Hétvégén is sikerült folytatni a pénteken elkezdett olvasgatást, tallózást, így végre a TEDig is eljutottam. Rengeteg érdekes előadás került fel az oldalra az elmúlt időszakban, most mégis csak kettőt ajánlanék. Egymás után érdemes megnézni őket, legalábbis szerintem, mert bár mindkét előadásnak megvan a maga tanulsága és mondanivalója, együtt – egymást erősítve-gyengítve, egymáson túlmutatva, és szembeállva egymással – egyébről és többről és szólnak, mint külön-külön.

Az egyik előadó Mallika Sarabhai, egy indiai előadóművész, aki a művészet és ma világának kapcsolatáról beszél (pontosabban: ad elő). A másik előadó Mike Rowe, aki a Dirty Jobs című reality show szerű valami arca. Ő a kétkezi munka és a mai világ kapcsolatát boncolja, a saját szemüvegén keresztül.

Mallika Sarabhai:

<

Mike Rowe:

Bár nem feltétleül, találkoztam már középkorú embereknél is a jelenséggel… Mindenesetre itt egy újabb, roppant könnyen olvasható iWiW-adatlap.

Úgy 2×1,5 vágánykilométeres darab hiányzik, amely feltáró jelleggel kerülne beépítésre, valószínűleg sikeresen, hiszen a feltárandó szakaszon többnyire ipari létesítmények vannak, ahova/ahonnan dolgozók indulnak. Nem is beszélve Kispest és az Örs vezér terének közvetlen kapcsolatáról.

Vonali statisztika

“Aki képes arra, hogy három mondatban mondjon el valamit, amit egyben is el lehet, az egyéb galádságokra is képes!”

napom volt eddig. szanaltam a regi gonceim es egy jo nagy halom kikerult a szekrenybol. igy van mar hely az ujaknak. sose felj megszabadulni semmitol, amire mar nincs szukseged. ne tartogasd valj meg tole orommel, hogy meg nagyobb orommel fogadd a helyere erkezo ujat

Tegnap átnéztem a korábbi nyomtatott Városi Közlekedésben megjelent cikkek listáját és megakadt a szemem a parkolási témán. Volt már szó mindenféle kötöttpályás  közlekedési eszközről, de a közúti helyzettel nem sokat foglalkoztam.

Miután a Fővárosi Közgyűlés elfogadta az új parkolási díjakról és az új területek fizetőszónába vonásáról szóló tervezetet összeültünk pár közlekes ismerőssel a szokásos közlekmérnökis sörözésre, hogy átbeszéljük a témát. Az egész lényege ismét az volt, hogy minél kevesebb befektetéssel lehessen a legkényelmesebb és legjövedelmezőbb megoldást kivitelezni.

Parkolási zónák (forrás: Origo)

A befektetés

Talán az egyetlen befektetési szükséglet a zárt parkolók létrehozása. Ehhez persze kapcsolódik rengeteg járulékos költség is, mint például az őrzéssel megbízott biztonsági szervezet díja vagy éppen a tartózkodó helység víz-, gáz-, villany-, fűtésszámlája, a kamerák és más infrastruktúrális fejlesztések.

A jövedelem

Nyilván kell lennie valamilyen profitnak is, különben nem érné meg megcsinálni ezt az egészet. Pusztán a természetvédelem miatt egészen biztosan nem fektetne senki ebbe az egészbe.

A parkolás az ilyen helyeken valószínűleg teljes napos, nagyjából 8-10 óra hosszát tart és helyenként legalább 700, de inkább 1000 férőhellyel kell számolni. A parkolás díját tartalmazhatná egy új fajta BKSz bérlet, amely kifejezetten azoknak készül, akik a városhatárig autóval utaznak, de onnan vállalják a tömegközlekedést. Ennél a pontnál több gond is felmerül. Részben az, hogy valamivel rá kell kényszeríteni az embereket a parkolók használatára (dugódíj, irreálisan magas belvárosi parkolási díjak stb), részben viszont kedvet kell hozzá csinálni, pontos és gyors járatokkal, amelyek 5-10 percenként indulnak a belterületek felé. Lehet ez autóbusz, villamos vagy vonat is akár a BEB-tel mindegyik használható a városon belül.

