A mobilom volt. Fölvettem.

– Halló? – szóltam bele álmosan.

– Szia, Kira vagyok. Hallottad, hogy mi történt?! – kérdezte izgatottan.

– Kira, mégis honnan tudhatnám, hogy mire célzol? – morogtam.

– Na jó, akkor elmondom. Éjjel valami őrült felégette a fél sulit. Óriási kárt okozott!

– Ugye, ez valami vicc? – nyögtem döbbenten.

– Nem. Kapcsold be a TV-t, abban is erről van szó éppen! A tantermek nagyja és a tornaterem szénné égett! Az aula se maradt teljesen ép. A tanítást bizonytalan időre felfüggesztik, mert szomszéd városban lévő suliba nem mehetünk, náluk így is túl sokan vannak

– Oké, köszi. Ez több volt, amennyit tudni akartam. Szia!

Nagy nehezen felkeltem, és rendbe szedtem magam. Most már nem úgy néztem ki, mint egy madárijesztő!

Levonultam a nappaliba, a fiúk még aludtak. Csak ketten voltak. Tom hiányzott.

Kimentem a konyhába, Tom ott ült, és kávét iszogatott.

– Jó reggelt! – köszönt édesen mosolyogva.

– Reggelt? Már fél egy van. Képzeld, a sulit leégették, és most nem lesz tanítás.

A – Ez komoly, vagy csak szívatsz? – nézett rám hitetlenkedve.

– Dehogy, ilyennel nem viccelnék – feleltem sértődötten. – Amúgy én nyertem – vigyorodtam el diadalittasan.

– Tényleg?

– Mindenre visszakérdezel, vagy csak az álmosság miatt van? – kérdeztem bosszankodva.

– Na, ne! Te se vagy az a frissesség – bökött felém az ujjával.

– Ez nem igaz. Tom, te egy undo bundok vagy! – ültem le vele szembe.

– Hogy mi? Ez egy vudu varázsszó? – kérdezte értetlenül.

– Izé, akarom mondani, undok bunkó! – helyesbítettem elpirulva.

– Így már jobb – vigyorodott el.

– Kérsz reggelit? – álltam fel, majd odasétáltam a hűtőhöz.

– Még szép, rántottát pirítóssal – adta le a rendelést egyből.

– Na, nézd már a kis éhenkórászt! – röhögtem.

Annyit csináltam, hogy többieknek is jusson. Felébredt mindenki, és megreggeliztek. Bár ez inkább már ebédnek minősült.

– Hány óra? – kérdezte Gustav tele szájjal.

– Fél három lesz – válaszoltam.

– A francba! Elkéstünk a próbáról, ma fellépésünk lesz – állapította meg Bill rémülten.

– Uh, kiment a fejemből – ütötte fejbe magát Georg.

– Legközelebb köss csomót a hajadra! – jegyeztem meg gúnyosan.

A fiúk összeszedték a cuccaikat és elmentek. Még az sem zavarta őket, hogy a tegnapi ruhájuk van rajtuk.

– Na és mit csináltatok egész éjjel? – kíváncsiskodtam Emire nézve, miközben mosogattam.

– Beszélgettünk, csókolóztunk meg tapizás volt – mesélte ábrándosan mosolyogva.

– Semmi extra? – kérdeztem csalódottan.

– Én akartam, de Georg azt mondta, hogy várjunk még vele.

– Mennyit?

– Minimum két hónapot.

– Ez lelombozó! Általában a csajnak kell leállítania a pasit, nem pedig fordítva.

– Ja, az. Lia, szerinted hol szúrtam el? – csóválta meg a fejét szomorúan.

– Sehol. Georgnak van igaza, még csak három és fél hónapja jártok.

– Lehet, de ez kiborít! – dobta a konyharuhát az asztalra.

– Ugyan már! Tudod mit, inkább menjünk el vásárolni!

– Jó ötlet! Csak az a baj, hogy az anya által múltkor itt hagyott euró mennyiség eléggé megfogyatkozott.

– Rendben, akkor húsz euró a maximum, amit elköltünk – karoltam belé, majd elindultunk.

Emi rögtön kinézett egy ruhát, ami húsz euró volt. Lebeszéltem róla. Utána még egy órán át sopánkodott érte.

Végül vettünk két felsőt, és ettünk, így maradt még 5 eurónk.

Miután hazamentünk, átöltöztünk, és leültünk beszélgetni.

– Szerinted mit csináljunk a sok szabadidőnkkel most, hogy a suli nem üzemképes? – kérdezte Emi.

– Talán elkezdhetnénk a CD munkálatokat – töprengtem.

– Melyiket? – sandított rám.

– Hát a sajátot, te dinnye! Egy lemez, tíz-tizenhárom számmal. No TH rajta! – nyújtottam ki a nyelvemet rá.

– Oké, felfogtam! Én most megyek, mert fáradt vagyok – Itt ásítást színlelt.

– Én is. Jó éjt!

– Neked is.

Éjjel fura hangokra lettem figyelmes, ám nem tudott nagyon érdekelni. Bizonyára csak egy zajos betörő volt, ezért visszaaludtam.

Reggel Emi ébresztőt fújt.

– Lia, képzeld mi történt éjjel! – ugrált az ágyamon lelkendezve.

– Te is hallottad? – kérdeztem meglepetten, mert neki általában semmi sem zavarhatja meg az álmát.

– Georg elcsente a kulcsom, és belopózott hozzám. Hát nem romantikus? – huppant le boldogan.

– Nem! – vágtam rá dühösen. – Mi lett volna, ha elveszti?

– Olyan pesszimista vagy! – nyávogta lehangoltan.

– Bocs, hogy féltem a házat és magunkat!

A nap további része inkább már érdekes volt.

Bementünk Menihez, és megbeszéltük a munkálatokat.

Holnap elkezdünk dolgozni a CD-n.

Délután Peter segítségével kiválogattam a dalokat, amik rákerülnek. Tizenhárom plusz két szám lesz rajta. Többek közt: Freak, Help, Love in the sky és a True Love.

Március végére elkészültünk a lemezzel, és ki is adtuk. Az első klipünk a Freak volt.

A német slágerlistán az ötödik helyig jutott.

Ennek örömére hatalmas bulit csaptunk a csajokkal, és természetesen Billék is meg voltak hívva rá. Mindannyian nagyon örültek a sikerünknek, még Bill is.

Ez jól esett nekem.

Az újságban megjelent legelső cikknek rólunk ez volt a címe: „A TH legnagyobb konkurenciája, az új lány csapat: Crazy Angels!”.

A második pedig így hangzott: „ A Tokio Hotel új riválisa: Crazy Angels!”

Nem értem, hogy miért mindenki az ellenséget látja bennünk.

A TH számára nem jelentünk veszélyt, vagy mégis?

Folyt. Köv.

A/N: Hát igen, szerintem is rengeteget változott az írásom. Sokkal komolyabb, részletezőbb és kiforrottabb lett. Azért örülök, hogy jót szórakoztok ezen a történeten is!

– Ó, mielőtt döntene a kishölgy, szavazzuk meg! Ki akarja, hogy együtt albumot adjatok ki?

Heten föltették a kezüket.

Én vagyok az egyetlen tiltakozó. Ezt nem hiszem el!

– Le vagy szavazva! – örvendezett Emi.

– De én akkor sem akarom! – tiltakoztam továbbra is.

Ha én nem csinálom meg, akkor viszont nincs énekes, így az egész bukta.

– Rendben. Válassz, vagy kilépsz a csapatból, vagy elfogadod! – állított Anna döntés elé.

– Anna, ugye, ezt nem gondolod komolyan? – kérdezte Amanda ijedten.

– Oké, kilépek! – mondtam hűvösen.

Mindenki elképedt, még Anna is. Azt várta, hogy majd beadom a derekam a kis fenyegetőzésére. Sajnos, ahhoz túl büszke vagyok!

Az a gond, hogy nagyon szerettem a csapatot, és nem akartam itt hagyni! Miért kényszerítenek erre?!

– Most csak hülyülsz, ugye? – kérdezte Emily sápadtan.

– Nem, nem hülyülök. Sziasztok! – köszöntem, majd elsétáltam.

Pedig nem akartam.

A hülye büszkeségem miatt szívok. Ezt nem hiszem el! Én is csak egy liba vagyok, aki fennhordja az orrát, és képtelen leereszteni!

Már patakzottak a könnyeim. A parkban lyukadtam ki, ott pedig leültem egy padra. Megint itt ült az a néni.

– Mi bánt kislányom? – kérdezte szelíden, mintha egy porcelánvázához beszélne, amely bármelyik percben eltörhet.

– Találtunk egy menedzsert, aki a barátaink bandáját is menedzseli. Minket is a szárnya alá venne.

– És hol itt a probléma, kedvesem?

Lehajtottam a fejem.

– Azt akarja, hogy a másik bandával közösen készítsünk lemezt. Én viszont nem akarom! Magam sem tudom, hogy miért. Imádom a bandám, mégis otthagytam őket egy ilyen semmiség miatt! Pedig nem akartam! Csak a büszkeségem! Utálom! Vissza akarok menni!

– Mi akadályoz meg benne? – kérdezte egy hang mellőlem.

Ez már nem a néni hangja volt, sokkal inkább Tomé. Ő ült mellettem.

– Nem tudom, egyszerűen nem menne! – borultam rá a vállára sírva.

– Dehogynem, csak te nem hiszel benne! – vigasztalt, miközben a hátamat simogatta.

– Lehet, hogy az én hibám – vallottam be végül. – Igazad van, egy próbát megér!

– Remek, akkor menjünk vissza – mondta Tom vidáman, majd felállt.

Én követtem őt. Lassan, de biztosan beértünk a stúdióba.

– Már azt hittük, hogy sose jöttök vissza! – ugrott fel a menedzser izgatottan a helyéről.

– A kicsike végül meggondolta magát – vigyorodott el Tom, majd megveregette a vállam.

– Tom! Mókustörvény! – néztem rá ördögien vigyorogva.

