Dórikával sétálgattunk egyet estefelé és muszáj volt megörökíteni ezeket a képeket:) talán mégszebb lehetett volna ha nincsenek benne a házak, de ez itt nagyon nehéz, rengetegen élnek itt és ezáltal sok ház is van.
Reggelente amikor a Dóri korán megy suliba, redszeresen úgy száll fel a buszra, h éppen csak felfér mert zsúfolásig van a busz. Ülőhelye sosincsen. Én kicsit később indulok el itthonról és arra kicsot enyhül ez a csúcstömeg, de nekem sincs ülőhelyem!

Pénteken elutazott a magyar női kézilabda-válogatott a december 5-én kezdődő kínai világbajnokságra.

Mátéfi Eszter csapata Ferihegyről Pekingbe repül, majd Sanghajba, és magyar idő szerint szombat hajnali 3 órára ér a világbajnokság helyszínére.

A vb előtt kedden Kínával, csütörtökön Németországgal vív felkészülési mérkőzést a magyar válogatott.

A világbajnokságon először Szucsouban december 5-én Tunézia ellen lépnek pályára mieink, 6-án Chile, 7-én Románia, 9-én Norvégia, 10-én Japán lesz az ellenfél. A csoportból az első három jut a középdöntőbe.

(nso.hu)

Volt szerencsém november 23-án Ploieşti-re menni, ahol épp átadták a frissen (majdnem) elkészült Baumaxx áruházat.

Mire is van szükség egy valamirevaló áruház-avatáshoz? Azt gondolnánk, hogy nehéz, pedig dehogy. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat és ne kelljen fizetni a piáért.

1. Alapvető kellék: egy jól megtermett áruház. Az se baj, ha nincs teljesen kész, de fontos, hogy ne essen be az eső, mert akkor eláznak az árcímkék a polcokon.

2. Rengeteg léggömb, hogy a tisztelt vásárló közönség ne lássa, hogy a bejárat mellett valakit beépítettek a falba, csak a keze kilóg, és még nem volt idő kijavítani.

3.  Nem árt, ha akad 2 darab külföldi igazgató/menedzser, aki németül/angolul tart szpícset, mert manapság az a menő. Legyen valaki, aki az eredeti szöveget élőben fordítja, és fenntarthatóság helyett felfüggeszthetőséget mond, ez is roppant divatos.

4. Kell legalább kettő darab szemrevaló hostess lány, akik az átadást követően szórakoztatják majd a két külföldi menedzsert.

5. Szervezzünk be minél több unottan bámuló embert közönségnek. Őket később a svédasztal felé lehet terelni, de addig a fejesek már úgyis megették az összes ráksalátát.

6. Mindenképpen szükség lesz legalább egy darab néptáncos gyerekcsoportra, mert olyan aranyosak. Nem árt, ha nekik egy részeg bácsi húzza a talpalávalót tangóharmonikán. Oboaművész nem kell, megteszi, ha a szólóénekes kislány énekelni is az részeg bácsitól tanult.

7. A fúvószenekar arra jó, hogy vásárlásra ösztönözzük az 5-ös pontban leírt bambuló tömeget, hiszen közelről senki sem képes elviselni a hatalmas ricsajt. Ha nincs fúvószenekar, akkor jöhet a dobos kvintett, az is elég zajos.

8. Az egyik legfontosabb elem: egy darab ortodox pópa a segédjével, akik 20 perces rögtönzött mise keretein belül eláztatják a padlócsempéket és a vázákat bemutató polcokat, közben gyertyát égetnek, füstölnek és “Doámnyéé milujéstééé” (Uram irgalmazz) felkiáltásokat intéznek a tűzjelző berendezés felé.

9. A svédasztal opcionális. Nyugodtan alkalmazhatjuk “a kevesebb több” elvét, azaz ne vigyük túlzásba, mert az a rakás ingyenélő a sok kaját is épp úgy megeszi, mint a keveset.

Röviden ezek szükségesek egy igazán bensőséges és meghitt  avatóünnepséghez, de a lista bővíthető további vicces elemekkel, mondjuk a kajára hulló konfettizáporral vagy manele-énekesekkel. Próbáljátok ki otthon is, megéri.

Pár nappal ezelőtt még feltűnő jelenség lehetett, ma meg már az unalmas valóság: hatalmas, csuklós buszokat állított csatasorba a Ratuc.

Amint november 18-án hírt adott róla az egyik helyi hírportál, Párizsból hoztak tíz darab kiszuperált csuklós buszt, mindenki nagy örömére.

Külsőre láthatóan az előző párizsi szériához tartozó Renault buszok dizájnjára hajaz, annyi különbséggel, hogy azoknál sokkal hosszabb kolbász. Természetesen ezek is zöldek és Renault gyártmányúak.

Állítólag 25 ezer euróba került darabja, összesen 149 hely várja a tisztelt utazóközönséget (ami kolozsvári viszonyok között kb. 180, ha 30-as járatról van szó, hiszen a kolozsvári emberek évtizedek óta profi módon tudnak tömörülni).

Belülről a szokásos zöld tenger, némi szürkével és krómmal. Állítólag a Ratuc a 30-as, 24-es és 43-as vonalakra tervezi bevezetni ezeket a járműveket, mivel mindig tömötten, alaposan túlterhelve közlekednek ezek a járatok.

Buszos sztori millió van. Eszembe is jut egy, amit régebben a Perspektívában hoztunk le, mint viccecske:

A tömött 30-as buszon két barátnő beszélget:
– Képzeld, lehet, hogy gyerekem lesz!
– Hát ez nagyszerű, és kitől?
– Nem tudom… Te jobban látod, én nem tudok hátrafordulni.

Mivel az új buszokon több a hely, több ember is fér fel, annál több lehetőség lesz kapcsolatteremtésre.

A kolozsvári többnyelvűség kérdése már régóta kedvelt gumicsontja a helyi magyar nyelvű sajtónak. Végre van némi előrelépés a dologban, megjelent az interneten a többnyelvű kolozsvári tömegközlekedési térkép.

Bizonyára sokan emlékszünk még a trikolór térképre, ami jelenleg is látható a RATUC honlapján. Azon el lehetett igazodni ugyan, de nem sok idő elteltével a villamosvonalakat jelző vörös színt eltüntette a napfény, a trolivonalakat jelölő kék eredetileg sem volt túl erős, a buszvonalakat jelképező sárgáról nem is beszélve. Tehát akárhol szembesültünk a térképpel, egy halovány vonalábrát láttunk.

Részlet a régi térképből (Monostor):

Mintha nem is létezne egyéb szín, mint ama három. Jaj, be szép.

Visszatérve az új térképre: végre úgy néz ki, mint egy akármilyen nyugati városé, a korábbihoz képest minőségi térkép.

A szerzője ismeretlen, vagy legalábbis a honlapon nem tüntették fel, ugyanakkor a térkép bal alsó sarkában világosan leírja, hogy ez nem a hivatalos, Ratuc-féle kiadvány.

A magyar nevek mellett a jelmagyarázat és a viszonylatokat felsoroló táblázat többnyelvűsége is figyelemreméltó.

Részlet az új térképből (belváros):

A szerző megpróbált minden negyedhez külön színeket társítani, ez a Monostor és a Grigorescu negyedek esetében érhető tetten igazán. A városközpont sokszínűsége jelzi, hogy tömegközlekedéssel szinte bárhová el lehet jutni. Persze a központ zsúfoltsága okozhat egy kis fejtörést a térképet szemlélőknek, de mindenképpen látványosabb és könnyebben értelmezhető, mint a régi.

Minden esetre szép próbálkozás. Legutóbb 2009. november 18-án frissült, tehát nem csak úgy be lett fröccsentve a köztudatba, hanem valaki javítgatja is.

A térkép a Wikimedia anyagában is fellelhető, ahol az is olvasható, hogy a cucc szabadon felhasználható. Szerintem hasznos kiadvány, éljünk vele.

Brüsszel.

Keresünk egy olcsó diákszállást, veszünk ki pénzt az automatából, végre „Master” kártyával, aztán másnap estére megvesszük a buszjegyet hazafelé.

A városban bóklászunk, este beülünk a főtér melletti Delírium Cafe nevű sokat sejtető helyre…. Kétszintes söröző, 2004-ben bekerült a Guinness rekordok könyvébe.

A söröző ezért azt vállalja, hogy az év bármelyik napján legalább 2004 féle üveges sört tart az alsó szinten.(Ennek majdnem a fele belga!) Az itallapon, ami egy öt centi vastag, műanyag lapokból álló könyv 2500 féle sör szerepel a világ 81 országából, de az egyik pultos azt mondja, hogy néha a kínálat felmegy egész 2800-ig. Mi a soproni ászok sörrel képviseljük magunkat a palettán. A felső szinten a plafonról sárgaréz csapok lógnak sorban, itt csapolt sört mérnek, igaz, mindössze 25 félét, ezek persze mind belga sörök. Ha az ember végigkóstolja mindet, mondjuk egy 3 decis pohárral, akkor mintegy 2 napos egybefüggő részegség után már ki is választhatja, melyik ízlett neki legjobban. (Ha addigra el nem felejti.)

Másnap ismét a városban sétálunk, szép, tavaszias idő van. Afrika után természetesen szinte szúrja az ember szemét a nagy tisztaság. Beülünk egy kávézóba, arab tulajdonosa nem győz álmélkodni, honnan tudom, hogy marokkói. Aztán mikor azt is eltalálom, hogy Marakechből jött, egészen megdöbben. Nevetve mutatom neki a Koutoubia mecset makettjét, ami főhelyen díszlik a sarokban.

Elmegyünk a katedrálishoz is, még nem láttam belülről. Az emeleti részen éppen orchidea kiállítás van, erre belépőjegyet kell váltani. Nagyon megérte, sok száz különböző fajtájú virág pompázik, négy vízesést alakítottak ki fent, medencékkel, természetes környezettel.

Délután vissza a szállásra, ahol a recepciós egész jól beszél magyarul. Összeismerkedett egy magyar lánnyal, ideköltözött, és két évig élt nálunk.

Elhozzuk a két zsákot, veszek pár sört az útra, meglepetésre sikerül elérni a buszt.

Ausztriában még hó van az út mellett. Másnap hajnalban, Március 31-én öt hónap után ismét átlépjük a magyar határt.

A táj továbbra is az eddigi képet mutatja, kiégett fás szavanna. Nagy a meleg, de ebből keveset érzünk, mert működik a légkondi. Kényelmesen ülünk, jól haladunk, a CD lejátszóból jóféle rock zene szól, nem is utaztunk még ilyen kényelmesen, mióta elindultunk otthonról, pedig az nem tegnap volt. A mali oldalon lévő útlevél ellenőrzéssel is gyorsan végzünk, megyünk tovább. Útközben többször látunk különféle majmokat, az egyik helyen vaddisznó csapat üget keresztül az úton. Maliban ezen a környéken van a legtöbb vadállat, persze a nagyvadak közül már mindet rég kiirtották, és a kisebbek is meg vannak tizedelve. De másfelé még rosszabb a helyzet. Az egyik kis folyóban helybeli asszonyság áll térdig egy nagy szitával, aranyat mos. A srác útközben mutat két nagy aranybányát is. Ezekről heti rendszerességgel kisrepülőgép viszi el a kitermelt aranyat. A bányákat külföldi nagy konzorciumok működtetik, Ausztrálok, Új Zélandiak, Dél Afrikaiak, de az államnak is van részesedése a bányákban. A nagy tempó ellenére késő délután futunk be Kayes-ba, itt elbúcsúzunk a sráctól, aki semmit nem fogad el a fuvarért. Busz persze csak másnap reggel indul, igaz akkor több is. Megvesszük a jegyet az egyik társaságnál, akiknek az egyik embere átengedi a szobáját a buszpályaudvar melletti épületben. Először semmit nem akar elfogadni érte, de megegyezünk egy jelképes összegben. Teszünk egy nagy kört a városban, de semmi érdekes. A Niger folyón átvezető hidat hamarosan le fogják zárni felújítás miatt, többek között ezért is kellett a francia srácnak felderítenie a ritkán járt déli útvonalat, amin vele jöttünk. A híd vitathatatlanul rászolgált a felújításra, a közepén akkora lyuk, hogy egy személyautó félig eltűnne benne, és lelátni rajta keresztül a folyóra. A szállás közelében az egyik étteremben iszok vagy két sört, ezt egy külön helyiségben lehet csak fogyasztani, nehogy megbotránkozzanak az igazhitűek, akik csak enni térnek be. Az étterem ezen részén mással is őrzik a diszkréciót, olyan sötét van, hogy majdhogynem tapogatózva kell megkeresnem egy asztalt, és pár perc múlva se látok el a helyiség végéig, pedig akkorra már hozzászokott a szemem a homályhoz.

Másnap korán reggel buszra szállunk, és délután befutunk Bamakóba. Mindenfelé a megszokott kép.

Kosz, retek, szeméthalmok, szennyvíz, légszennyezés. A nyelvi nehézségek ellenére kisbusszal, és gyalog hamarosan megtaláljuk a Niger folyó partján lévő ifjúsági szállást, ez az egyik legolcsóbb azok között, amit a könyv ajánl. Ha pár héttel hamarabb érkezünk, akkor valószínűleg tovább mentünk volna dél felé, de eltököltük az időt Szenegálban, közben lassan elkezdődik a meleg évszak, itt Bamakóban is pokoli meleg van. A könyv azt írja, délebbre még rosszabb a helyzet, mert arrafelé még párásabb a levegő. Úgy döntünk csak itt Maliban nézünk szét, aztán indulunk haza. Felkeresünk pár utazási irodát, a gond az, hogy egész Maliban csak „Visa” kártyát lehet használni, de azt is csak pénzkivételre, már ahol van ilyen készülék. Nekünk a pénzünk nagy része „Master” kártyán van, ami semmire se jó. Nekem van ugyan külföldi „Visa” kártyám, de azon nem nagyon van pénz. Végül interneten keresztül foglalunk repülőjegyet három hétre előre. A „Royal Air Maroc” elfogadja a „Master”kártyával való fizetést, megadjuk a szükséges adatokat, szépen meg is jön a visszaigazolás. A jegy szerint Casablankai átszállással repülünk Bamakóból Milánóba. (Azért pont oda, mert oda volt a legolcsóbb a jegy. Az már közel van, onnan majd hazakeveredünk valahogy, és úgyis rég nem láttam a Sforzák palotáját a belvárosban. Valamint a fagyi, és a kávé is Olaszországban a legfinomabb az egész kontinensen)

A következő két-három napban a várossal ismerkedünk, bejárjuk a piacokat, elmegyünk a Nemzeti Múzeumba, felkeresünk pár kocsmát, amit a könyv ajánl, és néhányat, amit nem.

Maliban általában a már említett hús sütödékben vacsorázunk, amik az utak mellé kitelepült grillező helyek, ahol kátrányos vasrácsokon lesütnek egy csomó mindenféle húst, aztán ezeket zsírpapírként használt, rétegelt papírjukat lapokra szétbontott cementes zsákokon tárolják a tűz közelében, ezért mindig frissek. A készletből, ami általában itt is főleg kecske, és birkahús, esetleg máj, az ember kiválaszt egy darabot. A húsdarabra megalkuszik az árussal, aki ugyanazzal a retkes kézzel, amivel a véres húst pakolja, a tüzet rakja, a parazsat, és az orrát turkálja, és verejtékét törli, feldarabolja egy késsel apró darabokra, beszórja kurkumás sóval, ügyesen becsomagolja egy cementes zsák darabba, és már lehet is enni, vagy vinni. Vagy három nap múlva az egyik reggel a cuccunk egy részét az ifjúsági szálló gondnokára bízva buszra szállunk, és vagy 10 órás zötykölődés után befutunk Sévaréba. Ez Mopti mellett van, az ország közepén, és Dogonföldet innen a legkönnyebb megközelíteni. Következő nap stoppal bemegyünk Moptiba, és körülnézünk. Bamakó egy kifejezetten tiszta, rendezett, jó illatú városnak tűnik Moptihoz képest.

Ez is a Niger folyó partján van. Fő nevezetessége a nagy, agyagból emelt, fagerendákkal erősített, hagyományos építésű, egyszerű mecset. Ezt minden évben, ugyanúgy ahogy a többi agyagból emelt mecsetet, az esős évszak után újra kell tapasztani, különben pár év alatt elmosná az eső. Persze a casablankai II.Hasszán mecsethez nem fogható, de vitathatatlanul érdekes annak, aki még nem látott ilyet. Sajnos, ahogy általában, ezt sem látogathatják, csak muszlimok. A piacon hosszas alku után veszünk vagy egy kilónyi kóladiót. Ahogy a neve is mutatja, régen ez volt a Coca Cola egyik alapanyaga. Barnásvörös színű, első pillantásra vadgesztenyére hasonlít, az íze is olyan. Kis mennyiségben serkentőszert tartalmaz, a helybeliek imádják. Kisebb szívességek viszonzására általánosan elfogadott fizetőeszköz.

Másnap „Sotrama”-val elzötykölődünk Bandiagara-ba. A”sotrama”-k a végletekig lepukkant, általában zöld mini buszok, európai ember számára megdöbbentő létszámú utast szállítanak egyszerre. A kéretlen idegenvezetők persze már Sevaréban, sőt Bamakóban elkezdtek nyomulni. Nagyjából biztosra mennek, hiszen aki Maliba jön, az valószínűleg ellátogat Dogon földre. Részben azzal hülyítik a naiv utazót, hogy az a rész csak, és kizárólag helyi vezetővel látogatható, (és persze ki se lenne alkalmasabb rá, mint épp az adott figura), másrészt rémtörténeteket gyártanak, hogy mik történtek azokkal, akik vezető nélkül kockáztatták meg az utat. Ezek közül persze egy se igaz. A helyi vezető felfogadásának vitathatatlanul vannak pozitív oldalai, de nekünk egyrészt kevés a pénzünk, másrészt általában szeretünk mindent magunk felderíteni, vállalva annak kockázatát is, hogy esetleg eltévedünk, vagy nem tudunk meg mindent az adott helyről. Bandiagarában az egyik hotel lapos tetején bérelünk egy matracot, ami fölé kifeszítjük a szúnyoghálót. Itt már olyan meleg van éjszaka is, hogy egy szál alsógatyában alig tudok aludni, hálózsák rég nem kell. Itt már lépten-nyomon idegenvezetőbe botlik az ember, nem győzzük őket lerázni. Leginkább itt is azért éri meg egyet felfogadni, mert akkor a többi már nem zargatja az embert. Másnap a helybeliek döbbenetére elindulunk gyalog. Nemsokára felvesz egy platós kisteherautó, és ingyen elvisz majdnem Djiguibomboig. Innen megint gyalogolunk. Egyik –másik kitartó idegenvezető robogóval jön ide is utánunk, és útközben kapacitál. Itt tűnnek fel először a jellegzetes négyszögletes agyagból tapasztott sátortetős terménytárolók. Elérünk a sziklaperemhez, ami mentén a Dogonok élnek. Félig leereszkedünk, amikor utólér bennünket egy autó két turistával, és a vezetőjükkel.

