Miért jó egyes embereknek az, ha mások érzéseivel játszanak? És itt most igazából “csak” 2 személyről van szó. vagy 3ról? Senkit nem fogok a nevén nevezni. Mindhárman ugyanabba a kategóriába tartoznak.
Egyikőjük személyében nagyon reménykedtem. Bíztam bent, hogy majd talán Ő lesz az, akinek képes leszek a szívemet odaadni. Ő volt az, akiben talán az 1. perctől kezdve megbíztam. Teljesen másnak tűnt mint a legtöbb srác. Miatta kezdett megváltozni az a véleményem, hogy minden srác egyforma. /most nem fogom meg magyarázni, hogy számomra mit rejt az EGYFORMA szó ez esetben, ezért bocsánatot kérek, de akkor oldalakat kéne írnom/ Megígérte, hogy valóra fog válni az álmom, ha rajtamúlik. El is hittem neki. Amíg ebben reménykedtem boldog voltam. Boldog, mert hittem abban, hogy végre lesz valaki, akit szerethetek és viszont fog szeretni. Majd szép lassan rájöttem, hogy minden lánnyal ugyanezt csinálja. Mindenkivel ugyan ilyen kedves. És mindenkit hasonló szavakkal csábít, mint engem. Pedig benne valóban bíztam.
A másik két srácról pedig csak annyit, hogy mindkettőnek “van” barátnője. Én meg addig vagyok/voltam jó nekik, amíg épp össze vannak veszve. Ebből elegem van. És azzal is tele van már a tudatom, hogy mindenkit a külsőségek érdekelnek. Az miért nem számít, hogy mi van “belül”?Hogy nekem is vannak érzéseim?! Miért fontosabb az, hogy “mekkora melltartót hordok”?! Van olyan srác egyáltalán akinek nem ez számít? :’( Akinek nem az számít, hogy hány lánnyal feküdt már le? Akinek vannak érzései és nem csak keresztül tapos másokon? :’(
Ha túl nagy kérés az, hogy legyenek érzései annak, akit szeretek/szeretnék, akkor biztos túl nagyon az elvárásaim és ezért nincs senkim. De szerintem ez nem nagy kérés. Bár ezek után már nem tudom.   Van egyáltalán olyan srác,akit nem a külső érdekel? Vagy legalábbis nem csak az? :’(

Üzenetem:
Nem egy baba vagyok, akivel kedvetek szerint játszhattok és ha meguntatok, vagy találtatok jobbat, akkor eldobhattok. Nekem is vannak érzéseim!

“Felkelsz, és arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez, milyen szép vagy… Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz, nem szeretsz és nem remélsz… Ugye nem félsz??”

“Nem sokra haladunk azzal, ha egyszerűen csak megpróbáljuk elnyomni mindazt, ami gonosz. Legnagyobb reményünk abban van, hogy kibontakoztassuk mindazt, ami jó.”

Calvin Coolidge

2009. november 17.

Kis unokáim, gyerekeim.

Szeretlek, benneteket ezért azt mondom, tanuljatok nyelveket.

Kínait, Spanyolt, Angolt, ha kell akkor Hébert.

Ha Te egyszer hatvan éves leszel, akkor tudd elmondani azt, amit én most elmondok néked. A Te unokáid, akkor már lehet, hogy nem beszélik a magyart. Tanulj nyelveket, hogy el tudd mondani, mit érzel. Tudd elmondani, nagyapádék hol veszítették el őseik jussát, az utolsót, a nyelvet. Tanulj nyelveket, hogy megértsenek, mert könnyen lehet, a magyart addigra elfelejtik, régen. Tudd elmondani, hogy volt valamikor egy szép ország, úgy hívták Magyarország. Mond el nekik azt is, hogy itt harcoltak őseid, több ezer éven át, és védték fegyverrel és szóval a hazát.  Akkoriban még, élt egy nép, magyar volt, és remélt. Volt egy kicsi ország, a Kárpátok között, két folyó ölelte föl, ők úgy hívták Haza. Az itt élő nép jó és büszke volt, a szeretet a génjeibe volt. Soha nem hitt a gonosz szándékban. Ez a nép úgy gondolta, nincs is más, csak ahogy ő él a hit, szeretet, béke, a jó. Ez a nép, bízott magában, remélt a munkában, szerette a másik embert, hitt a magyarok istenében.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el csak nekik! Akkoriban Az emberek magyarul beszéltek, nem volt bűn a saját szép magyar anyanyelved.