Tom rögtön védekező pózba állt, és szépen eloldalazott.

– Mikor kezdjük a munkálatokat? – kérdezte Georg.

– Ácsi! Előbb saját lemezt kell kiadnunk – vágott közbe Amanda.

– Aha. Nem szeretném, ha nevet kéne váltanunk! – állt mellé Emi.

– Ezzel mire célzol? – értetlenkedett Gustav.

– Arra, hogy mi lennénk a Tokio Cicák, nem? – kérdeztem idétlenül.

– Az nem lenne túl jó – mondta végül a menedzser.

Mindenki elröhögte magát.

– De mi lesz, ha nem megy az együttdolgozás? – kérdezte Anna.

Mi erre rémült pillantásokat váltottunk. Eddig is elég sok konfliktus volt a fiúk és köztünk, nem kéne még több.

Talán lehet, hogy mégsem olyan jó ötlet az egész, mint amilyennek először hangzott?

– Hidd el, arra is van egy módszerem! – mosolygott sejtelmesen a menedzser.

Ez számomra vészjóslóan hangzott.

– A menedzser nekem túl hosszú szó, hívjunk inkább Meninek – ajánlotta Emi.

Meninek elfintorodott az arca.

– Ez király, Meni! – mondta Georg.

Mindenkinek tetszett az ötlet kivéve Menit.

– Oké, gyerekek, ha kiszórakoztátok magatokat, szóljatok! – mondta, és komótosan elment.

– Ajjaj, nekem mennem kell, mert randim van Peterrel. Sziasztok! – Elrohantam.

A randi jól telt, egyre jobban kezdtem megkedvelni őt, de mégis valami hiányzott belőle, ami…

Nem, Lia, erre nem gondolhatsz!

Este, mikor hazamentem három fiú ült a kanapén, és tévéztek.

Hiányzott: Emi és Georg, Anna, és Amanda.

Sejtettem, hogy Emiék mit is csinálhattak.

Annát bizonyára Tom elüldözte, Amanda pedig bulizni ment.

– Hát ti? – kérdeztem meglepődést színlelve.

– Úgy volt, hogy filmet nézünk, de Emily és Georg felmentek a szobába, Annának agyára ment Tom, és Ami meg bulizik. Így mi maradtunk – adta az egyszerű választ Bill.

– Társulok hozzátok! Játszunk, „ki marad fent a legtovább?”-ot! – huppantam le közéjük.

– Oké, de mi legyen a díj? – kérdezte Gustav.

Elgondolkodtunk mindannyian.

– Azt majd a győztes eldönti – mondtam végül.

Hát, elindult a vetélkedés.

Elsőnek Tom adta be a derekát, másodszorra Gustav.

Billel egymás mellett ültünk, és néztünk egy horror filmet.

Ezután biztos én nyerek, mert nem merek elaludni.

Olyan véres, gyilkos jelenetek voltak benne. Fúj!

Pár percre lehunytam a szemem, de ekkor gyilkos képsorok jelentek meg előttem. Rögtön fölébredtem.

– Jaj, ne! Már azt hittem, hogy győztem – mondta Bill keseregve.

Már ő is nagyon álmos volt, akárcsak én.

– Nem adom olyan könnyen! – válaszoltam álmosan.

Továbbnéztünk valami buta sorozatot, úgy hajnali három körül járt az idő.

Egyszer csak Bill az ölembe dőlt. Elaludt.

Én nyertem! A film megtette a hatását!

Felkeltettem, hogy közöljem vele a vereségét.

–M-mi történt? – kérdezte ijedten.

– Elnyomott az álom, kicsi Bill – nevettem el magam halkan, nehogy felébresszem a többieket.

– A francba! – morogta halkan.

– Mindegy, de én most megyek és alszok! – mondtam, és elindultam felfelé az emeletre.

Alig értem el az ágyat, máris sikeresen bealudtam.

Hát ez is egy jó hajnal volt. Reggel telefoncsörgésre ébredtem.

Folyt. Köv.

A/N: Annak ellenére, hogy milyen bugyuta történet, remélem azért élvezitek!

Azt hiszem itt az ideje, hogy benyújtsam nektek Karácsonyi listám:

Ilyen pici aranyos pónit kérek!!!! Tök jó helye lenne a koleszban!!!

JJaaaaaajjjjjj!!!!!!!!!!!! Nem akarok visszamenni a koleszba!!!!!!!!!!!!!!!!!! Segítsetek!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

ÁÁÁÁ, bulizni akarooookkk!!!!!
ÁÁÁÁ, aludni akarooookkk!!!!
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!

Hát akkor további kellemes hétvégét kívánok!!!!

Figyelem! Káromkodás található benne!

Beültem Drew kocsijába, és elhajtottunk. A feszült csend idegesített.

– Nos – köszörültem meg a torkom –, szerintem hajnalig bent kell maradnunk. Még meggondolhatod magad – emlékeztettem.

Reméltem, hogy végül beadja a derekát, és inkább felveszi a nyúlcipőt. A gondolat maga, hogy kettesben kell tölteni az éjszakát vele nyugtalanított még úgyis, hogy csak dolgozni fogunk.

– Fogd már fel, hogy nem! – rivallt rám idegesen.

– Most meg mi bajod van? – fordultam felé.

– Kösd be magad!

– Ez nem válasz a kérdésemre – nyúltam a biztonsági öv után.

– Szép ruha. Honnan van?

– Versace. Minden rendben? – kérdeztem rá újból, nyomatékosabban.

– Semmi olyan nem történt, ami egetrengető lenne.

– Jól tudsz kitérő választ adni – állapítottam meg, ráhagyva a dolgot.

Egy apró mosoly suhant át az ajkain.

– Eddig minden nő beérte ennyivel. Voltak, akik értelmezni sem tudták a válaszom, mások pedig megnyugodtak, mert azt mondtam, hogy nincs nagy gond.

– Tehát én is érjem be ennyivel? – rántottam fel a szemöldököm gúnyosan. – Igaz, többet úgyse tudsz nekem nyújtani.

– Hát, ez fájt! – nevetett fel. – Természetesen tudnék neked többet is adni, csak kérned kell.

– Mármint többet, mint ami egy éjszakánál tovább is tart? – kérdeztem szarkasztikusan.

– Akármilyen hihetetlen, talán igen. És te nekem? – fordult be sarkon az autóval.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Tudod, valamit valamiért – vigyorodott el.

– Hogy mi van?! – üvöltöttem rá, mire beletaposott a fékbe.

– Uramisten! – kiáltott fel ő is. – Te tényleg őrült vagy! – nézett rám elborzadva.

– Ó! Most már nemcsak lotyónak tartasz, de őrült is vagyok. Remek! – csettintettem gúnyosan. – Van még valami más?

– Mondtam egyszóval is, hogy lotyó vagy?! – förmedt rám, majd leparkolt a szerkesztőség parkolójában.

– Nem, de céloztál rá! – szálltam ki a kocsiból, majd jól bevágtam az ajtót.

– Csak kiforgatod a szavaimat – ordította utánam, majd ő is kiszállt. – Hé! Muszáj ezt csinálnod a kocsimmal?

– Elnézést – feleltem szárazon.

– Gondolom, hogy sajnálod! – dünnyögte az orra alatt gúnyosan.

Inkább nem válaszoltam.

Csendben bementünk a szerkesztőségbe. Először is leellenőriztem minden gépet. Hétfő reggel szerelőt kell hívni egyből.

– Vajon melyik idiótának sikerült ezt összehoznia? – kérdeztem dühösen.

– Tessék – nyújtott felém egy csésze kávét Drew.

Két cukrot tett mellé. Okos fiú!

– Köszönöm – vettem el tőle, majd belekortyoltam.

– Egyébként tényleg nagyon szép a ruhád.

– Hitelesebb lenne, ha nem tőled hallanám – jegyeztem meg rosszmájúan.

– Te tényleg semminek nem tudsz örülni – vágott vissza lemondóan.

– Már rég el kellett volna küldeni addigra az anyagot, mikorra értem jöttél – elmélkedtem hangosan.

– A baleset kicsivel az után történt, hogy elmentél – magyarázta. – Egész végig próbáltuk visszahozni az anyagokat. Egy töredékét sikerült is.

– Hol van? – pillantottam rá mohón.

– Itt – mutatott fel egy pendrive-ot. Kikaptam a kezéből, és bedugtam a gépbe.

– Ez nagyon jó! – örvendeztem. – A leglényegesebb dolgok megmaradtak. Van Isten – sóhajtottam megkönnyebbülve.

– Ez jó hír – nyugtázta ő is, kevésbé lelkesen.

– Várjunk! Nekem azt mondtad, hogy az egész elveszett. – Gyanakodva méregettem.

– Így biztosítottam azt, hogy bejöjj és megcsináld. – Megvonta a vállát.

– Számító dög – motyogtam az orrom alatt, majd egyből nekiláttam a munkának.

Nem volt kedvem újabb vitába bocsátkozni vele.

Drew – kivételesen – egyáltalán nem zavart. Lehet, hogy egész végig én reagáltam túl a dolgot. Talán adnom kellene neki egy esélyt ahelyett, hogy hadakozunk.

– A csigazabáló miért volt ott? – törte meg hirtelen a köztünk beállt csendet.

– Csigazabáló? – kérdeztem vissza értetlenül.

Vajon mire gondolt?

– Látom nem érted – forgatta meg a szemét bosszankodva. – A francia pasas.

– Léon?

– Ha így hívják, akkor igen, rá gondolok.

– Először is, nem csigazabáló. Másodszor vele vacsoráztam volna, ha nem hiúsítod meg a tervem – világosítottam fel duzzogva.

Ennyit az esélyéről!

– Te mondtad, hogy szóljunk, ha vészhelyzet van. Én csak a szavadon fogtalak – védekezett.

– Hát persze – morogtam az orrom alatt, miközben vadul gépeltem.

– Lehet egy kérdésem? – szólalt meg újból. Nem válaszoltam. – Ezt igennek veszem akkor. Mi tett téged ilyenné?

