Már húsvét előtt gondoltam, hogy írok erről, Tempfli József nagyváradi püspök húsvéti pásztorlevelét olvasva. Aztán elhalasztottam, hogy ne sértsek senkit húsvéti (talán lelki) készülődésében. (Czika Tihamér viszont elébe ment, s vitát gerjesztett.)
Tempfli püspök úr üzenetéből azt szűrtem ki, hogy nagyvárosi tapasztalatból merítkezik: úgy látja, a vallástalanság jellemzi a tömegeket, de talán sokan közülük titokban vallásosak, csak szégyellik nyíltan vállalni. Lehet, hogy a „felvilágosult” nagyváradi magyaroknál így van, de mindez nem érvényes Erdély más részére, például a tömbkatolikus Gyergyó vagy Csík esetében. Ott sokszor furcsán néznek az emberre, ha nem katolikus, s ha netán megfogalmazza a véleményét, hogy nem látja értelmét se egyháznak, se vallásnak, formaságaikkal együtt (keresztelés, templomi esküvő stb.). Olyankor megbotránkoznak. 2008-ban. A 21. században.
Tulajdonképpen a helyi többség nem is a hitet kéri számon vagy várja el tőlem és másoktól, hanem a hagyományokkal egybefonódó vallási formaságok betartását. Azt még elnézik, ha nem jársz templomba (habár felső-háromszéki, katolikus lakótársam ezen is megbotránkozott, s nem fért a fejébe, hogy lehet valaki vallástalan – pedig ő felsőfokú végzettségű!), de ha például kimondod, hogy a gyereked megkeresztelését sem tartod fontosnak, azon kiakadnak, s nem értik. És itt nem ájtatos öregasszonyokról van szó, hanem huszonévesekről. (!) Ez nem más, mint a szokás, a hagyomány kritikátlan követése, a gondolkodás hiánya és a nyájszellem. Ez zavarja agnosztikus énemet, és nem a hitük. Az zavar, hogy például nem képesek megérteni: van, aki szerint nem pogány az, akit nem keresztelnek meg.
Mindennek ellenére nem fogok szembemenni hozzátartozóim akaratával pl. a keresztelést illetően, mert akkor infantilisnak, gyerekes lázadónak tartanának, semmi többnek. S nem halok bele egy-két liturgiába. Így, kedves keresztény Testvéreim, hazudni fogok, a helyi társadalmi konvenciók tiszteletben tartása miatt. És alkalomadtán hazudni fogok a papnak, amikor a szertartás rítusai szerint kérdezni fog; olyasmit mondok majd neki, amiben valójában nem hiszek. Gépiesen.
Semmi égbekiáltó nincs ebben, kedves Testvéreim. Rengetegen ezt teszik. Addig nincs botrány, amíg követem a rítust. Isten látja lelkemet. A tömegek nem.

Azt írja ma Kiss Bence a Transindexen, hogy rengetegen kattintanak a blogjára, mert leírta benne a következő három szót: Paris Hilton puncija. Már a Kiss név is klikkvonzó lehet, a neves amerikai rockbanda miatt.
Kíváncsian várom én is a hatást.

