Szilveszterkor Cs. ismerősei gombáznak, én kicsit borzadok, mert elvégre az drogozás, és rendes – fegyelmezett, kötelességtudó, célokkal rendelkező – ember ilyet nem csinál.

A. recenzióját olvasva kicsit úgy érzem, az a bátorság nincs meg bennem, amit feltételez. Az a bátorság tudatosságot kívánt volna, de inkább csak a vérem vitt. Valójában éppen hogy nincs bátorságom, különösen a hallucinogénekhez, lehet hogy azért, mert volt már ijesztő tapasztalatom. Régen az egyébként is meghatározó szorongások erősödtek csak fel tőle, és láttam olyanokat is, akik belecsavarodtak.

Amikor Marci pár napja Amsterdamból bejelentkezik, hogy begombázott, felmerül bennem, hogy abbahagyom, illetve el sem kezdem a beszélgetést, mert még az ő élményének sem akarok részese lenni.

Különben is az egész elmúlt, olyan, mintha nem lenne, én mást erőltetnék, a rendes életet, mint már mondtam, de a téma mégis van, mert mindig előjön, benne vagyok, a részem, mások tartanak benne, én meg csak azt érzem, dolgom van vele, de nem tudom megfogni, hogy mi.

A. mákot termesztene, és már nyílok kifelé, ennyi szó róla, nem lehet hiába.

Huxley végül teljesen magával ragad, és jelzem Marcinak, hogy mégis kipróbálnám, még sosem tettem, úgyhogy a hétvégén magával hozza a gombás csokit, amit egyébként is kettőnknek vett.

Azt hiszem, leginkább attól félek, hogy a világom látszat-világ, a jól létem erőfeszítés eredménye, jól megtanult módszer a félelmek elsüllyesztésére, és kiderülhet valamiféle csalás, ami összeomláshoz vezethetne. Amikor Huxleytól azt olvasom, hogy a periódikus depresszióval rendelkezőknek vannak tőle negatív élményei, megint elmegy a bátorságom. Attól félek, hogy ráparázok, és attól, hogy mert félek, hogy ráparázok, ezért ráparázok.

Eltelik a szombat, hogy csak filmet nézünk, későn alszunk el, másnap későn, de kialvatlanul kelünk. Délután tovább lanyhulnak a szabályok, jöhet az édesség is, aztán szóba kerül a gomba, és én leharapok egy kockát az ötből, Marci kettőt, aztán pár perc múlva a harmadikat is. Azt mondja, attól tart, hogy ha csak egyet eszem, épp hogy meglegyint a szele és nem lesz jó, én meg azt mondom, attól tartok, hogy ha kettőt eszem és nagyon belemegyek, akkor ő úgysem lesz velem, hogy kiszedjen. Azt gondolom, legyintsen meg, aztán meglátom, mi lesz.

Téblábolunk, kinyitjuk a kanapét, filmeket válogatunk, hogy vajon mi lenne jó nekünk, aztán kezd beütni, és akkor már össze-vissza húzogatjuk a bútorokat, igazgatjuk a tévét, mert sehogy sem jó, túl messze, túl közel, ferdén áll, halk, hangos, a film úgy szar, ahogy van, úgyhogy végül betesszük az avatárt, amit aztán háromszor nézünk meg.

Ahogy beüt, az a szokásos betépve-érzés: kimelegszünk, kipirosodik az arcunk, nehézséget kezd okozni minden gyakorlati dolog.

Az elején leköt a film, visz magával, a képek, a színek, a jelenetek még sokkal jobban átélhetőek, de Marci nyilván máshogyan utazik, ahogy később mondja, komoly sci-fi ment a fejében. Annyit tud róla mondani, hogy egy négyzethálós félkör.

Én közben megfigyelni akarok, ez a feltett szándékom, habár nem olyan tudatos. Szinte rögtön az elején jön egy kis szorongás, ami emlékeztet rengeteg korábbi szorongásra, arra hogy félek attól, hogy vége lesz az egésznek, és hogy gyorsan lesz vége. Minden korábbi bulira, amikor tudtam, hogy annak reggel annyi lesz, amikor mindenki elfárad, a biztonságos éjszaka eltűnik és helyette rémisztően és fenyegetően hajnalodik majd, amikor elég világos lesz ahhoz, hogy ne tetszen, amit a tükörben látok. És emlékeztet minden korábbi józan élményre, hogy minden elmúlik, mindennek vége lesz. Emlékeztet a meglévő gyanúmra, ami szerint annak ellenére, hogy folyamatosan változásban tartom magamat, az életemet, a környezetemet, ezzel csak becsapom magamat, és valójában félek a változástól. Éppen hogy nem megyek bele, mert úgy is vége lesz. Megfogom hát ezt a gondolatot, és elhatározom, leszámolok vele, különben ez határozza majd meg az egész élményt. Azt is hiszem, hogy amit most elintézek, azt egy életre elintézem. Azt hiszem, hogy ebben a tudatállapotban jobban be tudok vésni dolgokat, mert ki van iktatva a kontrollőr, a zsarnok, és közelebb vagyok valódi önmagamhoz. Mindezt elhiszem, ezért így is van, így élem meg.

Sikerül az elengedés, nem pusztán a logikai okfejtéssel, hanem, mert akarom, mert ez a szándékom. Abbahagyom a tipródást is, hogy most egyem-e meg a másik kockát, vagy később, hogy lesz jobb, hogy nem lesz rosszabb, és hogy tart tovább a jó. Gyorsan átmegyek ezeken, elég szembe fordulni a félelemmel, és ez szinte meg is oldja, de igyekszem értelmezni is, és ránézni az életemre, mert abban ez a ragaszkodás folyamatosan jelen van, ha itt az esszenciája egyből megjelenik. Nincs vagyon, nincs tulajdon, nincs semmi, ami az enyém volna, és mégis – vagy pont annak okán, hogy – van ragaszkodás, és ezért félelem a veszteségtől.

A tapasztalatot, hogy nem félek az élmény végétől, hanem a jelennel törődök, fejben átviszem az életemre, és később ez az egész visszatér abban, hogy bármit teszek, bármit nézek, bármire gondolok, az jó, de ha Marci megmozdul vagy valami változik, az új élmény ugyanolyan jó, és csöppnyi veszteségérzet sincs a változás felett.

Ehhez kapcsolódva előveszem az idő témáját, mert gyakran foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan tudnék kiszakadni belőle. Felismerem, hogy ez ugyanaz a probléma, mint az előző, szorosan kapcsolódik a végtől való félelmemhez, és ha attól nem félek, akkor az idő is elveszti a hatalmát felettem. Ha nincs vég, akkor nincs kezdet, csak a jelen van, a létezés. Nem múlik semmi, az idő sem, ahogy most sem, és ez egy nagyszerű alkalom megfigyelni, hogy milyen az, amikor az idő nem létezik, érdektelen, csak az egyik történet másikba olvadása van, nem egymáshoz viszonyítva, egymásutániságban, lineárisan, véggel.

Egy cseppet sem kételkedem abban, hogy amit átélek, az valóságos-e. Hogy a valódi énem kerül-e előtérbe, tudatosabb vagyok-e, vagy csak módosult tudatállapotban vagyok-e, azaz én vagyok, megmásítva. Tudom, hogy most tudatosabb vagyok.

Minden, ami vagyok, amit gondolok, ami meghatároz, az a tudatom, és ami most történik, az ugyanúgy a tudatomból indul ki.

Ebben a pihe-puha biztonságban még néha eszembe jut, hogy ennek vége lesz, de alig tudom elhinni. Arra gondolok, hogy de hiszen ez fenntartható, folytatható, újra visszahozható. Hogy az otthonom mindig itt van, ahol én, Marci mindig mellettem lehet, és ha menne ki a gomba, ihatok egy kávét, ehetek csokit, elszívhatok egy cigit. Más megvilágításba kerülnek ezek a szerek, a cigi, a kávé, a csoki. Ha most eszembe jutnak annak kapcsán, hogy hogyan élhető át újra vagy hosszabbítható meg ez az élmény, akkor feltételezem, hogy ugyanúgy tudattágító hatásúak. Próbálok a hétköznapi eszemmel rájuk nézni, vagy a kontrollőrével, de nem sikerül, semmi rosszat nem látok bennük, végtelenül kedvesek nekem, végtelenül jó dolgok, végtelenül szeretetteliek, segítőek, pozitívak.

