Melocco Miklós szobrászművész ‘56-os emlékművét a Debreceni Egyetem parkjában avatták fel 2003-ban.

http://is.gd/4PyA0

- Posted using MobyPicture.com

Egy esőcseppes rózsa ~ “Raindrops on roses” (The Sound of Music)

(:: Out of blue comes yellow :: by Liek)

Itt közlöm a kidobott 2.0-ás verziót. A 3.0 másmilyen lesz, szinte teljesen, ettől függetlenül akadnak elszórva információk, amelyek poénokat lőhetnek le, ezért aki nem szereti előre tudni, mi történik, ne olvassa.

Én szóltam.

(Azt pedig egy későbbi bejegyzésben majd elmondom, mi volt ezzel a változattal a baj.)

1. Az ígéret

Az első érzés a testet karikába hajtó, izzó éhség. Aztán a düh. Mit tettek vele!?
Fölmagasodik. Túlnövi a fákat, a házat – mennyire jó volt az eresze alatt üldögélni eső idején, és nézni, ahogy elázik a világ –, a hegycsúcsot. Már a csillagokat is szinte megérintheti… Nem is ő a hatalmas; szárnyai vitték föl az égbe. Onnan néz le a három apró alakra.
Az éhség perzseli odabenn, ordít kínjában. Üvöltés; ez lenne az ő hangja.
Három nő: egy vén, egy asszony és egy leány. Ismerős-ismeretlen vonásaik egyre élesebben látszanak, ahogy feléjük zuhan az égből. Száját nagyra tátja.
–Rózsa! – kiált rá az asszony. – Én vagyok, fiam!
–Igen – mondja Rózsa, és kettétépi. Szájában meleg, nyers íz. Az éhség mordul benne. A ruhát, ékszereket, cipőt is lenyeli, türelmetlenségében fölsebzi ajkát az egyik törött csonttal, fogai köré haj tekeredik. A nő teste egy nyeletre csúszik le.
A vénség keze a levegőbe lendül, hogy magához rántsa egy varázslat szálait. Rózsa hosszú, izmos nyakával üti le. Reccsenés, ahogy a törékeny gerinc elpattan.
Inak, rágós falat.
–Még!
A harmadik sós, mintha egész teste könnyben fürdene. Vagy a saját könnyei csorognak le tátott száján a torkába?
Nem áll meg egy pillanatra sem. Tép, nyel.
Még mindig tombol benne az éhség, és nincs már semmi, amit fölfalhatna. Vergődve zuhan a földre, teste mély árkokat szánt a hegyoldalba, szárnya fákat dönt ki.
Éhség ordít benne, elnyomva gondolatait.
–Még!

***

A májusi nap besütött a nyitott ablakon, vakító fehéren csillant vissza a kinyomtatott tételekről. A margón rajzok burjánzottak: indák, faágak, mágikus csomók vázlatai, könnyedén siklott a papíron a toll hegye. Aztán a kéz megállt egy kacskaringó felénél.
–Nem.
Emese kiejtette kezéből a tollat. Már megint, gondolta. Két nap van hátra néprajzból vizsgáig, én pedig firkálok. Letakarta a rajzokat.. Hiába olvasott azonban a magyarok tájszemléletéről, tenyerét égették a minták. Nem figyelt eléggé. Nem hagyta abba időben. A varázslat már elkészült átszivárgott a rajzba. Fölemelte ujjait, alájuk kukucskált. Egy hívás volt, de hogy kinek szólt, azt nem tudta.
Kire gondolhatott? Milyen emlék tolult elő?
Fényvillanás. Égdörej.
Apa arca, ahogy körberagyogja a villám, bebújik a szemébe, és átrobogva rajta kialszik, kioltja az ő fényét is. Ne ölj, mondta, mielőtt az Özvegy meggyilkolta volna.
Emese behunyta szemét, tenyerét a mintára szorította, mintha úgy kiolthatná a perzselést. Nem. Erre ne gondolj!
Összeráncolt homlokkal hajolt a tételek fölé, belekapaszkodott a szakszöveg józan banalitásába, hogy elűzze emlékeit. A higgadt, tárgyilagos szavak megnyugtatták. Szerette ezt a tantárgyat: csonttá lecsupaszított mindent, amit ő valóságként élt meg – varázslatot, tündéreket, réz- és acélerdőket –, és segített távolságot tartani. Horgony volt a mindennapokban. Emese több évfolyamtársa panaszkodott erre – ő örült a száraz analízisnek: legalább arra az időre, míg tanult, a másik világ megszűnt a számára.
Kivéve most. Óvatlan voltam, gondolta. Nem emelte föl tekintetét a papírról. Ha kinézne az ablakon, a gödöllői kertes házak mögött egy erdőt pillantaná meg, amelybe az imént beleveszett tekintete. A Rengeteg mintha incselkedett volna vele. Melyikük az erősebb: a csak számára látható birodalom a valóság vásznára mázolva, vagy a vizsgák, a bulik, az egyszerű emberek világa?
Én vagyok az erősebb, gondolta eltökélten. Végzett az olvasással, bekapcsolta a számítógépet, és megnyitotta a csoportja blogját, ahová a vizsgához szükséges anyagokat töltötték fel, érkezett-e új tétel. Nem csipkedik magukat, fintorgott, amikor nem látott új bejegyzést. A képernyő jobb felső sarkában naptár lebegett. Május 23. A dátum láttán görcsbe rándult a gyomra, pedig nem félt a vizsgától. Volt valami más is… Nem. Erre még nincs idő.
Sóhajtva maga elé húzta ismét a tételeket, és kezdte elölről. A napfény megcsiklandozta arcát; a távolból halvány csilingelést hallott, a földszintről gyereksírást és Adél duruzsolását, ahogy a kicsit nyugtatta. Aztán nyerítést.
Fölkapta fejét, kihajolt az ablakon. Az utca végében fémtörzsű szellemfák magasodtak, rákopírozva a családi házakra, a takaros kertekre, a kátyús aszfaltra, árnyékaik egy másik világ sötétségét hordozták magában. A csillogó levelek alatt semmi nem mozdult, csak a fények és homályfoltok.
Tulajdonképpen mit reméltem? Hogy meglátok egy fekete lovat, rajta hallgatag lovassal?
Vonakodva ült vissza, a szavak összefolytak előtte. Keze bizseregni kezdett, szívesen tollat ragadott volna, hogy kirajzolja magából a megmagyarázhatatlan feszültséget, de nem tehette. A vizsgaidőszak kezdetén megígérte magának, hogy legalább négy és feles átlagot hoz, muszáj volt nemcsak teljesítenie a vizsgákat, de jól teljesítenie. Az ígéret nem csak egyszerű szándéknyilatkozat volt; egyike az apró különbségeknek, amelyek elválasztották a többi embertől: ha nem tett eleget neki, kínzó fájdalom lepte meg vagy baleset érte, ahogy a világokat átszövő varázslat kimérte rá a büntetést. Úgy játszott a származásából eredő átokkal, akár kamasz a gyertya lángjával: vajon meddig tudja fölé tartani a kezét? Már ég, vagy csak bizsereg? Arra használta, hogy jobbra sarkallja önmagát, évről évre egyre többet követelve magától.
Ha pedig kudarcot vallott… apróbb-nagyobb kellemetlenségek érték, arányban az ígéret nagyságával, emlékeztetve őt arra, hogy csupán él az emberek között, sosem tartozik majd közéjük. Sem ember, sem tündér, sem Héterdő fái alatt, sem a nagynénjével és az unokahúgával. Nem tudta megtenni, hogy nem rajzolja tovább a varázsmintákat; hogy nem indul el az erdő felé soha, hiába látja nap mint nap a szeme sarkából; hogy tudatosan úgy dönt, megszakítja a kapcsolatot Héterdővel és a benne lakókkal. Ugyanakkor nem bírt lemondani arról, hogy emberek között éljen, akik szabadon döntenek, akiket, bár önzésben fel tudják venni a versenyt a tündérekkel, mégis megérint néha az önfeláldozás, akik képesek adni anélkül, hogy kérnének. Két világ volt az övé, mégsem érezte magát soha igazán otthon.
Az otthon a családja… de Apa nélkül az csonka maradt.
Félrelökte a tételeket. Ennyit a tanulásról, gondolta savanyúan. A szavak ezen a napon azonnal kiszivárogtak agyából, amint elolvasta őket; be kellett látnia: nem odázhatja el az utat – egyiket sem. Addig nem tud másra gondolni úgysem.
Zsebre vágta tollát, majd lesietett a lépcsőn. Adél a nappaliban ült és borítót ragasztott vissza egy könyvre, Lili előtte feküdt takaróján, és tekeregve próbálta megérinteni az anyja lábát.
–Azt hiszem, most megyek – mondta Emese.
Adél bólintott. – Mondd meg neki, hogy hiányzik! – Gyorsan lehajtotta fejét, vörös haja szemébe hullott.
–Rendben. – A hangja száraz volt, mert a könnyeket már rég lenyelte egészen mélyre. Ollót, szalagot vett elő a konyhafiókból, kiment a kertbe. Most, hogy már tudta, hova tart, megkönnyebbült.
Pünkösdi- és tearózsát vágott, a szalaggal átkötötte a csokrot, aztán a kerítésen megtámasztotta kezét, úgy rajzolt rá apró jelet: az életét. Legalább a virágok ne hervadjanak el idő előtt.
Biciklin karikázott el Nagyfenyvesből a gödöllői városi temetőig, át az Alsó-parkon, majd végig a Dózsa György úton. A szürke gerlék felröppentek előle az aszfaltról, fagylaltozó gyerekeket kerülgetett.
A temető virágzott a májusi napfényben. Emese szerette, hogy ennyire tele van egyszerre élettel és halállal. A bokrok, a régi sírok kövét szétfeszítő vad facsemeték üde zöldje vibrált, a halmok között evilági erdő vetette meg lábát. Más volt, mint a Rengeteg: hétköznapi, kusza. Éppen ez volt, ami mindig megnyugtatta.
A sírok között tolta a kerékpárt, egészen a halomig. Tulipánokkal ültették tele, de már elvirágzottak, feketére száradt szirmaik beborították a földet. A fehér, egyszerű sírkövön csak egy dátum és egy név: Kótai István. Élt harminckilenc évet.
A kővázában rózsák illatoztak: napsárgák, aranyszirmúak, holdsápadtak, még a verőfényben is saját fénnyel ragyogtak.
Emese szája megfeszült, kikapta a rózsákat a vázából, a hantra szórta őket. Saját virágjait tette a helyükre, majd leült a szemközti sírra. Térdét összezárta, mint mindig, ha bizonytalan volt.
–Szia – mondta. – Eljöttem.
Hét éve, hogy Apa meghalt, mert túl jó volt, túl emberi, és mert ismerte a kegyelmet. Aztán jött Anya és végzett az Özveggyel, mert ő viszont nem. Melyiküknek volt igaza?
Az utóbbi időben egyre gyakrabban tette föl a kérdést, pedig azt hitte, erre már megtalálta a választ: ezért utasította el sokszor Anyát, ha meghívta az ezüsterdőbe, ezért kerülte a Rengeteget, ha lehetett, ezért érezte a harag forró magját a gyomrában, valahányszor a tündérekre gondolt.
–Ha megint választhatnál, mit mondanál? Ne öljek? Vagy tegyem meg? – kérdezte a sírtól. Emlékezett arra, hogy a kezében tartotta a fellegkulcsot és azzal együtt a lehetőséget, hogy véget vessen az Özvegy gyűlöletének és életének, hogy biztonságot teremtsen maga és az övéi számára. Lenézett az öregasszonyra, aki elrabolta az anyját és őt, megkínozta az apját, és haragot érzett. Abban a pillanatban kedve lett volna felperzselni az egész világot. Apa azonban közéjük lépett. „Ahhoz, hogy én itt legyek neked, nem kell megölnöd senkit.” Kigördült az első könnycsepp.
Nem volt igaz.
Apa helyesen cselekedett, amikor nem engedte, hogy öljön, ezt érezte, mégis… Bárcsak megtette volna!
A tekintete, mielőtt meghalt volna: simogató, helyeslő, ahogyan a riadt lóhoz közelít a lovász, hogy megérinthesse. Ha Emese behunyta szemét, ezt látta maga előtt. Összegörnyedt a síron.
–Gyere vissza! – sírta. – Tudom, hogy van rá mód! Gyere vissza!
Amikor kinyitotta szemét, az aranyrózsákat pillantotta meg az elhervadt tulipánok között. Tudta, ki hozta őket.
Vajon neki is ugyanúgy hiányzik Apa, mint nekem?
A rózsák ragyogtak a halmon.
Emese sóhajtott, letérdelt a sír mellé, összeszedegette a virágokat, és újra csokorba rendezte. – Sajnálom – mondta. A fénylő rózsákat betűzte a vázába a sajátjai mellé, majd fölállt, és ismét lenézett a sírra, ezúttal búcsúzva.
–Mennem kell – mondta. – Feladatom van.
Ismét sóhajtott, és fölemelte tekintetét a temetőfal mögé, ahol halványan derengtek a fémszínű tündérlombok.
Hét év, emlékeztette magát. Ma van a napja.
Felült a kerékpárra, és kitekert a temetőből, rá az útra, amelyet csak ő látott és amely csak az ő számára létezett.

***

Rózsa alatt kiterült a Birodalom; Héterdő zsebkendőnyi zöldarany folt volt csupán, a Tenger kiömlött kék festék a sárgálló puszták körül. A levegő fagyosan süvített mellette, ahogy egyre magasabbra tört, szárnyainak hegye fázott. A hideg sem tudta azonban kioltani bensőjében a tüzet.
Jóllakott, mégis égett a gyomra. A fölfalt nők megfeküdték, legszívesebben kiokádta volna őket, mégis, annyira jó volt ennivalót tudni a hasában! Jó étel, gondolta. Ízletes, tápláló.
Már a gondolattól is mintha lángra gyulladt volna a bensője.
Anyja a türelmes mosolyával, nagyanyja a szigorú szemével, húga a ravaszkás gödröcskékkel – most már csak falatok, emészteni való táplálék. Hiába a jóllakottság, csak még kínzóbb a tudat: ma reggel nem csak a családját gyilkolta meg, hanem kiharapta a Birodalom szívét is.
Hiszen fölfalta a végzetnőket.