„Sampon csalán” – ez áll egy sampon dobozán. A több nyelven feliratozott termék gyártói valószínűleg nem magyarok, és úgy látszik, fordításnál elégségesnek tartják, ha megnézik a szótárban: lássuk csak, hogy is van magyarul az, hogy sampon? hát a csalán? (Székelyesen: csihány – de ezt bizonyára nem írta a diksöneri.) Aztán szépen egymás mellé rakják a két szót, mindegy, helyes sorrendben-e, meg hát szóösszetételről valószínűleg nem is hallottak…
De mért is szidom a külföldi fordító-iparosokat, amikor elég végigmenni a számomra oly kedves fővárosunk (Budapest!) utcáin, és a magyar korrektor zsebében kinyílik a piros golyóstoll. A leggyakoribb hiba az, hogy különírnak olyan szavakat, amelyeket egybe kellene írni. Meg ott a legtöbbször hosszú i-vel ékeskedő szerviz (itt én írtam helyesen, röviddel, mielőtt bárki is belekötne). A Rákóczi úton pedig, közel a Blaha Lujza térhez, óriási feliratba ütköztem (legalábbis 2-3 éve még ott volt) „ÜZLETHELYSÉG”. Na, ezek szerint helyiségnévtáblát kéne írnunk.
Liberalizmus ide vagy oda, én büntetném a helytelen feliratok elkövetőjét. Egy illetékes korrektor megelőzhetné a bűntettet azzal, hogy minden készülő cégtáblát, közhasznú, tájékoztató feliratot ellenőriz, s ha valaki az ő engedélye nélkül helyezne közszemlére pannót, akkor azt megbüntetné.
Döntöttem: jelentkezni fogok Demszky főpolgármester úrnál utcai korrektornak – Grétsy és Vágó úgyse állnak már meg, egy percre se… Ha a városvezető alkalmaz, hibánként nem is kell nagy összeget felszámolnom, úgyis meggazdagszom! Ráadásul a város is jól jár: megszabadul az ortográfiai nyavalyáktól.

Jó ideje folyik a cirkusz a debreceni Wass Albert-szobor felállítása körül. Már tavaly nyáron elkezdődött, s most újra fellángolt a vita. Én se vagyok Wass-rajongó, regényei, elbeszélései számomra túl anakronisztikusak meg patetikusak. Nem vitatkozom a tiltakozó irodalmárokkal se a Wass-művek irodalmi értékéről. De ami felbosszantott: a Duna Tv Heti Hírmondó című műsorának február 17-i adásában nyilatkozó debreceni MSZP-s önkormányzati képviselő azt mondta, még olyan bírósági ítélet van érvényben Wass Albert ellen, amely szerint az író háborús bűnös.
Ez már megint egy olyan megnyilatkozás magyar baloldaliak részéről, ami megegyezik a románok általános véleményével. Pontosabban: a román hivatalos álláspont kritikátlan átvétele. (Internacionalista módon, elvtársékhoz illően.) Ha nem tudnák, a kolozsvári népbíróság kommunistákból állott, akiknek érdekük volt (főleg magyar) nemeseket különféle koholt vádakkal elítélni, hogy aztán rátehessék a kezüket azok vagyonára. Nem összeesküvés-elmélet, hanem történelmi tény, hogy a kommunisták abban az időben, egyéb gaztetteik mellett, ilyesmiket csináltak – Magyarországon is. Románia többször kérte az Egyesült Államoktól Wass Albert kiadatását, de az amerikaiak – mindannyiszor utánajárva a vádaknak és ennek következtében ártatlannak találva az írót – megtagadták azt.
A fent leírtakkal nem Wass írói munkásságát dicsérem, mert mint említettem, nem vitatkozom irodalmárokkal, mivel nem vagyok az. De az ügy politikai felhangjai bosszantanak. Ugyanis nemcsak hogy régi kommunisták álláspontja köszön vissza egy MAGYARORSZÁGI képviselő nyilatkozatából, hanem ráadásul a román nacionalista hatalomé is.
A magyarországi balosoknak kísértetiesen hasonló politikai félelmeik vannak, mint a román politikusoknak. Netán egy követ fújnak?