Az otthon érzését nyújtják, de nem mint a nem létező otthon helyetti otthon-pótlékot, hanem a valódi otthonomhoz tartozó dolgokként.

Jó ideig nem eszünk, nem iszunk, nem is nagyon gyújtunk rá, később viszont egymás után isszuk a kávékat, és amíg jó volt feküdni, addig most a legjobb a konyhában állni, és aztán még jobb visszafeküdni a kanapéra. Amikor mozgunk, akkor be vagyunk tépve, amikor mozdulatlanul vagyunk, akkor utazunk.

Többnyire össze vagyunk bújva, és elmélázom ezen az otthonosságon, hogy az egyébkénti csavargó-létem, hontalanságom ellenére most mennyire otthonos minden, mennyire nagyon meg vagyok érkezve. Marci azt mondja később, hogy vajon fejben beszélgettem-e vele, és beszéltem-e neki az otthonosságról, amire ő azt válaszolhatta, hogy azért érzem otthon magam, mert ő szeret.

Az otthonosságról hangosan is beszéltem, és ő is a szeretetről, hogy ez az alapélménye, ez erősödik most, a szeretet, a lények, a tárgyak, a növények felé való szeretet. Hogy jobban megértsem őt, elmondja, hogy például akkor is szeretetet érez, amikor mondjuk egy teherautó platóját kell lenyitni, és ahhoz egy kis fogantyút elfordítani, azt is szereti, meg egy ajtófélfát is. Elképzelem, megértem őt, és mélységesen csodálom ezt a világot, ami ennyire pozitív, de jön egy gondolat, hogy akkor hogyan lehetséges az, hogy ilyen boldogságot magamagától más kezébe helyez, mástól tesz függővé? Azt mondja azért, mert az jó.

Igen, a szeretet jó, fontos, de csak van, nekem nem ez a lényegek lényege, hanem az, hogy most felfelé nézek, ahogy mindig felfelé tekintek, és ami most elönt, a kitágult tudatosság, az az, ami a lényeg, azért megyek fel, és aztán hozom le, másoknak is – ez a szándékom, ez az emberekhez való viszonyom. Vagyok én, megy belőlem egy vonal felfelé, onnan lefelé, egy másik emberhez, meg egy harmadikhoz, egy háromszög, vagy sok háromszög, aminek az egyik alapjának az egyik szöge én vagyok… kérdezem, hogy ő hogy látja magát, azt mondja, hogy hát azért ő is különállóként, és néha nem érti, miért olyan szomorúak mások, de nem, nem, mondom, absztrahálj, vonatkoztass el, mi lenne, ha ilyen hálóként néznéd, vagy mondjuk kugli bábunak tekintenéd magadat, akkor hol vannak hozzád képest mások, nem, ő nem kugli bábu…

A plafont bámulom, ebben a szoros ölelésben, otthonosság érzésben, ami a kiindulópontja annak a vonalnak, ami felfelé visz, hogy később majd lefelé jöjjön megint, mert ez az életfeladatom. A plafon hepehupás, és még az elején onnan is tudtam, hogy megérkezett a gomba, hogy felfénylett minden, ahogy akkor is, amikor megettem a második kockát. Most ez a fény világítja mögülem a plafont, minden sárgás, pirosas, arany árnyalatban játszik. A göröngyök kidoborodnak, hullámzanak, formákká, képekké alakulnak. Kőalakokat látok, a plafon anyaga meghatározza a víziók jellegét: piramisok és kőtemplomok között vagyok, hosszasan sárkány fejet, később ganésát látok, egyetlen szemmel, amiből fény jön. A látásomat lekötik ezek a képek, és attól, hogy felfelé nézek, talán kicsit bandzsítok is, még feljebb jutok. Szándékosan húzom magasabbra és még magasabbra a tudatomat, és aztán visszanézek, ránézek magamra és ránézek az egész életemre.

Ránézek magamra ebben az állapotomban, és mindent tökéletesnek látok. Alig akarom elhinni, hogy ezzel a testtel, ezzel a személlyel bármi bajom lehet. Olyan tökéletes minden, annyira én vagyok én, hogy nehéz egyáltalán belegondolnom abba, hogy bármit máshogyan akarhatnék. Rémlik a nappali baszogatós énem, ezért próbálom sorra venni a „kinti” problémáimat, de még elképzelni is alig tudom őket. A testemtől éppen el vagyok szakadva, az állam, amihez az egyik kezem ér, olyan, mintha méterekkel messzebb volna tőlem, a könyököm, amin Marci keze, még távolabb van, és mégsem vagyok annyira elszakadva, hogy ne merengjek el azon, hogy ezeken a pici réseken át látok, a szemeimen keresztül. Azt gondolom, hogy ha a szemeimen keresztül látok, akkor ez az egész csak illúzió, amit most érzek, hogy nem vagyok a testem része, és arra gondolok, ki kellene szállni belőle teljesen, hogy megtapasztalhassam a tudatomat teljes valójában. De valahogy nem hiteles ez a vágy, mert ezerszer erősebb az az érzés, hogy minden tökéletes így, ahogy éppen van, és hogy a tudatomnak itt van a lehető legjobb helye, ahol van, ebben a testben.

Igyekszem felidézni és ránézni az anyagi életemre, és ez megint csak alig sikerül, el sem tudom hinni, hogy igaz az, ami most csak rémlik, hogy az, a matéria egyébként olyan meghatározó. Igyekszem megkeresni az elégedetlenséget, elképzelni egy másik életet, egy jobbat, egy gazdagabbat, bőségesebbet, de nem megy, egyre csak erősödik a bizonyosság, hogy így tökéletes minden, ahogy van.

Igyekszem azt érezni, hogy egyedül élek, magányos vagyok, kötődési és mindenféle problémám van, de biztosan tudom, hogy nincs, képes vagyok kötődni, képes vagyok szeretni, így, ahogy most is.

Ránézek a vágyaimra, a megvilágosodás utáni vágyamra, és tudom, hogy ez az az állapot, amit keresek, amiben most vagyok. Tudom, hogy ez a megvilágosodás, és ez a szamadhi, egy bepillantás.

De nem azt érzem, hogy még és mindig ezt akarom, hanem azt érzem, hogy ezt nem kell akarnom, mert ez mindig is itt volt és mindig is itt lesz, mindig az enyém, én magam vagyok. Próbálom belátni, hogy majd ha kimegy a gomba, beszűkülök, lekorlátozódom, és ugyan nem vesztem el az élményt, de el leszek zárva tőle, de nem tudom lelombozni magam, mert mélységesen hiszek abban, hogy az élmény valódi, hogy a tudatosságom kitágult és nem megmásult, és hogy el tudok ide megint jönni, ha egyáltalán el akarok majd indulni bárhonnan bárhova, mert csak rajtam múlik, azon, amit egyébként is tudok, „kint” is, hogy fel tudom húzni a tudatomat. Hogy ahogy tudok lefelé csavarodó spirálba kerülni, úgy képes vagyok felfelé is haladni.

Azért vagyok végtelenül bizonyos abban, hogy az élmény valódi, és amit az életemre nézve látok, valódi, mert mélységesen hiszem, hogy a tudatom határozza meg azt, aki vagyok, azt, amim van, és azt, amit megélek, hétköznap is, és most is. Ugyanaz a tudat működtet ott és itt, és legvégső esetben begombázhatok bármikor, és – ezt már hangosan mondom – mostantól fogva a gombában hiszek, felveszem a gomba-vallást.

Nem érdekel többé a megvilágosodás, nem érdekel többé az, hogy a rutinból, a hétköznapokból kiszakadjak, az érdekel, hogy éljek, ott és itt és úgy és így, és ha élek, élem az életemet és akár havonta begombázok, vagy ünnepek, rítusok, szertartások alkalmával, az sokkal valóságosabb, mint ha ébren egy másik világról ábrándoznék.

