Brahim in Truro, MA 10/04

Micro & Hassan in NYC circa '04?

It’s been a looooong time coming, but I am finally going to Morocco. I still can’t quite believe it’s going to happen, and won’t really believe it until I step foot on Moroccan soil. I know that’s just my dark, can’t-get-too-exited-about-things side, and it’s tempered by my giddy, can’t-believe-my-good-fortune-holy-fucking-shit! side. This will be the culmination of a long love affair between me and this magical country that has its roots in hanging out with Mark Sandman at his Norfolk St loft (Hi-N-Dry mach 2) in the mid-90s and listening to Hassan Hakmoun’s Gift Of The Gnawa while sharing a smoke. We marveled at the sound of the sintir, a 3-stringed bass lute with a camel-skin top that Mr Hakmoun was literally spanking the shit out of…wow. These roots deepened considerably several years later in ‘99 when I met and became friends with Brahim Fribgane, an incredible oud player and percussionist who was living in NYC at the time but originally came from Casablanca.

Brahim moved to Boston and joined Club d’Elf and became my roommate. With his tutelage I began to learn the intricacies of Moroccan music, which involved he and I sitting in my car on long drives to gigs or rehearsals and listening to cassettes of Berber and Gnawa music and me trying to find where “the one” was. In much Moroccan music there is no “one”, the place of emphasis where in Western music we begin counting the rhythm. “The one” is usually accented or emphasized in some way, but in Moroccan rhythms such as the chaabi the accent is on an upbeat and if listened to with Western ears such as mine, this upbeat becomes “the one”, only it ain’t. With Brahim’s patient help I would continually clap where I felt the beat, and he would invariably laugh and clap the true “one”, which was an eighth note or two away from mine. It was maddening, but I was so into it that I just kept at it, over and over, and began a process of self-brainwashing, where I would intellectually “know” where “the one” should be, and would clap that, fighting against the pull of where I was actually hearing it. At last it was like the aural equivalent of the visual phenomena of letting your eyes go out of focus while looking at something until it takes on a 3-D quality. When this happened, it was…a-mazing. Everything became clear in that instant, only to be lost soon again. Like long-distance running I just kept at it until I could go for longer stretches without losing “the one”. I don’t know how Brahim restrained himself from strangling me…I would not have been so relaxed if I were him.

For several years from about ‘00 to 03 I hung out with Brahim at his friend Abder’s store in North Cambridge called Moroccan Bazaar, now sadly gone. We would sit and drink tea and play and listen to music til all hours with all the Moroccans who would come by, as the store’s basement was a favorite after hours spot. I finally acquired a sintir when Abder, brought one back for me from a trip to Morocco to purchase merchandise for the store. With tips from Brahim and the Gnawa musicians who I met through him (including my hero Hassan Hakmoun) I set about learning to play this profound instrument, and began to incorporate it into the music that Club d’Elf was playing, which increasingly was becoming more and more influenced by Moroccan sources.

Flash forward to several months ago when I first learned of an organization called the University of the Middle East, which as it turns out in kind of a weird synchronicity, is located in the Armory in Somerville, the home of Hi-N-Dry and The Mark Sandman Music Project. Puzzling evidence. The UME are an NGO who are seeking to create links between cultures, and to that end had initiated a sister city program between Somerville, MA and Tiznit, Morocco. A delegation of people from Somerville, lead by Mayor Curtatone was going to Morocco and were accepting applications from teachers, educators, artists & musicians. Naturally I applied, and to my delight I was eventually accepted, but the cost of the trip was going to be too prohibitive for me to go. Oh well. They seemed confident that some grants might come through and asked me in the meantime to appear with them on a local cable public access show where they would discuss the trip. I would speak about my connection to Moroccan music and play a little sintir. Ok, I said. Well, the powers that be apparently saw the show and were impressed and a few days later I was notified that funding for me to go had been received. I…would…go…to…Morocco.

I’ll fill in more of the details in posts to come, as well as more of the back story. Gotta get ready for a gig tonight, so this will have to do for now.

Keeping it on the “and of one”

-Micro

11.28.09

P.S. This documentary on Sandman looks very promising. Watch the longer trailer on Vimeo…so cool to see the home movies of him as kid….

8.14.09 Lizard D'Elf w/ (L to R) Vicente Lebron, Paul Schulthies, Mike Rivard, Mister Rourke, Randy Roos & Dean Johnston

Már mindketten jártunk külön-külön, és együtt is Marokkóban, én majd fél évet töltöttem itt összesen. Így most nem akarunk túl sokat időzni. Tangerben találtunk egy filmes stábot, a casting menedzsernek azért azt mondjuk színészek vagyunk,és szívesen vállalnánk valamilyen szerepet, esetleg statisztaként is. (A pénz mindig jól jön.) Akkor nem kellünk, de pár nap múlva Ouarzazate környékén fognak forgatni, mi is arra tartunk, telefonszámcsere. Készítenek rólunk 1-2 fotót, kitöltenek egy adatlapot, aztán majd eldöntik.

Busszal Tetuánon keresztül Chefchaouenbe megyünk, ez gyönyörű környezetben, hegyek karéjában fekvő kisváros a Rif hegységben, és a Marokkói hasistermelés központja. Megkeressük régi ismerősünket, Taufiq-ot, főállásban recepciós egy lepukkant hotelben, másodállásban díler, seftes, valutanepper, árubeszerző, információs központ, idegenvezető, kerítő, hasonló. Kiveszünk egy szobát. Szemmel láthatólag egy valaha nagy szobát osztottak furnérlemezzel három kisebb helyiségre, a mi szobánk a középső. A belmagasság 3 méter fölötti, de az egy rétegű furnér csak mintegy 2.5 méteres magasságig takar. Nem egy szégyenlős nászutas párnak való hely, de ez a legkevesebb. A furnér fölött az egyik oldalon látni lehet a belső udvar fölötti csillagos eget, nem is 5, hanem sokcsillagos szállás. Hajnalban viszont így November végén itt a hegyek között már meglehetősen hideg van, így elkél a hálózsák, különösen hajnal felé, amikor 0 fok körül van a szobában is. Teszünk egy nagy kört a városban. Cukrászdákban,  illetve turmixbár szerű helyeken néhol 15-20 féle natúr, illetve tejes turmixok, frissen csavart gyümölcslevek közül lehet válogatni, mind friss, olcsó, és nagyon finom. Az óváros lepukkant főterén beülünk egy teázóba. A vendégek nagyobb része persze hasist, illetve kif-et szív, ez is marihuána származék. A TV-ben a Film+ csatornán a „Kútfejek”című fílmet nézi a közönség nagy átéléssel magyarul. Még a filmet megszakító magyar reklámokat is érdeklődve figyelik, ez még nekünk is sok. Másnap megyünk busszal Rabatba, de az út második felében szakad az eső, Rabatban is patakokban folyik mindenfelé. A busz végállomása Casablanca, villámgyorsan tervet módosítunk, meghosszabbítjuk a jegyeket, és le sem szállva megyünk tovább. Casablanca szélét elérve részben vályogból, de főleg hullámpalából összetákolt nyomornegyed. Majd mindegyik tetején parabola antenna, némelyik tetején 2,  jobb környéken lévő hatalmas villákon néhol 4 is. Ha kenyérre nem is telik, azért a TV-t azt nézik itt is.

Casablancában a kempinget keressük, de ezt áthelyezték időközben a várostól vagy 20 km-re, kiveszünk a medina (óváros) közelében egy olcsó szobát. A medina bejáratának közelében egy nő kéreget a 10 év körüli fiával, akinek valamilyen furcsa bőrbetegsége van, rohad az egész feje, adunk nekik valamennyi aprót. Másnap a medina útvesztőin keresztülvergődve elmegyünk a II. Hasszán mecsethez.

Már többször jártam itt, de most van először alkalmam belül is körülnézni. A belépődíj borsos, de megéri. A főcsarnok teteje faragott cédrusfa remek, 34 tonnás, és elektromotorokkal az egész kettétolható, így jó idő esetén a hívek a szabad ég alatt imádkozhatnak. A nagycsarnok végében lévő ajtó egymaga 34 tonna, titánium-bronz ötvözet, és csak a király látogatásakor nyitják ki, ezt is elektromotorokkal. Másnap városnézés, veszünk vonatjegyeket Marrakechbe.  A pályaudvaron rend, tisztaság, meg vagyok döbbenve…..

A vonat 25 perces késéssel fut be, mikor mindenki elfoglalja helyét, 5 perc veszteglés után egy vasutas fut végig a szerelvény mellett, mindenkinek át kell szállni egy másik vonatra. Csak hogy tudjuk,  Marokkóban vagyunk.