Orbán Viktor „évértékelő” beszédéről szólt-szól a magyarországi írott és elektronikus sajtó. Kivesézik alaposan. Megkockáztatom, hogy talán még nem volt olyan magyar politikus, akinek a beszédeit ennyit elemezték. Az Index, a többiek mellett, megjósolta, különösebb siker nélkül, miről fog szólni a Fidesz-elnök szpícse. A portál egyébként az a fajta „liberális közép”, amely jobbnak-balnak egyaránt szeret beszólni – de érdekes módon a jobboldalnak többször. Azt mímelik, egyenlő távolságra állnak mindkét oldaltól, ám – hogy az orwelli szöveget kicsavarjam – az egyiktől egyenlőbb távolságra vannak.
A fentiek ellenére én tudok derülni akkor is, ha a jobbosokat csesztetik. Most is jól szórakoztam beszédjóslatuk egyik keretes részén: „Orbán Viktor évértékelő beszédeiben visszatérő elem az ismétlés (…). Csak a technika érthetősége kedvéért készítettük az alábbi, tartalmilag értelmetlen példát: Mert a kutya ugat. A kutya ugat, és nem makog kedves barátaim. Azt szokták mondani, hogy ugatás nélkül a kutya olyan, mint a lámpa fény nélkül, vagy a télikabát bélés nélkül. Az ugató kutyák most makognak. Makognak, holott ugatniuk kellene.” Bizonyára Orbán is röhögne ezen a frappáns paródián, bármelyik humorista becsületére válna. Ám, feltételezem, nem nevet a – főleg radikális – jobboldaliak nagy része. Legalábbis nekem az az érzésem, jobbosokkal beszélgetve, illetve a sajtójukat olvasva, hogy ilyen esetekben megszűnik a humorérzékük. Egyik példa erre, hogy sokan közülük nem hajlandók megnézni a Heti Hetest. Való igaz, Jáksó László műsorában engem is gyakran felbosszantanak azzal, hogy az egyik politikai oldalnak (na vajon melyiknek…?) sokkal többször beszólnak, szintén egyenlőBB bánásmódot alkalmazva. De rengeteg más, nem politikai jellegű poén is elhangzik, amiért érdemesnek tartom megnézni. (Hajós a kedvencem, s az EmilRulezt is szeretem.)
Valaki feltette a kérdést, miért nincs a jobboldaliaknak is hasonló műsoruk. De hát pótolja Fábry, ugyanazon a tévécsatornán! (Amúgy jobboldali meg baloldali humor??? Beteg az a „kurva” ország.)

Ui.: Nem tagadom: nem tudok mindkét oldaltól egyenlő távolságra állni. Amióta ilyen elkúró kormány vezeti Magyarországot, élén Pinokkióval… Egyébként kedvenc idézetem a mai Orbán-beszédből: „A bajok gyökere ott van, hogy ma olyanok építik a kapitalizmust, akik 20 éve azzal riogattak, és olyanra is építik, amilyennel riogattak minket.”

Ellenérzéssel, berzenkedve ültem le megnézni a héten a Zeitgeist című dokumentum(?)filmet, a kolléganőm többszöri ajánlására. Már megint egy összeesküvés-elmélet, amiből pénzt csinálnak, morogtam magamban. Igaz, a pénzcsinálásnak ellentmond, hogy ingyen ott a neten (nem kell letölteni, megtekinthető a fenti linken, magyar felirattal is). Aztán miután megnéztem, izgalmasnak és gondolatébresztőnek találtam. A film kétórás, és három részből áll: az első a vallással foglalkozik, a hatalmi elnyomás egyik eszközének tekintve azt, a második rész a 2001. szeptember 11-i eseményeket járja körül, meggyanúsítva a Bush-kormányzatot (erről már hallhattunk korábban is), a harmadikban pedig a jegybankok „kizsákmányolására” hívja fel figyelmünket.
Érdemes venni a fáradságot és megnézni. Ha nem is hiszitek el a benne foglaltakat, szórakozásnak is megteszi. Ám mindenképp elgondolkodtatnak a történelmi összefüggések.
Kíváncsi vagyok, mit szólnak hozzá látogatóim. Van, aki fel tud hozni konkrét ellenérveket?

