A táj továbbra is az eddigi képet mutatja, kiégett fás szavanna. Nagy a meleg, de ebből keveset érzünk, mert működik a légkondi. Kényelmesen ülünk, jól haladunk, a CD lejátszóból jóféle rock zene szól, nem is utaztunk még ilyen kényelmesen, mióta elindultunk otthonról, pedig az nem tegnap volt. A mali oldalon lévő útlevél ellenőrzéssel is gyorsan végzünk, megyünk tovább. Útközben többször látunk különféle majmokat, az egyik helyen vaddisznó csapat üget keresztül az úton. Maliban ezen a környéken van a legtöbb vadállat, persze a nagyvadak közül már mindet rég kiirtották, és a kisebbek is meg vannak tizedelve. De másfelé még rosszabb a helyzet. Az egyik kis folyóban helybeli asszonyság áll térdig egy nagy szitával, aranyat mos. A srác útközben mutat két nagy aranybányát is. Ezekről heti rendszerességgel kisrepülőgép viszi el a kitermelt aranyat. A bányákat külföldi nagy konzorciumok működtetik, Ausztrálok, Új Zélandiak, Dél Afrikaiak, de az államnak is van részesedése a bányákban. A nagy tempó ellenére késő délután futunk be Kayes-ba, itt elbúcsúzunk a sráctól, aki semmit nem fogad el a fuvarért. Busz persze csak másnap reggel indul, igaz akkor több is. Megvesszük a jegyet az egyik társaságnál, akiknek az egyik embere átengedi a szobáját a buszpályaudvar melletti épületben. Először semmit nem akar elfogadni érte, de megegyezünk egy jelképes összegben. Teszünk egy nagy kört a városban, de semmi érdekes. A Niger folyón átvezető hidat hamarosan le fogják zárni felújítás miatt, többek között ezért is kellett a francia srácnak felderítenie a ritkán járt déli útvonalat, amin vele jöttünk. A híd vitathatatlanul rászolgált a felújításra, a közepén akkora lyuk, hogy egy személyautó félig eltűnne benne, és lelátni rajta keresztül a folyóra. A szállás közelében az egyik étteremben iszok vagy két sört, ezt egy külön helyiségben lehet csak fogyasztani, nehogy megbotránkozzanak az igazhitűek, akik csak enni térnek be. Az étterem ezen részén mással is őrzik a diszkréciót, olyan sötét van, hogy majdhogynem tapogatózva kell megkeresnem egy asztalt, és pár perc múlva se látok el a helyiség végéig, pedig akkorra már hozzászokott a szemem a homályhoz.

Másnap korán reggel buszra szállunk, és délután befutunk Bamakóba. Mindenfelé a megszokott kép.

Kosz, retek, szeméthalmok, szennyvíz, légszennyezés. A nyelvi nehézségek ellenére kisbusszal, és gyalog hamarosan megtaláljuk a Niger folyó partján lévő ifjúsági szállást, ez az egyik legolcsóbb azok között, amit a könyv ajánl. Ha pár héttel hamarabb érkezünk, akkor valószínűleg tovább mentünk volna dél felé, de eltököltük az időt Szenegálban, közben lassan elkezdődik a meleg évszak, itt Bamakóban is pokoli meleg van. A könyv azt írja, délebbre még rosszabb a helyzet, mert arrafelé még párásabb a levegő. Úgy döntünk csak itt Maliban nézünk szét, aztán indulunk haza. Felkeresünk pár utazási irodát, a gond az, hogy egész Maliban csak „Visa” kártyát lehet használni, de azt is csak pénzkivételre, már ahol van ilyen készülék. Nekünk a pénzünk nagy része „Master” kártyán van, ami semmire se jó. Nekem van ugyan külföldi „Visa” kártyám, de azon nem nagyon van pénz. Végül interneten keresztül foglalunk repülőjegyet három hétre előre. A „Royal Air Maroc” elfogadja a „Master”kártyával való fizetést, megadjuk a szükséges adatokat, szépen meg is jön a visszaigazolás. A jegy szerint Casablankai átszállással repülünk Bamakóból Milánóba. (Azért pont oda, mert oda volt a legolcsóbb a jegy. Az már közel van, onnan majd hazakeveredünk valahogy, és úgyis rég nem láttam a Sforzák palotáját a belvárosban. Valamint a fagyi, és a kávé is Olaszországban a legfinomabb az egész kontinensen)

A következő két-három napban a várossal ismerkedünk, bejárjuk a piacokat, elmegyünk a Nemzeti Múzeumba, felkeresünk pár kocsmát, amit a könyv ajánl, és néhányat, amit nem.

Maliban általában a már említett hús sütödékben vacsorázunk, amik az utak mellé kitelepült grillező helyek, ahol kátrányos vasrácsokon lesütnek egy csomó mindenféle húst, aztán ezeket zsírpapírként használt, rétegelt papírjukat lapokra szétbontott cementes zsákokon tárolják a tűz közelében, ezért mindig frissek. A készletből, ami általában itt is főleg kecske, és birkahús, esetleg máj, az ember kiválaszt egy darabot. A húsdarabra megalkuszik az árussal, aki ugyanazzal a retkes kézzel, amivel a véres húst pakolja, a tüzet rakja, a parazsat, és az orrát turkálja, és verejtékét törli, feldarabolja egy késsel apró darabokra, beszórja kurkumás sóval, ügyesen becsomagolja egy cementes zsák darabba, és már lehet is enni, vagy vinni. Vagy három nap múlva az egyik reggel a cuccunk egy részét az ifjúsági szálló gondnokára bízva buszra szállunk, és vagy 10 órás zötykölődés után befutunk Sévaréba. Ez Mopti mellett van, az ország közepén, és Dogonföldet innen a legkönnyebb megközelíteni. Következő nap stoppal bemegyünk Moptiba, és körülnézünk. Bamakó egy kifejezetten tiszta, rendezett, jó illatú városnak tűnik Moptihoz képest.

Ez is a Niger folyó partján van. Fő nevezetessége a nagy, agyagból emelt, fagerendákkal erősített, hagyományos építésű, egyszerű mecset. Ezt minden évben, ugyanúgy ahogy a többi agyagból emelt mecsetet, az esős évszak után újra kell tapasztani, különben pár év alatt elmosná az eső. Persze a casablankai II.Hasszán mecsethez nem fogható, de vitathatatlanul érdekes annak, aki még nem látott ilyet. Sajnos, ahogy általában, ezt sem látogathatják, csak muszlimok. A piacon hosszas alku után veszünk vagy egy kilónyi kóladiót. Ahogy a neve is mutatja, régen ez volt a Coca Cola egyik alapanyaga. Barnásvörös színű, első pillantásra vadgesztenyére hasonlít, az íze is olyan. Kis mennyiségben serkentőszert tartalmaz, a helybeliek imádják. Kisebb szívességek viszonzására általánosan elfogadott fizetőeszköz.

Másnap „Sotrama”-val elzötykölődünk Bandiagara-ba. A”sotrama”-k a végletekig lepukkant, általában zöld mini buszok, európai ember számára megdöbbentő létszámú utast szállítanak egyszerre. A kéretlen idegenvezetők persze már Sevaréban, sőt Bamakóban elkezdtek nyomulni. Nagyjából biztosra mennek, hiszen aki Maliba jön, az valószínűleg ellátogat Dogon földre. Részben azzal hülyítik a naiv utazót, hogy az a rész csak, és kizárólag helyi vezetővel látogatható, (és persze ki se lenne alkalmasabb rá, mint épp az adott figura), másrészt rémtörténeteket gyártanak, hogy mik történtek azokkal, akik vezető nélkül kockáztatták meg az utat. Ezek közül persze egy se igaz. A helyi vezető felfogadásának vitathatatlanul vannak pozitív oldalai, de nekünk egyrészt kevés a pénzünk, másrészt általában szeretünk mindent magunk felderíteni, vállalva annak kockázatát is, hogy esetleg eltévedünk, vagy nem tudunk meg mindent az adott helyről. Bandiagarában az egyik hotel lapos tetején bérelünk egy matracot, ami fölé kifeszítjük a szúnyoghálót. Itt már olyan meleg van éjszaka is, hogy egy szál alsógatyában alig tudok aludni, hálózsák rég nem kell. Itt már lépten-nyomon idegenvezetőbe botlik az ember, nem győzzük őket lerázni. Leginkább itt is azért éri meg egyet felfogadni, mert akkor a többi már nem zargatja az embert. Másnap a helybeliek döbbenetére elindulunk gyalog. Nemsokára felvesz egy platós kisteherautó, és ingyen elvisz majdnem Djiguibomboig. Innen megint gyalogolunk. Egyik –másik kitartó idegenvezető robogóval jön ide is utánunk, és útközben kapacitál. Itt tűnnek fel először a jellegzetes négyszögletes agyagból tapasztott sátortetős terménytárolók. Elérünk a sziklaperemhez, ami mentén a Dogonok élnek. Félig leereszkedünk, amikor utólér bennünket egy autó két turistával, és a vezetőjükkel.