Ezek felvesznek, és elvisznek Teli-ig, ahol lepakolunk a kempingben, és felmegyünk a sziklaperem alatti régi településhez, ahol sok terménytároló, színes motívumokkal, maszkok rajzaival díszített lakóépületek láthatók.

Kis pihenő után gyalog tovább megyünk a nagy forróságban Endé-ig, ahol a kempingben egy vályogviskóban éjszakázunk. Másnap, miután itt is körülnéztünk, gyalog tovább Doundouru-ig, itt újra felkapaszkodunk egy hasadékon a peremre, Begnimato-ba. Útközben találkozunk egy vadásszal, aki egy régi elől töltős kovaköves puskával vadászik, amilyet nálunk vagy 200 éve használtak utoljára, és amit már csak múzeumokban látni. Egy fotó erejéig elkérem tőle, ő azt hisz lőni is akarok vele, kibiztosítja, mutatja, hogy a fa lombjára célozzak, aztán meghúzom a ravaszt. Az acél a kovakőre csapódik, a keletkezett szikra begyújtja a kis vájatban lévő puskaport, az fellobban, és a pici lyukon keresztül belobbantja a csőben lévő többit. Az felrobban,  nagy durranás, és füst kíséretében kilövi a házilag készített sörétet. Sajnos csak dogon nyelven beszél, kíváncsi lennék mire vadászik ezen a kopár tájon, valószínűleg nyúlra. Begnimotó-ban az egyszerű kemping vályogkunyhójának lapos tetején feszítjük ki a matrac fölé a szúnyoghálót. Körülnézünk a környéken, mielőtt besötétedne. Másnap ismét teszünk egy nagyobb kört a falu körül, a sziklaperem szélén.

Vissza a faluba. Itt is találunk egy vadászt. Őszbe hajló gyapjas fején mókásan áll a mikulás sapka, amit valószínűleg egy tréfás kedvű utazótól kapott. Neki a kovás puskán kívül van egy modernebb, már hátultöltős kétcsövű puskája is, ránézésre ez is megvan 100 éves. A falon, kampókra akasztva vadászati kellékek, cibetmacska prémje, krokodilbőr tarisznya. Itt főleg katolikusok laknak, megnézzük az egyszerű, vályogból emelt templomot is, aztán felszedelőzködünk, és indulunk tovább. Többszöri eltévedés után befutunk a vagy 8 km-re lévő Dourou-ba. Itt is megrohannak bennünket, de itt már főleg a kis mopedesek, akik majdnem biztosra mennek, amikor méregdrága fuvart ajánlanak vissza a bűn rossz földúton Bandiagarába, ami még 25 km. Tovább indulunk gyalog, és erőltetett menetben, több kis falut érintve próbáljuk elérni úti célunkat. Az utolsó pár km-en két szamaras kordéra kéredzkedünk fel, amik a mezőről hazafelé tartanak a sötétben. Lealkudjuk a kért összeget, aztán holtfáradtan zötykölődve már késő este futunk be Bandiagarába, miután több mint 30 km-t gyalogoltunk a pokolban. A viteldíjon felül nekik adjuk maradék kóladióinkat, nagyon örülnek neki. Megint a múltkori hotel tetején alszunk, annyira szétment a lábam, hogy alig bírok menni. Reggel a személyzet egy tagja megy be turistákért Sevarébe, tudják hogy mi is oda tartunk, felajánlják hogy méregdrágán bevisznek a hotel Mercédeszével. Otthagyjuk őket, és keresni akarunk egy „Sotramát”, vagy buszt. Ebből persze rögtön látják, hogy elszántabbak, és rutinosabbak vagyunk, mint az átlag, utánunk jönnek, és a busz viteldíjáért elvisznek. Végre rangunkhoz méltóan utazunk. Ezúttal Moptiban szállunk meg, egy, a szokásosnál is lepukkantabb hotelban. Másnap indulni akarunk Timbuktuba, ezért még aznap lefoglaljuk a helyet egy lestrapált terepjárón, ami a tömegközlekedés eszköze arrafelé. Az út mellett, egy rézsű oldalában egy nő áll négykézláb(!), és sugárban fosik, miközben szórakozottan piszkálja a füvet maga előtt. Másnap egész délelőtt, és a délután egy részében is várjuk, hogy megteljen a jármű, aztán nekivágunk. A sofőrön kívül egy utaskísérő is jön velünk, ő a terepjáró tetején, a csomagok között utazik. Douentzaig műút van, itt fordulunk rá az északra tartó bűn rossz földútra, ami sivatagi terepen vezet. Éjjel kettőre érünk a Niger folyó partjára. Közben vagy harminc különböző típusú terepjárót, és teherautót hagyunk le, amik vagy elakadtak a homokban, vagy műszaki okok miatt vesztegelnek, vagy csak ott fáradt el a sofőr. Nagyon kényelmetlenül utazunk, mert az anyósülésen ketten szorongunk A.-val. Mi csak vagy ötször állunk meg különböző műszaki problémák miatt, hol a víz forr fel, hol a világítás szűnik meg, de végül nagy nehezen elérjük a folyót. Az első komp reggel 7-re jön állítólag. A helybeli utasok behúzódnak egy gyékényfalú viskóba, ami kávézóként funkcionál nappal. Mi is kérünk egy darab gyékényt, és két pokrócot, és mivel a kunyhóban már nincs hely, mögötte lepihenünk az ezernyi csillag alatt. Reggel kávé, aztán már be is fut a komp, ami csak úgy a parthoz lavíroz, leengedi a rámpát, a sofőrök meg megpróbálnak úgy le, illetve felhajtani, hogy ne kaparják el magukat az iszapban. A mi sofőrünk össze is töri a kocsi jobb oldalát. Ezen elveszekednek egy darabig, aztán elindulunk. Az egyik srác, aki a kompon dolgozik, menet közben vizet mer a folyóból, először fogat mos, majd jót iszik a vízből. Abból, ami előzőleg már keresztülfolyt például Bamakón, és Moptin, és amit a legszelídebb fegyverzetellenőr is azonnal tömegpusztítónak bélyegzett volna, amennyiben mondjuk Szaddám Husszeinnél találtak volna belőle pár litert. Szerencsésen kikötünk, aztán pár km után elérjük Timbuktut.

A város túlsó szélén, a „Béke lángja” emlékmű mellett találunk egy olcsó helyet, ahol egy szőnyegekkel letakart hodályban szállásolnak el bennünket, miután felére alkudjuk le az árlistán feltüntetett „hivatalos”árat. A teremben vagy nyolc ventilátor forog, ennek ellenére nagy a meleg, kint alig elviselhető. A”Béke lángja”azon a helyen áll, ahol 1996-ban mintegy 3000 fegyvert égettek el ünnepélyesen a sivatag szélén, ezzel hivatalosan befejeződött a legutóbbi Tuareg felkelés. Persze itt is felizzanak néha azóta is az indulatok, Gao – tól északra, és keletre azóta is vannak harcoló csoportok, amik nem fogadják el a központi kormányzatot, és amik ténylegesen uralják a sivatagot. Alszunk vagy két órát, aztán bejárjuk Timbuktut. Túl sok érdekesség nincs, megnézünk vagy két híres mecsetet, a piacot, a turisztikai hivatalban mi is beüttetjük emlékül Timbuktu pecsétjét az útlevelünkbe, az egyik lepukkant étteremben eszünk valamit. Megnézzük egy-két korabeli felfedező egykori házát is, (1588 és 1853 között legalább 43 európai felfedező próbálta elérni a várost, ebből négynek sikerült, és csak három ért haza élve. Manapság azért már jobbak az arányok valamivel) Az étteremben összeismerkedünk egy figurával, aki teára invitál bennünket a házába. Kedélyesen elteázgatunk, közben persze előkerülnek a különféle áruk, de legnagyobb sajnálatára se veszünk semmit, ahogy azt a legelején le is szögeztük neki. Próbálunk valami terepjárót szerezni visszafelé, de másnap nem indul semmi. Az egyik árusnál hosszú alku után vásárolunk vagy 10 db CD-t Mali leghíresebb előadóitól Salif Keita-tól, és Ali Farka Toure-tól a Tinariwen eggyüttesig. Este kisétálunk egy pár km-re a sivatagba, az egyik bucka tetején ülve hallgatjuk a csendet, felettünk a csillagos égbolt, messze Timbuktu fényei. Erről jönnek a mai napig is a sóval megrakott tevekaravánok a hűvös évszakban, Október, és Március között. Messze északról, Taoudenni-ből, az algériai határ közeléből hozzák a sót, amit egy évezredekkel ezelőtt kiszáradt sóstó medréből bányásznak, ez 740 km-re van ide. A karavánoknak kb. 16 napba telik, mire megteszik ezt a távot. Visszasétálunk, a városhoz közelítve nomádok elszórt kunyhói a dűnéken. Az egyik boltban venni akarok egy kis darab sót emlékbe, ajándékba adják. Másnap is a városban bóklászunk a nagy forróságban, szólnak hogy talán lesz terepjáró kora reggel. Lealkudjuk az árat, aztán tisztázzuk, hogy ebben már a csomagok díja is benne van, a főnök előttünk szól az utaskísérőnek. Lefoglaljuk a két helyet. Másnap az autó a szállásunkról szed fel bennünket hajnali háromkor. Fene se érti, hogy ha a folyó 10 km-re van, és az első komp reggel 7-kor indul, akkor miért kell bennünket ilyen korán felzargatni. Alighogy a két hátizsákot felrakjuk, a segéd kéri a csomagdíjat. Megpróbáljuk rá emlékeztetni, hogy miben egyeztünk meg előző este, de ez nem könnyű, mert csak franciául ért. Persze nem fizetünk neki, de a díjra még többször is visszatér az út során. Nagy nehezen a város különböző pontjairól összeszedjük a többi utast, és nekivágunk. Elérjük a folyót, ahol persze vagy 2 órát kell várni a porban ülve, amíg befut a komp. Átkelünk a túlsó partra, ahol az egyik vizenyős részen áthajtva eltörik valami alkatrész, aminek következtében a kocsi kasztnija belever a kerékabroncsba. Nekiállnak szerelni. Faragnak egy fatuskót, amivel ügyesen kiékelik a laprugót, és gumibelsőből vágott hosszú csíkkal odakötözik. Ki is bírja egész Douentza-ig, de más műszaki problémák miatt azért több helyen megállunk most is. Pár óra múlva befutunk Douentza-ba, eddig jött a gép. Az utaskísérő váltig követeli a pénzét, az egyik katonatiszt is nekünk áll, hogy mindenki fizet csomagdíjat, hogy-hogy mi nem akarunk? Elmondom neki is, mi a helyzet, aztán véletlenül kiderül, hogy így is kb. másfélszer annyit fizettünk a fuvarért, mint a helybeliek. Erre elkullog az utaskísérő. Tekintve hogy odafelé is hasonló összegért utaztunk, így akkor is átvágtak. Az egyik német sráctól, aki velünk együtt jött Timbuktuból, még többet kértek, ráadásul Moptiig fizettették ki az utat, holott tudták, hogy a gép csak Douentzáig jön. Néha jól tűrjük az ilyen apróságokat, mostanra viszont már kicsit belefáradtunk az örökös diszkriminációba. Elképzelem mi történne, ha Európában valamelyik feketének élből kétszeres áron adnának mindent, az éttermi kajától a buszjegyig, pusztán azon egyszerű oknál fogva, mert fekete.

Keresünk valami járművet keletre, Hombori felé, de nincs, illetve jön egy busz, de erre is aránytalanul sokért akarják adni a jegyet, ezért kiveszünk egy szobát az egyik helyi viszonylatban jobb motelben.

Másnap újra fuvart keresünk, de csak délutánra találunk egy nagy teherautót, ami a normál árért hajlandó elvinni a platón, a zsákok tetején. Rövid tökölés után elindulunk. A teherautó tetejéről nagyszerű a kilátás. Néhány km-enként felforr a víz, ekkor megállunk, megvárják, míg hűl egy kicsit, és feltöltik vízzel a tartályt. Amikor besötétedik, milliónyi hatalmas sáska rajzik elő valahonnan, alig bírom kapkodni a fejem a fülke fölött. Késő este futunk be Homboriba. A lepukkant hotel lapos tetején, ahol megszállunk, lealkusszuk az árakat, vacsora, aztán aludni próbálunk a nagy melegben.

Itt, Hombori közelében élnek sivatagi elefántok, azokat akarjuk megnézni. A „közelben” jelen esetben azt jelenti, hogy vagy 4 órás út terepjáróval, amire aranyáron lehet befizetni. Akkor ezt kihagyjuk. Vagy 4 napig maradunk, a közelben teszünk nagy túrákat a homokdűnékhez, és a hegyek között. Éjjel-nappal pokoli a meleg. Egész egyszerűen nem tud az ember annyi vizet vinni magával, hogy elég legyen estig. Az egyik nap csak utolsó erőtartalékainkat bevetve, a kiszáradás határán tántorgunk vissza Homboriba. A., aki szintén jól bírja a meleget, ha csak teheti, úgy gyalogol, hogy karimás kalapját vízbe mártja, és erre tekeri a szintén vízbe mártott turbánját. De ez csak rövid ideig marad nedves a napon. Ilyenkor, Január, és Június között a „Harmattan” nevű szél hordja északról a sivatag porát, sokszor csak egy-két km-re látni a finom porfátyol miatt. Az érzékenyeket, vagy akinek tüdőproblémái vannak, nagyon meg tudja viselni, mi is sűrűn krákogunk. Este a matracunkat, belocsoljuk bőven vízzel, a párnául szolgáló ruhadarabot is beáztatjuk. Aztán a beáztatott turbánt, vagy törülközőt szinte csupasz testünkre terítjük. Ha szerencsénk van, és a következő háromnegyed órában el tudunk aludni, mielőtt a legtöbbje csonttá szárad, akkor jó, ha nem, akkor ismét be kell áztatni őket, különben képtelenség elaludni.

Találunk egy buszt visszafelé. Előtte a tulajjal elszámolási vita, hiába alkudtuk le az árat, és kérdeztem rá azóta is többször, magasabb árat akar, mint amit megbeszéltünk. Hosszas vita, Allahot emlegeti, aki megbünteti, ha valótlant állít. Rendben, kifizetjük neki a kért összeget, de szólok neki, hogy majd emlékezzék rám, ha Allah behajtja rajta a számlát, amiért becsapott.

Másnap a busszal elmegyünk a Djenné-i elágazásig. Innen még 30 km Djenné. Mivel nem tudtuk úgy időzíteni a dolgot, hogy a hétfői vásárra érjünk ide, nagyon nehéz bármilyen járművet is találni a városba. Itt van a világon a legnagyobb agyagmecset, ezt akarjuk megnézni, az időnkbe még éppen belefér. Egyetlen „Sotrama” áll az út szélén, a tulaj jó üzletet szimatolva itt is dupla árat kérne a fuvarért, de az nem azt jelenti, hogy ma el is indulunk. Úgy döntünk basszák meg a sármecsetüket akkor, és a nagy ritkán elhaladó autókat próbáljuk stoppolni Bamako felé. Sokára jön egy busz, amire felférünk. A busz megy vagy 100 km-t, aztán bedöglik. Kiderül, hogy kifogyott belőle a gázolaj. Szereznek bele, lelégtelenítik, aztán megyünk tovább. Pár km-el arrébb ismét megáll, akkor be kell tolni. Beesteledik. Kisvártatva elmegy a világítás nagy része, csak az egyik helyzetjelző világít. Ugyanolyan tempóban megyünk tovább, ami az úttesten minduntalan keresztülbaktató szamarak, tehenek, kecskék miatt csak mérsékelten életveszélyes. Vagy 50 km-el arrébb beérünk valami városba, ahol megjavítják a világítást. Megyünk tovább, és valamikor éjjel befutunk Bamakoba. Lealkudjuk a taxit, és a ronccsal elhajtunk az ifjúsági szállásig. Kicsit fáradtak vagyunk, mikor ágyba kerülünk. Másnap a városban mászkálunk. Még a gyümölcs árusok is egységesen két-háromszoros áron adnák nekünk árujukat. Most kezdődik errefelé a mangó idény. Úgy vásárolunk, hogy a piacon sétálva kinézünk valami helybelit, aki épp akkor vett a gyümölcsből. Megkérdezzük, mennyit fizetett. Megszámoljuk hány darabot kapott, aztán ugyanattól az árustól elveszünk ugyanannyit, és annyit fizetünk, mint az előző vevője. A.-nak már kezd elege lenni a helybeli stílusból, menne haza. Másnap éjjel indulna a gép, a biztonság kedvéért ellenőrizzük az E-maileket, minden rendben van-e? Kaptunk a „Royal Air Maroc”- tól egy értesítést, hogy a járatot törölték. Ilyen a mi szerencsénk. Szerencsére a közelben van az irodájuk. Reklamálunk, érdeklődünk, várunk, visszamegyünk, újra érdeklődünk. Hat óra alatt annyit sikerül kideríteni, hogy a visszaigazolás ellenére, amit három hete kaptunk, nem is volt jegyünk. Hogy akkor azt hogy kaphattuk, és ha nem volt jegyünk, akkor most miért közölték hogy törölték a járatot, amire nem is volt jegyünk, azt persze nem tudják. Azt se ismerik el, hogy az ő cégük hibázott volna. Olyan is elhangzik részükről, hogy Maliból nem is lehet interneten jegyet rendelni! Máshonnan igen, Maliból nem. Ezek hülyék. Kétszer is felhívják a casablancai központot, de ott se tudnak segíteni. A végén már a hivatalvezetővel tárgyalunk, de ő is ugyanezt mondja. Legfőbb érvük az, hogy nézzem majd meg, a cégük nem vonta le a számlámról a jegy árát. (Ez később igaznak bizonyul.) Tehetek én róla? Minden lehetőségük megvolt rá. És ha valami probléma volt, akkor miért csak 3 hét múlva derül ki, és miért csak itt, egy nappal az indulás előtt? Jegyet természetesen lehet venni náluk egy későbbi időpontra, de csak készpénzzel, semmilyen kártyát nem fogadnak el ők se, és persze a jegy lényegesen drágább az idő rövidsége miatt, mint amit mi fizettünk volna interneten. Rájuk vágjuk az ajtót, és otthagyjuk őket. Újabb keresgélés, a „Point Afriqe” irodája kínál legolcsóbban jegyeket Európába, de itt is csak készpénzzel lehet fizetni. Úgy döntünk, hogy az összes cuccunkkal kimegyünk másnap este a Bamakói reptérre, egyrészt hátha ott lehet kártyával fizetni, másrészt hátha van valamelyik társaságnál „last minute” jegy valahová olcsóbban. Másnap bepakolunk, „sotrama”, aztán gyalogolunk vagy két km-t, és már ott is vagyunk. Eredmény: Semmi. A „last minute” jegyről nem is hallottak, az aznap esti gépre váltott jegyek természetesen még drágábbak, mint egyébként, és itt is csak a kp-t fogadják el. Nincs amúgy se nagy választék. Európába innen gyakorlatilag csak a francia, és a marokkói légitársaság indít gépeket, és náluk is sorozatosan törlik a járatokat mostanság, nem tudni hogy a válság, az időjárás, vagy más miatt. Taxival, hosszú alku után vissza Bamakóba. Alig maradt pénzünk. Másnap a „Point Afriqe” irodájában találnak nekünk egy olcsóbb jegyet casablankai átszállással Párizsba. Elindulok, és az angol „Visa” kártyáimról nagy nehezen leszedek annyi pénzt, amennyit a nő mondott. Vissza az irodába. Addigra az olcsóbb jegyek online elfogytak, van ugyanerre a gépre, de drágább. Annyi pénzünk nincs, vissza az automatákhoz, de akárhogy becézem a gépet, nem ad ki több pénzt. Vissza az irodába. Új technikát próbálunk ki. Kirakom a nő elé az összes pénzünk, és megkérem, hogy találjon egy olyan repülőjegyet bárhova Európába, amire elég, és a lehető legkorábbi időpontra. Talál egyet két nappal későbbre, szintén a „Royal Air Maroc” gépére, Casablankán keresztül Brüsszelbe. Megfogadtuk ugyan, hogy az eset után marokkói légitársasággal soha, de nincs más választásunk. Lefoglaljuk, annyi pénzünk maradt, hogy a szállást ki bírjuk fizetni, plusz egy pár sör is belefér a kiszáradás ellen, de enni nem nagyon fogunk. Most már csak az lenne a szép, ha ezt a járatot is törölnék, mert akkor nem tudom mit csinálnánk. A következő két napban a városban bóklászunk. Aztán „ sotrama”, reptér, még egy utolsó sör a reptér melletti lepukkant kocsmában, aztán mintegy 30 Ft-nyi CFA megmaradt tőkével szállunk be a gépbe éjfélkor.