A profit persze még a legoptimálisabb esetben sem lesz elég új vezetőségi autók vásárlására (vagy dugódíj fizetésére ), de a parkolók karbantartására, vagy a parkolóbérletek díjának fokozatos csökkentésére mindenképpen felhasználható lenne a visszaforgatott bevétel. Másik felhasználási mód lehetne a bevásárlóközpontok parkolóinak bérlése. Jelenleg elzárkóznak az ilyen irányú felhasználástól, de valószínűleg egy bizonyos pénzösszeg megváltoztatná ezt a hozzáállást.

A metró üzemiberendezései

Szaktanácsadók:
Balogh László
Sikolya Ferenc

Operatőr:
Pataki István

Vágó:
Gyöpös Edit

Felvételvezető:
Anda Ferenc

Gyártásvezető:
Somogyvári Frigyes

A Közlekedési- és Postaügyi Minisztérium Közlekedéspolitikai Főosztály megbízásából készítette: A KÖZDOK Közlekedési Filmstúdió

Írta és Rendezte
Kováts Miklós

© KÖZDOK

1. rész

2. rész

Már a kakaós escargó se legitim

Azt hiszem, sürgősen fel kell hagynom az életmódmagazinok olvasásával és nézésével, mert az elmúlt két hétben egy sor vadiúj parára tettem szert, ami hosszú távon többet árt, mint minden rossz szokásom együttvéve. Nézzük csak sorban, mi mindent hallottam, amit talán nem kellett volna:

1. A szökdelés és az ugrálás – sőt, a helytelen futás – nem egészséges, pláne nőknek (de a pasik se örüljenek), mivel belsőszerv-süllyedést okoz. Ugyanez a neves életmód-tanácsadó jelentette ki a Fix TV-n, hogy a helytelenül elvégzett Kegel-gyakorlatok aranyeret okoznak. Remek bónusz, az még nem volt nekem eddig úgysem.

2. Ha valaki hason alszik, hosszú távon két évvel idősebbé fekszi biológiai korát. A hasonfekvés tehát ártalmas. Némiképp megnyugtat, hogy a kijelentést a Bravo Girl!-ben olvastam és nem a Dental Expressben.

3. A kenyér és a krumpli nem egészségesek, mert szénhidrát – vagy mi a túró – van bennük. Reggelire nem szabad kakaóscsigát meg túróstáskát enni, mert azok is egészségtelenek (WTF?!). De nó para, mert az a tény, hogy én pölö egyáltalán nem szoktam reggelizni, még egészségtelenebb. Az éjszakai zabálás meg aztán egyenesen harakiri.

4. Ha az ágyad vagy az íróasztalod nem megfelelő energiatartományba esik, schlerozis-multiplex és Alzheimer-kór is befigyelhet, let alone daganatos megbetegedések. Egészen beparáztam, miután a földsugárzásokról szóló remek kis oldalt is megtaláltam. (Előtte azt hittem, a feng shui csak arról szól, hogy vadítsuk be bikánkat jobban, meg milyen színű gyertya illik a lila falakhoz.)

Nabazz

5. A napi kilenc óra alvás is megárt, és amúgy sem ér az egész szunya semmit, ha éjfél után fekszel le aludni. Hát kösz, akkor én most hiába alszom, vagy csak csendben nyírom ki magam, remek közérzettel közben?

6. Plázákban szinte biztos, hogy belefutunk a kilinccsel terjeszkedő székletbaktériumba, ami aztán irgum-burgum meg ajjaj. Ha igazán peches vagy – és miért ne lennél az – jön az endometrisz, a hüvelygomba és a nemtommilyenkókusz. 

7. Ha fáj a havibaj, nem vagy igazi nő spirituálisan, ha viszont kutya bajod sincs, a szervezeted nem tisztul ki rendesen (és amúgy sem éled át a szaturnuszi lemondás releváns kínjait, tehát spirituálisan megint csak megszopod). Most arra gyúrok, hogy csak kicsit fájogasson a hasam, hátha úgy pont jó.