Mond el egyszer csak jöttek az emberek, az idegen emberek, őket csak a pénz érdekelte. Rávették nagyapád, hogy semmi nem számít, csak a pénz, jólét és csillogás. Nem kell a magyar, tanulj nyelveket, mert „Úgy érvényesülsz”. Nem kell a hit, mert az nem termel „profitot” . A menő szlogen az lett, “Csináld azt, amit a kutyák. Amit nem tudsz megenni, megrágni, vagy megdugni, azt hugyozd le és hagyd ott.” Ezen eleinte nevettünk. Olyan jópofának tűnt.  Aztán később, amikor minket hagytak ott, tűrtük, majd próbáltunk tiltakozni, de akkor már késő volt. Akkor már nem volt visszaút. Akkor írtam ezt neked.

Itt olvashatod végig tovább >>>

A mai napom kataszrófális volt. Én még sohasem éreztem magam ilyen megtörtnek,
mint egy kisgyerek az anyja nélkül” én olyan egyedül érzem magam. Ebben a világban hogyan kérhetnék
segítséget akárkitől is? Hiszen nekem nincsen támaszom. És mindenhez erő kell.De a szívem
parancsol nem az eszem. Sokan mondták hogy ne. És én mégis. Csak átélem borzalmas fájó emlékek
gyötörnek.Emlékeim a múltból mit szívemben sosem tudnék törölni. Mindig egy mondat nyugtat.
“Idővel jobb lesz.” időleges nyugalmat biztosít nekem. De ugyanúgy nyom minden. És egyre kuszábban
látom magam előtt a lelkemben összekötött érzelmeket. Látom hogy csomó keletkezik rajtuk,
amit csak idővel és nagyon nehezen tudok kibontani.Remény. Az a szó ami bennem él.
Remélek, és érzek. Szeretnék remélni. Egy ismeretlen ismerős kedves mosolyú angyal elhagyta e
világot. Nyomasztó érzés vett körül. Persze nem az öröm hanem ismét a bánat könnyei vettek körül.
Reméltünk, hogy ez egy álom. És ebből fel lehet ébredni. De tévedtünk.Egyre elviselhetetlenebb
mindenki számára a hiánya. Úgy éreztem megkell hogy említsek még valamit.Ha szeretsz valakit, csak
őt tudod igazán bántani. Főképpen ha viszont szereted őt. Vannak megmagyarázhatatlan dolgok
és mindig is azok maradnak. Erre nincsen miért. Ez csak ugy jön. Mint az ördögi kör.
Drog, Ital, a mai világban ha bánat ér, ehhez fordulunk… vagy az egyik vagy a másik.
Legrosszabb esetben mind a kettő egyszerre. pont a legrosszabb dolog ami történhet velem
veletek, velünk. Az én életemben, hatalmas lelki törés van. Remélem érzitek. Mert én igen.
Egy megmagyarázhatatlan és különös érzés kerít hatalmába óriási szívfájdalommal, bizsergéssel
időszakaszos kilengésekkel, kedv hullámokkal, sírással nevetéssel egybe kötve.
Borzalmas. Ennyi érzést nem lehet, nem tudok sem én se senki kontrolálni .S gondolj bele,
kitörni készül.”mint a vulkán”. De nem mered tartod magadban..(remélsz) hátha minden jobb lesz majd.
De mégsem. Ez a vihar utáni nagy csend bennem.Ordítanék hiszen annyira fáj nekem hiszen még mindig
szenvedek, mert szeretek. Szerelmes vagyok még mindig, és borzalmasan fáj, hogy látom Ő-t akit
imádok leépülni. Idegileg lelkileg fizikailag mentálisan. Bánt hogy nem vagyok ott mellette.
és ezáltal én is leépülök vele. Próbálnak nekem lelkileg támaszt nyújtani, amit köszönök.De
egyedül kell megküzdenem mindennel. Az érzelmekkel a harccal az élettel.
Talpra kell állítanom akit szeretek és magamat is mert mi is mint mindenki, megérdemeljük a
boldogság almáját.Zárom soraim. Remélek…Remélsz…Remélünk…Reméltek…Mindenki remél.
örökké csak remél.

