nem kell, hogy nézz,
az sem, hogy láss.
nem kell, hogy hallgass,
az sem, hogy hallj.
nem kell, hogy borral kínálj,
mert nem vagyok szomjas.
nem kell, hogy megérts,
nem kell a “faszság”.
nem kell, hogy akarj,
én nem akarlak.
nem kell, hogy beszélj.
az sem, hogy mesélj.
én nem mesélek
és keveset is beszélek.
leírom,
de nem kell, hogy elolvasd.
felesleges a kepesztés,
hisz a múltunkat el lehet felejteni,
jövőnk úgy sincs.
a jelenünk meg egyenlő a szarral.

éjjel-nappal fent vagy.
vársz és egyre vársz.
égő szemekkel lesel.
mindig többet hiszel.
mindig jót hozol, mindig félsz
de velem célba sosem érsz.
mindig fent vagy, s mindig lesel.
perzselnek szemeid, fáj, hogy nézel
de sosem tűnsz el.
kóborol egy felhő az éjszakában,
szemed eltakarja.
sírva vágysz utánam, s fent maradsz.
sosem tűnsz el. forró nyári éjszakában
perzselnek szemeid.
fel foglak keresni és megnyúzlak téged.
még egy pillantás és nem fogsz életben maradni.
én nem félek a lopott hatalmadtól.
bármely órában átlátok egyenesen, rajtad keresztül.
nem fogom csillapítani a fájdalmad. nem.
nem fogom kielégíteni az igényedet.
hiába vársz is. nem kaptam semmit, amit neked nyerhettem
és te sem nyerhetsz énvelem.
szemeid vérben, tűzben lángol égi tested.
kéklő színed már fehérré fakult.
égető tüzed rég megfakult.
már nem égnek szemeid mikor engem lesel.
már csak én nézlek könnyes szemekkel.

A perfect world and the real life.
The beautiful boy and any love.
You are really my dream.
This is a perfect lie.
Maybe love, maybe hate,
but this is mystification.

How much i love you today.
How much i need is you.
How much i miss you.
Just do it! Please!
You kill me! Please,
but this is mystification.

éjjel ölelő, hajnalban távozó
forró csókkal eltűnő
kedves szerető

szavaival vígasztaló
unalmat elűző
kedves szerető

velem élő s haldokló
semmit és mindent értő
kedves szerető

éjjel kéjjel támadó
fényt el nem tűrő
kedves szerető

ő a neszben elsuhanó
bánatomat elűző
kedves szerető

tanítottál. sokszor megneveltél. okos lettél. megváltoztál.
kereslek, de nem talállak. mégis végigolvasva a régi msn-es beszélgetéseket, olyan, mintha most is itt lennél.
mintha folyton beszélnénk.
egy dolog jár a fejemben egyre. hogy nem nézek többet vissza. csak arra gondolok, hogy az életét mindenki
magának választja. formálhatom, fényesíthetem és tönkre is tehetem.
én az előbbit választom, azt hiszem.
mit tudunk? azt, hogy Petrarca leköt és tanulhatok is tőle.
azt is tudjuk, hogy képes vagyok az orvosira.
nem pofázom többet, csak csendben teszem a dolgom.
alakul az élet.
minőség mennyiség nélkül.
átvettem tőled a régi jó ” faszságokat “.
de ilyennek is kellett rám ragadnia.
szerettem, hogy voltál.
De most mégis fájón mondok le Rólad.
és csendben sírok, egyedül, mikor senki sem lát.
nem írok több levelet. már nem menő… mekkora szar.
figyelni az alattam lévő korosztályt.
én még menthető vagyok. a többi csak ömlesztett…

gyökeresen változni. igazán szeretni. hatalmasnak lenni.

tudás elnyelés… vagy csak szarnak lenni.

lényegtelen minden. egy a fontos:

embernek maradni. ehhez nem kell diploma.

és, hogy adjak az érzésnek, egy kis finomság:

és végül:

Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Szabó Lőrinc. Semmiért egészen

Gond nélkül gondal. Akaratlanul akarva.
Ész nélkül ésszel.
Gondoltam, cselekedtem, -hadakozva-
Szájjal, s kézzel.

Vakon néztem, inogva álltam.
Magamat mellé illesztettem.
Szájamat ővére tapasztottam.
S továbbra is szemét néztem.

Semmit mondó tekintete égetett.
Fejét lehajtva ült tovább mellettem.
Nagy baj volt, így hát szeretgettem.
Ázott fázott a fapadon, ráleheltem:
Mindenkit soha, csak őt szeretem.