Elragad ez a probléma megint, hogy elképzelem, hogy milyen jó lenne Marcival még szorosabban összefonódni, de megcselekedni rosszabb, és ha mozdulatlanul fekszem, akkor utazom, ha mozgok, akkor cselekszem. Azt mondom, hogy ezt a paradoxont az életben sem tudom feloldani, hogy gyakran azért nincs kedvem dolgokhoz – írni, családban élni, cselekedni –, mert gondolatban jobban teremtek, és valóságosabb az élmény, mint ha „meg is élem”, és egész konkrétan, ha gondolatban energiát kérek, akkor az hatásosabb, mint ha az égnek emelném a kezeimet, mert ez utóbbival gyengítem a figyelmem, a teremtő gondolataim erejét. Valamint ha csak gondolatban teremtek, akkor mindig a jelenben vagyok, mert csak gondolok és kész, nem rákészülök, megcselekszem, visszagondolok rá.

Marci azt mondja, hogy jöttek a spanyolok, és kupán vágták az indián varázslókat, akik messzire utaztak, miközben a tűz körül ültek, de Don Juanék után ezt már nem lehet megtenni, ők cselekedve utaznak. És hogy ahhoz mennyi energia, mennyi gyakorlás kell, ő készül rá, és én is készülök, de az én utazásom más, engem mindig egy gondolkodás általi felismerés visz egyre följebb. De való igaz, hogy ezt aztán le kell hoznom egyszer, és sikerül, amint elegendő energiát nyerek az elegendő felismeréseimből.

Ez az egész valójában nem érdekel most, amikor annyira tökéletes minden. Keresem az önbecsapást, újra és újra végignézek magamon, az életemen, az egész világon, de sehol semmi rossz. Nem kezdődött, ezért nem is lehet vége, nem vagyok a testem, ezért nem vagyok csúnya, végtelen a béke, nyugalom és biztonság, ezért nem jöhet be semmi rossz. Azért nem jöhet be, mert a tudatom alakítja az életemet és az eseményeket, és ha nem hívok be rosszat, vagy ami bejön, nem ítélem rossznak, akkor nem létezik a rossz. Egyszerűen nincs hova fokozni az élményt, nincs feljebb, és nincs lejjebb sem, mert semmit sem dugtam el, úgyhogy még teljesebb öröm árad szét bennem, és azt hajtogatom, hogy milyen szép, mennyire gyönyörű, milyen teljes a világ.

Végtelen elégedettséggel és boldogsággal tölt el ez a visszacsatolás, hogy ha most nincs rossz, akkor egyébként sincs bennem rossz, félelem, szorongás, kudarc-élmény. Azt mondom, hogy biztosan tudom, hogy a múltam már nem létezik, nem viszem magammal. Hogy volt, de már nincs, és hogy nemrég még az mozgatott, ez biztos, de már nem, ez is biztos.

És hogy most nincs elszakítottság-érzés sem, tudod, amikor el vagy szigetelve, de Marci nem tudja, mondom tudod, amikor egy kapun belül zajlik minden, az egész élet, és te kívülről kukucskálsz befelé, de Marci nem tudja, mondom tudod, az érzés, amiről rengeteg írás, film született, ez egy közös emberi alap-élmény, de Marci nem tudja, soha nem is tudta, de egyébként szívesen tudná, én meg elképedek ezen a szemérmetlen és pofátlan egészségen, de ennek ellenére a konklúzió az, hogy én is egészséges vagyok, viszont hálás is, mert bennem van az egész világ, minden emberi érzés, fájdalom, szenvedés. Marci azt mondja, tudja, szerinte én megértem, amikor a vevő az eladóval kiabál, de mondom nem, nem értem, nincs hozzá türelmem, mert nem érdekel, hanem az érzés érdekel. Bár azt nem tudom, mit lehet kezdeni az egésszel.

Előveszem megint a testemet, mert az nem lehet, hogy semmi bajom vele – de semmi bajom vele. Azt fejtegetem, hogy mennyit keresem ezt az érzést a hétköznapi életben, nap mint nap, hogy én magamért vagyok értékes és nem azért, ahogy kinézek. Hogy szarom le a mások véleményét, de milyen nehéz nekem magamnak belátnom, nem, nem is belátnom, hanem éreznem, hogy én a létezésemnél és nem másnál fogva vagyok. Hogy biztos van valami sejtése róla, hogy mit mondok, de milyen más ez nők és férfiak esetében, hogy a nőkhöz mindenképpen a vizualitáson keresztül közeledünk.

Aztán azt fejtegetem, hogy milyen fontos, ahogy kinézünk abban az értelemben, amelyikben az omaticayák harc előtt tollakkal díszítik a fejüket, és hogy legalább annyira meghatározza az, amit viselek, azt, aki vagyok, mint aki vagyok, azt, amit viselek.

De most boldog vagyok, mert nem fontos, hogy hogy nézek ki, sőt, a lehető leggyönyörűbb vagyok, csak azért, mert vagyok.

Körülöttem minden csak van, de még mennyire van, él, létezik. Ahányszor körbenézek, elképedek a sok szépségtől. A sarokban narancsos fal, élénk, sötétzöld növények, barna bőr kanapé melett, felette arany velencei tükör. Egyáltalán nem kell erőlködnöm vagy vágynom rá, hogy Huxley szemeivel lássak: minden megelevenedik, a színek elképesztően élénkek, bárhova pillantok, leginkább a színek ragadnak meg. Ha a konyhára nézek, a sok barna és bézsből kiragyognak a fémek, és a pálma törzse aranyban játszik. A másik pálmával, a leanderrel és az orchideával külön világot képeznek, egy élő, mozgó, lélegző dzsungelt, amit minél tovább nézek, annál több dimenziósnak látok, míg végül saját tapasztalati úton megértem az absztrakt expresszionista képeket, és aztán mesélek Marcinak arról, hogy Huxley oldalakat szentel a különböző mennyországoknak, a szegények gazdagságának, a bársonynak, a nehéz drapériáknak, a színeknek, drágaköveknek, és az üvegeknek, igen, az üvegeknek, amiket sosem láttam még ennyire saját valóságukban. A síkos, csúszós, sikamlós simaságukat, hibátlan felületüket.

A fények, színek és formák azok, amik a leginkább meghatározzák az élményemet, nem győzöm hajtogatni, mennyire szép minden, milyen gyönyörű a világ. Bármerre nézek, elragadnak a formák, a színek, és a fények, amik narancsosak, vörösesek, de ha a plafont nézem, előbb-utóbb lilás, türkizes színeket látok, olyan halványakat, mintha vízfestékkel festették volna, talán kevés barnásat is, akkor is, ha a plafon előtt a levegőt nézem. De abban van valami mértani is, az egyébkénti, nappali, normális, mindig jelen lévő „pontjaim” most inkább négyzetrácsokba állnak össze. Van valamiféle mechanikai, gépi érzés az egészben. Ha pedig lecsukom a szemem, jönnek a mértani formák, millió részre osztódva, ennél szabályosabban aligha volna lehetséges, pontosan, mint egy kaleidoszkópban, csak még apróbb, még több alakzattal. Nem nagyon akarom lecsukni a szemem, annyira egy vagyok most mindennel, és annyira itt és ebben van a helyem, ahol és amiben éppen vagyok, részeként, résztvevőjeként. Nem akarom megfosztani magam a látványtól sem, és Huxley után azt gondolom, ez normális, de Marcinak nem, ő inkább belül, befelé utazik. Eszembe jut, hogy nekem az „életben” is sokkal meghatározóbb, valamiért az egyik legfontosabb dolog a szépség, az esztétika, hát ennyiben hagyom, és csak élvezem, mérhetetlenül kedvtelve.

Később lassan visszajönnek a testi érzetek, a szomjúság, a hólyag feszülése, a test igénye a tisztaságra, de minden addigi érzés megmarad: a jóság, szépség, lelki tisztaság. Puha, bársonyos visszatérés, mindenféle vég és átmenet nélkül, észrevétlen átsiklás onnan, ide, miközben én és a világ nem változunk.

