekem az jó volna. Talán nem is az értékrendünk miatt volt így, lehet, hogy csak az adott lelkiállapotunk különbözött, mindenesetre rossz volt átélni, ahogyan 3 ismerős ismeretlen vitatkozik. Mert azok vagyunk. Ismerős ismeretlenek. Még ha voltak is idők,amikor úgy éreztem, hogy a legszorosabb barátság köt össze minket, tegnap megfordult a fejemben, hogy talán sohasem bíztunk igazán egymásban. És ha netán az érzelmi viharok közepette titkokat bíztunk a másikra, utána tudat alatt féltünk, nehogy azt a másik bárkinek is elmondja.  Lehet, hogy ez csak illúzió és csak a mostani szemszögemből tűnik így, hiszen mindezt nem éreztem egészen idáig. Nem vagyok bosszúálló-leginkább azért nem, mert eddig ha véletlenül bosszút is akartam állni, akkor is én húztam a rövidebbet, így hamar leszoktam róla -, nem kell csak azért szeretni, nehogy elmondjak valamit valakinek, mert úgysem mondom el, ha tudom, hogy ne. Nem vagyok kavarógép, tőlem aztán nem kell tartania senkinek. Vagyis: Csak ha tényleg, igazán fontos a barátságom, az aki vagyok, azzal együtt ahogyan gondolkodom-még ha az részben más is, mint a megszokott-, CSAK akkor! De akkor szíves örömest, mert nekem fontosak vagytok!

Már megint kezdem. Sírok, kattogok.. Hiányzik az otthon. Nagyon- nagyon! Besokaltam ismét. A szervezetem szmogriadót jelez és friss, balatoni levegőre vágyik, a szemem legszívesebben becsuknám és elfelejteném, hogy itt vagyok, gondolatban messze repülnék, vissza Hozzátok! A tüntetők ma  már a Parlamenttől az utcánkig hatoltak, az egészet lezárták, rengeteg rendőr, kalamajka és félelem. Már megint ott tartok, hogy félek utcára lépni, bizalmatlan vagyok minden emberrel szemben, a fejemet másodpercenként forgatom hátra, rettegek, nem érzem magam biztonságban. Hiányzik a családom és Ti is nagyon hiányoztok! Végigbuliztam a hétvégét, de sohasem lesz ugyanaz mint veletek, még ha velem is van Ő, aki jelenleg életem értelme. A napjaim nem teljesek. Most fognám a cókmókomat és vonatra szállnék, meg sem állnék Földvárig, a magaspartig, ott megállnék, mélyeket szippantanék a levegőbe, rágyújtanék egy Djarumra és bámulnám a vizet. Ott már nem kellene becsuknom a szemem, hogy kizárjam életemből a félelmet, a mocskot és szennyet. De itt vagyok, a belváros közepén, kinézek az ablakon és a szemközti lakást látom, na meg, hogy esik az az átkozott eső, ami itt csúnyább, mint bárhol máshol a földkeregségen. . 

Tavaly ilyenkor nem sok jóra számítottam. Hiszen babonás vagyok. Amilyen a szilvesztered olyan lesz az új éved. (Jelentem, babona ide vagy oda, nem jött be ). A páratlan számokat sosem kedveltem igazán, főleg a hetest nem, így hát már előre paráztam, mi történhet velem. Mindenben tévedtem.

Januárban még nyöszörögtem és sajnáltattam magam, de februárban minden megváltozott. Először is a hajam. Szőkéből fekete lettem( a történethez hozzátartozik, hogy a middle brown feliratnak ne higgyetek ! ). Nagy váltás volt, nem mondanám, hogy megérte, de szerettem. És szerettem azt is, hogy ezzel a tettemmel sikerült meghúznom a határvonalat az addigi életem és a jövőm között. Ebben is tévedtem, de aranyos elképzelés volt mindenesetre.