2009. november 17.

Kis unokáim, gyerekeim.

Szeretlek, benneteket ezért azt mondom, tanuljatok nyelveket.

Kínait, Spanyolt, Angolt, ha kell akkor Hébert.

Ha Te egyszer hatvan éves leszel, akkor tudd elmondani azt, amit én most elmondok néked. A Te unokáid, akkor már lehet, hogy nem beszélik a magyart. Tanulj nyelveket, hogy el tudd mondani, mit érzel. Tudd elmondani, nagyapádék hol veszítették el őseik jussát, az utolsót, a nyelvet. Tanulj nyelveket, hogy megértsenek, mert könnyen lehet, a magyart addigra elfelejtik, régen. Tudd elmondani, hogy volt valamikor egy szép ország, úgy hívták Magyarország. Mond el nekik azt is, hogy itt harcoltak őseid, több ezer éven át, és védték fegyverrel és szóval a hazát.  Akkoriban még, élt egy nép, magyar volt, és remélt. Volt egy kicsi ország, a Kárpátok között, két folyó ölelte föl, ők úgy hívták Haza. Az itt élő nép jó és büszke volt, a szeretet a génjeibe volt. Soha nem hitt a gonosz szándékban. Ez a nép úgy gondolta, nincs is más, csak ahogy ő él a hit, szeretet, béke, a jó. Ez a nép, bízott magában, remélt a munkában, szerette a másik embert, hitt a magyarok istenében.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el csak nekik! Akkoriban Az emberek magyarul beszéltek, nem volt bűn a saját szép magyar anyanyelved.

Mond el egyszer csak jöttek az emberek, az idegen emberek, őket csak a pénz érdekelte. Rávették nagyapád, hogy semmi nem számít, csak a pénz, jólét és csillogás. Nem kell a magyar, tanulj nyelveket, mert „Úgy érvényesülsz”. Nem kell a hit, mert az nem termel „profitot” . A menő szlogen az lett, “Csináld azt, amit a kutyák. Amit nem tudsz megenni, megrágni, vagy megdugni, azt hugyozd le és hagyd ott.” Ezen eleinte nevettünk. Olyan jópofának tűnt.  Aztán később, amikor minket hagytak ott, tűrtük, majd próbáltunk tiltakozni, de akkor már késő volt. Akkor már nem volt visszaút. Akkor írtam ezt neked.

Mond el, mindent megtettek, ezek az emberek, hogy elvegyék ükapáid jussait, megtervezték, egy évezreden át. Mindenki csak tűrt, szenvedett, hitt és remélt.

Ez a nép könnyezett, és a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Elvették az országot, csak csonkán maradt meg a nemzetünk. A csonkaságban is a magyar csak hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, és a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Azok, akik kívül rekedtek üldözöttek lettek. Szép lassan feladták eltűntek. A maradék, csak hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, és a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: A kommunizmussal elvették a hitet, a vallást, az egyházat. És egyenlőséget ígértek. De a magyar csak tovább élt, mégis hitt és remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: A kollektivizálással elvették a földet. Virágzó gazdálkodást-egyenlőséget ígértek. A magyar ember dolgozott érte, mert hitt és remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Mikor az emberek elkezdtek mindebben hinni. Akkor ezt is elvették. A maradék hitet. Mindent elkövettek, hogy szembe állítsák a népet, de mind ez mellett a magyar. mégis, hitt és remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Azt mondták, hamis volt az a hit, van egy új szép csillogó világ, ez a szabad világ. Ott bűnösök nem, csak toleránsak élhetnek. Bűnösök, akik ezt el nem fogadják. Megosztották a népet. A magyar mégis csak, hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: Szabadságot, egyenlőséget ígértek Európát! Elhazudták, hogy Európa Mi vagyunk. Eltagadták, a múltunk, eltagadták, hogy vagyunk. Mégis, a magyar hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Mond el: nem volt szabad magyarnak nevezni magad, mert törvénytelen volt, nem kérdezhetted meg, hogy másokat miért nem nevezhetem a nevén, mert törvénytelen volt. Szidni már csak a magyart volt szabad. Mégis a Magyar hitt remélt.