Lefekszünk, késő van, délben kelünk, és van némi enyhe másnaposság, kicsi fejfájás, de inkább a pihentető alvás hiánya miatt. Azt gondolom, hogy amikor egy-egy drogozás után mocskosnak éreztem magam, az a szer mocskossága miatt volt, de ez a gomba nagyon tiszta, és ezért én magam is tiszta vagyok.

A neten rögtön gombát keresünk rendelni, de egyelőre csak spórákat találunk, aminek a termesztéséhez nincs elég információnk, de érzésre mégis eldönthető, hogy mexikóit vagy ekvádorit szeretnénk, semmiképpen sem tazmániait vagy indiait, vagy kambodzsából valót.

Az írás megint egy másfajta tevékenység, számomra konfliktusban áll a szemlélődéssel, a tapasztalással, amiket ezek szerint mindenek felé helyezek, ezért sem erőltetem egy ideje. De mégis szükségem van az értelmezésre, az élmény átélésére újra, egy másik szinten, ez az egyik reggeli első érzésem. Érzem, visszajött a szükség a definiálásra, ez megint itt van, nem szabadultam meg végleg tőle, pedig nyilvánvalónak találom, hogy a kapcsolat is attól nehéz, hogy definiálni akarom, hogy meg akarom határozni, mit kezdjek vele, mi legyen a célja, hogy eldöntsem, jó-e, és mivel mindez nem sikerül, vagy nem merem megtenni, hát teszem, ahogy gondolom: benne is vagyok, meg nem is.

A filmben közben Jake imádkozik, de Neytiri azt mondja, Eywa az életet támogatja, nem rajtuk segít – Neytirinek több kapcsolata van a természettel, az istenekkel. Egymáshoz érintik a homlokukat és a fiú a lányból nyer energiát, és aztán nyertes harcba vezeti a klánokat, miközben én felfelé nézek, mert az a legfontosabb, de tényleg egy ölelésben fekve tehetem ezt meg nyugodtan, és aztán lehozom azt, ami fent van, hogy értelmezzem, megértsem, Marcinak pedig ez lesz a legfontosabb, maga az ölelés, azt írja most, sms-ben.

Miközben én írok, mert a definiálás szükségessége az íráshoz vezetett, amiről úgy általában azt hiszem, hogy ha éppen írok, akkor éppen nem élek, és ez igaz is, ugyanakkor itt van ez is, hogy közben, ha nem is annyira a jelenben, de mégis élek, át-élek még egyszer valami fontosat, ami történt, és amit legalább megörökíthetek, hogy emlékezzek, és amivel kapcsolatban nagyon fontosnak tartom, hogy szét tudjam válogatni azt, ami egyelőre csak megtapasztalható volt, és azt, ami máris átmenthető, hogy lássam, mi marad legközelebbre, ami még át kell hozni.

Húsz éve… 1989 – 2009 Europe, whole and free

Czika Tihamér blogjából inspirálódva…

Bár még több mint egy hónap van addig, azért jó tudni, hogy idén is lesz Kolozsváron Adventi Gyermekfesztivál és Sokadalom. Ez a neve annak a rendezvénynek, ami a Gyermeknap párja, csak épp kicsit téliesített, zárt térben történik, és adventi jellegű. De ettől még a bulis része nem csorbul, hiszen egész napos együttéletet jelent, tele játékokkal, barkácsolással, zenével, énekléssel, bábelőadással és még sok más szórakoztató programmal.

Bevallom, a magam részéről azt is nagyon szeretem az adventi fesztiválban, hogy be tudom itt szerezni az egész kiterjedt családom karácsonyi ajándékát. A folyosókon ugyanis különféle standokon árulnak könyveket, mézeskalácsot, igényes fajátékokat, dísztárgyakat és még nagyon sok minden mást, én erre a napra szoktam öszekuporgatni az ajándékozásra szánt pénzecskémet, és amikor a szervezési dolgoktól tudok kicsit szusszanni, akkor gyorsan végigfutok a folyosón, és kiválasztom a könyveket, egyebeket. Aztán este majd jól megpakolva battyogok hazafelé. Meg jó fáradtan, de hát ez már együtt jár a szervezéssel. Megszoktuk.

Ja, és ha még nem mondtam volna, tévedés ne essék: ez a rendezvény is a Szabadság és az Életfa Családsegítő Egyesület közös bulija, és soha el nem múló hálával tartozunk érte az Apáczai-líceumnak, amely minden évben befogad minket az osztályaiba, dísztermébe, folyosójára és azt hiszem, még a szellemiségébe is, mert ez valóban gyerekbarát iskola.

Szóval, akkor most tessék szépen elővenni a határidőnaplót, és beleírni a következőket: december 12.,  szombat, reggel 10-től este 8-ig a kolozsvári Apáczai-líceumban Adventi Gyermekfesztivál és Sokadalom 2009. Szervező: Szabadság és Életfa Családsegítő Egyesület.

S erre szokták azt mondani, hogy a szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják , tehát a pontos programmal még jelentkezem.  És ha valaki véletlenül úgy gondolja, hogy nem csak résztvevője, hanem támogatója is szeretne lenni gyermekeink örömének, az el ne szalassza az alkalmat: jelentkezzen nálam, vagy bármelyik szervezőnél. Higgyétek el: megéri látni, milyen hálásak az emberek egy jó kis családi buliért. Minket, szervezőket, csak ez mozgat abban, hogy folytassuk, évről évre.

Azok az emberek, akikhez eljutott Krisztus örömhíre kiválasztottaknak, meghívottaknak érezhetik magukat.

Értelmezzük ezt a mondatot:

1. Mi ez az örömhír?

Röviden: Krisztus feltámadt

Kifejtve: A világ, az én életem, nem a végső pusztulás felé haladJ Van vmi, amiért érdemes jól élni. Van CÉL! Isten.

2. Miért kiválasztott?

A hívő az élet feladatait úgy tekinti, mint lehetőséget arra, hogy, kifejezze Istenbe vetett hitét, reményét, az emberek és Isten iránti szeretetét.

Sőt, erre belülről kötelezve is érzi magát. Nem tud csendben maradni arról, amit tapasztalt!

• (Don Francisco száma, Got To Tell Somebody)
• Én is ilyen vagyok, nem tudom befogni a számat, azért állok itt
• A többiek is ilyenek.
• Misszionáriusok, (messziről jönnek)
• Jeremiás 20,9

Nem csak az igehirdetésről van szó, hanem cselekedetről is. Tanúságtétel, mindkettővel.

Szabadság: Isten akaratának teljesítése jelenti a hívő ember szabadságát. (Micsoda?)

Annyiban vagyunk szabadok, amennyiben képesek vagyunk Isten akaratához ragaszkodni.

Az ösztönök, vágyak szeszélyek korlátlan kielégítése az egyes dolgokhoz való ragaszkodás éppen a függés egy fajtája, nem pedig szabadság.

• jogos kényszer elfogadása
• jogtalan kényszer elvetése

Mikor melyik? Feladat, hogy rájöjjünk, és hogy aszerint cselekedjünk.

(Példa: a beteges kötődésű ember, kötődéselméletek a pszichológiában)

A hívő szabadon, de elkötelezetten él. Elkötelezett hitének, erkölcsi normálinak, embertársainak, Istenének.

A válasz: SZEMÉLYES cselekedet. (Ahogy Istenkapcsolatunk is.)

Hol lehet ezt megélni?

Az egyházban. Az egyéni vallásosság számára ez biztosítja a kegyelmi kapcsolatot Istennel. A közösség. Az egyedül lévő ember befordul, és nem közli másokkal az örömét, nem tud kiteljesedni. (néhány kivételtől eltekintve!)

Mk, Lk: „Elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült.”

A kereszténynek teljes természetességgel be kell illeszkednie az őt körülvevő környezetbe.

Krisztus arra szólít fel, hogy hitünk szerint gondolkodó, életrevaló emberek legyünk.

Kisötös kérdés: Hol? igehely.

(Mt 10,16) „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé! Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és ártatlanok, mint a galambok!”

