Zoom tendencias / La 2 / Madrugada del viernes

La moda está de moda. Glorificación del presente, adrenalina de lo efímero. Todo es moda. Adiós a la ‘haute couture’ y las ‘top model’ porque la vida fluye más allá de la ropa. ‘Trends’, ‘lifestyle’, a su vez términos de moda: la metamoda. Cada vez más sitios de Internet, magazines, programas de tele, suplementos.
El equivalente al “nada que sea humano me resulta ajeno”: no hay vida fuera de la moda. Vea si no uno de estos programas dedicados a las tendencias para comprobar que ir de copas, viajar, escuchar música, comprar un regalo o visitar una web son rituales en permanente estado de (re)valoración.
Todo fluye, nada permanece. Pero siempre resulta light. La moda no obliga, seduce. De ahí el ritmo ágil y suave de estos programas, al estilo documental para acunar la siesta pero con más colores y secuencias más cortas. Obligatorio: presentadores jóvenes discretamente modernos.

Artículo publicado en el diario Ultima Hora

Nixon-Frost, de Peter Morgan. Teatre Lliure
Teatre Principal, 27 de noviembre

Los lenguajes se entrecruzan a la búsqueda de la obra total, aunque sean necesarios dos híbridos para hacer la suma: la película Frost/Nixon (Ron Howard, 2008) con pretensiones teatrales y esta narración teatral con recursos audiovisuales. Resultado: un pupurri que parece suspirar por lo que fue uno de los grandes espectáculos de la historia de la televisión. Viaje formal a través de distintos recursos y géneros para la reconstrucción transversal de algo que no llega a ser ni una cosa ni otra: la nostalgia nunca es buena compañera. Un canto a la televisión que se fue hace ya décadas, un tributo que es pronto devorado por el mito que pretende revivir. Mucha parafernalia en forma de puesta en escena, para asir lo inasible que ya forma parte de una dimensión heroica plagada de anécdotas elevadas a la categoría de imágenes para la eternidad. Nos quedamos pues ante un desfile de caricaturas presuntamente resucitadas mediante un ritmo pseudo frenético y una superposición de planos e imágenes para abducir nuestra atención. Pero poca, muy poca aproximación crítica, pobre estudio de personajes o perspectiva histórica propia de magazine: galería de héroes de la mala conciencia norteamericana. Una de tantas incursiones terapéuticas en el pecado original de no haber dado la talla de superpotencia bendecida por Dios, contadas en clave de espectáculo. ¿Cómo creernos este panfleto que nos queda tan lejos? Buen trabajo de escenografía pero resultado más bien discreto porque la fórmula no da más de sí. Personajes planos y diálogos que sólo resultan creíbles porque forman parte de la memoria histórica del imperio que nos han exportado. Demasiado cartón piedra envuelto con el celofán de aquella televisión que atraía audiencias multimillonarias. Los actores hacen lo que pueden para salvar un encargo sin matices ni desarrollo, consiguiendo un play back casi perfecto. De eso se trataba, ¿no?

Crítica publicada en el diario Ultima Hora

Como cada 27 de noviembre vamos San Lázaro abajo. Dice adios a sus hijos la liviana sombra del Alma Mater. Pero cada año parece la primera vez. Quizás porque nunca es sufuciente, porque nunca basta.

Hoy somos los mismos y somos otros. Nos parecemos a los que murieron en 1871, cuando el país se sacudía entre luchas y sueños. Hoy somos los mismos, pero cierto, también  diferentes.

Mientras caminamos miramos el final de la calle, levantamos la vista al horizonte.

Llegamos por fin, y rodeamos el mausoleo a los estudiantes de Medicina masacrados injustamente por los españoles hace ya más de cien años. Un pensamiento para ellos, y dos, y tres, y mil.  Entendemos algo que muchas veces nos han dicho: lo importante nos es solo llegar, a veces, también vale la pena  el camino.

Porque a nuestro paso fuimos dejando voces, deseos, banderas, esquinas que un día se llenaron de sangre y hoy no, nombres que un día fueron desconocidos y hoy son de todos. Otra vez, queda atrás San Lázaro. Y la nostalgia del anciano que recuerda. Y las miradas curiosas de la niña que sueña… con hacer algún día lo que hoy nosotros hacemos.

Ana Rivero

Lea sobre sucesos del 27 de noviembre de 1871

Buddy2301 Says:

I want all of you to join the Club Penguin Shawnees (Http://clubpenguinshawnees.wordpress.com

LOL!

He visto estos días una foto de una pareja de recién casados en un país africano, Somalia si no recuerdo mal. Él tiene 112 años y ella 17. Barbaridades de sociedades primitivas, pensará usted. Pero por alguna extraña razón, la misma que lleva a los extremos a buscarse, creo que nuestra sociedad del bienestar más desarrollada camina en la misma dirección. Aunque no sólo en esta, claramente machista y regresiva, y esta es la barrera que nos diferencia.

Nuestro presente está ya hecho de mestizajes, a la fuerza, buscados o incluso comercializados, donde (casi) todo es posible; de hecho, de puertas adentro ya no hay moral ni más ley que la dictada por el individuo. Vamos hacia una sociedad sin sexo ni edad predefinidos, en la que cada uno se inventa sus fetiches y sus tiempos, eso sí, dentro de las sagradas normas de la economía global. La familia y la pareja (¿o el trío?): fugaces, provisionales por mucho que se alquilen iglesias o juzgados para cantar el “hoy sí, quiero” Tenemos divorcio express pero las separaciones van todavía más rápidas. No hay edad para casarse ni separarse, lo mismo que desaparece la fruta de temporada.