Ez a nép könnyezett, a himnuszát úgy énekelte el.
Isten, áldd meg a magyart, Jó kedvvel, bőséggel.

Vagy ne tanulj nyelveket, csak szeress és akkor, unokádnak könnyezve énekelheted, az akkor már több mind kétszáz éves éneket:

Kölcsey Ferenc:

Himnusz

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.

Mert mégis, akkor is, mindig van hit, van remény.
Csak egy kell a szeretet, és bennetek az töménytelen.

Share on Facebook

“A remény veszélyes dolog. Megőrjíti az embert. Semmi szükség rá.”

A remény rabjai

“A remény örökké való – imádata soha nem hiábavaló.”

Mahatma Gandhi

“A remény jó dolog – talán a legjobb. És a jó dolgok nem halnak meg.”

Stephen King

“Nem sokra haladunk azzal, ha egyszerűen csak megpróbáljuk elnyomni mindazt, ami gonosz. Legnagyobb reményünk abban van, hogy kibontakoztassuk mindazt, ami jó.”

Calvin Coolidge

Uram!

Tégy engem a Te békéd eszközévé,
Hogy ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,
Ahol sérelem, oda megbocsájtást,
Ahol széthúzás, oda egyetértést,
Ahol tévedés, oda igazságot,
Ahol kétség, oda hitet,
Ahol kétségbeesés, oda reményt,
Ahol sötétség, oda világosságot,
Ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressek,
Hanem vigasztaljak,
Hogy ne megértést keressek,
Hanem másokat értsek meg,
Hogy ne engem szeressenek,
Hanem szeretetet nyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,
mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,
mikor meghalunk, születünk meg az örökkévalóságra! Ámen.

(Assisi Szent Ferenc)

Szent Pál, Kor. 1, 13.

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
 Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek
S vessem oda testemet, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igasággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes a prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Ami töredékes véget ér.

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.
De amikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről-színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.
Törekedjetek a szeretetre!

érzések nélkül élni
és éjjelente mégis félni
bambulni magad elé
falat vonni szíved köré
már tudjuk mi a válasz
az idő már nem támasz
elvesztettem a másik felem
boldogságom már nem lelem
tudjuk, hogy jobbat nem találunk
mégis ez a halálunk
már nem találjuk az álmot
talán álmodni kár volt
sebzetten feküdni az ágyon
és másokon kérni számon
az érzést mi már elveszett
és azt a szívet mit ketté tépett
magadra úgy nézni, hogy nem élsz
és már lehet nem is remélsz
szíved mélyén még lehet azt hiszed
hogy szeret, és mind végig téved
de hol a bizonyíték?
a véres verejték?
szétkarmolva testem ég
arcom elnyűtt a sírástól még
látod belebetegedtem, lelkileg
testem, hogy örüljek, remeg
erre se gyógyszer, se megoldás
maximum, ha újra úgy ölel át,
ha újra szemembe nézve vallja
a szerelmet, és számból ugyanezt hallja
de mi a biztosíték egy múlandó érzésre?
mi nem jön vissza egy kérésre?
már tényleg utálom a nyarat,
mert az még hitet adhat,
hogy tényleg valóban szerelmes vagy
legalábbis ezt hiszi az agyad
pedig ha jön a szeptember
szépen elbánik az emberrel
elviszi a vágyat az érzést
és utána már csak felemészt
hova kapkodsz hát kínodban?
meghalsz majd álmodban
hisz csak ott lehetsz vele boldog
és ott találod meg mosolyod
aztán a torz valóságba csöppensz
és egy pillanatra megrettensz..
hát ennyi volt tényleg vége.
bár ne ilyen lett volna kérem..