– Milyenné? – ráncoltam össze a szemöldököm zavartan.

– Nekem kell elmagyaráznom neked, hogy te milyen vagy? – nevetett fel halkan.

Ebben igaza volt. Az, hogy milyen vagyok, csak én tudhatom igazán, elvégre a többiek a saját szemszögükből ítélnek meg, az alapján, ahogyan viselkedem velük.

Tehát, ha minden igaz, Drew szerint én egy hisztis, karrierista lotyó vagyok.

Csodálatos kép ez rólam!

– Természetesen a környezetem. Tudod – kezdtem bele, magam se tudva, hogy miért –, egy kis városból jövök, ahol nem sok esélye van az embernek arra, hogy valami nagy dolgot vigyen véghez. Mindenki azt mondta nekem, hogy képtelen leszek elérni a céljaimat. Rá akartam cáfolni, és mindent megtettem, hogy bejussak az általam kiválasztott középiskolába, egyetemre. Ám, mikor megtörtént, még akkor sem hittek bennem. Ez motivált arra, hogy mindig egyre többet és többet, nagyobb és nagyobb célokat valósítsak meg – magyaráztam meg.

Drew elgondolkodva hallgatta a történetemet. Úgy láttam, hogy minden szavamat alaposan átgondolja.

– Ebben van valami – válaszolta végül.

– Most te jössz! – sandítottam rá.

– Az én élettörténetem fele ennyire sem érdekes – ellenkezett.

– Akkor tényleg nagyon sivár lehet – vágtam vissza vigyorogva.

– Visszakanyarodva az eredeti témához, mihez kezdtél volna francia barátunkkal? – utánozta Léon akcentusát.

Beleharaptam az alsóajkamba, hogy magamban tartsam a nevetést. A maga módján tényleg nagyon viccesen hangzott, ahogy Léon beszélt angolul, de nem lett volna fair, ha nevetek a dolgon.

– Hagyd abba! – nyögtem ki végül. – Egyébként arra készültem volna, amire gondolsz.

– Mégis mit gondolsz, mire gondolok? – firtatta tovább a dolgot.

Minden áron ki akarta velem mondatni.

– Tudod jól te is.

– Én viszont a te szádból akarom hallani.

A türelmemet elvesztve eleget tettem a kérésének, és kimondtam, amit hallani akart:

–Az Istenért! Basztam volna vele! – Régen hagyta el a számat ilyen cifra káromkodás.

Drew önelégülten elmosolyodott.

– Egyébként, csak egy megjegyzés: a francia buzi.

– Hogy mi van? – kérdeztem vissza felháborodottan.

– Jól hallottad. A pasi meleg – erősítette meg előbbi állítását szemrebbenés nélkül. Döbbenetemben még gépelni is elfelejtettem.

– Mégis honnan tudod, vagy veszed ezt? – fordultam felé teljesen.

– Csak rá kell nézni! Élére vasalt öltöny, fényes bőrcipő, beállított haj, drága parfüm, kínosan ügyel minden mozdulatára és az a hanglejtés, amit használ – sorolta az érveket.

Egyes dolgok nekem is feltűntek, főleg a ruházkodás, de nem gondoltam volna, hogy ez annak a jele, hogy a saját neméhez vonzódik.

– Nincs igazad – intettem le végül.

– Rendben. Akkor fogadjunk! – ajánlotta fel egyből.

– Mégis miben? – értetlenkedtem.

– Ha kiderül, hogy Léon meleg, akkor elmehetek majd veled a párizsi divathétre, ami a jövő hónapban esedékes. Ha pedig mégsem meleg, akkor kivonom magam a köreidből – mosolygott rám magabiztosan.

Elgondolkodtam.

A Drew által felsorolt dolgok közül sok igaz volt, de mégis lefeküdtem ezzel a pasassal régebben. Akkor eléggé úgy tűnt, hogy élvezi a dolgot nőkkel.

Drew ajánlata nagyon csábító volt abból a szempontból is, hogy, ha nyernék, nem kellene aggódnom többet miatta. Viszont, ha veszítek, akkor még több gond szakad a nyakamban az ő személyében. Ám ezt a kockázatot vállalnom kell!

– Áll a fogadás! – nyújtottam a kezemet felé, ő pedig elfogadtam.

A munkát hajnali fél négy körül fejeztük be, majd elvittük még a nyomdába a kész anyagot. Drew felajánlotta, hogy hazavisz, nekem pedig erőm sem volt ellenkezni, ezért elfogadtam.

– Jolie, megérkeztünk – suttogta Drew halkan.

Csak hümmögtem, majd lassan kinyitottam a szemem.

Már szinte félálomban voltam, mikor felmásztam a lépcsőkön. A lakásom ajtaja előtt elkezdtem kotorászni a táskámban a kulcsom után, de sehol sem találtam. Kiborítottam a táskám tartalmát a padlóra, de úgy sem lett meg.

Eszembe jutott, hogy a szerkesztőségben leraktam az egyik asztalra. Remek! Bizonyára otthagytam, most pedig nem tudok bejutni, hogy aludjak.

Leültem a padlóra a kisestélyimben, és a falnak vetve a hátamat, elhunytam a szemem, hogy átadjam magam a nem túl pihentető alvásnak.

Folyt. Köv.

A/N: Örülök, hogy ezt a történetet is érdekesnek találjátok annak ellenére is,  hogy nem TH-s! Köszönöm a véleményeket, nagyon sokat jelentenek nekem!

A pénteket mindig is szerettem. Elsősorban azért, mert legtöbbször ezen a napon éjfél előtt hazaértem, és tudtam, hogy másnap nem kell felkelnem. Ráadásul ma volt lapzárta, így duplán örültem. Egy újabb sikeres „hónapot” zártunk.

Számomra ez maga volt a mennyország.

Ám, még ki kellett bírnom Drewt. Egész nap mást sem csinált, csak az irodámban téblábolt. Az, hogy idegesített a jelenléte, még enyhe kifejezés volt arra, amit éreztem.

– Szóval, ma is túlórázunk? – nézett rám kíváncsian Drew, miközben én épp papírokat rakosgattam jobbra-balra.

Mást sem csinált ma, mint az irodámban lebzselt, és szóval tartott folyton. Meglátásom szerint azért csinálta, hogy még véletlenül se tudjak haladni a munkával.

– Mi ez a királyi többes? – kérdeztem félvállról, fel sem fogva igazán a kérdést.

– Hát mi – jött a bosszankodó válasz.

– Nincs olyan, hogy mi – néztem fel szárazan nevetve. – Csak te és én, így külön.

– Ahogy gondolod – forgatta meg a szemét. – Akkor te és én túlórázunk?

– Én nem, de te túlórázhatsz, ha akarsz – vágtam rá egyből.

– Hogy-hogy? – rántotta fel a szemöldökét meglepetten.

Bizonyára azt hitte, hogy édes kettesben töltjük az éjszakát itt a szerkesztőségben.

– Nekem fontos találkozóm lesz este – nyitottam ki a fiókom, majd elsüllyesztettem benne egy köteg papírt. – Különben is, ma lapzárta van.

– Csak nem kámfor herceggel? – mosolyodott el gúnyosan.

– Nagyon vicces, de nem – morogtam lehangoltan.

Muszáj mindig eszembe juttatnia a pofára esésem.

– Nem kell így mellre szívni, csak érdeklődtem – védekezett, mikor meglátta az arcom. – Amúgy jössz nekem egy autómosással! Természetesen bikiniben, de ha neked kényelmesebb, akkor a nélkül is vállalhatod – vigyorodott el.

– Nincs annyi pénzed, hogy rávegyél – vágtam vissza.

– Viszont vannak más eszközeim is. Nagyon meggyőző tudok lenni – kacsintott rám.

– Nincs időm most rád, úgyhogy megkérlek, hogy távozz! – vetettem véget a civakodásunknak.

– Unom már, hogy folyton elküldesz – csóválta meg a fejét. – Legközelebb én foglak kidobni – tette hozzá játékosan.

– Viszont még az én köröm tart szóval húzás! – mutattam az ajtóra határozottan.

Drew szelíden mosolyogva kihátrált.

Utáltam, mikor ezt csinálta! Adta az ártatlan, kedves férfit, aki csak segíteni akar nekem. Én pedig voltam a gonosz hárpia, aki nem értékeli, sőt, még el is küldi a francba.

Kivételesen tényleg megtartottam a szavam, és hatkor visszavonulást fújtam.

– Sziasztok, lányok! Hétfőn találkozunk, ha bármi baj van, azonnal hívjatok! – kiáltottam, miközben kisétáltam a helyiségből.

Mielőtt kiértem, hallottam a nagy büdös semmit. Olyan csend lett a szerkesztőségben a bejelentésem hallatára, amilyen talán még sosem volt ott.

– Jolie lelép nyolc előtt? – kérdezte döbbenten Leyla. – Ilyen talán azóta nem történt, hogy másfél éve főszerkesztő lett.

– Szerintem valami pasi van a dologban – jegyezte meg Cassie.

Ez a tőlük pár lépésre álló Drew fülét is megütötte.

– Mégis honnan veszitek? – intézte a kérdést nemtörődöm stílusban a lányokhoz.

– Női megérzés – felelte Cassie titokzatosan.

Otthon befeküdtem a kádba, és halk zenét hallgattam. Régen volt már részem ilyen nyugalomban. Ha pedig a ma esti randira gondoltam, máris jobb kedvem lett.

Léon Devereaux francia lakberendező, akivel nagyon régen készítettem egy interjút, mikor még én is „csak” újságíró voltam. Egy igazi, hamisítatlan úriember.

Pontosan egy hétig és három napig randizgattunk. Utána visszautazott Franciaországba. Nem hallottam felőle az óta, egészen ma reggelig, mikor is felhívott, hogy lenne-e kedvem vele vacsorázni. Eszembe jutott az a négy éjszaka, amit együtttöltöttünk, így egyből igent mondtam.

Fél nyolckor izgatottan nyitottam ajtót. A gond csak az volt, hogy nem őt vártam.