***

A bicikli végigzörgött a Rengeteg fémavarján, kereke úgy csikorgott a lehullott leveleken mint a murván. Emese ráhajolt a kormányra, hogy az őrfák szimatoló, lengedező ágai ne akadjanak bele aranyhajába, tekintetével követte a kanyargó ösvényt.
Gödöllő házai már álommá fakultak mögötte; néha még átsuhant egy-egy anyagtalanná vált kerítésen, téglafalon, de már meg sem érezte – egy másik világban járt.
Ha nem lett volna az, aki – félig ember, félig tündér –, számára sem nyílt volna meg az ösvény, a fák föltartóztatták volna, ahogyan az apját régen, amikor még minden éjjel elindult, hogy kiszabadítsa a feleségét. Az átjutáshoz szükség volt valamire a másik világból, amit a határt őrző varázslat felismerhetett. Ő önmagában, minden egyes sejtjében hordozta ezt a kulcsot.
Régen járt erre; az anyját csak ritkán látogatta meg. Kevés mondanivalójuk volt egymás számára, az is szinte csak tanulásra-tanításra korlátozódott – túl sok évet töltöttek egymástól távol, túl nagy éket vert közéjük a döntés, amelyet meghoztak. Emese nem ölte meg az Özvegyet. Lóna megtette. Olyan határ két oldalára szorultak ezzel, amelyet egyikük sem volt képes átlépni.
Ez csak egyetlen jel volt, az utolsó Emese számára, amiből megismerhette Lóna valódi arcát. Hétéves volt, amikor gyerekkorának kedves, meleg ölelésű, oltalmazó anyja elhagyta, és soha nem kapta vissza. Talán nem is létezett, csak az emlékei tréfálták meg. Nem volt hát miért Héterdőbe járnia. Itt nem volt számára semmi.
Nyomasztotta ez a kihalt vadon. Ha nem surrogott volna a kerékpár kereke, nem nyiszorgott volna a lánca, fülelhetett volna, csak az összezördülő fémágak csilingelését, esetleg egy-egy távoli madár rikoltását hallaná. Nem sokan éltek Héterdőben; ezt a helyet, a Birodalom peremvidékét még a tündérek is kerülték, ha tehették. Az anyja szerint azért, mert itt húzták meg magukat a sárkányok. Lehetett benne valami: ha mind a hét várban olyan urak éltek, amilyen az Özvegy volt valaha, nem csoda, hogy csak kevesen merészkedtek az elvarázsolt lombok alá.
Az egyik várba tartott most, egy sárkány örököséhez, és bár nem félt tőle, vonakodott megtenni az utat. Mégsem tehetett mást: hét éve megígérte, hogy visszatér. Nem akarta tudni, mi lenne a büntetése, ha nem megy.
A rézszínű lombok alatt megült a levegő, izzadt a homloka, ahogy tekert. Néha egy-egy levél végigkarcolta meztelen karját, ilyenkor önkéntelenül odébb rántotta a kormányt, hogy aztán imbolyogva találjon rá megint a helyes ösvényre, amely egyre mélyebbre vitte a Rengeteg szívébe, némán figyelő madarak és békák tekintete előtt, oda, ahol már szürkéllettek a fák, és törzsükön vörös vér volt a lecsorgó a rozsda.
Az ösvényt szegélyező fák hátrébb húzódtak, ágaik már nem nyúltak le, hogy megcirógassák az alattuk haladót. A vaskemény, ritkás lombok között látszott a kék ég és egy sötét tömb, amely egyre nőtt, ahogy Emese közelebb biciklizett: egy vár.
Komoran és hidegen magasodott előtte, falain nagy foltokban barnállott a csipkés mintákat rajzoló rozsda. Valamivel odébb, a fák között egy torony állt, pusztán egy vékony kőpalló kötötte össze a vaspalota komor tömbjével. Emese emlékezett rá: onnét szökött meg hét éve, amikor még azt hitte, hogy a várúr el akarja adni az Özvegynek. Tévedett, és tévedése sokba került.
Az egész épület csöndes volt, mozgás sem látszott, csupán az egyik ablakból sodorta ki a szél a függönyt. Zászló gyanánt lobogott a magasban, mintha valaki integetne neki. Semmi nem utalt arra, hogy itt ki lakik, Rabonbán nem gondozta a portáját – ha Emese csak a rozsdálló falakat, a kiszáradt és bokrokkal benőtt várárkot, a gyökereikkel az útra és a lépcsőre kígyózó fákat látja, azt hihette volna, hogy a hely lakatlan. Így is elfogta az aggodalom: lehet, hogy Rabonbán már nem is él itt? Hogyan teljesítse akkor az ígéretét?
A lépcső lábánál leszállt a kerékpárról, és felvitte magával a küszöbig. Nem akarta kint hagyni az erdő figyelő tekintete előtt; a bicikli az emberi világhoz tartozott, itt varázshatalmú tárgynak, a határ kulcsának számított.
Megfogta a vaskilincset és lenyomta. Az ajtó nagy sóhajjal tárult, mögötte zsúfolt előcsarnok ásított, nem sokkal melegebb a kinti télnél: a falak mentén régi bútorok, oldaluknak támasztott, tetejükre hányt könyvoszlopok, térképek, rézüstök, fölcsavart szőnyegek, és itt-ott, félredobott kacat módjára, egy-egy arany deréköv vagy ékkővel kirakott tükör.
Emese betolta a kerékpárt, és a legközelebbi asztalhoz támasztotta, míg becsukta maga mögött az ajtót. Léptei visszhangot vertek a köveken, és amikor megfordult, egy pillanatra megdermedt. Valami moccant szemben… Csak egy homályos tükör az, jött rá aztán, benne saját másával: halásznadrágos, aranyhajú lány, keserű fintor szája szegletében, kemény villanás nefelejcskék szemében.
Kihúzta magát, és a szemközti folyosó felé indult. Az egyik asztalon meztelen kardot pillantott meg. Már majdnem kinyúlt volna felé, hogy megérintse, aztán észbe kapott. Nem ezért jött, hanem teljesíteni az ígéretét.
„Segíts és segítek rajtad! Megkeresem neked a szívedet!”
Rabonbán pedig segített, legyűrte az Özvegyet, fölkínálta, hogy ölje meg, ha akarja, és… Emese behunyta a szemét. Eltékozoltam a segítségét, gondolta, aztán elszégyellte magát. Apa nem így fogná fel.
A folyosó végén lépcső vezetett az emeletre. Nagy terembe nyílt: kék-sárga üvegablakokon áradt be a sápadt téli napfény, közepén hosszú asztal, két végében egy-egy kandalló. Az egyikben égett a tűz, és előtte, egy öblös karosszékben, a vár ura ült.
Nem viselt koronát, sem más ékszereket; ruhája kopottas volt és fekete, haja hosszú és kócos, de arca nemes, és ahogy fölpillantott Emesére, a szemében vörösen csillant a tűzhely fénye. Látszott arcán a felismerés, úgy cikázott át rajta, akár egy villám.
Nem tudta, hogy most telt le a hét év, döbbent rá Emese.
Rabonbán fölállt és szembefordult vele. Semmit sem változott, még a tekintete is a régi volt: magabiztos, lappangó szomorúságtól árnyalt, egyszerre ígérő és tagadó. Emese a szájára pillantott. Érezte, hogy égni kezd a füle, pedig olyan régen volt!
Csak gyerek voltam, figyelmeztette magát. Azt hittem, Rabonbán lovag, lovagi eszményekkel, de nem az, és ezt akkor is látnom kellett volna. Semmit nem ad ingyen.
Mégis: az első csókot nem könnyű elfelejteni.
Rabonbán szólalt meg először.
–Megszépültél. Olyan vagy, mint az…
Emese arca azonnal összezárult, türelmetlenül legyintett. Mint az anyám… Miért kellett épp most rá emlékeztetnie? – Tudom. Remélem, nem mindenben hasonlítok rá. Nem sok minden változott nálad – intett körbe Emese. – Éltél te ezalatt a hét év alatt egyáltalán, vagy csak gyűjtötted a port?
–És te? – kérdezett vissza csípősen Rabonbán.
Emese arcába szökött a vér, de kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen, és ne hajtsa le fejét, ahogy legszívesebben tette volna. Mi szükség volt erre? – dorgálta magát, aztán fölszegte állát. Már késő, kimondtam. Most legalább ráébredt arra, hogy én is megváltoztam, nemcsak ő. Régen a gyerek és a felnőtt nézett össze, a riadt és a céltudatos, az óvatos és a vakmerő. Most két, hajszálra ugyanolyan erős akarat állt egymással szemben.
Nem ez volt az egyetlen közös bennük; mindketten tündér és ember nászából születtek, és ereikben, még ha tagadták maguk előtt is, néhány csepp sárkányvér keringett. Mindketten átléphették Héterdő határát. És mindketten tudták, milyen végignézni egy szülő halálát.
Rabonbán sóhajtott. – Miért jöttél, Emese?
–Jól van, akkor beszéljünk erről – mormolta a lány, aztán, még mindig az ajtóban állva, tárgyilagosan folytatta: – Azért jöttem, mert hét éve megígértem neked valamit, és nem szeretnék tovább az adósod maradni.
Rabonbán nem válaszolt, csak nézte várakozón.
–Azért jöttem, hogy megtörjem rajtad az átkot. Üzletet kötöttünk. Nem lennék itt, ha nem így lenne. – Próbált hűvösen beszélni, tartani a távolságot. Nem akart most megbirkózni gyerekkori érzései árnyékával és az iménti sértés szégyenével.
–Még van pár napod – szólalt meg a férfi, és intett, hogy üljön le. Emese a hosszú asztal végére telepedett egy kifakult kárpittal borított karszékbe.
–Holnapután vizsgázom. Most van időm. Legyünk túl rajta; aztán ki-ki megy a saját útjára.
–Gondolod, hogy ilyen egyszerűen menni fog?
–Meglátjuk.
Rabonbán gunyorosan felvonta szemöldökét, és úgy nézett rá, mintha még mindig tizenkét éves csitrinek gondolná. Emese keresztbefonta karját, és mogorván viszonozta a pillantást. Akárcsak régen, gondolta, de azonnal gátat is vetett a feltoluló emlékeknek. Most nem akart foglalkozni velük. Számára tizenkét évesnek lenni volt a legrosszabb a világon, és nem szívesen repült vissza abba a korba, még gondolatban sem.
–Nem szeretek a Rengetegbe jönni – mondta ki végül. – Ha rád nézek, még rosszabb.
–Nem akarlak emlékeztetni; te emlékezel.
–Tudom, és lehetne rosszabb is. Találkozhatnék az anyámmal is.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Rabonbán szája megrándul, mintha savanyúba harapott volna.
–Van valami, amit tudnom kell róla? – kérdezte balsejtelemmel.
A férfi fejét rázta. – Nem igazán… értünk egyet Héterdő uralmával kapcsolatban.
Emese várakozón nézte, de Rabonbán nem folytatta, leült vele szemben a hosszú asztal túlsó végébe. Az egy törzsből faragott lap szürkén nyújtózott közöttük.
–Miért kell neked a szíved, ha élsz nélküle is? – kérdezte végül a lány.
–A tündérszív nem ugyanaz, mint ami itt dobog – tette kezét a mellkasára Rabonbán. – Varázslattal ki lehet venni, el lehet rejteni… Sokan meg is teszik, hogy védjék magukat.
–Miért, mit csinál?
Rabonbán hátradőlt a székben.
–Ez az, ami a tündérekben leginkább emberi. Nélküle ugyanúgy képesek mindenféle érzelemre, mint korábban, csak éppen… rugalmatlanná válnak. A dolgok fontossága összekeveredik, elvész a biztos viszonyítási alap. A nagy szerelmek tompa emlékké szelídülnek, sérelmek nagyítódnak fel, vagy éppen fordítva: a szívét vesztett tündér eszét veszti az őrült szenvedélyben, vagy vállat von, ha a szeretteit megölik… Miközben tudja, hogy ennek nem így kéne lennie, de nem képes irányítani az érzéseit vagy épp a közönyét.
–Lehet, hogy nekem is erre lett volna szükségem – mormolta Emese.
–Nem tudod, mit beszélsz – nézett rá élesen Rabonbán. – Vannak tündérek, akik maguk zárják el a szívüket, azt gondolván, hogy így megszabadulnak sok fájdalomtól, de előbb-utóbb ez mindig visszaüt. Ez egy átok, Emese, és átokból nem létezik kellemes fajta.
Már elég idős volt ahhoz, hogy ne viselje el, ha rendreutasítják.
–Van, aki azt érzi átoknak, ha normálisan érez. No és te? Te hogyan vesztetted el? Magad vetted ki, vagy kitépték?
Rabonbán megdörzsölte arcát. – Céltudatos lány vagy, meg kell hagyni. Mi lesz, ha elmondom, hol találod a szívet? Rögtön indulsz is, estére visszaérsz? Ha ennyire könnyű lenne, nem gondolod, hogy már találtam volna megoldást nélküled is?
–Muszáj lesz gyorsan visszahoznom, mert holnapután vizsga – mondta Emese, és elmosolyodott. – Nem veszem könnyen, hidd el. Csak… – elfordította tekintetét – …szeretnék minél kevesebb időt itt tölteni. Nem nálad. Az erdőben.
A férfi fölállt, és végigsétált a hosszú asztal mentén, míg oda nem ért mellé. Emese fölnézett rá, de nem kelt föl a székből.
–Elárultam a barátomat egy lány szerelmének reményében, és egy szakadék mélyén hagytam – mondta Rabonbán. – Amikor visszatért, megátkozott, rám hívta a végzetnőket, ítéljenek ők fölöttem. Tudod, kik ők, igaz?
Bólintott. Kétszer beszélt az egyikükkel egy varázstükrön keresztül: egyszer az Özvegy kényszerítette rá, másodszor önként kereste fel őket. Emlékezett a fagyos, idegen arcra, amely egy örvénylő folyamból emelkedett ki, a borzongásra, amely végigfutott gerincén, amikor a végzetnő pillantása lelkébe hatolt, a félelemre, amivel még az öregasszony is közelített hozzá.
–Ők őrzik a sorsfolyamot… Vigyázzák a törvényeket… – mondta. Nem volt benne biztos, sosem kérdezett rá az anyjánál, de erre következtetett. A végzetnőkről senki nem beszélt magától szívesen.
Rabonbán bólintott. – És kiszabják az átkokat. Így tettek velem is, és nem mondhatom, hogy igazságtalanul bántak velem. Mivel nem ismertem fel sem a szerelem, sem a barátság valódi értékét, elvették a szívemet; és mert nem segítettem a barátomon, amikor kellett volna, megátkoztak, hogy önként ne segíthessek akkor sem, ha szeretnék… kivéve, ha fizetnek érte.
–Ezt tudom. Most pedig fizetek érte.
Összeakadt a tekintetük. A férfi szomorúan mosolygott. – Szívesen segítettem volna magamtól is, ha tudok. Annyira futotta.
Emese felnyúlt és megérintette Rabonbán kezét.
–Annyi elég volt. Nem a te hibád, hogy aztán mégsem… alakultak jól a dolgok.
–Sajnálom.
Megrázta fejét. – Mondtad, hogy soha nem fog elmúlni teljesen, és igazad volt. – Hangja karcosan csengett. – Ne beszéljünk róla. Hogyan találhatom meg a szívedet? Tudod, hol van?
–Én nem mehetek a közelébe, nem tudom hát, hol van – mondta Rabonbán, és fölvett egy csontnyelű kést az asztalról.
Emese nagyra nyílt szemmel nézte, ahogy a penge fölemelkedik; villanás, majd fekete hajfürt hullott az asztalra. Tétován kinyújtotta kezét, majd összezárta a tincs körül.
A kés megcsendült az asztalon, amikor a férfi visszaejtette.
–De azt tudom, kinél.

