E napon született Konsztantyin Mihajlovics Szimonov író (1915)

Konsztantyin Mihajlovics Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon!
Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom!
Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap!
Várj, ha nem is jön levél innen néhanap!
Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már,
És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már!

Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el,
Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell…
Ha lemondtak rólam már fiam és anyám,
S jóbarát rám egy sem vár, te gondolj néha rám!
Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük,
Várj te változatlanul, s ne igyál velük!

Várj reám, óh átkelek minden vészen én!
Aki nem várt, majd rámnevet: szerencsés legény!
Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt,
Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt.
S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok:
Várni tudtál rám, ahogy senki nem tudott.

Konsztantyin Mihajlovics Szimonov (Константин Михайлович Симонов ) (1915. november 28 – 1979. augusztus 28.) orosz író, költő, drámaíró

Életrajza

A II. világháborúban (vagy ahogy az akkori szovjetek/mai oroszok nevezik: a Nagy Honvédő Háborúban) haditudósítóként vett részt, és szembesült a harcok borzalmaival. Ez élete meghatározó élménye lett, későbbi műveit szinte kivétel nélkül ez ihlette.

1954-től a Novij mir nevű folyóirat főszerkesztője.

Irodalmi munkássága

Önálló regények mellett két nagy regénytrilógiát is írt: az ún. magánélet- és az ún. háborús trilógiát. A magánélet-trilógia főhőse Lopatyin őrnagy, akit az író egyértelműen önmagáról formázott. Regényei realista stílusban íródtak.

A Húsz nap háború nélkül c. regényéből 1975-ben film készült, melynek forgatókönyvírója maga Szimonov volt. A Várj reám című versét Darvas Iván sanzonjaként sokan megismerték Magyarországon.

Az vers oroszul igy hangzik:

Жди меня, и я вернусь. Только очень жди, Жди, когда наводят грусть Желтые дожди, Жди, когда снега метут, Жди, когда жара, Жди, когда других не ждут, Позабыв вчера. Жди, когда из дальних мест Писем не придет, Жди, когда уж надоест Всем, кто вместе ждет.

Жди меня, и я вернусь, Не желай добра Всем, кто знает наизусть, Что забыть пора. Пусть поверят сын и мать В то, что нет меня, Пусть друзья устанут ждать, Сядут у огня, Выпьют горькое вино На помин души… Жди. И с ними заодно Выпить не спеши.

Жди меня, и я вернусь, Всем смертям назло. Кто не ждал меня, тот пусть Скажет: – Повезло. Не понять, не ждавшим им, Как среди огня Ожиданием своим Ты спасла меня. Как я выжил, будем знать Только мы с тобой,- Просто ты умела ждать, Как никто другой.
1941

Az eredeti műfordításhoz képest egy sort megváltoztattam, mert az hívebben visszaadja az eredeti orosz szöveg erejét.

Magyarul is megjelent jelentősebb regényei

• Háborús-trilógia
  • Élők és holtak
  • Nem születünk katonának
  • Az utolsó nyár

• Magánélet-trilógia
  • Négy lépés
  • Húsz nap háború nélkül
  • Többé nem látjuk egymást

• Különtudósítónk jelenti
• Nappalok és éjszakák
• Polinyin ezredes szerelme
• Szofja doktornő
• Egy fiatalember feljegyzései
• Fegyvertársak
• Harcoló Kína
• Híd a víz alatt
• Minden nap hosszú

(Forrás: Wikipedia)

Tant de matins sans horizons

Pour Thierry, Sylvie, Christophe et les autres…

Faiblissant, le jour est obscur

Renforcés, on en perdrait la vue

Couverts de haine. Monstres…

Dedans, dehors, une pensée à eux.

Qu’est-ce que ça change? Ca les fera pas franchir le seuil

Pour autant

Un peu de patience, le temps est court

Quand on se fait tabasser dans la cour

La douche et froide, la bouffe aussi,

Les soirs s’éternisent dans la nuit.

Y’a pas d’amour, y’a pas d’amour, y’a pas d’amour!

Est-ce que c’est moi, ou est-ce que c’est la société qui nous en veut?

Fronts anarchistes et libertaires, pseudo-cocos et humanistes,

Défilent devant nous comme des singes

Et leurs slogans-promesses sont mort-nés.

Dans ces loges grises, sans intimité,

J’ai préparé un coup de théâtre à la santé (des bons)

A l’ombre des murs, chez les écartés,

J’ai bu d’un trait, un coup de vodka à la santé (des bons)

Grilles et barbelés, n’ont pas empêché

Que je m’écarlate un coup de poing à la santé des bons!

Les didascalies n’ont pas précisé

Sur quel ton larguer le coup de blues à la Santé, et le scénario sans fin.