– Drew? Mégis mi a francot csinálsz itt? – vontam kérdőre fennhangon. – Sürgősen új lakást kell keresnem – tettem hozzá elgondolkodva.

– Reméltem, hogy még itt talállak – válaszolta megkönnyebbülve. – Vészhelyzet van!

– Ezt nem lehetett volna telefonon közölni? – forgattam meg a szemem bosszankodva.

– Nem! – vágta rá komoran.

– Jó. És mi a gond?

Egy pillanatra elgondolkodott, majd így felelt:

– Valakinek sikerült zárlatot csinálnia a szerkesztőségben, így elveszett a következő szám minden anyaga. Nincs egy mentett példányod?

Teljesen elsápadtam.

– Ez nem komoly, ugye? – kérdeztem remegve.

A legrosszabb rémálmaim top tízes listáján szerepelt ez, és az ehhez hasonló balesetek.

– Szerinted idejöttem volna, ha vaklárma? – tárta szét a karját idegesen.

– Azt hiszem elmentettem még egyet a laptopomon, ami még az utolsó simítások előtt állt – elmélkedtem elbizonytalanodva.

– Az is jó lesz! Ha ideadod, én majd befejezem, hogy holnap el tudjuk küldeni a nyomdába – ajánlotta fel.

Elgondolkodtam. Nagyon szerettem volna találkozni Léonnal, de a munka nálam mindig is előbb volt, mint a magánélet.

– Francba! – morogtam. – Hagyd csak! Majd én bemegyek, és megcsinálom – túrtam bele a hajamba idegesen.

– Beviszlek, és veled maradok! – kontrázott rá.

– Nem akarlak feltartani! – ellenkeztem.

– Együtt hamarabb végzünk – érvelt Drew.

– Rendben – egyeztem bele végül.

Visszamentem a lakásba, és összeszedtem a laptopom, az irataim és a táskám.

Drewt természetesen nem engedtem be. Valahogy kellemesebb volt, ha arra gondoltam, hogy nincs a privátszférámban.

– Indulhatunk! – nyitottam ki az ajtót. Igaz a mondás, hogy kettő még társaság, három már tömeg. – Léon? – habogtam.

Jobban nézett ki, mint valaha.

– Jolie – mosolygott rám, majd egy gyors pillantást vetett a mellette álló Drewra.

Íme, egymás mellett állt a francia úriember és az amerikai bunkó.

Igazán érdekes látványt nyújtottak így: Drew a bőrdzseki és farmer összeállítással, míg Léon az elegáns öltönnyel.

Drew pókerarccal meredt rám.

– Ó! Léon, ő itt Drew, a munkatársam. Drew, ő itt Léon, a… – Elhallgattam.

Most mit mondjak? A lehetséges ma esti ágytársam?

– Régi ismerősök vagyunk – sietett a segítségemre Léon. Hálás pillantást küldtem felé.

– Értem – válaszolt Drew. – Akkor mehetünk? – szegezte nekem a kérdést szenvtelen hangon.

– Igen, csak egy pillanat. Addig ezt levinnéd a kocsidba? – nyomtam a kezébe a dolgaimat.

– Hát persze – dünnyögte az orra alatt bosszankodva, majd elment.

– Sajnálom, Léon – kezdtem bele –, de épp lapzárta előtt állunk, és elveszett a szám egész anyaga. Ezért be kell mennem.

– Semmi gond – fogta meg a vállam mosolyogva. – Most egy darabig amúgy is itt leszek a városban. Még sok alkalmunk lesz találkozni.

– Akkor majd hívlak! Jó éjt! – köszöntem el tőle, majd elindultam.

– Neked is – válaszolta. – Mellesleg nagyon gyönyörű vagy – tette hozzá.

Visszamosolyogtam rá, még mielőtt lelépkedtem volna a lépcsőn.

A magas sarkú cipőm kopogása visszhangzott. Még átöltözni sem volt időm, így kénytelen leszek a kisestélyimben eltölteni a következő pár órát.

Beültem Drew kocsijába, és elhajtottunk.

Folyt. Köv.

A/N: Köszönöm a kommentet ns-nek és Zyának! Amúgy üdv a kommentelők körében Zya!

– Rájöttem! – kiáltott fel Gustav.

Hogy mire is jött rá?

Épp az üres háttérzene ügyét próbáltuk felgöngyölíteni. Eddig nem sok sikerrel. Talán majd Gustav megoldja!

– Na, mondd már! – türelmetlenkedett Amanda.

– Mit szólnátok, ha duplahuzamba szólna az egész?

– Ezt hogy érted, Gustav? – próbáltam értelmesen nézni, de nem sok sikerrel.

– Mi adjuk az alapzenét, és a lányok pedig rájátszanának – magyarázta a dobverőivel hadonászva.

– Ez nem is rossz ötlet – vélekedett Tom.

– Aha. Az alap egy lassú szám lenne, és ezt még fokoznánk. Mit szólsz hozzá, Bill? – néztem rá kérdőn.

Ő csak ült, és bámult maga elé. Nem úgy tűnt, mint aki itt van közöttünk. Teljesen máshol járt az esze.

– Ja, igen. Miről van szó? – kérdezte észbe kapva.

– Te nem is figyelsz! – csattantam fel. – Így is csak öten vagyunk.

– Bocs, rosszul számolsz! Már csak négyen. – Ezzel Bill elment.

Emi és Georg éppen randiztak. Mintha az elhalaszthatatlan lenne.

Annának elege lett Tom udvarlásából, pedig Tom ma rózsát is hozott neki. Ez tök romantikus gesztus volt, erre Anna széttaposta. Kezdtem azt érezni, hogy Tom már megszállottan imádta Annát.

Mindig az kell, amit nem kaphatunk meg. Na, ez a mondás igaz Tomra!

Most pedig Bill is lelépett.

– Nem is baj, hogy elment. Legalább nem rontja a levegőt – jegyeztem meg morcosan.

– Most utána mész! – kapott el Tom. – Szegénynek szerelmi bánata van. Nem kéne bántanod.

– Tehetek én róla?! Ha ennyire kell, akkor bocsánatot kérek! – mondtam, és kimentem az épületből. Ugyanis egy hatalmas stúdióban voltunk. Egész jól nézett ki belülről.

Bill ott állt az épület előtt, a falnak támaszkodva. A földet nézte. Teljesen elveszettnek és magányosnak tűnt.

– Bill – szólítottam meg halkan hangon.

– Tessék? – nézett rám.

A szemei vörösek voltak és könnyesek. Nem volt olyan vidám, mint amikor a kamerák előtt állt. Elvégre Bill Kaulitz is csak ember. Neki is megvannak a rosszabb napjai, mikor a pokolba kíván mindenkit, és egyedül akar lenni.

– Sajnálom. Nem kellett volna piszkálnom téged – kértem bocsánatot a szemétkedésem miatt.

– Semmi baj. Nem tudhattad – mosolyodott el szomorúan.

– De honnan veszed…

– Tom elmondta neked. Ikertestvérek vagyunk, nem emlékszel? – kérdezte elővéve a régi barátságos mosolyát.

– Ja, hát persze! – Elkezdtem nevetni magamon.

Hogy lehettem ennyire hülye?

Egy idő után, már Bill se bírta. Együtt nevettünk tovább, majd nagy nehezen abbahagytuk.

– Köszi – mondta Bill.

– De hát nem is csináltam semmit – értetlenkedtem.

– Csak felvidítottál, így jobb kedvem lett. Menjünk vissza dolgozni!

Bementünk, mire Tom elismerően bólintott.

Neki volt igaza. Persze ezt nem kötöttem az orrára.

Végül kitaláltunk mindent.

Összetrombitáltunk mindenkit, még a menedzsert is sikerült odahívni, pedig Gustav szerint alig van ideje. Behangoltuk a hangszereket, ugyanis időközben áthozták a cuccainkat a raktárból ide. Elpróbáltuk.

– Emberek ez gyönyörű volt! – tapsolt meg minket a menedzser.

– Köszönjük! – válaszolta a nevünkben Bill, és vigyorgott, miközben rám nézett.

Ez azt jelentette, hogy: „Megmondtam, jól dolgozunk együtt!”

– Álmaidban! – és kinyújtottam a nyelvem Billre.

Hát, neki se kellett több, elkezdett kergetni a stúdióban. Egészen addig, amíg végül elkapott.

– Én csak vicceltem – próbáltam menteni magam.

– Lehet, de ez nem maradhat megtorlás nélkül – vigyorodott el fenyegetően.

– Ezzel mire gondolsz? – kérdeztem ijedten.

– Csikis vagy? – mosolyodott el sunyin.

– Ne, csak azt ne! – kérleltem.

– Akkor igen – és csikizni kezdett.

– Légy szí’, ne! Többet nem csinálok ilyet! Hagyd abba!

Bill leállt.

– Ígéred? – kérdezte nevetve.

– Igen.

– Jó, de soha többet.

– Persze, persze – legyintettem.

Visszamentünk a szobába. Ez a szoba egy pihenő helység volt. Volt benne egy nagy asztal körülötte tíz szék és egy kanapé.

Mindenki ült, miközben a menedzser magyarázott valamit.

– Nahát, itt vannak az ovisok – vigyorgott Georg.

– Vicces! – horkantunk fel egyszerre Billel.

– Az hát! – röhögött Tom.

– Tom! Mókus törvény, védd a makkot!

– Ez mit jelent? – kérdezte immár keservesen, mert valaki középsőn rúgta az asztal alatt.

Mindenki elnevette magát.

– Köszi, Emi – néztem rá.

– Khm, khm – köszörülte meg a torkát a menedzser. – Épp azt ecseteltem a többieknek, hogy egy albumot kéne kiadnotok együtt.

– Mármint a két együttes – tette hozzá Gustav.

– Ez komoly? – kérdeztem ijedten.

– Igen, véresen komoly – válaszolta Tom.

Én nem akarok együttdolgozni velük! Hiába vagyunk haverok, akkor sem!

– Köszönjük az ajánlatot, de inkább nem! – válaszoltam, mire mindenki elképedve nézett rám.