Es normal enamorarse a los 80, tanto como separarse tras 25 años de matrimonio feliz: la deslocalización ha llegado también a las costumbres, y fuera de las exigencias laborales impera el principio cortoplacista del ello. Hace poco se casó legalmente una mujer con el novio que había muerto en accidente un año antes, y allí estaban las cámaras para contarlo: al fin, una boda original. Lo de Imanol y Pastora, en cambio, como la historia de mis vecinos.

Artículo publicado en el diario Ultima Hora (24-11-09)

Cuatro se hizo con el estreno de la 6ª temporada, y Fox con el resto: House reciclado en hombre de caricia y lágrima, en régimen dual. Los martes para castizos de sobremesa, y los domingos para degustadores de V.O.S. de madrugada.
Este personaje creado por un todo un equipo de guionistas es una de las mejores construcciones del imaginario postmoderno: la obsesión enfermiza y narcisista por la salud disfrazada de discurso cientifista, este barniz que funciona como coartada sin derecho a réplica. Gimnasios, dietas, colesterol, chequeos, gripe A, vacunas, bífidus activo… sociedad burbuja en guerra contra una Naturaleza que cada vez nos queda más lejos.
Las enfermedades que desfilan por House, extravagantes e insólitas, alimentan la fantasía del enemigo insidioso: los virus nos cercan. Y él mismo, codeinómano, comparte nuestra militancia farmacológica y nuestra minusvalía: la cojera como metáfora.
Ahora, el reto: salir a la calle y enamorarse. ¿Lo resistiremos?

Artículo publicado en el diario Ultima Hora (23-11-09)

Peder Sjo Slettebø, lederen for Rogaland Unge Høyre, oppsummerte i dag hvordan jeg mistenker veldig mange på høyresida anser sykelønnsordningen og folka som er så uheldig å være på den. I en twitter-melding spurte den småivrige Unge Høyre-lederen retorisk Jan Davidsen om hva som er årsaken til det skyhøye sykefraværet. Skulkelønnsordningen selvfølgelig, kunne Peder Sjo Slettebø selvtilfreds svare, før han la til en oppfordring om at vi måtte begynne med 3 karensdager.

Bakgrunnen skal være Jan Davidsens tale på landsmøte til Fagforbudet i dag.

Jeg synes denne meldinga oppsummerer veldig effektivt hvorfor så mange av oss har problemer med å ta høyresida generelt, og UH spesielt, på alvor i saker som omhandler velferdsgoder. Det farer liksom en mistenkeliggjøring av de som er så uheldige å måtte sykemelde seg som parasitter som bare er interessert i å sitte på ræva hjemme og lure til seg penger, mens den ærlige (Høyre-stemmende?) Ola Nordmann må være ute å slite ræva av seg for å få landet til å gå rundt.

Denne underliggende forakten overfor dem som av ulike årsaker ser seg nødt til å ta ut en sykemelding er ikke bare stigmatiserende og et slag i ansiktet overfor de sykemeldte, men også en påstand om at legestanden ikke er i stand til å gjøre jobben sin.

Og denne holdninga fra Peder Sjo Slettebø minner umiskjennelige om den gang Christiania-borgerskapet med forakt skuet utover allmuen her til lands og konstaterte at her var det ingen å bygge en nasjon på, før de småredd stakk halen mellom beina og løp tilbake for å underlegge seg knugen Stockholm.

Sykefraværet i Norge er for stort. Men svaret ligger ikke i å gjøre det vanskeligere å ta ut sykemelding. Skal man få ned sykefraværet er man nødt til å gjøre noe med hvorfor folk blir syke i utgangspunktet. Man trenger gode forebyggende tiltak, og et godt sikkerhetsnett for dem som faller utenfor.

Da hjelper det lite at pengepartiets ungdomsorganisasjon omtaler landets arbeidstakere for skulkere hver gang de ser seg nødt til å ta ut en sykemelding.

(VG, VG)

En ganska enkel undran är varför det är ett sådant överskott på cigarettluktande dunjackor med semiflottigt hår på Max om lördagarna. De vill gärna visa att de är rika nu när barnbidraget trillat in på kontot så de klämmer till med de konstigaste beställningarna de vill komma på och skrattar förnöjt “Nu gjorde vi det svårt för dig, va?”. Tveklöst hatkunden, efter de som inte fattar vad som händer naturligtvis. “Hamburgare? Jag?” Re-turds.

Tågsovstunder är numera gravt underskattade; “ta igen” en hel natts sömn på Malmö-Ängelholm- och Malmö-Kristianstad-tågen är en verklighet. Första tåget från Lund går strax efter fyra, ny – men ack så värdefull – kunskap. Bussen från Lund tar dock omotiverat lång tid. Och jobba efter tågsömn innebär ofta halvdåligt jobb. Nu ska jag jobba mer. Kränga bööörgers. Fett.

Hoy mi distinguida Facultadde Comunicación, situada en calle G entre 21 y 23, fue testigo de un acontecimiento singular: el intento de Reinaldo Escobar, esposo de Yoani Sánchez, de armar un show, y la respuesta que le dio la gente que se encontraba en esa céntrica esquina.

Yo salía de las clases cuando vi la multitud de personas. Cámaras, fotógrafos, la Comparsa de la FEU, pueblo cubano, consginas revolucionarias, Reinaldo huyendo por G ayudado por dos jóvenes: lo presencié todito. ¡Una lástima que no tuviera la cámara para tomar fotos! Por eso, aquí dejo algunos enlaces de páginas en las que han publicado imágenes.