Qu’on soit bon ou mauvais,

On boit à ta santé, société.

Qu’on soit bon ou mauvais, on boit à la Santé,

Société, société…

Tant de matins sans horizon (x3)

Qu’on soit dedans ou dehors

Tant de matins sans horizon

Tous les matins sans horizon

Dedans, dehors

Je bois à ta santé,

A ta santé !

On est des renforcés, des écartés

On ne franchira jamais le seuil,

Une fois qu’on est entrés, c’est pour toujours.

We’re stuck in the past in steal and in oil

 I’ve knocked at the door of the boss of the world

 I wanted to ask the man I couldn’t be:

 “Why are the god damned institutions so weak?”

 I promised myself never give up,

 Always check that people do what they say,

 But I realise nothing is done

 You can scream and yell but nothing ever is heard.

 I wanted to pray more than I did before

 I wanted to believe in the truth

 I wanted to hear it from somebody…

But there is nobody behind the door

 There are no seeds, to plant in the ground and have people to live

 I wanted to hear, come on

I wanted someone to say: “I will be there for you”

But nobody’s here, the door is locked, no one’s up

 Heaven is deserted… (bis)

 I wanted to act, I want to react, but what can be done?

When you’re a lonely person, middle class and all, what can you do?

Wars and crime all around making refugees

 And with a coffee on couch we read the newspapers

But just tell me Dude, tell me! Tell me!

Tell me what is not in the news that you know.

Except on your personal life, where does your knowledge come from?

What the media don’t tell us, who knows it…

Who knows what is happening in Vladivostok, Beijng,

What occurs in Peshawar, Kabul and Tananarive?

 The Sandwich Isle, Soweto, N’djamena, Cuba,

In the suburbs of Warsaw, in the streets of Lima!

Tell me, tell me, what the media don’t tell us, who knows it… (3.34)

Another day will come, another day will come, another day will come

Another day where people will know!

Where wars are avoided by talks

Where populations will vote for the governments

Where parliaments declare policies that we want

Where you can swim, walk, run, dance, speak, think, everything for freedom!

Another day will come but do we have to wait for heaven to see it come?

Do we have to wait? To wait! Do we have to wait to die to see some changes happen?

Tomorrow, wake up in a light of action and love!

Let it just come, tomorrow, vote for your country, be a doctor…

In equality, in activity, in …liberty.

Liberty for all, liberty for all…

Définitions

Rencontre sur un quai de gare

Ami d’ami, connexion faite

Tu m’as parlé de ton mal-être

Et puis trois ans ont fait le reste

Photographe de ton existence

J’ai cru t’entendre entre les lignes

Nous avons discuté d’errance

Je me suis faite prendre pour un ange.

                Vois dans ta torture la beauté des inexpliqués

                La tendresse des jours nouveaux, que nul ne peut comprendre

                Vois dans mes espérances la fin de tes souffrances

                Simplicité. Croisons les doigts.

J’ai prié pour te faire rire

Pour réparer les négligences

Comprendre nos interférences

Et sentir comme ta peau frémir

J’ai cru entre les tempêtes

Que seuls les mots pouvaient changer

Mais les miracles sont démembrés,

Les autres sont les responsables

                Vois combien s’étendent les sillages des cargos

                Emportant à jamais, mes cargaisons d’espoir

                Vois comme il nous reste, qu’un seul de tes baisers

                Pour pouvoir réprimer l’incohérence.

Départ aérien, changement d’air

Faut-il toujours recommencer

Déchirements et prises de temps

Et puis, je me suis laissé faire

Toi aussi, comme une écorchure

Tu m’as parlé d’un certain manque

Je m’effrayais à croire de même

Jamais plus rien ne serait pareil.

                Pris de déraison, tu as perdu le sens

                Des mots qui sans essence sentaient l’appréhension

                Tu m’as dit tout bas, ce que j’hurlais tout haut

                Et j’ai cru m’abstenir de te le reprocher.

Je m’embarrasse à t’embrasser

J’ai mal aux yeux, tu trembles

Les querelles ne cesseront jamais

Tu me meurs il te semble

J’ai l’âme solide, l’attente m’a façonnée

Tu te dérides et c’est pour mieux

Délaissé tes sens interrompus

Tu as brisé les espérances

 Vois comme dans ton âme la barque a chaviré

Disloquant à jamais nos lambeaux de tourmente

Vois comme dans mes yeux la flamme de l’amitié

Brillera encore, malgré les larmes.

                Tu as mal, tu as froid, tes mots sont démembrés,

                Et tes idées confuses, confondent les présages

                Notre amour assoiffé panse nos incohérences

                Un jour, tu oublieras, ne t’en fait pas.