Békülések időszaka következett márciusban hatalmas nagy bulizásokkal, elő- és utószülinapokkal és természetesen a bűvös tizennyolcassal. Nagykorúság. Tök mindegy így utólag, de nagyon vártam. Eljött, szép volt, jó volt, aztán meg megszoktam. Kábé ennyit erről.

A szülinapomra kapott laptopomat áprilisban érte a szerencsétlenség, vagy is az a másfél liter hideg zuhany, ami miatt júliusig nélkülöznöm kellett ezt a remek masinát, de sebaj, a cég nem jött rá és a garancialevelemmel kaptam egy drágább és jobb gépet. (Még, hogy szerencsétlen… )

Természetesen ez volt az az időszak, amikor már javában rágtam a körmömet, hiszen ott voltam az érettségi kapujában. Május. Írásbeli. Nagy kaland. Egy hónap tömény tanulás, 80 tétel benyalása, éjt nappallá téve rágódás, közben egy-két jóízű balatoni mulatozás, az élet Coke oldalán, nagy levegő, 45 fok, izzadás, várakozás, ügyesen vizsgázás. , happy end, indulhatott a nyaralás! De még milyen!

Habár ez a nyár szöges ellentéte volt az eddigieknek( Réka Spanyolországban, fagyiskodás-na jó, ez már nem volt annyira idegen-, egyedüllevés na meg persze egyedül evés ), de megmaradt az örökérvényű szenvedélyek viharában, a klassz nevetések, a nagy-nagy bulik( bár a számuk eléggé megcsappant, de annál jobbak voltak), együtt a gyerekkori barátok, a csipet-csapat.. Aztán nyár közepén eltalált engem is az a bizonyos nyíl-ennek immáron fél éve.

Augusztusban hirtelen felindulásból költözködés. Utazás a nagy idegenbe. Minden olyan nagy és gyors volt eleinte, aztán hozzászoktam és már nem bánom, hogy feljöttem. Az OKJ egy baromság, de legalább adott egy év gondolkodási időt és egy szakmát, szóval minden történt valamiért. Most már friss aggyal, még több tudással és tapasztalattal vágok neki majd az egyetemnek 2008-ban. Felnőttem a feladathoz, hogy egyedül éljek(természetesen még ott van a mankó a hónom alatt, de sok mindenre rájöttem és rengeteget ügyesedtem ). Megtanultam, milyen együtt élni valakivel. Most már az a furcsa, ha nincs velem. Az albi nem a legszuperebb, de mivel itt maradok, nagy valószínűséggel nyáron újabb költözés várható. A 2007-es karácsony volt életem legszebbje. Nyugalomban, szeretetben, vidámságban, pihenésben, szerelemben.. Mit is mondhatnék még?

Szeretném, ha 2008-ban is ragadna rám a szerencséből, legalább fele annyi, mint a múlt évben, ha felvennének oda, ahová tervezem, ha minden maradna úgy, ahogyan most van, de ha változna, csakis pozitív irányba.

B.Ú.É.K. Nektek is!!!       

Hosszú oldalakat lehetne írni róla, de én csak néhány sort szánok neki. Talán azért, mert nem tudnám az érzéseimet szavakba önteni. Akkor pedig semmi értelme nincs. De minek is kellene bonyolítani, csűrni-csavarni? Mindenkinek van egy, és valószínűleg ugyanilyen központi szerepet tölt be az életében, mint nekem. Csak bizonyára másképpen.

Önállótlan kislány vagyok. Tényleg nem az érettségivel osztogatják az érettséget, és nem a kor határozza meg az embert. Erre azok után jöttem rá, hogy felkerültem ide. Olyan problémákkal szemebesültem, amik addig sohasem foglalkoztattak, hiszen mindig volt valaki, aki megtette helyettem, vagy legalábbis segített benne. Önállóság. Nagy szó. Ki tudja hol kezdődik? Talán ott, hogy elköltözünk. Valakinek erre már 14 évesen rákényszerül, valaki később (lsd. én) és vannak nálam idősebbek, akik még otthon élnek. Emlékszem, mindig menekültem. Valahova, bárhova..csak el onnan. Például ide. Most itt vagyok. Gyakorlatilag magamra utalva, de mégsem. Hiszen még mindig ott van mögöttem a támogatás, ami nélkül igen nagy lenne a bajság, de így könnyebb valamivel (bár épp elég nehéz). Nehéz mert új, és így négy hónap után is szokatlan. Teljesen önálló majd csak akkor leszek, ha már magamra keresek. (A jelenlegi keresetemből bajosan tartanám fent magam ).