A budapesti 4-es metró építése körüli újabb töketlenkedés eszembe juttat néhány tipikus magyarországi jelenséget. (A tragikomédia újabb jelenetét lásd itt.) Erdélyből nézve mindig is irritált (a nálunk évekkel ezelőtt és talán még mindig jobb helyzetben lévő) Magyarország állandó „spórlása”, a sosincspénz-szindróma. A Magyar Televíziónál is mindig emiatt siránkoztak. A román közszolgálati tévé helyzete sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnik, nincs akkora politikai és pénzügyi cirkusz körülötte, és például tíz évvel ezelőtt érdekesebbnek tűnt, mint a magyar királyi. (Szerencsére az MTV helyrejött, legalábbis pár éve számomra színvonalas műsorokat sugároz.) S akkor ott volt a ‘96-os, Hornék által leállított Expó. Mert ugyebár kis ország, kevés pénz. Olimpia se kell, mert jaj, de szarban az ország… Tetszik Hankiss Elemér ez utóbbival kapcsolatos gondolata (nem szó szerinti idézet): idealizmus nélkül nem haladna előre a világ, mindig kell egy idealista, aki megpróbálja a lehetetlent. De hát „merjünk kicsik lenni”, ugye, mint mondta másvalaki.

Egy korábban kötelet ajánló politikus nyilatkozta idén ősszel (a gárda kapcsán a Heti Válaszban): egy nemzetnek joga van az öngyilkossághoz. Hozzáteszem: a balfaszsághoz is.

Itt Bognár Zoltán írt egy hosszabb elemzést a Fidesz erdélyi építkezéséről.

Egyre szembetűnőbb számomra a Fidesz (Orbán Viktor) és a romániai Demokrata Párt (Băsescu) közti hasonlóság. Jó, tudom, hogy a két országot nehéz párhuzamba állítani bármilyen szempontból, hisz politikai, kulturális, gazdasági körülményeik eltérnek egymástól. De látni a két párt közti összefüggéseket. Csak villanásnyira: tavasszal Orbán Viktor a honlapjára feltett videóban „csak úgy mellékesen” megemlítette, hogy a Băsescu leváltásáról szóló referendumon az Európai Néppártban kiállnak Băsescu mellett; Orbán Viktor és a román államelnök egyaránt támogatja Szász Jenőt, továbbá Tőkés felé is kacsingat Băsescu. Ugyanakkor a Krónika mai vezércikkében felfigyeltem egy érdekességre. Mintha a PD a Fidesz magyarországi stratégiáját tanulmányozta volna: az egyre erősödő EPP-tag román párt a szélsőjobb szétverésén (is) munkálkodik, és a célja magyarellenes retorikával elhódítani Vadim meg Gigi szavazóit. A Fidesz évek óta hasonlóképpen cselekszik: Magyarországon azért áll 1 százalékon a Jobbik, és a MIÉP is azért lehet padlón 2002 óta, mert a párt egyes tagjai részéről megnyilvánuló radikális nyilatkozatokkal a Fidesz magába szippantotta a szélsőjobb szavazók jó részét.

Vajon ez lett a trend a kelet-közép-európai „jobboldali” nagy pártok körében?