8. És különben is: belegondoltál már, mennyi méreganyag (aroma, tartósítószer, mittoménmi) van a teában, a túrórudiban, a szalonnában, a pacalban, a befőttben és az istennyilában?!!!!

9. Mindeközben meg a frissen beinstallált szobabiciklim lófaszt se ér, ha nem tekerek rajta legalább napi 50 percet. (Mivannn? Én eddig a tizet is dögunalmasnak éreztem és büszke voltam a teljesítményre!) Persze az is lehet, az egész kerekezés csak löttyeszt a fenekemen, mert talán pont energetikailag kedvezőtlen sarokban áll a bringa. (És mi van, ha pont egy Szent György-sarok vagy egy vízér miatt vagyok ilyen passzív, ha tekerni kell?)

10. Nemrég tudtam meg, hogy az ember gyerekét ún. kapunyitási pánik is kínozza: a mai fiatalok ugyanis félnek elhagyni a szülői fészket, nem mernek, nem tudnak anyagilag és érzelmileg függetlenedni családjuktól. Foglaljuk össze, mit tudunk hát az emberről: életeted első húsz évében kapunyitási pánikod van, az utolsó húsz évben kapuzárási, közben pedig belehalsz a stresszbe, hogy miként élsz meg egyik napról a másikra. Ez azért király, mert így most végképp nem tudom eldönteni, a három matthelyzet közül melyik érint éppen jobban engem.  

A fenti elméletek hallatán (és az ezekből következő eszmefuttatásokra gondolván)  meg csak buzgón ismételgetem, hogy “töröl, töröl”, az agykontroll miatt – nehogy má’ pont azért krepáljak be, mert MOST MÁR TUDOM, hogy szépen lassan kivégzem magam a kenyérrel, a krumplival, a szökdeléssel, a hasonfekvéssel, a rossz szögben álló asztalommal és a hajnalban induló alvással.

Szeretem azokat az embereket, akik tenni akarnak, és még inkább azokat, akik tesznek is.

Ezt írtam tegnap este a Coca-Colas bejegyzésben. Nos úgy tűnik, azóta újabb érdekességeket találtam.A belinkelt TED video arról szól, hogy igenis lehet változtatni, hogy a szándék és a tudás ötvözésével van esély átlépni a jelenlegi, globális problémákon.

A videoban Cameron Sinclair, egy 32 éves építész beszél az úgynevezett open-source architecture-ről. Ez a fura nevű dolog úgy született, hogy Sinclair és néhány társa elkezdtek olyan terveket készíteni amelyek a természeti katasztrófák által súlytott, illetve egyéb nehéz körülmények között élő tömegek életkörülményeinek a javítását célozták meg. Miután kiderült, hogy a terveik valóban működőképesek, az anyagot közkinccsé tették, így bárki ingyenesen felhasználhatja azt amennyiben segítségére lehet helyi problémák megoldásában.

A video:

… vagy legalábbis egy próba a világ jobbá (pontosabban: talán élhetőbbé tételére).

Szeretem azokat az embereket, akik tenni akarnak, és még inkább azokat, akik tesznek is. Persze ötlet és ötlet, valamint tett és tett között is óriási különbség van, bármennyire is a jószándék vezérelje őket.

Az alábbiakban megpróbálok – nagyon röviden – egy olyan ötletet bemutatni, ami nem csak, hogy a világ jobbá tételére irányul, hanem teszi ezt olyan eszközök segítségével, amelyeket rendszerint többé vagy kevésbé felelőssé teszünk a mai, talán  civilizációs válságnak nevezhető valami kialakulásáért.