Na de…

Épp ezért jó a CsB-kedvezmény. Valamilyen formában visszahozza az otthon melegét, a mindennapi beszélgetéseket, és amolyan tudakozóként is működik. Mindössze havi 890-ért korlátlanul tudakozódhatok, így történhet meg nap,mint nap az az eset, hogy anyuval főzök és vásárolok. Rólunk tudni kell, hogy mindig is tökéletes volt a kapcsolatunk. Ez részben adódhat abból, hogy abszolút az ő tulajdonságait örököltem, illetve, hogy mindig is a legjobb anya volt. A barátnőim irigykedtek, mindenhova együtt jártunk(szoliba, vásárolni, fodrászhoz és kozmetikushoz is ), megbeszéltük az aktuális pasiügyeket és ha éppenséggel olyan helyzet adódott együtt sírtunk és együtt küldtük el melegebb éghajlatra azt aki megérdemelte.

Most itt vagyok, messze tőle, egy más világban, nagyjából egyedül (bár nem, de mégis). És hiányzik! Hiányzik, hogy velem legyen, hogy a boltban megmondja, hogy ,,ez igen szarul áll, Édesem” és ilyen nyalánkságok, amiket napról napra átéltem vele. Így hát marad a telefonos csoda, a hangfrekvencia, a ruhadarabok leírása és a hálózati tanácsadás, problémamegoldás.

Bezzeg ha hazamegyek.. Igazából otthon nem is vagyok, mert egész nap csavargunk. Próbáljuk bepótolni, amit az elmúlt hetekben elmulasztottunk. Jó így is, de jobb volt úgy. Ami biztos: Belőle csak egy van a világon!

Volt.. egy buli szombaton. Szinkronszínész ismerősünk “zártkörű”, magas színvonalú “bulija” a Tortuga étteremben(ha lehetőségetek adódik rá, minimum egyszer látogassatok el ide), strucc-húslevessel, 8 gyümölcsös csirkemellel,krumplifánkkal, sült kukoricacsővel és megannyi ínycsiklandozó finomsággal. Szó, ami szó.. egyikkel sem kergettek anno az asztal körül. Pedig le a kalappal a szakácsok előtt! A műsor (Somogyi András-> stand-up-comedy) fergeteges volt, csaknem kiakadt az állkapcsom a sok jóízű nevetéstől , de amint véget ért a nagy evés-ivás, a nevetgélés, egyre inkább furcsán éreztem magamat. Kb. 50-en voltunk, de az ünnepelten és a páromon kívül, számomra mindenki csak egy ember volt a pesti tömegből. Senkit sem ismertem, ezért a bemutatkozások is mókásan teltek. Szerintem ha nyolc ember nevét megjegyeztem, sokat mondok, és körülbelül ennyien emlékeznek rám is. Egy ilyen társaság nagyon sokszínű és érdekes, de ami még érdekeseb, az a távolság köztük és köztem. Az a tátongó üresség, a bájvigyorok, a sablon-beszélgetések..

Volt egy úgymond after party a Dokk Café-ban, ugyanezzel a társasággal és azzal a hatalmas tömeggel, ami ott fogadott bennünket. Soha életemben nem éreztem még magamat ennyire egyedül. Itt már nem csak az ismeretlen vendégsereggel, de a sznob réteggel is ismerkednem kellett. Elvegyülnöm a tömegben. Na most ez nem ment. A zene elég tűrhető volt, de az izzadt, ragacsos hátak és a fénylő arcokon lecsurgó festékmaradványok végleg elvették a kedvemet a tovább mulatástól- bár az addigi kényszeres lötyögésemet sem nevezném annak.. Kimentem egy asztalhoz és gondolkodóba estem..