Ezek felvesznek, és elvisznek Teli-ig, ahol lepakolunk a kempingben, és felmegyünk a sziklaperem alatti régi településhez, ahol sok terménytároló, színes motívumokkal, maszkok rajzaival díszített lakóépületek láthatók.

Kis pihenő után gyalog tovább megyünk a nagy forróságban Endé-ig, ahol a kempingben egy vályogviskóban éjszakázunk. Másnap, miután itt is körülnéztünk, gyalog tovább Doundouru-ig, itt újra felkapaszkodunk egy hasadékon a peremre, Begnimato-ba. Útközben találkozunk egy vadásszal, aki egy régi elől töltős kovaköves puskával vadászik, amilyet nálunk vagy 200 éve használtak utoljára, és amit már csak múzeumokban látni. Egy fotó erejéig elkérem tőle, ő azt hisz lőni is akarok vele, kibiztosítja, mutatja, hogy a fa lombjára célozzak, aztán meghúzom a ravaszt. Az acél a kovakőre csapódik, a keletkezett szikra begyújtja a kis vájatban lévő puskaport, az fellobban, és a pici lyukon keresztül belobbantja a csőben lévő többit. Az felrobban,  nagy durranás, és füst kíséretében kilövi a házilag készített sörétet. Sajnos csak dogon nyelven beszél, kíváncsi lennék mire vadászik ezen a kopár tájon, valószínűleg nyúlra. Begnimotó-ban az egyszerű kemping vályogkunyhójának lapos tetején feszítjük ki a matrac fölé a szúnyoghálót. Körülnézünk a környéken, mielőtt besötétedne. Másnap ismét teszünk egy nagyobb kört a falu körül, a sziklaperem szélén.

Vissza a faluba. Itt is találunk egy vadászt. Őszbe hajló gyapjas fején mókásan áll a mikulás sapka, amit valószínűleg egy tréfás kedvű utazótól kapott. Neki a kovás puskán kívül van egy modernebb, már hátultöltős kétcsövű puskája is, ránézésre ez is megvan 100 éves. A falon, kampókra akasztva vadászati kellékek, cibetmacska prémje, krokodilbőr tarisznya. Itt főleg katolikusok laknak, megnézzük az egyszerű, vályogból emelt templomot is, aztán felszedelőzködünk, és indulunk tovább. Többszöri eltévedés után befutunk a vagy 8 km-re lévő Dourou-ba. Itt is megrohannak bennünket, de itt már főleg a kis mopedesek, akik majdnem biztosra mennek, amikor méregdrága fuvart ajánlanak vissza a bűn rossz földúton Bandiagarába, ami még 25 km. Tovább indulunk gyalog, és erőltetett menetben, több kis falut érintve próbáljuk elérni úti célunkat. Az utolsó pár km-en két szamaras kordéra kéredzkedünk fel, amik a mezőről hazafelé tartanak a sötétben. Lealkudjuk a kért összeget, aztán holtfáradtan zötykölődve már késő este futunk be Bandiagarába, miután több mint 30 km-t gyalogoltunk a pokolban. A viteldíjon felül nekik adjuk maradék kóladióinkat, nagyon örülnek neki. Megint a múltkori hotel tetején alszunk, annyira szétment a lábam, hogy alig bírok menni. Reggel a személyzet egy tagja megy be turistákért Sevarébe, tudják hogy mi is oda tartunk, felajánlják hogy méregdrágán bevisznek a hotel Mercédeszével. Otthagyjuk őket, és keresni akarunk egy „Sotramát”, vagy buszt. Ebből persze rögtön látják, hogy elszántabbak, és rutinosabbak vagyunk, mint az átlag, utánunk jönnek, és a busz viteldíjáért elvisznek. Végre rangunkhoz méltóan utazunk. Ezúttal Moptiban szállunk meg, egy, a szokásosnál is lepukkantabb hotelban. Másnap indulni akarunk Timbuktuba, ezért még aznap lefoglaljuk a helyet egy lestrapált terepjárón, ami a tömegközlekedés eszköze arrafelé. Az út mellett, egy rézsű oldalában egy nő áll négykézláb(!), és sugárban fosik, miközben szórakozottan piszkálja a füvet maga előtt. Másnap egész délelőtt, és a délután egy részében is várjuk, hogy megteljen a jármű, aztán nekivágunk. A sofőrön kívül egy utaskísérő is jön velünk, ő a terepjáró tetején, a csomagok között utazik. Douentzaig műút van, itt fordulunk rá az északra tartó bűn rossz földútra, ami sivatagi terepen vezet. Éjjel kettőre érünk a Niger folyó partjára. Közben vagy harminc különböző típusú terepjárót, és teherautót hagyunk le, amik vagy elakadtak a homokban, vagy műszaki okok miatt vesztegelnek, vagy csak ott fáradt el a sofőr. Nagyon kényelmetlenül utazunk, mert az anyósülésen ketten szorongunk A.-val. Mi csak vagy ötször állunk meg különböző műszaki problémák miatt, hol a víz forr fel, hol a világítás szűnik meg, de végül nagy nehezen elérjük a folyót. Az első komp reggel 7-re jön állítólag. A helybeli utasok behúzódnak egy gyékényfalú viskóba, ami kávézóként funkcionál nappal. Mi is kérünk egy darab gyékényt, és két pokrócot, és mivel a kunyhóban már nincs hely, mögötte lepihenünk az ezernyi csillag alatt. Reggel kávé, aztán már be is fut a komp, ami csak úgy a parthoz lavíroz, leengedi a rámpát, a sofőrök meg megpróbálnak úgy le, illetve felhajtani, hogy ne kaparják el magukat az iszapban. A mi sofőrünk össze is töri a kocsi jobb oldalát. Ezen elveszekednek egy darabig, aztán elindulunk. Az egyik srác, aki a kompon dolgozik, menet közben vizet mer a folyóból, először fogat mos, majd jót iszik a vízből. Abból, ami előzőleg már keresztülfolyt például Bamakón, és Moptin, és amit a legszelídebb fegyverzetellenőr is azonnal tömegpusztítónak bélyegzett volna, amennyiben mondjuk Szaddám Husszeinnél találtak volna belőle pár litert. Szerencsésen kikötünk, aztán pár km után elérjük Timbuktut.