– Ó, mielőtt döntene a kishölgy, szavazzuk meg! Ki akarja, hogy együtt adjatok ki albumot?

Folyt. Köv.

Figyelmeztetés! Némi káromkodás található benne!

Nagyon közel jártam ahhoz, hogy ne tudjak felkelni. Ha az ember három órát alszik, akkor hajlamos úgy kinézni, mintha most kelt volna ki egy kriptából. Hát igen, az volt a legjobb összefoglaló arra, ami visszaköszönt rám a tükörben.

– Te jó ég! – morogtam magamnak elkeseredetten.

Nem mintha a többiek nem szoktak volna már hozzá, hogy mindig valahogy így jelenek meg a szerkesztőségben lapzárta előtt pár nappal. Azért kicsit zavart, hogy vajon Drew mit fog szólni hozzá.

Ám legyen ez a legkisebb gondom! Ne érdekeljen az az egoista alak!

Kisétáltam a konyhába, és enni adtam Hercegnek. Ő hálás dorombolással jutalmazta ezt. Forraltam némi vizet a kávéhoz, de mikor kinyitottam a szekrényajtót rá kellett jönnöm, hogy elfogyott a kávézacc.

– Sebaj! Ma iszunk teát – dünnyögtem fáradtan.

Ám tea sem volt otthon. Most már körbenéztem rendesen a konyhámban, hogy egyáltalán volt-e még valami ott. Igazából nem sok mindent találtam. Néhány fonnyadt gyümölcs, kiszáradt kenyér, penészes sajt a hűtőben és a tegnapelőtti kínai maradéka. Remek!

Igaz, már legalább két hete nem volt időm bevásárolni. Na, majd ma! Most már tényleg vennem kell ételt, nem napolhatom tovább, ahogy szoktam.

Hatalmasat sóhajtottam, és kiöntöttem a felforralt vizet a mosogatóba. Elvégre magában csak nem iszom meg. Útközben majd betérek egy kávézóba is.

Felvettem a kabátom és a kedvenc Manolo Blahnik cipőmet. Megfogtam a táskám, és már otthon sem voltam.

Kint a ház előtt nagy meglepetés fogadott. Hogy kellemes vagy kellemetlen? Azt még nem tudtam eldönteni.

– Hát te mit csinálsz itt? – szegeztem neki a kérdést köszönés nélkül.

– Jó reggelt! Kávét? – nyújtott felém egy Starbucksos poharat.

Kikaptam a kezéből és nagyot kortyoltam belőle. Zsírszegény tejeskávé fahéjjal.

– Nem válaszoltál a kérdésemre – világítottam rá a tényre.

– Gondoltam eljövök érted. Bizonyára nem lehet túl jó buszozni három óra alvás után – vonta meg a vállát unottan.

– Eddig is kibírtam, és ezután is ki fogom – jelentettem ki szárazon.

– Ne legyél már ilyen! Úgy hívják ezt, hogy kedves gesztus. Látom, még nem hallottál róla – ráncolta össze a homlokát az arckifejezésem láttán.

– De igen. Csak azt nem értem, hogy miért pont tőled.

– Figyelj – sóhajtott, majd megvakarta a fejét –, nem utállak! Sőt, semmi bajom nincs veled. Akkor és ott nem azért mondtam azt, amit mondtam, hogy megbántsalak. Én csak rá akartalak ébreszteni, hogy hiába várod a szőke herceged, nem fog eljönni.

– Értem, és rendben. Emiatt nem kell bűntudatot érezned – ittam még egy korty kávét. – Nyugodtan elmehetsz! Majd bent találkozunk.

– Istenem! – fogta meg a fejét, miközben megcsóválta. – Félre ne érts! Nem azért csinálom ezt, mert bűntudatom van. Marhára leszarom, hogy mit gondolsz arról, amit tettem.

– Akkor meg? Mit keresel még itt? – tettem fel neki a kérdést kicsit hangosabban.

– Ilyen nincs! – jegyezte meg elcsodálkozva. – Veled aztán próbálhat kedves lenni az ember.

– Ez a személytől függ – vágtam a szavába. – Tőled nem szívesen fogadom. Ha most pedig megbocsájtasz, megyek, mert elkések a végén – pillantottam az órámra.

– Tőlem aztán! – vetette oda flegmán. – A kávét sem kell megköszönnöd.

A kezemben levő pohárra pillantottam. Hát legyen, ha ennyire akarja.

– Tessék! – loccsantottam a kocsijára, mire elképedve bámult rám. – Visszaszolgáltatom. Remélem így megfelel.

Elindultam a buszmegállóba. Még hallottam, ahogy Drew megjegyzi:

– Átkozott nőszemély!

Nem tudott érdekelni. Újból bebizonyította, hogy nem más, mint egy egoista, hím soviniszta barom!

Mikor beértem az irodába, egyből Leyla és Kathrine fogadott.

– Holnapután lapzárta! Még ma el kell küldenünk az anyagot a nyomdába – nyomott a kezembe Kathrine egy mappát. – Ezek az új reklámkampányok, amiket a jövő havi számba akarnak berakatni.

– Rendben, máris átküldöm Rennie-nek, hogy nézze át még egyszer. Ezt pedig továbbítsd Liznek! – nyomtam vissza a kezébe.

– Mellesleg Gaby beszélni akar veled – lépett mellém Leyla.

– Oké, köszi.

Bekopogtam Gaby irodájába.

– Bújj be! – Mikor benyitottam, nemcsak őt találtam ott, hanem Drewt is.

Vajon miben sántikál?

– Jó reggelt! Hívattál, nemde? – ültem le Gabyval szembe.

– Igen. Beszédem van veled.

Egy gyors pillantást vetettem Drewra, aki mosolygott.

– Értem. Mégis mi ügyben? – kezdtem ideges lenni.

– Tegnap is túlóráztál?

– Igen – feleltem. – De nem probléma, azért kialudtam magam – tettem hozzá gyorsan.

– Viszont ez így nem lesz jó – kezdett bele Gaby komolyan. – Tudom, hogy a lap a mindened, és te vagy az eddigi legjobb főszerkesztőnk, de nem szeretném, ha az egészséged rovására menne. Azért annyit nem ér.

– De nekem igen – válaszoltam határozottan. – Imádom a munkám, szinte mindennél jobban.

A szemem sarkából láttam, ahogy Drew kinyitja a száját, hogy szóljon, de inkább újból becsukta. – Megértem, és nagyon hálás vagyok érte. Ám nekem fontos a te jóléted is. Ezért kinevezem Drewt a te mellék-főszerkesztődnek.

Döbbenten bámult Gabyra.

– Ez mit jelent pontosan? – kérdeztem gyanakodva.

– Te leszel továbbra is a főszerkesztője a lapnak, de az olyan munkát lepasszolod Drewnak, amit úgy ítélsz meg, hogy ő is el tud intézni, nem kell feltétlenül neked rohangálnod miatta – magyarázta Gaby türelmesen.

Ez nem is olyan vészes. Elvégre, ha nem akarom, nem kell nekiadnom semmit.

– Rendben. Ez így jó lesz – erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra.

– Arra gondoltam, hogy nekiadhatnád kép- és grafikaszekciót. Meg, amit még gondolsz – enyhített utólag Gaby látva az arcom.

– Oké. Akkor majd gyere be megbeszélni a részleteket! – pillantottam Drewra lesújtva.

Kivonultam, vissza a saját irodámba. Odaálltam az ablakhoz, és mérlegeltem, hogy ha kiugrok innen, meghalok-e vagy csak lebénulok.

– Hát, szerintem az utóbbi – hallottam meg egy hangot a hátam mögül.

Megfordultam, és csúnyán néztem rá.

– Kopogni luxus? Vagy még nem hallottál róla? – idéztem rosszmájúan.

– Is-is – válaszolta lazán. – Szóval mit szeretnél lepasszolni nekem?

– S-E-M-M-I-T! – válaszoltam neki szép lassan, kihangsúlyozva minden egyes betűt.

– Pedig valamit tényleg le kell adnod nekem. Különben Gaby dühös lesz.

– Idejössz, és kis híján kitúrsz a helyemről! Mégis mit képzelsz, ki vagy te?! – estem neki fortyogva.

– Hát, Drew Everitt a nevem, de ezt már te is tudtad.

Nem bírtam tovább.

Odacsörtettem hozzá, és megpróbáltam lekeverni neki egy pofont, de elkapta a csuklóm.

– Kettőnk közül neked fájna jobban – figyelmeztetett fenyegetőn.

– Csak nem visszaütnél? – emeltem fel a szemöldököm gúnyosan.

– Fizikálisan nem, de mentálisan biztos. Akár még azt is elintézhetem, hogy te legyél a mellék-főszerkesztő, én pedig a felettesed.

– Hiszem, ha látom. Nem vagy akkora ász, mint amilyennek gondolod magad! – tájékoztattam dühösen.

– Szögezzünk le valamit! – emelte fel a kezét nyomatékosítóan. – Ez munka, nem magánélet. Ami ott folyik, ne hozzuk át ide.

– Ez csak természetes – válaszoltam. – Azt viszont nem várhatod el tőlem, hogy szemet hunnyak a szemét húzásod felett.

– Nem is várom. Csak ne a lap kárára torold meg rajtam! Nem azért jöttem ide, hogy tönkrevágjam a legsikeresebb New Yorki női magazint.

– Én pedig nem azért lettem kemény munka árán a főszerkesztője, hogy elronts mindent.

– Tudom. Nem is áll szándékomban. Én csak egy kis baráti versengésre invitállak – kacsintott rám mosolyogva.

Most láttam csak, hogy mennyire kisfiúsak az arcvonásai. Tipikus babaarc, amit a borostával próbált férfiasabbá tenni.

– Takarodj! – parancsoltam rá ridegen.

Nem volt hozzá türelmem. Elég rosszat tett erre a mai napra.

– Ám legyen! – emelte fel a karjait, mintha megadná magát.

Lassan kihátrált az ajtón, de a vigyor egy pillanatra sem tűnt el az arcáról.