Volt ott két lány, az asztalok közelében. Szépek voltak és vidámak, boldogan és önfeledten táncikáltak, a vérükben volt a ritmus és velük nevettem.. Melegség öntötte el a szívem. Megszólalt a Conga..

Volt egy barátság. Nem aludt ki, a parázs megmaradt. Őszinte viszonynak nevezném két lány között, akik ahogyan egy helyen olvastam ( ) együtt látták másként ezt a mocskos, illúzióromboló világot. Hogy mi is szólt közbe?! Máig nem tudható. A környezet,a  tömeg, ami csak úgy üresen fecseg, mit sem látva a mélységből, felszín alapján ítélve; a változások, amik szélviharszerűen jöttek és elsodorták egymástól e két embert.. Mind máig vitatott. De egy biztos: Gondolataim tisztázása után, ugyanazt látom, de kicsit másként. Talán jó is ez a parázslás. Se nem túl sok, se nem túl kevés. Kellemes, szívmelengető állapot..

Volt sok barátom, lelkitársam és amolyan haverok-utóbbit kicsit hanyagul és pökhendien vetettem ide, pedig igenis szerves részei mind-mind az életünknek. Hiányukat csak akkor vesszük észre, amikor egyedül támaszkodunk egy pultnak a tömeget kémlelve. Barátok és barátnők, társaságok, gazdagok, szeretők… Még ha ott is áll az oldalunkon az az ember, aki jelenleg a világot jelenti számunkra és a bekezdés elején felsorolt mind három személyt egyedül pótolja, valahogy hiányoznak a többiek. A volt osztálytársak, a volt barátok, a volt nevetések..

Azért, hogy Vele lehessek mindent ott hagytam: a családomat, a barátaimat, a városomat, a múltamat.. Most, akárhogyan is nézzük mim is van? Ő és a múltam keszekusza darabkái, amik néha-néha felvillannak, aztán feledésbe merülnek.Ezért hoztam azt a -bölcsnek mondható- döntést, hogy megpróbálok egyeztetni. Földvár-Kaposvár-Budapest útvonalon szeretnék újra mozogni, régi arcokkal találkozni és őszintén, tiszta szívből mosolyogni, jókat beszélgetni és együtt bulizni nagyokat. Ahogyan anno tettük.. Mindannyian!

Elnézést a megfogalmazásért, de másképp nem megy. Érzelmi állapotom csúcsán vagyok, úgy érzem.

Olyan intenzíven élek át minden pillanatot, hogy az már felfoghatatlan emberi ésszel. Hogy ez az időjárással, a fronttal, vagy a hűvös légáramlattal van-e összefüggésben , azt nem tudom, de őrület.

A honvágy az egyik ilyen érzelem. Országismeret tantárgyból szép apránként feldolgozzuk az országot. Meglepve tapasztaltam, hogy Somogy megye a pestieknek legalább olyan,mint nekem Nyíregyháza. Gőzük sincs róla. Nekem pedig a szót hallván valami különös melegség önti el a szívem. Hiszen egészen idáig ott éltem, oda köt minden, ami szépet és jót valaha átéltem. Kaposvár sosem volt a kedvencem, de szeretek hazajönni. Szeretem a nyugalmat, a csendet, az unalmas órákat. Más a levegő, az időjárás, az illatok, az emberek, a gondolatok. Földvár minidg is a szívem legbelső zugában volt elrejtve, a sok negatívummal és pozitívummal együtt, de mindig jó kedvre derített. Az ottani levegő nem hasonlítható semmihez, az ott átélt élmények mindörökre belevésődtek az emlékezetembe és ha valaki kiejti ezt a nevet, egy gyorsan pergő filmszalagon végignézem mindazt  ami beugrik hirtelen. Sok ilyen dolog van. Meg kellett történniük,de már nem bánom, hogy olyan messze  vannak. Elvenni tőlem senki sem tudja őket, az újra átélésükhöz pedig csak emlékeznem kell. Földvárnak köszönhetem azt, aki a másik felem. Ha akkor, abban a pillanatban nem ott vagyok, most sem ott lennék, ahol. Mérföldkő az életemben.