Ezta peinik denbora efatzazen duenik…

Ma is

Édeni, nyugalmas szigetre érkezem,
Mikor együtt vagyok veled.
Az örökké együttélés boldogsága,
A béke járja át szívem.

Ma is, mikor ujjaid magukba itták
Pöre sejtjeim vágyát,
Mikor a cirógatás belém ivódott,
Éreztem béke nyugalmát.

Ma is, mikor homlokunk összepréselve
Csak kacagtunk önfeledten
Az elhangzó kedves becéző szavakon,
Bennem hullámzott a béke.

Ma is, mikor testünk egymást átölelve
Tűzként formálódott egybe,
Mikor izzottam tűz táncoló lángjában,
Bennem égett, megérkeztem.

Ma is, mikor szívem szerelmed suttogását
Csendben visszhangozta hozzád,
Éreztem az egymásért élő szerelem
Végtelen, tiszta csodáját.

Ma is, mikor szemem megpihent ajkadon
Élvezve huncut mosolyod,
Mikor nem számított már a kinti világ,
Vágyat zenélt a nyugalom.

Nagyon szeretlek Csillagom.

2007. január 3.

Te vagy a csoda

Hangod kristályok csengése,
Szívemben koccanva zenél,
Lelkemben varázsdalt zeng a szépsége,
Sziréndalként elbűvöl, megigéz.

Szemed íriszében csillan,
Mint tükrön felvillanó fény,
Szerelem követelő vágya miatt
Szivárvány ívén izzó szenvedély.

Ajkadon szépség mosolyog,
Mikor szemed szemembe néz.
Eltűnik varázsütésre a való,
Helyére a borzongó csoda lép.

2007. január 4.

Ha most kérdeznéd

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Mit éreztem az első találkozásnál.
Elmondanám a félelmemet,
Lelkemben kétely mardosását,
A választ szemedben keresve:
Tetszem-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Agyamba hasító menekülés vágyát.
Elmondanám a félelmemet,
Érezve szerelem csodáját,
A választ eszemmel keresve
Akarom-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Érzésem vágyunk találkozásánál.
Elmondanám a zavaromat,
A legelső csók borzongását.
Szívedben riadtan kutatva:
Szeretsz-e?

Ha most kérdeznéd, elmondanám,
Szenvedéllyel élő szerelem csodáját.
De te nem kérdezed, mert tudod.
Sejtjeinkben érezzük egymást,
Tudjuk teljes bizonyossággal:
Csak együtt lehetünk boldogok.

2007. január 6.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Megjelent a Digikönyv sorozat keretén belül
Kiadta a Napvilág Íróklub
ISBN 978-963-87404-9-6
Minden jog a szerzőnek (Helen Bereg) fenntartva!
Budapest, 2007-07-25

{Cliquez sur le lien “Continuer à lire” pour tourner la page et découvrir le poème qui se tapit sous les pixels zélés}

{Cliquez sur le lien “Continuer à lire” pour tourner la page et découvrir le poème qui se tapit sous les pixels zélés}

Vörösbor után – és amúgy is fáradtan – ültem a kanapén, mikor a lányom odajött és egy verset kért, virágost.
“Nézd meg az Áprily-t! Na  hozd ide, keresek neked.”

Kinyitottam, nem, ez nem lesz jó. Ez sem. Egy öregember versei, hogyan érthetné meg egy kilencéves, aki két hete kilencéves csak? Ami virágos vers, az is elmúlás és ősz és halál, alig-alig tűnik fel néhány Március, néhány élénkebb dactilus – fakó színek, gyönyörűk.

Az Annának hívták.
Talán a legszebb, negyven szakasz hosszan. Nehéz végigolvasni.
Az egyik legnehezebb elolvasható dolog a világon.
Nem lapoztam tovább most sem, nyakamba szuszogó lányommal a hátam mögött beleolvastam, pedig tudom kívülről harminc éve, és éppen ez az, amiért néha azt gondolom: nem érdemes, felesleges már írnom, hiszen mit lehetne még, ami számít és amit Ő nem írt le?

Megkérdezte mintegy mellékesen, kicsoda Anna, hogy ilyen hosszút írt róla, és elmondtam. A verset, hogy miért van egyáltalán.

“Én már biztosan nem halok meg nyolcévesen” – mondja komolyan.

Szégyellem kicsit, mert nem tudom, hány éves volt Anna.
Tudnom kellene ezt is.
De… vissza kell tennem a polcra. Ott a helye, nem a kezemben.