Milyen állat a galamb? szelíd.. Nem egy agresszív vadállat…

Milyen állat a kígyó? Sneaky(head) ravasz…

Beküldte: B. Anita, kis-tanár

Ma volt szerencsém beszélgetni, egyik kedves szomszédunkkal, aki foglalkozása szerint nagykövet volt, de már nyugdíjas, tehát egy igen intelligens és művelt ember. És mint egy ilyen képzett ember, beszél angolul, németül, franciául, spanyolul és egy keveset magyarul is, no igen, keveset, ennek az az oka, hogy az úriember német, csak mivel utolsó munkahelye itt volt, itt telepedett le és él vígan a német nyugdíjból, a magyar árak mellett.

Érdekes dolgokról beszélgettünk, és a legmeglepőbb a mai nap volt, mondván ő megkérdezett több magyar embert is, hogy valójában mit ünneplünk ma, de nem igen tudtak neki választ adni, és ezt én eléggé szégyennek érzem, hogy van olyan, aki csak azt tudja mondani forradalom, de hogy melyik azt nem.

Emellett a probléma mellett felvetődött a lánya új állása is és a 2 témából megszületett egy szerintem sokkal hasznosabb, amiből úgy érzem elég sokat tanultam. A téma pedig az volt, hogy mi is az a szabadság valójában és mi köze ennek a demokráciához.

A szabadság valójában az, amikor az embernek van pénze, sok pénze. Nem az, amit a politikusok (párttól függetlenül) mondanak, hogy mi a szabadság. És miért is ez a szabadság? Mert, a mai világhoz alkalmazkodva és elfogadva a fogyasztói társadalmat a pénz adja meg a döntés szabadságát, amit persze a médián keresztül befolyásolni szeretnének. És a demokrácia nem az, amivel vakítják az embereket és, hogy egyenlőség, hanem az a totális demokrácia, ha mindenkinek megvan a munkához való joga, mert ha nincs meg ehhez a jog, akkor az ember nem lehet szabad, vagy megvan a szabadság érzése, de tudja, hogy az hamis, mert nem tisztességes úton érte el.

Erre egy példát hozott fel a szomszédunk, hogy Németországban 300 Euró a munkanélküli segély, és ez épp arra elég, hogy az ember ne halljon éhen, de nem járhat el vásárolni, még egy bevásárlóközpontba se, csak kisebb közértekbe, és oda is csak zárás előtt, amikor is bizonyos termékek le vannak értékelve.  És ez bizony SZÉGYEN, hogy ilyen körülmények között kell élnie valakinek, hogy még a legminimálisabb esetben sincs döntési lehetősége, hanem rá van kényszerítve dolgokra.

Én teljes mértékben egyet tudok érteni, ezzel a kicsit fura eszmével, mert szerintem ez valahol félúton a szocializmus és a kapitalizmus között van, mert tartalmaz egyfajta egyenlőséget, azt, hogy mindenkinek joga van álláshoz, de az állások különbözősége meg tartalmazza a kapitalizmust, meg az a tény is, hogy mindenkinek azért legyen állása, hogy döntéseket hozhasson.

Azt hiszem csak ennyi, tudom kicsit kusza kicsit zavaros az egész. Biztos van, aki nem ért ezzel egyet, főleg azért, mert ez TÉNYLEG az én nevemhez fűződik, de ettől függetlenül kíváncsi vagyok, ezt más hogyan látja.

Mert az olyan kényelmetlen. Gyűrődik, tekeredik, zavar, na. A hálóing is. Csak egy csepp Chanel no.5, mint Marilyn. Haha, na persze. Inkább Kids’ epres tusfürdő. Még a D&G sem tud megvásárolni az új pizsikollekciójával! Nem és nem!
Meg mostanában azt vettem észre, hogy úgy általában sem szeretek felöltözni. Ma is, ha nem megyek el itthonról simán elvagyok egy bugyiban meg egy pizsifelsőben. Mert tele van az ágyam vége pizsikkel meg pólókkal meg zoknikkal. Mert ha csak bezuhanok az ágyba és ott veszem le, akkor csak odadobom a végébe. Aztán reggel fel szoktam venni valamit, ha itthon van valaki.

Én úgy szeretnék antikapitalista lenni. Ha turkálóba járok és lusht veszek, akkor az már egy lépés? De én olyan hiú vagyok. Úgy szeretem szórni a pénzt. Ha van. De szerencsére elég hamar elköltöm. Akkor meg nincs. És kéne. És akkor valahogy mindig az ölembe hullok valamennyi. Ez olyan durva. Ha nem törődöm vele, akkor sikerül.
Ez így van mindennel.
És akkor jön a kócos romantika, hmmm…
Úgyhogy most NEM TÖRŐDÖM VELED, JELENTKEZZ MÁR TE HÜLEGYEREK! (ez most ilyen kicsit keserűn nevet)

Na mindegy. Kurszán egy tündér még mindig/már megint. (ez most nem keserűn mosolyog)

Ez a post most kicsit értelmetlen lett, ilyen írtam-ami-jött típusú.

2009. augusztus 24-között Balatonszemesen nyaraltunk a Vadvirág Kempingben, ahogy annó tavaly is.

Szerencsére az időjárás is kegyes volt hozzánk, mivel 24-28-ig igazi kánikula és strandidő volt, csak 29-én szombaton érte el a Balatont gy markáns hidegfront. 28-án pénteken bringáztunk is egyet Fonyódig és vissza, kb. a Budapest-Szentendre és vissza távot sikerült letekerni a kempingben kibérelt, kissé ingatag műszaki állapotú kerékpárokkal.

Fürdőzők nappal, háttérben a Badacsony

Night Swimming

A fenyvesi kisvasutat idén sem hagytuk ki, Somogyország szinte semmit sem változott, bár a szarvasmarha tenyésztés és vele együtt a szemet csípő trágyaszag is felszámolásra került.

Balatonfenyvesi GV, kivételesen hosszú szerelvénnyel

73, DX! Fonyódligeten rádióamatőrök is üdülnek

Nyaralásunk egyik fénypontja a Balatonlellén lévő Mediterrán Étteremben elfogyasztott malacsült volt. Ezt a helyet is tavaly fedeztük fel, azóta szinte “törzshelyünk” lett.

Lellei malacsült, mindenkinek jó étvággyal ajánljuk!

Nagyon jó volt végre kikapcsolódni. Persze a céges telefon azért 2-3x megcsörrent, de rövid tanácsadással tudtam segíteni a kollégáknak. Sajnos nagyon hamar eltelt, mint mindig, el bírtunk volna még egy hetet.

(VTI)

UTÁLOM A RENDSZERT!!! UTÁLOM A KORMÁNYT, SZAR AZ EGÉSZ! HASZONTALAN SENKI MIND, AZ ÖSSZES FEJES AZ ORSZÁGBAN!!! NINCS IGAZUK EGY CSOMÓ MINDENBEN MEG HAZUDNAK IS!!!!

ÉN pedig ÉN vagyok, egy önálló, egyedülálló ember, azt csinálok, amit akarok, azt mondok, amit akarok, azt hiszek, amit akarok, azt gondolok, amit akarok! Birtoklom az összes polgári jogot!

Bleee, ezt nektek, sok hülyék!

Sőt, zárásnak még egy viccet is mondok:

Két favágó dolgozik Szibériában:
- Te, meséljünk politikai vicceket!
-Hülye vagy? Elvisznek!
-Innen? Hová?

Nem kell ám minden szavamat komolyan venni. Csak élveztem, hogy világgá kürtölhettem. Hogy elmondhatom, hogyha valami nem tetszik. És nem csuknak le még ma éjjel. Mert hogy olvastam az 1984-et. Meg a Sötétség délben-t. És ez a kettő így együtt adott azért egy hatalmas szabadságérzést. Durva, hogy milyen világ volt még itt is akár 20 évvel ezelőtt is.  Azért a Francia Forradalom mégiscsak jó volt valamire. Mégha a szabadság ösvénye sírkövekkel is van szegélyezve.