Ezen a vonaton is rend, tiszta, újszerű bőrülések. Szemmel láthatólag a műbőr huzatot bicskával felhasogatni nem tartozik bele szorosan a helyi folklórba. Nagyon úgy néz ki, hogy nemcsak az osztrák vasutak lesznek tőlünk fényévnyi távolságra, de hamarosan a CFR, a román államvasutak után a marokkói is lehagy bennünket. 4 óra múlva befutunk Marrakechbe. A város szélén egész negyedek nőttek-nőnek ki a földből tetszetős, helyi építészeti elemeket használó bérlakásokkal, csinos villákkal. A vasútállomás impozáns, és vadiúj. A Djema El Fna, a Lefejezettek Tere közelében veszünk ki egy szobát a medinában. Teszünk egy sétát az ismerős környéken. A téren számozott lacikonyhások, bő ételkínálattal a kusz-kusz-tól a főtt birkafejig. Jövendő, és mesemondók, kígyóbűvölők, kobrákkal, és szarvas viperákkal, parádésan öltözött berber vízhordók, tűznyelők produkálják magukat. Az egyik oldalon frissen facsart narancslevet áruló kereskedők halmokba rakott gyümülcsökkel, a kivilágított Koutoubia mecset. Másnap városnézés, céltalanul sétálunk a souk-ban, (bazár, piac) és a medinában, hagyjuk, hogy hasson ránk a város hangulata. Később megkeressük az Ali Ben Jussuf-ról elnevezett vallási iskolát – mederszét – ami ma múzeum, és mellette a városi múzeumot.

Mindkettőben a mozaikdíszítés, és a faragott cédrusfa ornamentika

versenyzik a színes, vésett gipszstukkókkal, amik mint valami mesebeli cseppkövek lógnak sűrűn. Másnap megnézzük az El Badi palotát, én már ugyan jártam itt, de a díszítőmotívumok kavalkádját úgysem tudja egyszerre befogadni az ember. Marrakech is megváltozott. 10 éve még azt ígérték a kéretlen idegenvezetők, hogy ha nélkülük megyek be a souk – ba, akkor el fogják vágni odabent a torkom. Persze nem történt semmi ilyesmi, de az araboknak mindig is jó volt a pszichológiai érzéke. Ma már örvendetesen megfogyatkozott a zaklatások száma, a második nap már csak minden 2. – 3. – ik kereskedésbe akarnak beráncigálni bennünket, és a stílus is kevésbé rámenős. Ellátogatunk a „Jardin Majorelle”- be is, ez a gyönyörű villa  majd’ 100 évvel ezelőtt egy festő tulajdona volt.

Másnap kimegyünk a buszpályaudvarra. A Tis n’ Tichka hágó, amely a Magas Atlaszon vezet keresztül 2260 m magasan, le van zárva állítólag, a délelőtti hóesés miatt. Azt mondják csak 13 h-kor indul busz Ouarzazate-ba. Fél egykor már tolong az utazóközönség a busz körül, a szokásos veszekedés, alkudozás az utas kísérőkkel a csomagdíjak létéről, és mértékéről. Felszállunk. 13 h – kor még a motort se indítják be. Fél 2-kor még vagy 5-en akarnak felszállni a tömött buszra, akiknek mostanra van jegyük. Hosszas veszekedés után leszállítják azokat, akiknek egy későbbi buszra szól a jegyük, de ezzel a járattal akartak utazni. 2 – kor visszaszállnak az előbb leszállók, mások leszállnak, ezeknek előbányásszák a csomagjaikat. Fél 3-kor a busz elindul, és a buszpályaudvar területén araszol tanácstalanul, sűrűn megállva, dudálva. 3 – ra visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Közben folyamatosan emberek szállnak le – fel, koldusok, csodaszerárusok, édességárusok váltják egymást. Akinek esetleg az egész akhlaMarrakechi medina szemkápráztató kínálata nem elégítette volna ki az igényeit, az itt az elmúlt egy óra alatt csak papucsot vagy 5 különböző árustól vásárolhatott volna. Jön a hír, hogy nem is ez a busz megy Ouarzazate-ba. Az összes csomaggal iszonyú kavarodás közepette átszállunk egy másik buszra, ami semmivel se tisztább, és a gumiabroncsok se kevésbé kopottak. Az utasok szerint ez a busz se indul mostanában, ezért néhányan a csomagokat hátrahagyva elmegyünk enni valamit az utcai standokon kirakodott koszos árusokhoz. Visszaérve már kétségbeesetten keresnek bennünket az utaskísérők, ennek ellenére csak egy negyedóra múlva, háromnegyed ötkor indulunk. Pont jókor ahhoz, hogy mire a hegyekhez érünk, már ne lássunk semmit belőlük. Szerencsére már többször jártam erre.

Később feltűnnek az első hófoltok, hamarosan egybefüggő hóréteg borít mindent. A hókotrók nagyrészt letakarították az utat, ennek ellenére a hágó környékén több centis havon küszködnek, és csúszkálnak a kerekek. Átérve a déli oldalra sokkal jobb a helyzet, nemsokára már csak nedves az úttest, a hegyeken is szemmel láthatóan vékonyabb a hóréteg. Már majdnem a síkságon járunk, amikor baleset helyszínét kerüljük ki. Egy terepjáró ütközött frontálisan egy kisbusszal, mindkettő félig az árokban. Áldozatokat nem látunk, néhány arra járó, és két rendőr vizsgálgatja a helyszínt. Este fél 10 körül futunk be Ouarzazateba, az olcsó hotelben a fagyos közös zuhanyzóból majdnem langyos víz folyik. A szobában természetesen nincs fűtési lehetőség, ahogy sehol máshol se Marokkóban, még dugaszolóaljzatot se találunk. Minden takarót a hálózsákra terítve alszunk el, az ablak résein süvít be a hideg szél. Hajnalban 0 fok körül van.

Ouarzazateban két nagy stúdió is van, másnap felkeressük ezeket, hátha szükségük van statisztára. Kint forgatnak a sivatagban vagy 3 km-re, elsétálunk addig. A díszlet egy római kori város főterét mintázza, és a körülötte lévő utcákat. Beszélünk a castingossal, fotók, adatlap, ha kellünk, majd beszól a hotelbe másnap. Este átcuccolunk egy másik szobába, ahol van dugaszolóalj, és kérünk a recepcióstól egy kis hősugárzót fagyás ellen. Másnap stoppal ingyen elmegyünk Ait Ben Haddouba, ez egy dombtetőn elég jó állapotban megmaradt Kasbah-járól (Erődített lakó együttes) híres kisváros 30 km-re van.

2 éve találkoztunk itt egy szimpatikus saharawi törzsbeli sráccal, kereskedő, tevehajcsár. Nincs szerencsénk, Naji éppen M’Hamid-ban van, turistákat kísérget a sivatagban a tevéivel, talán 3 nap múlva jön meg. Állítólag Zagorában is vannak filmesek, lehet hogy nekik kell ember. Zagora M’Hamid felé van félúton, rég jártam arra, úgy döntünk a cuccunk egy részét a recepciósra bízzuk, aki ingyen megőrzi, mi pedig indulunk lefelé. Előtte telefon haza, egy állítólagos angliai adótartozás miatt a magyar adóhatóság mindenemet lefoglalta, illetve végrehajtási jogot jegyzett be. Lebonyolítok egy pár telefont, felháborító, hogy minden apró-cseprő ügyben nekem kell intézkednem, az ember már a reggeli kávéját se ihatja meg nyugodtan. Elindulunk gyalog, közben stoppolunk. A Draa folyó völgyében haladunk, két oldalán szalagként kísérik a datolyapálmák a vizet. Nagy meleg van, kis falvak négyszögletes házai pihegnek a forróságban a málladozó Kasbah-k árnyékában. Befutunk Zagorába. Vacsorára mandulás, aszalt sárgabarackos csirkét eszünk, amit tajin sütőben, egy speciális Észak-Afrikában használt égetett agyagból készült csúcsos edényben készítenek el, nagyon finom. Beszélünk a filmesekkel, de csak aznap érkeztek, abban maradunk,hogy holnap visszatérünk a dologra. Másnap felkapaszkodunk a város melletti hegyre, tetején radarállomás. Innen nézelődünk. Nagy a meleg, rövidnadrágban, félmeztelenül is izzadok, ahogy felfelé kapaszkodunk.