En Yohandry´s Weblog

En La República

En Cambios en Cuba

El tema Yoani es uno muy recurrente en la blogosfera y en Internet en general. Hasta ahora, yo no lo había abordado porque para mí las cosas están bien claras y no es necesario llover sobre lo mojado. Pero llegado el momento,  hay algunas ideas que apuntar al respecto. Y para hacer algo diferente, vamos a ir de atrás hacia adelante.

1-      Lo que hizo Reinaldo Escobar esta tarde fue algo totalmente sin sentido, una actuación bastante patética.

2-      Hace dos semanas, Yoani no fue agredida por nadie. No hay pruebas. Todo es parte de su show mediático.

3-      Hay que ser muy ingenuo para creer que fue Barack Obama quien respondió las “siete preguntas”. Pero aún tomando en cuenta esas respuestas, escritas de seguro por un equipo de propaganda o algo así, ¿qué dicen de nuevo? ¿alguna nueva declaración del gobierno de Estados Unidos? No. Nada nuevo. El mismo discurso retórico y hueco de siempre.

4-      Con los últimos acontecimientos queda claro quién está detrás del fenómeno Yoani: Estados Unidos. Servidores en Europa, blog en más de 15 idiomas, capacidad para videos, miles de comentarios fantasmas producidos como en serie… en fin. Ninguna persona sola desde los cibercafés, en un país con los problemas de conectividad que tiene Cuba, puede mantener algo así.

5-      Premios por todos lados… Bueno, que las entregas de premios son generalmente una farsa, eso no es noticia. ¿Quién se cree que esa mujer es una de las personas más influyentes del mundo? Eso da risa.

6-      En su blog, Yoani no defiende ninguna ideología, porque no la tiene. Ella despotrica a diestra y siniestra contra todo lo que le rodea, y punto, nada más. ¿Por qué lo hace? Porque para eso le pagan.

7-      Yoani reclama para sí “libertad de expresión”, pero existe la posibilidad de que lo que ella dice en su blog no sea ni siquiera su expresión, y no refleje sus más íntimos intereses. Me explico. A ella lo que más le conviene es que siga habiendo Revolución en este país, porque es de hacer contrarrevolución que ella vive, y si no hay Revolución, se le acaba el trabajito, y los dolaritos.

8-      Yoani y su séquito son un triste grupito de mercenarios.

9-      El blog Generación Y es una ciber-tragicomedia.

Ana R.

Foto: FanTeatre

Cel·la 8, de Toni Oliver y Biel Lladó. TIC Teatre. Dirección: Biel Jordà
Teatre Xesc Forteza, 14 de noviembre

TIC vuelve a sus orígenes, o cuando menos los reivindica. Teatro militante comprometido con la realidad, una fórmula en desuso entre otras cosas porque resulta más difícil reelaborar la cotidianeidad que acogerse a la industria del gag. Quizás es que nos faltan escritores, y afortunadamente Toni Oliver ya ha atravesado experiencias personales y teatrales como para atreverse con miradas complejas ante un escenario aparentemente sencillo: a todos nos resultan familiares las escenas, los personajes, los diálogos, los temas. Pero ya sabemos que el mejor arte es aquel que hace fácil lo difícil. También es cierto que hay un director con el que forma equipo (casi ya un tándem: Oliver – Jordà) muy bien complementado. Y unos actores que parecen igualmente afines a un discurso realista y crítico. No recuerdo un trabajo tan completo de Laura Sánchez, por ejemplo, desbordante de registros y con una presencia escénica impresionante. Y ahí está el yonqui que clava Sergi Baos, lejos en sus otros papeles de excesos y otras tentaciones. ¿Algunas debilidades en este proyecto? Esquematismo literario tal vez, recurso al tópico: el yonqui buenazo pero sin voluntad, el ejecutivo chulo y sin fortaleza, el abusador, el degenerado minusválido: en todo caso una rica galería de tipos que resultan creíbles porque los autores saben retratarlos con los mínimos recursos: cuestión de acierto y eficacia. Especialmente meritoria la escenografía, que obvia el cartón piedra sin caer en pretenciosidades, y sobre todo juega con espacios simbólicos puntuales y toques de iluminación que permiten transiciones impecables. Impresionante el trabajo actoral, en cantidad (¿problemas de presupuesto o apuesta dramática intencionada?) y calidad. La complicidad del público, otro síntoma del acierto.

Well, Case Keenum said this week that the only thing that could stop the Coogs’ offense was themselves. Unfortunately he was only half right. The other thing that could stop the Coogs’ offense?… The Coogs defense. The Central Florida Knights dominated time of possession, nearly doubling Houston’s time with the ball at 39:30 to 20:30. The “D” couldn’t get off the field so Keenum and the offense couldn’t get rolling. And when they were on the field, they did their part to shut themselves down. The game started well when Brandon Brinkley stripped AJ Guyton – no, not the former Indiana point guard, a receiver for UCF – and recovered the fumble. The offense took over and looked just as we expect; Case Keenum found Tyron Carrier on a slant for a big gain into UCF territory. But then Chaz Rodriguez dropped a potential touchdown catch, Charles Sims was tackled for a loss and the offensive line was called for a false start. The Coogs had to settle for a 39-yard field goal to make it 3 – 0 Houston.

The defense came out strong again on the next possession. Marcus McGraw busted through the line for a sack to put the Knights in a 3rd and long and Nick Saenz made a huge hit to jar the pass loose and get the defense off the field. 

Keenum made sure to get 7 on his 2nd try; he escaped pressure up the middle and found Carrier all alone behind the UCF defense. Carrier jogged in from 51 yards out to push the lead to 10 – 0 Houston.