2. Határok

–A csodaszarvasnál?
Emese többször hallotta apjától a történetet, hogyan keveredett Héterdőbe, hogy aztán találkozzon Lónával. Soha nem gondolt bele, hogy a szarvas, amely megnyitotta a Rengeteg határait és átcsalogatta Istvánt, valóban létezett, nem csupán álom volt.
–A végzetnők mostohagyermeke. Ki másra bízták volna?
Emese nem figyelt rá. Képzeletében a szarvast látta, a tündért, aki útjára indította családjuk indulatoktól és bosszúktól sűrű történetét.
Ahogy elkezdődött, úgy véget is ér…, gondolta, és behunyta szemét.

***

A szarvas patái fémesen zörögtek az erdő acélavarjában; a fémtörzseken megvillant csillagsugárként derengő bundájának sápadt visszfénye, és a levelekről visszaverődve ezernyi szemet villantott fel, mintha a Rengeteg hunyorogva, baljóslóan követte volna futását.
Talán úgy is volt; elvégre, akik elől menekült, ha éppen úgy tartotta kedvük, mindent láttak, ami a Birodalomban történt, és valamennyi lakó életének sorsszálait megcsavarhatták. A szarvas mégis érezte, hogy ezúttal nem figyelik, csak a madarak riadnak föl a lombkoronákban, ahogy elcikázik az acélerdő fái között, sebesebben, mint a szél, de még nem olyan sebesen, mint a gondolat. A tudat, hogy megszabadult, föllelkesítette: a fű is alig hajolt meg lába nyomán, a levegő pedig édes volt és friss, akár a borsmenta.
Szabad volt, hogy azt tegyen, amit akar; szabad, hogy tévedhessen akár, és nem volt senki, aki megállítsa. Mostohái, akiknek gondoskodása és szigora elől rohant most el, jól kitanították; és ahogy száguldott az erdőben, meleg leheletfelhőkben kikiabálta magából a hatalom szavait, amelyek megnyitották előtte a tündérek és emberek világát elválasztó határt.
A fák sorfala szemre nem változott, csak az ágak nyújtóztak utána, ahogy elrohant közöttük, mintha futásának szele maga után vonta volna őket. Majd megváltoztak; lekuporodtak, már nem ágaskodtak a csillagokig, és fémcsillogásuk is megkopott. Új, nedves és eleven szag férkőzött az orrába: rothadó avar, hajnali harmat és lélegző zöld illata. Patái alatt immár nem a Rengeteg fémavarja kongott-bongott, hanem az emberek világának nyirkos levéltakarója surrogott.
Átjutott a határon, és nem kellett hozzá egyéb, csak az a pár szó, amit oly gondosan őriztek a mostohái; az őrfák sem kapaszkodtak utána, hogy visszatartsák. Szabad volt.
Erre a gondolatra megiramodott a lába, holdsugárként száguldott az erdőben, játékosan ide-oda szökkenve kerülgette a göcsörtös tölgyeket. Addig szaladt, míg ki nem tisztult fejéből a mámor, és elő nem férkőzött a gondolat: vajon itt, az emberek világában is megvan még a hatalma? Vissza tud térni, ha a szükség úgy hozza?
Szíve mélyéről fölmerítette a szavakat, és ugató hangján elősorolta őket; a fák pedig engedelmeskedtek neki. Félrehúzódtak útjából, és még a csillagok is megremegtek. Igen, a varázslat itt is éppúgy működött, mint a határ túloldalán.
Próbaképpen visszarohant a fémerdő peremére, és hol ide, hol oda szökellve végigszaladt a határ mentén. Bármikor visszatérhet, ha ráunna a szabadságra.
De hogyan is unhatna rá?
Fölnevetett, ezúttal nem a szarvas, hanem egy tündér csengő hangján, és nekiiramodott, el a vízmosások, vadászlesek, elektromos vezetéknek vágott irtások mellett, mintha máris birtokában lenne az egész világ.
Nem vette észre, hogy az egyik lesről valaki kapkodva lemászik és a patái által hagyott fénylő csapát követve nyomába ered. S ha észre is vette volna, nem ismerhette föl, hiába volt a végzetnők mostohagyermeke, hogy a botladozó férfi, aki tanúja volt a futásának, épp összeköti sorsát az övével. Egy napon pedig, hiába menekül, egy fiatal lány képében szembesülnie kell a két évtizeddel korábbi éjszakával.

***

–Ha nem tettem volna ígéretet, talán akkor is megkeresném ezt a… szarvast. A szíved csak a ráadás lesz – mondta Rabonbánnak, mielőtt elindult volna a vasvárból. A hajfürt a farzsebében lapult, egy zsebkendőbe tekerve.
Reggel még nem hitte volna, hogy aznap őszintén mosolyogni fog.
Nem csupán teljesítek egy ígéretet, gondolta, ahogy a rozsdától vöröslő ágak alatt sebesen tekerte a biciklit, hanem megtudom azt is, miért történt minden. A szülei találkozása, az ő születése, Lóna és a nővére vetélkedése, az Özvegy bosszúja… Tudni fogom, miért engedett át egy embert a határon, felborítva az egyensúlyt. Persze ettől még nem tudom megváltoztatni, ami történt, hacsak…
Egy ötlet moccant meg benne halványan, de egyelőre elfojtotta. Később. Előbb az ígéret.
Sebesen suhant a zörgő avaron, lélegzete ki-kihagyott, ahogy a kerekek megdöccentek egy-egy gyökéren. Haját tarkójára tapasztotta az izzadság. Fények és árnyékok játszottak szeme előtt, szürke törzsek, rozsdát síró fák, visszacsillanó levelek. A kormányt szinte az utolsó pillanatban rántotta félre minden kanyarban, szája mosolyra nyílt.
Jobb kézről zörgést hallott, sötét árnyalak keresztezte az ösvényt. Már nem tudott megállni; fájdalmas nyerítést hallott, ahogy a bicikli belerohant a lóba. Csuklója a kormányba akadt, állát keményen beütötte, majd lezuhant a kerékpárról, és a földre gurult. Dobb, dobb, paták kapálták a földet körülötte, és ösztönösen összegömbölyödött. Csendült a váz, ahogy a ló megtaposta a biciklit.
–Hó! – kiáltotta egy férfihang.
Emese kigurult a ló alól, és zihálva fölpattant. Csuklója, lábszára égett a zuhanástól, kezét arcához emelte.
A szürke lovon egy fiatal, vörös hajú férfi ült, derekán karddal. A nyereghez három gerelyt szíjazott, piros szalagok libegtek rajtuk. Nem csoda, hogy a vaserdő háttere előtt Emese nem vette észre.
–Elnézésedet kérem, hölgyem – mondta a fiatalember. – Nem esett bajod?
–Nem láttál? – kérdezte mogorván, kirántotta a ló alól a kerékpárt. A lánc leugrott, az elülső kerék elferdült. – A francba! – Letérdelt, és megtapogatta, van-e esélye varázslattal rendbe hozni, de aztán letett róla. Minden mágiának megvan az ára, egy kerékpárt pedig szerelő is meg tud javítani.
–Magam sem értem, hogy lehet – ugrott le a nyeregből az ifjú. – A szépségednek világítania kellett volna…
Emese fölkapta fejét, és gyilkos pillantást vetett rá. A legkevésbé sem hiányzott neki most a bók.
–Megsérült a lovad? – kérdezte, és ellépett az ifjú mellett, hogy megvizsgálja az állatot. A ló lábai épnek tűntek, bár alighanem alaposan megütötte az oldalát, amikor belerohant. Gyorsan felrajzolt a szőrbe egy gyógyító jelet, majd lesimította tenyerével.
–És te, hölgyem? – szólalt meg közvetlenül mögötte a fiatalember. Emese nagyot ugrott.
–Ezt ne csináld! – Gyors pillantást vetett a lábára, de csak karcolásokat látott, ezért nem foglalkozott vele. – Különben is, mit keresel ebben az erdőben? – A gerelyekre tévedt a tekintete. – Sárkányt ölni indultál? – kérdezte megvetően.
Az ifjú fölnevetett. – Dehogy! El akarok venni egyet… legalábbis a lányát.
Emese fölállította kerékpárját.
–Az ezüsterdő úrnője kérőket fogad, gondoltam, szerencsét prób…
–Mi?
Nem hallotta rosszul.
–Az úrnő kihirdette a Birodalomban, hogy férjet keres. Egy ezüsterdő mégiscsak szép birtok, még ha a világ végén van is. Úgy hallottam, van próbatétel, de nem lehet olyan nehéz egy talpraesett fiúnak. Ő pedig még csak föl sem falja azokat, akik kudarcot vallanak, csak hazaküldi őket. Mit veszíthetek? – Az ifjú jókedvűen nevetett. – Persze azt nem tudtam, hogy ilyen szemrevaló leányba botlok útközben, meg kéne fontolnom, továbbmenjek-e… – kacsintott.
–Lóna az anyám – közölte vele hidegen Emese.
–Akkor nem is járnék olyan rosszul. Azt mondják, nézd meg az anyját, vedd el a lányát. Tőle örökölted a szemedet?
A harag fölágaskodott benne.
–Tőle örököltem a sárkányvérem – mondta nyomatékkal. – És ha ezt nem hagyod abba azonnal, esküszöm, összeforrasztom a szádat!
Az ifjú megütközve nézett rá. Jóképű, állapította meg Emese, aztán elhúzta száját. Ez a baj. Az ilyenek sosem tudják, mi a különbség szellemesség és bunkóság között.
Tolni kezdte a kerékpárját az ösvényen.
–Azt hiszem, beszélek anyámmal – vetette hátra válla fölött. – Te pedig akár vissza is fordulhatsz. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem felelnél meg neki.
–Minden sárkányfattyú ilyen tüskés? – kiáltott utána az ifjú bosszúsan. – Mert akkor lesheti az anyád, hogy valaki elvegye!
Hátra sem pillantott. Ló vagy robogó, olyan mindegy, a fiúk a határ mindkét oldalán egyformák voltak.
Szóval férjet keres, gondolta, ahogy a kerékpárt tolta az ezüsterdő felé. Ujjai kifehéredtek a kormányon.
Mégis ki kellett volna dobnia az aranyrózsákat.

***

A futó léptei ütemesen dobbantak az ösvényen. Lábait kellemesen forrónak és nehéznek érezte, szinte magától mozdultak, bal-jobb, bal-jobb, dobb, dobb, dobb, dobb… A gondolatok kitisztultak fejéből, vagy ha voltak is, csak szaggatottan villantak föl a futás ütemére.
Kutyasétáltatók jöttek szembe, tarka ebek csaholták körül, aztán zöld árnyékok kúsztak végig arcán, erőlködve felkocogott egy vízmosás partján, aztán ismét lefelé futott, kirándulók húzódtak félre az útból. A tűzrakóhely körül szemét fehérlett, eldobott szalvéták, italos dobozok.
Újabb ösvény, szűkebb, mint az előző. A futó gondolkodás nélkül kanyarodott le rá, noha arra még soha nem járt. Legföljebb visszakocog, amerről érkezett.
A bükköket alacsonyabb, aranyló levelű fák váltották fel. Akárcsak ősszel, holott mindennek zöldellnie kellett volna. A gondolat, amilyen hirtelen jött, úgy el is suhant. Sárgarézként csillogtak a lombok, a fák törzse kivilágosodott. Moha zöldellt a kéreg recéiben, akár a rézpatina. A korábbi bogárzümmögés elcsendesedett, a madarak éneke megváltozott, dallamosabbá, ugyanakkor visszafogottabbá vált, mintha az állatok jobban óvakodtak volna fölfedni hollétüket.
A futó léptei megcsörrentek a tavalyi avaron. Lassított. A levelek nem zörögnek így.
Megállt a sárgaréz erdőben, és zihálva körülnézett. Sehol nem látta a trillázó madarakat. Az aljnövényzet sárgállott, mintha kiszáradt volna, de a virágok egyenesen tartották fejüket, a zörgés sem szárazságra utalt.
Megtörölte homlokát. Lába égett a fáradságtól, tudta, nyújtania vagy szaladnia kéne tovább, különben merevre rándulnak izmai. Tétován tett pár lépést, de ismét megállt, amikor cipője alatt megzörrent az avar. Akár a fémpénzek, gondolta, és felrúgta a leveleket. Csilingelve hullottak vissza a földre.
Csörgés, csengő-bongó lombsuhogás.
Hol vagyok…?
Nem látta, mi rántotta le a földre. A hátára súly nehezedett, nyakára karmos kéz – mancs? – fonódott. Fölkiáltott, megpróbálta lefeszíteni magáról. Felkászálódott, de a kolonc továbbra is ott lógott a nyakán. Odébb tántorodott, nekizuhant az egyik fatörzsnek: kemény volt, akár a valódi réz, aztán elzuhant megint. Valami a nyakába harapott, éles volt a foga, de nem eléggé, tépte a húsát. A fájdalom erőssége meglepte.
Nem kelt föl többé.
A kontyu sokára kászálódott csak le róla, amikor már betelt az illatos hússal, és félig emberi arcáról törölgetve a ragacsossá váló vért elindult az ösvényen arra, amerről a futó jött.
Különös, gondolta. Fák. Zöld. Növényszag. Valami új.
Emberek.