Másnap kiderül, hogy egyelőre nem kellünk a filmeseknek, talán később, de hát mi azt nem várjuk meg. Stoppal ingyen M’Hamidba megyünk. Itt, Algériától 40 km-re ér véget a műút, innen csak tevével, vagy terepjáróval lehet továbbmenni. Beköltözünk egy olcsó hotelbe, ahol, mint kiderül Naji egyik unokatestvére dolgozik. Azt mondja hogy Naji Taroudanntban van, és ott is marad pár napig, nem baj, mi is arra tartunk. Teszünk egy pár km-es kört a város körül. Később az unokatestvér elvisz bennünket a homokkal borított utcákon a saját családjához. Négyszögletes, szalmával kevert vályogház, döngölt padló, az udvaron nagy parabolaantenna. A szobában persze a TV a fő helyen, más bútor nem is nagyon van. A padló nagy részét egymásra terített szőnyegek fedik. A srác anyja ezen fekszik több pléd alatt. Be van gyulladva a foga, dagadt a fél arca. Ennek ellenére nagyon szívélyesen fogadnak, bemutatják az egész családot, leültetnek, teát hoznak. Sajnos csak a srác beszél angolul, így főleg mosolyokkal társalgunk, egy fél óra múlva vissza a hotelba. Küldünk a sráccal az anyjának 2-3 fájdalomcsillapító tablettát, mást nem nagyon tehetünk. A gyulladáscsökkentőket Ouarzazateban hagytuk, fogorvos meg nincs errefelé, de ha lenne se menne a nő, jobban bízik Allahban, mint a tudományban. Másnap a hajnali busszal visszaindulunk. Zagora előtt elszakad egy ékszíj, felforr a víz. Nemsokára utolér bennünket annak a társaságnak egy másik busza, átszállunk, és megyünk tovább. Az egyik kávézónál, ahol megállunk egy kis pihenőre, összefutunk annak a busznak a sofőrjével, és utaskisérőivel, akikkel Marrakechből jöttünk Ouarzazateba. Örömmel üdvözölnek, mint rég nem látott barátokat, és meghívnak az asztalukhoz, együnk velük. Ouarzazate-ba visszaérve kiveszünk a múltkori hotelben egy szobát. December 7-e van, ma van az ünnep előestéje. A hagyomány szerint ezen a napon akarta Ábrahám feláldozni a gyermekét Istennek, aki ezt nem fogadta el, helyette bárányt áldozott az úrnak. Holnap minden család bárányt fog vágni, nagy lakoma lesz, amire meghívják a nélkülözőket is. Ma minden gyerek apró ajándékokat kap, sétáló családokat látni mindenfelé, gyerekek kezükben lufikkal szaladgálnak. Eszünk egy aszalt szilvával töltött csirkét, ez is nagyon finom. Közben megérkeztek a filmesek, akikkel Tangerben találkoztunk. Éppen egy Sámsonról készülő filmet forgatnak. A rendezőasszisztens, és a kasztingos nagyon lelkes, bemutatnak a rendezőnek. Szerinte csak Január második felében kellenék, de még ez se biztos. Az még messze van, mondom neki, hogy mi indulunk Mauritánia, Mali felé. Azt mondja nem gond, ha kellenék, visszahoznának, de a kapcsolattartás problematikus arrafelé, néha rájuk kéne telefonálnom, de túl sok a bizonytalanság, azt se tudjuk mi a helyzet arrafelé a mobil lefedettséggel, és tudom-e használni az otthoni kártyámat. Rákérdezek a tiszteletdíjamra, azért van az a pénz, amiért visszafordulnék akárhonnan, de ezt se tudják, a rendező a kasztingosra, az meg a rendezőre mutogat. Akkor ezt hagyjuk, megfosztották magukat attól, hogy egy nagy sztár születésénél közreműködjenek, de hát ez legyen az ő bajuk. Telefon Najinak, aki 2 év alatt se felejtette el a nevem, pedig fél órát ha beszélgettünk. Persze, menjünk, nagyon örül.

Másnap összepakolunk, visszavisszük a hősugárzót, a portás sehol. Szólongatjuk vagy 2 percig, aztán elindulunk, mi végül is nem ragaszkodunk a fizetéshez…. Ha kell neki a pénz, úgyis megtalál, itt Afrikában a fehér ember nehezen tud eltűnni, a helybeliek figyelme mindenre kiterjed, a portás percek alatt megtalál, ha akar. Az egyik közeli kávézóban megreggelizünk, még nincs nyitva ugyan, de a kedvünkért kinyitják, első az üzlet. Ma nincs tömegközlekedés az ünnepre való tekintettel, ezért stoppal indulunk el a 200 egynéhány km-re lévő Taroudanntba. Egy darabon francia pár visz el bennünket marokkói barátjukkal. Délre mennek, esküvőre. Kiszállva egy csomó kajával ajándékoznak meg, alig bírjuk cipelni. Az egyik kihalt útelágazásnál, ahol kiraknak bennünket, lepukkant benzinkút, ”Mennyország” a neve. Tábla himbálózik a szélben, ez hirdeti,hogy hideg sört lehet kapni, a következő 200 mérföldön az utolsót. Mellette régi, kibelezett amerikai kocsik rozsdásodnak a porban, a látvány szürrealisztikus. Kiderül, hogy ez is egy film díszlete volt, itt forgatták a „Bagdad Café”bizonyos jeleneteit.

(A filmet nem láttam, de annak idején hónapokig mosogattam Tel Avivban a „Bagdad Café”nevű éjszakai bárban) Fiatal srác őrzi a helyszínt, aki egy hatalmas Pontiac kormánya mögött teázik. Készttetünk vele mi is egyet, ha már a sörnek búcsút mondhatunk. Estére már csak 40 egynéhány km-re vagyunk, egy kisvárosban. Egy gyógyszertárban érdeklődünk, hátha indul valami. Egy éppen akkor betérő vásárló rövid töprengés után felajánlja, hogy menjünk vele, visszaviszi a most vásárolt gyógyszert valakinek, aztán ingyen elfuvaroz bennünket Taroudanntba. Bepakolunk a vadiúj terepjárójába, és visszaautózunk vele vagy 20 km-t. Kiderül, hogy hatalmas narancsültetvénye van a családjának. Otthagy bennünket egy házban, bekapcsolja a TV-t, narancsot rak elénk, negyedóra múlva jön. Be is fut, teszünk egy kerülőt a birtokon, az egyik éjjeliőrrel szedet nekünk vagy két kiló narancsot, Taroudannt főterén búcsúzik el.

Másnap telefonálunk Najinak, az egyik közeli kisvárosban lakik, kibuszozunk hozzájuk. Örömmel fogad, itt van a család egyik szállása. Az udvaron agyagból készült gőzkamra, a családi „Hammam”. Megmutatják a „Khobs”,a hagyományos lapos kenyérkészítő tűzhelyet is. Főtt kecskehúst hoznak friss lapos kenyérrel, nagyon finom. Előtte, utána, közben a hagyományos tea. Sajnos a srác azt mondja, amit gondolhattunk volna egyébként, hogyha az ő kíséretében akarunk tevével dél felé, Mauritániába, esetleg tovább menni, semmi akadálya, de az előkészületek kb. két hónapot vesznek igénybe. Na nem baj, majd legközelebb. Najival vissza Taroudanntba, közös városnézés. Az utca porában találok egy 100 Dirrhamost, ez itt a legnagyobb papírpénz, és egy átlagmunkás 2 napi keresete. Másnap „Grand Taxi”-val Tiznitbe utazunk. Ezek általában 7 személyes Peugeot , vagy Mercedes típusú taxik, amik szabott útvonalon közlekednek, általában csak akkor indulnak, ha megteltek, útközben bárhol kiraknak, felvesznek utasokat. Többé-kevésbé szabott áraik vannak, a gyakorlatlanabb turistáknak a csomagokért próbálnak plusz pénzt felszámítani. Pont az egyik ajánlott kajáldánál rak ki bennünket, széles választék van, az árak elfogadhatók, a hely tiszta. Jól bevacsorázunk. Van kemping, felállítjuk a sátrat. Városnézés. A. rosszul van, kihány mindent. Ezt a pazarlást!

Másnap próbálunk AMEX csekket beváltani, de nem sikerül. Kiderül, hogy vissza kell mennünk Agadirba, ez vagy 100 km, nem volt tervbe véve, de legalább ezt is megnézzük. Még jó, hogy el nem indultunk dél felé, a legközelebbi hely, ahol utazási csekk beváltására esély van, az a mauritániai főváros, az meg vagy 1500 km innen. „Grand Taxi”, Agadír. Hangulatában, stílusában nagyon hasonlít a kanári szigetekre,  csak koszosabb, szemetesebb, de korántsem annyira, mint a többi nagyváros Marokkóban. A napsütéses napok száma 300 fölött van. Sikerül csekket beváltani. Városnézés. Az út szélén tolószékes koldus kéreget, két lába combközépen csonkolva. Én általában nem adok pénzt kéregetőknek, kivéve ha testi fogyatékos. Dobok neki valami aprót, folyt.köv.Belvárosban nagy szupermarket, alkoholból is jelentős a választék, még a kedvenc Whiskym is van. Veszek 2 dl rumot, esetleges hasmenés ellen ez a legjobb. Mauritániába ugyan szigorúan tilos bármiféle alkoholt bevinni, de hát csak nem szólnak ezért a két kortyért! Vissza Tiznitbe.  Az összes ruhánkat még reggel beadtuk a mosodába, és a szabott árat lealkudtuk a felére, most érte megyünk a cuccnak. Minden ki van vasalva, szépen összehajtogatva. Ilyen se fordult még elő szegény ruhadarabokkal, és nem is igen fog. Reggel a cuccunk egy részét a sátorban hagyva stoppal elindulunk Tafraoutba. Ez a város Tiznittől keletre, az Anti-Atlaszban fekszik, körös-körül bizarr formájú gránit-tömbök alkotta hegyek között.