A város túlsó szélén, a „Béke lángja” emlékmű mellett találunk egy olcsó helyet, ahol egy szőnyegekkel letakart hodályban szállásolnak el bennünket, miután felére alkudjuk le az árlistán feltüntetett „hivatalos”árat. A teremben vagy nyolc ventilátor forog, ennek ellenére nagy a meleg, kint alig elviselhető. A”Béke lángja”azon a helyen áll, ahol 1996-ban mintegy 3000 fegyvert égettek el ünnepélyesen a sivatag szélén, ezzel hivatalosan befejeződött a legutóbbi Tuareg felkelés. Persze itt is felizzanak néha azóta is az indulatok, Gao – tól északra, és keletre azóta is vannak harcoló csoportok, amik nem fogadják el a központi kormányzatot, és amik ténylegesen uralják a sivatagot. Alszunk vagy két órát, aztán bejárjuk Timbuktut. Túl sok érdekesség nincs, megnézünk vagy két híres mecsetet, a piacot, a turisztikai hivatalban mi is beüttetjük emlékül Timbuktu pecsétjét az útlevelünkbe, az egyik lepukkant étteremben eszünk valamit. Megnézzük egy-két korabeli felfedező egykori házát is, (1588 és 1853 között legalább 43 európai felfedező próbálta elérni a várost, ebből négynek sikerült, és csak három ért haza élve. Manapság azért már jobbak az arányok valamivel) Az étteremben összeismerkedünk egy figurával, aki teára invitál bennünket a házába. Kedélyesen elteázgatunk, közben persze előkerülnek a különféle áruk, de legnagyobb sajnálatára se veszünk semmit, ahogy azt a legelején le is szögeztük neki. Próbálunk valami terepjárót szerezni visszafelé, de másnap nem indul semmi. Az egyik árusnál hosszú alku után vásárolunk vagy 10 db CD-t Mali leghíresebb előadóitól Salif Keita-tól, és Ali Farka Toure-tól a Tinariwen eggyüttesig. Este kisétálunk egy pár km-re a sivatagba, az egyik bucka tetején ülve hallgatjuk a csendet, felettünk a csillagos égbolt, messze Timbuktu fényei. Erről jönnek a mai napig is a sóval megrakott tevekaravánok a hűvös évszakban, Október, és Március között. Messze északról, Taoudenni-ből, az algériai határ közeléből hozzák a sót, amit egy évezredekkel ezelőtt kiszáradt sóstó medréből bányásznak, ez 740 km-re van ide. A karavánoknak kb. 16 napba telik, mire megteszik ezt a távot. Visszasétálunk, a városhoz közelítve nomádok elszórt kunyhói a dűnéken. Az egyik boltban venni akarok egy kis darab sót emlékbe, ajándékba adják. Másnap is a városban bóklászunk a nagy forróságban, szólnak hogy talán lesz terepjáró kora reggel. Lealkudjuk az árat, aztán tisztázzuk, hogy ebben már a csomagok díja is benne van, a főnök előttünk szól az utaskísérőnek. Lefoglaljuk a két helyet. Másnap az autó a szállásunkról szed fel bennünket hajnali háromkor. Fene se érti, hogy ha a folyó 10 km-re van, és az első komp reggel 7-kor indul, akkor miért kell bennünket ilyen korán felzargatni. Alighogy a két hátizsákot felrakjuk, a segéd kéri a csomagdíjat. Megpróbáljuk rá emlékeztetni, hogy miben egyeztünk meg előző este, de ez nem könnyű, mert csak franciául ért. Persze nem fizetünk neki, de a díjra még többször is visszatér az út során. Nagy nehezen a város különböző pontjairól összeszedjük a többi utast, és nekivágunk. Elérjük a folyót, ahol persze vagy 2 órát kell várni a porban ülve, amíg befut a komp. Átkelünk a túlsó partra, ahol az egyik vizenyős részen áthajtva eltörik valami alkatrész, aminek következtében a kocsi kasztnija belever a kerékabroncsba. Nekiállnak szerelni. Faragnak egy fatuskót, amivel ügyesen kiékelik a laprugót, és gumibelsőből vágott hosszú csíkkal odakötözik. Ki is bírja egész Douentza-ig, de más műszaki problémák miatt azért több helyen megállunk most is. Pár óra múlva befutunk Douentza-ba, eddig jött a gép. Az utaskísérő váltig követeli a pénzét, az egyik katonatiszt is nekünk áll, hogy mindenki fizet csomagdíjat, hogy-hogy mi nem akarunk? Elmondom neki is, mi a helyzet, aztán véletlenül kiderül, hogy így is kb. másfélszer annyit fizettünk a fuvarért, mint a helybeliek. Erre elkullog az utaskísérő. Tekintve hogy odafelé is hasonló összegért utaztunk, így akkor is átvágtak. Az egyik német sráctól, aki velünk együtt jött Timbuktuból, még többet kértek, ráadásul Moptiig fizettették ki az utat, holott tudták, hogy a gép csak Douentzáig jön. Néha jól tűrjük az ilyen apróságokat, mostanra viszont már kicsit belefáradtunk az örökös diszkriminációba. Elképzelem mi történne, ha Európában valamelyik feketének élből kétszeres áron adnának mindent, az éttermi kajától a buszjegyig, pusztán azon egyszerű oknál fogva, mert fekete.

Keresünk valami járművet keletre, Hombori felé, de nincs, illetve jön egy busz, de erre is aránytalanul sokért akarják adni a jegyet, ezért kiveszünk egy szobát az egyik helyi viszonylatban jobb motelben.

Másnap újra fuvart keresünk, de csak délutánra találunk egy nagy teherautót, ami a normál árért hajlandó elvinni a platón, a zsákok tetején. Rövid tökölés után elindulunk. A teherautó tetejéről nagyszerű a kilátás. Néhány km-enként felforr a víz, ekkor megállunk, megvárják, míg hűl egy kicsit, és feltöltik vízzel a tartályt. Amikor besötétedik, milliónyi hatalmas sáska rajzik elő valahonnan, alig bírom kapkodni a fejem a fülke fölött. Késő este futunk be Homboriba. A lepukkant hotel lapos tetején, ahol megszállunk, lealkusszuk az árakat, vacsora, aztán aludni próbálunk a nagy melegben.

Itt, Hombori közelében élnek sivatagi elefántok, azokat akarjuk megnézni. A „közelben” jelen esetben azt jelenti, hogy vagy 4 órás út terepjáróval, amire aranyáron lehet befizetni. Akkor ezt kihagyjuk. Vagy 4 napig maradunk, a közelben teszünk nagy túrákat a homokdűnékhez, és a hegyek között. Éjjel-nappal pokoli a meleg. Egész egyszerűen nem tud az ember annyi vizet vinni magával, hogy elég legyen estig. Az egyik nap csak utolsó erőtartalékainkat bevetve, a kiszáradás határán tántorgunk vissza Homboriba. A., aki szintén jól bírja a meleget, ha csak teheti, úgy gyalogol, hogy karimás kalapját vízbe mártja, és erre tekeri a szintén vízbe mártott turbánját. De ez csak rövid ideig marad nedves a napon. Ilyenkor, Január, és Június között a „Harmattan” nevű szél hordja északról a sivatag porát, sokszor csak egy-két km-re látni a finom porfátyol miatt. Az érzékenyeket, vagy akinek tüdőproblémái vannak, nagyon meg tudja viselni, mi is sűrűn krákogunk. Este a matracunkat, belocsoljuk bőven vízzel, a párnául szolgáló ruhadarabot is beáztatjuk. Aztán a beáztatott turbánt, vagy törülközőt szinte csupasz testünkre terítjük. Ha szerencsénk van, és a következő háromnegyed órában el tudunk aludni, mielőtt a legtöbbje csonttá szárad, akkor jó, ha nem, akkor ismét be kell áztatni őket, különben képtelenség elaludni.

Találunk egy buszt visszafelé. Előtte a tulajjal elszámolási vita, hiába alkudtuk le az árat, és kérdeztem rá azóta is többször, magasabb árat akar, mint amit megbeszéltünk. Hosszas vita, Allahot emlegeti, aki megbünteti, ha valótlant állít. Rendben, kifizetjük neki a kért összeget, de szólok neki, hogy majd emlékezzék rám, ha Allah behajtja rajta a számlát, amiért becsapott.