***

Az ezüsterdő olyan hidegnek tetszett fehérlő fényével, hogy bár hátára a májusi meleg lehelt, Emese beleborzongott. A gyöngyszürke törzsek tövében ezüstlevelű málnabokrok nőttek, a gyümölcsök úgy ültek kocsányukon, akár a rubinok. Ahogy tolta közöttük a kerékpárt, néha ki-kinyúlt és szájába tett egy-egy bogyót. A málnának sosem tudott ellenállni; kár, hogy olyan hamar tönkrementek leszüretelés után. Ő csak a gurulósat szerette.
Amikor még kijártak Szárítópusztára az apjával, addig tömte magába a málnát, míg piros nem lett a nyelve és ajka. Apa egyszer azt mondta rá, úgy fest, mint egy bohóc, mire Emese őt is összekente a markába gyűjtögetett gyümölccsel. Úgy indultak haza, rózsaszínben játszó arccal, és valahányszor elmentek egy járókelő mellett, kipukkadt belőlük a nevetés.
Elmosolyodott. Ilyen villanásnyi emlékekre bomlik szét az ember, miután meghalt, gondolta. Apáról sok hasonló villanást őrzött, noha a legutolsó volt a legerősebb, az tolult fel a leggyakrabban.
A földön feküdt, szeme körül vörösre égett a bőr, nyakán páfránylevelet formázott a villám lába nyoma. Lóna már elment, elküldte a lánya, csak az illata maradt hátra. Emese az apja mellett térdelt, és arra gondolt, hogy visszahozhatná az életbe, hiszen már van hatalma.
Emlékezett a reményre, és arra is, milyen fájdalmas volt ráébredni: nem tudja, hogyan használja az erejét. Nem tudott eleget, Apa pedig halott maradt és eltemették.
Még most sem tudok eleget.
Az ösvény úttá szélesedett, és Emese meglátta az ezüstvár karcsún magasodó tornyait. Rendezett kert vette körül, aranyrózsákkal, ezüstliliomokkal teli. Tökéletes gyűrűt formáló, önmagába futó patakot hajtott varázslat az ágyások között.
–Egy napon mindez az enyém lesz – mormolta keserű fintorral. Anyja mindig ezt mondogatta neki. Mintha bizony erre vágyott volna.
Cseppet sem érezte magát hazatérő hercegnőnek. A vár, noha szépséges volt, soha nem tudta megszerettetni magát vele, idegennek és hidegnek érződött, pedig heteket töltött el benne. Lóna maga is bevallotta neki egyszer, hogy vágyik arra az otthonosságra, amit az emberek környezete képes nyújtani. Ő csupán szépséget teremtett, ám a meghittség megfoghatatlan volt a számára.
Emese belépett a felsöpört, mozaikkal díszített várudvarra, a falnak támasztotta a biciklit, és az istállóhoz ment. Maga sem tudta, mit szeretne látni inkább: a kérők lovait, hogy megokolhassa vele a benne munkáló lassú haragot, vagy megnyugtató ürességet.
Két állás padlatát friss szalma borította, de egyikben sem állt ló, a vályúk üresen csillogtak, az oszlopokra akasztott kötőfékekbe sem csavarodott lószőr.
Legalább nem fogok találkozni a többi kérőjével, gondolta, és kifordult az istállóból.
Amikor belépett a várba, az előtérben anyja egyik szolgálója fogadta: alacsony, sötét hajú asszony, aki túl sokat nevetett és túl keveset aludt. Valahányszor Emese megszállt az ezüstvárban, ha éjszaka kilépett a szobájából, hogy egy pohár vizet töltsön magának, a nő mindig megelőzte és már innivalóval várta.
–Anyám itthon van? – kérdezte. Nem nézett a szolgáló szemébe; zavarta már a puszta tény is, hogy az asszony szolgál.
–Fent van a fűszerkertben. Kérsz valamit enni, kisasszonykám?
–Nem! – vetette oda gorombán Emese. – Ha majd éhes leszek, kiszolgálom magamat.
–Ha egyszer itt vagyok én is? – mosolyodott el az asszony.
Emese megvonta vállát és elindult fölfelé a lépcsőn. Tudta, hogy nem kéne így viselkednie a szolgákkal, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy nem valódiak – akár a vár és az erdő, álmok, díszletek csupán. Nem való személyek, hanem tartozékok, akiket Lóna idézett ide valami számára ismeretlen módon.
Veszélyes képzet volt, tudhatta volna, hogy ebben a Rengetegben senkit nem szabad lebecsülni. Csak hasonlít mindez a gyerekkori mesék és néprajzi kutatások világára, ám valóságosabb, veszedelmesebb annál.
Ha hibázik, a veszteség sem csak a történet végéig tart..
Fentről lenézett az előtérben takarítgató asszonyra, de az visszafeledkezett a munkájába, halkan dúdolva suhogtatta seprűjét.
Valószínűleg épp ezt a gorombaságot várja el egy sárkány unokájától. Emese megrázta fejét, és fölhágott a jobb oldali csigalépcsőn a toronyba, amelynek tetején a fűszerkert volt. Amikor kinyitotta a faajtót, megcsapta arcát a napfény és a virágok sűrű illata. Rozmaring, holdvirág, levendula és szívfű puha, színpompás párnái reszkettek a szellőben a kővázákban, mellettük számos másféle növény, amelyet Emese nem ismert. A füvekről nem sokat tanult az anyjától; a varázsitalok nem érdekelték, csak a rajzok, a világot alakító mintázatok.
Lóna az egyik kővályú előtt állt és apró ezüstollóval zsenge hajtásokat csippentett le az egyik bokorról. A fűszeres illatú levelek egy kosárba peregtek, és azonnal összepöndörödtek.
–Anya? – szólította meg Emese.
Lóna haja arany felhőként terült szét, ahogy hátrafordult. Mosolya felragyogott, majd ki is hunyt – mostanában egyre később, gondolta Emese. Emlékezett még az első évre, amikor szobormereven, elfordított tekintettel állta anyja ölelését.
Most is csak száraz puszit adott az arcára, és gyorsan kibontakozott Lóna karjaiból.
–Apád miatt jöttél? – kérdezte anyja. – Ma reggel jártam a temetőben, gondoltam, benézek hozzád, de…
Nem volt szükséges folytatnia. Emese már korábban a tudomására hozta, hogy nem szereti, ha váratlanul rányitja az ajtót. Az emberi és a tündérvilág maradjon csak meg külön, élesen elválasztva egymástól; épp elég neki az is, hogy benne keveredik a kettő.
–Nem Apa miatt jöttem. – Óvatosan, nehogy felborítsa, leült az egyik alacsony kőváza peremére. – Nem is terveztem, hogy ellátogatok hozzád, csak dolgom volt a Rengetegben… Most is máshol kéne lennem.
Lóna letette a kosarat, és nyugodtan keresztbefonta karját. – Tudod, hogy ha bármire szükséged van, megkapod.
Megrázta fejét.
–Nem is ezért. – Anyától valóban mindent megkapott, amit kért: tudást, időt, még szeretetet is. Benne volt a hiba, hogy ezeket nem mindig tudta elfogadni. – Férjhez akarsz menni?
–Letelt a hét év, gyászidőnek épp elég.
–Találkoztam az egyik kérőddel az erdőben. Ilyen kölykök kellenek neked? Hiszen csak az erdőd kell nekik!
Lóna vállat vont. – Bárki próbálkozhat. Valakit csak találok a végén… Lásd be, férfi ide nem jön a Birodalomból csak a szerelemért – elhúzta száját. – Még ha nem is él itt annyi sárkány, mint régen. Rosszhírű hely ez. – Elfordította tekintetét, és végigsimított egy zsályatövön. – Én pedig félvér.
–Apának ez nem számított régen – mondta Emese mogorva vigasztalásul.
–István nem olyan volt, mint az… itteni férfiak – mosolyodott el szomorúan Lóna. – Nem ismert engem, sem a szabályokat, sem azt, minek mi a jelentősége. Ha úgy tetszik, vakon szeretett belém.
Emese lenyelte a választ.
–Nem azt keresem, ami volt – Lóna mintha magyarázkodott volna, pedig tudta, hogy ilyet nem tesz. – De nekem is szükségem van társra, és ha elég nagy hozománnyal érkezik, fontolóra veszem, hogy hozzámenjek. Gondolnom kell a jövőre.
Emese ujjai a kőváza peremére szorultak, és egy pillanatra nehezére esett lélegeznie. Hőség öntötte el.
–És nem gondoltál Apára egyáltalán? – préselte ki a kérdést.
–István meghalt. Nem akarná ő sem, hogy életem végéig egyedül éljek – emelte föl hangját Lóna. – Hiszen még a lányom sem lakik velem!
–Ez nem rólam szól! Ez rólad szól és arról, hogy nem érdekel téged Apa, a rohadt életbe, ma van a halála évfordulója, és te a jövőről beszélsz nekem?
Anyja értetlenül és hűvösen nézett vissza rá, és akkor Emese megértette, hogy Lóna számára a halottak nem számítanak.
–Ha annyira egyedül vagy, miért nem hozod vissza Apát? Tudom, hogy lehetséges, még ha egyikőtök sem beszél róla!
–Nem tudom, mivel ültette tele a fejedet Rabonbán – mondta jegesen Lóna –, de csak mert ő meg tudná tenni, nem jelenti azt, hogy meg is szabad. A halottak azok halottak.
Emese fölpattant.
–Hiba volt idejönnöm.
Lóna szeme megtelt szomorúsággal.
–Ha csak azért jöttél, hogy vádolj, valóban hiba volt – mondta csendesen. – Remélem, majd megbékélsz a döntésemmel. Nem helytelen, ezt gondolom, te is érzed.
–De az – vágta az arcába Emese. – És ha te nem érzed, akkor valószínűleg soha nem szeretted Apát eléggé.
Hátat fordított az anyjának, és kinyitotta a kert ajtaját. Nem búcsúzott el tőle, rohant lefelé a lépcsőn. Futott a válasz elől.

***

Rózsa a szél hátán fekve nézte a Birodalmat.
Éhsége csillapult, apró ponttá sűrűsödött össze gyomrában, és bár nem múlt el teljesen, már nem színezte vörösre gondolatait. Volt hát alkalma eltöprengeni azon, hogyan tovább.
A táj smaragd és arany mozaikját néha beárnyékolta egy-egy felhő. Látszatra semmi nem változott: a mezőket erdők váltották fel, városok, falvak bontottak falszirmot az utak kereszteződésében, akár óriási virágok, madárrajok húztak el Rózsa alatt. A színes szőttesként szétterülő külső mögött azonban a Birodalom lassú bomlásnak indult.
Vajon érzik már? – gondolta Rózsa, ahogy a hangyányi lakosokat figyelte az utakon, réteken. Kíváncsi volt, fölemelik-e fejüket a lentiek, rejtélyes, nyugtalanító ösztönnek engedelmeskedve, hogy körülnézzenek: mi változott? Mennyi idő, míg ráébrednek, hogy a szabályok feloldódtak, hogy bűnre nem érkezik büntetés, hogy a sors immár nem rendezett, úgy alakítják, ahogy akarják? Nem csoda, hogy még nem eszméltek rá: egészen apró repedéssel kezdődött, amely épp csak egy kicsit rengette meg az alvó földet, rázta meg a Rengeteg ágait. Az erdők ezüst-, réz- és vaslevelei halkan összecsörrentek, és egy pillanatra fölriadtak álmukból a madarak, hogy aztán ismét szárnyuk alá dugva fejüket tovább aludjanak.
Rózsa félt. Tudott annyit a végzetről, hogy legyen oka rá. Azáltal, hogy megölte a sors nemtőit, fölszabadította a tündéreket, és szabadságuknál semmi nem lehetett rettenetesebb. Ő lesz az első, akit elér az ár.
Még visszafordíthatom. Még helyrehozhatom, munkált agyában a lázas gondolat.
Nem szívesen fordult a határ felé, de nem látott más megoldást. Beszélnie kell Ramocsával. Nem ez lesz a legnehezebb, nem is az átjutás a másik világba, noha az sem kis feladat.
Ramocsát meg is kell győznie.

***

Emese számára a varázslat már olyan könnyen jött, akár a lélegzés. Minden szívdobbanással fellüktetett benne, majd elcsitult, akár egy szuszogó állat vagy egy hullám a tenger felszínén. Alig emlékezett az időre, amikor még nem volt képes formába önteni ezt az erőt, nem látta a csomókba és mintázatokba csavarodó bűbájt. A rajz megidézte és lehorgonyozta a világba a varázslatot.
Hogy milyen rajzolat illett éppen a feladathoz, azt részben tanulta, részben megérezte – nem lett volna félig tündér, ha nem bizsereg jobban az ujja, amikor helyes irányba kanyarítja a vonal farkincáját. Ezúttal nem kellett kísérleteznie: a keresés az egyik első varázslat volt, amellyel megismerkedett.
A határon, az őrfák alatt, ahonnét Gödöllő házait és a Rengeteg árnyas mélyét egyaránt látta, letelepedett egy gyökérre, és kihajtogatta zsebkendőjét. Rabonbán haja a közepében sötétlett. Néhány szálat kivett és visszagyűrt a farzsebébe, a többit gondosan visszacsomózta, és elővette tollát.
Egyszerű mintát rajzolt a zsebkendőre, apró hurkokat, egymásba fonódó vonalakat, amelyek közelebb csalogatták a varázslat tárgyát, és kapcsolatot teremtettek közte és Emese között. Tudta, mikor kelt életre a bűbáj, mert abban a pillanatban mintha Rabonbán a háta mögé lépett volna. Érezte leheletét a tarkóján, az enyhe gyümölcsillatot, amely a tündéreket körbelengte, hallotta a lélegzetvételét.
Hátrapördült, holott tudta, hogy Rabonbán a várában ül, alighanem azóta, hogy ott hagyta. Az erdő kísértethomályosan és üresen derengett mögötte. Beharapta ajkát, ellökte magától az iménti érzést. Nem Rabonbánt kereste, hanem a szívét.
A jelenlét, amely az imént még olyan erős volt, elhalványult, ahogy Emese egyre távolabb taszította magától, mígnem fakó lüktetés volt csak tudata peremén. Ismét körbetapogatózott, kereste a másik szagként, tapintásként jelentkező érzést, amely Rabonbán szívét jelentette.
Sokáig ült hiába, kezében a kendővel. Aztán a csomóra kötött vászon sarka meglibbent, és akár egy hallgatózó fül, kinyújtózott.
Rezdülésnyi volt csak az érzés, de eltéveszthetetlen. Emese föltápászkodott, és kezében a zsebkendővel elnézett arra, ahonnét a szív dobogását sejtette. Szellemházak és kísértetfák keveredtek össze a se nem nappali, se nem éjjeli szürkületben.
Összevonta szemöldökét, tétovázva tett pár lépést Gödöllő felé, hátha a viszonyítási pont elmozdul. A szív azonban ugyanott lüktetett.
–Ez érdekes lesz – morogta.
A kerékpárt a földön hagyva elindult a gyökerek között a homályban, pontosan a két világ határán egyensúlyozva, ahogy az érzés vezérfonala kanyargott.