Délutánra le is küzdjük a 100 km-t. Végig szép, napos idő van. Megkeressük a legolcsóbb szálláshelyet, városnézés, séta a város körül. Tafraout-tól pár km-re van egy szép szurdok, ahova részben el lehet jutni „Grand Taxi”-val is, gyalog indulunk el, közben stoppolunk. Hamarosan megáll valaki, de kiderül, hogy a szurdok az ellenkező irányban van. Most már mindegy. A tegnap vásárolt egyszerű térkép alapján erre is van egy 30 km-es kör, ami szép tájakon vezet, akkor ma ezt nézzük meg. A fickó, aki felvett bennünket, nyomdász Casablancában. A közelben lakik az egyik faluban, meghív magához bennünket. Szép nagy emeletes ház, úszómedence, a nappaliban színes gipszstukkó díszítés a lehető legképtelenebb színekben. Két felesége van, az egyik nemsokára teát hoz, aztán pörkölt mandulát egy nagy tállal. Miután megmutatta a házát,  jóllaktunk, és kellőképpen megcsodáltunk mindent, elindulunk, és vendéglátónk körbevisz bennünket a 30 km-es úton, természetesen ingyen. Tafraout előtt kiszállunk, és először egy földúton, aztán csak úgy találomra próbálunk egy nagy körrel visszatalálni a szállásra. Megmászunk 2 kisebb hegyet, végül gyalogolunk vagy 10 km-t, mire visszaérünk.

Felmegyünk egy másik hegyre is, ahol, mintha óriások dobáltak volna össze-vissza hatalmas kőkoloncokat. Megnézzük a kőbe vésett kőkori gazellaábrázolást is az egyik sziklafalon. Hegymászás közben elszakadt a nadrágom, elviszem egy, a helybeliek által ajánlott szabóhoz. A fickó reggelre ígéri a nadrágot. Harirát vacsorázunk: ez mindenfelé népszerű sűrű leves, amibe rizst, sárgaborsót, kölest főztek. Laktató, olcsó, és finom.

Reggel elmegyek a nadrágért. A műhely egy piszkos, sötét mellékutcában. Az egyetlen, komfort nélküli, 4×2 méteres hely hullámpapírral van kétfelé osztva. Az utca felé eső rész a műhely egy ősrégi varrógéppel, a hátsó a lakrész. Itt egy gyékény borítja a padlót, erre van terítve egy nagy hullámpapír, ez az ágy. Ide ültet le, amíg a nadrágot megvarrja, mert persze még hozzá se kezdett. Itt is hidegek már ilyenkor a hajnalok, kis parázsló faszénnel töltött cserépedényt rak mellém, ez a kályha. Fölöttem deszkákból kialakított galériaszerűség, gondolom, itt tartja személyes holmijait, illetve raktárként szolgál. A lakrészben főhelyen TV, és DVD lejátszó. A mester a reggeli félhomályban vakoskodva mintegy 2 kávé áráért megvarrja a nadrágot. Reggeli után indulunk a szurdokba, most már a helyes irányban.

Elindulunk gyalog. Nemsokára jön egy „Grand Taxi”, elvisz egy darabon. Gyalogolunk tovább, utolér egy terepjáró, a meredek hegyoldalban kanyargó szerpentinen ingyen levisz bennünket a szurdok aljára, ahol pálmafák, és művelt területek között folyik a patak a több száz méter magas meredek szirtfalak által közbezárt völgy mélyén.

Gyalogolunk vagy 5-6 km-t, amikor utolér egy tömött mikrobusz, ami munkásokat visz a közeli ezüstbányába. Szorítanak nekünk helyet, elvisznek pár km-t. Indulunk tovább gyalog, még a felét se tettük meg annak a 80 km-es kerülőnek, amivel visszajutnánk Tafraoutba. Később egy francia pár ér bennünket utol egy bérelt Dacia Logannal, lestoppoljuk őket. Ugyanabban a hotelben szálltak meg Tafraoutban, amiben mi. A nagyon rossz minőségű úton velük tesszük meg az út hátralévő részét. Kiszáradt, köves folyómedreken hajtunk át, kétoldalt meredek sziklafalak. Néhol egy terepjárónak is feladná a leckét az út, a Dácia kitesz magáért, és a felcsapódó nagy kövek se tesznek benne végzetes kárt. A város előtt vagy 3-4 km-el kiszállva nagy kerülővel jutunk vissza a városba.

Másnap indulunk vissza Tiznitbe, de a változatosság kedvéért egy másik-mint kiderül, sokkal kisebb forgalmú-úton. A város szélén felvesz egy kisbusz, ami 2 faluval arrébb, egy nagy hegy tövében rak le bennünket. Felkapaszkodunk a meredek, kanyargós szerpentinen, közben minden siker nélkül próbáljuk lestoppolni azokat az autókat, amik átlag félóránként arra járnak. Felérünk, majd a másik oldalon legyalogolunk a hegyről. Egy fennsíkra jutunk, aminek lágy ívű dombjai a látóhatár széléig nyúlnak. Nagy sokára beérünk egy teljesen kihalt faluba, se kajálda, se egy kávézó. Felvesz egy autó, ingyen elvisz két faluval arrébb. Megint gyalogolunk két falunyit.  Az út mellett 6-8 ember várja a buszt, ami majd egyszer erre jön. Közben próbáljuk lestoppolni azt az egy-két autót, ami arra téved. Az egyik megáll, kiszáll a sofőr, és sorban, hosszasan üdvözöl minden helybelit, majd int nekünk, hogy szálljunk be. Tiznitbe megy, és ingyen elvisz bennünket.(Marokkóban nagyon elterjedt a stoppolás, de akárcsak Romániában, itt is fizetni kell általában a fuvarért, nagyjából annyit, mintha busszal menne az ember) Az emberek, akik továbbra is várják a buszt, még ki tudja meddig, elköszönnek tőlünk is, lelkesen integetnek. Mosolygó arcukon nem látom bosszúság, vagy rosszindulat nyomát. Ennyit a helybeliek vendégszeretetéről. Ma, annak ellenére, hogy A. meg van fázva, és nem érzi túl jól magát, vagy 20-30 km-t gyalogoltunk, kicsit fáradtak vagyunk, mire visszaérünk a kempingbe. A városfal mögötti Souk-ban fantasztikus a kínálat arany, és ezüstékszerekből, megcsodáljuk a portékákat. A szokott helyen eszünk, ezúttal sült halat, – ez is nagyon finom.

Másnap „Grand Taxi”-val elmegyünk a 14 km-re lévő „Aglou beach”-re. Széles, lapos,homokos sáv az Atlanti óceán partján. Távolabb hatalmas habtaréjjal 6-8 sorban kifutó hullámok között 1-2 szörfös. Mindkét irányban több km-re elsétálunk a parton, aztán stoppal vissza Tiznitbe. A kemping tele van lakókocsis francia nyugdíjasokkal, sátorral csak mi vagyunk. Az egyik 65 év körüli fickó minden reggel felül 1000 köbcentis túramotorjára, és egy szál papucsban elhajt. Negyedóra múlva vissza, ennek alapján valószínűleg a sarokra megy reggeli kávéját elfogyasztani, esetleg a szemben lévő szupermarketbe bevásárolni. De hát különben ki látná, hogy neki ilyen játékszere is van! Még csak Dec.16, de a kempingben már javában karácsonyi hangulat van. A legtöbb lakókocsin futófények villognak esténként a 20-25 fokos melegben, és undorító, felfújható mikulásokat lenget egész nap a forró szél. Meglátogatom a szemben lévő éjszakai bárt, ahol a bejárat mögött paraván takarja el a bent ülőket az utcán járó kíváncsiak tekintete elől. Bent csak egy-két lámpa ég, erős félhomályban söröznek azok az elvetemült helybeliek, akik Allah törvénye ellenére úgy döntenek, hogy sörbe fojtják maradék értelmüket.

Másnap tovább állunk, indulunk dél felé, ami szerintem nagy felelőtlenség, és ezt meg is mondom A.-nak. A térképre nézve a legközelebbi hely, ahol boltban sört, vagy egyéb alkoholt tudunk venni, az valószínűleg Szenegál, az pedig rohadt messze van, a kiszáradás pedig nem gyerekjáték. De hát ennek a nőnek beszélhet az ember!

Mirleft a következő állomás. Nagy területen szétszórt házak, a főutca két oldalán kávézók, éttermek, 1-2 bár. A 70 években nagyon felkapott volt a hippik körében. A magas sziklafalak alatti néptelen homokos parton szabadnak érezhették magukat, minden olcsó volt, szívták a füvet, és boldogok voltak.