Már majdnem vége a nyárnak és alig írtam valamit. Sajnálom, mert ezen a nyáron vissza akartam hozni azokat a szép időket, amikor néhány naponta írtam elég hosszú bejegyzéseket. Nemrég vissza is olvastam régebbieket és csodálkoztam, hogy mennyivel jobban írtam akkor, valahogy több élet volt benne, mint ahogy bennem is, még akkor is, ha boldogtalan voltam. Elég rosszul is esett nosztalgiázni, mert hát… a két évvel ezelőtti nyár dolgait vettem elő, ami szerencsétlen döntésnek bizonyult. Abban az évben piszkosul sokat szenvedtem, de legalább az azt követőben felszabadultam. És egy fontos különbség az akkori és a mostani napló között, hogy akkor még mindent a nevén neveztem. Aztán akkora volt a sokk, hogy gyökeresen más utat kellett választani, átköltöztettem a blogot, csak rébuszokban voltam hajlandó írni és többet nem írtam szerelemről. Te jó ég. Nem hittem volna, hogy leírom még ezt a szót ide valaha, de szerintem nincs értelme tovább kerülgetni a témát. Ráadásul megfigyeltem, hogy nemcsak hogy egyre kevesebbet írok, de egyre kisebb kedvvel és egyre unalmasabban. Itt az ideje minden szempontból változtatnom, hiszen végre ott vagyok, ahol annyira szerettem volna lenni és kis híján észre sem vettem.

Egyetemre megyek és ennek kell lennie talán a legnagyobb kalandnak, hiába nincs köze a dolognak messzi földrészekhez, más világokhoz, forradalmi tettekhez és semmi olyasmihez, amit a “kalanddal” szoktam összefüggésbe hozni. Néha talán még félek is és úgy érzem, igazi bátorságra lesz szükségem… és nem is értheti senki rajtam kívül, hogy ezek nekem most mekkora szavak. Hiszen semmi másról nem álmodoztam egy nyáron át, mint hogy próbára tétessek és helytálljak. Ez igazából egy nagy lehetőség és nincs semmi, amire vágyom és amit ne hozhatnék ki az egyetemi éveimből. Elég jó érzés!

És a nyár közben már romokban hever. Semmit nem kezdtem ezzel a nyárral, pedig azt hittem, életem legjobbja lesz… persze rajtam kívül álló dolgok is felelősek ezért, de vajon tényleg nem tehetek róla, ha megbetegszem…? Nem hiszem, hogy így lenne. Nem is számít, kezdek ráébredni, hogy minden évszak pontosan ugyanannyira jó és mindenféle időjárás megfelel ahhoz, hogy különleges dolgokat éljek meg, az nem ezen múlik. Persze, mindig szomorú, ha kárba megy egy egész évszak, de azért ez-az így is történt. A betegségem miatt itthon kellett maradnom majdnem egy egész hónapig, de így legalább sokkal több valódi időt töltöttem anyukámmal egyhuzamban, mint korábban bármikor és ez jól is jött, mert szerdától nem fogok itthon lakni. Ez is elkeserít néha, de igazából nem költözöm el innen és még nagyon sokáig ez lesz az otthonom, így nem is ér véget semmi, csak épp kénytelen leszek önállóbb lenni és az semmiképp nem válhat káromra. Hogy őszinte legyek, majd’ megőrülök, annyira kíváncsi vagyok, hogy mi minden fog történni velem!

Visszatérve pár bekezdéssel korábbra, nem akartam semmi különöset írni a szerelemről, csak gondoltam, most már meg kell szegnem a hülye elhatározásomat, hogy nem írok róla. Semmi értelme. Júniusban vagy júliusban vagy nem is emlékszem, mikor már majdnem megtettem ezt, de gyáva voltam. Persze volt egy csomó érdekes dolog ezen a fronton 2008 januárja óta, amikor is valamennyire megőrültem, de ezekről már nincs sok értelme beszélni. Talán majd ha egyszer jön valami új és érdekes, akkor arról fogok mesélni.