Parti Nagy Lajos

Tapírmasé

Az édességnek lassan vége volt, hol hulló fügét füge temet,
s ragacsos, fogközi csillag porozza be a füzetemet,
efű, s fanyar pemet.
Lajhárt az őszi este, hasbeszélt, egy krákogó papírhalott.
A szorgos munka mint előre-hátra hintázó tapír haladt
a tintamély tereh alatt.
Akképp csattogtam én, akár ha sínné koptatott, botorka szárnyvonat,
Hév csalogány, ki száján át kiférc dalol, ha éppen eltolat,
színlelve víg honát.
Mint életünkön hosszan átfutó vadászharisnya kurta mása,
tegnap megvolt az évezred utolsó holdfogyatkozása,
mondhatni más se.
Zúz, bánya ősz volt, szénelő, csikorgó, sárgás szemfehérrel,
folt hátán folt idő, hol súly és hol homály épphogy a pimfig ér fel,
egy fölsüppedt, kövér jel.
A sárga füstben mézezüst lovacskák bandukoltak Budán át,
s akár egy rájadőlt, szegény kalauz a szív dudáját,
nyomta, nyomta a bánat.
Elhúznak el fasorba legjobb éveink, bokáig érő cickány és menyét,
Elallén rőt avar között százszám rugdosni fényes gesztenyét,
csereg mint kasztanyét.
Lajhárt az ősz, s jön este még, még estébb, dércsipetten,
az ember mint egy vérből és papírból épült puska csetten,
maséból éltünk mind a ketten.

Édes kislyányom, nyisd ki a szemed,
Tágas, egyetlen kékjét a világnak,
Mert az én vak szemeim ezután
Csak teáltalad látnak.

A vén emlék-gyilkosnak add ide
Varázsát a szent emlékező méznek
S csettentsd a nyelvem tartón, édesen,
Mig más asszonyra nézek.

Mig az a két apró, barna bogár
Csiklandozván föl s bejárja az arcom,
E más szemekhez küldd el a tied,
Te várakozott asszony.

Szerelmeket parancsolj most reám,
Úgy kellenek élethez a szerelmek,
Úgy kellenek a te kék szemeid,
Bár barnán feleselnek.

Úgy kellenek a meghagyásaid,
Mert megint bűnbe estem
S kérdem: szeretek im egy új leányt,
Szeressem, ne szeressem?

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 11. szám

Szeretlek

Egy parkban ültünk, nevettünk,
s felhőtlenül szerettünk.
Kéz a kézben, a fűben hemperegve,
egymás ajkára csókot lehelve.

Egyedül ülök a parkban,
s búsan tekintek a végtelenbe.
Elmentél, s annyit mondtál,
felejts el örökre.

Szeretlek, kérlek gyere vissza!
Szeretlek, kérlek maradj mellettem!
Szeretlek, kérlek ne felejts el engem!
Szeretlek, kérlek te is szeress engem…

by: Miley M.
Íme a legújabb versem. Elég rövid lett, lehet, hogy még írok hozzá. A kommentárokat várom!

Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele:

- Páterkém, de szép az élet!
Óhajtása, vágya, mersze,
Színe, bűne, minden perce;
Lányokról nem is beszélek,
Mert tudom, hogy fáj neked.

»Életünk, fiam, mi kurta!
Röpte, mint a puszta szónak
Útja, mint a lelkes szúnak,
Mely magát a fába fúrta
S volta, élte semmiség.«

- Páterkém, de víg az élet!
Az egészség kacagása,
Vérnek tánca, férfi násza …
Minden felhő szerteszéled
S mosolyog az ég szeme.

»Életünk, fiam, bolyongás
Siralomvölgy erdejében.
Minden fája barna ében
S örökös a harang-kongás,
Mely halálra hívogat.«

- Páterkém, de szent az élet!
Az Öröknek csöppnyi mása
Soha napján elmulása;
Minden perc, mely semmivé lett,
Egy-egy istent szült nekünk.

»Életünk, fiam, mi átkos!
Képzelmünknek duzzadt hátán
Vigyorogva ül a Sátán,
S minden percben, mely halált hoz,
Egy-egy lélek pusztul el.«

- Páterkém, való az élet!
Minden jóság, minden gazság
Egyetlen, merész igazság,
Melynek fényén szerteszéled
Komor álmok árnyhada.

»Életünk, fiam, csak álom,
Képzelődés minden tettünk.
Meghalunk, mivel születtünk:
Szél hulláma, légbe szállón,
Minden e két part között.«

Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Így beszél a csöndes páter
Talpig omló feketében,
És én félve hallgatom.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám

D. NAGY LAJOS : Tél

Ma egész nap nem láttam a napot,

Munkába menet még, hazafelé már

Sötét az ég, napközben köd ült

A tájra, már amennyit az iroda

Ablakából látni lehetett.