Másnap a busszal elmegyünk a Djenné-i elágazásig. Innen még 30 km Djenné. Mivel nem tudtuk úgy időzíteni a dolgot, hogy a hétfői vásárra érjünk ide, nagyon nehéz bármilyen járművet is találni a városba. Itt van a világon a legnagyobb agyagmecset, ezt akarjuk megnézni, az időnkbe még éppen belefér. Egyetlen „Sotrama” áll az út szélén, a tulaj jó üzletet szimatolva itt is dupla árat kérne a fuvarért, de az nem azt jelenti, hogy ma el is indulunk. Úgy döntünk basszák meg a sármecsetüket akkor, és a nagy ritkán elhaladó autókat próbáljuk stoppolni Bamako felé. Sokára jön egy busz, amire felférünk. A busz megy vagy 100 km-t, aztán bedöglik. Kiderül, hogy kifogyott belőle a gázolaj. Szereznek bele, lelégtelenítik, aztán megyünk tovább. Pár km-el arrébb ismét megáll, akkor be kell tolni. Beesteledik. Kisvártatva elmegy a világítás nagy része, csak az egyik helyzetjelző világít. Ugyanolyan tempóban megyünk tovább, ami az úttesten minduntalan keresztülbaktató szamarak, tehenek, kecskék miatt csak mérsékelten életveszélyes. Vagy 50 km-el arrébb beérünk valami városba, ahol megjavítják a világítást. Megyünk tovább, és valamikor éjjel befutunk Bamakoba. Lealkudjuk a taxit, és a ronccsal elhajtunk az ifjúsági szállásig. Kicsit fáradtak vagyunk, mikor ágyba kerülünk. Másnap a városban mászkálunk. Még a gyümölcs árusok is egységesen két-háromszoros áron adnák nekünk árujukat. Most kezdődik errefelé a mangó idény. Úgy vásárolunk, hogy a piacon sétálva kinézünk valami helybelit, aki épp akkor vett a gyümölcsből. Megkérdezzük, mennyit fizetett. Megszámoljuk hány darabot kapott, aztán ugyanattól az árustól elveszünk ugyanannyit, és annyit fizetünk, mint az előző vevője. A.-nak már kezd elege lenni a helybeli stílusból, menne haza. Másnap éjjel indulna a gép, a biztonság kedvéért ellenőrizzük az E-maileket, minden rendben van-e? Kaptunk a „Royal Air Maroc”- tól egy értesítést, hogy a járatot törölték. Ilyen a mi szerencsénk. Szerencsére a közelben van az irodájuk. Reklamálunk, érdeklődünk, várunk, visszamegyünk, újra érdeklődünk. Hat óra alatt annyit sikerül kideríteni, hogy a visszaigazolás ellenére, amit három hete kaptunk, nem is volt jegyünk. Hogy akkor azt hogy kaphattuk, és ha nem volt jegyünk, akkor most miért közölték hogy törölték a járatot, amire nem is volt jegyünk, azt persze nem tudják. Azt se ismerik el, hogy az ő cégük hibázott volna. Olyan is elhangzik részükről, hogy Maliból nem is lehet interneten jegyet rendelni! Máshonnan igen, Maliból nem. Ezek hülyék. Kétszer is felhívják a casablancai központot, de ott se tudnak segíteni. A végén már a hivatalvezetővel tárgyalunk, de ő is ugyanezt mondja. Legfőbb érvük az, hogy nézzem majd meg, a cégük nem vonta le a számlámról a jegy árát. (Ez később igaznak bizonyul.) Tehetek én róla? Minden lehetőségük megvolt rá. És ha valami probléma volt, akkor miért csak 3 hét múlva derül ki, és miért csak itt, egy nappal az indulás előtt? Jegyet természetesen lehet venni náluk egy későbbi időpontra, de csak készpénzzel, semmilyen kártyát nem fogadnak el ők se, és persze a jegy lényegesen drágább az idő rövidsége miatt, mint amit mi fizettünk volna interneten. Rájuk vágjuk az ajtót, és otthagyjuk őket. Újabb keresgélés, a „Point Afriqe” irodája kínál legolcsóbban jegyeket Európába, de itt is csak készpénzzel lehet fizetni. Úgy döntünk, hogy az összes cuccunkkal kimegyünk másnap este a Bamakói reptérre, egyrészt hátha ott lehet kártyával fizetni, másrészt hátha van valamelyik társaságnál „last minute” jegy valahová olcsóbban. Másnap bepakolunk, „sotrama”, aztán gyalogolunk vagy két km-t, és már ott is vagyunk. Eredmény: Semmi. A „last minute” jegyről nem is hallottak, az aznap esti gépre váltott jegyek természetesen még drágábbak, mint egyébként, és itt is csak a kp-t fogadják el. Nincs amúgy se nagy választék. Európába innen gyakorlatilag csak a francia, és a marokkói légitársaság indít gépeket, és náluk is sorozatosan törlik a járatokat mostanság, nem tudni hogy a válság, az időjárás, vagy más miatt. Taxival, hosszú alku után vissza Bamakóba. Alig maradt pénzünk. Másnap a „Point Afriqe” irodájában találnak nekünk egy olcsóbb jegyet casablankai átszállással Párizsba. Elindulok, és az angol „Visa” kártyáimról nagy nehezen leszedek annyi pénzt, amennyit a nő mondott. Vissza az irodába. Addigra az olcsóbb jegyek online elfogytak, van ugyanerre a gépre, de drágább. Annyi pénzünk nincs, vissza az automatákhoz, de akárhogy becézem a gépet, nem ad ki több pénzt. Vissza az irodába. Új technikát próbálunk ki. Kirakom a nő elé az összes pénzünk, és megkérem, hogy találjon egy olyan repülőjegyet bárhova Európába, amire elég, és a lehető legkorábbi időpontra. Talál egyet két nappal későbbre, szintén a „Royal Air Maroc” gépére, Casablankán keresztül Brüsszelbe. Megfogadtuk ugyan, hogy az eset után marokkói légitársasággal soha, de nincs más választásunk. Lefoglaljuk, annyi pénzünk maradt, hogy a szállást ki bírjuk fizetni, plusz egy pár sör is belefér a kiszáradás ellen, de enni nem nagyon fogunk. Most már csak az lenne a szép, ha ezt a járatot is törölnék, mert akkor nem tudom mit csinálnánk. A következő két napban a városban bóklászunk. Aztán „ sotrama”, reptér, még egy utolsó sör a reptér melletti lepukkant kocsmában, aztán mintegy 30 Ft-nyi CFA megmaradt tőkével szállunk be a gépbe éjfélkor.

Reggel zuhogó esőben gond nélkül szállunk le Casablanka repülőterén. A felszállásig van egy fél óránk, a megmaradt euró fémpénzeket elfogadják a reptéri kávézóban, hónapok óta először iszok egy jó kávét.

Felszállunk, és délután fél kettőkor landolunk Brüsszelben.

The general view here is that the extremists, apparently now signed-up members of the al-Qaeda franchise, are a minor, containable threat
However, the tweet I got which linked to this article was entitled “Timbuktu Terror”. Huh!? Sounds a lot worse than it really is, it seems.

via BBC NEWS | Programmes | From Our Own Correspondent | New realities for ancient Timbuktu.

Time for yet another episode of the ‘What Have I been reading’-lists I’ve been keeping. I use a little booklet for this, and I’m already dreading the day that the book is full. Most of it is written in pencil, so that I could erase it, but maybe I’ll just make a 900 pages long notebook myself, in which I meticulously keep listed what I’ve read in my life. My children, or my parents, my friends will find this list one day, thinking that I spent too much time reading and too little time living. But They don’t know that that’s just the same. By the way, no Amazon links this time, cause i think you all should start to buy at your independent or secondhand bookstores. Go for it guys.

David Eagleman – Sum

This is one of the best books I read this year, I think. Eagleman, a neuroscientist and writer, comes up with 40 short tales (microfiction it is called) about how the afterlife would be. Especially the first ones made me gasp for air, admiring the great train of thoughts Eagleman is taking in all these little stories. On his website you can read a few sample stories. They are not all as great, and I think I read the book in a too short time. You should be able to just read one story a week, so you’ll be amazed for forty weeks. I tried to keep it to 3 stories a day, but ended up finishing it faster than I could.

Richard Brautigan – The Abortion

A story from the sixties about a man who works in a library for unwanted books, hooks up with an unwanted writer, gets her pregnant, and they decide to have an abortion in Mexico. The plot is a perfect recipe for melodrama, but Brautigan, the hippie that he was, makes into this sweet love story. There is this lack of tension, which makes it a good in-between read, but I’m not sure if Brautigan will ever become my favorite sixties writer (he has to compete with people like Vonnegut and Tom Robbins)

Paul Auster – Timbuktu

I’m a big Auster fan, and this was one of the few books i hadn’t read yet, but it quite disappointed me. I love the beginning, when Mr. Bones is still around his excentric boss, Willy Christmas, whose job it is to spread the merry Christmas thought, after Santa Claus himself told him too. I loved the hobo monologues. But then Willy Christmas disappears from the story, and you get this tale of a dog looking for a new home. It was just too much a disney story to me. It hadn’t the same depths like other Auster books. The main character being a scruffy dog just didn’t work for me. I can remember I felt the story had a bit a too much constructed plot, just because you’re dealing with a dog here. Making the dog able to understand people? It’s a bit too easy.