Milyen volt a magyar foci, amikor az egész világot vertük? Hogyan vertük az egész világot? Melyik volt az évszázad mérkőzése? Kik vitték a magyar focit a világ csúcsára? Mi az Aranycsapat? – ezekre a kérdésekre válszt kaphatsz a pénteken megnyíló, egyedi sporttörténeti kiállításon.

Az Aranycsapat

Hármas tematikájú rendezvényre hívunk téged is! 17 órától az Erdélyi Múzeum Egyesület székházában (Jókai/Napoca utca 2–4.) dr. Szakály Sándor budapesti történész és dr. Tibori Szabó Zoltán bemutatja Killyéni András, blogunk főszerkesztője A kolozsvári sportélet hőskorának képes története című legújabb könyvét.

A könyvbemutató mellett megemlékezünk a nemrég elhunyt László Ferencről, aki évtizedeken át tudúsított a sportról. Frici bácsi többek között a Szabadságnak és a Nemzeti Sportnak is munkatársa volt.

A Szabadság szerkesztőségének épületében (Jókai/Napoca utca 16.) folytatódik a rendezvénysorozat. A László Frici bácsi hagyatékából berendezett emlékszoba mellett az Aranycsapatról szóló kiállítást is itt tekinthetitek meg. 28 kép a világverő magyar csapatró: az Évszázad mérkőzése név alatt ismert 6–3-as találkozóról, a budapesti, szintén diadalmas 7–1-es visszavágóról és a svájci vb-ről is láthattok képeket, olvashattok szövegeket.

Puskás akcióban

Az Erdélyben még sosem látott kiállítás átbogarászása után megnézhetitek velünk a már említett évszázad mérkőzését: a meccset, amely a magyar foci legnagyobb diadalát hozta. A Wembley-ben aratott idegenbeli 6–3 a labdarúgás történetének egyik legkiemelkedőbb mérkőzése. Teljes hosszában, persze kicsit „csinosítva”, felújítva nézhetjük végig a kilenc gólt tartalmazó 90 percet.

Várunk téged is az EME épületébe, és/vagy 18 óra után nyíló kiállításra!

Kovács Hont-Imre

Kedves Olvasók!

Holnap jön a négynapos hosszú hétvége, aztán pedig augusztus 31-ig lehúztam a rolót. Végig gürcöltük a nyarat, ideje pihenni kicsit. Terveink szerint Bercel, majd a Balcsi következik, mint tavaly is ilyenkor.

Mindenkinek Jó Pihenést aki megteheti, aki nem annak Jó Munkát!

Interjú Jean-Michel Jarre-al a Debreceni Városi TV-ben, 2009. május 4-én:

(VTI)

Nem tudok nem a jelenben lenni, mert múlt és jövő nem létezik.

És Mallarmé: “Nincs más, csak a nincs.”

Sárkányoslány: ne túráztassuk magunkat.

“Ha a szabadságot választom, önmagamat választom.” Sartre.

Négyféleképpen jutottam a felismerésre, hogy szabad vagyok.

Egyrészt hiába töprengek, már senki és semmi nem jut eszembe, aki vagy ami ellen fellázadhatnék. A szülőket rég leráztam, korán eljöttem otthonról, a főnököket, állásokat évekkel ezelőtt eldobtam, a férfiak megszelídítve, az oroszok elmentek, a főbérlőm szeret.

Másrészt a kérdést nem lehet leválasztani a körülményekről. Ha elnyomás alatt lennék, lázadnék, forradalmat szítanék. Most olyan korban élek, amiben elidegenedés van, értékvesztés, de egyszersmind szabadság és határtalanság.

Ezen kívül addig ügyködtem a saját vállalkozásomon, amíg hirtelen azt vettem észre, hogy keveset kell dolgoznom, tehát van időm, és pénzem is.

És végül, volt az a fixa ideám, hogy egyszer kiderül, mi az én utam, és hogy ezt a kiderülést nem tudom sürgetni. Nem tudom, helyesen gondoltam-e, hogy van egy külső erő, amelynek a kezébe letehetem a sorsom, és várakozom rá, vagy csak megszemélyesítettem a vakfoltjaimat, vagyis hogy láttam azt, hogy mit nem látok: sem az elérendő célt magát, sem azt, ami hiányzik hozzá. Valószínűsítem, hogy a kettő végül ugyanaz lesz, a hiányzó képességem épp maga a tisztánlátás, aminek a megszerzésével az út eltűnik majd, egybeolvad a céllal.
Minden esetre, amióta viszonylag elégedett vagyok az életkörülményeimmel, a sürgető vágy alábbhagyott, hogy megismerjem a feladatom. Valószínűleg a feladat maga ez lehet: addig hántani a külső és belső befolyásoló tényezőket, míg belül megtalálom a leglényegesebbet. Úgyhogy amikor felálltam, hogy teszek magamért, és már némi eredmény is megmutatkozott, valamiféle nyugalom töltött el, hogy ha nem is vagyok még ott, de már nagyjából a kijelölt mederben haladok.
A kérdés ettől függetlenül jelen volt, hogy ha nem tudom sürgetni azt, hogy kiderüljön, hogy mi a dolgom, vagy nem tudom sürgetni azt, hogy gyorsabban tanuljam meg, amit meg kell, vagy pedig, mert teljesen mindegy, mit teszek, célba érek, hiszen az út és a cél egy, akkor mit kezdjek az időmmel?

Hirtelen a fejemre hull minden harccal elnyert szabadságom és a kérdés: mihez kezdjek vele?

Ekkor megjelentek az újabb korlátok: nem lehetséges, hogy egyszerre akarjak mindent, sem a tér, sem az idő nem alkalmas rá. Ha egyet választok, az összes többiről lemondok, a közgazdaságtanban ezt feláldozott haszonnak vagy alternatív költségnek nevezik. Én pedig mindent akarok, nem vagyok hajlandó lemondani semmiről. Továbbra is úgy érzem, ha választok valamit, azzal önmagamat szűkítem be.
Átmeneti megoldásként választok öt-hat dolgot, amivel egyidejűleg foglalkozom, ez hosszú évek tapasztalata alapján viszonylag kényelmes, és kellően lefoglalja az elmémet és a testemet, habár időről időre felmerül a hiányérzet az igazi elköteleződés érzése után.

Hogy kibújjak a felelősség alól, ami a döntéssel jár, különböző spekulációkba bonyolódtam a téridőből való megszabadulásról. Azt vizionáltam, hogy egy szöcske vagyok, ami nem ugrik egyik helyről a másikba, hanem a tér ugrál, amelyben ő mozdulatlan. Meg azt, hogy sas vagyok, ami a magasban repül, vagy mester, fénytesttel. Hasztalan.
Most vagyok szabad, itt, a földön, ugyanakkor „a szabadság kényszerítő, mert választásra ítél” (Sartre).

Hovatovább könnyebbnek tűnt a szabadságért harcolni, mint élni a szabadsággal: egészen idáig tökéletesen körülhatárolható volt, hogy miért harcolok, a szabadság negatív értelemben volt jelen, harcoltam valamit tagadva, a szabadságomat korlátozó dolgok ellen…

Most azonban, A és B pont között (mert valahonnan valahova mindig igyekszem), térrel és idővel behatárolva, önmagam megfogalmazásán fáradozom.

Természetesen számos gátló tényező maradt, azt hiszem, hogy a teljes szabadság az, amikor valami belülről mozgat, mint amikor a veszély, egy leeső tégla elől félreugrom; nincs szükség gondolkozásra, analizálásra, a szabadság definiálására.
Másrészt egyelőre van rá szükség, és ezért listázom a megmaradt korlátokat: korlátoznak még félelmek, szorongások, a saját idealizmusom, és a szabadság utáni vágyam is, mert nem enged például egy ketrecben élni. És elhatárol még az Istentől való és a városi élet miatti elkülönültség.

Azon kívül, hogy a szemlélődésben, az elernyedésben, meditációban megtapasztalom, egyelőre a szabadság számomra azt jelenti, hogy van terem, van kertem, van fű, ahol leteszem a törölközőm és lefekszem, heverek, nézem a felhőket, esetleg olvasok egy jó könyvet vagy írok.
Rendkívül igényes dolog, mert azért nem mindegy, hogy hol ez a kert, milyen a kerthez tartozó ház, és mi tárul a szemem elé, mert a legszabadabbnak akkor érzem magam, ha a szememnek sincs akadály: messze elláthatok.