Ma már ez is turistásodott, a bárokból reggae zene szűrődik ki, ajándékboltok nyíltak, de azért megőrzött valamicskét egykori hangulatából. A bárok teraszain dílerek árulják a füvet, ami persze illegális, de ez kevésbé zavarja őket. A kemping a parttól vagy 300 m-re, egy kertes ház udvarán. Lesétálunk a partra, teszünk egy nagy kört, aztán be a faluba. A bárokban lehet alkoholt kapni, persze elvileg csak turistáknak. Az előző király II.Hasszán idejében börtönbe csukták azt a marokkóit, akit ittasan elkaptak az utcán. Itt ismeretlen a szonda. Ha a rendőr megállított valakit, kedélyesen elbeszélgetett vele, esetleg elkérte az iratait. Ha megérezte rajta az alkoholszagot, már vitték is. Ez a szigor valamelyest enyhült az utóbbi időben, de még mindig súlyos pénzbüntetésre számíthat az, aki lebukik. Persze egyszerűbb és olcsóbb ilyenkor lefizetni a rend derék őrét. A logika azt diktálná, hogy a rendőrök a szórakozóhelyeken razziázzanak, ott be lehetne gyűjteni a vétkes helybelieket. De Marokkó bevételeihez az idegenforgalom tekintélyes összeggel járul hozzá. Ezért egyenruhás rendőr sose teszi be a lábát szórakozóhelyre. Sokszor viszont civilben ott iszik a többi között. Ilyenkor jön jól, ha az ember tájékozott. Célszerű meghívni a rend őrét, ha marokkói létedre nem akarod, hogy hazafelé menet rendszeresen megállítsanak, és újabb, és újabb hatalmas büntetéseket sózzanak a nyakadba. Marokkóban készítenek borokat is, nem is rosszakat. Rossz nyelvek szerint ennek 70-75 %-át helybeliek isszák meg. Eszünk egy harirát, aztán sörözök, bár elég drága.

Másnap felkeresünk jó pár strandot. Némelyik km-eken keresztül húzódik széles, lapos homokos szegéllyel a parton, mások csak kis homokos öblök a sziklák által körbezárt vízmosások végében. Este egy karperecre alkudozok az egyik útszéli árusnál.150 Dh-ról indul az ár, aztán, miután bezárta kis asztalkáját, a fickó közeli lakásán folytatódik az alku teázva, beszélgetve. A végén 20 DH-ért hozom el, persze annyit se ér, de legyen neki is haszna.

Másnap pár távolabbi strandot keresünk fel. Délután meghívjuk a tegnapi árust, Hasszánt ebédelni. Veszünk a piacon friss szardíniát, és a közeli kifőzdében némi felárért megsütik nekünk, krumplival, salátával. Iszunk mellé teát, minden nagyon finom. Igaz ugyan, hogy egy kevésbé igénytelen emberre akkor is rájönne a fosás, ha csak körülnézne, de hát Afrika nem a finnyás embereknek való.

Másnap stoppal elmegyünk Sidi Ifni-be. Ez a kisváros a spanyol időkben közigazgatási központ volt, és hangulatában, lakóépületei stílusában sokat megőrzött ebből az időből. Széles, homokos strandja van. Visszasétálunk a parton pár km-t Mirleft felé. Átmegyünk az egyik hatalmas ív alatt, amit az óceán vájt ki évezredek alatt a konglomerátumban.

Pár méter után, ahogy áthaladunk alatta, 2-3 öklömnyi kő hullik alá a mennyezetéről. Nem túl szerencsés, ha egy ilyen 15-20 m-ről az ember fejére potyog. 10 egynéhány km után a partról visszakapaszkodunk a kanyargó útra, hamarosan felvesz egy „Grand Taxi”. 7-en ülnek benne, mint általában, most még mi ketten is beszállunk. Nem probléma, elhagyatottabb útszakaszokon néha 10-12 ember is bepréselődik. Még mindig jobb, mint gyalog. Este harirát, és szendvicset vacsorázunk, utána vissza a kempingbe. Összeismerkedünk egy öreg hippinek kinéző 65 év körüli svájci fickóval. Rövid ősz haja van, azt mondja 17 éves kora óta növesztette, és majdnem a derekáig ért, a múlt héten vágta le, időnként váltania kell az embernek. Egy vadiúj VW kisbusszal van, aminek a teteje részben felnyitható, és így lakóautóvá alakítható. Egy öreg német juhász kutyával utazgat. Elmondja történetét. 17 évesen egy évig csavargott Dél-Amerikában, aztán két évre lement DK.-Ázsiába, majd vissza Dél-Amerikába egy újabb évre. Svájcba visszatérve látott egy hirdetést, ahol érdekes munkát kínáltak. A rendőrség kábítószer ellenes alosztálya keresett munkatársakat. Harmadszorra vették fel, de a végén igazolódott, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Vagy 40 évet húzott le a testületnél. Nagyon szerette. Egyenruha gyakorlatilag sose volt rajta, munkája nagy részét az tette ki, hogy bárokban, gyanús helyeken lődörgött, és figyelt. Munkájából adódott, hogy minden ismert kábszert kipróbáltattak velük, hiszen ismerniük kellett azt, ami ellen harcoltak. Az évek során mindössze egyszer kapott lövést, mutatta a heget a lábszárán. Náluk állítólag az a rendszer, hogy a szolgálati idő kezdetétől a rendőrség félrerak nekik minden hónapban egy összeget prémiumként. Ha a rendőr leszerel, ez lesz a végkielégítése. Mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, felkínálták neki, hogy dolgozzon tovább, de nem élt vele. Kifizették neki a prémiumot, ebből vette a kocsit, ami a legmodernebb technikával van felszerelve, légkonditól a HIFI minőségű hangtechnikáig. Hasissal kínál, nemrég vette egy francia fickótól itt a kempingben, aki Pakisztánból a gyomrában csempészte be, turistáknak árulja, és a saját itt tartózkodását fedezi az üzletből. Sötétbarna, kiváló anyag. Később előszed egy üveg portugál bort is a kocsi hátsó részéből. Szilveszterre tartogatta, de hát Carpe diem!

Ülök a kocsi mellett, lábamnál a hatalmas rendőrségi német juhász kutya, és egy volt kábítószer ellenes zsaruval importált hasist szívunk, miközben portugál bort kortyolgatunk. A CD lejátszóból a legjobb 70-es évekbeli rock, és blues zenekarok számai szólnak, távolról az óceán moraját sodorja arra a szél, fejünk felett sok ezer csillag ragyog sziporkázva.

Másnap „Grand Taxival”elmegyünk Legzirába, ez vagy 20 km-re van, a parton mindkét irányban több km-re elsétálunk. 2-3 hatalmas, természetes kőív is található itt, amit a hullámverés alakított ki, mennyezetükről hatalmas, kerek kövek lógnak mindenfelé, szinte a levegőben, Isten tudja, mi tartja őket a helyükön. A parton sétálva hatalmas, több méteres hússzeletet találunk, az egyik helybeli srác szerint egy nagy bálnát sodort partra a víz. A helybeliek feldarabolták, a zsírját sok mindenre fel tudják használni. Később találunk is egy nagy halom rothadó húst a homokban, kevésbé büdös, mint ahogy várná az ember. Délután visszakapaszkodunk az útra, hamarosan felszed egy dagadt angol nő, aki ide ment férjhez, és már évek óta ezen a környéken lakik.