Alex Robinson – Box Office Poison

This was my Graphic Novel portion for this month – I have no graphic novel buying frenzy planned for the following weeks, so there probably won’t be one in my next list, though you never know off course how much i break my own promises – but boy did I love it. It wasn’t too alternative underground this time, although it still had this typical American “look at me, cause I’m neurotic feel to it”. Box office poison deals with the life of twenty-somethings in New York, growing up; It was like a more serious version of Friends in a way. One of the main characters is a comic book artist (see, it’s all self-indulgent), and ends up working for this guy who invented a famous super hero, but doesn’t get the recognition for it. But it’s also about friendship, relationships… really nice one…

Hugo Claus – Friday

Hugo Claus is supposed to be one of the finest writers to have ever lived in Belgium, the one Belgian writer ever been named for the Nobel prize, but I never had read something from him before. Excuse me: I had tried, but put the book away after 10 pages, cause it bored the hell out of me. Friday was okay, because it was a play, and because it was short. It’s about this man who returns from prison where he has been because he supposedly sexually harassed his own daughter. His wife in the meantime got pregnant from the man’s best friend. The emotional relationships between those three characters, the doubt about the guilt or innocence from the father..it was quite interesting. But there are so many referrings to a world in Flanders that no longer exists, that it also seemed archaic… I guess that most people nowadays will think this is just out of time.

Magnus Mills – The Scheme for Full Employment

Magnus Mills is a British writer, who is writing about absurd situations. Not very high-brow literature, but just a writer who likes to amuse his audience. I read a few books of him, and quite liked this one. It’s about the Plan, a sort of government business that involves people riding down in vans from one storage place to another, being on very tight time schedules. People that are part of the plan get payed good, have job security. But then there is this feud about the time schedules, and everything starts crumbling down. Witty stuff.

Mario Reading – The New Prophecies of Nostradamus

I’m interested in the obscure, and Nostradamus has fascinated me. But,  I also think it’s a lot of bollocks. Mario Readings thinks it’s not and tried to interpret quite a few of Nostradamus’ predictions. I bought this book from a friend who works in a secondhand bookstore, and texted her just a few hours later that this is probably the worst book I’ve ever read in my entire life (well, no..nothing beats Siloam in Dutch translation) . You see, Mario Reading’s readings are laughably far-fetched. He connects dots by pulling a curly line from point A to point Q, to end up at point B. If he reads about burning suns, he’ll look up some sort of mythology, going from Egyptian to Persian mythology, and then come up with an interpretation that makes me think the writer’s a bit schizophrenic. This book got released in 2006, and the fact that every interpretation thus far, is completely wrong, proves my point. Don’t buy this junk.

Michel Tournier -The Ogre (book cover is in Dutch, exactly like the book I have)

Classic of the month. Don’t know how I do it, but I always end up reading at least one novel that is part of world literature a month. Anyway, this one definitely deserves to be there. It’s perhaps quite the dramatic, baroque and intellectual – with all the cultural references – story, but it touches a strange nerve that only classics are able to touch. I don’t know. These books have proven themselves, and though the status of this book is probably not that big in Anglosaxon parts of the world, it is also a book of a certain status. The story is quite hard to just put into a few words, but it’s about this man Tiffauges, who has his own garage on the dawn of World War 2, but has this urging sense of some sort of holy mission in his life. I don’t wanna spoil the rest of the story, but the outcome seems to be quite gruesome. It’s an allegory about the dark sides of life, without even realizing it until you finish it.

Brian Evenson – The Wavering Knife

This guy was on my list for a long time, as many others, but I finally decided to buy a copy of one of his books. Based upon reviews I read about other works of him, I had suspected more something in the line of Chuck Palahniuk, but Evenson is gruesome in a different way. He has this aura of intellectuality over him, which i like at times, and deals not so much with typical american themes. That being said, some of his stories are hilarious, e.g. the one where a disgruntled German man writes an essay about a travel guide his grandfather has written about mexico. He’s raving about the poor English translation by this American writer, but it turns out the English book isn’t even close to a translation. It’s a different book all together. Very nice one. Really makes me wanna read one of his novels.

Ian McEwan – Amsterdam

A modern classic perhaps, but one that didn’t appeal to me that much. Just up until the ending, when I decided that i was curious enough to read it all the way to the end. Here, the artifial atmosphere of intellectuality quite bothered me. An editor-in-chief of a news paper, a classical composer… I normally don’t care about jobs and lives, but I always have a hard time if books have characters of a certain standing (That’s why victorian novels don’t appeal to me at all). That being said, I think the book had some interesting themes, and the ending was quite surprising. I just think it would’ve worked better as a short story though.

Things I am reading now, but haven’t finished yet, are: Roland Topor, Daniil Charms and Ralph Ellison’s Invisible Man. Enjoying all three of them.

See you next time.

Intro and the 60s

Sweden has long tradition of making and celebrating music. Though it is nowadays well-known for its pop music, Sweden started later than other countries in Europe to listen and especially to produce such. Till the early 60s Sweden had only folk and classical musicians and although there were of course some musicians that started to make pop music like we know it today, the first band that became internationally well-known were The Spotniks in 1960. Founded as The Frazers 1958 in Gothenburg they became famous especially in Europe and later in Japan for their Twang-Sound. Though after The Beatles entered the worldwide stage in 1962 with “Love me do” their success decreased quite fast. Still they are touring nowadays through Europe and Japan reaching out to their fans. The first manager of The Spotniks Stikkan Anderson who was replaced (because he wasn’t able to make The Spotniks as successful as they wanted to be), became later the manager of the next Swedish band that made it worldwide in 1974.

ABBA & the 70s

This band became the most known Swedish act of all times: In 1974 ABBA won the Grand Prix Eurovision with their hit “Waterloo”. Several number one hits followed and according to some lists of best-selling music artists, they sold over 106,700,000 units. Although these numbers can be interpreted from different angles and their validity is not for sure, it can be safely said that ABBA’s sales belong to the to top 25 at the moment. From the available certified sales of 45,2 million the largest number of sales goes to Germany with 12.2 million sold records there. They split-up in 1982 but are still active in especially the Swedish music industry. The general opinion is that ABBA paved the way for Swedish pop bands to become internationally successful.

The chronological next Swedish hit that became well-known was released in 1976 by the artist Harpo. “Moviestar” was a number one hit in Sweden and Germany. It reached number two in Australia and number 24 in the UK. Anni-Frid Lyngstad from ABBA was one of the back-vocalists for the song. Later Harpo released some more singles that couldn’t reach the same placings but still went up to the top 25 in some European countries. Still ABBA kept on producing songs till their split-up  in 1982. It took four more years for the next Swedish hit to come.

The 80s

Finally in 1986 the hard-rock band Europe succeeded worldwide with their single “The Final Countdown”. The song was a number one hit in 24 countries at the same time. A tour and an album followedand were both a big success for the band. The album was sold 6 million times during the first two years and the song “The Final Countdown”” stayed in the US charts for over 60 weeks.

In the same year Europe took over the worldwide charts the duo Roxette was founded. It took them three albums till they became known in the rest of the world by an accident. The tale says that an American student backpacking through Sweden bought the Roxette album “The Look!” before he traveled back to the US. After he arrived in his home town he gave the album to a local radio station which put the song on heavy rotation. Within a few weeks the Song “The Look” was a number one hit on the billboard charts. Without any promotion from Roxette or their label. During the next years Roxette had several top ten hits. Amongst others four number one hits in the USA. With about twelve million record sales of Look Sharp! and Joyride these albums belong to the most successful productions of that decade.

The golden 90s

After that the Swedish music export began to flourish and got more output than ever. The sales went up to a new peak during the 90s. It has to be said that the 90s were a decade where the CD finally arrived in every home and the production of an album became much faster due to higher developed equipment. Also the single CD became more popular which was tightly connected to the uprising of the one-hit wonders and the growing techno-music scene (also see here for a German example).

For Sweden’s music export nevertheless this was a golden-age. In 1992 Dr. Alban sold 11 million records of his hit “It’s My Life”,Ace of Base followed in 1993 with their hit-singles “All That She Wants” and “The Sign”. “The Sign” is also to be known as one of the top100 best selling-albums of all times. Meja scored in the same year with her hit “Happy” together with her dance group Legacy of Sound. During the next years artists like Jennifer Brown, Robyn, Emilia, The Cardigans, Alcazar, A*teens and Looptroop followed, while of course the musicians from before were not resting and still producing successful singles and albums.

It is important to mention that not only pop music was exported to other countries. The Swedish Metal music with all its sub-genres was also raising up during the end of the 90s and is nowadays an important part of the international metal scene that is as influential as never before. Bands like Therion (1988), Unleashed (1989), Opeth (1990), In Flames (1990), Nocturnal Rites (also in 1990), Amon Amarth (founded 1992 in Tumba), Hammerfall (founded 1993 in Gothenburg) and Arch Enemy (founded in 1996) are well-known all over the world amongst Metal fans.