Az ötlet egy bizonyos Simon Berry fejéből pattant ki, és a lényege:

Mr. Simon Berry felfigyelt egy – talán csak enyhén  – abszurd és ironikus tényre: olyan afrikai országokban, ahol rengetegen halnak meg amiatt, hogy nincsenek még a gyógyszerek szállítására sem alkalmas csatornák, a – mindenki által ismert, hírhedt – Coca-Cola cég, jól működő disztribúciós hálózattal bír. A felismerés egyenes vonalon vezetett az alapötlethez: Meggyőzni a Kólás bandát, hogy – mondjuk – minden tízedik doboz Coca-Cola helyett egy doboz gyógyszer kapjon helyet az autóikon. Persze a cég először nem vette túl komolyan az ötletet, ám Simon nem hagyta annyiban. Egyet gondolt, és kettő helyett rögtön pár ezer támogató lett belőle, ugyanis a Facebook segítségével kezdte reklámozni a projektjét. Az egyre növekvő érdeklődés hatására, és mert Simonnak sikerült neves személyeket is megnyerni, a Coca-Cola végül figyelemre méltatta, és úgy tűnik, hogy műkődhet a dolog, ám maga a projekt még távol áll a konkrét megvalósítástól.

Ha úgy gondolod, hogy akár minimálisan is, de érdekel a projekt, esetleg hozzájárulnál a sikeréhez, akkor ajánlom a következő linkeket:

Coca-Cola Campaign

ColaLife

Egy TED videóban láttam (angolul tudók előnyben):

Illness

Wellness

Róka, létrával

Bizonyára mindenki ismeri a viccet (na jó, példabeszédet), amikor Nyuszika – akinek odújában soha nem volt szükség még létrára, de most – elhatározza, ellátogat a Rókához, hogy elkérje tőle a mező egyetlen létráját.

- Még jó, hogy van egy ilyen kedves komám, mint ez a Róka. Még nagyobb szerencse, hogy Rókának még létrája is van, megyek, átugrom és elkérem tőle egy fél órára! – rikkantja elégedetten Nyuszika, és már veszi is a kalapját.

- De vajon tényleg ő a legmegfelelőbb ember erre? Ej, mindegy, ha szépen kérem, oda fogja adni, hiszen jófej ez a Róka, kedvel is engem, nincs abban semmi, ha átmegyek a létráért – morfondírozik Nyuszika odúja ajtajában, akinek még sosem volt szüksége létrára, de most.

 - Az rendben van, hogy elkérem, de ő mégis miért adná oda? Csak azért, mert kedvel engem, a mihaszna kis mezei rágcsálót? Minden ellenszolgáltatás nélkül? Á, ez hülyeség, ha mindenki kapna egy létrát, akit kedvelünk, egész életünkben csak létrák után koslatnánk – villan Nyuszika eszébe a szomorú igazság, de hamar megvígasztalódik. -  Ugyan már, én is odaadtam neki múltkor a harapófogót, talán cserébe ő is odaadja a létrát, ha nincs is hozzá nagy kedve.

- Hát, az igaz, hogy én is odaadtam neki a harapófogót, de nem is működött rendesen, úgyse tudtam volna mit kezdeni vele – tűnődik Nyuszika, miközben a kabátját veszi. – Sőt, az is könnyen meglehet, hogy azt gondolja, direkt adtam neki rossz szerszámot, és most haragszik rám.

- Ha haragszik rám, most bizonyára bosszút forral, esetleg el akar tenni láb alól. Talán eleve rossz létrát adna nekem, és kitörném a nyakam az első pár lépés után, ő meg röhögne a markába - fűzi tovább a gondolatot Nyuszika, akinek soha nem volt még szüksége létrára odújában, de most.

- Ha tehát odaadja, az csak azért lehet, mert azt akarja, hogy kipurcanjak, ha viszont nem adja oda, az azért van, mert a létra hibátlan áru, s attól fél, hogy én csak kárt tehetek benne. Én tehát sehogy se járok jól – közben a Nyuszika lassan odaér a rókalyukhoz, ahol a jó öreg ravaszdi épp a kerti nyugányon sütteti vörös bundáját. Amint hallótávolságba ér, a kis mezei rágcsáló eképp üdvözli barátját:

- Na ide figyelj, de aljas, szemét Róka! – rikkantja – Nyisd ki azt a sunyi kancsal csipádat és idefigyelj: azt mondom neked én, a Nyúl, hogy nincs ám itten szükség a te rohadt tetves létrádra, dugd fel magadnak a nagy büdös seggedbe és felém se told többet a smucig szarrágó képedet, te köcsög!   