Másnap. Itt is eleget voltunk. Megreggelizünk, aztán kiállunk stoppolni az útra. Vagy egy órán keresztül senki nem vesz fel bennünket, aztán befut egy busz , elvisz  Sidi Ifni-be. Megkeressük a „Grand Taxi” állomást, aztán, mikor megtelik a járgány, rövid tökölés után elmegyünk Goulmime-be. Szép nagy szemetes város széles utakkal, látnivaló semmi. A buszpályaudvarról ”azonnal” indul egy busz, rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy tovább megyünk. Befutunk Tan Tan-ba. A souk-on kívül itt se sok látnivaló van, ”Grand Taxi”-val elmegyünk a 28km-re lévő hasonló nevű tengerparti üdülőhelyre. Rövid keresgélés után kiveszünk egy szobát az egyik kempingben, miután 150-ről 100-ra alkudjuk le a szoba díját. Aludhatnánk sátorban is, de kivételesen engedünk a saját fürdőszoba csábításának. TV is van vagy 100 csatornával, főleg persze arab nyelven. Városnézés, a főtéren találunk egy olcsó kajáldát, és nagyon finom „tajine”-t eszünk. Reggel, mint mindig, kávéval kezdünk, Marokkóban nagyon finom kávét főznek, forralt tejjel isszák. Attól függően, hogy mennyi a kávé-tej aránya, négy félét különböztetnek meg, az áruk ugyanaz. Megkeressük a buszpályaudvart, 11 óra van, akkor fut be a busz, aminek 9-kor kellett volna itt lennie, de arra nincs hely. Állítólag délután fél 3 kor indul egy busz. A két hátizsákot a buszpályaudvaron hagyjuk, és szétnézünk a parton. Kettőkor vissza. Kiderül, hogy a busz, amiről szó volt, az éjjel fél 3-kor indul, nem délután. Állítólag jön ugyan egy 17 órakor is, de akkor az útból semmit se látunk. Becuccolunk az egyik közeli hotelbe, ahol 60 DH-ért kiveszünk egy szobát. Itt is saját fürdőszobánk van, állítólag később lesz meleg víz is. Megvacsorázunk a tegnapi helyen, aztán aludni próbálunk. Nem könnyű, mert ezeket az olcsó marokkói szállodákat betonkefni válaszfalakkal építették többnyire, olyan akusztikájuk van, mint egy hangversenyteremnek. Ráadásul az ember azt hinné, hogy a világ összes szállodájában ugyanazt csinálják az emberek, és ez nagyjából ugyanazokkal a hangokkal jár. De ez nem így van! Afrikában teljesen más hangok szűrődnek át a falakon, és nem csak az rejtély, hogy mit hall az ember, de az is, hogy miféle tárgyal lehet ilyen elképesztő zajokat okozni. Másnap kimegyünk a buszhoz, ami persze késik. Elmegyünk reggelizni, mire végzünk, pont befut. Dakhla-ba megy, de mi csak Tarfaja-ig veszünk jegyet, ott is szét akarunk nézni. Megérkezünk, látnivaló semmi, koszos kisváros. Pénzünk fogytán van, angol fontot akarunk beváltani. A bankban, ahova küldenek bennünket, az alkalmazott először komótosan átírja a vadiuj digitális kijelzőn az árfolyamot, aztán tüzetesen megvizsgálja a beváltani szándékozott összeget. Közli, hogy nem tudja beváltani, mert csak két hete nyitottak, és az a készülék, amivel a bankók eredetiségét vizsgálnák, még nem érkezett meg. Egy másik bankba küld, aztán egy étterembe, de végül sehol se tudunk pénzt váltani. Hosszasan alkudozunk a „Grand Taxis”-al, mire sikerül a normál árat kialkudni. Mikor 5 ember összegyűlik, nem várunk tovább, és elszáguldunk Laayouneba. Útközben az egyik helyen iszonyatos dögszag, de nem látjuk a forrását, és vagy 100 m után megszűnik. Megállunk enni is valamit, a boltos a szendvicsekért, és az üdítőkért először 300 DH-ot akar kérni, gyorsan lebeszéljük róla, végül 70-et hagyunk nála, de így is többet fizetünk, mint a tényleges ár. Nem kérdeztük meg előre az árakat, de hát olyan szimpatikus pofája volt, az tévesztett meg bennünket. A sofőr tanácsára csináltatunk néhány fénymásolatot az útlevélről. Innentől sűrűbben fogják ellenőrizni az úti okmányokat, de fénymásoló gép természetesen nincs ezeknél az út menti ellenőrző posztoknál. Viszont ha a sokszor félig írástudatlan rendőrnek kell kimásolni az adatokat, az tetemes időveszteség. A fénymásolatra ráírjuk a belépés dátumát, a belépéskor kapott regisztrációs számot, valamint a foglalkozást. Én azt írom be, hogy tanár, ez elég rövid, és angolul ugyanannyi betű, mint az hogy diák, de ez utóbbit egyre kevésbé hiszik. A tanár se korrekt persze, de hát azt mégse írhatom, hogy csavargó. Laayoune szép nagy közigazgatási központ tele katonasággal, és az ENSZ kéksisakosaival. Itt van a Marokkó által elfoglalt vitatott hovatartozású „Spanyol Szahara” központja. Ez a terület ettől a várostól északra kezdődik, és egész Mauritániáig húzódik. Eredetileg ez a Saharawi törzs területe, akik a mai napig küzdenek szabadságukért, és a terület függetlenségéért, hol békés, hol katonai eszközökkel. A város előtt rendőrségi ellenőrzőpont.  Ma van Dec.24.-e, de elég nehéz karácsonyi hangulatba kerülni a 20 egynéhány fokban pálmafák között, körben a sivataggal. Az egyik drága hotelben érdeklődünk a kemping felől, de az vagy 24 km-re van az óceánparton. A hallban 2 méteres feldíszített műanyag karácsonyfa. Keresünk egy olcsó hotelt, aztán teszünk egy nagy kört a városban. Marokkói viszonylatban tiszta város, nagy, rendezett  parkokkal. Egy olcsó helyen a piac mellett megvacsorázunk. Itt is, mint mindenfelé Marokkóban, mindenki bőszen mobilozik, ha kell, ha nem. 10 éve még nem nagyon láttam telefont senkinél, két éve már sokkal elterjedtebb volt, de mára nincs az a nomád tevehajcsár, akinek ne volna. Felkeressük az állami, és a két maszek busztársaság irodáját, de vagy reggel korán, vagy este nagyon későn indítanak járatot, és egyik drágább, mint a másik. Veszünk egy halom gyümölcsöt, vissza a hotelba, és még egyszer megvacsorázunk. Aludni próbálunk, de ez itt se könnyű, a szomszéd szobából fél éjszaka olyan hangok jönnek, mintha valaki folyamatosan az egyik faltól a másikig tolna, vagy dobálna egy ágyat. Reggel kimegyünk a „Grand Taxi”állomásra. Ahogy a kocsi megtelik, elindulunk. Dakhla 530 km ide. Egy kocsiban utazik velünk egy 24 éves svájci csaj, már tegnap este is láttuk, ugyanott szállt meg, mint mi. Összeismerkedünk. Ő repülővel jött Agadírig, onnan tömegközlekedéssel tart Szenegálba. Amúgy félig-meddig kollégák vagyunk, ő is festő-mázoló otthon. Trinidadi rummal kínál, nagy duzzogva elfogadom. Hatalmas köves lapályon haladunk, két oldalt időnként homokdűnék tűnnek fel. Néha hatalmas, kiszáradt sós mocsarak,”shott”-ok mellett vezet az út. Estére le is küzdjük a távot. Dakhla egy félsziget csúcsán terül el, nagyon szép a fekvése. A könyv által ajánlott olcsó hotel tele van, akárcsak a másik 4, amit megnézünk. Végül találunk egyet, de csak egyetlen dupla szobájuk van üres, ezt kivesszük hárman. A recepciós berak a padlóra egy matracot ágyneművel, ezzel rendben is vagyunk. Teszünk egy nagy kört, az egyik utcai hús sütödénél megvacsorázunk, én például tevehúst roston. Finom.

Reggel a Hotel Sahara elé küldenek bennünket, ahol vállalnák, hogy fejenként 350 DH-ért elvisznek minket Nouadhibbou-ba, a mauritániai oldalra. Nagyon készségesek, azonkívül alapszabály, hogy sose fogadd el az első árat, ami amúgy is soknak tűnik. Hosszasan próbálunk alkudni, de hajthatatlanok. Elindulunk másik lehetőséget keresni, utánunk jönnek, hogy legyen 300, de akkor már nem érdekel. Többször autót váltva visszamegyünk 40 km-re, a félsziget tövénél lévő útelágazáshoz. Az úttól távolabb a higanyszínű víz, és néhol több száz méter széles homokpart, ember viszont sehol. Rendőrségi ellenőrzőpont, a dél felé térő úton próbálunk stoppolni. Egy szép nagy lakóautót szeretnénk egy jószívű turistával, aki elvisz bennünket Mauritániába.16 órakor már éppen fel akarjuk adni, visszamennénk a 20 egynéhány km-re látott kempingbe, amit holdbéli táj vesz körül. Már éppen indulnánk, amikor megáll mellettünk egy ócska furgon Mauritániai rendszámmal, két srác ül benne. Hazafelé mennek, és örömmel elvisznek bennünket. Nagy szerencsénk van, később találkoztunk olyanokkal, akik három napig vártak fuvarra ugyanennél az elágazásnál. Az első ajánlatuk 1000 DH fejenként. Rövid alku után megegyezünk 200-ban. Előre kérnék a pénzt, de erről lebeszéljük őket. Ketten előre ülünk a svájci lánnyal, A. hátul a másik sráccal.