Nowadays and Music Masterpiece of the day

In the new millenium the Swedish export hits are mainly indie rock bands like The Hives, Mando Diao or Moneybrother. I don’t want to throw in too many names but at least these artist should be mentioned: Marit Bergman, Jens Lekman, Anna Ternheim, Hakan Hellström, The Ark, Shout out Louds, Miss Li, Peter Bjorn and John, The Concretes, The Soundtrack of our Lives, Deniz Pop, Max Martin, Lykke Li and last but not least of course The Knife. You could also add Basshunter if you consider him as an artist.

So my song suggestion for today will be by my favorite Swedish artist of the moment: Timbuktu. The song “The botten is nådd” is from his same named album published in 2003. Enjoy…

Although is has to be said that the Swedish artists of the new millennium don’t reach the sales of the 90s this has to be put in relative to the worldwide decrease of record sales. More about this during the next days…

i consider myself very fortunate to be able to do a fair amount of travelling each year. from a weekend away at the coast or a 5 day hike in a canyon to an educational for work in northern Mozambique – i have a few opportunities a year.

over time i have noticed that each trip demands a different way of packing.

a weekend at the coast you can pack for in 10 minutes before you go to bed (i always pack the night before – i cannot pack on the day of departure… what if there is something missing or broken or or or… i wouldn’t be able to sleep). and if you forget something, chances are you can go to a shop not far from your tent or chalet and get it.

a 5 day hiking trip takes a little more planning – you want to minimise what you’re carrying, so it’s comfortable, but you have to make sure you have everything you need with you. ‘cos their ain’t gonna be any shops for you to go into along the way… so i find that packing for this will start about a week before i leave.

so for each trip i need to (sub-consciously) assess how far i will be from essential-purchase-opportunities.

as my dream holiday to timbuktu starts in 3 days – i will do my final trial-pack tonight. everything is already lying on my dining room table – the necessary clothes have been washed over the last few days to ensure i have all i need, little extras have been bought that i didn’t have, and now i need to go through the toiletries and medicines to make sure it’s all there and not expired and properly sealed! and put all my documents into a folder and into good order.

as i was going through it all last night, wondering about what i might have forgotten, i was thinking through my itinerary and considering the places i would be, and i thought, well, if i forget something, it’s not like i’m going to the end of earth…

Gatas Parlament har balansert mellom alvor og tøys, politikk og dans i over 15 år. Nå har de skrevet bok om seg selv

Boka Gatas Parlament – Røverhistorier & raptekster er en forbilledlig bandbiografi, når vi snakker om musikere som skal skrive om seg selv. Passe selvironisk, passe respektløs og passe nerdete, gutta klarer å holde balansen gjennom en rik samling anekdoter, bilder, detaljer og mimringer. En gjennomgang av alle tekstene appellerer nok mest til deres hardeste fans, men samtidig passer det for en gruppe som alltid har vært såpass kompromissløs, innbitt og engasjert som Gatas Parlament.

Jeg har fått æren av å bidra med ett bilde i boka, et snapshot av gutta i Tommy Tees studio sammen med den svenske rapperen Promoe en gang i 2004. Jeg får poste intervjuet mitt med Promoe senere, men i dag er det tid for en reprise på mitt første intervju med Gatas Parlament (fra Aftenposten 2002).

Jeg bestemte meg for å teste ut guttas politiske sympatier. Var det overflate eller alvor? Da passet det bra med en knallhard kommunistquiz.

Les også min biografi over bandet her.

- Nå kommer fader’n til å bli sur, sukker Elling.

- Jeg har kommet til spørsmål 7, og har fortsatt ikke noe riktig. Jeg håper du redder æren, stønner broder Aslak.

Brødrene Borgersrud har agitert for revolusjon gjennom hiphopgruppen Gatas Parlament siden stiftelsen på Blitz i 1993, de er sønner av historiker Lars Borgersrud og vokste opp med revolusjonære arbeidersanger som «Sangen om Stalin». Elling har vært revolusjonær så lenge at han ble registrert av Overvåkingspolitiet da han ble født (helt sant!).

1. mai (selvsagt) 2002 albumdebuterer duoen med Holdning over underholdning, men akkurat nå er det Aftenposten Aftens spesialkomponerte kommunistquiz brødrene sliter med.

- Får jeg lov til å ringe pappa? Slik som i «Vil du bli millionær?», ber Elling.

Han står fast på spørsmål 6: Hvilken tidligere NKP-formann skrev boken Bittert oppgjør? Aftenposten godtar søknaden og Elling ringer…

På stedet hvil
Mens Elling venter på far, skrur vi tiden tilbake. Gatas Parlament angrep EU på den første norskspråklige hiphopplaten Autobahn til union i 1994. Siden har de preket revolusjon, kritisert parlamentarismen og skreket «fuck Kronprinsen» til Haakon Magnus. Politiske? Erru gær’n!

Nå vil Gatas Parlament vise at de også duger musikalsk med albumet Holdning over underholdning.

- Vi har stått på stedet hvil siden vi startet. Det er fortsatt antirus, antirasisme og politikk som er det viktigste for oss. Men etter mange år med lite politikk, er politisk hiphop på vei tilbake i Skandinavia, tror Elling.

Han viser til at Tungtvann kritiserer Bodø-politiet, Apollo engasjerer seg i Göteborg-opptøyene og svenske rappere som Timbuktu og Looptroop.

- Dessuten er den amerikanske rapperen Paris på vei tilbake. Platen hans skal hete Sonic Jihad. Det må bli bra, skoggerler Aslak.

Samtidig vinner danske L.O.C. Danish Hip Hop Awards med «Drik din hjerne ud». Fyll, fest, damer og dop er en langt viktigere del av norsk hiphop i dag enn for ti år siden.

- Vi er aktivister, gateparlamentarikere. Rapping er sideprosjektet vårt; noe vi gjør når vi ikke deler ut løpesedler. Og vi skjeller ut folk for hva de sier, ikke hvem de er, sier Aslak.

- Storkjeftede scenehelter
I 1999 ble Gatas Parlament intervjuet av Klassekampen i anledning singelen Stem Gatas Parlament. I avisen slang duoen følgende melding: «Parlamentarismen er en sykdom, og dette pseudodemokratiets eksistens er partiene på venstresida med på å legitimere gjennom å stille til valg».

Reaksjonene fra venstresiden lot ikke vente på seg: På debattsiden KK-forum ble Gatas Parlament kalt valpekjekkaser, rrrrrrevolusjonære posører, storkjeftede scenehelter, antidemokratiske og barnslige. Og en debattant lurte på følgende: «Korleis i svarten vil dere få i stand ein revolusjon med slikt skvalder???».

- Ja, hvordan vil dere det?

Lengre tids roing, fliring og spøking følger, før Elling samler seg til svar – og karen kan snakke når han først bestemmer seg for det.

- Jeg bør vel ta det på nynorsk: «Eg veit ikkje, vi får gjere så godt vi kan utifrå marxistisk tenkning».

Spøk til side:

- Hvis en skal se på verden dialektisk, altså se at det er sammenheng mellom basis og overbygging, så vil en se at kulturen er en viktig arena for politisk kamp. For eksempel vil streikevåpenet bli mye morsommere dersom du har en hiphopgruppe som kan stå for underholdning i streiketiden.

Eller som Aslak svarte på KK-forum i 1999: “Vi har hele tiden agitert for revolusjon. Det betyr at vi har pratet revolusjon til veldig mange tusen ungdommer, som har kommet for å høre på oss. Det er, slik jeg oppfatter det, viktig revolusjonært arbeid.

Tranmæl og Knutsen
Vi setter tilbake til Elling i samtale med far:

- Hei! Jeg sitter her med en journalist som vil vite hvor mye vi vet om kommunismens historie, og det er ikke så mye, sier Elling – og får vite at det var Martin Gunnar Knutsen som skrev Bittert oppgjør.

Så jukser Elling seg til enda et spørsmål, nummer ni, og slår seg i pannen da far forteller svaret.

- Martin Tranmæl. Så klart.

- Tiden er ute – vi må be om svarene.

Inkludert hjelp fra sin historikerpappa imponerer Elling. Han bommer på når 1. mai ble høytidsdag i Norge, men treffer ofte blink. Til sammen 8,5 av 10 poeng. Imponerende!

Da er det verre med lillebror. Vi gir ham av godvilje et halvt poeng for svarene på spørsmål 1 (Aslak svarte «altfor seint») og 3 (svarte «Trykk: Aktiv Trykk, Trondheim»), men ellers står det skralt til. Til sammen 3 poeng – og da var vi snille!