The 3rd trip by UCF was a carbon copy of the 2nd. McGraw got another sack on 2nd down to make it 3rd and long and UCF was forced to punt again. The offense had a chance early to basically put the nail in the coffin and it looked like they were poised to do so.

Keenum hit LJ Castille for a beautiful catch on the sideline. Carrier and James Cleveland both made nice grabs to get the Coogs down the field but Cleveland injured his ankle when he was tackled. He would stay inthe game but he was obviously not running well and he was limping noticeably in between plays. The unit was on the doorstep with a chance to make it a 17 point game but Bryce Beall fumbled on the 9-yard line and Central Florida recovered.

The defense picked Beall up with a 3-and-out and the punt only got out to the UCF 37 so Keenum took over in great field position. But on 1st down Cleveland fumbled the ball on the UCF 20. His ankle looked like it was really hurting him but he still has to hold on to the ball in that situation. So the defensive unit had to take the field again with no rest and they started to look a little fatigued. And it would start to show in the 2nd quarter.

10 - 0 after 1.

UCF had the guile to go for it on 4th and 1 from their own 46 and it paid off. They continued down the field and ended up with a 35-yard field goal to make it 10 – 3. It could’ve easily been 24 – 0 instead in UH doesn’t commit the 2 turnovers.

The Coogs would get the lead back up quickly with a Devin Mays 102-yard TD return on the kickoff to make it 17 – 3 UH. Of course, you always want to get the points when you can and kickoff returns can often deflate the opposition but this time it was as much a negative as it was a positive.

Marcus McGraw and company took the field for the 3rd straight time with nearly no time to rest on the sidelines. The Knights gave up another sack to make it 2nd and 16 but a perfectly called screen took the ball past the blitzing Cougars and down to the UH 22. From there UCF ran it right up the middle and into the endzone with Brandon Davis. 17 – 10 Houston.

The offense didn’t have much time left to do anything but it didn’t help that the linemen committed their 3rd false start of the half and 2nd down. The quarter came to an end with UCF possessing the ball for 23 minutes and the Coogs only having it for 7.

17 – 10 at halftime.

The Knights’ defense came out in the 3rd charged up. They knew they were in the game because of the 2 fumbles and they started reallt hitting the Coogs hard. And with every big hit the fans got more and more into the game. The stands were shaking so much that the cameramen couldn’t keep the camera still. The fans got even louder when the Coogs went 3-and-out and Guyton returned the punt to midfield.

Central Florida seized the momentum completely when Brynn Harvey gashed the UH line and linebackers up the middle all the way to the 1 and then into the endzone. Nick Cattoi missed the extra point though so Houston held onto the lead by the slimmest of margins. 17 – 16 UH.

The defense of UCF was still riding high and they got pressure on Keenum on all 3 plays of Houston’s next possession. 3-and-out again so the exhausted “D” had to run out again and face an amped up opposition. 

UCF started from their own 15 but it only took them 2 plays to get back to midfield. From there Harvey went untouched up the middle for 49 yards and his 2nd TD of the afternoon and the 1st lead for the Knights. 17 – 23 UCF. The Coogs tried to respond but continued to hurt themselves.

The line was called for another false start. Then Roy Watts really put a halt to the UH drive when he was called for a personal foul on the next play. The reason that the foul was so huge was that it negated a personal foul on the Knights that would have given the Coogs an automatic 1st down and 15 yards. That penalty on UCF may have prompted them to watch their hitting just a bit but instead the off-setting UH penalty allowed their guys to continue to tee off on the Houston ball carriers so they kept their edge. UH was forced to punt.

Finally the offense had given the defensive guys a couple minutes to rest and they came out and got an interception by Carson Blackmon. Keenum found Castille deep for a TD from 41 yards out but, even though Castille had definitely held possession for at least 4 steps in the endzone, it was ruled incomplete. For some reason Coach Sumlin did not challenge the call Cleveland was able to get the 1st down anyway and the period came to an end with the Coogs on the 4. It was the 1st scoreless quarter for the Cougars since September 12 against Ok State.

17 – 23 UCF after 3.

The missed call on the Castille catch would really cost the Coogs because Cleveland dropped a sure touchdown on the 1st play of the 4th and UH had to settle for a 21-yard FG. 20 – 23 UCF.

In contrast, the Knights would not miss their opportunity as they galloped down the field and into Houston territory. From there Brett Hodges went deep down the middle of the field for Quincy McDuffie. There were 3 Cougars around McDuffie but Blackmon got greedy and tried to go for another interception instead of drilling the receiver. McDuffie was high in the air and Blackmon would have arrived exactly with the ball if he had chosen to lay the wood the way the UCF defenders had been doing to the Coog receiver throughout the half. So, instead of a momentum gathering defensive stop and big hit, it was a deflating 20 – 30 lead for UCF.

I was also feeling pessimistic until I saw how Keenum took the field. He had a hop in his step and his body language gave me confidence. His play didn’t reflect that attitude though. He threw a pass directly to Josh Robinson but Robinson dropped it. On the very next drop back, Keenum threw one straight to Justin Boddie who picked it and returned it to the 8. Harvey took it in from there on the next play for his 3rd TD. 20 – 37 UCF.

Tyron Carrier had more issues with his hands, like he did last week. He didn’t handle the linedrive kickoff and was tackled on the 4 and then he dropped a would-be 1st down to force the punt.

With 6:15 to go the defense faced a hige 3rd and 4 which, if converted by UCF, would put an end to all hopes for the Cougars. The “D” got the stop but AJ Dugat was tackled on the 4 after the punt so the Coogs had 96 yards to go for the 2nd consecutive time. This time they would fair a little better.