Csomó dolog boldogít amúgy, de ezek általában magányos örömök és lenne kedvem most már emberekkel is találkozni és megosztani velük azt a sokmindent, ami bennem forrong. Azt szeretném, ha tudnák, milyen vagyok valójában, mert most úgy érzem, mintha azok sem ismernének, akik egyébként közel állnak hozzám és fogalmuk sincs róla, miről álmodozom, mire vágyom, mit szeretnék úgy igazán csinálni és mi érdekel. Aztán szeretnék közös élményeket azokkal, akiket szeretek, mert erre nyáron jó kevés lehetőségem volt, mint mondtam, mindennek csak egyedül örülhettem. Aztán ott lesz a sok új ember… tippem sincs, milyenek lesznek és mit remélhetek tőlük, de ebből is a legtöbbet kéne kihozni.

De most mennem kell zuhanyozni és hajat mosni, holnap pedig találkozom Ginával, juhú!

Furcsa, hogy hirtelen elkezdtem várni az őszt és a telet. Azért az elmúlt hónapok sem voltak hiábavalóak! Csomó jó gondolatom támadt magammal és az életemmel kapcsolatban. Mondhatni, egészen új megvilágításban látom magam.

A nyár romjain épül valami jobb és izgalmasabb.

“If you could only see the beast you’ve made of me, I held it in but now it seems you’ve set it running free…”

Ezt hallgatom: [Florence + The Machine - Howl]

„Félek, hogy egyedül maradok. Attól félek, hogy mindig valakinek a barátja, vagy húga, vagy bizalmasa leszek, de soha nem mindene valakinek.”
Dawson és a haverok c. sorozatból

Dégi napló, 4. rész

Így, az ittlétem utolsó előtti napjára azt hiszem, sikerült elérnem azt a nyugalmat, amire annyira vágytam. Most mindennel elégedett vagyok és nem töröm a fejem hiábavalóságokon. A rengeteg olvasásnak is köze lehet persze a békémhez, meg annak, hogy immár öt napja senki meg sem próbált kapcsolatba lépni velem. Pont, ahogy szerettem volna. Azt hiszem, még rengeteg ideig kibírnám itt, ebben az egészséges és dolgos légkörben, de azért szeretnék már lenni a barátaimmal is. Talán most már vannak olyan tartalékaim, amiből az emberekhez szükséges türelmet és jókedvet meríthetem. Az utóbbi hónapokban ugyanis teljesen kimerültem ebből a szempontból és lehetetlen volt megférnem bárkivel is.

A sok olvasás pedig csodákat tesz velem. Nincs túl sok élettapasztalatom, de valahogy a könyvek mintha tudnák ezt pótolni és most is úgy érzem, hogy ezer dolgot tanultam. Nem is kellett tudatosan elmélkednem semmin, olvasás közben a legtöbb sürgető problémámra magamtól kitaláltam a megoldást, és az mindig sokkal egyszerűbb volt, mint sejthettem.

A nagy identitásválságommal kapcsolatban is találtam egyfajta támpontot. Éjjel azt álmodtam, hogy repülőn ülök és újból Amerikába utazok, csak most a repülő teteje átlátszó üveg volt. A felszálláskor mindenki rettegett, csak én nem. Megnéztem egy álmoskönyvet (itt van egy pár) a főbb szimbólumokkal kapcsolatban és találtam egy ilyen bekezdést:

…Az is lehet azonban, hogy az utazás menekülésünket szimbolizálja. Mivel elégedetlenek vagyunk helyzetünkkel, teljesen új életet kezdenénk. A változás valóban szükséges, de ne higgyük azt, hogy problémáink máris megoldódnak. Vannak dolgok, melyek akkor is ugyanolyanok maradnak, ha messzire elutazunk, vagy ha megváltoztatjuk néhány életkörülményünket, ugyanis bármilyen új dolgokkal is próbálkozunk, önmagunk elől nem tudunk elfutni.