Tanulság: blablablahablablablabla, blablablablablablabla, blablablblabla, és mindenki döntse el maga, mit veszít, ha előbb viselkedik gyáva nyúl módjára és utána gondolkodik, és akkor is spekulatív módon a más fejével a sajátja helyett. Egy létrát minimum. Ha nem kettőt.

No meg egy rókát is, akit egyébként meg megszelidíthetett volna.

I. The critic is the strategist in the literary battle.

II. He who cannot take sides should keep silent.

III. The critic has nothing in common with the interpreter of past cultural epochs.

IV. Criticism must talk the language of artists. For the terms of the cenacle are slogans. And only in slogans is the battle-cry heard.

V. “Objectivity” must always be sacrificed to partisanship, if the cause fought for merits this.

VI. Criticism is a moral question. If Goethe misjudged Holderlin and Kleist, Beethoven and Jean Paul, his morality and not his artistic discernment was at fault.

VII. For the critic his colleagues are the higher authority. Not the public. Still less posterity.

VIII. Posterity forgets or acclaims. Only the critic judges in face of the author.

IX. Polemics mean to destroy a book in a few of its sentences. The less it has been studies the better. Only he who can destroy can criticize.

X. Genuine polemics approach a book as lovingly as a cannibal spices a baby.

XI. Artistic enthusiasm is alien to the critic. In his hand the art©work is the shining sword in the battle of the minds.

XII. The art of the critic in a nutshell: to coin slogans without betraying ideas. The slogans of an inadequate criticism peddle ideas to fashion.

XIII. The public must always be proved wrong, yet always feel represented by the critic.

I. Anyone intending to embark on a major work should be lenient with himself and, having completed a stint, deny himself nothing that will not prejudice the next.

II. Talk about what you have written, by all means, but do not read from it while the work is in progress. Every gratification procured in this way will slacken your tempo. If this regime is followed, the growing desire to communicate will become in the end a motor for completion.

III. In your working conditions avoid everyday mediocrity. Semi-relaxation, to a background of insipid sounds, is degrading. On the other hand, accompaniment by an etude or a cacophony of voices can become as significant for work as the perceptible silence of the night. If the latter sharpens the inner ear, the former acts as a touchstone for a diction ample enough to bury even the most wayward sounds.

IV. Avoid haphazard writing materials. A pedantic adherence to certain papers, pens, inks is beneficial. No luxury, but an abundance of these utensils is indispensable.

V. Let no thought pass incognito, and keep your notebook as strictly as the authorities keep their register of aliens.

VI. Keep your pen aloof from inspiration, which it will then attract with magnetic power. The more circumspectly you delay writing down an idea, the more maturely developed it will be on surrendering itself. Speech conquers thought, but writing commands it.

VII. Never stop writing because you have run out of ideas. Literary honour requires that one break off only at an appointed moment (a mealtime, a meeting) or at the end of the work.

VIII. Fill the lacunae of inspiration by tidily copying out what is already written. Intuition will awaken in the process.

IX. Nulla dies sine linea — but there may well be weeks.

X. Consider no work perfect over which you have not once sat from evening to broad daylight.

XI. Do not write the conclusion of a work in your familiar study. You would not find the necessary courage there.

XII. Stages of composition: idea — style — writing. The value of the fair copy is that in producing it you confine attention to calligraphy. The idea kills inspiration, style fetters the idea, writing pays off style.

XIII. The work is the death mask of its conception.

]]> http://rugolabnyuszi.wordpress.com/2008/07/23/67/ Wed, 23 Jul 2008 11:08:58 +0000 rugolabnyusz http://rugolabnyuszi.wordpress.com/2008/07/23/67/

Ricsi szerint nem halok meg, ha egy bizonyos ideig nem gyújtok rá.