“A bánat a Tisza fölött, a sugárutak, melyeken Juhász Gyula árnyalakja bolyong, a Tisza, ez a lomhán elhasaló, szelidített fenevad, a síkság, melynek sötétjében a szekták magányos mécsesei virrasztanak, a halászlé, melyben lepárolták öt évszázad minden elfinomodott hasi bölcsességét, a kékség a város felett és a város, megkapaszkodva a végtelen síkság homokjában, tornyaival és íróival, őrző, hallgatag magyarjaival. A bánat és a csend. Éjjel kettőkor megyek a híd alatt, nem hallani mást, csak a víz csobbanását. Milyen ismerős mindez. Milyen régi és milyen ismerős! Mikor hallottam utoljára ezt az éjféli vízcsobbanást, mikor láttam kihunyni e csillagokat a síkság fölött, mi ez az illat, a víz és a föld illata, ki jár itt a sötétben, micsoda szőkeség kísért itt, mi ez a szoknyasuhogás?… Valahol Anna jár itt, a sötétben Anna, a múzsa. S a víz úgy hömpölyög a mélyben és sötétben, mint egy örök vers sorai.”

(Ég és Föld)

“A városokat úgy kellene leírni, mint egy gondolatot vagy egy érzés emlékét. Mindig dühítenek és untatnak a “városképek”, melyek azzal kezdik, hogy valahol látszik egy torony, s folytatják a lakosság nemzetiségi arányszámával és a kalóriákkal, melyket délben és este bekebeleznek az őslakók. Mindez lényegtelen. Egy város mindenekfelett gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben.”

(A négy évszak)