- Vi er så opptatt av å posere at vi ikke har tid til å lese historie, er Aslaks unnskyldning.

Gatas Parlament: Rrrrrrevolusjonære posører eller ivrige revolusjonære? Begge deler, kan det se ut som.

Martin Tranmæl

Kommunist-quiz
Her er spørsmålene vi stilte Gatas Parlament. Hvor mange klarer du?

1. Når ble 1. mai offentlig høytidsdag og lovfestet fridag i Norge?

2. I 1888 bestemte fagforeningene i et land å avholde generalstreik i kampen for åttetimersdag 1. mai 1890. I hvilket land?

3. Hva er den første setningen i «Det kommunistiske manifest»?

4. Når dannet Arbeiderpartiet regjering første gang i Norge og hvem ledet den?

5. Har representanter fra Norges Kommunistiske Parti noen gang sittet i en norsk regjering?

6. Hvilken tidligere NKP-formann tok et voldsomt oppgjør med Sovjet-kommunismen i boken «Bittert oppgjør» i 1990?

7. Hvem var Peder Furubotn?

8. Hvem var de to første partiformennene i AKP (m-l)?

9. Hvilken nordmann sa følgende i 1912: «Enn om det lå noen dynamittpatroner igjen i borehullene som bare de streikende visste om, tror man ikke da streikebryterne ville betenke seg på å oppta arbeidet?»

10. Hvem skrev «Staten og revolusjonen»?

[Edit: Svarene er lagt ut]

1. 1947.

2. USA.

3. «Et spøkelse går over Europa – kommunismens spøkelse».

4. Christian Hornsrud, januar 1928.

5. Ja, i Einar Gerhardsens samlingsregjering i 1945 – og frem til høsten.

6. Martin Gunnar Knutsen.

7. Han var generalsekretær i NKP og ledet det kommunistiske undergrunnsarbeidet under krigen. Han ble sparket ut av partiet i 1949.

8. Sigurd Allern og Pål Steigan.

9. Martin Tranmæl under et foredrag i Kristiania Arbeiderparti.

10. Lenin.

Documentaries aren’t what they once were. Perhaps all the genuinely interesting deeds and people have already had programmes made about them, leaving programme-makers to resort to boring or frankly rather second-rate subjects.

How else to explain The Flying Car on Channel 4 tonight?

Two men – young and posh Gilo in his cuddly Scandanavian jumper, and his pilot, ex-Marine Neil, a 46 year old who should know better – decide to travel from London to Timbuktu in a flying car.

We thought a flying car was an aeroplane, but apparently, it’s not.

In Gilo’s world, it’s a car with a parachute on the back. A big microlite, if you will. It looks like a pointless anachronism, and James Bond would definitely turn his nose up at it.

The daring boys arrange a big press conference, where they admit they don’t have permission to fly in England or over the Channel. Instead, they will start their epic flying trip by catching a ferry.

You sense that they haven’t thought this whole thing through.

Gilo has to stay in England and talk to the Civil Aviation Authority, leaving Neil to get to France (not flying) on his own.

Neil is soon crashing the car into the sea. Then he almost leaps out of it when it’s in the air, because he thinks it’s going to crash again.

Another bloke looks at the damaged car and slags off Gilo’s workmanship.

They obviously enjoy the challenge, and are basically like two boys going on a holiday to play with their new toy.

Unfortunately, though, their trip is nowhere near involving enough to merit an hour long programme on a terrestrial TV channel.

It’s like Channel 4 commissioning us to make a programme about our attempts to get across the Irish Sea on a mechanised rubber ring powered by one AA-battery.

Or a programme featuring a hamster making a Waldorf salad. It sounds novel, but that novelty wears off after five minutes of watching it play with the salad tongs.

The men obviously think they’re romantic heroes, clad in their flying jackets, with their perfect diction. They’re like Armstrong & Miller’s modern-speaking RAF characters.

But their journey is anything but romantic.

Yes, the scenery’s beautiful, as Neil himself says.

But we couldn’t get past the fact that they’re two grown men playing in an off-road buggy with a parachute on the back of it.

And in the end, Gilo gave up too, returning to England early to go back to work. Perhaps he realised what an anticlimax reaching Timbuktu would be.

Needless to say, the flying car drove to the finish.

1. What does fiat panis mean?

2. What is a Kārearea?

3. Who said: “Beauty is in the eye of the beholder and it may be necessary from time to time to give a stupid of misinformed beholder a black eye.”?

4. Where is Timbuktu?

5. Who wrote Beak of the Moon?

On September 28th, Mauritanian authorities told news outlets they had arrested seven members of AQIM three days earlier. This appeared to count as another success in Mauritanian authorities’ campaign against terrorism; during the summer, officials arrested at least four AQIM suspects on charges of killing Christopher Leggett, an American aid worker.

From the beginning, however, local witnesses disputed Nouakchott’s account of this new arrest.

Timbuktu, Mali

Soldiers apprehended the Al-Qaeda in the Islamic Maghreb (AQIM) suspects last week in the desert near the border with Mali and Algeria, said the official on condition of anonymity.

“The men were armed, they numbered seven and they were travelling in vehicles that included a truck used by AQIM terrorists,” he said.

But a city councillor in the Malian city of Timbuktu, Dina Ould Daya, said those arrested were members of his family — all civilians, and not Islamists — who were arrested on Malian soil en route to repairing a broken truck.

They were arrested on Friday, Ould Daya told AFP, and they included Elly Ould Natmo, a master mechanic, as well as four apprentices, a 16-year-old youth and a deaf mute.

“They are relatives,” said another member of the family, Sidi Mohamed Oudl Amed. “I acknowledged they had some weapons, because here in the desert, when you travel far, you take a gun, because you never know.”

The arrests took place near Lemgheity, where in June 2005 an attack by the group — then known as the Salafist Group for Preaching and Combat — left 15 Mauritanian soldiers dead.

Over at The Moor Next Door, Kal now concludes that the arrestees were not AQIM fighters. He points us to an article at Taqadoumy (French) which repeats the account about the broken truck and adds that Malian authorities had reported the men missing prior to their arrest. Taqadoumy goes on to speculate that this incident could lead to strikes by young Malian Touareg men on Mauritanian vehicles that cross into Malian territory.

I respect Kal’s knowledge of Mauritania deeply, but I can’t offer an opinion without seeing more evidence. Hopefully more reports and information will emerge as time passes.

Accusations of fraudulent arrests in the Sahara call to mind the work of Jeremy Keenan, a British anthropologist who claims Algerian security forces framed AQIM’s precursors for the kidnapping of a group of European tourists in 2003 (h/t Jacob Mundy). With this, too, I state no opinion. The very fact that events in the Sahara are so contested, though, raises a lot of questions about counterterrorism efforts there – about the political motives of Sahelian governments and other groups in the region, about the viability of US partnerships with different actors there, and about political relationships between different countries in North and West Africa.

The Doppelgangaz hit us with a “Good Hygiene/ Timbuktu” Maxi Single that includes Main mixes, Acapellas, Instrumentals and a bonus Remix of “Timbuktu” produced by EP of The Doppelgangaz. This is how you do it people, applaud these guys!! Tracklist after the jump.

DOWNLOAD: The Doppelgangaz – “Good Hygiene/ Timbuktu” Maxi Single

Track List:
01. Good Hygiene
02. Timbuktu
03. Timbuktu (Remix)
04. Good Hygiene (Acapella)
05. Good Hygiene (Instrumental)
06. Timbuktu (Acapella)
07. Timbuktu (Instrumental)

cause it’s starting to get cold, there’s nothing like some good ‘ol swedish rootsreggae to warm you up. chords. done.

-ILIBIB

Chords-Knockin’ on Heaven’s Door

Chords-Luckiest Man Alive

and this one features swedish hip-hop legend, timbuktu.. and also samples from nightmares on wax. hawt-digitty-dawg.

Timbuktu ft. Chords-Det Löser Sej

Scores of text sits throughout West Africa, uncatalouged, unanalyzed, unacknowledged

I had a few beers this evening with an Anthropologist at the American University in Cairo. He, like me, has spent some timein Senegal, specifically in Kaolack, the holy city of the followers of Ibrahima Niasse. Joe wrote his dissertation on Niasse and the Islamic movement that he started in that Sahelian town. We both know the intrepid Dr. Viola Vaughn and her dynamic work with NGO 10,000 girls that recently warranted her attentiona as a CNN hero.