3. A tündérek szíve

Nehéz volt megmaradni a határon, a lába hol a Rengetegbe, hol a házak közé vitte volna. Korábban sosem tűnt föl neki, tulajdonképpen milyen keskeny is a sáv, amely a két világot elválasztja, milyen különösen viselkedik.
A fák tömörnek érződtek, ugyanakkor átderengett rajtuk a háttér, az aszfalton tompán koppantak a léptek, mintha ellopták volna a hangokat. Az utcákon járó emberek zavartan pillantottak föl Emesére, ahogy elhaladt mellettük, tekintetük merev maradt, fókuszálatlan. Valószínűleg nem látták, csupán egy álomra kapták föl a fejüket: valami, aminek ott kellett volna lennie, nyom nélkül suhant el mellettük a láthatatlan fák lombjai alatt.
Már nem Gödöllőn járt; ezeket az utcákat nem ismerte. Míg a határon bolyongott, a való világban kilométereket hagyott maga után; a távolságok hol összezsugorodtak, hol kitágultak, mintha a két birodalmat ferdén fércelték volna össze. A hol elsuhanó, hol mézként folydogáló, szellemképes környezettől megfájdult a szeme, sűrűn pislogott. Miközben gyalogolt, halántékán nyomást érzett, mintha kétfelől megtaszította volna a két világ, igyekezvén döntésre kényszeríteni, kivetni a határról. Ellene szegült, nehéz léptekkel haladt előre, ahonnét a szívet érezte egyre erősödőn.
Lassan leszállt az éjszaka, karja fázott. Felötlött benne, hogy kilép a határról, és másnap folytatja útját, de aztán elvetette. Ki tudja, hol jár most az emberi világban? A Rengetegben nem akart elaludni, senki nem lakott benne, akinek az erdejében igazán biztonságban érezte volna magát. Mélyen gyötörte a félelem, hogy ha túl sok időt tölt a tündérek között, megváltozik, elveszíti önmagát, akit fölépített magának: az önálló, kemény lányt, aki néprajzkutatónak készül, cukor nélkül issza a kávét és szeret egyedül beülni művészfilmekre. Elveszíti a hétköznapi kapaszkodókat: a vasalást, a csütörtöki trécseléseket Judittal, az álmokat, hogy talál egy értelmes fiút, férjhez megy, és úgy neveli fel a gyerekeit, hogy azok semmit nem tudnak majd Héterdőről. Annál fontosabb volt számára ez az ábránd, minél kevesebb esélyt látott megvalósulására.
Egy mindennapi lány nem bolyongana egy varázserdőben a sűrűsödő sötétben, hogy visszaszerezze egy tündérnek a szívét.
Időnként megbotlott egy-egy gyökérben, ilyenkor, ha támaszért egy fához kapott, érezte, hogy az nem teljesen szilárd. Erősek voltak az ágak, mégis olyan érzése támadt, két ujjal el tudná roppantani őket, kérgük alatt nincsen semmi.
Az egyik fa hirtelen lehajolt és fellökte, az éles gallyak most nagyon is valóságosnak tűntek.
–Mi…? – hengeredett a földre, de alig kezdett bele a gondolatba, amikor suhanva elhúzott fölötte egy másik ág.
Az őrfák feléledtek, dühödten zúgtak lombjaik. Máskor visszahúzták ágaikat, mert érezték benne az emberit és tündérit egyszerre, ám ezúttal nem ismerték föl. Hirtelen támadtak rá, mintha csak most eszméltek volna fel idegenségére, vagy pedig…
Emese az egyik törzs tövébe gurult, és fölemelte fejét. A szürke és fekete sziluettek összekavarodtak, erőltetnie kellett szemét, hogy meglássa köztük az oda nem illőt. Valami kiváltotta az őrfák dühét, és sejtette, mi lehet az: közeledik.
Amíg hason feküdt, az ágak nem érték el, de nem is haladt. A zörgő avarba támaszkodva fürkészte a homályt, mígnem a fák tekergő alakjai közül kivált mozdulatlanságával egy sötét tömb.
Ház lehetett, mert kéménye volt és ajtaját egyenes falba vágták, de a gyökerek és ágak annyira körbenőtték, akár az erek egy tüdőt. Ablaktáblái mögül nem szivárgott ki fény, nem sodort felőle szél füstszagot, vacsoraillatot.
Emese keze összeszorult a kendőn, ahogy kinyúlt a lelkével is. Mintha láthatatlan mélynyomó előtt hasalt volna, tompa, duhogó szívverés lüktetett végig rajta. A fákra sandított.
A varázslatok mit sem használtak volna ellenük, elvégre a tündérektől is megvédték a határt, Emese pedig sosem tanult ártó bűbájokat. Ami az apjával történt, egy életre elvette a kedvét tőlük, és az anyja sem erőltette a tanulást, bár többször elmondta, hogy ráhagyja majd a fellegkulcsot.
Én pedig majd belehajítom egy tűzhányóba, gondolta fanyarul.
A fémes avar kellemetlenül karistolta topján keresztül. Nem hasalhat a végtelenségig a fa tövében, ahol nem érik el az ágak. Hátrapillantott: mögötte is fenyegetően imbolyogtak a lombok, csupán oldalra, a két világ irányába hagytak kiutat, fölajánlották a választást: távozik önként vagy kiseprűzik.
Fáradtan karjára támasztotta homlokát. Eszébe jutott az apja, aki, sejtvén, hogy Lóna az Özvegy fogságába esett, majd’ minden éjjel nekivágott a Rengetegnek, újra meg újra szembeszállva a korbácsként lecsapó ágakkal, a haragos erdővel. Ő nem adta fel, pedig hátát véresre tépték a fémlevelek. Mégis megpróbálta újból.
Vajon nekem mennyit ér meg ez a szív? Ez az ígéret?
Egy pillanatra átfutott rajta, hogy föladja, vállalja a büntetést – mekkora lehet vajon? Egy kimarjult boka? Egy karó vizsga? –, aztán összeszorította fogát, és cipője orrát a talajba fúrta, hogy könnyebben elrugaszkodhasson.
Apa sem adta föl, csak mert nehéz volt.
Számított rá, hogy amint fölemelkedik, lesújt rá egy ág, mégis megtántorodott, és egy pillanatra felszűkölt benne a késztetés, hogy visszalapuljon a földre, olyan élesek voltak a levelek, kemények a gallyak. Maga elé kapta karját, és hunyorogva rohanni kezdett, miközben záporoztak rá az ütések, könyörtelenül, dühösen. A levelek zúgtak, akár a darazsak.
Visszazuhant tizenkét éves kori önmagába, fák adták ágról ágra, durván taszigálva, akár egy rongybabát, már nem emlék, hanem eleven jelen volt a félelem és a fájdalom. A ház elérhetetlen messze látszott, hiába futott, minden lépéssel mintha egyre távolabb került volna. Égett a háta, karja, haját tépte a gallyak boronája.
Ahogy futott, felrúgta az avart, próbált elugrani a lecsapó ágak elől, egyszerre mellbe vágta a rádöbbenés: ezt vállalta az apja minden éjjel az anyjáért. Azért, mert…
A földön találta magát, csengett a füle. Amikor hátára hengeredett, forogtak fölötte a zümmögő lombok, az ibolyafekete égbolt és az ágak kuszasága hol összefolyt, hol kiélesedett, mint törött tárgylemez képe a mikroszkóp lencséje alatt. Mire fölemelte kezét, hogy megtapogassa sajgó halántékát, háromszor fordult körbe az ég feje fölött.
A ház felé fordította kóválygó fejét. Sárga fényt látott a nyitott ajtóból kiszűrődni, magas sziluettet rajzolt körbe. Emese pislogott, de nem tudta kivenni az alak vonásait.
Az ajtóban álló nem mozdult, hiába teltek el percek, miközben Emese hanyatt fekve zihált, várta, hogy elmúljon az émelygés, s tagjaiba belopózott a hideg. Lassan hasra gördült megint, fölnézett a néma alakra.
–Hozzád jöttem! – kiáltotta, és fölült, de azonnal vissza is hasalt, amikor egy fa ága elzúgott fölötte. – Fogd vissza a fákat!
Az alak nem mozdult, és Emese biztosra vette, hogy őt nézi.
Nem fog a fákra parancsolni, tudatosult benne, és egy pillanatra elöntötte a harag, aztán az kialudt. Túl jól ismerte a tündéreket ahhoz, hogy rossz szándékot sejtsen ebben. Viszont épp ezért nem heverhetett tovább tétlenül.
Másodjára fölemelkedni és futásnak eredni nehezebb volt, de amint elindult, már nem volt visszaút. Harmadszorra már nem biztos, hogy vállalta volna, ő nem volt István.
Az ágak kemény göcsörtjei öklökként záporoztak rá, a levelek alattomos pengéi felsértették bőrét. Leszegett fejjel rohant az ajtó felé, a gyökerek közti talajt nézve lába alatt, nehogy gáncsot vessenek neki a fák, torkából dühös, elszánt morgás tört fel, aztán deszkaküszöbön csattant a lába, és két kar ölelte át és húzta be a fénybe.
Ellökte magától a másikat, a falnak támaszkodott. Karján vörös csíkokból szivárgott a vér, ruháját megtépték az ágak. Mélyet lélegzett, majd szembefordult a ház lakójával.
Középkorú nőt látott, tündérillata sűrűn megülte a levegőt. Haja föltűzve, inas testét egyszerű vászonruha takarta, nyakában agancsrózsából faragott dísz. Emese tekintete a függőre tévedt, és megtántorodott.
–Ismerlek – mondta merev ajkakkal. – Te vitted a Rengetegbe az apámat. – Behunyta szemét, nyelt egyet, és amikor ismét megszólalt, hangja erősen csengett: – Kiálltam a próbát?

Köszönöm mindenkinek a bátorítást és a hitet, erőt adott a nagy hajrához, amelynek eredménye így a nap közepén: 32K, vagyis tegnap óta 21K-t tettem le az asztalra, így teljesítettem a havi kvótát. Nem valószínű, hogy éjfélig haladni fogok, ugyanis meglátogatom a Figurákat. A nyertes tippelő tehát Krax-Szí, aki 19K-t jósolt nekem. Ígéretemhez híven máris küldöm neki a második jelenetet.

De hogy a többiek se maradjanak olvasnivaló nélkül: itt egy incifinci átkötő a második jelenet mögül:

***

Rózsa alatt kiterült a Birodalom; Héterdő zsebkendőnyi zöldarany folt volt csupán, a Tenger kiömlött kék festék a sárgálló puszták körül. A levegő fagyosan süvített mellette, ahogy egyre magasabbra tört, szárnyainak hegye fázott. A hideg sem tudta azonban kioltani bensőjében a tüzet.

Jóllakott, mégis égett a gyomra. A fölfalt nők megfeküdték, legszívesebben kiokádta volna őket, mégis, annyira jó volt ennivalót tudni a hasában! Jó étel, gondolta. Ízletes, tápláló.

Már a gondolata is égette.

Anyja a türelmes mosolyával, nagyanyja a szigorú szemével, húga a ravaszkás mosolyával – most már csak falatok halmaza, fűtőanyag a testének, elemésztődő táplálék. Kínzó jóllakottsága csak még elviselhetetlenebbé tette a tudatot: ma reggel nem csak a családját gyilkolta meg, hanem a Birodalom szívét is.

Hiszen fölfalta a végzetnőket.

Remélhetőleg megmarad; de ilyenkor még minden változhat.

***

Az első érzés a testét karikába hajtó, izzó éhség volt. Aztán a düh afölött, amit tettek vele.
Fölmagasodott, túlnőtte a fákat, a házat, amelynek eresze alatt annyira szeretett régen üldögélni, míg esett az eső, és nézni, ahogy elázik a világ, a hegycsúcsot. Amikor már a csillagokat is szinte megérinthette volna, ráébredt, hogy nem ő a hatalmas; a szárnyai vitték föl az égbe. Onnan nézett le a három apró alakra.
Az éhség fölperzselte bensőjét, kínjában fölordított. Nem ismerte meg a tulajdon hangját.
Három nő: egy vén, egy asszony és egy leány. Egyre élesebben látta ismerős-ismeretlen vonásaikat, ahogy feléjük zuhant az égből. Száját nagyra tátotta.
–Rózsa! – kiáltott rá az asszony. – Én vagyok, fiam!
Igen, gondolta Rózsa, és kettétépte. Meleg, nyers íz a szájában. Az éhség felmordult benne. A ruhát, ékszereket, cipőt is lenyelte, türelmetlenségében fölsebezte ajkát az egyik törött csonttal, fogai köré haj tekeredett. A nő teste egy nyeletre csúszott le.
A vénség keze a levegőbe lendült, hogy magához rántsa egy varázslat szálait. Rózsa hosszú, izmos nyakával ütötte le. Reccsenés, ahogy eltört a törékeny gerinc.
Inak, rágós falat.
Még!
A harmadik sós volt, mintha egész teste könnyben fürdött volna. Vagy a saját könnyei csorogtak le tátott száján a torkába?
Nem gondolkodott. Tépett, nyelt.
Még mindig tombolt benne az éhség, és nem volt semmi, amit fölfalhatott volna. Vergődve zuhant a földre, teste mély árkokat szántott a hegyoldalba, szárnya fákat döntött ki.
Éhség ordított benne, elnyomva gondolatait.
Még!