Patrick Edwards finally made his 1st catch of the game and the running game finally got on track. Charles Sims got a couple of nice gains to move the chains and Carrier capped the drive with a great run after catch on a 31-yard screen for a TD. Hogan missed the point after though so it was still an 11 point lead. 37 – 26 UCF.

Sumlin opted for the onside kick and it almost worked; the ball was loose on the ground but UCF was able to jump on it before Houston could. The defense stepped up and got the 3-and-out to keep hope alive with 2:42 left.

The offense took the field and, unexplainably, began to throw screen passes and short completions as the clock wound down. On 4th down Keenum finally went down the field for a big gain to Edwards. Edwards got it to the 18 but there was only :37 left. 2 plays later Keenum scrambled to his right and lofted a pass to Chaz Rodriguez in the endzone. Rodriguez got free and made the catch so thhe lead was down to 5 with :10 to go. Obviously, UH went for 2 to try to make it a 3 point game but Cleveland dropped another ball in the endzone so it remained 37 – 32 UCF.

Matt Hogan kicked the onside kick up the middle and actually was able to recover it himself but, unfortunately, it didn’t go the required 10 yards so UCF took possession and kneeled to end the game.

37 – 32 final score.

Positives:

1. Keenum passed Kevin Kolb to become UH’s all-time leader in touchdowns. Keenum has now been responsible for 108 career touchdowns.

2. Keenum played well enough when he got the ball with 377 yards and 3 TDs. The interception was incredibly costly though considering that it led to an easy TD and the Coogs only lost by 5. He would’ve gone over 400 yards again but there were a ton of dropped passes by his wideouts.

3. Marcus McGraw had double-digit tackles again to go along with his 2 sacks. He’s a beast and the rest of the defensive front is not.

Negatives:

1. In a pregame interview Coach Sumlin siad that Keenum had a chance to win the Heisman but “in order for him to be in that conversation and to be in New York, we’ve got to win games too. And our team has accepted that as part of our goals.” Well, he’s right annd Case no longer has a legitimate shot at the award until next year.

2. Every offensive lineman for UCF is over 300 pounds. The Coogs are just too small to handle that kind of bulk which is why they surrendered 152 rushing yards and 39:30 time of possession.

Team Stat Comparison
1st Downs	21	21
Total Yards	423	393
Passing	377	241
Rushing	46	152
Penalties	5-21	1-11
3rd Down Conversions	7-15	7-15
4th Down Conversions	1-1	1-1
Turnovers	3	2
Possession	20:30	39:30

3. Zeke Riser, Patrick Edwards and Jamal Robinson had absolutely no impact on this game. Where were those guys? They did less than nothing.

4. Brett Hodges completed 21 of 25 passes against the Houston defense for 241 yards. That’s an 84% completion rate. Pathetic.

5. This was the 1st win EVER by Central Florida over a ranked team. Enough said.

Personally Deflated,

Multatuli

El Messies, de Patrick Barlow. Companyia Toni Albà. Dirección: Roger Peña
Teatre del Mar, 12 de noviembre

Fermí Fernández es uno de los ilustres veteranos más joviales: llevamos años viéndolo en la tele y cada vez parece más joven. Será cosa del humor, o que ha encontrado el secreto de Dorian Gray gracias a su pacto con la flema inglesa. Creo que ya parecía imperturbable antes de pasar por Buenafuente y quién sabe si antes de contemplar a la troupe de Monty Python. Pero ha encontrado en Albà su media naranja: tan pareja de hecho que incluso pueden compartir orgía con una diva en un menage a trois que por lo mismo no acaba de funcionar. El kinético sobreactuado junto al autista que sólo se descontrola para exigir la vuelta a la normalidad académica: equilibrio que fluye con la naturalidad de los hermanos Marx y que por lo mismo se contagia de principio a fin. El público atesta el teatro de risas porque de entrada está ganado para la causa: cualquier accidente sobre el escenario es un chiste gracioso, por lo que los hermanos de Reus no necesitan hacer el payaso. La gente se lo pasa en grande porque está invitada a la fiesta y vive la reconstrucción del misterio cristiano con la misma ingenuidad que aplica Fernández: no hay obscenidad ni sacrilegio en esta lectura desajustada de los Evangelios, aplicada con esfuerzo y ganas. Así, las mayores barbaridades (¿hubo alguna?) parecen chistes de Juanito servidos con informalidad y recibidos con la más desenfadada complicidad. La historia (difícil, porque todo está anunciado desde la primera escena) avanza y aún mejora. Toni Albà hace un insólito ejercicio de administración, dejando para las escenas finales su variado repertorio de muecas y contorsionismos. Sobra la cantante porque los dos actores se bastan y sobran para contarnos la vida de Bryan.

Tegnap újra ott voltunk.

Most sok szempontból más volt. Reméljük az eredmény is más lesz, mint eddig.

Először is, az időjárás katasztrofális volt. A zuhogó eső erős széllel, széllökésekkel kombinálva nem túl kellemes összképet alkotott.

Nem tudjuk, hogy ennek köszönhető-e, vagy másnak, de 8-kor, amikor odaértünk, senki nem állt sorban. Se kint, se a recepción nem várakozott senki, és a székeken is alig-alig ültek.

Ismét megkaptuk a „külön szobát”, nyugodt körülmények között végeztünk, majd szóltak, hogy 10 körülre jöjjünk vissza.

Ebben az időben nem volt értelme elmenni sétálni, de nem akartunk ott üldögélni, így kimentünk az autóba, reggeliztünk és hallgattuk a Sláger rádiót.