Az, hogy a multikulti nem mindenkit gyönyörködtet, a Transindex egyik cikkének alcíme. Az írás egy uniós felmérést mutat be, amely többek között megállapítja: „Bár sokféle nemzetiségű, különböző kulturális környezetből származó egyén él együtt Románia területén, úgy tűnik, sikeresen elkerülik egymást.” Hogy ez mennyire igaz, azt a saját helyzetem és tapasztalataim is igazolják. Kolozsváron élek, ugyanakkor magyar környezetben (munkahelyen, egyetemen, otthon 99%-ban magyarul beszélek, írok, olvasok) – így „sikeresen elkerülöm” az alkalmakat, hogy eleget gyakorolhassam a román nyelvet. Nem szándékos, hanem egyszerűen így alakult az életem. Szóval, bár ragadt rám egy kevés, töröm a románt. Persze írásban jobban megy, mert olyankor van időm átgondolni, hogyan helyes az adott szó-mondat, de ha hirtelen kell megszólalni, gyakran hülyeség csúszik ki a számon (rögtön észreveszem, és sokszor tudom a helyes formát, de késő, már kimondtam…).
Többször elgondolkodtam azon, vajon a román nyelv hiányos ismerete mennyire szűkíti a munkakeresési esélyeimet itt, a kincses városban. Mivel fő munkaeszközöm a magyar nyelv – írás, szerkesztés, korrektúra -, és románul nem tudok jól, szakmai lehetőségeim a magyar sajtóra korlátozódnak.
No de nemcsak sajtóból áll a világ. Igen ám, de mihez értek még??? Feliratkoztam egy-két román nyelvű álláshirdető hírlevélre, s rádöbbentem: tulajdonképpen nem a nyelvtudás hiánya gátol, hisz olyan szinten tudok románul, hogy az olyan szakmákban mégiscsak tudjak kommunikálni, amelyek nem írással és beszéddel kapcsolatosak (tehát ami nem írott és elektronikus sajtó vagy netán diszpécserszolgálat). Amúgy a magyar nyelv az utóbbi időben, úgy tűnik, felértékelődött, hisz nemegyszer kerestek Kolozsváron magyarul beszélő szakembert nagy cégek. A fő gondom tehát nem a nyelvtudás, hanem a szaktudás hiányából fakad. Hiába csillan fel a szemem, amikor a magyar nyelv ismerete is szerepel az állást ajánló cég kívánalmai között, ha mellette azt írja, hogy az álláskereső legyen programozó vagy épp tapasztalt irodavezető, könyvelési ismeretekkel.
A következtetés: sose vitattam, hogy mivel Romániában élünk, szükségünk van a románnyelv-tudásra, ám egyéb szakterületeken nem fontos, hogy egészen jól tudjak. Ha például rakodómunkásnak vagy biztonsági őrnek jelentkeznék (mert hát – anyagi szempontból – eléggé lúzerség a rommagyar sajtóban dolgozni), ahhoz elegendő a jelenlegi romántudásom.
Ásádár: tré’ szö lukréz csévá ku káré szö küstig máj mult!

Tisztázni kellene, hogy milyen formában képzeljük el az autonómiá(i)nkat, és hogyan képzeljük el azok működését. Remekül vázolta a főbb kérdéseket universitassiculorum itt. A romániai magyarság önrendelkezésére születtek elképzelések, tervezetek (pl. a Csapó I. Józsefé), de nekem az jött le magánbeszélgetésekből és fórumokon, hogy a romániai magyarság eléggé megosztott a kérdésben. A lakosság tájékozatlan (siralmas és röhejes volt, amikor a székelyföldi autonómia-népszavazás kapcsán a román híradósok Pista bácsiékat Háromszéken megkérdezték, miért akarják az autonómiát), és még a hazai magyar egyetemisták, értelmiségiek jó része sincs meggyőződve arról, hogy a (területi, illetve nem területi) autonómia hosszú távon közösségünk és nemzeti identitásunk megőrzésének elengedhetetlen eszköze. Nem csak értelmiségi magaslatokban meg politikai szólamokban kellene értekezni róla, hanem azoknak a felnőtt embereknek is el kellene valamilyen szinten magyarázni a lényegét, akiket elhívunk szavazni róla. Kolozsvári újságíró barátom mondta, hogy neki aztán kolozsváriként teljesen mindegy, hogy Székelyföldnek lesz-e autonómiája, vagy sem, mert őt nem érinti. Ugyanígy sok partiumi a „Dögöljön meg a szomszéd kecskéje is” (ha nekünk nem lehet, nekik se legyen) logikával gondolkodik: „mit akarnak a székelyek? s velünk mi lesz?” A partiumiak amúgy is inkább szimpatizálnak a „mérsékelt” RMDSZ-szel (amint azt az EP-választások Bihar, Szatmár és Szilágy megyei eredményei mutatják), valószínűleg a fenti logikából kifolyólag is, meg amúgy szerintem a székelyek iránti ellenszenvük miatt se támogatják a „nacionalista” autonomistákat.