Tehát nem vagyok szabad, elsősorban most már csak magam állok az utamban, de a kérdés, hogy mit kezdjek a szabadságommal, aktuális, habár nem hiszek abban, hogy van olyan, hogy félig szabad.

Bizonyos dolgokat teljes határozottsággal tudok: azt például, hogy megtehetem, hogy megölöm magam. Nincs halálvágyam, nem vagyok depressziós, de ezt a kérdést alaposan körüljártam. (Ha halálvágyam van, akkor nem az öngyilkosság kérdését járom körül, hanem az érzéseimet.) Az öngyilkosság, mint lehetőség akkor foglalkoztatott, amikor egy kómás beteget látogattam, és közelről láttam őt, valamint azért, mert a barátom egyetlen egyszer kocsival vitt el a kórházba, és kocsival jött értem, és ettől az apró kényelemtől olyan mértékű kiszolgáltatottságot éreztem, amit semmiféleképpen nem akartam napokig, hetekig, hónapokig, netán évekig érezni, ha történetesen olyan állapotba kerülnék, hogy másokra szorulok. Ezen kívül az, hogy én mit értek kiszolgáltatottság alatt, az szintén az én saját, önkényes meghatározásom, nem biztos, hogy azt, ha lebénulok, lehet, hogy már azt is, ha valamilyen szempontból nem tudok az én fogalmaim szerinti emberhez méltó életet élni.
A vége a gondolatmenetnek az, hogy ebbe nem tűröm senki és semmi beleszólását. Nem követelem, hogy bárkinek joga legyen ehhez, de azt igen, hogy ha én megteszem, akkor az helyes, és kész. Istennel pedig megbeszélem én, ha minden és mindenki egy, akkor a hibáink, a döntéseink is közösek.

Hiszek, de ha önmagamat szeretném megfogalmazni, hajlok arra, hogy kijelentsem: nincs Isten. Ezzel az életem teljes felelősségét magamra vállalhatom, és nem várok vagy hárítok semmilyen külső körülményre.
„Az ember, csakis az ember dolga, hogy értelmet adjon az életnek, s ehhez elegendő is ő maga”, Beauvoir.
Az én dolgom, hogy eldöntsem, hol és hogyan éljek, hogy értelmet adjak az életemnek, hogy megfogalmazzam önmagam – és csak ez az, amiért vállalhatom a felelősséget.

És, mint mondtam, ez a döntés nehéz, de ilyen hozzáállással látom becsületesnek, akkor is, ha látszólag megtorpanok a nehézséget megpillantva.
Amire képes vagyok, az az, hogy a lehetőségeimhez és képességeimhez mérten önismeretre tegyek szert, és ezen keresztül vagy ezen kívül a világ viszonylagos megismerésére, azért, hogy ha minden egyes pillanatban én döntök saját magamról, a gondolataimról, a cselekedeteimről, azt tudatosan, helyesen tegyem.

A bhakti útja a teljes önfeladás, önátadás, megkérdőjelezhetetlen szeretetében rábízza magát Istenre. Az én hitem lehet, hogy nem ilyen erős, vagy egyszerűen csak más a személyiségem: engem a megértés, a megismerés érdekel.

Úgy érzem, úgy kell cselekednem, mintha nem létezne Isten, és úgy kell bíznom az életben, mintha nem létezne istentelen.

A gondolkodásról

A kertben heverészést hívom az örömelv-mentén haladásnak: amikor arrafelé keresem a dolgom, ami egyúttal örömöt is okoz. Ez az öröm jól kipróbált, valóban következetesen elégedett vagyok ezzel a tevékenységtelenséggel, évek óta, különböző teraszokon. Kell hozzá ugyan a tavasz, a nyár, nem csak azért, hogy ne fázzak kint, hanem azért is, mert önkéntelenül is feldobódom, elengedettebb leszek, ahogy kisüt a nap. És kell hozzá az egyedüllét. A kis lelkiismeret furdalásokat, hogy nem dolgozom (annyit), igyekszem elhessegetni. De a semmittevés csak látszat: valójában a gondolkodás az, ami ebben a legnagyobb örömet okozza.

Utolsó kapcsolatomban megint nem éreztem szabadnak magam, és eldöntöttem, hogy utánajárok ennek az érzésnek, hogy tehessek ellene. Elvetettem mindent, és végül, ami megmaradt, az az, hogy ha nem gondolkodhatok szabadon, függetlenül, akkor érzem korlátozva magam. Ehhez elég csak a másik jelenléte, amolyan készültségféle-érzés, hogy a gondolataim ne szállhassanak szabadon, ne csaponghassanak erre-arra.

Feltéve, hogy nincs hiány, mert szükségállapotban csak az éhség megszüntetése jár a fejemben: szabad vagyok, mert – ha hagynak – szabadon gondolkodhatom.

De vajon a gondolkodásban tényleg szabad vagyok?
Hiszen a gondolkodásban korlátoz a nyelv, a nyelvismeretem, a kultúra, amelyhez ez a nyelv tartozik, és a neveltetésem, és egyáltalán az a tény, hogy felszínes szavakkal próbálunk elképesztő mélységeket megragadni.

És vajon van-e különbség a között, hogy egy természetfeletti beavatkozást remélek, amikor egycsapásra szűnnek meg a logikai bakugrások a szavak és gondolatok rendszerében, vagy önmagamban bízom és a képességeimben, amikor egyik dolgot fejtem fel a másik után, és végül világosan látom az összefüggéseket?
Vajon nem Isten teremtette-e ezeket a gondolatokat és engem is, aki elgondolja őket, egyszóval a felismerést magát is? Enyémek-e a gondolataim?
Volt-e valaha is egy eredeti gondolatom? Einsteinnek, állítása szerint jó, ha kettő volt egész életében. Én még azt a kettőt is innen-onnan lopom.

Mindazonáltal a megértés felszabadít, akkor is, ha már létező összefüggéseket értek meg.
Korábban megtapasztaltam már a gondolkodás általi megvilágosodást, amikor egyszer csak körbe értek, elfogytak a kérdések: csak a válaszok maradtak. Átéltem azt, amit Descartes mond: az igazság elveszteti szubjektív jellegét, az ember megszűnik, a gondolkodó és a gondolat feloldódik a gondolkodása tárgyában.

Gide: „Az igazság egy, sehol máshol nem szabad keresni, csak mindenütt”.

Descartes hitt, Isten létét nem kérdőjelezte meg, de szerinte kell az ember, hogy általa az Igaz megjelenjék a világban, kell az ő igenlése. Az igazságot lehet igenelni, és lehet tagadni, ebben áll a gondolkodás szabadsága, felelősségünk pedig abban, hogy az Igazat valóra váltsuk, megjelenítsük a világban, és nemes lelkűek legyünk az Igaz mentén haladva. Szerinte Isten szabadsága határtalan, a teremtése által egyben akaratot is nyilvánított, hogy mi legyen az egyetemes Igaz, ugyanakkor az ember szabadsága nincs korlátozva az Igaz által: Isten szabta meg ugyan a határainkat, de egyúttal ezek a határok isteni határok: egy szabad ember áll egy szabad Istennel szemben.

Lehetséges, hogy én ezért lázadtam, hogy szert tegyek némi autonómiára, mert ha a fönti igaz, akkor erre egy módom volt: a tagadás.
Descartes szerint azonban, ha az egyén világos felismerések, megértés által eljut az Igazhoz, (ami egy), akkor már önmagát nem kérdőjelezi meg, és ekkor még a kételkedés szabadságát is elveszíti. Ha szabadok akarunk maradni, marad tehát a boldog öntudatlanság, ezek szerint.