10 előtt visszamentünk. Egy darabig várni kellett, míg összejöttek az inszemesek, utána felmentünk az egyik emeleti szobába. Itt végül 3 pár várakozott, meg páran a szomszéd kórteremben.

A két kórterem előterében van egy telefon, ide szólnak fel, hogy kinek mikor kell lemennie.

A másik két pár közül ez egyik az első beavatkozásra várt, a másik viszont egy érdekes „tükörképünk” volt. Ők is harmadszorra voltak. Nem ugyanaz volt az orvosuk, de az első két próbálkozásuk nekik is érintette a szabadságolást. Nekünk az egyik beavatkozást az ő orvosuk csinálta, nekik, ez egyiket a miénk.

Ráadásul tőle hallottuk, hogy szeptembertől van jogszabályi változás. Valószínűleg innentől lehet a támogatott inszeminációt csak kéthavonta, a támogatott lombikot csak három havonta csinálni.

Valamint, úgy tűnik, az inszem előtt már kell az ultrahangos vizsgálat.

Ezt már korábban sem értettük, hogy miért nem ellenőrzik, tényleg kirepedtek-e a tüszők, vagy semmi nem változott. Hiszen az inszeminációnak is csak akkor lenne értelme, ha feltételezhetően van kiszabadult petesejt.

Most viszont Kedvesemnél is megcsinálták, és az eredmény az, hogy folyadék látszik, azaz repedt meg tüsző. )) Már ezzel is többet tudunk, mint eddig. ))

Jött a telefon, hogy 10 perc múlva mehetünk, úgyhogy addigra lesétáltunk a földszintre. Bement és most elég sokáig kellett várnom kint. Még azután is, hogy kijött az orvos, azaz túl van a beavatkozáson. Korábban szerintem max. 10 percet töltött bent, most 20-nál is többet kellett várni Rá. És most a korábbiaknál sokkal romosabb állapotban jött ki.

Felmentünk és egy órát pihengetett, majd felöltözött és lementünk a zárójelentésért.

Itt sajnos sokat kellett várnunk, több, mint másfél óra múlva tudtunk az orvoshoz bejutni.

Most is voltak fájdalmai, meg időnként görcsölt, erre rá is kérdeztünk az orvosnál, mert legutóbb elég komoly görcsei voltak a beavatkozás délutánján/estéjén. Az orvos nem értette, szerinte semmi olyat nem csinált a beavatkozás napján, ami görcsöket idézhetett volna elő.

Szerencsére tegnap délután már nem jelentkeztek a görcsök.

Ezzel kapcsolatban felmerült, lehet, hogy a tüszők repedése okozhat ennyire erős fájdalmat, ami görcsökben jelentkezik? Nem tudjuk.

Mindenesetre, mostani alkalommal egy rövid pihengetés után jobban érezte Magát, így még otthon „rásegítettünk” a beavatkozásra.

Bár ez már a harmadik inszemináció, mégis sok minden teljesen máshogy történt, mint eddig.

Ismét korán reggel kellett kelnünk, amit viszont most az időjárás nagyon megnehezített. Talán emiatt volt, hogy végülis fél 8-ra nem tudtunk odaérni, csak 8-ra. Szerencsére nem volt probléma, ráadásul kevesen is voltak. Bár ilyen esetben nem kéne kivárni a sort, egyből lehet menni a recepcióhoz jelentkezni az inszeminációra.
Ahogyan korábban, most is alá kellett írnunk a szokásos nyilatkozatot, jogi és orvosi dolgokról, hogy saját gyerekünként ismerjük el a születendő gyermeket, hogy elfogadjuk az esetleges mellékhatásokat (pl.: ciszta), stb.
Majd leültünk és vártunk. Nem sokáig, mert már szólították is a Párom és elkísérték egy szobába, ahol “mintát” kell adnia. Most is az a kedves nővérke szólt, aki múltkor, így ismét megengedte, hogy én is bemenjek a Páromhoz a szobába. Nem tudom van-e összefüggés, de legutóbb is késve érkeztünk reggel és akkor már nem a megszokott, folyosó végén lévő kis “oduba” kísérték őt, hanem egy külön kórterembe, mert a másik helyen már olyan sokat várakoztak. Most is ugyanabba a kórterembe vezetett minket a nővér.
A szobát belülről be lehet zárni, majd amikor megvan a minta, egyszerűen ott kell hagyni egy tartóban és szólni a nővérszobában, hogy végeztünk.

Mivel olyan kevesen voltak, felmerült bennünk, hogy talán így jóval hamarabb végezhetünk és nem kell még délután is itt üldögélnünk…
Az időjárás pocsék volt, szakadt az eső, iszonyatosan fújt a szél, így az eddigi programötleteink most nem jöhettek szóba. Az első két inszemináció délelőttjén elmentünk a Duna partra sétálni, meg palacsintázni, de most erre nem volt lehetőségünk. Ott ülni a BMC várójában 2 órán át… hát ez sem vonzott annyira. Inkább visszamentünk a kocsihoz, befűtöttünk, megreggeliztünk és rádiót hallgattunk.

10 óra körül visszasétáltunk és ismét jelentkeztünk hátul, a nővérszobában (nem a recepción!). Szerencsére most sem kellett sokat várni, majd a nővérke szólította az inszeminációra váró hölgyeket és felkísért minket az emeleti kórtermekbe.
Átöltöztem, hálóing, zokni, papucs, köntös és elheveredtem az ágyon, Kedvesem pedig fogta a kezem
Nem tudom leírni mennyire jó érzés, hogy velem van ilyenkor. Láttam már inszeminációra váró lányokat, egyedül a szobában.