A vonat általában üres,

Tegnap a fûtést is bekapcsolták,

Néhányan hangosan telefonálnak,

A legtöbben csak aludni próbálnak.

Én figyelem õket.

Vége az õsznek. A fáknak seszíne lett,

Elkoptak a színek, a vörös, a barna, a sárga,

Szitáló esõ jön a tó felõl reggel,

Kitartó, nem hagyja abba egész nap,

Egész éjjel esik. Várom a telet, vágyom a hófehér

Ragyogásra, a megtört, visszavert,

Elnyelt fényre, a megfagyott, félúton

Eltört szavakra, a hó buja roppanásaira

A talpam alatt. Hosszú tél lesz.

Soha nem lesz Hosszabb, soha nem lesz ilyen szép.

Megy a vonat, alszanak, figyelnek,

Telefonálnak, nem hagynak Írni engem.

Toronto

Fekete papok neveltek engem
Istennek tetsző, szent félelemben,
Megtanítottak magamba szállnom,
Minden bánatban tetszést találnom.

Szíved ha fájna, térdre borulnál!
Vérek hullása kedvelt az úrnál.
Ha szolgatartók korbácsa ver meg,
Nehéz csapási hozzá emelnek.

Minek küzködni, lázadni daccal?
Eljön az óra, mely felmagasztal,
Üdve igaznak, pokla a gaznak …
Vallom ezt szentül ma is igaznak.

Magamban állva erősen állok,
Magamba szállva magasan szállok,
Aláztatván sem görbül a csontom,
Szivemnek vérét szótlanul ontom.

Kislelkü féltse kicsi vetését!
Dicső megállni vihar verését.
A szálfák törnek, de nem inognak.
Férfi-mulatság kéje kínoknak.

Késsel a szivben, tűzzel a szemben
Pusztulni égi, nagy szerelemben:
Szakértő szivek ily végre vágynak,
Hála a papnak s marquis de Sade-nak.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám

Elveszik minden, nagyon úgy tűnik.
Az Istenek elhagytak.
Elhagytak, és nem tudom miért.
A Szerelmet nézem, hogy tűnik el,
Talán örökre,
s Én tehetetlen vagyok
Sötét árnyak vetülnek a jövőre.

Fekete egerek köröznek a romlott sajt körül,
Vércsepp rózsája vedlik szüntelen,
Szirmai alkonyba hajlanak,
S nevetnek bűntelen.
Lágyan simogat a pokoltüze.

Rohadj meg világ!
Légy velem kék bolygó!
Meg akarlak ölni Isten!
Istenné akarok válni!
Meg szeretnék halni!
S Élni az örökkévalóságig!
El szeretnék kárhozni, szenvedni örökidőkig!
Mennybe menni, boldognak lenni!
El szeretnék enyészni a semmibe,
Újjászületni egy örök körforgásban,.
Hallandó lenni,
S Hallhatatlan.

Mit hittél mikor gyerek voltál,
mi lesz belőled,
mi volt az álmod?
Megmented a világot?
Megtalálod a szerelmed?
Mit hittél mi vár rád az úton?
Álmodoztál, hogyan hódítod meg a mindenséget?
Térdre kényszeríted a nehézséget?
S mi vált valóra?

Nem akarlak megölni Isten!
Nem akarok meghalni dicstelen!
Becsület, még ha foltos is vagy
Ragaszkodom hozzád,
Két kézzel kapaszkodok beléd
Nehogy elszökj tőlem!
Élni akarok, amíg lehet békében.

Végtelen mezők felett,
álmok szárnyán szállok,
keresem az isteneket,
melyek elhagytak engem,
Engem és a hitem.

Őseim útját járom,
Születés, élet és halál,
mezsgyéjén, hol az alkony
sem létezik, csak a homály,
a létezés nem más,
csak absztrakció, idea,
egy tünődés.

Féltő-métely mely lelkünk
szolgája, megrontott elménk,
sikolya elhall a nyomasztó csendben,
hol a hallhatatlanok sírjai nyugszanak
háborítatlanul örök nyugalomban.

Magamra maradtam,
egy szörnyű valóságban,
hol a csodák a varázslat
csak látszat,
nincs ezernyi csodás álom,
nincs szabad, szárnyaló szellem,
mely áthat és vezet,
csak a remény,
hogy világunk még nem veszett el,
hogy az istenek egyszer,
újra megtalálnak bennünket.

Koszár Róbert

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.