Reggel zuhogó esőben gond nélkül szállunk le Casablanka repülőterén. A felszállásig van egy fél óránk, a megmaradt euró fémpénzeket elfogadják a reptéri kávézóban, hónapok óta először iszok egy jó kávét.

Felszállunk, és délután fél kettőkor landolunk Brüsszelben.

Ismét az indulást fontolgatjuk, de ekkor szólnak, hogy a jövő héten kezdődik a karnevál. Na jó, rábeszéltek, maradunk. Visszaköltözünk a kis kunyhóba. A falon akkora pókok figyelnek a tető alatt, mint egy gyufásdoboz. Megölni nem akarjuk, de néhányszor kitessékeljük őket a fal tetején. Fél óra múlva ugyanott ülnek. Akkor hadd maradjanak, amíg nem csinálnak problémát. Esténként viszonylag kevés a szúnyog, ilyenkor túl hideg van nekik, hál’ Istennek. Bár malária szúnyog is sok van errefelé, ezek csak kb. este 11-től aktívak, és persze nekünk van szúnyoghálónk. A lepedőn A. majd minden nap talál egérürüléket, és a legfurcsább az, hogy mindig ugyanazon a helyen. Bár az elkövetőt sose látjuk, de nagyon úgy néz ki, hogy az egyik kis rágcsáló a matrac egy meghatározott pontját használja toalettnek. A.-t a harmadik-negyedik alkalommal már kicsit idegesíti a dolog. Próbálom megnyugtatni azzal, hogy ahol sok egér van, ott előbb-utóbb a kígyók is megjelennek, amik majd levadásszák őket, de ettől mintha még idegesebb lenne. Ki érti a nőket? Távolabb a tengerparton összeismerkedünk a „Kalóz Bár” tulajdonosával. A kocsma tulajdonképpen az egyik oldalon nyitott, sásból, és pálmalevélből összetákolt kunyhó, ami elé kiraktak pár széket. A tulajdonos Sheikh, sokáig dolgozott az ENSZ-nek, és más nagy nemzetközi segélyszervezeteknek a világ különböző pontjain Algériától Kongóig, sok érdekes történetet mesél. Van egy kistermetű, aranyos szelídített majma, talán makákó. Mindkettőjükkel jól összebarátkozunk, majd minden nap felkeressük őket. A kertjében az egyik fán három méteres Piton bőre szárad, állítólag a patkányoknak kirakott csapdába szorult, és megfulladt. A srác meséli, hogy pár napja egy másik hatalmas óriáskígyó csúszott át előtte a saját kertjében, de ha nem kötekednek velük, általában nem csinálnak problémát. Ez is eltűnt a part menti bozótban. Szerinte is sok kígyó él errefelé, köztük jó pár mérges, de nagyon félénkek. Állítólag fekete mamba is előfordul, ami területvédő lévén eléggé agresszív, de ezek mélyen bent a bozótban élnek, ahova ritkán vetődik ember. Az egyik nap Sheikh egy embere húst darabol, és tisztogat egy lábasban. Rákérdezünk mi az, közlik, hogy patkány. A környékbeliek mindent megesznek a patkánytól a majomig, ez is kedvelt csemege. Ez persze nem az általunk ismert, csatornában bujkáló állat. Ezek jó harminc centire nőnek, vastag, csupasz farkuk még egyszer ennyi hosszú, és a bozótban élnek, növényeket rágcsálva. Minket is megkínálnak az elkészült pörköltszerű húsból, amit rizzsel tálalnak. A., finnyás révén, csak egy falatot eszik, de én legyűrök egy adaggal. Elvégre nem mindennap van része az embernek patkánylakomában. Az íze a nyúléra hasonlít, ami nem csoda, tekintve, hogy táplálkozásuk nagyon hasonló. Egyik nap az óceánparton elsétálunk a pár km-re lévő faluba, Abénébe. Itt is barátságosak, kedvesek az emberek. A központban pár hatalmas fikuszfa lombjai alatt van a piac, a fák koronájában repülőkutyák százai csüngnek fejjel lefelé. A piaccal szemben egy szép nagy, lepusztult busz vesztegel a porban lapos gumikkal. Ennek később mesélte a sztoriját a holland fickó. Ide is eljutott az egyik nagy segélyszervezet. Kérdezte a helybelieket, hogy mire lenne szükségük, miben tudnának segíteni. Azok összedugták a fejüket, és kitalálták, hogy mivel Abénében van iskola (persze olyan, amilyen), de a környéken nincs, és a gyerekek sokszor nagy távolságról járnak be, kellene nekik egy iskolabusz, amit láttak a TV-ben. A segélyszervezet, aminek nem lehetett túl nagy tapasztalata a helyi viszonyokban, meg is vette nekik. Ekkor szembesültek a helybeliek azzal, hogy nem elég, ha valakinek van egy járműve, azt működtetni is kellene. Egyrészt a környéken se volt sofőr, akinek jogosítványa lett volna ilyen járműre. És ez még a jobbik eset volt, mert ha lett volna, annak fizetést kellett volna adniuk. Aztán, igaz, hogy az amerikai utakon a busz szépen szalad a filmekben, de itt a gyerekeket főleg olyan kis falvakból kellett volna összeszedni, amikhez nagyrészt csak terepjárók által járható keskeny földutak vezettek. De még a burkolt főutca is olyan Abénében, ami meglehetősen felgyorsítaná például a futómű amortizációját. A legközelebbi hely, ahol ilyen járművet valaha javítottak már, az Ziguinchor, vagy 40 Km-re onnan. Arról nem is beszélve, hogy a busz üzemanyaggal való ellátása felemésztette volna a falu egész évi költségvetését, már amennyiben van neki ilyen. Így a busz főhelyen ugyan, de rendületlenül rohad, anélkül, hogy egyszer is használták volna.Kafountinebe visszatérve gyorsan peregnek a napok. Amikor nem a kempingben reggelizünk, akkor a halászfalu főutcáján sorakozó 3-4 reggeliző hely egyikéhez járunk, ahol összeismerkedünk egy szimpatikus, és értelmes fiatal sráccal. Állítólag elvégzett vagy két osztályt tanárképző főiskolán, de befejezni már nem volt pénze. Beszél valamennyire angolul, és persze franciául, meg vagy 5 törzsi nyelven. Ezek a kajáldák meglehetősen hasonló képet festenek egész Szenegálban, és Maliban is. Állnak egy árnyéktetőből, ami alatt egy viaszkos vászonnal letakart asztal van. E körül padok, az egyik oldalon ül az alkalmazott, a másik három oldalon a vendégek. Az alkalmazott mellett kis, faszénnel működő egyszerű tűzhely, és pár lábas. A választék mindig ugyanaz. Az alkalmazottnak bal kézre egy koszos műanyag zsákban kétféle méretű friss bagett, mellette egy tojástartóban tyúkszaros tojások. Van még francia gyártmányú fehér színű majonéz, ami hűtés nélkül is eláll vagy fél évig. Ha szerencsénk volt, akkor lehetett kapni főtt tojást is, de ez ritka kivétel volt, mert nehezen tudták kiszámítani, hogy aznap mennyi fog fogyni, a nagy melegben pedig ezek hamar megromlanak. Ha még nagyobb szerencsénk volt, akkor a majonéz mellett volt vaj is. Tehát, mikor reggelizni akarunk, kiválasztunk egy ilyen kajáldát, és megkérdezzük az árakat. Ezek mindenhol majdnem egyformák elvileg. Mi a standard szendvicsünkért általában 500 CFA-t fizettünk, volt olyan is, ahol 300-at, de olyan is akadt, ahol szemrebbenés nélkül kértek volna 1500-at. Ha sikerült elfogadható árban megegyezni, akkor rendelünk, persze általában franciául, amilyen nyelven leginkább mutogatni tudunk, de éhes ember hamar tanul. Általában egy-egy fél bagettet, amibe igény szerinti mennyiségből készült rántottát raknak, előtte megkenik a belsejét majonézzel, vagy vajjal. Kurkumaszerű, sóval kevert fűszert szórnak rá. Az ital általában forró neszkávé volt sűrített tejjel. Néhol lehet kapni egy növényből készült italt, aminek Touba  a neve, és félig kávéra, félig teára emlékeztet az íze. A kávét úgy szervírozzák, hogy egy három decis poharat negyedrészben telecsurgatnak konzerv sűrített tejjel. Erre öntik rá az előre elkészített, többnyire szintén megcukrozott forró neszkávét, amit aztán felkavarnak. Ennek következtében aztán sikerül egy olyan folyadékot alkotni, aminek az émelyítően édes ízén kívül van némi kávé, és nyomokban tej íze is, de legfőbb ismérve az, hogy összeragad tőle az ember szája. Voltak persze másféle utcai kajáldák is. Ezek némelyike dél körül, mások este pakolnak ki, néhány egyszerű, olcsó, laktató, általában hús nélküli ételt tartanak, például hagymás babot sűrűre főzve. Aztán vannak a hús sütödék, ahol kampókról lógnak a friss, főleg kecske, birka, és esetleg marha húsok. Ezekből választja ki az ember azt a darabot, amit ott helyben kisütnek neki faszénen. Szenegálban ezek sötétedés után nyitnak, és egész éjjel üzemelnek, ekkor ugyanis nincsenek legyek. Maliban viszont kisütnek az adott készletből egy- egy nagy darabot, ezt a tűz közelében melegen tartják, és ebből lehet vágatni tetszés szerinti nagyságú szeletet. A szalvéta ismeretlen, ahogy a WC papír is. Illetve turistásabb helyeken ez utóbbit boltban lehet kapni, ahogy papír zsebkendőt is, de a helyiek nem használják. E helyett műanyag kannákból vízzel tisztálkodnak budi használat után. A szendvicset, és minden mást is használt újságpapírba csomagolnak. Mi például Kafountineban az említett reggeliző helyen rendszeresen fél éves dán újságban kapjuk a szendvicsünket. Ahhoz képest, hogy a srác itt kifejezetten tanultnak számított az átlaghoz képest, nem lehet egy nagy színvonal az iskolákban. Mivel ismerjük az árakat, fizetésnél általában már nyújtom felé a pontos összeget, amikor ő még nem ért a számolás végére. Máshol is megtörtént, hogy 6 kerek számra végződő tételt 5 perc alatt adott össze az árus. Mivel újra, és újra elrontotta, egy fél lapot teleírt ezzel a bonyolult feladvánnyal, miközben két haverja segített neki. Időnként bemondtam neki a helyes végösszeget, miközben feléje nyújtogattam a pénzt. Mikor aztán sikerült azt az összeget kiszámolniuk, amit én már ismételgettem egy ideje, körülbelül úgy néztek rám, mint én, ha kisdiákként Einstein tanította volna a matekot. Egyből el is újságolták még pár embernek, mekkora tudós vagyok. Az ember nem tudta sírjon, vagy nevessen rajtuk. A fizetés Szenegálban (és Maliban) is kényes dolog. Ugyanis soha senkinek nincs pénz a mobil telefonján, és soha, senkinek nincs váltópénze. Rejtély, hogy ez miért van így. A legnagyobb bankjegy, ha jól tudom, akkor az 5000 CFA-s. Egy üveg sör általában 1000 CFA. Ehhez képest, ha egy kocsmában este 2000 CFA-s bankjeggyel fizettem, gyakran teljesen döbbent, és tanácstalan képpel néztek rám, háromszor is megkérdezték, hogy biztos nincs-e kisebb, és néha az egész környéket bejárták, hogy fel tudják váltani. Ez persze az 5000-es esetében minden esetben így volt. A kafountinei szimpatikus kajaárus mesélt a helyi viszonyokról. Őt a főnöke úgy alkalmazza már két hónapja, hogy koszt, kvártély, és ha jól megy az üzlet, akkor 500 CFA naponta. A szállás a bódé mögötti tetővel igen, de vakolattal nem rendelkező, természetesen komfort nélküli helyiség csupasz padlóján. Kajaként ehet napi két szendvicset abból, amit árul. Mivel turisták nincsenek, a halászok meg, akikre az üzlet alapozna, mostanában nem túl szerencsések, fizetést még nem kapott, mióta itt van. Szívesen váltana munkahelyet, de nincs jobb. Az üzletmenet úgy néz ki, hogy reggel a pék helybe hozza a megrendelt bagetteket, amit ott hagy hitelbe, mert pénze persze senkinek nincs. Ha a halászok nagy fogással térnek vissza, akkor nap közben vásárolnak nála az eladott halakért kapott pénzből. Ha elfogy valami az alapanyagokból, akkor a srác megveszi a bevételből a környéken lévő boltként funkcionáló bódék valamelyikéből. Este jön a pék, és behajtja a bagettek árát, hiszen ebből veszi az alapanyag egy részét másnapra. Baj akkor van, ha a halászok csak kevés zsákmányra tesznek szert, esetleg üresen jönnek vissza. Akkor ugyanis, mivel tartalékai itt nagyon kevés embernek vannak, sokszor szó szerint éheznek, és kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy szendvicsekre költsenek. Ekkor a bagettek egy része megmarad, tehát ezek árát nem tudja kifizetni a péknek. Ami bevétel van, abból alapanyagot kell venni, hogy legalább esély legyen az üzletmenetre. A dolgot súlyosbítja, ha a srác, megunva az egyhangúságot, a bevételből vásárol magának valami más kaját a környékbeli boltokban, vagy ha végképp nem bírja nézni a kéregető, csontsovány gyerekeket, és ad nekik egy kis majonézes bagettet. Ebből természetesen nincs bevétel, ahogy a néha a halászoknak hitelbe adott szendvicsből se mindig. Mivel a legtöbb ember egyik napról a másikra él, így nagy segítség nekik az az évszázados íratlan szabály, hogy akinek van élelme, az meg kell, hogy ossza azt másokkal, akiknek nincs. Aliék mesélték, hogy mióta bérlik a kempinget, nem ehetnek a szabadban, nyílt színen. Ez ugyanis a környékről óhatatlanul odavonzza az összes éhes embert, akiket meg kell, hogy hívjanak enni. Bár nagyon jószívűek, és segítenek, akin tudnak, de nyilván nem azért dolgoznak, hogy az egész hasznot feletessék másokkal. Tehát szép, és hasznos ez a hagyomány, de egyúttal hátrány is. Hiszen, ha egy családból csak egy ember dolgozik, akkor kötelessége segíteni a többieket, sok esetben az ő fizetéséből semmi nem jut neki. Így sokan gondolhatják, hogy miért pont én törjem magam munkával, még akkor is, ha esetleg lehetősége volna valamilyen pénzkeresetre. Az ismerős srácnál kajálva időnként tömény dögszagot hoz felénk az enyhe szellő. Ebben ugyan már volt részünk eddig is, főleg Mauritániában, de itt nem találunk dögöt a közelben, hiába nézelődünk. Pár nap múlva mondja valaki, hogy a dögszagot egy furcsa virág produkálja, ami abban az időben nyílt. Ez a földből mindenféle szár, és levél nélkül nő ki, pöttyös takarószirma egy nagy barna, rücskös bibét vesz körül. Döglegyek porozzák be, ezért átható dögszagot áraszt, amit egy kis szél esetén 100 méterekről is érezni.Egyik reggel ülünk a tömény dögszagban, és szokott szendvicsünket fogyasztjuk a kávénak nevezett világos színű sziruppal. Legyek mászkálnak mindenfelé. Erre jó az újságpapír, ha kellően beburkolja vele valaki a szendvicset, akkor csak azon a ponton férnek hozzá, ahol harapja az ember. Innen időnként egy kézmozdulattal hessegetem el őket. Egy ilyen legyintést ért félre a srác, azt hiszi neki intettem.- Tessék! – mondja.

- Semmi, semmi. – mondom – Csak a legyek.

Ugye, milyen jó, hogy nincsenek legyek, mondja örömmel. Nagy szerencsénk, hogy nem az esős évszakban jöttünk. Olyankor ezrével nyüzsögnek mindenfelé, a szendvics kiálló része fekete tőlük, és a kávét egyszerűen nem lehet pohárból inni, mert csapatostól fulladnak bele. Műanyag zacskóba töltik az italt, és ebből szokták szürcsölni. A szúnyogok is felhőben támadnak ilyenkor. Most viszont mindez nincs, csak ne lenne ez a hideg – mondja, miközben 25-30 fok körül lehet, már most, kora délelőtt. Hát igen, Afrikában is minden relatív.