Két másik lánnyal voltam egy szobában, közülük az egyikük az első inszeminációra várt, a másiknak pedig ez a harmadik – csak úgy,  mint nekem
Most végre kicsit oldottabb volt a hangulat, egész jól elbeszélgettünk, ki hogy élte meg az eddigi vizsgálatokat, kinek milyen tapasztalatai voltak. Más-más volt az orvosunk, így volt miről beszélgetni és az idő is gyorsabban repült.
Eddig ezt valahogy hiányoltam. Az első két alkalommal is voltak “szobatársaim”, de olyan feszült volt a hangulat, még a légy zümmögését is lehetett hallani.
Beszélgetés közben folyton füleltünk, mikor szólal meg a telefon, mivel a folyosón lévő telefonon szóltak, hogy ki fog sorra kerülni, ki menjen le a műtőbe.
Ilyenekbe nekem nem szokott szerencsém lenni, gondoltam, biztos én leszek az utolsó. De nem. Megcsörrent a telefon és engem szólítottak. Párommal lesétáltunk és kb. 10 perces várakozást követően behívtak a műtöbe. Sajnos ide már a Kedvesem nem jöhetett be, de lélekben velem volt, éreztem

Köntös, bugyi le, asztalra fel. Beállították a lábaim, majd letakartak, míg jött az orvos.
A nővérkék ismét többször megkérdezték a nevünk, majd megérkezett az orvosom is. Kedvesen megérdeklődte hogy vagyok.
Nagy megdöbbenésemre, de ugyanakkor örömömre, a beavatkozás előtt csinált ultrahangot
Eddig egyik inszem előtt sem volt UH, ezt hiányoltuk is a párommal, de a lányokkal való beszélgetés közben kiderült, hogy szeptemberben életbe léphetett valamiféle új szabályozás s talán ennek köszönhető a változás. De lehet más ok is, nem tudom.
Az ultrahang szerint van “folyadék”, ami arra utal, hogy megrepedtek a tüszőim. Azaz használt az Ovitrelle tüszőrepesztő injekció.
Emellett látott még tüszőt, ami még nem repedt meg, úgyhogy maradt nekünk is “tennivaló otthonra”

A beavatkozás most is pár percet vett igénybe, majd letakartak és megdöntötték az asztalt, úgy hagytak pihenni. Na igen, a pihenés relatív fogalom. Ott kellett feküdni, szétfeszített lábakkal, a beléd helyezett műszerek feszítik a hüvelyed, ilyenkor minden pillanat éveknek tűnik és minél tovább fekszel ott, annál kellemetlenebbül érzed magad.
És mégis… most valahogy más… egyáltalán nem a fájdalom számított.

Ezúttal sokkal tovább feküdtem így az asztalon, ahogy időnként lestem az órát, kb. 10-15 perc lehetett. A nővérke pár percenként megkérdezte, minden rendben van-e, úgyhogy nem hagyják azért magára az embert, ha bármi gond adódna, van kinek szólni.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre kiszedték belőlem a műszereket és leengedték az asztalt, bár még így is éreztem a feszítést.
Amikor kisétáltam a műtőből, odabújtam Kedvesemhez, aki már nagyon várt, hisz ő is észrevette, hogy most mennyivel több ideig voltam bent.
Visszasétáltunk a kórterembe, ahol a lányok már nagyon vártak és kérdezgettek, milyen volt. Befeküdtem az ágyba és megint nagyon jól esett beszélgetni másokkal. Pár perc múlva hívták a másik lányt, akinek szintén ez a harmadik próbálkozása.

Kb. 1 óra múlva felöltöztem, majd lementünk a zárójelentésért az orvosomhoz. Sajnos itt viszont nagyon sokat kellett várnunk, több, mint másfél óra múlva szólítottak csak. Megkaptam a zárójelentést, ami szerint nov.27-én kell visszjönnünk biostrip-re, meg az Utrogestan-t, de mielőtt elköszöntünk volna, megkérdeztük mi a teendő görcsök esetén. A doki reakciója nem volt annyira kedvesnek mondható, mert szerinte itt nincs mitől görcsölni, de vegyek be nospa-t.

Azért megkérdeznék én másokat, hogy valóban senki nem érzett semmit inszemináció után?
A HSG-re is azt mondták, nem fájdalmas, csak kellemetlen, ehhez képest én hallottam lányokról akik a falat kaparták fájdalmukban.
Most akkor mi is az igazság?

Hazafele az úton éreztem néha-néha egy egy szúró, görcsölő fájdalmat, de Párom szerint ez talán a peteéréstől lehet.

A munkahelyemen szóltam, hogy táppénzen leszek az elkövetkezendő hétben, nem akarok kockáztatni. Pihenni fogok és csak olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nem megerőltetőek, nem stresszelnek.
Egyébként nem szükséges feküdni, bármit lehet csinálni, amit máskor is, de azért az ember ne ilyenkor vágjon neki a marathon-nak

Délután jó volt végre hazaérkezni, azért elég fárasztó nap volt ez, délután be is szunyókáltam egy kicsit, de este azért még “rádolgoztunk” Kedvesemmel azokra a pattanásig feszült nagy tüszőkre.

Ez is egy érdekes kérdés. Egyik orvos azt mondja, ilyenkor nem szükséges együtt lenni még, a másik meg azt, hogy persze, mindent bele, úgy biztos.
Na most akkor mi is az igazság?

You get it?  Circle… tuba… tubas are round?  No?  Oh well, it was worth a try.