Valami hibádzik az autonómiával kapcsolatos politikai kommunikációban, s káosz van a fejekben.

Amúgy pedig miért vitázzunk a románokkal az autonómiáról, amikor még mi se tisztáztuk magunk között: akarjuk-e egyáltalán?

Erre a kérdésre születtek elemzések a héten, itt olvasható a Bognár Zoltán írása, és itt a Horváth Rékáé. Természetesen az erdélyi magyar politika további alakulását körvonalazzák. A Horváth Réka írásában ez a mondat eltalált: „Tudjuk, hogy az Unióban általános tapasztalat az, hogy a tagállamokban az EP választást kisebb jelentőségű választásokként kezelik, a tendencia a kormánypártok elleni szavazás, a választók úgy gondolják kedvenc pártjukat itt büntethetik viszonylag kis veszteséggel.” A büntetésből Tőkésre szavazókban felmerülhet a kérdés: mi lesz, ha jövőre nem egyeznek ki a Tőkést támogató szervezetek és az RMDSZ. Mert mégiscsak fontos egy magyar szervezet jelenléte a román parlamentben, mindaddig, amíg a romániai magyarság nem nyeri el politikai szabadságát – amelynek feltétele az autonómia (területi és nem területi egyaránt). Ha választási szövetségben indul több magyar szervezet, akkor nincs esély a választási szövetségek esetében szükséges 8 százalékos küszöb elérésére (lásd Bognár Zoltán írásában). Viszont kérdéses: az RMDSZ jelenlegi vezetősége hajlandó lesz-e külső ellenzékét befogadni listájára, hogy egy magyar szervezet indulhasson.

Ha nem születik egyezség, és jövőre két magyar alakulat küzd majd a magyar választók kegyeiért, akkor a fent említett büntető szavazók komoly dilemma elé néznek a jövő évi parlamenti választásokon, az biztos.

Sokan leírták már, evidens dolog, hogy kisebbségi és többségi nacionalizmus közé ne tegyünk egyenlőségjelet. A kisebbségi nacionalizmus (ahogyan azt Will Kymlicka nevezi) önvédelmi reflex, és nem biztos, hogy minden esetben átcsap sovinizmusba. Tőkés vagy Markó, illetve Vadim Tudor közé egyenlőségjelet tenni tehát badarság. Elég csak összehasonlítani a magyar politikusok és a PRM-vezér nyilatkozatait.

Ám nem mindenki számára nyilvánvalóak a fentiek. Sajnos sok magyar is úgy látja, akárcsak a románok többsége, hogy pl. Tőkés és Vadim egyformán nacionalisták, és egy oldalon állnak. Így egyik blogolótársam is, itt. „…az erdélyi magyar politikai paletta teljesen elment a nacionalista, sőt már-már ultra nacionalista irányba” – írja Lolka.

Ő is a román hamispárhuzam-állítás csapdájába esett.

Más tapasztalataim alapján is, egyre inkább az a kép alakul ki bennem a magyarországi balliberális újságírókkal-műsorvezetőkkel kapcsolatban, hogy amikor a jobboldali témákról van szó, a román kollégáik kérdéseihez kísértetiesen hasonlító kérdéseket tesznek fel. A Kóczián Péter ügye az Echo Tv-n idén tavasszal, amikor Hantz Péterrel beszélgetett, volt az első, amikor a fenti gondolat megfogalmazódott bennem. Mintha Hantz egy román tévéadó stúdiójában ült volna, olyan kérdések hangzottak el. A felvétel megnézhető itt. (Aki még nem tudja: Kócziánt az Echo Tv tulajdonosa, Széles Gábor az adás után rögtön menesztette, és az ügy kemény vitát szült a comment.com-on.) Aztán amitől ismét felment a cukrom idén: az ATV Újságíróklub című adásában október 29-én a meghívott elemzők Tőkés választási szlogenjében („Unió, Erdéllyel”) bújtatott revizionizmust véltek felfedezni, és siettek emlékeztetni, hogy a trianoni békeszerződés nem képezheti vita tárgyát. Az RMDSZ szlogenjébe („Új honfoglalás”) nem kötöttek bele – hál’ istennek, az, szegény, megkapta a magáét a (sokszor reflexből) revizionizmust kiáltó román sajtótól-politikusoktól. Úgyhogy megvoltak a szerepek: a román sajtó az RMDSZ-re kiáltott revizionizmust, a magyarországi baloldali pedig Tőkésre. Így legalább mindegyik megkapta a magáét. Csakhogy egyikük a magyaroktól. Ugyanazt a szöveget.