A sofőr fél órán belül megkéri a svájci csaj kezét. Az egyik helyen kiszáll, és megvizsgálja a bal első kereket, ami erősen füstöl. Szerinte a fék „nem tökéletes”,menet közben is fog, és ez okozza a túlmelegedést. Ilyen apróságokra viszont nem ad, ugyanolyan sebességgel megy tovább, bent folyamatos a füst szag. Miközben bármelyik pillanatban várom, hogy az abroncs felrobban a nagy hő miatt, a fickó vagányul, két ujjal fogja a kormányt, azonkívül cigarettázik, mobilon beszél, és velünk ismerkedik, általában egyszerre. A társalgás érdekes, mert a sofőr arabul beszél, egy kicsit franciául, és egy kicsit spanyolul. A társa arabul, egész jól franciául, és egy keveset angolul. A svájci csaj franciául, németül, és elég jól angolul ahhoz, hogy megértessük magunkat vele. A.angolul, és egy keveset spanyolul. Én a magam részéről töröm a magyart, egy kicsit angolul, és néha részegen azt képzelem, hogy egy kicsit értek spanyolul. Szóval kedélyesen elbeszélgetünk, miközben a hátul lévő srác folyamatosan teát készít, azt kortyolgatjuk, és várjuk hogy durrdefektet kapjunk a sivatag közepén. Az út mellett helyenként 3 nyelvű halálfejes figyelmeztető táblák, miszerint a taposóaknák miatt az utat elhagyni tilos,és életveszélyes. Állítólag egy helybeli nemrég halt meg, terepjárójával aknára hajtott. Előttünk, mintha homokvihar volna, vastag, éles határvonalú ködpaplan, ami fejmagasságban kezdődik, és több száz méter vastag. A látástávolság néhány száz méterre csökken, a sofőr lassít valamit a tempón. Az út mellett 1.5×1.5m-es, fehérre festett kőfal a semmi közepén. Piros festékszóróval hatalmas betűkkel felirat rajta magyarul: ”FRISS LÁNGOS” Itt a sivatag közepén, gomolygó ködben kissé álomszerű a látvány. Később elhagyunk egy táblát, amin szép nagy nyomtatott kék betűkkel a felirat: ”TROPIC OF CANCER”. Alatta ugyanolyan betűkkel: ”RÁKTÉRÍTŐ” Jóval később tudom meg, hogy lehet hogy magyarok rakták ki a táblát, mert a tényleges ráktérítőtől vagy 20 km-re áll. Rendőrségi ellenőrzőpont, a sofőr, aki egyébként haverjával a „Saharawi” törzshöz tartozik, példátlan módon nem áll meg jóval előttük, ahogy az errefelé íratlan szabály, hanem közvetlenül a rendőrök mellett fékez le. Flegmán beszél a rendőrökkel,és lerí róla, hogy mi a véleménye a megszálló hatóság embereiről. Valami mondvacsinált indokkal megbüntetik 20 DH-ra, de más nem történik. Megyünk tovább. Többször is elhaladunk nagy katonai táborok mellett, amik az úttól kicsit beljebb fekszenek. Ránk sötétedik, de este 8-ig megyünk, majd egy benzinkúthoz kanyarodunk be. Távolabb másik benzinkút, elszórtan néhány új épület, néhány köztéri lámpa, ennyi a település. A kút mellett hotel, és étterem. Rákérdezünk a szobaárakra. Először 160-at ,majd 100-at mondanak. Úgy döntünk, akkor alszunk sátorban. Először belemegy a főnök, akié az egész komplexum, de utána meggondolja magát. A két srác útján, akikkel jöttünk, felajánlják, hogy alhatunk a sofőröknek fenntartott helyen, ez egy üres szoba, padlója gyékénnyel letakarva. Később meggondolja magát a főnök. Megunjuk a tökölést, átballagunk a másik kúthoz. Beleegyeznek, hogy ingyen felállíthatjuk a sátrat a hotel előtt, az étterem mellett. Biztonsági őr ücsörög a közelben, egész éjjel szolgálatban lesz. Zuhanyozni sajnos csak akkor lehetne, ha kiveszünk egy szobát, ami itt is 150DH. Nekilátunk felállítani a sátrat, de odajön a főnök, egy fehér burnuszos szimpatikus „Saharawi”, alhatunk a sofőrök szobájában ingyen. Ő is, és a helyettese is beszél angolul, és franciául. Becuccolunk, és rendelünk 1-1 csirkés „tajine”-t. A főnök bemutatkozik, odaül közénk, meghív teára. Hozzák a csirkét, ami nagyon finom, és akkora adag, hogy alig bírjuk megenni. Később a főnök több kólára is meghív bennünket (sör sajnos a közelben sincs), és felajánlja, hogy használhatjuk az egyik szobában lévő zuhanyzót ingyen. Ki is használjuk a lehetőséget, ki tudja mikor lesz részünk újra meleg vízben. Viszonzásul a vendéglátóinknak adom a Marokkó útikönyvemet. Remélem el tudják majd passzolni valakinek, aki dél felől jön, és elfelejtett könyvet hozni. A hotel előtt egy 800 köbcentis BMW túramotor, ez napközben mellőzött el bennünket. Összeismerkedek a vezetővel, aki rajtunk kívül az egyetlen fehér, és az egyik szomszédos asztalnál vacsorázik. Londonból indult a kis géppel, és Johannesburgba tart. Mi hozzá képest csak ide megyünk a szomszédba. Van némi gyakorlata, pár éve egy másik motorral szintén Londonból indulva Dél-Európán, és a Közel-Keleten keresztül elmotorozott D.K.-Ázsia túlsó végére, és onnan áthajózott Ausztráliába. Miután körbe járta a kontinenst, eladta a motort, és hátizsákos turistaként elrepült Japánba. Bejárta Japánt, majd repülő, Helsinki, és a Skandináv, majd a Balti államokon, Kelet, és Közép-Európán keresztül ért vissza Londonba. Szép kis másfél éves kör lehetett az is. Ezt a mostani útját mindössze fél évesre tervezi.

Másnap az éjjeliőr ébreszt bennünket, a két srác már ott van a kocsival. A határ ide 130 km, két óra múlva be is futunk. Katonai erőd a sivatag közepén, szögesdrót, katonák, rendőrök mindenfelé. Többszöri útlevél ellenőrzés,és némi tökölés után áthajtunk a kapun, és a senki földjére jutunk.Nincs út, csak keréknyomok kanyarognak össze-vissza a porban. Ez az itteni szabadkereskedelmi övezet. Teherautók állnak megpakolva két oldalt, turbános, burnuszos figurák ténferegnek körülöttük. Távolabb autóroncsok rozsdásodnak, tengernyi szemét mindenfelé. 4 napja állítólag turistákat raboltak ki itt a senki földjén. Arra tartottak, amerre mi, egy autó elállta az utat, és kést szorítottak a torkuknak. A rablók eltűntek. Ide a senki földjére nem lép egyik ország hatósága sem, ez is tele van aknázva, de úgy látszik a rablók ismerték a terepet. Megállunk pár percre. Szólít a szükség, eltávolodok pár méterre. Bár nem szívesen sétálok aknamező szélén, keresek egy megfelelő helyet egy autóroncs mögött. Elindulunk, és lépésben átvergődünk a bűn rossz terepen a 6 km-re lévő másik oldalra. Itt gyorsabban végzünk, majd a jó minőségű műúton délután egy körül befutunk az első városba, Nouadhibbouba. A két srác egész a város közepén lévő kempingnél rak le bennünket. A belváros kb.úgy néz ki, mint ahogy egy átlagos európai egy nyomornegyedet elképzel. Ehhez képest Marokkó egy rendezett, szolid, jóléti állam. Bár a szudáni állapotokat meg sem közelíti. Elég sok a kövezett út például, és közvilágítás is van, ha csak korlátozott mértékben is. Mindenfelé kecskék mászkálnak, megrágva mindent, ezért a facsemeték köré alját, és tetejét kivert rozsdás hordókat húznak ellenük. A mindenfelé halmokban álló szeméttel 1-1gereblyével felszerelt köztisztasági dolgozó küzd. Autók dudálnak, némelyik normál állapotú, de a többség megdöbbentően lepukkant, és 1-2 olyan is szaladgál, amit jobb érzésű autóbontós se venne be. A járda szélén egy nő a dolgát végzi a szoknya takarásában.

Cu emotie regasesc oameni care au trait cu familiile lor in Maroc in anii ‘80. In acea perioada statul roman trimitea in Maroc in principal profesori de liceu care cunosteau limba franceza. Erau insa si ingineri, sau alte profesii. Aproape in fiecare oras marocan se formase o comunitate mica de romani. Noi am locuit 18 luni in Tiznit, la 60 de km sud de Agadir.

Ne leaga ceva: pentru toti Marocul a ramas un important reper emotional.

Dupa 24 de ani m-am reintors in Maroc prima oara in 2005. De atunci am revenit de 5 ori, am batut marocul de la Merzuga, in desert la granita cu Algeria pana in nord, Fez, Meknes, Kenitra, Tanger.

Voi descrie aici periplul geografic, dar mai ales sufletesc al redescoperirii Marocului si al Povestilor din Copilarie din case albe sau rosii, rezonand la cantarea muezinului.

Pana ce povestea mea va fi gata de publicat, las acest articol sa fie modelat de sirul atat de viu al comentariilor :

 Prin Ouarzazate am trecut in Octombrie 2006 pe drumul de intoarcere de la Merzouga si dunele Erg Chabi. Am ajuns seara, dupa multi kilometrii, cu o singura dorinta: sa punem capu-n perna. Am mancat repede la un restaurant traditional in centru – era parca intr-un fel de turn. Inainte de culcare ne-am mai asezat putin – baietii – mai intr-o parte sa tragem o gura de whiskey dintr-o sticluta bine camuflata. Eram in Ramadan!