A falu szélén, ott ahol az út elágazik egyrészt a laktanya, és a hajóépítő műhely, másrészt a halászkikötő felé, három árnyas fa alatt lakik az egyik helybeli hajléktalan. Pár használati tárgya példás rendben szétrakva a földön, mint jobb polgári családokban a lakásban. Csak itt a kandallón cérnagombolyaggal játszó porceláncica helyett műanyag kannák, dobozok, a hálószobai részen rossz pokróc. A tulajdonos afféle falu bolondja, mogorva, de ártalmatlan helybeli. Egyik alkalommal, mikor arra jártunk, épp vagy húsz dekányi marihuánát válogatott elmerülten a 4-5 méterre lévő géppisztolyos katonákkal mit se törődve. Mindössze annyit tett meg, hogy nekik háttal ült, nem tudni, hogy ez a diszkréció jele volt-e nála, vagy a megvetésé. Az ő sztoriját Dominiqe mesélte. Régebben, amikor még voltak itt rendőrök, ezek előszeretettel posztoltak az elágazásban, az árnyas fák alatt. Nézték a forgalmat, időnként ellenőriztek valakit. Mint a kormány embereit, nem övezhette őket nagy szeretet. Egyik éjjel a hajléktalan fickó aztán becuccolt a fák alá, így reggel a rendőrök posztja már foglalt volt. A sajátos helyi viszonyok miatt nem zavarhatták el, egyrészt semmi törvénytelent nem tett, másrészt helybeli volt. Ennek két éve, azóta a fickó ott lakik, a rendőröket pedig közben kivonták Kafountine-ből.

Megkezdődött a Karnevál, egy hétig tart.

Karneváli hangulat Kafountine-ben.

A falu központjában egy jó nagy udvaron állították fel a színpadot. Egész Casamance tartományból, de még a szomszédos országokból is érkeznek együttesek, amik esténként színvonalas műsort adnak. Belépőjegyet kell váltani. A koncertek afrikai hangulatban zajlanak. Egy-egy együttes műsora közben a közönség soraiból felrohan a színpadra 2-3 ember, akik a zene ütemére nagyon gyors táncba kezdenek. Ez a tánc  jellemző az egész környékre, és abból áll, hogy mélyen előredőlve egy-egy lábukat felkapják egész a mellkasig a zene ütemére, de ezt elképesztő gyorsasággal. Minél gyorsabb valaki, annál jobb táncos. Könnyűnek tűnik, de én még lassan se tudom megcsinálni. Ezek a kéretlen táncosok ritkán vannak tovább színpadon, mint egy perc, aztán visszarohannak a helyükre, és átadják helyüket másoknak, miközben persze az együttes játszik rendületlenül. Az egyik gambiai együttessel összebarátkozva panaszolták, hogy errefelé milyen halvérűek az emberek. Ők egy show-t adtak elő, ahol a tűzé volt a főszerep. Az ő műsoruk közben ugyanez történt, ami nekik azért volt visszafogott reakció, mert állítólag náluk a fél közönség a színpadon van egyszerre, és az együttessel ropja. Amúgy a  karnevál egy hete alatt, ha jól emlékszem három, vagy négy együttes kért fel menedzserüknek, impresszáriónak, producernek, ilyesminek

Itt is, mint mindenfelé Szenegálban, és Maliban, a fehérekkel kapcsolatos tipikus viselkedésforma a jellemző. Ha fehér vagy, akkor dúsgazdag vagy. Egyrészt, aki csak teheti, megpróbál minél több pénzt lehúzni rólad. Másrészt, nem számít se nem, se kor, se az, hogy hogy nézel ki, biztos hogy hallatlanul népszerű vagy a másik nem körében. Sokszor láttunk főleg francia hölgyeket 60, és a halál közt, akik büszkén feszítettek alig húsz éves helybeli srácok oldalán, és olyan idősödő francia urat is, aki kézen fogva sétált jó harminc évvel fiatalabb, párductestű barátnőjével, miközben másik, hasonlóan fiatal barátnője a vállát masszírozta. A.-val is előfordult, hogy egyedül sétált, és három fiatal sráccal találkozva, azok kedvesen, de határozottan kijelentették, nekik fehér barátnő kell.

Ez akkor is igaz, ha szerencsére nagyon sokszor találkoztunk helybeliekkel mindkét nemből, akik önzetlenül, semmilyen anyagi ellenszolgáltatást nem várva segítettek a legkülönfélébb dolgokban.

A karnevált géppisztolyos katonák biztosították, amire szemmel láthatóan semmi szükség nem volt. Itt is az a helyzet, hogy a karhatalom próbálja a saját jelenlétét önmagával indokolni, vagyis azért kell, hogy itt legyünk, mert miféle veszélyes hely lehet az, ahol katonákat kell állomásoztatni. Az igazság ezzel ellentétben az, hogy a helybeliek többsége igen békés, jóindulatú, barátságos, és segítőkész. Ez felületes szemlélőnek nem mindig ilyen egyértelmű, ha a lépten-nyomon felbukkanó kéretlen idegenvezető, felhajtó, árus, önmagát meghívatni akaró fiatal alapján ítél, akik többnyire levakarhatatlanok. De ezek többnyire angolul jól tudó gambiaiak, vagy guinea bissauiak. A helybeliek szabadságszerető, büszke emberek, akik változó eszközökkel több évtizede küzdenek a függetlenségükért. A legutóbbi harcokban, amit az öt éve megkötött tűzszünet zárt le, több mint 500-an haltak meg. Ekkor a falvak öregjei úgy döntöttek, hogy túl sok volt az áldozat, és a fiatalokat kiparancsolták a bozótból, ezek részben lerakták, részben elrejtették fegyvereiket. Most béke van. Sokszor sétáltunk a falu, és a tengerpart különböző részein éjjel és nappal, és mindenfelé biztonságban éreztük magunkat. A legnagyobb veszélyt maguk a katonák jelentik, akik jelenlétét a helybeliek csendes beletörődéssel veszik tudomásul, tartva a három lépés távolságot, vagy simán keresztülnéznek rajtuk.

De valószínűleg elég lenne egy újabb szikra, hogy a környék lángba boruljon, és gépfegyverek kelepeljenek újra, remélem erre nem kerül sor.

Ahogy véget ért a karnevál, elbúcsúztunk Aliéktól, és két nap helyett majd egy hónap után felkerekedtünk. „Bush taxival” Zigouinchoron, és Tambacoundán keresztül az ország DK.-i részébe megyünk, Bassari földre. Ennek központja Kedougou. Itt szállunk meg egy „campement”- ben. Körülnézünk a környéken. Az egyik reggel elcsípünk egy buszt, ami Bandafassi-n keresztül Ibel-be megy, ez a könyv szerint egy érdekes falu. A terv az volt, hogy estére visszajövünk a szállásra, cuccunk nagy részét hátrahagyjuk. A buszon egy fehér, angol srác, összeismerkedünk. Ő két, vagy három napra akar maradni, terv szerint vezetőt bérel majd Ibelben. Együtt megnézzük a falut, aztán, mivel a helybeliek sokat kérnének az idegenvezetésért, pokoli melegben hárman nekivágunk a falu melletti hegynek, aminek a tetején elérjük Iwol nevű falut. Itt az élet nem sokat változhatott az elmúlt pár 100 évben sem, bár a hagyományos használati tárgyak mellett már itt is látunk műanyag lavórokat. A szalmatetejű vályogkunyhók oldalában helybeli, Bassari törzsbeliek hűsölnek. Mike, az angol srác meglepetésre egész jól megtanult franciául, ő értekezik a falufőnökkel, aki teával kínál bennünket, aztán körbevezet a kis faluban. Megnézzük a falu egy szem osztályból álló iskoláját, az árnyékban szövögető férfiakat, és a falu közepén álló hatalmas, szent Baobab fát.

Visszasétálunk Ibel-be. Itt veszünk 3-3 liter ásványvizet, és némi kaját, aztán, mivel a helyi vezetők nem engednek az árból, úgy döntünk, nekiindulunk hárman Ethioloba, ez állítólag 25 km ide. Rajtam csak saru van, és szinte semmit nem hoztunk magunkkal, de ez a legkevesebb. Nagyobb baj, hogy nincs térkép, a falut elhagyva csak ritkán találkozunk emberekkel, és persze egyikünk se járt még itt. A táj bozótos szavanna. A helybeliek által mondott 25 km persze ugyanúgy lehet 15, de akár 40 is a valóságban, ezért, bár ma már sétáltunk több mint 10 km-t, próbálunk sietni. Reméljük a kihalt földút Ethioló-ba vezet, és hogy az időnkénti elágazások közül a jó irányba menőt választjuk. Mike, angol létére elég rosszul bírja a meleget, arca kivörösödött, izzad,és gyengül, a nagy ritkán feltűnő egy-egy árnyékos fa alatt tartunk miatta pár perces pihenőket. Később, mivel egyre rosszabb állapotban van, átveszem hátizsákját, az enyémet belerakom, és én viszem tovább, ez tényleg segít neki. Ha nem akarunk visszafordulni, célszerű lenne az árnyékban bevárni, míg csökken a forróság, de nagyon kevés vizünk van, és fogalmunk sincs, milyen messze vagyunk még a falutól, sőt arról se, hogy egyáltalán jó irányban megyünk-e. Viszont a Niokolo-Koba Nemzeti Park nem messze van ide északra, ahol oroszlánok, és kafferbivalyok is élnek. Nem valószínű ugyan, hogy a védett területet elhagyva elkószáljanak, ennek ellenére nem szeretném, ha sötétedés után kéne folytatni az utat. Egyrészt egy szál tőrrel nem szívesen állnék le velük, ha esetleg mégis beléjük botlunk, másrészt egy közvilágítás nélküli falu mellett gyakorlatlan szemünkkel akár pár méterre is elsétálunk, anélkül, hogy észrevennénk. Másrészt se hálózsákunk, se menedékünk éjszakára, de a legkevesebb a vizünk, így mennünk kell a hőségben is, amilyen gyorsan csak tudunk, közben azért figyelve Mike állapotát is. Néha látunk majmokat a bozótban, de más állatot nem. A. jól bírja a gyűrődést, engem pedig hajt Mike ígérete, aki felajánlotta, hogy este ő fizeti az összes sört, amennyit meg bírok inni, amennyiben van a faluban. Végül épp naplementekor érjük el a falut, ami a guineai határon van. A rendőrök ellenőrzik az útleveleinket, aztán a kempingbe kísérnek. Közben az egyetlen boltban veszünk palackos vizet, és végre teleisszuk magunkat. Az egyik srác kérésünkre biciklire pattan, és felárért a vaksötétben átkerekezik a szomszéd faluba, ahonnan több mint egy óra múlva pár üveg meleg sörrel jön meg. Mi addig a faluban eszünk az egyetlen kajaárusnál kapható egyetlen ételt, természetesen csirkét „a la Yassa”, arany áron. A kempingben hatalmas mangó fák alatt 3-4 kunyhó, kettőt kiveszünk. A fák roskadoznak a gyümölcstől, sajnos még nem érnek, egy-egy lelógó zöld termést az arra kószáló tehenek falnak fel csámcsogva, nagy élvezettel.

Másnap reggeli után elszámolunk a kempinges srácokkal. Annak ellenére, hogy minden árat lefixáltunk, kb. háromszor annyit akarnak számolni, Mike hosszas alku után megegyezik velük az előre kialkudott összegben. Körülnézünk a faluban, mindenki nagyon barátságos. Ismét nagyon meleg van, vezető nélkül átsétálunk a vagy 10 km-re lévő Dindefeloba, ahol becuccolunk az egyik  „campement”-be. Itt van viszonylag hideg sör, nagyon jólesik. Helyi kísérőkkel elmegyünk a vagy 2 km-re lévő vízeséshez. A vegetáció erre sokkal dúsabb.

Útban a vízesés felé.

Elérjük a vízesést, ami 100 méter magasból hullik alá, most így a száraz évszakban amúgy se túl nagy a vízhozam, de ennek nagy része is elporlik a sziklákon, mire leér. A vízesés felső vége már Guineához tartozik. Alján nagy medence, Mike jót úszik benne, mi áztatjuk a lábunkat a kellemes hűvösben. Vissza a faluba.

Másnap Mike felfogad egy crossmotoros srácot, aki visszaviszi Ibel-be, a lába teljesen szétment, nem bírná ki az utat visszafelé. Mi, miután körülnéztünk a faluban, és útbaigazítottak bennünket, ismét gyalog vágunk neki, és délutánra, több falu érintésével rettentő melegben befutunk Ibelbe, ahonnan később egy busszal visszazörgünk Kedougouba. Mike-al nem találkozunk, mint kiderül, őt felárért a motor visszahozta Kedougouba, másnap hajnalban pedig tovább állt. Emailen tartjuk egy darabig a kapcsolatot, többször is megköszönve, hogy gyakorlatilag megmentettem az életét, és persze kellő tapintattal elhallgatva, hogy majdnem miattam pusztult meg, tekintve, hogy a mi hatásunkra vágott neki a szavannának kísérő nélkül. Másnap pihenő napot tartunk. Az elmúlt három napban több mint 80 km-t mentünk, az én talpamon a lábujjak mögött egyetlen nagy vízhólyag nőtt, de nem fakadt ki, hanem részben feltolódott a lábujjaim közé. A sarkamon soha nem látott mértékben megvastagodott bőr 2-3 helyen is bereped, hiába kenem időnként testápoló kenőccsel, az már nem segít ilyenkor. Minden lépésnél kinyílnak ezek a nagy hasadékok, és véreznek. A. svájci bicskájával darabolom a sarkamról az elhalt bőrréteget, kár hogy nem vesszük fel a géppel, el lehetne adni pedikűrös iskoláknak elrettentő példának. Próbálunk valami járművet találni Mali felé, Keniéba-n keresztül. A könyv szerint lehetséges a határátlépés, de semmiféle tömegközlekedés nincs. Időnként azért indulnak teherautók, esetleg turisták, ezekre vadászunk. Ma semmi, talán holnap.

Reggel a megadott helyre megyünk, kérdezősködünk. Állítólag később indul egy teherautó, aminek a platóján utazhatnánk a rizsszállítmány tetején, Keniébaba megy, az már Mali. Igaz, hogy az még nagyon messze van az egyetlen nagyobb forgalmú úttól, ami összeköti a két országot, de onnan majd tovább megyünk valahogy. Az ár, amit a sofőr mond, magasabb, mint amit a könyv ír, de sok választásunk nem nagyon van. Nagyobb baj az, hogy még el se kezdték megpakolni a teherautót, ebből, ismerve a helyi viszonyokat, ma nem lesz indulás, de lehet, hogy még holnap se. Mindegy, egy lehetőségnek nem rossz. A közeli bolt elé modern terepjáró kanyarodik egy fiatal fehér sráccal. Nem úgy néz ki, mint aki hosszú útra indul, azért rákérdezek. Nemcsak hogy Maliba megy a francia srác, de Kayesba, ami messze északon a fő közlekedési úton van, amin keresztül már buszok, és vonatok is mennek Bamakóba. Nem szokott ugyan stopposokat felvenni, de elvisz bennünket, szerencsénk van, mint mindig. De hát aki utazik, annak már eleve szerencséje van. Vesz egy-két dolgot, aztán már neki is vágunk a vörösesbarna földútnak. A Mali DNy – i részén fekvő gazdag aranybányáknak dolgozik a cég, ahol ő a logisztikáért felelős, most éppen azt méri fel többek között, lehetséges-e, és milyen körülmények között az áruszállítás errefelé, milyenek az utak? Nyolc éve dolgozik Nyugat Afrikának ezen a részén, ismeri a viszonyokat. Ennek megfelelően gördülékenyen megy a határellenőrzés is, aztán átkecmergünk a határfolyón, amin ugyan híd nincs, de a jelenlegi vízállás elég alacsony. Bár küszködik a terepjáró a mederben lévő nagy köveken, de nem sodor el bennünket a víz, szerencsésen átérünk Maliba.

A holland már többször is járt itt, most is valami humanitárius tennivalója van, elég jól ismeri a viszonyokat. A határon pecsételik be a vízumot, ami uniós tagországok állampolgárainak ingyenes. Ennek ellenére a határőrök mindent elkövetnek, hogy valamilyen formában pénzt csikarjanak ki, módszereik sokfélék, és ötletesek. A hollandnak minden alkalommal problémája volt az átkeléssel, legutóbb eléggé össze is vesztek, kilátásba helyezte, hogy feljelenti őket, ha jogtalanul pénzt követelnek.

A helyzet ugyanis az, hogy mint ahogy nálunk, és  Afrika szerte sokfelé, a korrupció az állam egészét megfertőzte, minden szinten jelen van. Az utcán posztoló rendőr kisebb ajándékokat, pénzt kér, hogy kiegészítse csekélyke jövedelmét, a határőrök hasonló módszerekkel élnek, magasabb hivatalban lévőknél pedig már elég magas lehet az az összeg, amit fizetni kell, ha az ember el akar valamit intézni. Ez olyan méreteket öltött, hogy a főleg angol turisták, és ezzel a bevételek kezdtek elmaradozni, ezért a kormányzat harcot hirdetett. Komoly büntetésre, és akár elbocsátásra számíthat az, aki lebukik azért, mert indokolatlanul pénzt követelt. Az már más kérdés, hogy a rendőrök, katonák csekélyke bérüket is késve, vagy egyáltalán nem kapják meg, így, ha nem akarnak éhen dögleni, államilag rá vannak kényszerítve erre.

A határon azzal nyitnak, hogy szerintük lejárt az útlevelem. Ez hülyeség persze, amit rövid úton bebizonyítok. Akkor azzal jönnek, hogy gond van, mert a belépéskor adott szenegáli pecséten nem látszik a dátum. Ez még nagyobb hülyeség, mert egyrészt látszik, másrészt nehogy már én tehessek róla, hogy az ő kollégája rosszul nyomta oda a pecsétet. Közben bejön a főnök, és szabályosan megfenyegeti a hollandot, hogy ha most is úgy viselkedik, mint legközelebb, akkor nem engedi be az országba, sőt lecsukatja. A holland nyugodt marad, de bennem kicsit felmegy a pumpa. Szólok a főnöknek, hogy ahogy tudják is, a holland évek óta segélyszervezetet vezet itt is, meg Szenegálban is, persze önként, és ingyen, ahelyett hogy otthon élvezné jól megérdemelt nyugdíját. És ahelyett, hogy minket baszogat, meg fenyeget, inkább örülne neki, hogy van ilyen ember. Némi tiszteletet, meg segítőkészséget várnánk el, nem szarakodást. Nyelvi problémánk szerencsére kevesebb, mint Szenegálban, mert Gambia angol gyarmat volt, és így a legtöbben beszélnek angolul. Ennek ellenére a főnök most nekem támad, ne beszéljek így vele, és ne szóljak bele! Még szép, hogy beleszólok, mi rohadunk itt a melegben már negyed órája, ahelyett, hogy tennék a dolgukat. Én még sose voltam itt, de nem valószínű, hogy sűrű vendég leszek, ha így folytatják. Ha nem a hollanddal lennénk, valószínűleg visszafordulnánk, máshol is el tudom költeni azt a kis pénzemet, ők meg basszák meg a pecsétjüket! Végül elsimulnak a dolgok nagyjából, a holland ad nekik egy kis csúszópénzt, és átmehetünk. Az első benyomások mindenesetre nem kedvezőek a legkisebb afrikai országgal kapcsolatban.