Our conversation did something very important. Since being hear, I have started to forget the very deep foundations of the reason why I am hear, to uncover the intellectual heritage of sub-saharan Africa through the Arabic language. Joe has written extensively on the topic, so I did not have to explain anything to him. But with other people, I have to explain so much that I started to question if I was in the right place. But he helped me remember that I was.

More importantly, our conversation exposed a fruitful area of inquiry that I could develop a lifetime of scholarship too. There is an absolute abundance of African literature in Arabic and African languages in of Arabic script. There are also countless distinct communication modes distinctive to the West African situation. Namely, the prevalence of the paradox. This is a troupe that I would suggest without a significant of research is akin to Henry Louis Gate’s and Houston Baker’s construction of “Signifyin.‘” But even if it isn’t, an investigation into that and other discourses in this literature could be as groundbreaking as the Signifyin’ Monkey.

And as the Sanskrit-reading philosopher in our company, this area Afro-Arab literature is the future of comparative literature. South Asia has had its turn, so has Latin America and the Arab world proper. This area is wide open and I could easily make a career out of it.

This area of writing is what originally capitvated my imagination as an underclassman history major. I was using primary source documents that were always orginally written in Arabic, often by black writers. The intellectual centers of Ghana, Mali, and Songhai towered in my imagination as the source of a validation of African and by extension my humanity. The volumes of writing that to this day that sit in the semi-desert of Mali and Niger was why I had to go to francophone West Africa. Now, I’m finally getting back to it.

Sankore, an institution of higher learning of the middle ages

Earlier this year Promoe released “Kråksången” which was his first album in Swedish and even if you haven’t hear the whole album I’m guessing you’ve heard the hit single “Svennebanan“. It seems that he enjoyed rapping in Swedish and the recently released mixtape “Bondfångeri”is completely in Swedish (apart from a track by “Per Vers” which is in Danish). The mixtape is available in digital form through iTunes Store, Spotify or for free from Looptroop Rockers homepageand the CD will only be sold at shows. “Bondfångeri” features guest appearances from Allyawan, Afasi, Cosmic, Embee(Yes you read right!), Organismen, Per Vers, Sam-e, Supreme and Timbuktu. The amazing artwork (which continues in the same line as “Kråksången”) is designed byInk Graphix.

Click here to download “Bondfågeri”

On top of this the video to the second single from “Kråksången”, called “Mammas Gata”was released 2 days ago. The video (and track) features guest appearances from Andreas Grega, Supreme and Timbuktu. The video is directed by kamisol

Heisann, da var det på tide med et innlegg igjen. Egentlig så fortjener dere ikke at jeg skriver enda et innlegg som dere kan lese, for dere kommenterer jo aldri. Bitches!!

2 – 4. september var jeg i Dagali på klassetur og det var bare dritkult. Vi kom til Dagali tidlig på (onsdag)formiddagen og kjørte gokart  -  det var bare dritkult, og jeg skal innrømme at jeg var livredd til å begynne med, men så kastet jeg meg i det og fant ut at det er bare det adrenalinkicket.

Maja og meg før vi skulle sette i gang med gokart.

Etter at vi hadde kjørt gokart, så dro vi av sted for å spille litt paintball, og for å være ærlig, så var jeg livredd for å spille paintball også, men det viste seg å gå ganske bra sånn bortsett fra at jeg fikk en skikkelig hard kule/ball med maling på øret mitt, så det var en god blanding av gul maling og blod jeg måtte tørke bort.

Etter at jeg tørket bort det verste.

På torsdag, så var det rafting, og det må jeg si; Rafting toppet kransekaka. Det er det feteste jeg noen gang har vært med på. Har dere ikke prøvd det enda, så anbefaler jeg det virkelig.

TEAM TIGERS: Andreas H., Daniel, Håkon, Matias, Ola og meg.

Siste dagen som var fredag, så dro jeg hjem mye tidligere enn de andre for å rekke bussen til GranittRock (GranittRocks hjemmeside her).

Jeg dro på GranittRock sammen med Helga (som vi skulle bo hos), Ulrikke, Mats, Jørgen, Anders, Kjersti, Kjetil og Karl Martin – flott gjeng.

SATYRICON

KAIZERS ORCHESTRA <3

PAPERBOYS

TIMBUKTU

Timbuktu

Oh wow… I always knew Timbuktu (Tombouctou in Mali) because of the story of the great emperor of the kingdom of Mali, Mansa Kankan Musa. I knew it was the center of his empire, but it is only lately that I realized that it was the world’s first and oldest thriving university! Students came from all over the world to study at Timbuktu. Imagine that, students from the middle east, and Europe coming to Africa to study! oooohhhh … Goodness Gracious, that sight only would make me proud! Well, to those who say Africa only has an oral tradition, go and check out the 700,000 manuscripts at the great Sankore University in Timbuktu, and tell me what you think! Oh la la…

In one documentary, the speaker mentions that they translated one of the manuscript on Algebra from Arabic to

Sankore University in Timbuktu

French, and sent it to France to be evaluated educationally; well, that manuscript revealed that the mathematics it contained was currently studied in 2nd year of university in France, and the speaker then says “and that was taught at universities in Timbuktu before the 16th century”!  Wow… my Goodness!

Timbuktu also houses some of the world’s oldest mud mosques, and every year the people of the city unite to re-do the walls of the mosque. It was added to the UNESCO world’s heritage list in 1988  (http://whc.unesco.org/en/list/119/).

Read about it on Wikipedia: http://en.wikipedia.org/wiki/Timbuktu

I was arranging my beloved and battered childhood books on my childrens’ new bookcases last week and a phrase popped into my head that I doubt I’ve heard used outside an Enid Blyton or Angela Brazil school tale  – “to send somebody to Coventry”. It made me wonder if there are other phrases out there which include placenames, and of course there are.

But first to Coventry, a cathedral city in England I have yet to visit, but quite lovely by all accounts. I feel it’s somewhat unfair to use its name as a sign that someone you don’t like shall be ignored and conversed with no longer. So I had a peek at Wikipedia and discovered the perfect verb in their definition of the phrase – “to ostracise someone”. Their theory and I shall adopt it, as it mixes history and drama perfectly, is that the phrase originated in the 17th century when Cronwell sent some royalist prisoners to the then small town and the locals (all parlimentarian supporters of Cromwell) shunned them.

Another placename phrase which I think I have discursed upon before is “by hook or by crook”. The origin is disputed well here. Their conclusion relates to the tools of shepherding but as a loyal Irishwoman I refute that idea and vote for historical drama once more. Cromwell (yes him again) reputedly claimed that Waterford city would fall to his forces by hook or by crook. Isn’t it strange that the town can be entered by landing an army at either Hook Head (famous spot, great lighthouse, still used in sea-area forecasts) or Crook village?

Venturing back to England, I remembered the foolish idea of “bringing coals to Newcastle”. Somewhat akin to the notion of selling ice to Eskimos (but that might happen yet thanks to global warming). Only a fool would do such a thing as Newcastle was a well-known pit-town.

My last two discoveries relate to distance, which makes sense as we often measure distances relative to named locations. “How long will it take you to get here?” “Oh not too long, it’s not from here to Timbuktu”. Timbuktu was apparently a vital trading point at one stage and certainly seemed exotic to those of us in Western Europe, hence the phrase. How I loved the tale of a friend’s father (and youthful mates) buying a old banger (that’s a broken down car to those of you reading from America) and attempting to drive to Timbuktu simply because it sounded adventurous. They barely knew where it was on the map. The car broke down in Italy I believe.

Which brings me to Tipperary. A county in Ireland (like a state in America, only MUCH smaller), Tipperary is a lovely green part of the country, well worth a visit but you know, it’s not actually a long way there at all from my home. But it depends on where you start from, because upon perusal of the lyrics (kindly available at Wiki again, including a rather naughty final verse) I realised that the song was set in London, which is rather a long way from Tipperary, particularly in the early 1900s. Of course the song (available to listen to here) became a troop-song and was recorded by John McCormack and hence the title passed into phrase for evermore.

There is a rather bad joke about the song title which I half remembered from the days when I was reading those Enid Blyton tales of St. Clares and Mallory Towers. I don’t want to inflict it upon my readers, but if you’re very keen you can click for an easy pun here.

Until next time,

happy reading and writing, and if anyone knows other placename phrases, let me know, I might start to collect them here,

Grace