Friderikusz és az ATV kormánypropagandát folytat. Ez nem lep meg, hiszen a Hír Tv meg Fidesz-szócső. A Friderikusz módszere tűnt fel az utóbbi időben: meghívottai között túlsúlyban vannak a kormányt támogató elemzők, vagy van úgy, hogy egyetlen szál vendége „társadalomelemez”, mint például a tegnap esti adásban: hogy az emberek nem fogadják el a másik fél véleményét, a reformokról se tudnak semmi konkrétumot, csak berzenkednek ellene, holott nem is biztos, hogy érintettek. (Stb.) Módszere miatt Friderikuszról a rég látott Marius Tuca jutott eszembe. Ő is így válogatta meg a vendégeit, hogy aztán az egyetlen olyan meghívottal, aki ellenkező véleményen van, felmossák a padlót. Habár Tucát felkészültség és modor tekintetében egy napon se lehet emlegetni a magyar médiasztárral, azért a fent leírtak láttán nem tudok nem asszociálni.

November 27-én, kedden reggel a Duna Tv műsorában egymással szemben ült Németh Zsolt és Szabó Vilmos. Az előbbi az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke (Fidesz), az utóbbi a külügyi és határon túli magyarok bizottságának alelnöke (MSZP). A téma a romániai magyarok választási győzelme volt. A politikus urak a „mi lett volna, ha” feletti vitájukban megfeledkeztek a műsorvezető hölgyről, aki, szegény, szóhoz se jutott. Csakhogy közben letelt a műsoridő, és nem beszéltek a jövőről, amint azt a műsorvezető is megjegyezte, amikor a végén mégiscsak szóhoz jutott. A jövő vázolása helyett Németh lepitiánerezte Szabót, amúgy egyéb izgalmas dolog nem történt, csak a szokásos Fidesz-MSZP-pengeváltás.

Példát mutattak az erdélyieknek az összefogásra.

Sokan felhördültek, hogy hogyan merészel Orbi Viki átjönni Romániába kampányolni. Nahát! Mintha az Európai Unióban ez nem lenne természetes! Elég csak Kohl kancellárra gondolni, aki 2002-ben Magyarországon a Fidesz mellett kampányolt, vagy Wilfried Martens, az Európai Néppárt elnöke, aki 2006. október 23-án beszédet mondott a Fidesz rendezvényén. Hasonlóképpen, az európai szocialisták elnöke kiállt Gyurcsány mellett a tavalyi belpolitikai botrány idején. Mivel az Európai Parlamentben a különböző frakciók a tagországok különböző pártjait tömörítik, az Unióban természetes kell, hogy legyen a “határokon átívelő” pártpolitika. Amúgy Orbán az Európai Néppárt alelnökeként kampányolt, nem a Fidesz elnökeként.

Úgyhogy Gyurcsány is nyíltan kampányolhatott volna az RMDSZ mellett, mint ahogy az SZDSZ is, a Szabadelvű Körrel való szolidaritásra hivatkozva. Brüsszelben senki se csodálkozott volna ezen. És mi erdélyi magyarok valószínűleg megköszöntük volna nekik.