Nem egész egy kilométerrel távolabb rendőrposzt, azzal állít meg, hogy fizetnünk kell 50 Dalasit. (Ez a gambiai pénznem)

Miért? Azt nem tudja, de aki itt áthajt, annak mindnek fizetni kell 50 Dalasit. Kifizetjük, de a holland kéri, hogy írja le egy papírra, hogy ennyit kifizettünk itt, és írja alá. Megtörténik. Az első városban a holland bemegy a rendőrségre, ahol elmondja mi történt. Ott persze csodálkoznak, és mosolyogva, mint türelmes atya a hülye gyerekét, felvilágosítják, hogy egyik helyen se kellett volna fizetnie, és ezután se fizessen, ha nem indokolt. Ez nagyon egyszerűen hangzik, az egyetlen apró gond az, hogy a rendőrök, katonák kezében hatalom, és nem mellékesen géppisztoly van. Tehát ha az ember nem akar fizetni, ők meg nagyon erősködnek, akkor hiába tudja az ember, hogy jogtalan a kérés. Ha nem akar az út szélére félreállítva az idők végezetéig ácsorogni, a közeg zsebében az útlevelével, akkor előbb-utóbb fizetni fog. A főrendőrtől végül kapunk egy névjegyet, ha valami gond van, szóljunk a rendőrnek, hogy hívja fel a főnökét, vagy hívjuk mi. Megyünk tovább, egy darabig műúton, aztán, mint oly sok felé, rozsdabarna poros földúton.

Minden pár kilométeren ellenőrző posztok. A legtöbb helyen stop tábla, és pár darab kavicsokkal megtöltött nagyobb konzervdoboz van kirakva a képzeletbeli felezővonalig. Sok helyen az ellenőrzést megtöbbszörözték, van mondjuk egy rendőrségi ellenőrzőpont, 50 méterrel mögötte egy katonai, és újabb 50 méter után még egy, a fináncoké. Természetesen mindegyiknél, mindig meg kell állni. Szinte mindenhol próbálkoznak, célozgatnak, kötözködnek, de sikerül leszerelni őket. Az egyik elágazásnál ismét rendőrposzt, egy kifejezetten ellenszenves, rendőrnő vonaglik oda, dús melle a hasán összefolyik pocakjával, szájában villognak az aranyfogak. A holland jól ismeri, minden alkalommal problémája volt vele. A nő elkéri a papírokat, aztán a közepébe csap. Büntetést kell fizetnünk, mert lejárt a vízumunk! (Az a vízum, amit nem egész 3 órája ütöttek be az útlevélbe, és ami egy hónapig érvényes.) Meggyőzzük az ellenkezőjéről.

A holland üléstámlájára egy láthatósági mellény van terítve, ami itt is kötelező tartozék, és amilyet mellesleg itt a rendőrök is viselnek, annyi különbséggel, hogy az övékén nagy betűkkel ott virít a „POLICE” felírat is. Akkor azért fizessünk, mert rendőrségi láthatósági mellényünk van, és az tilos. Mutatjuk, hogy ez civil mellény, nincs rajta semmiféle felirat. Az útlevelekkel együtt bevonul a rendőrségi épületbe, a holland utána. Rövid szóváltás után a fickó kiragadja a dagadt kurva kezéből a papírjainkat, idegességében az iratokkal a nő karjára csap, aztán feldúltan kirohanna, de a többi 5-6 rendőr körülfogja, és visszakíséri az épületbe. Vagy egy fél órás hercehurca kezdődik, a rögtön előkerülő főnök hatósági erőszakot emleget, a rendőrnő ugyan a karjára kapta az inkább csak jelképes ütést, de a mellét fájlalja, és látleletet akar felvetetni egy orvossal. Végül rendeződnek a dolgok, a holland megígéri, hogy nem ver rendőrt, mi megígérjük, hogy nem jelentjük fel, azért amiért indokolatlanul akart megbüntetni bennünket, és tovább megyünk. Mindenhol a megszokott kép. Kis falvak a lassan épülő fedett, majdan fedett burkolatú út mentén, néhol a különböző segélyszervezetek által fúrt nyomós kutak, szemét, nyomor. Estére befutunk „Tendaba Camp”-be, egy helyi viszonylatban nagyon színvonalas helyre, a Gambia folyó partjára. Kiveszünk egy-egy szobát. Vacsorát rendelünk. Körülnézünk a környéken. A létesítmény a hasonló nevű falu mellett, széles, iszapos parton fekszik.

A közelben egy kistermetű krokodil fekszik a folyópart sarában, körülötte, ameddig a szem ellát, apró, csavart házú csigák hevernek. Éppen apály van, ezért a folyó messze visszahúzódott széles, lapos medre közepére. Messze vagyunk ugyan a torkolattól, de ez jelen esetben nem jelent semmit. Az atlanti óceánon nagy az árapálykülönbség, a folyó Gambiára eső hossza 400 km, de a határtól a torkolatig mindössze 10 méter az esése.

Másnap a holland a dolgát intézi, mi a nagy hőségben egy pár liter vízzel az alkalmazottak útmutatása alapján elindulunk az egyik pár km-re fekvő faluba.

Betérünk az iskolába is, az igazgató, aki ott hűsöl az udvaron, körbevisz a létesítményben. Persze valami támogatást, lehetőleg anyagit próbál ő is elérni, felvilágosítjuk, hogy sajnos a legrosszabb emberekhez fordult ez ügyben. Azért én veszek egy tankönyvet, amiből az ötödik osztályosok a környezetismeretet, és szociális ismereteket tanulják. Ebből megtudom például, hogy milyen közismert babonák élnek még. Ilyen, hogy senkit nem szabad sötétedés után hangosan nevén szólítani, mert a gonosz szellem meghallja, később ő fogja szólítani az illetőt, és ha válaszol, akkor meghal. Ha egy kereskedő szappant ad el éjszaka, az balszerencsét hoz az üzletére. A baromfiudvarban verekedő kakasokat nem szabad kettéválasztani, mert akkor az illető anyja meghal.

Elbúcsúzunk, és egy nagy kerülővel, egy másik falun keresztül érünk vissza a táborba. Egész nap nagy volt a hőség, nagyon be kellett osztani a nálunk lévő vizet, és alig vártuk, hogy visszaérjünk. A tábor melletti faluban az egyik tizenéves kislány kéregetni próbál, ahogy nagyon sokan mások is, mindenfelé. De ő a szokásos köszönést, és az esetleges felvezető szöveget elhagyva tökéletes mondatot produkált. Azt mondta: ”I want your money!” Minden lényeges információ benne van, de egy felesleges szó se.

Délután tovább indulunk, és az óceánpart melletti Serakunda nevű helységben, a kempingben alszunk, Banjul, a főváros közelében. Másnap délelőtt felderítjük a környéket, teszünk egy nagy sétát a tengerparton, aztán estére visszaérünk Szenegálba, a „Sonko Bantang” kempingbe, Aliékhoz.

1. Kegyelem néktek és békesség a mi Urunk Jézus Krisztus által.

Jó kezdés mi? :)

Nos, köszönjük az imáitokat Tom és én. 7 és fél óra vezetés után megérkeztünk Szarajevóba az éjszaka. Az út jó volt és áldott, nem volt hó és eső is csak kevés. ISTEN megőrzött bennünket.

Ma reggel a Szarajevói Baptista gyüliben ébredtünk, aminek gyönyörű kilátása van a városra.

9kor egy fiatal házaspárral találkoztunk. Sajnos nevet és képet nem tehetek fel róluk, erről majd többet otthon, de a lényyeg hogy ez egy muzulmán ország ők pedig hosszútávon szeretnének maradni… .

ISTEN hihetetlen emberei. lehet hogy tudnak valakiről aki Srebrenica közelében lakik és hisz Istenben. Ha igy van, remélem holnap meglátogathatjuk őt is az özvegyek előtt vagy után.

Nagyon szép napos időnk van. (ezt elmondhatom)

íme néhány kép addig is:

Ez az óvárosban lévő sétáló utca. ott hátul az a 3 fiatal ember tipikus. Ülnek és kávéznak az “utcán”…

Az “örök láng” ami azok emlékére ég, akik életüket adták Szarajevóért a 90-es években. Háttérben az Iráni Muzulmán Köztársaság Nagykövetsségének kulturális központja. Irán és Szaud Arábia rengeteg pénzt tol be Bosznia iszlamizációjába.

Szarajevó a magasból. Jobbról Szerb Orthodox Templom, Balról Római Katolikus Templom, hátul több mecset is látható. Érdekes adatok:

Szarajevó 97%-a Muzlumánnak valja magát. ennek kb fele a hithű. 250 Mecset van csak Szarajevóban.

Szarajevóban 700 Zsidó él, ez több mint ahány élő hitű keresztény van az egész országban.

Ja és NAGY KÖSZÖNET Medvecki Lacinak a kölcsön adott fényképezőért, nagyon élvezem…

Külön neki, Vikinek és a Komlódi Házicsoportnak akikkel már ettünk hasonlót, íme:

Burek, melynek neve Burečki (burecski). Bárányhús, fokhagyma,… tejföllel leöntve… JAJ de jó volt. Rátok gondoltam.

Üdv mindenkinek és majd írok ha lesz még időm meg NETem.

Találkozunk Szombaton a közösségi esten.

Laci

u.i és majd remélem arról is írhatok, hogy miért is lenne fontos nekünk magyaroknak itt szolgálnunk. tátva marad majd a szátok, ígérem. ISTEN jó.

Ez még csak egy nyers tervezet, a 80 km feletti szakaszokat lehet, hogy érdemes lenne félbevágni, vagy vonattal megtenni.
És persze az is elég valószínű, hogy ezt a túrát soha nem fogom végigjárni.
Jelenlegi állapotában 15 szabadnap szükséges hozzá és 6-700 km tekerés városok között (a helyi városnézést nem is számítva).

Már mindketten jártunk külön-külön, és együtt is Marokkóban, én majd fél évet töltöttem itt összesen. Így most nem akarunk túl sokat időzni. Tangerben találtunk egy filmes stábot, a casting menedzsernek azért azt mondjuk színészek vagyunk,és szívesen vállalnánk valamilyen szerepet, esetleg statisztaként is. (A pénz mindig jól jön.) Akkor nem kellünk, de pár nap múlva Ouarzazate környékén fognak forgatni, mi is arra tartunk, telefonszámcsere. Készítenek rólunk 1-2 fotót, kitöltenek egy adatlapot, aztán majd eldöntik.

Busszal Tetuánon keresztül Chefchaouenbe megyünk, ez gyönyörű környezetben, hegyek karéjában fekvő kisváros a Rif hegységben, és a Marokkói hasistermelés központja. Megkeressük régi ismerősünket, Taufiq-ot, főállásban recepciós egy lepukkant hotelben, másodállásban díler, seftes, valutanepper, árubeszerző, információs központ, idegenvezető, kerítő, hasonló. Kiveszünk egy szobát. Szemmel láthatólag egy valaha nagy szobát osztottak furnérlemezzel három kisebb helyiségre, a mi szobánk a középső. A belmagasság 3 méter fölötti, de az egy rétegű furnér csak mintegy 2.5 méteres magasságig takar. Nem egy szégyenlős nászutas párnak való hely, de ez a legkevesebb. A furnér fölött az egyik oldalon látni lehet a belső udvar fölötti csillagos eget, nem is 5, hanem sokcsillagos szállás. Hajnalban viszont így November végén itt a hegyek között már meglehetősen hideg van, így elkél a hálózsák, különösen hajnal felé, amikor 0 fok körül van a szobában is. Teszünk egy nagy kört a városban. Cukrászdákban,  illetve turmixbár szerű helyeken néhol 15-20 féle natúr, illetve tejes turmixok, frissen csavart gyümölcslevek közül lehet válogatni, mind friss, olcsó, és nagyon finom. Az óváros lepukkant főterén beülünk egy teázóba. A vendégek nagyobb része persze hasist, illetve kif-et szív, ez is marihuána származék. A TV-ben a Film+ csatornán a „Kútfejek”című fílmet nézi a közönség nagy átéléssel magyarul. Még a filmet megszakító magyar reklámokat is érdeklődve figyelik, ez még nekünk is sok. Másnap megyünk busszal Rabatba, de az út második felében szakad az eső, Rabatban is patakokban folyik mindenfelé. A busz végállomása Casablanca, villámgyorsan tervet módosítunk, meghosszabbítjuk a jegyeket, és le sem szállva megyünk tovább. Casablanca szélét elérve részben vályogból, de főleg hullámpalából összetákolt nyomornegyed. Majd mindegyik tetején parabola antenna, némelyik tetején 2,  jobb környéken lévő hatalmas villákon néhol 4 is. Ha kenyérre nem is telik, azért a TV-t azt nézik itt is.

Casablancában a kempinget keressük, de ezt áthelyezték időközben a várostól vagy 20 km-re, kiveszünk a medina (óváros) közelében egy olcsó szobát. A medina bejáratának közelében egy nő kéreget a 10 év körüli fiával, akinek valamilyen furcsa bőrbetegsége van, rohad az egész feje, adunk nekik valamennyi aprót. Másnap a medina útvesztőin keresztülvergődve elmegyünk a II. Hasszán mecsethez.

Már többször jártam itt, de most van először alkalmam belül is körülnézni. A belépődíj borsos, de megéri. A főcsarnok teteje faragott cédrusfa remek, 34 tonnás, és elektromotorokkal az egész kettétolható, így jó idő esetén a hívek a szabad ég alatt imádkozhatnak. A nagycsarnok végében lévő ajtó egymaga 34 tonna, titánium-bronz ötvözet, és csak a király látogatásakor nyitják ki, ezt is elektromotorokkal. Másnap városnézés, veszünk vonatjegyeket Marrakechbe.  A pályaudvaron rend, tisztaság, meg vagyok döbbenve…..

A vonat 25 perces késéssel fut be, mikor mindenki elfoglalja helyét, 5 perc veszteglés után egy vasutas fut végig a szerelvény mellett, mindenkinek át kell szállni egy másik vonatra. Csak hogy tudjuk,  Marokkóban vagyunk.

Ezen a vonaton is rend, tiszta, újszerű bőrülések. Szemmel láthatólag a műbőr huzatot bicskával felhasogatni nem tartozik bele szorosan a helyi folklórba. Nagyon úgy néz ki, hogy nemcsak az osztrák vasutak lesznek tőlünk fényévnyi távolságra, de hamarosan a CFR, a román államvasutak után a marokkói is lehagy bennünket. 4 óra múlva befutunk Marrakechbe. A város szélén egész negyedek nőttek-nőnek ki a földből tetszetős, helyi építészeti elemeket használó bérlakásokkal, csinos villákkal. A vasútállomás impozáns, és vadiúj. A Djema El Fna, a Lefejezettek Tere közelében veszünk ki egy szobát a medinában. Teszünk egy sétát az ismerős környéken. A téren számozott lacikonyhások, bő ételkínálattal a kusz-kusz-tól a főtt birkafejig. Jövendő, és mesemondók, kígyóbűvölők, kobrákkal, és szarvas viperákkal, parádésan öltözött berber vízhordók, tűznyelők produkálják magukat. Az egyik oldalon frissen facsart narancslevet áruló kereskedők halmokba rakott gyümülcsökkel, a kivilágított Koutoubia mecset. Másnap városnézés, céltalanul sétálunk a souk-ban, (bazár, piac) és a medinában, hagyjuk, hogy hasson ránk a város hangulata. Később megkeressük az Ali Ben Jussuf-ról elnevezett vallási iskolát – mederszét – ami ma múzeum, és mellette a városi múzeumot.

Mindkettőben a mozaikdíszítés, és a faragott cédrusfa ornamentika

versenyzik a színes, vésett gipszstukkókkal, amik mint valami mesebeli cseppkövek lógnak sűrűn. Másnap megnézzük az El Badi palotát, én már ugyan jártam itt, de a díszítőmotívumok kavalkádját úgysem tudja egyszerre befogadni az ember. Marrakech is megváltozott. 10 éve még azt ígérték a kéretlen idegenvezetők, hogy ha nélkülük megyek be a souk – ba, akkor el fogják vágni odabent a torkom. Persze nem történt semmi ilyesmi, de az araboknak mindig is jó volt a pszichológiai érzéke. Ma már örvendetesen megfogyatkozott a zaklatások száma, a második nap már csak minden 2. – 3. – ik kereskedésbe akarnak beráncigálni bennünket, és a stílus is kevésbé rámenős. Ellátogatunk a „Jardin Majorelle”- be is, ez a gyönyörű villa  majd’ 100 évvel ezelőtt egy festő tulajdona volt.

Másnap kimegyünk a buszpályaudvarra. A Tis n’ Tichka hágó, amely a Magas Atlaszon vezet keresztül 2260 m magasan, le van zárva állítólag, a délelőtti hóesés miatt. Azt mondják csak 13 h-kor indul busz Ouarzazate-ba. Fél egykor már tolong az utazóközönség a busz körül, a szokásos veszekedés, alkudozás az utas kísérőkkel a csomagdíjak létéről, és mértékéről. Felszállunk. 13 h – kor még a motort se indítják be. Fél 2-kor még vagy 5-en akarnak felszállni a tömött buszra, akiknek mostanra van jegyük. Hosszas veszekedés után leszállítják azokat, akiknek egy későbbi buszra szól a jegyük, de ezzel a járattal akartak utazni. 2 – kor visszaszállnak az előbb leszállók, mások leszállnak, ezeknek előbányásszák a csomagjaikat. Fél 3-kor a busz elindul, és a buszpályaudvar területén araszol tanácstalanul, sűrűn megállva, dudálva. 3 – ra visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. Közben folyamatosan emberek szállnak le – fel, koldusok, csodaszerárusok, édességárusok váltják egymást. Akinek esetleg az egész akhlaMarrakechi medina szemkápráztató kínálata nem elégítette volna ki az igényeit, az itt az elmúlt egy óra alatt csak papucsot vagy 5 különböző árustól vásárolhatott volna. Jön a hír, hogy nem is ez a busz megy Ouarzazate-ba. Az összes csomaggal iszonyú kavarodás közepette átszállunk egy másik buszra, ami semmivel se tisztább, és a gumiabroncsok se kevésbé kopottak. Az utasok szerint ez a busz se indul mostanában, ezért néhányan a csomagokat hátrahagyva elmegyünk enni valamit az utcai standokon kirakodott koszos árusokhoz. Visszaérve már kétségbeesetten keresnek bennünket az utaskísérők, ennek ellenére csak egy negyedóra múlva, háromnegyed ötkor indulunk. Pont jókor ahhoz, hogy mire a hegyekhez érünk, már ne lássunk semmit belőlük. Szerencsére már többször jártam erre.