Aztán amikor hazautazom, mint például ahogyan most is, lelkibeteg leszek. Hirtelen olyan távolinak tűnik Budapest. Egy más világnak, a világ végének, ahol ott hagytam egy részemet és ezért tűkön ülök, mire ismét zakatolhatok felfele. Mégis szeretek itthon lenni. Itthon van a család, a nyugalom, a főtt étel , a sok kis mütyüri kütyürém, a kényelmes kis ágyikóm (Pesten a földön alszom, annyira kényelmetlen ), anyu, akivel mindent megbeszélhetek, apu, aki ráébredt,hogy felnőttem, hugi,aki már kész nő és lelkileg is egyre felnőttebb lesz, mami, aki talán a legjobban aggódik értem… És még sorolhatnám. Jó, de jövő héten még jobb lesz! Ketten jövünk haza, amolyan wellness szünidőre . Pesten hiába vagyunk együtt, a napi stressz, a rohangálás, a takarítás, a bevásárlás stb rányomja a bélyegét a mindennapjainkra. De itthon nem lesz semmi más dolgunk, csak a kipacsolódás és hogy szeressük egymást.

Történt viszont egy szomorú dolog is az életemben. Eladtuk a földvári Zrínyi utcai házunkat. A téli menedékhelyet . Mivel ez a házikó jóval kisebb volt, mint a másik, ezt használtuk ősszel, télen és tavasszal, mert sokkal könnyebb felfűteni és mert annyira barátságos. Na most lába kélt. Évek óta áruljuk, számítani lehetett rá, de még sohasem gondoltam bele, hogy valaki megveheti. Megtörtént. A fürdőszobás szoba az emeleten a narancssárga sötétítőfüggönnyel, ami mosolygásba öltöztette a szobát reggelente, a régi bútorok szaga, a recsegő parketta.. Kicsit fáj a szívem érte. Sok emlék fűz hozzá, nagyon szerettem..

Különös, hogy milyen dolgok funkcionálhatnak közösségösszetartó erőként.

Például a cigaretta. Nem ítélem el a dohányzást, egy fölösleges plusznak tartom, ami néha tök jól esik, de az, hogy ez tartson össze egy társaságot, hogy ez legyen az alapja, az számomra mulatságosan hangzik. Pedig így van. Mostani osztályom 70%-a dohányzik. Nem amolyan alkalmi dohányosként, mint én, hanem láncdohányososknak nevezném őket. Az arány döbbenet! Ami ehhez még pluszban hozzájárul, hogy a suliban a tanárok is függők, úgyhogy 40 percenként szünetet tartunk, hogy drága társaim és tanárunk rohanhasson egy emeletet lefelé a fagyos Vörösmarty térre. Nekem ez így tökéletes,  hiszen az én szenvedélyem, a “mindig legyen valami a számban“, azaz az evés(nem vagyok büszke rá ), tehát amég az osztály nagyja pöfékel, én kényelmesen bekaphatok egy almát, vagy egy szendvicset. Az baráti társaságok is ez alapján alakultak ki, bármint a cigizés miatt, valamint a tanárok is ez alapján kivételeznek(mert akivel dohányoznak,azzal jobban vannak). Furcsa, szerintem is. De azért mégsem csatlakoznék. Én már kilógok a körből, mert szünetekben nem fagyoskodom velük. Holott lehet,hogy egész jól kijönnénk. Én nem ítélem el őket és talán nem is ők tehetnek arról, hogy így alakult. A mai világ ilyen.