E napon halt meg Kisfaludy Károly költő és író (1830)

KISFALUDY KÁROLY
(1788-1830)

A magyar romantika XIX. század kezdetétől fogva készülődött, hogy azután 1820 körül, Kisfaludy Károly kirobbanó sikerével uralomra kerüljön. Ettől kezdve tíz éven át ő a magyar irodalom főszereplője, a romantikusok szervezője, Vörösmarty nemzedékének ösztönzője, a kezdődő reformkor bizakodásainak kifejezője. Amikor 1830-ban, negyvenkét éves korában meghal, úgy gyászolja az ország, a főváros, az irodalom, mint legnagyobb fiát. Annyi bizonyos, hogy ha ösztönző hatása jelentékenyebb is, mint műveinek túlnyomó többsége, ha kétségtelenül nagy tehetségével több hevenyészett írást hozott létre, mint halhatatlan alkotást – irodalomtörténetünk egyik legvonzóbb, legrokonszenvesebb alakja. És néhány, kivételesen fegyelmezett költeményével, legsikerültebb vígjátékaival, prózájának ironikus humorával maradandó helye van klasszikusaink között. Nagy tekintélyű, maradi hajlandóságú nemesi família kitagadott fia volt. Apja konzervatív, Győr megyei közéleti férfi; bátyja, Kisfaludy Sándor, a századforduló utáni évek legnépszerűbb, de hasonlóképpen a nemesi múlt ábrándjaiban élő költője. Károly nyolc gyermek közül a legifjabb, Sándornál tizenhat évvel fiatalabb. Születésekor anyja meghal, s ezért apja már kezdettől fogva sem szereti. Az otthoni rideg légkör előbb csak szembefordítja apjával, de ez a nemzedéki ellentét idővel politikai és világnézeti ellenségeskedéssé erősödik. Otthon azt akarják, hogy katonatiszt legyen. Neki azonban egyre kevésbé kell a katonaság, s miközben egészen fiatalon főhadnagy lesz, nagy karrier várhatna rá, megválik a hadseregtől. Ráadásul polgárlányt akar feleségül venni. Mindez előkészíti a végleges szakítást. Apja megtagadja, ő hátat fordít a nemesi világnak és a nemesi életformának.

Ifjúkora óta versel és fest. Sokáig maga sem tudja eldönteni, hogy festő legyen-e vagy költő. Nyomorúságos éveiben képeivel tartja el magát, s amikor már ünnepelt író, a maga gyönyörűségére még mindig fest. A Nemzeti Galériában látható képek bizonyítják, hogy a készülődő hazai romantikus festészetnek jó színvonalú képviselője. Ha az ecset mellett dönt, talán a jelentékeny magyar festők közt volna a helye. De felismeri, hogy a soron következő fő feladat a korszerű magyar irodalom. Sokat kószál külföldön. A tízes évek folyamán bekóborolja, javarészt gyalog, Ausztria, Svájc és főleg Itália tájait. Világlátottan, az új világirodalom ismeretében érkezik haza. Felismeri, hogy az ország szellemi középpontjának Pesten kell lennie. Itt telepszik le, és él egyszerre könnyelműen bohém és szívósan programszerű életet. Érvényt akar szerezni az újfajta költészetnek, drámának, meg akarja szervezni az irodalmat. Összebarátkozik Kazinczy pesti körével, különösen Szemere Pállal, kapcsolatokat talál az ország színtársulataival. Ő az első minálunk, aki irodalomból él. Ez már polgári életforma, habár ennek az életformának a bohém szélsősége. Egyelőre még nyomorog egy iparosmester házában, és ha nincs pénze, dohányszelencékre fest erotikus képeket. Közben Székesfehérvárott már játszották is az egyik drámáját, de a siker csak akkor következik be, amikor ez a fehérvári társulat 1819-ben Pesten vendégszerepel, és műsorára tűzi Kisfaludy Károly vadromantikus, még pufogó pátoszú drámáját, A tatárok Magyarországon címűt. Szerzője is tudja, hogy gyenge darab ez, de magán hordja a romantika minden jegyét. És telibe talál. Azok a hazafias és liberális szenvedélyek, amelyek hat évvel később már politikai hangot kapnak az első reformországgyűlésen, hangosan szólaltak meg a színpadon. Ezzel győzött minálunk a romantika. Olyan nagy a siker, hogy a közönség új Kisfaludy-drámát követel, és az egyszerre ünnepelt író négy nap alatt, kávéházi asztal mellett összeüt egy még frázisosabb, még gyengébb darabot: az Ilkát, amelynek még nagyobb a sikere.