Később feltűnnek az első hófoltok, hamarosan egybefüggő hóréteg borít mindent. A hókotrók nagyrészt letakarították az utat, ennek ellenére a hágó környékén több centis havon küszködnek, és csúszkálnak a kerekek. Átérve a déli oldalra sokkal jobb a helyzet, nemsokára már csak nedves az úttest, a hegyeken is szemmel láthatóan vékonyabb a hóréteg. Már majdnem a síkságon járunk, amikor baleset helyszínét kerüljük ki. Egy terepjáró ütközött frontálisan egy kisbusszal, mindkettő félig az árokban. Áldozatokat nem látunk, néhány arra járó, és két rendőr vizsgálgatja a helyszínt. Este fél 10 körül futunk be Ouarzazateba, az olcsó hotelben a fagyos közös zuhanyzóból majdnem langyos víz folyik. A szobában természetesen nincs fűtési lehetőség, ahogy sehol máshol se Marokkóban, még dugaszolóaljzatot se találunk. Minden takarót a hálózsákra terítve alszunk el, az ablak résein süvít be a hideg szél. Hajnalban 0 fok körül van.

Ouarzazateban két nagy stúdió is van, másnap felkeressük ezeket, hátha szükségük van statisztára. Kint forgatnak a sivatagban vagy 3 km-re, elsétálunk addig. A díszlet egy római kori város főterét mintázza, és a körülötte lévő utcákat. Beszélünk a castingossal, fotók, adatlap, ha kellünk, majd beszól a hotelbe másnap. Este átcuccolunk egy másik szobába, ahol van dugaszolóalj, és kérünk a recepcióstól egy kis hősugárzót fagyás ellen. Másnap stoppal ingyen elmegyünk Ait Ben Haddouba, ez egy dombtetőn elég jó állapotban megmaradt Kasbah-járól (Erődített lakó együttes) híres kisváros 30 km-re van.

2 éve találkoztunk itt egy szimpatikus saharawi törzsbeli sráccal, kereskedő, tevehajcsár. Nincs szerencsénk, Naji éppen M’Hamid-ban van, turistákat kísérget a sivatagban a tevéivel, talán 3 nap múlva jön meg. Állítólag Zagorában is vannak filmesek, lehet hogy nekik kell ember. Zagora M’Hamid felé van félúton, rég jártam arra, úgy döntünk a cuccunk egy részét a recepciósra bízzuk, aki ingyen megőrzi, mi pedig indulunk lefelé. Előtte telefon haza, egy állítólagos angliai adótartozás miatt a magyar adóhatóság mindenemet lefoglalta, illetve végrehajtási jogot jegyzett be. Lebonyolítok egy pár telefont, felháborító, hogy minden apró-cseprő ügyben nekem kell intézkednem, az ember már a reggeli kávéját se ihatja meg nyugodtan. Elindulunk gyalog, közben stoppolunk. A Draa folyó völgyében haladunk, két oldalán szalagként kísérik a datolyapálmák a vizet. Nagy meleg van, kis falvak négyszögletes házai pihegnek a forróságban a málladozó Kasbah-k árnyékában. Befutunk Zagorába. Vacsorára mandulás, aszalt sárgabarackos csirkét eszünk, amit tajin sütőben, egy speciális Észak-Afrikában használt égetett agyagból készült csúcsos edényben készítenek el, nagyon finom. Beszélünk a filmesekkel, de csak aznap érkeztek, abban maradunk,hogy holnap visszatérünk a dologra. Másnap felkapaszkodunk a város melletti hegyre, tetején radarállomás. Innen nézelődünk. Nagy a meleg, rövidnadrágban, félmeztelenül is izzadok, ahogy felfelé kapaszkodunk.

Másnap kiderül, hogy egyelőre nem kellünk a filmeseknek, talán később, de hát mi azt nem várjuk meg. Stoppal ingyen M’Hamidba megyünk. Itt, Algériától 40 km-re ér véget a műút, innen csak tevével, vagy terepjáróval lehet továbbmenni. Beköltözünk egy olcsó hotelbe, ahol, mint kiderül Naji egyik unokatestvére dolgozik. Azt mondja hogy Naji Taroudanntban van, és ott is marad pár napig, nem baj, mi is arra tartunk. Teszünk egy pár km-es kört a város körül. Később az unokatestvér elvisz bennünket a homokkal borított utcákon a saját családjához. Négyszögletes, szalmával kevert vályogház, döngölt padló, az udvaron nagy parabolaantenna. A szobában persze a TV a fő helyen, más bútor nem is nagyon van. A padló nagy részét egymásra terített szőnyegek fedik. A srác anyja ezen fekszik több pléd alatt. Be van gyulladva a foga, dagadt a fél arca. Ennek ellenére nagyon szívélyesen fogadnak, bemutatják az egész családot, leültetnek, teát hoznak. Sajnos csak a srác beszél angolul, így főleg mosolyokkal társalgunk, egy fél óra múlva vissza a hotelba. Küldünk a sráccal az anyjának 2-3 fájdalomcsillapító tablettát, mást nem nagyon tehetünk. A gyulladáscsökkentőket Ouarzazateban hagytuk, fogorvos meg nincs errefelé, de ha lenne se menne a nő, jobban bízik Allahban, mint a tudományban. Másnap a hajnali busszal visszaindulunk. Zagora előtt elszakad egy ékszíj, felforr a víz. Nemsokára utolér bennünket annak a társaságnak egy másik busza, átszállunk, és megyünk tovább. Az egyik kávézónál, ahol megállunk egy kis pihenőre, összefutunk annak a busznak a sofőrjével, és utaskisérőivel, akikkel Marrakechből jöttünk Ouarzazateba. Örömmel üdvözölnek, mint rég nem látott barátokat, és meghívnak az asztalukhoz, együnk velük. Ouarzazate-ba visszaérve kiveszünk a múltkori hotelben egy szobát. December 7-e van, ma van az ünnep előestéje. A hagyomány szerint ezen a napon akarta Ábrahám feláldozni a gyermekét Istennek, aki ezt nem fogadta el, helyette bárányt áldozott az úrnak. Holnap minden család bárányt fog vágni, nagy lakoma lesz, amire meghívják a nélkülözőket is. Ma minden gyerek apró ajándékokat kap, sétáló családokat látni mindenfelé, gyerekek kezükben lufikkal szaladgálnak. Eszünk egy aszalt szilvával töltött csirkét, ez is nagyon finom. Közben megérkeztek a filmesek, akikkel Tangerben találkoztunk. Éppen egy Sámsonról készülő filmet forgatnak. A rendezőasszisztens, és a kasztingos nagyon lelkes, bemutatnak a rendezőnek. Szerinte csak Január második felében kellenék, de még ez se biztos. Az még messze van, mondom neki, hogy mi indulunk Mauritánia, Mali felé. Azt mondja nem gond, ha kellenék, visszahoznának, de a kapcsolattartás problematikus arrafelé, néha rájuk kéne telefonálnom, de túl sok a bizonytalanság, azt se tudjuk mi a helyzet arrafelé a mobil lefedettséggel, és tudom-e használni az otthoni kártyámat. Rákérdezek a tiszteletdíjamra, azért van az a pénz, amiért visszafordulnék akárhonnan, de ezt se tudják, a rendező a kasztingosra, az meg a rendezőre mutogat. Akkor ezt hagyjuk, megfosztották magukat attól, hogy egy nagy sztár születésénél közreműködjenek, de hát ez legyen az ő bajuk. Telefon Najinak, aki 2 év alatt se felejtette el a nevem, pedig fél órát ha beszélgettünk. Persze, menjünk, nagyon örül.

Másnap összepakolunk, visszavisszük a hősugárzót, a portás sehol. Szólongatjuk vagy 2 percig, aztán elindulunk, mi végül is nem ragaszkodunk a fizetéshez…. Ha kell neki a pénz, úgyis megtalál, itt Afrikában a fehér ember nehezen tud eltűnni, a helybeliek figyelme mindenre kiterjed, a portás percek alatt megtalál, ha akar. Az egyik közeli kávézóban megreggelizünk, még nincs nyitva ugyan, de a kedvünkért kinyitják, első az üzlet. Ma nincs tömegközlekedés az ünnepre való tekintettel, ezért stoppal indulunk el a 200 egynéhány km-re lévő Taroudanntba. Egy darabon francia pár visz el bennünket marokkói barátjukkal. Délre mennek, esküvőre. Kiszállva egy csomó kajával ajándékoznak meg, alig bírjuk cipelni. Az egyik kihalt útelágazásnál, ahol kiraknak bennünket, lepukkant benzinkút, ”Mennyország” a neve. Tábla himbálózik a szélben, ez hirdeti,hogy hideg sört lehet kapni, a következő 200 mérföldön az utolsót. Mellette régi, kibelezett amerikai kocsik rozsdásodnak a porban, a látvány szürrealisztikus. Kiderül, hogy ez is egy film díszlete volt, itt forgatták a „Bagdad Café”bizonyos jeleneteit.

(A filmet nem láttam, de annak idején hónapokig mosogattam Tel Avivban a „Bagdad Café”nevű éjszakai bárban) Fiatal srác őrzi a helyszínt, aki egy hatalmas Pontiac kormánya mögött teázik. Készttetünk vele mi is egyet, ha már a sörnek búcsút mondhatunk. Estére már csak 40 egynéhány km-re vagyunk, egy kisvárosban. Egy gyógyszertárban érdeklődünk, hátha indul valami. Egy éppen akkor betérő vásárló rövid töprengés után felajánlja, hogy menjünk vele, visszaviszi a most vásárolt gyógyszert valakinek, aztán ingyen elfuvaroz bennünket Taroudanntba. Bepakolunk a vadiúj terepjárójába, és visszaautózunk vele vagy 20 km-t. Kiderül, hogy hatalmas narancsültetvénye van a családjának. Otthagy bennünket egy házban, bekapcsolja a TV-t, narancsot rak elénk, negyedóra múlva jön. Be is fut, teszünk egy kerülőt a birtokon, az egyik éjjeliőrrel szedet nekünk vagy két kiló narancsot, Taroudannt főterén búcsúzik el.

Másnap telefonálunk Najinak, az egyik közeli kisvárosban lakik, kibuszozunk hozzájuk. Örömmel fogad, itt van a család egyik szállása. Az udvaron agyagból készült gőzkamra, a családi „Hammam”. Megmutatják a „Khobs”,a hagyományos lapos kenyérkészítő tűzhelyet is. Főtt kecskehúst hoznak friss lapos kenyérrel, nagyon finom. Előtte, utána, közben a hagyományos tea. Sajnos a srác azt mondja, amit gondolhattunk volna egyébként, hogyha az ő kíséretében akarunk tevével dél felé, Mauritániába, esetleg tovább menni, semmi akadálya, de az előkészületek kb. két hónapot vesznek igénybe. Na nem baj, majd legközelebb. Najival vissza Taroudanntba, közös városnézés. Az utca porában találok egy 100 Dirrhamost, ez itt a legnagyobb papírpénz, és egy átlagmunkás 2 napi keresete. Másnap „Grand Taxi”-val Tiznitbe utazunk. Ezek általában 7 személyes Peugeot , vagy Mercedes típusú taxik, amik szabott útvonalon közlekednek, általában csak akkor indulnak, ha megteltek, útközben bárhol kiraknak, felvesznek utasokat. Többé-kevésbé szabott áraik vannak, a gyakorlatlanabb turistáknak a csomagokért próbálnak plusz pénzt felszámítani. Pont az egyik ajánlott kajáldánál rak ki bennünket, széles választék van, az árak elfogadhatók, a hely tiszta. Jól bevacsorázunk. Van kemping, felállítjuk a sátrat. Városnézés. A. rosszul van, kihány mindent. Ezt a pazarlást!

Másnap próbálunk AMEX csekket beváltani, de nem sikerül. Kiderül, hogy vissza kell mennünk Agadirba, ez vagy 100 km, nem volt tervbe véve, de legalább ezt is megnézzük. Még jó, hogy el nem indultunk dél felé, a legközelebbi hely, ahol utazási csekk beváltására esély van, az a mauritániai főváros, az meg vagy 1500 km innen. „Grand Taxi”, Agadír. Hangulatában, stílusában nagyon hasonlít a kanári szigetekre,  csak koszosabb, szemetesebb, de korántsem annyira, mint a többi nagyváros Marokkóban. A napsütéses napok száma 300 fölött van. Sikerül csekket beváltani. Városnézés. Az út szélén tolószékes koldus kéreget, két lába combközépen csonkolva. Én általában nem adok pénzt kéregetőknek, kivéve ha testi fogyatékos. Dobok neki valami aprót, közben  bele se gondolva poénból figyelmeztetem, aztán nehogy alkoholra költse, ahogy én tenném! Nevetve rázza a fejét, úgy tiltakozik kézzel-lábbal.   Ha nekem hiányozna mindkét lábam combközéptől, én valószínűleg ettől sokkal jobb poénokon se tudnék nevetni, arról nem beszélve, hogy ez a beszólás egy muszlimnak kifejezetten sértő lehet. Nevetve kezet rázunk, aztán megyek tovább. Irígylem a lelkierejét. Belvárosban nagy szupermarket, alkoholból is jelentős a választék, még a kedvenc Whiskym is van. Veszek 2 dl rumot, esetleges hasmenés ellen ez a legjobb. Mauritániába ugyan szigorúan tilos bármiféle alkoholt bevinni, de hát csak nem szólnak ezért a két kortyért! Vissza Tiznitbe.  Az összes ruhánkat még reggel beadtuk a mosodába, és a szabott árat lealkudtuk a felére, most érte megyünk a cuccnak. Minden ki van vasalva, szépen összehajtogatva. Ilyen se fordult még elő szegény ruhadarabokkal, és nem is igen fog. Reggel a cuccunk egy részét a sátorban hagyva stoppal elindulunk Tafraoutba. Ez a város Tiznittől keletre, az Anti-Atlaszban fekszik, körös-körül bizarr formájú gránit-tömbök alkotta hegyek között.

Délutánra le is küzdjük a 100 km-t. Végig szép, napos idő van. Megkeressük a legolcsóbb szálláshelyet, városnézés, séta a város körül. Tafraout-tól pár km-re van egy szép szurdok, ahova részben el lehet jutni „Grand Taxi”-val is, gyalog indulunk el, közben stoppolunk. Hamarosan megáll valaki, de kiderül, hogy a szurdok az ellenkező irányban van. Most már mindegy. A tegnap vásárolt egyszerű térkép alapján erre is van egy 30 km-es kör, ami szép tájakon vezet, akkor ma ezt nézzük meg. A fickó, aki felvett bennünket, nyomdász Casablancában. A közelben lakik az egyik faluban, meghív magához bennünket. Szép nagy emeletes ház, úszómedence, a nappaliban színes gipszstukkó díszítés a lehető legképtelenebb színekben. Két felesége van, az egyik nemsokára teát hoz, aztán pörkölt mandulát egy nagy tállal. Miután megmutatta a házát,  jóllaktunk, és kellőképpen megcsodáltunk mindent, elindulunk, és vendéglátónk körbevisz bennünket a 30 km-es úton, természetesen ingyen. Tafraout előtt kiszállunk, és először egy földúton, aztán csak úgy találomra próbálunk egy nagy körrel visszatalálni a szállásra. Megmászunk 2 kisebb hegyet, végül gyalogolunk vagy 10 km-t, mire visszaérünk.

Felmegyünk egy másik hegyre is, ahol, mintha óriások dobáltak volna össze-vissza hatalmas kőkoloncokat. Megnézzük a kőbe vésett kőkori gazellaábrázolást is az egyik sziklafalon. Hegymászás közben elszakadt a nadrágom, elviszem egy, a helybeliek által ajánlott szabóhoz. A fickó reggelre ígéri a nadrágot. Harirát vacsorázunk: ez mindenfelé népszerű sűrű leves, amibe rizst, sárgaborsót, kölest főztek. Laktató, olcsó, és finom.

Reggel elmegyek a nadrágért. A műhely egy piszkos, sötét mellékutcában. Az egyetlen, komfort nélküli, 4×2 méteres hely hullámpapírral van kétfelé osztva. Az utca felé eső rész a műhely egy ősrégi varrógéppel, a hátsó a lakrész. Itt egy gyékény borítja a padlót, erre van terítve egy nagy hullámpapír, ez az ágy. Ide ültet le, amíg a nadrágot megvarrja, mert persze még hozzá se kezdett. Itt is hidegek már ilyenkor a hajnalok, kis parázsló faszénnel töltött cserépedényt rak mellém, ez a kályha. Fölöttem deszkákból kialakított galériaszerűség, gondolom, itt tartja személyes holmijait, illetve raktárként szolgál. A lakrészben főhelyen TV, és DVD lejátszó. A mester a reggeli félhomályban vakoskodva mintegy 2 kávé áráért megvarrja a nadrágot. Reggeli után indulunk a szurdokba, most már a helyes irányban.

Elindulunk gyalog. Nemsokára jön egy „Grand Taxi”, elvisz egy darabon. Gyalogolunk tovább, utolér egy terepjáró, a meredek hegyoldalban kanyargó szerpentinen ingyen levisz bennünket a szurdok aljára, ahol pálmafák, és művelt területek között folyik a patak a több száz méter magas meredek szirtfalak által közbezárt völgy mélyén.

Gyalogolunk vagy 5-6 km-t, amikor utolér egy tömött mikrobusz, ami munkásokat visz a közeli ezüstbányába. Szorítanak nekünk helyet, elvisznek pár km-t. Indulunk tovább gyalog, még a felét se tettük meg annak a 80 km-es kerülőnek, amivel visszajutnánk Tafraoutba. Később egy francia pár ér bennünket utol egy bérelt Dacia Logannal, lestoppoljuk őket. Ugyanabban a hotelben szálltak meg Tafraoutban, amiben mi. A nagyon rossz minőségű úton velük tesszük meg az út hátralévő részét. Kiszáradt, köves folyómedreken hajtunk át, kétoldalt meredek sziklafalak. Néhol egy terepjárónak is feladná a leckét az út, a Dácia kitesz magáért, és a felcsapódó nagy kövek se tesznek benne végzetes kárt. A város előtt vagy 3-4 km-el kiszállva nagy kerülővel jutunk vissza a városba.