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: izes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább…

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl,
Utam kapút az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl,
Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg…

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja,
S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután…

Tóth Árpád fordítása

Ady Endre:

Elbocsátó, szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

ha még olvasod, akkor úgyis rájössz.. jöjj is!  Most, akkor mondhatom én is: emberben még ekkorát, mint benned— soha!
aztán soha többet… nincs reakció..  nincs semi más…

igen, valóban rájöttem, hogy hülye vagyok.. persze, te ezt évekkel ezelőtt megmondtad, kedves ismerős. hé, te másik.. neked is igazad volt, és mindenkinek…

aztán végül felébredtem…

reménykedni? minek?  szerelmesnek lenni? mikó messze jár…
bocsánatot is minek várjak? szar embertől csak szart kaphatok

Ugyan olyan, mint nálad. 

Ugyan az az íz, a viselkedés. 

Ugyanolyan, mint mi. 

De én úgysem értem. 

Pia és tavaszszag van.

Tudom, hogy mire gondolok. 

Zöldben úszik a tenger. 

Forog mind két szemem. 

Még mindig lélegzem,

de már nem sokáig. 

Egyedül még mindig. 

Egyedül, mint mindig. 

És maradok is, mert 

szomjazom. Nem tűrsz. 

Majd fellázadsz. Később. 

Talán soha sem. De zavar. 

Engem is, más. De még marad ez.

Alfában könnyebb. Egyedül is jobb.

Talán. Egyszer megunod, nem tudom,

hogy akarom-e. De addig is élvezem. 

Titokban tettem én sok olyat,

mit sosem szabad.

Titokban hazudtam,

s bűnhődöm mostan.

Titok volt sokáig, 

de rájöttél.

Titok volt a titok,

s te megtörtél. 

Titokban reméltem,

de feleszméltem.

Titokban tudtam,

nekem volt igazam. 

Titokban volt titok,

de titkoltam. 

Titkomat eltitkolni igazán

]]> http://ververitek.wordpress.com/?p=321 Thu, 22 Jan 2009 19:37:15 +0000 Ella Freeman http://ververitek.wordpress.com/?p=321

Egyetlen üveg rum…

…pohárba kitöltve,
vagy akár fatörzsből szürcsölve.
Ígéretet tettem, s te
szavamon fogtál.

 

Félig üres lenne?
Igen, reményem benne.
Hol vagy, Pepe?
Hogy sosem talállak.

 

Szavamon fogtál te,
s mégis csúszom lefele.
Messzi álmok tömkelege,
Budapesten teljesítem!

 

Szép fotókban ragyog arcod,
mégis a pesti tájat hátaddal takarod.
Tudom, hogy ezt te is akarod,
Budára és Pestre is sietek. 

 

 

Adj szépet, adj jót, adj boldogságot. 

Kérlek Shiva taníts udvariasságot. 

Kérem a jót, hagyni a halandót 

nyugodtan meghalni.

Add nekem őt! Add szerelmed. 

Kérlek Shiva ne legyen sejtelmed.

Kérem a jót, hagyni a halandót

nyugodtan meghalni.

Add nekem az utolsót Shiva!

Add az utolsó cseppet akár sírva.

Kérlek Shiva hagyj nekem jót,

hagyj meghalni, mint halandót.

Haja göndör; barna vagy fekete.

Mikor is szerettem bele? 

Tudja, talán a fene. 

Szeme kék; égszín kék.

Miért is szerettem belé? 

Mert egyszerűen gyönyörű szép. 

Be szép.. és én csak álmodom. 

Bolondság vagy boldogság? 

Messzi ábrándok, hazugság!

Haja kék, égszín kék, 

Göndör szeme szép!

Arca csupán egy fájó kép. 

Múló gondolat, emészt a tudat. 

Fájna, ha legalább mondaná: ostoba!

Ha nem volt oly szép, ha én lennék árnyék.

Fáradtan is boldogulnék. Neki békét hagynék.

Fojtogató érzés, fázom s remegek mikor látom,

Vibráló-elragadó érzés.. mégsem találom.

Pofon a Szerelemnek, mert gyönyörű, 

s mégsem hagy kiteljesedni. 

Pofon arcodra édes, te keserű keselyű!

S a pofontól könnyesek szemei.

Mi a stílus?
Arisztotelész-Rétorika
Quintilianus-világos és ékes
Cicero, Cornificius

Szegény legény
(Jancsó Miklós-Hernádi Gyula)

Kesztyű.Nagytotál
Sokáig.Amíg a nézők bírják.
Pista árvalányhajas kalapban balról.
Hópelyhek föntről. Svenk.
Kesztyű profilból.
Jobb profil.
Bal profil.
Profilváltás.
Kesztyű a földre.
Elhagyatottság.
Magányos meztelen nők lovagolnak körbe.
Svenk, a derék katona az anyára.
Totál anya.
Kezében korbács.
Pista keze premier planban. Meztelen.
Az igazság is.
Pista feneke is.
Az óra ver.
Az anya is.
A fiát ( voluntas tua ) veri.
Macs.