– Gyorsabban! – kiáltottam rá.

Amint becsukódott az ajtó, lerogytam az asztalra, és a kezeimet magatehetetlenül ejtettem az ölembe.

Ennél már csak minden jobb lehet. Elvégre az újságírók jönnek-mennek. Drewval sem lesz másképp ez. Viszont mi van, ha most az egyszer talán én leszek az, akinek mennie kell?

Ebbe bele sem akarok gondolni!

Folyt. Köv.

A/N: Jó lenne valami vélemény azoktól, akik olvassák!

– Segíthetek? – léptem be a konyhába mosolyogva.
– Persze – válaszolta Simone. – De hol van Bill?
– El kellett mennie. Megpucolom a krumplit, jó? – váltottam témát és felvettem a krumpli pucolót.
– Az remek lenne.
Nekiálltam a krumplinak, nagyon sok volt, ráadásul hatalmas szemek..
– Ez nem lesz sok egy kicsit? – vontam fel a szemöldököm kétkedve.
– Dehogy! – ellenkezett Simone. – A fiúk rengeteget esznek, még ha nem is látszik rajtuk.
– Nem lehet könnyű önnek – feleltem együttérzőn.
– Hát nem! Most inkább beszéljünk rólad! Honnan jöttél? – tette fel az első kérdést.
– Magyarországról.
– Értem, de olyan latinos típusnak tűnsz.
Hát hogy ne lennék!

Sötétbarna hajam és szemem van, és egy picit sötétebb bőröm az átlagnál. Ez persze itt a sok szőke hajú, kék szemű, sápatag ember között feltűnőbb, mint otthon.
– Igen. Anyukám spanyol, apukám magyar.
– Tudsz spanyolul? – pillantott rám kíváncsian.
– Kicsi koromban folyékonyan beszéltem. Sajnos, azóta elfelejtettem ezt a csodálatos nyelvet – sóhajtottam lemondóan.
– A fiúk sokat meséltek rólad. Többek között, hogy kedves, de forrófejű lány vagy.
– Igaz – értettem egyet kissé elpirulva.
– Szia, Anya. Lia? – hallatszott Tom kérdése az előszobából.
– Szia, kicsim. Itt van velem – kiabált vissza Simone a fiának.
– Szia, Tom. Hogy van Elina? – kérdeztem egy gúnyos mosoly kíséretében.
– Izé, remekül. – válaszolt pironkodva. – Lia, beszélhetnénk négyszemközt? – szólított fel határozottan.
– Ugyan már! A mamád előtt elmondhatsz mindent – feszítettem tovább a képzeletbeli húrt.
– Gyere fel a szobámba, kérlek – ment ki a konyhából, meg se hallva a kijelentésem.
– Elnézést, mindjárt jövök, és befejezem a pucolást! – tettem le a krumplit a tálba, és elindultam Tom után.
– Semmi baj. Menjetek csak!
Felmentünk, és Tom becsukta az ajtót.
– Ne mondd el Annának, hogy van barátnőm, kérlek! – tért egyből a lényegre.
– Nagyszerű! Azt hittem, hogy legalább kidobtad, de nem! Egyszerre két csaj. Ez vagy te Tom Kaulitz! – mondtam megvetően, és lerohantam a földszintre.

Épp ki akartam futni a bejárati ajtón, mikor Billbe ütköztem.
– Hé, hova szaladsz így? – ragadott karom meglepetten. – Nem maradsz vacsorára?

– Bocs, de ilyen társaságot, mint Tom nem szeretnék. Még elmenne az étvágyam – mondtam, és kisiettem az ajtón.

Otthon
– Hol jártál Lia? – kérdezte Emi kíváncsian.
– Tomnál voltam – válaszoltam megviselten.
– Beszéltél vele? Már nem bánkódik? – könyökölt fel a kanapén.
– Mi az hogy! Még csaja is van.
– A szemét! – kiáltotta el magát dühösen. – Csak szédíteni akarta Annát. Szerencse, hogy nem állt kötélnek.
– Az! – Ekkor megcsörrent a telefonom.
– Halló? – szóltam bele mogorván.
– Tom vagyok. Beszéljük meg! – vette könyörgőre.
– Mondd gyorsan! Nem érek rád egész nap – jegyeztem meg ridegen.
– Nem lehetne személyesen? – kérdezte reménykedve.
– Nem! – Lenyomtam a telefont.
– Tom volt, mi? – Bólintottam.
– Én most megyek aludni. Jó éjt!
– Neked is.
Emi fölment. A telefonom megint csörgött, én pedig lenyomtam. Ez még megismétlődött vagy négyszer, mikor úgy döntöttem fölveszem.
– Hagyj már békén! – ordítottam bele.
– Rosszkor hívlak? – kérdezte Anna. Megütközve.
– Bocs! Csak egy hülye folyton hívogat – feleltem dohogva.
Egy ideig dumáltunk. Tomról semmit nem szóltam. Viszont nem fogom hagyni, hogy játsszon a barátnőmmel!
Éhesen elindultam lefeküdni.
– A krumpli! – kiáltottam fel a homlokomra csapva. – Otthagytam!
De már ez sem érdekelt, csak aludni akartam egyet erre az egészre. Tom az a szemét! Ezt hatvanszor elismételtem magamba, mire elaludtam.

Szombaton már nagyon korán fent voltam. A családom jutott eszembe, miközben tévét néztem. Pontosan Nagyi, Apa és Anya. Basszuskulcs! Azóta nem hívtam fel anyát. Pedig valami fontosat akart közölni.
Bekapcsoltam a mobilom. „Csak” kilenc üzenet és tizennégy nem fogadott hívás. Mindez négy óra alatt. Azért ez már valami!
A tizennégy hívásból tizenhárom Tom volt. Az utolsó meg Peter.

Üzenetekből kettő Tomé, egy Nórié, kettő Petié, egy Amandáé és három Billé volt. Bill mit akarhat tőlem?

El sem olvasva az üzeneteket tárcsáztam Billt.
– Halló? – szólt bele álmosan.
– Szia! Lia vagyok. Miért írtál annyi üzenetet?
– Én egyet sem írtam! Nem tudom, honnan veszed ezt… Tom! – üvöltötte Bill úgy, hogy majd’ belefájdult a fülem.
– Au! Ne üvölts te vadbarom! – ordítottam vissza.
– Jaj, bocs! – kapott észbe. – Most le kell tennem. Szia!
Ezután elolvastam az üzeneteket.

Nóri: Hogy vagy? Milyen kint? Van pasid? Netán Bill az?
Válasz: Jól vagyok, és király kint! Pasim van, Peternek hívják. Bill, meg elmehet a francba! Otthon mi a helyzet?
Peti: Szia! Mit szólnál, ha meglátogatnálak kint? Mondjuk négy nap! Beleegyezel?
Válasz: Persze! Bár ez a szülőktől függ.

Amanda: A mai próbára nem tudok elmenni, mert vizsgálatra megyek. Bocs!
Válasz: Oké. Úgysem árt egy kis pihenő! Beteg vagy?

Tom és Bill üzeneteit kitöröltem olvasás nélkül.
– Halló? – kérdezte Peter.
– Szia! Miért hívtál?
– Szia, Cicám! – váltott át nyájas hangnembe.
– Jaj, ne nevezz így! – húztam el szám. – Nem vagyok holmi háziállat.
– Bocsi. Azért hívtalak, mert a mai randit le kell mondanom.
– De miért? – kérdeztem csalódottan.
– Behívtak a klubba helyettesíteni, az egyik pincér beteg lett. Sajnálom!
– Semmi baj! Megértem. Szia!
– Szia, Cicám! – köszönt el, de mielőtt leszólhattam volna letette.

Az érdekfeszítő telefon ellenőrzés után elmentem lezuhanyozni, felöltözni és reggelizni.
Most itt ülök a tévé előtt, és a Teleshopot bámulom. Tudom, hülye vagyok!
Hirtelen megcsörrent a mobilom.
– Szia, Bill! – köszöntem vidáman.
– Francba! – hallottam egy üvöltést a háttérből. – Tom add vissza a telefonom!
– Tom, ez itt nem a bocsáss meg vonal! – szóltam bele ridegen.
– Tudom, de légy szí’ ne szólj Annának! Már kidobtam a csajt.
– Esküszöl?
– Igen.
– Adnád Billt?
– Mire kell ő neked?
– Arra, amire te nem vagy jó – sóhajtottam gúnyosan.
– Szia! Na, megoldódott a rejtély. Tom írogatott a mobilomról. Mert az övén nincs pénz.
– Remek. Tom tényleg szakított Elinával? – A biztonság kedvéért ellenőriztem Tom állítását.
– Tuti, az orrom előtt dobta ki a csajt. Aki annyira kibukott, hogy bemosott egyet Tomnak.
– Ez jó! – örvendeztem.
– Ugye? – kérdezte Bill, aki szerintem osztozott az örömömben.
– Na szia, Bill!
– Várj! Eljöttök a mai próbánkra? – tette fel a kérdést reménykedve.
– Én nem, de Emi biztos. Már csak Georg miatt is!

– Gyere el te is! A kedvemért.
– Na akkor végképp nem megyek! – válaszoltam gúnyosan.
– Hé! Még meg kell beszélni, hogy melyik lemezre énekeljük fel a duettet. Emlékszel?
– Milyen du… ja, azt! Csak ezért, csak most elmegyek! Szia!
– Helló!
Nem igaz! Bill mindig talál valami kifogást, hogy el kelljen mennem.
Emi is felkelt. Elmondtam neki mindent. Petit végül nem engedték el. Nagy kár!
A délutáni próba jól ment. Megmutattuk a menedzserüknek a számot. Egy kicsit üresnek találta a háttérzenét. Ezt még meg kell oldani.
Ami a legjobb Tomnak szép kis, mármint nagy monoklija volt. Mindenki ezzel piszkálta.
Anna is ott volt. Tom pedig újra bepróbálkozott nála. A siker: -100.