Másnap indulunk vissza Tiznitbe, de a változatosság kedvéért egy másik-mint kiderül, sokkal kisebb forgalmú-úton. A város szélén felvesz egy kisbusz, ami 2 faluval arrébb, egy nagy hegy tövében rak le bennünket. Felkapaszkodunk a meredek, kanyargós szerpentinen, közben minden siker nélkül próbáljuk lestoppolni azokat az autókat, amik átlag félóránként arra járnak. Felérünk, majd a másik oldalon legyalogolunk a hegyről. Egy fennsíkra jutunk, aminek lágy ívű dombjai a látóhatár széléig nyúlnak. Nagy sokára beérünk egy teljesen kihalt faluba, se kajálda, se egy kávézó. Felvesz egy autó, ingyen elvisz két faluval arrébb. Megint gyalogolunk két falunyit.  Az út mellett 6-8 ember várja a buszt, ami majd egyszer erre jön. Közben próbáljuk lestoppolni azt az egy-két autót, ami arra téved. Az egyik megáll, kiszáll a sofőr, és sorban, hosszasan üdvözöl minden helybelit, majd int nekünk, hogy szálljunk be. Tiznitbe megy, és ingyen elvisz bennünket.(Marokkóban nagyon elterjedt a stoppolás, de akárcsak Romániában, itt is fizetni kell általában a fuvarért, nagyjából annyit, mintha busszal menne az ember) Az emberek, akik továbbra is várják a buszt, még ki tudja meddig, elköszönnek tőlünk is, lelkesen integetnek. Mosolygó arcukon nem látom bosszúság, vagy rosszindulat nyomát. Ennyit a helybeliek vendégszeretetéről. Ma, annak ellenére, hogy A. meg van fázva, és nem érzi túl jól magát, vagy 20-30 km-t gyalogoltunk, kicsit fáradtak vagyunk, mire visszaérünk a kempingbe. A városfal mögötti Souk-ban fantasztikus a kínálat arany, és ezüstékszerekből, megcsodáljuk a portékákat. A szokott helyen eszünk, ezúttal sült halat, – ez is nagyon finom.

Másnap „Grand Taxi”-val elmegyünk a 14 km-re lévő „Aglou beach”-re. Széles, lapos,homokos sáv az Atlanti óceán partján. Távolabb hatalmas habtaréjjal 6-8 sorban kifutó hullámok között 1-2 szörfös. Mindkét irányban több km-re elsétálunk a parton, aztán stoppal vissza Tiznitbe. A kemping tele van lakókocsis francia nyugdíjasokkal, sátorral csak mi vagyunk. Az egyik 65 év körüli fickó minden reggel felül 1000 köbcentis túramotorjára, és egy szál papucsban elhajt. Negyedóra múlva vissza, ennek alapján valószínűleg a sarokra megy reggeli kávéját elfogyasztani, esetleg a szemben lévő szupermarketbe bevásárolni. De hát különben ki látná, hogy neki ilyen játékszere is van! Még csak Dec.16, de a kempingben már javában karácsonyi hangulat van. A legtöbb lakókocsin futófények villognak esténként a 20-25 fokos melegben, és undorító, felfújható mikulásokat lenget egész nap a forró szél. Meglátogatom a szemben lévő éjszakai bárt, ahol a bejárat mögött paraván takarja el a bent ülőket az utcán járó kíváncsiak tekintete elől. Bent csak egy-két lámpa ég, erős félhomályban söröznek azok az elvetemült helybeliek, akik Allah törvénye ellenére úgy döntenek, hogy sörbe fojtják maradék értelmüket.

Másnap tovább állunk, indulunk dél felé, ami szerintem nagy felelőtlenség, és ezt meg is mondom A.-nak. A térképre nézve a legközelebbi hely, ahol boltban sört, vagy egyéb alkoholt tudunk venni, az valószínűleg Szenegál, az pedig rohadt messze van, a kiszáradás pedig nem gyerekjáték. De hát ennek a nőnek beszélhet az ember!

Mirleft a következő állomás. Nagy területen szétszórt házak, a főutca két oldalán kávézók, éttermek, 1-2 bár. A 70 években nagyon felkapott volt a hippik körében. A magas sziklafalak alatti néptelen homokos parton szabadnak érezhették magukat, minden olcsó volt, szívták a füvet, és boldogok voltak.

Ma már ez is turistásodott, a bárokból reggae zene szűrődik ki, ajándékboltok nyíltak, de azért megőrzött valamicskét egykori hangulatából. A bárok teraszain dílerek árulják a füvet, ami persze illegális, de ez kevésbé zavarja őket. A kemping a parttól vagy 300 m-re, egy kertes ház udvarán. Lesétálunk a partra, teszünk egy nagy kört, aztán be a faluba. A bárokban lehet alkoholt kapni, persze elvileg csak turistáknak. Az előző király II.Hasszán idejében börtönbe csukták azt a marokkóit, akit ittasan elkaptak az utcán. Itt ismeretlen a szonda. Ha a rendőr megállított valakit, kedélyesen elbeszélgetett vele, esetleg elkérte az iratait. Ha megérezte rajta az alkoholszagot, már vitték is. Ez a szigor valamelyest enyhült az utóbbi időben, de még mindig súlyos pénzbüntetésre számíthat az, aki lebukik. Persze egyszerűbb és olcsóbb ilyenkor lefizetni a rend derék őrét. A logika azt diktálná, hogy a rendőrök a szórakozóhelyeken razziázzanak, ott be lehetne gyűjteni a vétkes helybelieket. De Marokkó bevételeihez az idegenforgalom tekintélyes összeggel járul hozzá. Ezért egyenruhás rendőr sose teszi be a lábát szórakozóhelyre. Sokszor viszont civilben ott iszik a többi között. Ilyenkor jön jól, ha az ember tájékozott. Célszerű meghívni a rend őrét, ha marokkói létedre nem akarod, hogy hazafelé menet rendszeresen megállítsanak, és újabb, és újabb hatalmas büntetéseket sózzanak a nyakadba. Marokkóban készítenek borokat is, nem is rosszakat. Rossz nyelvek szerint ennek 70-75 %-át helybeliek isszák meg. Eszünk egy harirát, aztán sörözök, bár elég drága.

Másnap felkeresünk jó pár strandot. Némelyik km-eken keresztül húzódik széles, lapos homokos szegéllyel a parton, mások csak kis homokos öblök a sziklák által körbezárt vízmosások végében. Este egy karperecre alkudozok az egyik útszéli árusnál.150 Dh-ról indul az ár, aztán, miután bezárta kis asztalkáját, a fickó közeli lakásán folytatódik az alku teázva, beszélgetve. A végén 20 DH-ért hozom el, persze annyit se ér, de legyen neki is haszna.

Másnap pár távolabbi strandot keresünk fel. Délután meghívjuk a tegnapi árust, Hasszánt ebédelni. Veszünk a piacon friss szardíniát, és a közeli kifőzdében némi felárért megsütik nekünk, krumplival, salátával. Iszunk mellé teát, minden nagyon finom. Igaz ugyan, hogy egy kevésbé igénytelen emberre akkor is rájönne a fosás, ha csak körülnézne, de hát Afrika nem a finnyás embereknek való.

Másnap stoppal elmegyünk Sidi Ifni-be. Ez a kisváros a spanyol időkben közigazgatási központ volt, és hangulatában, lakóépületei stílusában sokat megőrzött ebből az időből. Széles, homokos strandja van. Visszasétálunk a parton pár km-t Mirleft felé. Átmegyünk az egyik hatalmas ív alatt, amit az óceán vájt ki évezredek alatt a konglomerátumban.

Pár méter után, ahogy áthaladunk alatta, 2-3 öklömnyi kő hullik alá a mennyezetéről. Nem túl szerencsés, ha egy ilyen 15-20 m-ről az ember fejére potyog. 10 egynéhány km után a partról visszakapaszkodunk a kanyargó útra, hamarosan felvesz egy „Grand Taxi”. 7-en ülnek benne, mint általában, most még mi ketten is beszállunk. Nem probléma, elhagyatottabb útszakaszokon néha 10-12 ember is bepréselődik. Még mindig jobb, mint gyalog. Este harirát, és szendvicset vacsorázunk, utána vissza a kempingbe. Összeismerkedünk egy öreg hippinek kinéző 65 év körüli svájci fickóval. Rövid ősz haja van, azt mondja 17 éves kora óta növesztette, és majdnem a derekáig ért, a múlt héten vágta le, időnként váltania kell az embernek. Egy vadiúj VW kisbusszal van, aminek a teteje részben felnyitható, és így lakóautóvá alakítható. Egy öreg német juhász kutyával utazgat. Elmondja történetét. 17 évesen egy évig csavargott Dél-Amerikában, aztán két évre lement DK.-Ázsiába, majd vissza Dél-Amerikába egy újabb évre. Svájcba visszatérve látott egy hirdetést, ahol érdekes munkát kínáltak. A rendőrség kábítószer ellenes alosztálya keresett munkatársakat. Harmadszorra vették fel, de a végén igazolódott, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Vagy 40 évet húzott le a testületnél. Nagyon szerette. Egyenruha gyakorlatilag sose volt rajta, munkája nagy részét az tette ki, hogy bárokban, gyanús helyeken lődörgött, és figyelt. Munkájából adódott, hogy minden ismert kábszert kipróbáltattak velük, hiszen ismerniük kellett azt, ami ellen harcoltak. Az évek során mindössze egyszer kapott lövést, mutatta a heget a lábszárán. Náluk állítólag az a rendszer, hogy a szolgálati idő kezdetétől a rendőrség félrerak nekik minden hónapban egy összeget prémiumként. Ha a rendőr leszerel, ez lesz a végkielégítése. Mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, felkínálták neki, hogy dolgozzon tovább, de nem élt vele. Kifizették neki a prémiumot, ebből vette a kocsit, ami a legmodernebb technikával van felszerelve, légkonditól a HIFI minőségű hangtechnikáig. Hasissal kínál, nemrég vette egy francia fickótól itt a kempingben, aki Pakisztánból a gyomrában csempészte be, turistáknak árulja, és a saját itt tartózkodását fedezi az üzletből. Sötétbarna, kiváló anyag. Később előszed egy üveg portugál bort is a kocsi hátsó részéből. Szilveszterre tartogatta, de hát Carpe diem!

Ülök a kocsi mellett, lábamnál a hatalmas rendőrségi német juhász kutya, és egy volt kábítószer ellenes zsaruval importált hasist szívunk, miközben portugál bort kortyolgatunk. A CD lejátszóból a legjobb 70-es évekbeli rock, és blues zenekarok számai szólnak, távolról az óceán moraját sodorja arra a szél, fejünk felett sok ezer csillag ragyog sziporkázva.

Másnap „Grand Taxival”elmegyünk Legzirába, ez vagy 20 km-re van, a parton mindkét irányban több km-re elsétálunk. 2-3 hatalmas, természetes kőív is található itt, amit a hullámverés alakított ki, mennyezetükről hatalmas, kerek kövek lógnak mindenfelé, szinte a levegőben, Isten tudja, mi tartja őket a helyükön. A parton sétálva hatalmas, több méteres hússzeletet találunk, az egyik helybeli srác szerint egy nagy bálnát sodort partra a víz. A helybeliek feldarabolták, a zsírját sok mindenre fel tudják használni. Később találunk is egy nagy halom rothadó húst a homokban, kevésbé büdös, mint ahogy várná az ember. Délután visszakapaszkodunk az útra, hamarosan felszed egy dagadt angol nő, aki ide ment férjhez, és már évek óta ezen a környéken lakik.

Másnap. Itt is eleget voltunk. Megreggelizünk, aztán kiállunk stoppolni az útra. Vagy egy órán keresztül senki nem vesz fel bennünket, aztán befut egy busz , elvisz  Sidi Ifni-be. Megkeressük a „Grand Taxi” állomást, aztán, mikor megtelik a járgány, rövid tökölés után elmegyünk Goulmime-be. Szép nagy szemetes város széles utakkal, látnivaló semmi. A buszpályaudvarról ”azonnal” indul egy busz, rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy tovább megyünk. Befutunk Tan Tan-ba. A souk-on kívül itt se sok látnivaló van, ”Grand Taxi”-val elmegyünk a 28km-re lévő hasonló nevű tengerparti üdülőhelyre. Rövid keresgélés után kiveszünk egy szobát az egyik kempingben, miután 150-ről 100-ra alkudjuk le a szoba díját. Aludhatnánk sátorban is, de kivételesen engedünk a saját fürdőszoba csábításának. TV is van vagy 100 csatornával, főleg persze arab nyelven. Városnézés, a főtéren találunk egy olcsó kajáldát, és nagyon finom „tajine”-t eszünk. Reggel, mint mindig, kávéval kezdünk, Marokkóban nagyon finom kávét főznek, forralt tejjel isszák. Attól függően, hogy mennyi a kávé-tej aránya, négy félét különböztetnek meg, az áruk ugyanaz. Megkeressük a buszpályaudvart, 11 óra van, akkor fut be a busz, aminek 9-kor kellett volna itt lennie, de arra nincs hely. Állítólag délután fél 3 kor indul egy busz. A két hátizsákot a buszpályaudvaron hagyjuk, és szétnézünk a parton. Kettőkor vissza. Kiderül, hogy a busz, amiről szó volt, az éjjel fél 3-kor indul, nem délután. Állítólag jön ugyan egy 17 órakor is, de akkor az útból semmit se látunk. Becuccolunk az egyik közeli hotelbe, ahol 60 DH-ért kiveszünk egy szobát. Itt is saját fürdőszobánk van, állítólag később lesz meleg víz is. Megvacsorázunk a tegnapi helyen, aztán aludni próbálunk. Nem könnyű, mert ezeket az olcsó marokkói szállodákat betonkefni válaszfalakkal építették többnyire, olyan akusztikájuk van, mint egy hangversenyteremnek. Ráadásul az ember azt hinné, hogy a világ összes szállodájában ugyanazt csinálják az emberek, és ez nagyjából ugyanazokkal a hangokkal jár. De ez nem így van! Afrikában teljesen más hangok szűrődnek át a falakon, és nem csak az rejtély, hogy mit hall az ember, de az is, hogy miféle tárgyal lehet ilyen elképesztő zajokat okozni. Másnap kimegyünk a buszhoz, ami persze késik. Elmegyünk reggelizni, mire végzünk, pont befut. Dakhla-ba megy, de mi csak Tarfaja-ig veszünk jegyet, ott is szét akarunk nézni. Megérkezünk, látnivaló semmi, koszos kisváros. Pénzünk fogytán van, angol fontot akarunk beváltani. A bankban, ahova küldenek bennünket, az alkalmazott először komótosan átírja a vadiuj digitális kijelzőn az árfolyamot, aztán tüzetesen megvizsgálja a beváltani szándékozott összeget. Közli, hogy nem tudja beváltani, mert csak két hete nyitottak, és az a készülék, amivel a bankók eredetiségét vizsgálnák, még nem érkezett meg. Egy másik bankba küld, aztán egy étterembe, de végül sehol se tudunk pénzt váltani. Hosszasan alkudozunk a „Grand Taxis”-al, mire sikerül a normál árat kialkudni. Mikor 5 ember összegyűlik, nem várunk tovább, és elszáguldunk Laayouneba. Útközben az egyik helyen iszonyatos dögszag, de nem látjuk a forrását, és vagy 100 m után megszűnik. Megállunk enni is valamit, a boltos a szendvicsekért, és az üdítőkért először 300 DH-ot akar kérni, gyorsan lebeszéljük róla, végül 70-et hagyunk nála, de így is többet fizetünk, mint a tényleges ár. Nem kérdeztük meg előre az árakat, de hát olyan szimpatikus pofája volt, az tévesztett meg bennünket. A sofőr tanácsára csináltatunk néhány fénymásolatot az útlevélről. Innentől sűrűbben fogják ellenőrizni az úti okmányokat, de fénymásoló gép természetesen nincs ezeknél az út menti ellenőrző posztoknál. Viszont ha a sokszor félig írástudatlan rendőrnek kell kimásolni az adatokat, az tetemes időveszteség. A fénymásolatra ráírjuk a belépés dátumát, a belépéskor kapott regisztrációs számot, valamint a foglalkozást. Én azt írom be, hogy tanár, ez elég rövid, és angolul ugyanannyi betű, mint az hogy diák, de ez utóbbit egyre kevésbé hiszik. A tanár se korrekt persze, de hát azt mégse írhatom, hogy csavargó. Laayoune szép nagy közigazgatási központ tele katonasággal, és az ENSZ kéksisakosaival. Itt van a Marokkó által elfoglalt vitatott hovatartozású „Spanyol Szahara” központja. Ez a terület ettől a várostól északra kezdődik, és egész Mauritániáig húzódik. Eredetileg ez a Saharawi törzs területe, akik a mai napig küzdenek szabadságukért, és a terület függetlenségéért, hol békés, hol katonai eszközökkel. A város előtt rendőrségi ellenőrzőpont.  Ma van Dec.24.-e, de elég nehéz karácsonyi hangulatba kerülni a 20 egynéhány fokban pálmafák között, körben a sivataggal. Az egyik drága hotelben érdeklődünk a kemping felől, de az vagy 24 km-re van az óceánparton. A hallban 2 méteres feldíszített műanyag karácsonyfa. Keresünk egy olcsó hotelt, aztán teszünk egy nagy kört a városban. Marokkói viszonylatban tiszta város, nagy, rendezett  parkokkal. Egy olcsó helyen a piac mellett megvacsorázunk. Itt is, mint mindenfelé Marokkóban, mindenki bőszen mobilozik, ha kell, ha nem. 10 éve még nem nagyon láttam telefont senkinél, két éve már sokkal elterjedtebb volt, de mára nincs az a nomád tevehajcsár, akinek ne volna. Felkeressük az állami, és a két maszek busztársaság irodáját, de vagy reggel korán, vagy este nagyon későn indítanak járatot, és egyik drágább, mint a másik. Veszünk egy halom gyümölcsöt, vissza a hotelba, és még egyszer megvacsorázunk. Aludni próbálunk, de ez itt se könnyű, a szomszéd szobából fél éjszaka olyan hangok jönnek, mintha valaki folyamatosan az egyik faltól a másikig tolna, vagy dobálna egy ágyat. Reggel kimegyünk a „Grand Taxi”állomásra. Ahogy a kocsi megtelik, elindulunk. Dakhla 530 km ide. Egy kocsiban utazik velünk egy 24 éves svájci csaj, már tegnap este is láttuk, ugyanott szállt meg, mint mi. Összeismerkedünk. Ő repülővel jött Agadírig, onnan tömegközlekedéssel tart Szenegálba. Amúgy félig-meddig kollégák vagyunk, ő is festő-mázoló otthon. Trinidadi rummal kínál, nagy duzzogva elfogadom. Hatalmas köves lapályon haladunk, két oldalt időnként homokdűnék tűnnek fel. Néha hatalmas, kiszáradt sós mocsarak,”shott”-ok mellett vezet az út. Estére le is küzdjük a távot. Dakhla egy félsziget csúcsán terül el, nagyon szép a fekvése. A könyv által ajánlott olcsó hotel tele van, akárcsak a másik 4, amit megnézünk. Végül találunk egyet, de csak egyetlen dupla szobájuk van üres, ezt kivesszük hárman. A recepciós berak a padlóra egy matracot ágyneművel, ezzel rendben is vagyunk. Teszünk egy nagy kört, az egyik utcai hús sütödénél megvacsorázunk, én például tevehúst roston. Finom.