Párom révén közelebbről szemlélem a színésztársadalmat. Mindenki dohányzik. Tényleg mindenki. Hogy ez is amolyan: ,,színész vagy,ezért illik dohányoznod“, vagy szimpla egyszerűséggel így alakult, azt nem tudom. Viszont, ami biztos, hogy azok a színészek, akikkel eddig találkoztam, mind egytől egyig a legegyszerűbb, legközvetlenebb és legvidámabb emberek. Feltöltenek. Hogy honnan van ennyi energiájuk,az már kérdéses, de talán egymást töltik fel .

Közösségösszetartó erő a zene, az éneklés. Bekerülni egy vadidegen társaságba nem egyszerű, kivéve, ha buliban van az ember. Voltunk szombaton egy karaokee pubban (Jekyl és Hyde) vagy valami ilyesmi és annyira jól éreztem magam, mint talán még anno Gidránban. Óriási volt! Pedig az embereket alig ismertem, de az éneklés, a közösen ismert számok(hozzátenném csupa-csupa régi klasszikus Gidrános, Mannás móka) összehozzák a fiatalokat. Így tettem szert új barátságokra.

Hazaértem. Isteni volt. Most ismét a csomagokon térdepelek és várom az utazást. Hogy hova? Hát haza. Kaposvárra haza, aztán onnan ismét haza, az új otthonomba, úgyhogy az elkövetkezendő napok másból sem állnak majd, mint ki-bepakolásokból, tányér-és edényvásárlásból, aztán kell még törcsi, függöny, konyharuha,szőnyeg..miegymás. Izgalmas egy pár nap lesz! Az elmúlt napok viszont paradicsomi idillben teltek: gőzkabin, szauna, medence, úszás, alvás, iddogálás, alvás, fürdés, kajálás, alvás és kajálás, kajálás és alvás,aztán egy kis úszás.. .. Valahogy így. Remélem sikerült érzékeltetnem az eseménydús programmenetet. És mivel annyira jó volt, hogy NAGYON, gondoltam megosztom Veletek…

  Volt a szálloda, a medence, a hinta..és én, aki kicsit elszállt mindettől…

 Hugi bikinije nem halálfejes, csak annak tűnik a heves napsütésben

 Édes drága jó Anyukám és Mucurka kakastöke-pörköltre várva.(Nem hiszitek el,de bevállaltam és igen finom! -ez nagyon nőies húzás volt..:s)

 Mert pillanatkép…

 Tapolca mesés kisváros. Érdemes meglátogatni!

 Olyan van, hogy Nagydumás kiscsajok és olyan is, hogy Rút kiskacsa, de ez a házörző vérkacsa(véreb után szabadon ) túltett minden határon.

 Mert ingyen volt..

Bohóckodásaink:

Eszterke bulizik :D 

Kicsi a rakás

Egykoron Gidránban

Buborékot mixeltünk :)

Énekeltünk..

Fulladoztunk..

Csodálkoztunk

Kacsintottunk

Öleléseink,mosolygásaink:

Manócskával és Kaccával

Ádival

D+K

Cherry lánnyal:)

Pancival,Babival és Rékával

Pancival és Klauval húú de régen

Nagy a család

Adrival Bécsben

Zsíroskenyerezés Badacsonyban a csajokkal

Hát igen.. ilyenek voltunk. Tudom. Egyetértek. Katasztrófa! Mégis kedves emlékeket idéznek fel bennem,ezért döntöttem úgy,hogy megosztom veletek. Ha otthon ráakadtok hasonlóan aranyos,borzalmas,vicces,ciki képeinkre,azonnal postázzátok! Bocsi mindenkitől,aki ebben a körben nem került bele a mosolyalbumba és elnézést mindenitől,aki belekerült,pedig nem szeretett volna ,de ilyen az élet. A borús napokon sokat segítenek ezek- és az ehhez hasonló- képek!