A kukába dobott kezdés (vigyázat, Ólomerdőt még nem olvasott látogatók számára spoilereket tartalmaz!):

A szarvas patái fémesen zörögtek az erdő acélavarjában; a fémtörzseken megvillant csillagsugárként derengő bundájának sápadt visszfénye, és a levelekről visszaverődve ezernyi szemet villantott fel, mintha a Rengeteg hunyorogva, baljóslóan követte volna futását.
Talán úgy is volt; elvégre, akik elől menekült, ha éppen úgy tartotta kedvük, mindent láttak, ami a Birodalomban történt, és valamennyi lakó életének sorsszálait megcsavarhatták. A szarvas mégis érezte, hogy ezúttal nem figyelik, csak a madarak riadnak föl a lombkoronákban, ahogy elcikázik az acélerdő fái között, sebesebben, mint a szél, de még nem olyan sebesen, mint a gondolat. A tudat, hogy megszabadult, föllelkesítette: a fű is alig hajolt meg lába nyomán, a levegő pedig édes volt és friss, akár a borsmenta.
Szabad volt, hogy azt tegyen, amit akar; szabad, hogy tévedhessen akár, és nem volt senki, aki megállítsa. Mostohái, akiknek gondoskodása és szigora elől rohant most el, jól kitanították; és ahogy száguldott az erdőben, meleg leheletfelhőkben kikiabálta magából a hatalom szavait, amelyek megnyitották előtte a tündérek és emberek világát elválasztó határt.
A fák sorfala szemre nem változott, csak az ágak nyújtóztak utána, ahogy elrohant közöttük, mintha futásának szele maga után vonta volna őket. Majd megváltoztak; lekuporodtak, már nem ágaskodtak a csillagokig, és fémcsillogásuk is megkopott. Új, nedves és eleven szag férkőzött az orrába: rothadó avar, hajnali harmat és lélegző zöld illata. Patái alatt immár nem a Rengeteg fémavarja kongott-bongott, hanem az emberek világának nyirkos levéltakarója surrogott.
Átjutott a határon, és nem kellett hozzá egyéb, csak az a pár szó, amit oly gondosan őriztek a mostohái; az őrfák sem kapaszkodtak utána, hogy visszatartsák. Szabad volt.
Erre a gondolatra megiramodott a lába, holdsugárként száguldott az erdőben, játékosan ide-oda szökkenve kerülgette a göcsörtös tölgyeket. Addig szaladt, míg ki nem tisztult fejéből a mámor, és elő nem férkőzött a gondolat: vajon itt, az emberek világában is megvan még a hatalma? Vissza tud térni, ha a szükség úgy hozza?
Szíve mélyéről fölmerítette a szavakat, és ugató hangján elősorolta őket; a fák pedig engedelmeskedtek neki. Félrehúzódtak útjából, és még a csillagok is megremegtek. Igen, a varázslat itt is éppúgy működött, mint a határ túloldalán.
Próbaképpen visszarohant a fémerdő peremére, és hol ide, hol oda szökellve végigszaladt a határ mentén. Bármikor visszatérhet, ha ráunna a szabadságra.
De hogyan is unhatna rá?
Fölnevetett, ezúttal nem a szarvas, hanem egy tündér csengő hangján, és nekiiramodott, el a vízmosások, vadászlesek, elektromos vezetéknek vágott irtások mellett, mintha máris birtokában lenne az egész világ.
Nem vette észre, hogy az egyik lesről valaki kapkodva lemászik és a patái által hagyott fénylő csapát követve nyomába ered. S ha észre is vette volna, nem ismerhette föl, hiába volt a végzetnők mostohagyermeke, hogy a botladozó férfi, aki tanúja volt a futásának, épp összeköti sorsát az övével. Egy napon pedig, hiába menekül, szembesülnie kell a két évtizeddel korábbi éjszakával.

* * *

Amikor Nimród négy évvel korábban hazavitte az első barátnőjét, az anyja tüntetően körbenyüzsögte a lányt, kétféle húst sütött és vasárnapi levest főzött, de éjszaka a tetőtéri vendégszobában ágyazott meg neki, egyértelműen jelezve: jobb szeretné, ha mindenki maradna a saját ágyában. Nimród éjfélig forgolódott, aztán fölkelt és felosont a lépcsőn, ám akkor már késő volt: Ágota kedvetlenné vált az enyhén dohszagú paplanok, csipketerítők és porcelán pásztorok között, és aludni akart. Talán annak a két óra habozásnak volt köszönhető, amíg mindketten csalódottan hevertek és nézték a holdvilágot, hogy nem sokkal azután szakítottak.
A második barátnőről nem szólt addig, amíg fél év el nem telt, cserében az anyja a bemutatás után sem igen vett róla tudomást. A harmadiknál pedig…
Nimród a tenyerébe hajtotta fejét, és az abrosz piros kockáit nézte. Albérlőtársai hangosan mesélték egymásnak az előző esti sörözés emlékezetesebb pillanatait. Laci a tűzhelynél állt, a kezében tartott serpenyőben sistergett az olaj a tükörtojás alatt. A rádió a híreket bömbölte.
Hiba volt előző nap felhívni az anyját, és ha már ezt nem állta meg, kár volt elszólnia magát. De beszélgetéseikben mindig volt valami feszültség, ami őt arra ösztönözte, hogy felváltva próbáljon megfelelni és lázadni.
– Próbálj idén jobb átlagot hozni – mondta az anyja. – Magasabb ösztöndíjért.
– Azt hittem, az ember azért tanul, hogy tudjon – felelte Nimród, noha korántsem volt olyan lelkiismeretes tanuló, mint amilyennek szerette mutatni magát.
– Nem olcsó az albérlet Pesten.
– Ki fogom fizetni. – Horkantás a vonal túlsó végén. Nimród szinte látta maga előtt az anyját, ahogy megvetően beleszív a cigarettába. – Nem szükséges pénzt küldened.
– Hogyan fogod kifizetni? Ne csacsiskodj, küldök, mint mindig.
– Majd megoldom. Úgyis albérletet akartam váltani.
– Gond van a bérlőtársakkal? Képzelem.
Nimród érezte, hogy egyre forrósodik gyomrában a düh köve, pedig volt igazság ebben is: Laci és Tamás életritmusa és rendetlensége kezdte kikezdeni a türelmét. Mély levegőt vett és kényszerítette magát, hogy lassan beszéljen. Az utóbbi időben még nehezebb volt az anyjával szót érteni.
–Nem. Össze akarok költözni a barátnőmmel.
Csend a vonal túlsó végén, aztán szárazon: – Aki?
– Nézd, majd megismered, ha legközelebb hazamegyek. Elviszem, jó?
– Neve?
– Emese, de…
– Még összeköltözés előtt akartad bemutatni, vagy csak utána? – Az anyja hangja továbbra is szenvtelenül csengett, de Nimród tudta, ez azt jelenti: vérig sértődött. – Vagy esetleg majd az esküvőn?
– Sajnálom – sziszegte Nimród. – Csak ne rajta verd le, jó?
– Én? – Most tisztán hallotta a cigaretta-rekedt neheztelést. – Édes fiam, én mindig udvarias voltam a barátnőiddel.
– A magad módján.
Halk zörejt hallott a telefonból, amiről nem tudta eldönteni, mi: megvető piházás, vagy szipogás?
– No és ha összebútoroztok, ő fizeti az albérletet, vagy hogy gondoltad? – Szünet. – Vagy számítottál a segítségemre?
Persze, hogy számított; amikor föltette Emesének a kérdést, eszébe sem jutott, hogy változhat az anyagi helyzete, de most, hogy az anyja rákérdezett, megmakacsolta magát.
– Nem szükséges. Emelem az átlagomat. Meg létezik diákmunka is.
– Hát persze. Persze. – Megvető szipákolás. – Nos, kíváncsi vagyok arra a kislányra.
Úgy hangzott, mint egy fenyegetés, és baljós csengése megülte Nimród kedvét. Minek kellett szóba hoznia? Emese nem is válaszolt még.
Laci leült mellé enni. A tojás és a szalonna szaga zsírosan eltelítette Nimród orrát. Félrehúzódott, és maga elé vette a vizsgatételeket, de a betűk szürke csíkokká folytak össze előtte.
Azt a kérdést is elhamarkodta, de hát lehet azt csodálni? Emese észjárását nehéz volt követni, és váratlan kijelentéseivel bárkit képes volt kibillenteni egyensúlyából. Logikája idegen szabályoknak engedelmeskedett, de a végsőkig következetesen ragaszkodott hozzá.
– Nálam alszol? – kérdezte akkor Nimród.
– És aludnánk? – kérdezett Emese, és nevetve hátrarázta haját. Aranyhaj. Azt állította, nem festi, magától olyan fémes a fénye.
–Hát…
–Még nincs itt az ideje – mondta aztán Emese hirtelen elkomolyodva, és megsimogatta Nimród arcát, hogy elvegye szavai élét.
Egy éve a lány még gimnazista volt, szinte gyerek, de ilyen pillanatokban Nimród felnőttebbnek érezte magánál. Szerette volna megragadni ezt a komoly másságot, mégsem volt rá képes: mások könnyen megnyíltak neki, de valahányszor Emese elárult valamit magáról, mindig újabb ajtókat talált a felnyitott titkok mögött, és nem tudta, hány van még hátra.
– Katolikus vagy? – bukott ki belőle.
Emese csengőn, árnyalatnyi keserűséggel nevetett.
– Ugyan. De biztos akarok benne lenni, hogy jól választok. – Bocsánatkérően mosolygott. – Érted, ugye?
Sokféleképpen lehetett ezt érteni. Nimródot forróság öntötte el.
– És ha összeköltöznénk?
Nimród megrázta fejét a tételek fölött. Hülye, gondolta. Micsoda hülye vagyok.
–Kérsz? – tolta elé Laci a serpenyőt, és Nimród fölkapta a fejét.
– Az istenfáját, nem látod, hogy el vagyok foglalva?
Pillanatnyi csend, ahogy a másik kettő meghökkenten ránézett – ritkán emelte föl a hangját. Aztán Tamás kuncogni kezdett, és Nimród beharapta az ajkát. Persze. Városi fiúk. Számukra az istenfáját ósdi szitok, mesékbe illő, nem eleven káromkodás. Bumfordinak és vidékiesnek látta magát a szemükben.
Még ez is, gondolta, és fölkapta a papírjait.
– Nem vagyok éhes – mondta, azzal bevonult a szobájába.
Miért rontok el mindent? – kérdezte magától a rózsaszín virágos falak között – a főbérlő lányának a szobája volt régen. Emese egyszer azt mondta, őszintébb ez a tapéta, mintha Metal Hammerből kiemelt poszterekkel díszítené a falakat. Jobban illik hozzá, az igazi valójához. Több embernek kéne virágok közt élnie, mormolta töprengve, és ujjával megbabonázva követte a rózsaszirmok kacskaringóit, mintha képtelen lenne elszakadni tőle, és újra kéne rajzolnia a mintát. Nagyon szép volt akkor és nagyon ismeretlen. Nimród szíve még így, egy hónap távolából is összeszorult, ha a lány párnán szétterülő hajára gondolt.
Motoszkált benne egy érzés, hogy valamit tennie kéne, amivel bizonyíthat – Emesének, az anyjának, talán önmagának is; amivel helyreüthetné a kisiklott mondatokat, az eltolt leánykérést. Mert voltaképpen az volt.
Micsoda hülye vagyok, gondolta ismét. Még az egyetemet sem végeztem el. Emese még csak most kezdte. Mit akarok tőle?
Alig három-négy tételt olvasott el, amikor megszólalt a csengő. Nimród várt, hogy Laci vagy Tamás kinyitják-e az ajtót, de aztán az órára pillantva rájött, hogy az albérlőtársai már régen elmentek hazulról. Délután négy volt. Lenézett a papírjaira, és fásultan állapította meg, hogy szinte semmire nem emlékszik az olvasottakból. Hogyan telhetett el így az idő?
Megdörgölte a szemét, feltápászkodott, és csak akkor hasított belé: Emese!
Kapkodva kihúzgálta a takaró sarkait, hogy ne gyűrötten heverjen az ágyon, aztán kisietett az előszobába.
– Le ne tépd a kilincset! – hallatszott kintről Emese derűs hangja.
Aztán már bent is volt, és hosszú percekig csak ölelték egymást. Minden rendben van, gondolta Nimród, és beszívta a lány bőrének tiszta illatát – mint a napsütötte rét.
– Akkor ideköltözöl? – kérdezte Nimród valamivel később. Igyekezett könnyed hangot megütni, de fölösleges volt az igyekezete; Emese a komoly témákat mindig komolyan kezelte.
– Még nem – mondta Emese, és a rózsakertes falnak vetette a hátát. Kinyújtotta kezét, és Nimród térdére tette. – Nem miattad.
– Akkor?
– Egyrészt még túl fiatal vagyok hozzá. Aztán nem akarom kirakni az albérlőimet – magyarázta Emese türelmesen.
Persze. Az albérlői. Nimród el is felejtette, hogy Emesének saját háza van Gödöllőn, noha nem ott lakik, hanem a nagynénjével. Könnyű egyeseknek, futott át az agyán, aztán elszégyellte magát. Tudta, hogy a lány anyja eltűnt, az apja pedig meghalt, amikor ő még gyerek volt. Könnyű?
Még jó, hogy ezt nem mondta ki hangosan.
– Adélnak is segítenem kell a kicsivel.
– Van annak a gyereknek apja is – mondta mogorván Nimród.
– Gábor dolgozik.
– Akkor sem te vagy az ő gyámja, hanem fordítva.
Emese türelmetlen mozdulatot tett a fejével.
–Nemcsak erről van szó. Még korai.
Nimród hátradőlt. – Gondoltam.
– Gondoltad? – kérdezte élesen Emese. Nefelejcskék szeme, akár a lézer.
– Három hónapja vagyunk együtt. Ez neked korai. Világos.
Végül is csak magát okolhatta. Egyáltalán nem kellett volna föltennie a kérdést, és akkor nem lenne szükség erre a kínos beszélgetésre sem. Akkor nem derült volna ki, hogy Emese egészen másként látja a kapcsolatukat, mint ő.
A lány hallgatott. Az ajka párszor megmozdult, mintha szólni akart volna, de aztán mégsem mondott semmit, csak a keze szorult össze Nimród térdén, egyre fájdalmasabban.
– Mindennek megvan a maga ideje – mondta végül. – Én… Majd elmondom később – harapta el az alig megkezdett mondatot. – De szeretlek. Nem hiheted, hogy nem.
Közel hajolt, Nimród az ajkán érezte a lány leheletét.
–Tudom – mondta. Egy pillanatra valóban hitte is.
Emese ismét hátradőlt, és kinézett az ablakon a gangra. Hosszan hallgatott, és ujjával öntudatlanul mintákat rajzolt Nimród térdére. Gyakran előfordult, hogy a keze önálló életre kelt, és csomókat, fonatokat karcolt az asztalra, a busz párás üvegére, a konyhapulton szétfolyt tócsába. Amikor észrevette, mit csinál, összerezzent, és ökölbe húzta ujjait.
– No és egy év múlva? – kérdezte hirtelen Nimród. Mosolygott hozzá, hogy elűzze a beszélgetés közben a gyomrába telepedett szorongást.
– Majd akkor kérdezd meg újra – mosolygott vissza a lány.
– Megígéred, hogy gondolkodsz rajta addig is?
Vajon most mi rosszat mondtam? – kérdezte magától, amikor Emese szeme elsötétült, mintha legalább egy tucat ajtó becsapódott volna pupillája tükre mögött.
– Nem szoktam ígérgetni.
– Vagyis nem fontolod meg?
– Nem ezt mondtam. – Emese fészkelődni kezdett az ágyon.
– Nem ígéred meg – mondta Nimród színtelen hangon.
– Nem. – Emese megcsókolta, de a szeme kérlelhetetlen maradt és sötét. – Mennem kell.
Nem húzta vissza.
– Máris?
Emese ismét kinézett az ablakon, és elfintorodott.
– Eszembe jutott, hogy még van egy kötelességem. Utána… beszélünk.
– Akkor…
– Akkor szia.
A szája forró volt, de Nimród hűvösnek érezte. Még az enyém sem volt, gondolta, amikor már elveszítettem.
Először dühös volt, aztán szomorú.
Azután elaludt.