Reggel a Hotel Sahara elé küldenek bennünket, ahol vállalnák, hogy fejenként 350 DH-ért elvisznek minket Nouadhibbou-ba, a mauritániai oldalra. Nagyon készségesek, azonkívül alapszabály, hogy sose fogadd el az első árat, ami amúgy is soknak tűnik. Hosszasan próbálunk alkudni, de hajthatatlanok. Elindulunk másik lehetőséget keresni, utánunk jönnek, hogy legyen 300, de akkor már nem érdekel. Többször autót váltva visszamegyünk 40 km-re, a félsziget tövénél lévő útelágazáshoz. Az úttól távolabb a higanyszínű víz, és néhol több száz méter széles homokpart, ember viszont sehol. Rendőrségi ellenőrzőpont, a dél felé térő úton próbálunk stoppolni. Egy szép nagy lakóautót szeretnénk egy jószívű turistával, aki elvisz bennünket Mauritániába.16 órakor már éppen fel akarjuk adni, visszamennénk a 20 egynéhány km-re látott kempingbe, amit holdbéli táj vesz körül. Már éppen indulnánk, amikor megáll mellettünk egy ócska furgon Mauritániai rendszámmal, két srác ül benne. Hazafelé mennek, és örömmel elvisznek bennünket. Nagy szerencsénk van, később találkoztunk olyanokkal, akik három napig vártak fuvarra ugyanennél az elágazásnál. Az első ajánlatuk 1000 DH fejenként. Rövid alku után megegyezünk 200-ban. Előre kérnék a pénzt, de erről lebeszéljük őket. Ketten előre ülünk a svájci lánnyal, A. hátul a másik sráccal.

A sofőr fél órán belül megkéri a svájci csaj kezét. Az egyik helyen kiszáll, és megvizsgálja a bal első kereket, ami erősen füstöl. Szerinte a fék „nem tökéletes”,menet közben is fog, és ez okozza a túlmelegedést. Ilyen apróságokra viszont nem ad, ugyanolyan sebességgel megy tovább, bent folyamatos a füst szag. Miközben bármelyik pillanatban várom, hogy az abroncs felrobban a nagy hő miatt, a fickó vagányul, két ujjal fogja a kormányt, azonkívül cigarettázik, mobilon beszél, és velünk ismerkedik, általában egyszerre. A társalgás érdekes, mert a sofőr arabul beszél, egy kicsit franciául, és egy kicsit spanyolul. A társa arabul, egész jól franciául, és egy keveset angolul. A svájci csaj franciául, németül, és elég jól angolul ahhoz, hogy megértessük magunkat vele. A.angolul, és egy keveset spanyolul. Én a magam részéről töröm a magyart, egy kicsit angolul, és néha részegen azt képzelem, hogy egy kicsit értek spanyolul. Szóval kedélyesen elbeszélgetünk, miközben a hátul lévő srác folyamatosan teát készít, azt kortyolgatjuk, és várjuk hogy durrdefektet kapjunk a sivatag közepén. Az út mellett helyenként 3 nyelvű halálfejes figyelmeztető táblák, miszerint a taposóaknák miatt az utat elhagyni tilos,és életveszélyes. Állítólag egy helybeli nemrég halt meg, terepjárójával aknára hajtott. Előttünk, mintha homokvihar volna, vastag, éles határvonalú ködpaplan, ami fejmagasságban kezdődik, és több száz méter vastag. A látástávolság néhány száz méterre csökken, a sofőr lassít valamit a tempón. Az út mellett 1.5×1.5m-es, fehérre festett kőfal a semmi közepén. Piros festékszóróval hatalmas betűkkel felirat rajta magyarul: ”FRISS LÁNGOS” Itt a sivatag közepén, gomolygó ködben kissé álomszerű a látvány. Később elhagyunk egy táblát, amin szép nagy nyomtatott kék betűkkel a felirat: ”TROPIC OF CANCER”. Alatta ugyanolyan betűkkel: ”RÁKTÉRÍTŐ” Jóval később tudom meg, hogy lehet hogy magyarok rakták ki a táblát, mert a tényleges ráktérítőtől vagy 20 km-re áll. Rendőrségi ellenőrzőpont, a sofőr, aki egyébként haverjával a „Saharawi” törzshöz tartozik, példátlan módon nem áll meg jóval előttük, ahogy az errefelé íratlan szabály, hanem közvetlenül a rendőrök mellett fékez le. Flegmán beszél a rendőrökkel,és lerí róla, hogy mi a véleménye a megszálló hatóság embereiről. Valami mondvacsinált indokkal megbüntetik 20 DH-ra, de más nem történik. Megyünk tovább. Többször is elhaladunk nagy katonai táborok mellett, amik az úttól kicsit beljebb fekszenek. Ránk sötétedik, de este 8-ig megyünk, majd egy benzinkúthoz kanyarodunk be. Távolabb másik benzinkút, elszórtan néhány új épület, néhány köztéri lámpa, ennyi a település. A kút mellett hotel, és étterem. Rákérdezünk a szobaárakra. Először 160-at ,majd 100-at mondanak. Úgy döntünk, akkor alszunk sátorban. Először belemegy a főnök, akié az egész komplexum, de utána meggondolja magát. A két srác útján, akikkel jöttünk, felajánlják, hogy alhatunk a sofőröknek fenntartott helyen, ez egy üres szoba, padlója gyékénnyel letakarva. Később meggondolja magát a főnök. Megunjuk a tökölést, átballagunk a másik kúthoz. Beleegyeznek, hogy ingyen felállíthatjuk a sátrat a hotel előtt, az étterem mellett. Biztonsági őr ücsörög a közelben, egész éjjel szolgálatban lesz. Zuhanyozni sajnos csak akkor lehetne, ha kiveszünk egy szobát, ami itt is 150DH. Nekilátunk felállítani a sátrat, de odajön a főnök, egy fehér burnuszos szimpatikus „Saharawi”, alhatunk a sofőrök szobájában ingyen. Ő is, és a helyettese is beszél angolul, és franciául. Becuccolunk, és rendelünk 1-1 csirkés „tajine”-t. A főnök bemutatkozik, odaül közénk, meghív teára. Hozzák a csirkét, ami nagyon finom, és akkora adag, hogy alig bírjuk megenni. Később a főnök több kólára is meghív bennünket (sör sajnos a közelben sincs), és felajánlja, hogy használhatjuk az egyik szobában lévő zuhanyzót ingyen. Ki is használjuk a lehetőséget, ki tudja mikor lesz részünk újra meleg vízben. Viszonzásul a vendéglátóinknak adom a Marokkó útikönyvemet. Remélem el tudják majd passzolni valakinek, aki dél felől jön, és elfelejtett könyvet hozni. A hotel előtt egy 800 köbcentis BMW túramotor, ez napközben mellőzött el bennünket. Összeismerkedek a vezetővel, aki rajtunk kívül az egyetlen fehér, és az egyik szomszédos asztalnál vacsorázik. Londonból indult a kis géppel, és Johannesburgba tart. Mi hozzá képest csak ide megyünk a szomszédba. Van némi gyakorlata, pár éve egy másik motorral szintén Londonból indulva Dél-Európán, és a Közel-Keleten keresztül elmotorozott D.K.-Ázsia túlsó végére, és onnan áthajózott Ausztráliába. Miután körbe járta a kontinenst, eladta a motort, és hátizsákos turistaként elrepült Japánba. Bejárta Japánt, majd repülő, Helsinki, és a Skandináv, majd a Balti államokon, Kelet, és Közép-Európán keresztül ért vissza Londonba. Szép kis másfél éves kör lehetett az is. Ezt a mostani útját mindössze fél évesre tervezi.

Másnap az éjjeliőr ébreszt bennünket, a két srác már ott van a kocsival. A határ ide 130 km, két óra múlva be is futunk. Katonai erőd a sivatag közepén, szögesdrót, katonák, rendőrök mindenfelé. Többszöri útlevél ellenőrzés,és némi tökölés után áthajtunk a kapun, és a senki földjére jutunk.Nincs út, csak keréknyomok kanyarognak össze-vissza a porban. Ez az itteni szabadkereskedelmi övezet. Teherautók állnak megpakolva két oldalt, turbános, burnuszos figurák ténferegnek körülöttük. Távolabb autóroncsok rozsdásodnak, tengernyi szemét mindenfelé. 4 napja állítólag turistákat raboltak ki itt a senki földjén. Arra tartottak, amerre mi, egy autó elállta az utat, és kést szorítottak a torkuknak. A rablók eltűntek. Ide a senki földjére nem lép egyik ország hatósága sem, ez is tele van aknázva, de úgy látszik a rablók ismerték a terepet. Megállunk pár percre. Szólít a szükség, eltávolodok pár méterre. Bár nem szívesen sétálok aknamező szélén, keresek egy megfelelő helyet egy autóroncs mögött. Elindulunk, és lépésben átvergődünk a bűn rossz terepen a 6 km-re lévő másik oldalra. Itt gyorsabban végzünk, majd a jó minőségű műúton délután egy körül befutunk az első városba, Nouadhibbouba. A két srác egész a város közepén lévő kempingnél rak le bennünket. A belváros kb.úgy néz ki, mint ahogy egy átlagos európai egy nyomornegyedet elképzel. Ehhez képest Marokkó egy rendezett, szolid, jóléti állam. Bár a szudáni állapotokat meg sem közelíti. Elég sok a kövezett út például, és közvilágítás is van, ha csak korlátozott mértékben is. Mindenfelé kecskék mászkálnak, megrágva mindent, ezért a facsemeték köré alját, és tetejét kivert rozsdás hordókat húznak ellenük. A mindenfelé halmokban álló szeméttel 1-1gereblyével felszerelt köztisztasági dolgozó küzd. Autók dudálnak, némelyik normál állapotú, de a többség megdöbbentően lepukkant, és 1-2 olyan is szaladgál, amit jobb érzésű autóbontós se venne be. A járda szélén egy nő a dolgát végzi a szoknya takarásában.

Minden ember életében eljön a nap, amikor már elege van a munkából és a kolozsvári villamos unalmas zötyögéséből. Ilyenkor utazni kell, de máris és minél messzebb.

Épp kapóra jött egy magyarországi utazási iroda ajánlata: irány Dél-Lengyelország!

Kora hajnali indulást követően átszeltük Magyarország keleti csücskét, majd Szlovákia következett. Kora délután már a szlovák-lengyel határnál voltunk.

Az útvonal az alábbi volt:

Lengyelország cucc hely.  Amikor átléptük a határt, szembetűnően nagy házak, rendezett porták fogadtak. A táj (legalábbis a Tátra lábainál) kellemes, változatos. És nincs szemét szétszórva, azaz sokkal nyugatabbra vannak, mint mi. És nem földrajzilag.

Elsőként a wieliczkai (ejtsd: vielicska) sóbányát tekintettük meg. Mindenkinek ajánlom, mert nagyon szép, és a turizmus számára biztonságossá téve.

Sóból faragott szobrok, nagy sótermek, végeláthatatlan járatrendszer, bányatavak, 90-130 méteres mélység a földfelszín alatt. A fenti képen egy kápolna látható. A teremben minden sóból van kifaragva, a padló is.

II. János Pál pápa sószobra a bányában. Ezt még ő is látta.

Három óra bányászjárás után irány Krakkó, ahol a szállásunk volt. A városból a körgyűrűt és néhány bevásárlóközpontot láttunk elsuhanni, by night.

Másnap kora reggel szembesültünk azzal, hogy az épület kívülről is pont olyan kocka, mint amilyennek belülről tűnt. Szoc-reál, mert megérdemlem:

Indulás Oświęcimbe (ismertebb nevén Auschwitz). Erről majd külön fogok írni. Haláltábor-túra után városnézés és királyi-várlátogatás Krakkóban. A királyi várat Wawelnek nevezik. Falain belül számos középkori épület található, templom, várkastély, építési területet övező kerítés.

A királyi udvar is lenyűgöző látvány. Természetesen minden fel van újítva, vagy legalábbis nem engedték, hogy a több száz éves épített örökség az enyészeté legyen.

Bejárva a kastély belsejét is, hatalmas faliszőnyegeket tekinthetünk meg, óriási termek, impozáns beltér fogadja a látogatót. Érdemes végignézni.

A várkastély-bámulást templomlátogatás követte. A Waweli Dóm tornyába is felmentünk, mert miért ne.

Állítólag a harang nyelve csodákra képes. Babona  a köbön: a harangnyelv simogatásának irányával befolyásolható, hogy milyen nemű gyermek szülessen. Muhaha.

A dóm után ismét Krakkó by night. Elsétáltunk a főtérre, ahol a Szent Mária templom és a posztócsarnok látható. Mindegyikbe bementünk. A képen az utóbbi látható belülről. A templomokban sajnos tilos a fényképezés.

Nagyon élvezetes zuhogó novemberi esőben várost nézni.

A főtér este is nagyon szép. A rendőrök hosszasan nézték, hogy mit is művelek én egy kuka tetején egy fényképezőgéppel, de nem szóltak semmit.

Megnéztük a krakkói Jagelló Egyetem épületét, természetesen kívülről. Az egyetem a XIV. század óta létezik. A nagyon segítőkész és kedves portás bácsi csak annyit kiáltott ki a kapun, hogy “Open Monday”, majd nagy csattanással bezárta a kapu kémlelőnyílását.

Másnap indulás haza. Első állomásunk Zakopane volt, a síparadicsomáról híres üdülőváros. November lévén nem volt hó, viszont a környék ilyenkor is csodás.

A Tátra lenyűgöző hátteret ad a sajátos épületeknek. A város utcáin a füstölt sajtot tonnában lehet mérni.

Akár végig is kóstolhatjuk a felhozatalt.

Miután megnéztük a fatemplomot és a temetőt, tettünk egy kört a sajt- és bóvliárusok között, majd a Tátrán át célba vettük Szlovákiát, azon belül Kassát.

Újra leszállt az est, mikor Kassára értünk, de a város így is megmutatta hajdani fényét, amit szerencsére a helybéliek igyekeznek minél jobban felidézni.

Utazni és világot látni megéri. Mindenkinek szívből ajánlom.

Bulvaros.hu:

Történelmi múltja, és jelenlegi szocialista berendezkedése hívogató a turisták számára. Kuba pezseg nappal és éjszak egyaránt, mintha ez a karibi ország sohasem pihenne. Az utakon szinte már antiknak számító autómatuzsálemek döcögnek, s az utcai zenészek és táncosok kavalkádja valósággal elbódítja a kíváncsi utazókat.

Havanna, Hotel Nacional de Cuba

A helyiek rendkívüli vendégszeretete, életöröme, nyíltsága és kedvessége minden bizonnyal megnyeri magának az oda utazó külföldi embereket. S valószínűleg éppen azért fogadják az “idegeneket” ilyen szívélyesen, mert kubaiak lévén ők nem utazhatnak külföldre. Így természetes, hogy ennyire érdeklődnek más nemzetek utazói iránt. Kuba rengeteg turisztikai lehetőséget rejt magában, ám politikai berendezkedése miatt nem tudja ezeket felszínre hozni.

Gyönyörű, tiszta, fehér homokos, korallzátonyokkal tűzdelt tengerpartja mágnesként vonzza a turistákat. Trópusi éghajlata az év bármely szakában kellemes hőmérsékletet biztosít. A tengervíz tehát ennek megfelelően mindig 24-29°C körül mozog. A kubai nyár májustól októberig tart, ám a téltől sem kell tartanunk, hiszen ekkor az átlaghőmérséklet 26-28°C.

Az ide látogatók Havanna óvárosa prezentálja számunkra leginkább a kubai élet mibenlétét. Ám, aki az ízig-vérig nyaralás mellett teszi le voksát, annak a legmegfelelőbb választás Varadero városa. Itt ugyanis minden a nyaralásról szól. Sorra épülnek a szebbnél szebb és modernebb tengerparti hotelmonstrumok. A parton való pihegés mellett, aktív tevékenységek sora is rendelkezésre áll. A víz kiváló minősége búvárkodásra ösztönözheti a szépre érzékeny embereket. Persze más egyéb sportokat is lehet űzni, csupán a képzelt szabhat némi határt.

Noha egy kubai kiruccanás több százezer forintba kerül, az itt fellelhető és szerezhető élmények és emlékek minden pénzt megérnek. És ha már áldoztunk rá, akkor mindenképpen engedjük magunkat elcsábítani, egy mojitora, Cuba librére, szivarra és bármelyik kubai táncra. Ekkor érezhetjük ugyanis e csodálatos ország tényleges varázsát.

www.kubainfo.net – Kubai körutazás magyar nyelvű idegenvezetéssel

Márciusban nagyon elcsendesedett minden, amit igazából nem tudtunk mire vélni, de hát Tib nem egy kapkodó típus, nem is idegbeteg (mint én) ezért nem erőltette a dolgokat a cégnél, hogy akkor most mi a helyzet. Úgy volt vele, majd alakul, formálódik és időben tudomásunkra hozzák, ha menni kell vagy, ha nem.

A dobozok a nappali sarkában szeptemberig álltak, mikor is úgy döntöttem, hogy most már elég a hadiállapotból, ami az elmúlt időszakban a lakásban jelen volt és egy vasárnap alatt lakhatóvá, vendégek fogadására alkalmassá tettem a nappalit (nem röhög, januártól szeptemberig, azaz  csak 9 hónapig nézett így ki a lakás, vannak emberek, akik egész életükben olyan kupiban élnek).

Na, most már hogy szépen rendbe tettem a nappalit, egy állás is hullott az ölembe, most, hogy már  visszaállat a lelkünk a hétköznapok csendes folyására, eljutottak a dolgok abba a mederbe, hogy Tib a hétvégén elutazik 10 napra és körbenéz Chennai-ban.

Nesze neked tervezés és nyugodt hétköznapok! Most megint kicsit pezsdül körülöttünk az élet…