Ettől kezdve Kisfaludynak könnyebb az élete, de sokkal több a dolga. A nyomor éveiben tüdőbajt szerzett, de még tíz évig játszani tud a végzettel. Tisztességes lakásba költözik a Váci utcában, és a maga sajátos életformájában, amelyben egybefonódik a rendszertelen élet és a rendszeres munka, ital és pipafüst mellett, változatos szerelmek körében éjjel-nappal írja műveit, amelyeket irodalomra és romantikára éhesen kapkod a közönség. Hibáit maga látja legjobban, kis versikékben gúnyolja saját magát is, és néha van ereje nagyobb igénnyel tragédiát írni. A Stibor vajda már a jó drámák határát súrolja, és jambusaiban megszólal a nemesi-jobbágyi ellentét. Katona Bánk bánjáról senki sem tudott, a Stibor vajdát tehát a nagy nemzeti tragédiaként vették tudomásul. Majd következett végre egy igazi jó romantikus tragédia, az Iréne. De alkatának, hajlandóságainak igazán a vígjáték felelt meg. Eredendő humora, cselekménybonyolító képessége, anekdotázó kedve és a drámaírói gyakorlatban kialakult színpadismerete egyesült ebben a műnemben. A kitűnő A kérőkkel kezdődik a magyar vígjáték története. S mellette A pártütők és a Csalódások máig is a legjobb magyar komédiák közé tartozik. Könnyed, nem nagy súlyú, de jó hatású, lelket derítő színpadi játékok ezek. Innét kezdve egyenes a fejlődés vonala Kisfaludytól Szigligetiig, Szigligetitől Csiky Gergelyig és Csiky Gergelytől Molnár Ferencig. Aligha tagadható, hogy ez a könnyed színházi játék a magyar drámatörténet fővonala. A nagy súlyúak, Katona, Madách, Móricz Zsigmond, mindig kívül maradtak a fővonulaton, ők jelentették a rendkívülit; a szabvány irányát Kisfaludy mutatta. Ez volt a polgári igény, és Kisfaludy Károly irodalmi főalakja volt a nemzet polgáriasításának. Ezt a feladatot végezte el, amikor elbeszélő prózájával előkészíti a magyar romantikus regényt. Itt is legsikerültebbek vidám írásai, az anekdotázó Tollagi Jónás és a szatirikus Súlyosdi Simon. De az olyan vértől ázó kisregények, mint a Tihamér vagy a Vérpohár, közvetlen előkészítői a nemsokára megjelenő Jósika-regényeknek.

De nem kevésbé jelentékeny költészete sem. A romantikus múltidézés mint a jövő építésének eszköze, sehol sem talált olyan pátoszteljesen szép megfogalmazásra, mint nagy elégiájában, a Mohácsban, ebben a hamar klasszikussá vált, hibátlan költeményben. Az Alkonyi dalban, legszebb szerelmi versében már a Szeptember végénnek anapesztikus dallamosságát előlegezi, az Eprészlány Vörösmarty Szép Ilonkájának előkészítése. És ami előbb Csokonainál, utóbb Vitkovicsnál kísérlet volt, a népdal, az Kisfaludynál romantikus programmá lett. Huszonnégy népdala, köztük a műfaj mintaremeke, a Szülőföldem szép határa, irányt mutatott a következő nemzedékeknek, innét egyenes az út Czuczor Gergelyen át Petőfiig. És még hamar divatossá vált balladaköltészetünket is vele kell kezdenünk.

S mindeközben élete középpontjában az irodalomszervezés állott. Körülötte kristályosodott ki a magyar romantika. Aurora című évkönyve az új irodalom legfontosabb orgánuma és szervezőereje volt. A következő nemzedék itt csoportosult, Kisfaludy felnevelte a nála nagyobbakat. Vörösmarty, Czuczor, Bajza, az irodalomtörténész Toldy Ferenc együtt lépett ki a nagy ösztönző asztaltársaságából. S úgy is tekintettek mindannyian rá, mint előttük járó útmutatóra.

Kétségtelen, hogy túlságos rögtönzőképessége, természetében rejtőző rendetlensége, bohém könnyelműsége folytán nagyon egyenetlen az életműve. Sok benne a gyorsan romló, a csak napi hatást kiváltó. Még jó tragédiáin is ott ülepszik az idő pora. Prózájában is fontosabb az indítóerő, az ösztönző hatás, mintsem az időálló irodalmi érték. De néhány vígjátéka, köztük üde egyfelvonásosai, friss hatású népdalai és komoly hangvételű költeményei közül a Mohács és az Alkonyi dal maradandó irodalmi értékek hordozója. Alakja, egyénisége, szenvedélyekben és munkában elégő élete pedig irodalmi múltunk egyik legszeretetreméltóbb alakjává teszik.

Forrás: A Magyar Irodalom Arcképcsarnoka

A legszebb gyöngy

Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;

Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.

De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.

Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.

Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?

Egykor szívem nagy ínségét
Barátomnak beszéltem,
S érettem hullatott könnyét
E szép gyöngynek ítéltem.