Na, ez talált. Mindig arról ábrándozom, hogy egyszer majd lelépek, mindent itthagyok és új életet kezdek, bármennyire is fáj. De ha nagyon erősen beelgondolok, nem tesz igazán boldoggá ez a gondolat. Meg persze talán nem is a környezetemben van a hiba, hanem bennem. Ez most nem értelmetlen önvád, nem arról van szó, hogy olyasmikért hibáztatom magam, amiről mások tehetnek. Tudom, hogy a boldogtalanságom részben igenis bizonyos emberek műve, de az enyém is. Megint mások nem tehetnek arról, hogy boldogtalanná tesznek és szerintem készakarva soha nem csinálnának ilyesmit. De gyenge vagyok és még azokra sem tudok komolyan megharagudni, akikre kellene, csak gyerekesen és színpadiasan, de annak a fele csak póz. És persze én is tehetek arról, hogy sehol sem találok tartós megnyugvást, mert sok dologról nem tudok úgy gondolkodni, mint mások, nem tudok úgy közeledni bizonyos dolgokhoz, hogy magamnak használjak vele, és ha így nézzük, nem vagyok túl életképes.

Mindebből arra következtetek, hogy mindegy, hol lennék és kik vennének körül, biztosan mindenhol teljesen ugyanilyen életet élnék. Tudom, hogy inkább azzal kéne szembenéznem, hogy mi az bennem, ami megakadályoz a boldogulásban és hogy akarok-e változtatni ezen. Most úgy gondolom, hogy nem, mert a megfelelő emberek úgysem élnek vissza a gyengeségeimmel. Azon, hogy mindenki más mit csinál, azon meg felül kell emelkednem. Úgyhogy, végeredményben ugyanott vagyok, mint eddig, csak végre erre is tudatosan tekintek. Attól kezdve, hogy egy problémát képes vagyok átlátni, már sokkal kevesebb fájdalmat okoz. De hogy mi a teendő, abban még most sem vagyok száz százalékig biztos, hiszen megvan bennem az elvágyódás, a menekülés vágya, akár kalandokba, utazásokba, akár történetekbe és nem tudom, hogy ez rossz-e. Fogalmam sincs, eddig mennyire rugaszkodtam el a valóságtól vagy hogy álltam-e valaha biztos talajon. Vagy hogy ezekben keresendő-e az életképtelenségem oka. De itt is jelen van a kettősség: ha úgy vesszük, nem is lehetnék földhözragadtabb és céltudatosabb, ennek ellenére az idő nagy részében sejtelmem sincs, mi a valóság és mi a kitaláció, de tényleg, és gyerekkorom óta mindig gondoskodom róla, hogy minél több dolog vegyen körül, ami eltereli a figyelmem a valóságról.

Persze azt hiszem, valójában mindig is tudtam, mi a megoldás minderre, de nem is olyan egyszerű azt megvalósítani, ha az ember nemigen hajlik kompromisszumra a valósággal. Sokszor érzem magam hálátlannak, amiért tálcán kínált lehetőségeket utasítok vissza, de vagy nem vagyok elég bátor, vagy az elfogadást megalkuvásnak érzem.

Na de órákon át tudnám írni a gondolataim, viszont ennyi éppen elég is lesz belőlük. Csak szemléltetni akartam, mi mindenről gondolkozom a napokban, ez a napló úgysem szól másról, minthogy mi van a fejemben. Még ha nem is jutok semmire, könnyebb így áttekinteni a gondolataimat.

A Dégen töltött napok alatt naplót vezettem egy régi füzetben, szinte minden nap írtam… úgy gondolom, így utólag is megéri bemásolnom a bejegyzéseket ide, csak hogy mind egy helyen legyenek. Íme!

Dégi napló, 1. rész

Tegnap este és ma reggel eléggé bepánikoltam, annak ellenére, hogy régen elterveztem ezt az utazást. Egyrészt, már régen mozdultam ki otthonról hosszabb időre, így nehéz volt az elválás. Pakolás és készülődés közben minden otthonmaradásra ítélt tárgyra szeretettel néztem, mélyeket szippantottam az otthoni illatokból, mintha megint két hónapra akarnék elutazni. Legalább egy dologra már az utazás előtt rájöttem: nagyon-nagyon erősen kötődöm az otthonomhoz az utóbbi egy évben. Biztosan a felnőttkor küszöbén érzett félelem az oka, meg az, hogy általában sehol máshol nem érzem jól magam huzamosabb ideig.