***

Egészen apró repedéssel kezdődött, amely épp csak egy kicsit rengette meg az alvó földet, rázta meg a Rengeteg ágait. Az erdők ezüst-, réz- és vaslevelei halkan összecsörrentek, és egy pillanatra fölriadtak álmukból a madarak, hogy aztán ismét szárnyuk alá dugva fejüket tovább aludjanak. Az alvilági palotákban égő fáklyák lángja megremegett, és a vakondnép sokatmondóan összenézett: „Másik oldalára fordult a földmélyi sárkány.” Ám a rengés ezúttal nem a mélységből indult, hanem a magasból, s éppen ezért, mert okát nem ott keresték, a Birodalom lakói csak akkor eszméltek rá a továbbgyűrűző változásra, amikor az életükben és törvényeikben is jelentkezett.
A tündérek azon az éjjelen fölszabadultak; és szabadságuknál nem volt semmi rettenetesebb.

***

Rózsa idegesen toporgott a vasajtó előtt. A vár szürkén és elrettentő hidegséggel magasodott előtte, falain nagy foltokban barnállott a csipkés mintákat rajzoló rozsda. A hó megült az oromzaton és a tetőn; madarak lábnyomai pettyezték. Valamivel odébb, a fák között egy torony állt, pusztán egy vékony kőpalló kötötte össze a vaspalota komor tömbjével. Az egész épület csöndes volt, mozgás sem látszott, csupán az egyik ablakból sodorta ki a szél a függönyt, az lobogott zászló gyanánt a magasban, mintha valaki integetne neki.
Semmi nem utalt arra, hogy itt ki lakik, a nagy hatalmú várúr nem gondozta a portáját – ha Rózsa csak a rozsdálló falakat, a kiszáradt és bokrokkal benőtt várárkot, a gyökereikkel az útra és a lépcsőre kígyózó fákat látja, azt hihette volna, hogy a hely lakatlan. Így is elfogta az aggodalom: hamisak lennének a Birodalomban keringő híresztelések? Vagy egy több száz évvel ezelőtti korról szóltak, amikor még lakott itt valaki, aki azóta kriptában hever?
További töprengés helyett inkább megfogta a vaskilincset és lenyomta.
Az ajtó nagy sóhajjal tárult, mögötte zsúfolt előcsarnok ásított, nem sokkal melegebb a kinti télnél: a falak mentén régi bútorok, oldaluknak támasztott, tetejükre hányt könyvoszlopok, térképek, rézüstök, fölcsavart szőnyegek, és itt-ott, félredobott kacat módjára, egy-egy arany deréköv vagy ékkővel kirakott tükör.
Rózsa bekémlelt; a teremben semmi nem moccant, hát felbátorodva beóvakodott. Léptei visszhangot vertek a köveken, és egy pillanatra megdermedt. Valami moccant szemben… Csak egy homályos tükör az, jött rá aztán, benne saját másával: nagy szemű, cingár legényke, túl nagy csizmában és kabátban, térdig lógó tarisznyával. Föllélegzett, kihúzta magát, és a szemközti folyosó felé indult. Az egyik asztalon meztelen kardot pillantott meg. Már majdnem kinyúlt volna felé, hogy megérintse, aztán észbe kapott. Nem ezért jött, hanem segítségért.
Lehet, hogy már így is túl sok idő telt el. Már nem lehet helyrehozni semmit. Ha pedig észreveszik… Még belegondolni sem mert. Tisztában volt vele, akkor mi történne; így is eggyel többen tudtak róla a kelleténél.
A legrosszabb ez volt: hogy nem mondhatta el senkinek, pedig a gyász a torkát szorongatta. Hiába zokogta át az éjszakát, nem hozott vigaszt a hajnal, mert egyedül maradt a bánatával. Egyedül kellett maradnia.
– Menjünk – mormolta maga elé, és megszorította tarisznyája szíját. Keze már majdnem indult, hogy kitapogassa a három keszkenőt, még mindig nedvesek-e, de tudta, hogy azok. Akármennyire is szeretné, hogy eltűnjön róluk a vér.
A folyosó végén lépcső vezetett az emeletre. Nagy terembe nyílt: kék-sárga üvegablakokon áradt be a sápadt téli napfény, közepén hosszú asztal, két végében egy-egy kandalló. Az egyikben égett a tűz, és előtte, egy öblös karosszékben, a vár ura ült.
Nem viselt koronát, sem más ékszereket; ruhája kopottas volt és fekete, haja hosszú és kócos, de arca nemes, és ahogy fölpillantott Rózsára, a szemében vörösen csillant a tűzhely fénye.
–Te hívtál? – kérdezte a férfi, aztán Rózsa értetlenségét látva megrázta a fejét. – Valaki napok óta varázslattal szólít.
Rózsa tanácstalanul állt az asztal másik végében. Nem egy ilyen szegényes külsejű férfira számított, azt hitte, a nagy hatalmú úrnak palástja lesz, és a várában is több a csoda, mint otthon. Bár igaz: a nagynénjei sem csodák között éltek, pedig meglett volna a módjuk rá. Elfogta a félsz: mi van, ha rossz helyre jött? Ha a híresztelések csak üres pletykák voltak?
– Nos? Elvitte a cica a nyelvedet? – kérdezte a férfi, majd fölállt, és intett. – Foglalj helyet!
Rózsa óvatosan kihúzott egy széket, és leült a szélére, készen arra, hogy bármikor fölpattanjon.
– Te vagy a vaserdő ura?
– És a rézerdőé, igen. Rabonbán a nevem. A tiéd, fiam?
– Rózsa.
A férfi föllebbentette a vásznat az asztalon álló kosárról, és kivett belőle egy vekni kenyeret.
– Mi járatban, Rózsa? – Nem nézett föl; kanyarított egy szeletet, bőségesen megsózta, aztán odament hozzá, és letette elé az asztalra.
Rózsa megnyugodott. Kenyér és só. Itt nem éri már baj. Fölvette a karéjt és beleharapott, hogy jelezze: elfogadja a vendéglátást. Utána mindketten fölnéztek, és a kezdeti feszültség enyhült.
– Segítségért jöttem. Azt mondták, bármilyen kívánságot teljesíteni tudsz, ha megfizetem az árát.
Rabonbán keresztbe fonta a karját. – Kik mondták?
– A mesemondók. A vándorok. A… madarak.
– Nocsak. – Úgy látszott, mulat magában.
– Nem így van?
A férfi a fejét rázta. – Bármit nem tudok teljesíteni; nem is igen hiszem, hogy lenne, aki képes rá. Hacsak a végzetnők nem.
Miért említette őket? Rózsa most érezte meg, mennyire meleg van a teremben, és fészkelődni kezdett nagykabátjában. Szédült, de nem tudta, a fullasztó hőségtől-e, vagy mert annyira fáj a szíve. Miért emlékeztette Rabonbán a hibájára?
–Mit kérsz, Rózsa? – kérdezte a férfi szelíden, és elétette egy kupát.
Mohón megitta a vizet, csak azután válaszolt.
– A titkot, hogyan lehet föltámasztani valakit.
Rabonbán hátrahőkölt, és fölemelte kezét, mintha rontást akarna elhárítani. Rózsa kipirult arccal, égő szemmel nézte, és visszafojtotta lélegzetét. Mondd… mondd ki, sürgette magában. Mondd, hogy rendben.
Mondd az árát.
– Te gyerek, nem tudod, mit kérsz – szólalt meg végül rekedten a férfi.
Dacosan megrántotta vállát. A túl nagy kabát lecsúszott róla.
– Nem vagyok már gyerek – jegyezte meg hűvösen. – És tudnom kell. Azt mondták, van hatalmad, mert sárkány vére vagy. Neked ismerned kell a titkot.
– És ha ismerem? – Rabonbán indulatosan sarkon fordult, és visszament a kandallóhoz. – Nem kötelességem megosztani veled.
Rózsa nem mozdult. Hosszú percek teltek el így, csak a tűz ropogott.
– Menj el, Rózsa – mondta halkan Rabonbán. – Ez a titok nem ilyen fiatal fiúknak való.
– Hát akkor kinek? – állt föl, és lerázta magáról a kabátot. – Mert fiatal vagyok, engem nem vihet rá a szükség, hogy használjam? Tudod te, mennyi minden múlik ezen? Az egész Birodalom… – Elharapta a mondatot, mielőtt kiszökött volna a száján. Majdnem elszólta magát. Halántéka forrón lüktetett. – Fordulj meg! – kiáltott rá a férfira. – Fordulj meg, és nézz a szemembe!
Rabonbán visszanézett rá. Sokáig álltak egymással szemben, majd a férfi elfordította tekintetét.
– Hát ennyire kell neked?
– Ennyire – mondta rekedten Rózsa.
Rabonbán sóhajtott.
– Hadd mondjak neked valamit, Rózsa. – Ismét fölnézett, és ezúttal a pillantása keményebb volt a vár köveinél is. – Nem gondolod, hogy mindenkit, aki ezt a tudást hajszolja, ugyanilyen szükség hajt? Senki nincs, aki ilyesmire vetemedne, hacsak nem szakad meg a szíve is ezért a titokért.
Rózsa érezte hangjában a kérlelhetetlenséget, és kétségbe esett. Alig érkezett, és máris veszített. Ha pedig nem jár itt sikerrel, akkor mindennek vége. Nemcsak neki, vagy a nagynéninek és az anyjának, hanem az egész Birodalomnak is.
– Sajnálom – mondta Rabonbán. Rózsa ajkába harapva állt, és a fájdalomra figyelt, hogy el ne sírja magát. – Nehéz elveszíteni azt, akit szeretünk. – Rózsa ekkor értette meg, hogy Rabonbán nem azért mondta, hogy sajnálja, mert nem segít. Megdörgölte szemét, aztán dühösen fölnézett megint.
– És ha megígérek bármit, amit kérsz? A nagynénéim megjutalmaznak, ha majd újra élnek…
– Csak a magad nevében ígérhetsz – mondta szelíden a férfi, de gyengédsége csak haragra gerjesztette Rózsát.
– Akkor én! Bármit odaadok, amim csak van, amim csak lesz! Dolgozok neked, éjjel-nappal, megölöm az ellenségeidet, elhozom neked a nőt, akit szeretsz! Mekkora árat ajánljak? – Már kiabált, miközben a férfi csak nézte. – Semmi nem elég nagy ár érte. Mit kérsz?
Aztán elhallgatott, mert észrevette, hogy Rabonbán tekintete elsötétül, és már nem rá szegeződik, hanem valahová a háta mögé. Megpördült, keze ökölbe szorult.
A lépcső tetején egy lány állt. Szokatlan szövetből varrott ruhákat viselt: nadrágot, hosszú tunikát, kendőt a nyakában. Karján kabátot vetett át. Aranyhaja szinte világított a halvány fényben. A szája szegletében keserű fintor, a szemében keménység. Könnyű illat lengte körül, csipetnyi emberszag, akárcsak Rabonbánt.
– Látom, nem előnyödre változtál. – Hangja csalódottan csengett. – Ilyen sokra alkuszol egy kis segítségért?
– Mióta vagy itt? – kérdezte Rabonbán. – Hallottad, mit kért?
A lány közelebb lépett, és végigmérte Rózsát. Futólag elmosolyodott, mintha valami eszébe jutott volna róla, aztán ismét elkomorodott, ahogy a férfira nézett.
– Hívtalak – mondta vádlón. – Napok óta próbállak magamhoz hívni, végül kénytelen voltam magam jönni. Pedig vizsgaidőszak van. Nem egészen így képzeltem a viszontlátást.
Rózsa Rabonbánt figyelte, hátha rájön a pillantásából, ki ez a lány. Melegséget látott, zavart és… szégyent.
– Megszépültél. Olyan vagy, mint az…
A lány türelmetlenül legyintett. – Tudom. Remélem, nem mindenben hasonlítok rá.
Rabonbán sóhajtott.
– Te miért jöttél, Emese?
– Jól van, akkor beszéljünk erről – mormolta a lány, aztán tárgyilagosan folytatta: – Azért jöttem, mert hét éve megígértem neked valamit, és nem szeretnék tovább az adósod maradni.
Valaki, akinek Rabonbán egyszer segített? Rózsa újult érdeklődéssel fürkészte a lányt.
– Azért jöttem, hogy megtörjem rajtad az átkot.
– Milyen átok? – bukott ki Rózsa száján a kérdés.
Amikor mindketten furcsállva ránéztek, észrevette, mennyire hasonlít a barna és a kék szempár szigora, és megszeppent. Van bennük valami közös, gondolta. Nem volt benne biztos, hogy tudni akarja, micsoda.