Ezek szerint, szabad lehetek mindösszesen a rosszal szemben, vagy behozhatom a Sátánt, és akkor még a felé sem, vagy behozhatom a karmát, vagyis, hogy nem létezik jó és rossz, csak ok és okozat, esetleg megkérdőjelezek mindent…

További függetlenségi törekvésem, hogy nem elégszem meg azzal, hogy azt akarjam, amit megtehetek (ami egy paradoxon, mert ettől egyből független és szabad lennék), hanem azt akarom, amit nem tehetek meg: például repülni. Eldönteni, hogy vágyni, és arra vágyni, ami felszabadít: kettős szabadság.

De nem lehetséges-e, hogy minden függetlenségi törekvésem csak arra való, hogy úgy érezzem, létezem? Hiszen természetes törekvésünk, például a blogírás által is, nyomot hagyni. És vajon van-e bármitől vagy bárkitől független élet? Vajon van-e bármitől vagy bárkitől független élet? Vajon lenne-e értelme egy olyan életnek?

Vajon tényleg van-e különbség a között, hogy bhakti vagyok, hiszek, rábízom magam, megadom magam, vagy a között, ha az utóbbit választom és fenntartom a gondolkodásom szabadságát vagyis a kételkedés jogát? Ha kizárom azt, hogy a teljes tudatlanságot választom, ellenben törekszem a megértésre, akkor végül magam jutok a megismeréshez. Mindkettő ugyanaz, ugyanoda visz, máshogy. Mindkettő a lét kérdéseit, lényegét, magvát feszegeti, más-más módszerrel.
És van-e valódi választásom a kettő közt, ha a kérdésfeltevés nélküli teljes megadásra nem vagyok képes?

A cél maga az út, és visszanézve értem meg az egyes mozzanatokat, amelyeket már most is élek. Végül nem juthattam volna máshova, nem lehetett volna másképp, akármerre megyek, akármelyik utat választom, és azt gondolom, ez az, ahogyan a szabad akarat és a sors egymáshoz viszonyul, ebben látom az egyéni szabadság és Isten kapcsolatát.

Ezen kívül, itt van még egy paradoxon: ha nem járok a végére a dolgoknak, hanem bízom a kegyelemben, hiszek az Igazban, akkor megszűnik végül a kettős látásom, feloldódom Istenben, tehát végül szabad leszek, ugyanakkor egyben döntöttem: az igen igenlése mellett, a kételkedéssel szemben, a nem megismerés mellett, azaz nem a gondolkodásom szabadsága mellett. De ha hiszek a gondolkodásom szabadságában, akkor megkérdőjelezem az Igazat, tehát végül nem leszek szabad, de a megismerést választom, ami által végül eljuthatok az Igazhoz, a gondolkodás általi megvilágosodáshoz, a dualizmus megszűnéséhez, ahol nem kérdés többé, létezik-e Isten és létezik-e ember.

És végül, ki voltam én, mielőtt feloldódtam? Aki által az igaz megjelent, mert állította (vagy tagadta azt), azaz aki által Isten megjelent. Sosem voltunk külön.

„Isten olyannyira tiszteletben tartja a szabadságot, hogy inkább szabadnak, mint bűntelennek teremtette az embereket.”

(Én itt látszólag az egyéni szabadság és a sors közül egyiket sem választom, hanem mindet, a kettő szintézisét, és vajon ez nem egy kompromisszum-e, amiért az egyik mellett való elköteleződéshez sincs bátorságom? Lehet, hogy ez félelem ez az élettől, a cselekvéstől?
Másrészt viszont képes vagyok legyinteni a legfontosabb kérdéseimre is, mondván, hogy ez is elmúlik, mint minden.

Őszintén szólva nagyon nehéz olyat írnom, amikor mondani akarok valamit, szemben azzal, amikor csak leírni. Ugyanakkor nem veszem túl komolyan, a gondolkodás az csak az egyik aspektusa a létezésemnek, valószínűleg nem is a legfontosabbika, számomra például a tanú, aki mindezt figyeli, kedvesebb. A gondolkozás általi megvilágosodásban tapasztalati alapon mélyen hiszek, de az érzéseim ugyanilyen fontosak; vagy a fantáziám, a képzeletem, az írás, az alkotás, vagy akár a gyomlálás: Isten olyankor közel van: nem elképzelhetetlen, hogy a teremtésben vagyunk mindketten igazán szabadok. J

Nekifogunk egy apróságnak, aztán kibobjuk az űrbe azáltal, hogy másokat is érint, szükségünk van a közreműködésükre, válaszukra, egy igenre, hogy odaadják nekünk, amit kérünk vagy ott lesznek a megbeszélt helyen, és nekünk várni kell, nincs mese, nem tehetünk semmi, nem avatkozhatunk be, nincs hatásunk a másikra, és a másik személytelensége és a köztünk lévő űrt megszemélyesítjük, Istennel, a sorssal, a végzettel, és lessük, keressük, értelmezzük a jeleket, mígnem a másik valósságából végül érkezik egy igen vagy egy nem, és mi visszatérünk a földre, és immár megint azt gondoljuk, hogy mi irányítjuk az eseményeket.

Miután megírtam a Függőségeim, most bejegyzést, elhatároztam, hogy változtatok is ezen az alvási parán, hogy amikor fáradtan ébredek, akkor nyűgös vagyok egész nap és türelmetlen másokkal, és mivel ettől előre félek, hát rosszul alszom és fáradtan ébredek.
Az egyik, amit tettem, hogy Sztahanovot elküldtem a picsába, sorozatosan nem húztam fel az órát, és úgy döntöttem, alszom, ameddig alszom, és a legparányibb lelkiismeret furdalást sem fogom ettől érezni. És lőn.
A másik, amit tettem, hogy lenyelettem magammal a békát, hogy fáradtan, tompa aggyal is képes vagyok létezni, a dolgaimat csinálni, teremteni és gondolkodni. És lőn.
Nem mellesleg csikungra járok, és talán könnyebben is megy a felkelés, a kevesebb alvással létezés.
Nem tudtam kipróbálni, hogy elmúlt-e a fáradtság miatti nyűgösségem, mert azóta nem vagyok fáradt.

Azt gondolom, hogy meglehetősen kevés.
Amikor úgy nősz föl, hogy apád iszik, ver, veri anyukádat, a nagymamádat, te 15 éves korodban felállsz ellene, aztán eljössz, azóta dolgozol, támogatod anyukádat, aki most már beteg is, de még mindig vissza-visszamegy apádhoz, és teljesen egyedül vagy a problémáiddal, akkor az első és legfontosabb, hogy elhidd, nem veled van a baj. Ne olvasgass a depresszióról, a személyiségzavarokról, nem te vagy az, akivel baj van, akkor sem, ha magadra ismersz bennük és akkor sem, ha mindenki szembe jön veled. Azért, mert egyedül vagy, mert elhagyva állsz szemben az egész környezeteddel, az még nem jelenti azt, hogy benned van a hiba. A depressziód, a függőséged, az öndestrukciód egy reakció: jogos – bár nem a legmegfelelőbb – válasz az életkörülményeidre.
Ha ezt elhitted, a következő legfontosabb, hogy szívós, módszeres munkával változtass a körülményeiden. Évekbe fog telni, de muszáj kiszállni, ha nem önmagadat akarod egy életen át bántani.
Végül, ha ez megvan, ha az utadat járod és a helyeden vagy, és reggel nem süt a nap, akkor vedd elő a pozitív gondolkodást és mondd azt, hogy „de süt a nap”.

Mérhetetlenül együtt érzek azokkal, akik szeretnének legalább egy kicsit elviselhetőbb életet, de sehogy sem enyhül, és végül – mert nincs más –, így vetnek véget a fájdalomnak.

És együttérzés helyett ítéletet kapnak.

Mélységesen együtt érzek azokkal, akik itt hagyják gyerekeiket, „pedig legalább miattuk, legalább rájuk gondoltak volna”, mert azt hiszem, a kudarc és elkeseredés olyan elképzelhetetlen fokán állnak, amikor azt hiszik, jobb lesz másoknak nélkülük.

És megértem azokat is, akik szabad akaratukból döntenek az öngyilkosság mellett, mert öregen, betegen már nem azt a szabad, kiszolgáltatottságtól mentes életet élhetik, ami az emberhez méltó.