Anna egyáltalán nem figyelt rá.
Emi és Georg tökéletes elvoltak. Smaci, zene, smaci, zene és elválás. Az este további részét tévézéssel töltöttük. Meg azzal, hogy kitárgyaltuk Tom mostani külsejét.

Folyt. Köv.

– De ez így jó. Ne szólj bele, mert ez az én dalom! – ordítottam.
Hogy miért? A válasz egyszerű.

Éppen próbánk van és a fiúk is itt vannak. Egy friss dalt mutattam be, mikor Bill belekötött a szövegbe. Elénekelte a saját verzióját. Rajtam kívül mindenkinek tetszett. Mintha Bill olyan jó angolos lenne!
– Szerintem le kéne rövidíteni a sort, hogy beleférjen – közölte Bill határozottan.
A többiek helyeseltek.
– Fogd fel Bill, hogy ezt én írtam, és én döntöm el a szövegét! – mutogattam hevesen.
– Lia, ő csak jót akar. Légy’ szí, hagyd abba a hisztit! – kért meg Anna.
– Ha szerinted én hisztizek, akkor legyen a csapat énekese Bill. Na, sziasztok – mondtam, és elviharoztam.
Hallottam, hogy a többiek utánam kiabálnak, de nem érdekelt.

A parkban kötöttem ki. Ott leültem a padra egy idős néni mellé, és a földet bámultam.
– Mi nyomja a lelked, lányom? – kérdezte finoman. A hangja együttérzőn csengett.
– Semmi – legyintettem hárítóan.
– De látom, hogy baj van.
– Annyi a probléma, hogy van egy együttesünk, és az új dalom bemutattam ma, ám az egyik fiú megkritizálta, miszerint nem jön ki a sor, és így az egész rossz. Én erre felkaptam a vizet, és hisztizni kezdtem, majd elrohantam. Az a legszörnyűbb, hogy a fiúnak igaza volt, mégsem hallgattam rá! Ön mit tanácsol? – kérdeztem és fölnéztem.

Ekkor már rég nem a néni ült mellettem, hanem Bill, ráadásul mosolyogva.
– T-te mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten.
– Elismered, hogy igazam van? – tette a kezét a vállamra.
– Én nem mondtam ilyet! – próbáltam tagadni.
– Dehogynem! Hallottam – válaszolta.
– Hát, lehet, hogy mégis, de semmi közöd hozzá. – Felálltam és el akartam menni, de Bill megfogta a kezem.
– Nem mész el! Kijavítjuk a dalodat!
– Mi ez a többes szám? – húztam fel a szemöldök kétkedve.
– Mi ketten. Gyere szépen vissza a raktárba! A többiek már hazamentek – tette hozzá mellékesen.
– Ez nagyon rossz ötlet! – vágtam rá.

Nem jó, ha Billel kettesben maradok. Még a végén valami hülyeséget csinálok.
– Vagy ez, vagy a lányok haragja. Válassz!
Nehéz kérdés, jobb esetben a haragot választanám, de most nincs kedvem veszekedni.
– Rendben – sóhajtottam megadóan.

A raktárban
– Készen vagyunk! – kiáltottam boldogan.
– Na, ugye, hogy nem volt nehéz? Huszonöt percet rabolt az idődből. Egész jó csapat vagyunk.
– A-a, ezt nem mondanám. Szerintem nem.
– Tényleg? – húzta fel a szemöldökét hitetlenkedve. – Akkor fogadjunk!
– Jó, de mégis miben? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Hm, mondjunk, írunk most egy duettet, és ha a többiek szerint béna, akkor igazad volt. Rosszul dolgozunk együtt. De ha tetszik nekik, fel fogod énekelni az egyik TH albumra velem. Áll az alku? – kérdezte Bill a kezét nyújtva felém. Kezet ráztunk.
Egy szerelmes dalban egyeztünk meg. A címe Lovers.
– Már csak egy dolog van hátra. Milyen nyelven énekeljük? – kérdeztem a tollal babrálva.
– Németül, nem?
– Én nem tudok németül énekelni, és nem is akarok. Viszont te meg nem állsz jól az angollal.
– Hm, igaz. Mit szólnál, ha te angolul, én pedig németül énekelném? – ajánlotta fel.
– Ez jó! Most elpróbáljuk zene nélkül?
– Persze.
A hangzása teljesen egyedi lett, mivel nem ugyanolyan nyelven énekeltük. Tök érdekes!

Olyan jó érzés újra párban dogozni, mint régen Petivel.
– Most hívom a többieket, hogy hallgassák meg! – kaptam elő a telefonom.
A kíváncsiságtól vezérelve mindenki megjelent. Mi előadtuk a számot.
– Ez állati! – kiáltotta Tom.
– Ritka jó, még ha egy kicsit furcsa is – vélekedett Amanda.
– Király! – mondta Georg és Gustav egyszerre.
– Nekem túl nyálas – válaszolta Anna fintorogva.
– Anna, édesem, szerintem ez pont nekünk való – enyelgett Tom, és odabújt Annához.

Anna viszont ellökte.
– Tom, hagyjál békén! Utállak! – ordított rá, majd kisétált a raktárból.
Tomnak ez láthatóan nagyon rosszul esett, bár próbálta leplezni.
– Na, jó gyerekek, ez csodás volt, de mi lépünk – mondta Georg, és vitte magával Emit, Gustavot, Amandát.
– Tom – szólítottam meg óvatosan –, Anna tuti nem gondolta komolyan, amit mondott.
– Dehogynem – eresztett el egy fanyar mosolyt.
– Ha akarod, megkérdezem, miért nem kedvel téged – ajánlottam fel neki.
– Kösz, nem. Ez az én dolgom. Sziasztok! – Tom szomorúan kisétált a raktárból.
– Szegény, ezt nem érdemelte Annatól – mondtam sajnálkozva.
– Majd kiheveri! Inkább mi mit csináljunk? – kérdezte Bill, miközben a vállamra tette a kezét.
– Én nem tudom, te mit csinálsz, de én randizni megyek Peterrel. Utána pedig megvigasztalom Tomot.
– Akkor  szia!
– Bill még lenne egy kérdésem. – Szembeálltam vele, hátha el akar futni, mint a parkban.
– Mi az?
– Amikor a szobában voltunk milyen csókról hadováltál?
– Hát erről – mondta Bill és arcon puszilt.
– Hahaha, ez kedves! – mondtam gúnyosan és megtöröltem az arcom.
– Na, szia, Bill!
A randi Peterrel isteni volt! Ez a srác eszméletlen. Kedves, okos és figyel rám.
Most itt állok a Kaulitz ház előtt. Becsöngettem.
– Hát te? – nyitott ajtót Tom.
– Szia, Tom! Hozzád jöttem. Beszéltél már Annával?
– Gyere be! – mondta.
Bementünk és leültünk a nappaliba.
– Még nem mertem, de nem is akarok – jelentette ki határozottan.
– Miért nem? – értetlenkedtem.
– Égjek be megint? Azt már nem! – Tom eléggé felhúzta magát.
– Nyugi, Tom! Beszélned kell vele természetesen négyszemközt – mondtam, és átkaroltam Tom vállát.
– Lehet.
– Nem lehet, hanem biztos.
Ekkor Bill lépett a térségbe.
– Tom, valami Elena keres telefonon – mutatott az előszoba irányába.
Tom totál elpirult. Én meg hülyén éreztem magam. Itt vigasztalom, és kiderül, hogy más csajok után fut. Ez szép!

Igaza volt Annának, hogy nem állt le vele!
– Várj meg Lia, mindjárt jövök! – Tom kiszaladt.
– Azt hittem, ezt az együttérzős dolgot csak viccnek szántad – szólalt meg Bill, miután Tom hallótávolságon kívül járt.
– Nem, Bill tévedsz. De inkább megyek. A drágalátos öcséd jól felhúzta az agyam!
– Áh, Amelia! – jött be az ikrek mamája az ajtón. – Ha már itt vagy, nincs kedved vacsorára maradni?
– Öhöm, köszönöm szépen az ajánlatot, de nem. Épp most kaptam össze Tommal és hát így…
– Nyugodtan maradhatsz! Tom az előbb elment Elenához.
– Tényleg? Ki az az Elena? – tettem fel ártatlanul a kérdést.
– A barátnője, ha jól tudom, pár napja járnak. Miért a fiúk nem mondták? – pillantott Billre zavartan.
Szúrósan Billre néztem, aki ártatlan szemeket mersztett rám. Ezek azt jelentették, hogy „Én nem tudtam róla.”

Ó, dehogyisnem tudott róla!
– Nem. Meggondoltam magam, mégis maradnék – mosolyogtam rá angyalian.

Bill elfehéredni látszott, de gyorsan összeszedte magát.
– Remek, akkor elkezdem készíteni a vacsorát. Egy bő két óra. Addig Bill elszórakoztat.

A konyhából csörömpölés hallatszott.
– Akkor mit csinálunk? – kérdeztem Billt.
– Mit szónál kérdezz-felelekhez? – ajánlotta fel.
– Oké. Én kezdem: hogy van a barátnőd?
Látszott Billen, hogy ő nem pont erre a fajtájára gondolt.
– Alisával szakítottunk – jelentette ki ridegen.
Hogy miért van nekem mindig igazam? De nem bánom! Bill legalább megszabadult ettől a kis élősködőtől!
– Nem tűnsz túl szomorúnak – jegyeztem meg szúrósan.
– Mert nem is vagyok. Már teljesen az agyamra ment! Folyton féltékenykedett, mindig mindent számon kért rajtam.
– Hú! Az tényleg szar, amikor nem bíznak az emberben – értettem vele egyet.
– Hát, igen. Mi van Peterrel?
– Peter egy álompasi. Kedves, okos, vicces. Imádom – ecseteltem neki álmodozva.
Megcsörrent Bill mobilja.
– Halló? Persze, ott leszek. – Letette. – A menedzser volt. Most el kell mennem. Bocsi. Szia! – Bill elment.
Én úgy döntöttem kimegyek a konyhába segíteni.