Piata centrala Ouarzazate

 

In scurtul timp petrecut mi-a lasat impresia unui oras suprinzator de linistit – desi in Ramadan serile sunt destul de agitate – cu bulevarde parca putin prea largi pentru aglomeratia de acolo …

In drum spre Ouarzazate am facut un detour de jumatate de zi prin spre “Gorges du Dades”. Peisaj semi-lunar, presarat de impresionante Kasbah, parca tot una cu varfurile stancoase din care sunt sculptate ca o singura forma complexa:

 

Skratka, stvar je taka. S Pacotom sva se naselila v hotelu Touriste v Tiznitu in zdaj nič kaj uspešno ne glumiva turista. Jaz naj bi ene par stvari napisala, Paco je pa pač pes, tako da rabi le kak park, kjer si lahko da malo duška. Ker je nizka sezona, sem lahko izbirala sobo – hotel je namreč prazen. Odločila sem se za tisto, ki ima poseben vhod s terase eno nadstropje višje od ostalih sob. S Pacotom imava tako čisto zase teraso in ljubi mir. Edino, kar nama zavdaja, je vročina. To je bila pa napaka v računici. In to ne zanemarljiva. Danes je bilo 43 stopinj in v sobici, ki je tako rekoč podstrešna, je bilo svinjsko vroče. Da se ti kar misli ustavijo. In voda iz strešnega rezervoarja je tekla ven vrela! Ker sem bila lena in ker sem imela zakrknjene misli, sem psu dala pit iz kangljice, ki sem jo našla v kopalnici en štuk nižje. Tam je voda fino hladna, taka kot vsakemu normalnemu bitju v takile vročini paše. In kangljica je bila pri roki, Pacotova posoda pa en štuk višje. In da ne pozabimo, vroče vroče vroče je bilo. In se je pojavil patron Mohamed, da OLALA, tole pa ni ok, ker iz tega si muslimani noge umivajo pred molitvijo. Upsala, doktorca islama je zaj__ala. Še dobro da mislijo, da sem kar ena, ker bi mi bilo sicer precej nerodno. Sicer pa ima tale Mohamed tudi drugače nekaj tečnega v sebi. Stalno daje občutek, da samo čaka, da bo lahko za kaj zatežil in ko končno zateži, na koncu reče, da saj v bistvu ni frke. Prvi dan je npr. nergal da kaj je njihov računalnik vžgan, če pa za internet rabim samo kabel. Jaz pa debelo gledam. Kako naj vem, zakaj je vžgan, jaz se ga nisem niti dotaknila. Samo mojega sem na kabel nataknila, tako kot mi je bilo rečeno, da lahko… No, ta drug patron in solastnik hotela Abdu, je pa čisto Mohamedovo nasprotje. Stalno se zafrkava, pa ves ljubi dan na chatu preživi, kjer se pogovarja s spiskom potencialnih Francozinj, ki bi morda postale njegova žena. A v Maroku. Pravi, da njemu je v Tiznitu super in da v Evropo pa res ne gre. Z Nino sva se naprimer zadnjič po skypu pogovarjali in je rekel, da ji da pet kamel pa počitnice v Maroku. Najprej predlaga, da se spoznata in če bo kaj iz te moke, bodo počitnice zastonj tudi na koncu, sicer pa samo do njenega odhoda. Voila. Ima smisel za humor, oni drugi pa prav nič. Res mi ni jasno, kako sta se ta dva patrona skupaj našla. Že deset let skupaj furata nadvse simpatičen hotelček v centru medine. Mohamed je resen, poročen, ima otroke, stalno puca in preži na morebitno Pacotovo lužico. Kadar dežura na obisk vabi prijatelje, ki so že po izgledu orto muslimani, Abdu pa se druži predvsem s Francozi, ki so se nastanili v Tiznitu in ga redno obiskujejo da pridejo kako rečt, vržt briškulo ipd.

No, danes sem od silne vročine šla na obisk k francoskemu paru, ki je pred mesecem dni za vogalom odprl restavracijo. So mi rekli, da naj pridem kaj naokoli, če bom imela bluz, pa sem šla. Vročina in bluz je zame eno in isto. V glavi pa ena in edina misel: SLADOLED. Ki ga niso imeli. Namesto tega sem se potolažila z meloninim ledenim koktejlom z mento, takoj za tem pa še z ledenim čokoladnim frapejem. (Sem pač kmečkega porekla, pa mi te neotesanosti ni treba preveč zameriti.) No, in ko sem si opomogla, sem med odhodom iz lokala ki se imenuje “Le lieu”, po domače “Plac”, skozi priprta vrata na hodniku zagledala lušno stanovanje, na vratih pa napis “Privé“. “A tlele pa živite al kako?” sem ustrelila na patrona, on pa da je to apartma, ki ga oddajajo. “U, kolk je fino friško tuki,” sem se čudila, on pa “a ne da, veš je stara hiša, pritličje, pa debeli zidovi…” - “U kolk fino,” sem nadaljevala, “tudi internet imate,” pol sem pa še v kopalnico pogledala in bila čist paf: taka fina zmes maroškega in ščepec evropskega v živo rdeči, pa neki mozaiki in take. In na izhodu me je doletelo: “Ja, kolk pa plačaš tamle v Turistu? Nam je bolje malo, kot imet prazen apartma. A hočeš?” – “JAAA!” In jutri se selim v ta mega apartma z internetom in mozaiki za skoraj zastonj. Nimajo še dovoljenja za oddajanje sob, tako da ne smejo še reklamirat. In tako še nimajo gostov. Sem pač ujela pravi trenutek, malo smo si pa tudi všeč. Gazdarica Bea je pravnica, ki je pravo obesila na klin, njen mož ne vem kaj je, je pa tak sivolas in sivobrad dobrodušen škrat, ki se je prvi dan do naju pripeljal na kolesu s košarico in naju ogovarjal, midva pa vsa tečna, kva nama zdej ta smešen turist na holandu tuki teži takoj ko po dolgi vožnji stopiva iz Orsona. A se hvala bogu ni dal in ko smo se ponovno srečali v njegovi restavraciji, je bil čist navdušen: “Bea, a si vidla, kak kamion imata!” Naslednji dan me je zagledal, ko sem sprehajala psa in ponudil v posojo kolo. In zdaj tole. Pa še Pacotu je obljubil redno dostavo ostankov iz restavracije, tako da se ubogi pes ne bo več pritoževal nad monotonostjo moje kuhinje (Ravnokar poskuša v ploščice skopat luknjo, da bi se dokopal do malo hladu, prejle pa je delal dolžine po terasi, češ, če bom ful hitro tekel, bo morda malo hladneje…).

In še poanta: Le s čim sem si vse to zaslužila?

Wow, there is a lot of shiznit going on in Tiznit. Sorry – I had to do it. The rising sun was a good start. It looks great on Macedonia. Tiznit, you should have stopped there. The righthand side is a total mess. Those black areas are actually negative spaces. So the edge of this flag has fringe. I guess that’s an authentic Moroccan treatment, but I think it’s more than a bit tacky. Next, there’s an irregular eight-pointed star. I guess six points has been done (Israel…) and five points is too Wicca. So a really awkward eight-pointer will do. Kinda reminiscent of a previous badflag. Blam! Now, tie together three curved knives, and you’ve really laid out the welcome mat. Stab!

Happy New Year everybody!  We are still in Tiznit, which is a very laid back place. The interesting bit of the town (the Arab quarter] is enclosed by high walls that look like they are made of red mud. The Medina is huge, winding and full to the brim with little shops selling everything from jewelry to fish stew, which is delicious by the way.

We have been at the campsite for four days now. Except for one other couple we are the only British on site. It’s almost all Francais, who seem to be semi permanent Winter visitors and all know one another.

Doris is instantly recognisable of course; we had one couple visit us like old friends, who remembered us from El Jadida; we didn’t remember them though and they looked a bit put out. On the whole they are friendly, but yesterday evening five Austrian bikers, with landrover backup, roared onto the site and parked up right next to us, being the only available bit of ground not in use.

And they were a pain. They were on their way to the Dakar rally, which takes place on the 20th of January. I couldn’t decide if they were the genuine article , or just rich kids with expensive gear on an expensive organised jaunt. As soon as they got off their bikes they opened the beer cans, totally ignored us, just a few feet away, and proceeded to get pissed.

We left them to it and went down town to indulge in some of the aforementioned fish stew; when we returned much later they were well gone and making more noise than the Mullahs (who fill the town with intonations from the Koran three times in the day and twice at night) much raucous laughter and, when we had gone to bed, well after 12 oclock, they decided it would be a good time to rev their bikes up with earsplitting ferocity.

They must have woken the whole site. We kept our heads down, not being up to tackling six beefy foreign drunks. But one (German) camper couldn’t take anymore and decided to leave; performing an extremely dodgy reversing manouvre in the pitch black and managing to crush one of his bikes that fell off the back rack as he charged off.

The bikers were the talk of the site this morning. They, of course left early, with the usual noisy roar of exhausts and I hope we don’t meet up with them again.

The Moroccans we have met, in comparison, are charming friendly souls on the whole. The only miserable ones appear to be the Guardiens on the campsites; and that’s probably because they have to deal with European campers all day!

Tomorrow we head even further South, where sand with everything is the order of the day. We are going to try and stick to the coast as much as possible, as inland is bloody cold at this time of year. When I will be able to update this blog next I don’t know, as rumour has it that t’internet is not so prolific the further South you go; in fact you have to make sure you’ve got everything you need for survival, particularly water.

Talking of water it’s raining! So I am going to get wet going back to the site. See you all later this year and I do hope you are all reading, and enjoying the blog.