This past weekend, it was homecoming for my alma mater, The University of Hawaii at Manoa.  Like every year, alumni of the marching band are invited to come back and play the pregame show, as well as some pep band tunes during the football game.  It’s been 10 years since my last active season with the band so I decided to go back to see some familiar faces before I dawn the shackles of being a parent.  Not that I’m not looking forward to being a parent, but I figured I’d do some socializing so that people know I’m still alive before I disappear into a world of dirty diapers and soccer games.

When I got to Aloha Stadium, I was pointed over towards the available tubas.  Actually, let me technically correct myself.  They were actually sousaphones… tubas that were designed for marching.  Majority of the cases were already emptied out by some other eager alumni that probably got to the stadium 8 hours earlier to be sure they could show off their bald spots to the current 19 yr old girls in the band.  What was left was an old, black busted up case that said “Pearl City High School” on it.  What you probably don’t know is that I played sousaphone for the Pearl City High School “Charger” Marching Band from 1994-1996.

In my head, I had told myself, “no freakin’ way.”  Could it be my old high school band sousaphone?  The wood of the inner workings of the instrument case were almost fully exposed, having the outer leather layer dangling off.  Sort of like what the dead skin of a moose looks like when it’s dangling from it’s antlers after it’s fully grown.  Look at that, you just learned a moose fact in a blog about a tuba, who would’ve guessed.  You’re welcome.

Anyway, I opened up that bad boy and sure enough, it was my old sousaphone.  I was eager to assemble it until I began to remember how heavy that son of a bitch was.  Then I remembered how much it smelled because majority of the lacquer had been worn off, leaving that lovely stench of exposed brass.  Then I noticed a new feature on this sousaphone.  The first valve was stuck, which left me in a position of marching around with a sousaphone that was abnormally older and heavier than the other sousaphones on the field and not even being able to play it.

What was interesting about this sour experience was that I initially intended to reach back to my college days, when in fact, I unexpectedly reached farther back to my high school days.  While standing with that heavy hunk of junk on my shoulder in the hot Hawaiian sun, I reflected on what was important to me back then.  You know, when that heavy piece of crap was still playable.  Back then, my dream was to play sousaphone/tuba for UH.  That meant the world to me.  Geeky I know, but nothing made me happier and I never thought I’d be as comfortable on any other instrument.

Funny how things change.  Up until a couple years ago, nothing meant more to me than making it big with PIMPBOT.  Plus my comfort level on the tuba has considerably changed.  I can rock the basics on the trombone in my sleep, while the odds of me hitting the right note on the tuba are like the [insert crappy sports team] winning the [insert championship].

And now, just a couple years later, things have changed for me again.  What means the most is my new budding family.  The wife and the kid.  I still love my band to death but if we don’t make it big… I’m gonna live.  Performing makes me happy and I don’t have to be living in a tour van to do it.  I’m still comfortable on the trombone but what floats my boat the most is being on the microphone.  Not just singing but I love interacting with audiences.  Lively ones, lame ones, it doesn’t matter.  There’s an organic give and take that I experience that doesn’t compare to my delivery on any other instrument.

The thing is, sometimes we don’t see our growth until we take a step back.  This past weekend, my old, heavy, smelly, broken sousaphone was not an instrument of music… but rather, an instrument of reflection.

How was that?  Pretty freakin’ deep eh?

Tegnap (a ciklusom 10. napján) kellett visszamennünk ultrahang-ra, hogy kiderüljön a stimuláció eredménye, azaz használt-e a menopur injekció kúra. Ahogy korábban már írtam, napi 1 ampullát kaptam, ugyanúgy, mint az előző inszemináció előtt.

Jelentkeztünk a recepción, majd a dossziémra rátűzték a “stimuláció ellenőrzése” cetlit és nemsokkal később már vitte is be e nővér. Ismét rengetegen voltak, de ennek ellenére nagyon gyorsan sorra kerültem. Két tüszőt találtak, 17 mm és 18 mm, a méhnyálkahártya vastagsága pedig 8 mm.
Az orvos szerint ebből még bármit lehet, sőt a 8 mm a ciklus 10. napján tulajdonképpen jónak mondható, hisz a beágyazódáshoz kell a 10-12 mm. Szóval továbbra is szedem a méhpempőt és meglátjuk.
Ezenfelül az UH szerint volt még egy tüsző, de az csak 11 mm, viszont az orvos szerint a két másik jó lesz.
Tegnap még be kellett adnunk egy ampulla Menopurt, majd este 8-kor pedig két ampulla Ovitrelle-t (tüszőrepesztő injekció), hogy legyen peteérésem. Szerdán, a ciklusom 12. napján pedig meglesz a 3. inszemináció.
Így elsőre lehet, hogy korainak tűnhet a 12. nap, de nekem a ciklusaim is rövidebbek, most legutóbb 25 napos volt.

Írnék pár dolgot az Ovitrelle, tüszőrepesztő injekcióról. A hatóanyag tekintetében (erről már írtunk a “Gyógyszerek” oldalunkon), erősebb mint a Pregnyl, emellett annyiban is különbözik még a Pregnyl-től, hogy ez egy előretöltött fecskendő, azaz nem magunknak kell az oldószerrel kikeverni. Bár az ember egy idő után megszerzi a rutint az oldószeres kevergetésnél, de így azért mégiscsak jobb
Beadni ugyanúgy lehet, mint a többi injekciót, azaz hasba. Egyébként a tájékoztató jól és részletesen írja le az injekció beadásának egyes lépéseit.
Még egy észrevétel: az Ovitrelle-nél, az előretöltött fecskendő tűje vékonyabb, mint amit a többi injekció beadásához adnak. Ráadásul érezhető is a különbség
Amikor Kedvesem beadta az injekciót, szinte nem is éreztem.