A másik ok, amiért féltem ma reggel, hogy talán nem is fogom jól érezni magam, talán untakozni fogok, nem bírom ki és haza kell mennem, és legfőképp, hogy az elvonulásommal nem érem el azt, amit vártam tőle.
Már olyasmik miatt is elkezdtem stresszelni magam, hogy túl nagy a bőröndöm, nem fogom elbírni és senki nem fog segíteni a buszokon, ezért majd szerencsétlenkednem kell állandóan. Persze, ez a félelmem nem volt alaptalan – tudni kell, hogy midnenhova annyi cuccot viszek, hogy az egy hónapra is elég lenne -, a bőröndöt tényleg nem bírtam el, nem is nagyon segítettek, de azért megoldottam valahogy.

Viszont amint felültem a dégi buszra, minden rossz érzésem elpárolgott. A táj annyira gyönyörű volt, hogy semmi mással nem törődtem. Lágy zenét hallgattam, forró szél fújt be az ablakon, egyszóval minden tökéletes volt. Nagyon tetszett az ég, különösen végtelennek tűnt és azok a magasan úszó, lomha és tornyos felhők voltak rajta, amiket annyira szeretek. Az is eszembe jutott, hogy kiskoromban még sokkal inkább az ég szerelmese voltam, mint most; akárhányszor gondolkodni akartam, mindig az eget bámultam és órákig nem is néztem a földre.

Na mindegy, szóval már az utazás is nagyon kellemes volt és pont azt a békét éreztem, ami után vágyakozva űztem le magam vidékre. Tudtam, hogy mennyire szükségem van rá, ugyanakkor van egy tespedt és tétlen részem is, amelyik minden hasznos cselekvésben meggátol. Ez tartott vissza olyan sokáig attól is, hogy lejöjjek.
Buszozás közben arra is gondoltam, hogy a második otthonom az, ahová megyek – a fél életemet itt töltöttem, és itt mindig boldog voltam! Szóval, nem is találhattam volna jobb helyet, amikor ugyanazt a boldogságot akarom újra megtalálni. Vagy ha nem is ugyanazt, akkor egy hasonló erejűt.

Kíváncsi vagyok rá, hogy sok embernek jelent-e ugyanolyan sokat a Mezőföld, mint nekem. Akit nem köt ide semmi, az gondolom, csak a szegénységet látja, de én tudom, hogyan élnek itt az emberek és alig tudok elképzelni ennél az egyszerűségnél csodásabbat.
Teljesen eltöltött a szeretet a táj és a hangulat iránt, szóval amikorra igazán közel ért a busz a faluhoz, már tényleg a torkomban dobogott a szívem! Az utolsó kilométereken már az ajtóban álltam, mert nem bírtam magammal.

Végül véletlenül egy megállóval előbb szálltam le (talán a türelmetlenkedésem miatt), de így legalább végighúzhattam a bőröndöm az egész falun. Nagyon meleg volt és iszonyatosan jól éreztem magam, ahogy a főút közepén sétálgattam ráérősen, köszöntem egy kecskét legeltető bácsinak, kavicsok csikorogtak a talpam alatt és mélyen beszippantottam a szénaillatot.

Ma nem sok dolgot csináltam, de máris belerázódtam az itteni ritmusba. Itt sokkal lassabb az élet, ennek ellenére sokkal tevékenyebb – amióta itt vagyok, meg sem szólal az az unott, rest hang a fejemben, akinek otthon be nem áll a szája. Az összes tevékenységhez lelkesen fogtam hozzá, például a viráglocsoláshoz, de úgy, mintha valami megváltó elfoglaltság lenne, ami most talán igaz is.

Eddig főleg csak berendezkedtem és lapozgattam a polcokon lévő könyveket. Nagyon sok minden van, ami érdekesnek tűnik: klasszikusok, kalandregények, keleti bölcselet, pszichológia, filozófia, német és olasz nyelvkönyvek… Délután már neki is láttam volna az olvasásnak, de a nagypapám operetteket és operákat hallgatott és lelkesen énekelte is őket, szóval inkább csak becsuktam a szemem és hallgattam. Fura, hogy szinte már alig tud valamit saját magáról, de az összes dalra emlékszik.

Azt hiszem, ennyi elég mára, még kell pár dolgot csinálnom lefekvés előtt, holnap pedig legkésőbb fél nyolckor kell kelnem. Kemény lesz!