***

Különös érzés volt újra a Rengetegbe lépni, és a lába csak nehezen talált rá a biztos ösvényre, mintha elfelejtette volna, hogyan vágjon át a határerdőn. Télen még sosem járt itt, és meglepte a látvány – most még idegenebb volt a vadon. Csak néha-néha rikoltott föl egy madár, a kristálytiszta levegőben hosszan visszhangzott. A jégkristályok üvegcsipkeként szegték be a fák koronáját, fehér peremet kanyarítottak a földön heverő fémlevelek köré. Amikor az avarra lépett, egyszerre hallotta a rézlevelek csendülését és a jég ropogását: zenélve haladt egyre beljebb az erdőbe a vasvár felé.
Most pedig ott állt a nagyteremben, és nézte Rabonbánt, aki mit sem változott. Még a tekintete is a régi: magabiztos, lappangó szomorúságtól árnyalt, egyszerre ígér és tagad. A szájára pillantott. Érezte, hogy égni kezd a füle, pedig olyan régen volt!
Csak gyerek voltam, figyelmeztette magát. Azt hittem, Rabonbán lovag, lovagi eszményekkel, de nem az, és ezt akkor is látnom kellett volna. Semmit nem ad ingyen.
Mégis: az első csókot nem könnyű elfelejteni.
– Még mindig csak akkor segítesz, ha fizetnek érte? – kérdezte, miközben kihúzott magának egy széket. A kabátot maga elé tette az asztalra, mint aki csak egy pillanatra foglal helyet.
Rabonbán szemlátomást nem szívesen válaszolt a fiú jelenlétében, aki még mindig az asztal végében tátotta a száját.
– Miért épp most? – kérdezett vissza.
– Szerelmes vagyok.
Nimródról nem szívesen beszélt volna épp Rabonbánnak, és nem csak azért, mert emlékei megzavarták. Ez az erdő, az anyja világa, mindig nyugtalanította, noha vonzotta is. Túlságosan otthonosnak érezte ahhoz képest, amit tudott róla, és amennyi időt töltött benne; ez intette leginkább óvatosságra. Mintha a Rengeteg akart volna tőle valamit.
Pedig már így is épp eleget elvett tőle. Nimródot nem engedi.
– Szeretnél törleszteni, mielőtt férjhez mennél?
– Még nem tudom, férjhez megyek-e. – Emese türelmetlenül intett, nem akart ennél többet mondani.
Kényelmetlen csend telepedett közéjük, és ismét ráébredtek a fiú jelenlétére.
– Mindent megbeszéltünk, amit kellett – mondta neki Rabonbán hűvösen. – Amit kértél, azt nem adhatom meg neked.
– Sokkal inkább: nem akarod megadni.
A kölyök arca pipacspiros volt. Indulatosan kanyarította nyakába tarisznyáját.
– Jól van; megyek. Látom, az én fizetségemből nem kérsz.
Emese számára ismerős volt a dacos düh. Nem olyan régen még maga is ilyen volt, mint ez a fiú.
–Tégy próbát az ólomerdő úrnőjével; a nagynéném – szólalt meg, de Rabonbánt nézte kihívón; merje csak félbeszakítani. – Ő talán segít neked.
– Kétlem, hogy Firene meg tudná adni a választ, amire Rózsa vár.
– Köszönöm – mondta a fiú Emesének, és Rabonbánra ügyet sem vetve sarkon fordult.
Megvárták, míg eltűnik a lépcsőn, aztán összevillant a szemük. Keményen méregették egymást. Most legalább, gondolta Emese, ráébredt arra, hogy én is megváltoztam, nemcsak ő. Régen a gyerek és a felnőtt nézett össze, a riadt és a céltudatos, az óvatos és a vakmerő. Most két, hajszálra ugyanolyan erős akarat állt egymással szemben.
Nem ez volt az egyetlen közös bennük; mindketten tündér és ember nászából születtek, és ereikben, még ha tagadták maguk előtt is, néhány csepp sárkányvér keringett. Mindketten átléphették Héterdő határát. És mindketten tudták, milyen végignézni egy szülő halálát.
– Nem szeretek a Rengetegbe jönni – mondta Emese. – Ha rád nézek, még rosszabb.
– Nem akarlak emlékeztetni; te emlékezel.
– Tudom, és lehetne rosszabb is. Találkozhatnék az anyámmal is.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy Rabonbán szája megrándul, mintha savanyúba harapott volna.
– Mesélj inkább az átokról! – mondta, hogy elterelje gondolatait. Végtére is ezért jött.
Rabonbán fölállt, új hasábot vetett a kandallóba. Guggolva, hátát Emesének fordítva válaszolt.
– Arra talán még emlékszel, hogy nem segíthetek, csak ha fizetnek érte, akármennyire is szeretnék. Minden önzetlen tettem büntet azért az egy önzésért, amit elkövettem.
– Komoly büntetés; mit követtél el?
– Volt egy barátom…

GAY.CAT ha arribat a saber d’EDUARDO ROZSA FLORES d’una manera molt estranya. Cercant notícies de temàtica gai he arribat a una pàgina on es parlava d’uns terroristes que havien matat a Santa Cruz, Bolivia. En aquesta pàgina deia que TAMBÉ era homosexual. Aquest també no m’ha agradat gens perquè sembla com si volgués dir que a més de terrorista era homosexual. Això m’ha semblat malament i llavors he començat a cerca informació i llavors després de passar per equivocació per un web masònic amb algú amb un nom semblant doncs he començat a trobar informació i la sensació és estranyísima. Aquest home està mort de fa uns dies i un pot visitar el seu bloc ( http://eduardorozsaflores.blogspot.com/ ) que té entrades molt recents. Llegint la seva biografia al.lucinant el primer que penso és que seria ideal fer una pel.lícula pero llavors resulta que ja hi va fer una pel.lícula on surtia ell fent d’ell mateix: Ibolya Fekete’s Chico (2001) ( més a http://www.kinoeye.org/01/02/horton02.php )

. Per que llegeixo va ser fins i tot corresponsal de La Vanguardia. Llegint el seu blog hi ha molts comentaris a faovor i en contra d’Evo Morales. També hi ha escrits fets en hungarès i em sembla que ell es va convertir a l’Islam i que tenia de familia quelcom cristià i jueu. I que va lluitar a Croacia. O hi ha molta gent com aquest home al món i GAY.CAT no els coneix o GAY.CAT ha anat a parar a un dels homes amb una biografia més al.lucinant que em puc imaginar.

Sembla ser que volia l’autodeterminació m’imagino que pel territori lligat a Santa Cruz. Un terrorista per uns, un heroi per uns altres. Llegint sobre Eduardo també m’he trobat molt comentari sobre Morales. Sembla que s’ha mort a EDUARDO perquè volia fer un magnicidi segons algunes fonts. A veure si algun mitjà d’aquí parla i em puc fer una idea de que ha passat!

Évszázadok óta gyógyászati és kozmetikai céllal is termesztik a rózsát. Nemcsak a parfümök és a fürdőolajak, hanem az arckrémek, tisztítótonikok egyik alapanyaga. A vadrózsa termése – a tél egyik legnépszerűbb gyógynövénye – a csipkebogyó.

A rózsa Perzsiából indult el világot hódító útjára. Az ókori Egyiptomban rózsavizet használtak a test illatosítására. A római lakomákon a levegőt felfüggesztett rózsafüzérekkel frissítették. Az indiai, ayurvédikus orvoslás a rózsaszirmokat hűsítőként, valamint vérzéscsillapító borogatásként is használta.

Rózsaolaj: az egyik leghatékonyabb aromaterapikus szer, az illatanyag több mint 400 alkotórészből áll. Azt tartják róla, hogy fürdővízbe csepegtetve vagy illatmécsesben párologtatva a test energiái is harmonizálhat vele, a lelki traumák könnyebben feloldhatók. Indirekt módon a bőrre is hatással van. A belélegzett illatmolekulák a vérkeringésen át az agyba is eljutnak, s hatásukra különféle hormonok, kémiai anyagok választódnak ki, s ezek visszahatnak az egész szervezetre, így a bőrre is./p>

Rózsavíz: az olaj előállításakor, melléktermékként jelenik meg, értékes összetevője a házilag előállított kozmetikumoknak is./p>

Bőrápolás: a rózsaolajat krémekbe, fürdővízbe cseppentik vagy fürdés után használandó egyéb olajokba, testápolókba keverik. Mindenfajta bőrtípusra jó, de gyulladásgátló hatása miatt különösen az érzékeny bőrűeknek javasolják. A rózsa olaja az illatosításon túl kiváló tonizáló, hatására a bőr kötőszövete gyorsabban regenerálódik.

Csipkebogyó: A vadrózsák a különösen értékes rózsák közé tartoznak. Termésükből, a vörös csipkebogyóból készült szörp vagy lekvár, annak ellenére, hogy főzés közben sok értékes anyaga (főleg C-vitamin-tartalma) veszendőbe megy, még mindig gazdag tápértékű (C-, B1-, B2-, P-vitamint, karotinoidokat, illóolajat, pektint, szerves savakat tartalmaz)./p>

A csipkebogyóval készült kozmetikumokkal a nehezen kezelhető, érzékeny, allergiára hajlamos bőröket is rendbe lehet hozni, bőrnyugtató, tisztító, lágyító hatása van. Levele forrázatából frissítő hatású tea nyerhető.

Télen különösen hasznos és kellemes, C-vitaminban gazdag védőital a csipketea. Főzni tilos! Elkészítésének helyes módja: 1 kiskanál csipkehúsra 3 dl meleg vizet öntünk, majd reggelig állni hagyjuk. Magas vérnyomás, hörghurut, epe-máj bajok, fáradság ellen is kitűnő házi szer.

(Eredetileg megjelent a Népszabadságban)

Spanien um 1060: Der spanische Ritter Rodrigo Diaz de Bivar, genannt „El Cid“, setzt alles daran die iberische Halbinsel von der Maurenherrschaft zu befreien. Doch als er einige maurische Fürsten aus der Gefangenschaft entlässt, macht sich der unerschrockene Spanier Feinde im eigenen Lager.
Des Verrats bezichtigt, tötet er im Duell den Schwertführer des Königs, den Vater seiner Braut Jimene. Nun hat sein Erzrivale Don Garcia leichtes Spiel auf dem Weg zum Thron. Er lässt Rodrigo aus Spanien verbannen, doch seine treuen Anhänger folgen ihm.
El Cid führt sein Heer in die Entscheidungsschlacht von Alhambra – der letzten Bastion der Mauren.

Der Moment, in dem der Mann sich in die Legende verwandelt, gehört zu den großen Augenblicken der Filmgeschichte. Davor liegen zweieinhalb Stunden Augenschmaus, flirrende Landschaften und farbenprächtige Schlachtengemälde sowie Filmmusik von Miklos Rozsa, die man so schnell nicht vergisst.

Der deutsche Trailer.

I can’t help myself — here’s another modern piece. I don’t care for the rest of this violin concerto by Miklos Rozsa, but I love this, the first movement.

“Ez a rózsa nem oly illatos, mint a nyári virág, de állt minden megpróbáltatást, amit amaz el nem viselne: a tél hideg esője elegendő volt a táplálására, a nap halvány sugara a melengetésére; a süvítő szél meg nem sápasztotta, szárát el nem törte, a csípős fagy el nem sorvasztotta.”

/Anne Bronte/

Nos, tegnap tobb mint 10 ezer ft-ot elkoltottem a spar-ban es a bio aruhazban osszesen. Vettem ujra meggyes Green&Blacks csokit tobbek kozott,

meggyes csoda

gyumle&tea csodat,

gyumolcsle es tea

tunder vizet,

tunderviz

es most kivetelesen megvettem a bio tisztitoszert is -

narancs a felmosovizedben

ami 1990 ft-ba kerult o.O De megerte!!!! Ma ugyanis azzal takaritottam ki a szobamat, harom oran keresztul…

Amugy meg a temahoz tartozik, hogya rozsas csokolade, amit multkor vettem egyszeruen fenomenalis!!!! Hihetetlenul eros roysa ize van, es magyar bio termek

rose flavored chocolate

Nemsokkal az elott fejeztem be egyebkent, mielott ide jottem, ugyh mar holt faradt voltam. Egyetlen szobam van, de siman elvisz egy egesz delutant, ha mindent alaposan meg akarok tisztitani. Eloszoris jottek a butorok es az ablakkeretek. Az ablakokat kulon lemosni, a keretet, kivul belul, raadasul duplafalu. A polcokrol lepakolni, attorolni, kiporolni, kitorolni, visszatenni. Elhuztam az agyat es a fotelt is, mogotte es az egesz szobaban porsziviznom kellett, persze kulon a szonyeget. Aztan fel is mostam a narancsolajos lottyel, majd felkefeltem a szonyeget, ugyanazzal a lottyel. Mindehhez gumikesztyut hasznaltam, es a vegere, mikor levettem tele volt lehamlott borrel az egesz, tokundorito volt :S Gyorsan leradiroztam a kezem es bekentem hidrataloval. A szer egyebken nagyon aranyos Narancsolaj van benne, gyonyoruen fenyesek lettek a butorok tole, arrol nem is beszelve h fantasztikus illatot hagyott maga mogott. Mikor belelottyintettem a vizbe sargava valtozott es olaj karikak jottek fol a tetejere Amugy, mikor csinaltam a szonyeget, a vizbe meg tettem az orolt szegfuszegembol es a szemelyes buszkesegembol… a Naera indus sojabol

indus so Pakisztanbol

Kiszelloztettem az osszes parnat es agynemut, majd parologtattam egy kis bergamott olajat a szobaban, tokjo lesz, ha most reggel hazamegyek.

Holnap es holnap utan viszont megint vasarolnom kell kajat, mert ugye 31-1 OFF lesz minden :S

Nahéma

Nyilvánvaló, hogy kell dézsa is a (majdani) teraszra

meg valamelyik (mindegyik?) gyönyörű akciós(!) rózsa szett is feltétlenül szükséges:

És ha már itt tartunk, akkor kellenek még ülőhelyek is:

és most megyek aludni

Azt hiszem sikerült beazonosítanom a másikat is a három rózsa közül, akik a “kiskertben” vannak. Ez egy angol bokorrózsa David Austin nemesítése (ha megnézed az oldalt, vess egy pillantást a csokrokra is, de vigyázat! függőséget okoznak).

Barack és világos rózsaszín virágok, amik a széleken halványabbak. Erős, gyümölcsös illata van. Nagy, “nagyon dupla” (hehe: very double), ódivatú, régies virág forma. Nyár elején nyílik, de mérettől függően ismételt virágzás lehetséges később. A bokor magassága 120-305 cm, szélessége 90-150 cm. Lehet futónak is nevelni, illetve kaphat egy szép támasztékot.

UPDATE: tehát, ma kinyílt és egyáltalán nem olyan.* Kicsit szomorú vagyok, mert olyat nagyon szerettem volna. Szép és vidám és illatos ez a virág is, de ha előre tudom, hogy ilyen lesz és nem olyan, akkor nem ide ültetem Elég közel van az Eden rose-hoz, és annak olyan finom színei vannak, ez a harsány vidámság teljesen elnyomná. Át kell telepítenem, de nem tudom még, hová. 

* Lefotóznám, hogy megmutassam, milyen kinyílva, de tegnap este elromlott a gép, úgyhogy majd ha minden összejön, lesz új fotó. Addig mazsolázok a régiekből és beszkennelem az ültetési terveket  Ha van ötleted, hogy ez milyen rózsa, kérlek írd meg. Köszi.