A szerelem

Minden földi öröm bajjal párosodik,
Kívánatink tárgya csalóka tünemény,
Víg kedvünk fájdalom tengerén hányódik,
Mely ritkán érik meg a legigazb remény!

A tudomány elűz annyi szép kényeket,
Édes öröm többször méregbe rejtőzik,
Hatalom elöli az érzeményeket,
Erkölcs meleg vérrel kínosan küszködik.

Míg a habzó szív ver az ember mélyébe’,
A hideg való azt soha be nem tölti.
Új kívánat jő az elégség helyébe,
S a lelket legédesb álmából felkölti.

Minden a mi itten a szívet gerjeszti,
Megnyerve elárúl s végmúlásnak ered,
Új gondolat becsét, malasztját elveszti:
Csak az boldog, a ki szerettetik s szeret.

Kinek a szerencse hatalmas karjával
Csillagkoszorút tesz imádott fejére:
Hányszor küszködik az mosolygó sorsával!
S dicsősége válik élete terhére.

Mit a halandók jót és édest vevének,
Belőle fakada e bőség szarvából;
Magok a jobb lelkek szerelmet értének
A nagy teremtőnek legelső szavából.

Ki e földön éleng, malasztját isméri,
S örökön lángoló oltárához járúl,
Örömit, kényeit e tündértől kéri,
És hymnusokat zeng égi jutalmárúl.

A lélek hatalmat s minden tehetséget
Egyedűl az igaz szerelemtől vészen,
S mágusi erővel minden lehetséget
Csak könnyen meghódít és valóvá tészen.

A tiszta szerelem bájoló körében
A mennyei láng a mellben fentebb lobog,
Megtisztúl a lélek, s békítő ölében
A megbántott szív a megbántóén dobog.

Az anyatermészet frigyes barátnéja
Meleg karjával a földet átöleli,
A mérget balsorsunk kebléből kiszíja,
S a világot szelíd kebelén neveli.

Szent egységben tartja mind a földieket,
Boldogító nyomát békesség követi;
Rózsalánczczal összeköti a szíveket,
És déltől éjszakig egymáshoz vezeti.

Oh ki nem érzette egyszer életében
Jótevő malasztját a hív szerelemnek?
Kinek nem fakada forró kebelében
Egy forrása e szent gerjedelemnek?

Ki nem melegedett mennyei lángjánál,
S el nem ragadtatott felhevűlt szívétől?
Ki nem fellengezett tündér határánál,
S váltig nem lelkesűlt gyönyörű kényétől?

Légy bár vitéz s laurus zöldelljen fejeden,
Bírj bár hatalommal, Dárius kincsével,
Fényes érdemcsillag ragyogjon melleden,
Meghalsz s felejtetél más nap felköltével:

De a hív szerelem el nem feledkezik!
Búzgón oltárt emel hívének sírjából,
Ájtatos könyekkel visszaemlékezik,
S égi vigasztalás tenyészik hamvából.

Ne hirdesd oly szegény ember boldogságát,
Ki nem sejtvén a szerelem bájos kényét,
Komor gyászban vonja szomorú világát,
Mert soha nem érzé élte javát, szépét.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

“Der Spiegel gibt alles richtig wider;                                                                                                                                                                    er irrt sich nicht, weil er nicht denkt.
Denken heißt vor allen Dingen irren.”

De uitverkoop is begonnen!

Nu 25% extra korting op de kleding*

*m.u.v. de Vers shirts en accessoires, koopjeshoek, tassen & accessoires, wenskaarten en de handmade by mapjes de korting moet nog verwerkt worden, hiervoor ontvang je een handmatig aangepaste mail na de automatische bevestiging.

Veel artikelen in prijs verlaagd o.a. de tassen van Zebra Trend en de Vers shirts

Tot ziens bij BenIkHip.nl

Suttogó szavaink mögött
talán még hulló csillagot is
takart a fekete éj;
kívánságba karcolt vágyakat
sodort felénk szelíden
az augusztusi szél…
Lassú táncra hívtak
a fáradt lábak,
ölelő karokba bújtak
a fojtott vágyak,
s fénykoszorút
font fölénk
a meghitt pillanat.
Az égbe szökkenő
szikrák pattogó hangja
törte csak a csendet.
A szunnyadó parázsban
ezüst-szürke pernye pergett,
mint az idő ködlő kötelén
kavargó képzelet.
Szikrák fénye szállt
a végtelenbe,
arcod tükrébe libbent
a nyár múló sejtelme,
idézve a tavasz ébredő illatát,
igézve a kora ősz sárguló avarát,
s míg lelked érintette lelkem,
a boldogság büszke ragyogássá
szelídült ölemben.

2007