Folyt. Köv.

Még egyszer megigazítottam a ruhám, hogy eltüntessek minden gyűrődést, mielőtt beléptem a kávézó ajtaján.

Hangulatos kis hely volt. Remek választás a részéről.

Körbepillantottam, hátha már itt van. nem láttam sehol. Így hát leültem az egyik eldugottabb részbe. Azt hittem, hogy még én fogok majd elnézést kérni tőle a késésért. Mindegy! Bizonyára jó oka van, hogy elkésik az első randiról.

Vártam még negyed órát, majd elővettem a telefonom és tárcsáztam.

– A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérjük, próbálja meg hívását később! – hallatszott a jól ismert monológ.

– Francba! – morogtam az orrom alatt, majd újból tárcsáztam.

-  Szia! Mi az? Azt hittem randin vagy.

– Igen. Csak a srác nincs még itt.

– Jaj, biztos jó oka van rá! – vigasztalt egyből barátnőm, Katy.

– Igen. Lehet, hogy dugóba került és lemerült a telefonja, vagy ellopták a telefonját és most a rendőrségen van. Úristen! Mi van, ha balesetet szenvedett? – kaptam a szám elé a kezem rémülten.

– Jaj, ilyen szörnyűséget ne is mondj! Tuti mindjárt ott lesz.

– Igaz is. Most leteszem, hátha betoppan az ajtón.

Elköszöntünk és letettem. Még mindig nem volt sehol.

– Szeretne még valamit, hölgyem? – jött oda a pincérnő hozzám.

– Még egy zsírszegény tejeskávét extra fahéjjal – adtam le a rendelést, a lány pedig elment.

Hatalmasat sóhajtottam, majd az órámra pillantottam.

Már negyvenöt perce késik.

Körbenéztem a kávézóban. Még sose jártam itt, pedig nincs is annyira messze a munkahelyemtől.

– Igazán jöhetne végre – motyogtam magamnak.

Hirtelen egy pasas ült le velem szembe.

– Helló – szólalt meg mosolyogva.

– Elnézést, de valakit várok – kezdtem bele, hogy lekoptassam.

– Nem fog megjelenni – szakított félbe.

– Hogy mi? – pislogtam rá döbbenten. Hogy merészeli? – Kikérem magamnak a feltételezést, hogy

– Már figyellek azóta, mióta beléptél az ajtón, és megbotlottál a küszöbben.

Az idegesség mindig kihozza belőlem a legjobbat. Halványan elpirultam, mire a mosolya még szélesebb lett.

– A pasi pedig nem jön el. Ja, és azt is elhiheted nekem, hogy nem ütötte el egy busz. A mobilja is jól működik. Egyszerűen csak nem kíváncsi rád. Nem is értem miért – ráncolta össze a szemöldökét, majd végigmért tetőtől-talpig és talptól-tetőig.

Ott ültem megütközve, és azt sem tudtam mit mondjak. Egyáltalán ki ez az alak? Valami mániákus kukkoló?

– Én – kezdtem bele gyengén, ekkor megjelent a pincérnő, és lerakta elém az italom.

– Nem kell megköszönni – vigyorgott rám. – A számlát pedig én állom – kacsintott a pincérlányra, aki erre elpirult.

– Hozhatok önnek valamit? – rebegte egy oktávval magasabban, mint mikor tőlem kérdezte ugyanezt.

– Egy pohár vizet kérnék, édes.

– Máris hozom – sietett el a lány.

– Jól van? – szegezte a tekintetét újra rám.

– Soha jobban – motyogtam alig hallhatóan.

Ám látszólag ő megelégedett ennyivel is.

– Amúgy a nevem Drew Everitt – nyújtott a kezét felém.

Ekkor érkezett meg a pohár víz is, amit rendelt. Gyorsan felpattantam, és arcon öntöttem vele.

– Gondolom ezt kapta volna a szerencsétlen flótás is – törölte meg a szemét.

– Ősbunkó! – Belenyúltam a zsebembe és elővettem tíz dollárt. – A többi a magáé. – Odanyomtam a pincérnőnek, aki megszeppenve figyelte a jelenetet.

– Azért majd felhívlak! – kiáltotta utánam Drew.

Visszapillantottam rá, ő pedig egy csókot dobott felém. Ha nálam lett volna valami, akármi, biztosan odahajítottam volna.

Fortyogva értem haza, útközben viszont benéztem a kedvenc kínai éttermembe, és vettem némi kaját.

Otthon átöltöztem és bekapcsoltam a tévét, miközben nekiálltam enni.

– Mi az, Herceg? – kérdeztem a cicám teli szájjal. – Nem kaphatsz belőle. Tudom, hogy nem ízlene neked – vakargattam meg a füle tövét, mire hálás dorombolásba kezdett.

Miután befejeztem a vacsorám, belekezdtem a munkába. Kiválasztottam a képet a címlapra, megszerkesztettem a tartalomjegyzéket, és összeállítottam a listát a cikkekről.

– Szia Gaby! Bocs a késői zavarásért, de meg akartam kérdezni, hogy akkor most mi lesz Andy rovatával? Mert ha kell, akkor ki tudom venni még.

– Nem szükséges! Holnap bemutatom az új rovatírót és a rovatát. Hívd össze a gyűlést fél tízre! Tudom, hogy szereted a munkád, de most már takarodj aludni! – parancsolt rám ásítozva.

– Meglesz. Jó éjt!

Reggel pontban fél hétkor keltem. Elmentem kocogni, majd letusoltam és megreggeliztem. Nyolckor elhagytam a lakást, és útközben még vettem egy kávét és újságot. A szerkesztőségbe érvén mindenki egyből letámadt.

– Kész az új cikk! Az asztalodon van a piszkozat – jött elém Christie.

– Rendben. Kérlek, szólj mindenki a részlegen, hogy gyűlés fél tízkor Gaby irodájában! – kortyoltam bele a kávémba.

– Milyen legyen a jövő havi dizájn? Narancssárga, vagy lila? Most ezek a trendiek – mutatott fel két mintát Alexa.

– Lila! Egy kicsit sötétebb árnyalat jó lesz! – adtam ki a parancsot.

Bent az irodámban nagyot sóhajtottam, mikor megláttam a nagy kupac papírt, ami az íróasztalomon hevert.

Pontban kilenc harmincötkor estem be az irodába.

– Most, hogy Jolie is beesett, szeretném bemutatni a Look Woman! Új rovatát az írójával együtt! Íme Drew Everitt! – mutatott a mellette ülő férfire, aki amint meghallotta a nevét, felállt.

Nem hittem el, hogy ez történik.

Mindenki tapsolt, én pedig ott álltam földbe gyökerezett lábakkal.

– Köszönöm – mosolyodott el Drew. – Alapvetően a rovatom arról fog szólni, hogy a nők mit is csinálnak rosszul, mikor a férfiakra kerül a sor. Minden témában elmondom a véleményem és kielemzem a tipikus női hibákat férfi szemmel.

– Ez remek ötlet – szólaltam fel a pillanatnyi csendet kihasználva. – Mégsem hinném, hogy maga lenne a legalkalmasabb erre a feladatra.

Mindenki döbbenten bámult rám.

– Angelina zabos? – fordult Gaby felé Drew értetlenül. – Biztos Brad megcsalta.

A háttérben elfojtott kuncogást hallottam. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy kiverjem a hisztit, de összeszedtem minden önkontrollomat.

– Nem Angelina vagyok, hanem a főszerkesztőd. Egyáltalán van valami ajánlásod, vagy csak az utcáról estél be? – Végigmértem kritikusan. – Az öltözéked elnézve az utóbbi a helyes feltevés.

Újból visszatartott nevetés hallatszott.

– Természetesen – válaszolta Drew fel sem véve a sértésem. – Írtam politikai cikkeket, és voltam tudósító is Irakban fél évig. Ezenkívül dolgoztam főszerkesztőként a Befolyás és Pénz nevű lapnál.

– Akkor mégis mi frászt keresel itt? –húztam fel a szemöldököm kételkedve.

– Szeretem a kihívásokat – rántotta meg a vállát unott arcképet vágva.

– Redben, gyerekek! – állt fel Gaby tapsolva. Úgy látszik megunta a veszekedést. – Látom, ti ketten remekül ki fogtok jönni egymással. Annyit nyúzhatjátok és marhatjátok a másikat, amennyit csak akarjátok, de nem menjen a munka rovására!

– Nem fog! – vágtuk rá egyszerre.

Drew-val ellenségesen egymásra pillantottunk.

– A dolgok mostantól nagyon érdekesek lesznek – hallottam, ahogy Cassy odasúgja Leylának.

– Hát igen, végre valami izgalmas is fog történni ebben az unalmas szerkesztőségben – válaszolt Leyla lelkesen.

Folyt. Köv.

- Egy Rózsaszín Csevejt! – Rendel!

Rózsaszín csevej az, mit kérek,
S mit kapok, cserébe adok.
Nincs pacsirta, ki szebben csicsereg,
S billentyűvel is jól bánik.
Neki hoz a pincér, rendelésre!

Mint a cseresznye, társaságban
Szívét-lelkét adja ott.
cseveg, fecseg, lelkesen van,
De titok nála bizton is.
Ki nem pletykálja azt.

Szilárd jelleme,
Biztos pont.
Számítani Rá, lehet.
Nem fogja, el a pánik
Megbirkózik, mindennel.

Hosszú a retro világa,
De mégis tudja a divatot.
Nem könnyű eligazodni a múltban,
Hiába, megy neki!
S alma nincs a kosarában.

Szép zene él lelkében,
Hangszere barátságos,
Húrja szerelem.
Nemes érzései
Viszonzásra lelnek!

Lusza Dèsirée B.
2009. 09. 14.

Egy vidámparki játék színei.

(A merry-go-round by Elenare)

Jjjóóóóóreggelt Magyarorszáááááág! A pontos idő 6 óra 57 perc, a levegő kellemes, és ennél csak jobb lesz, a mára várható csúcshőmérséklet 37 fok Budapesten! A rövid időjárás összefoglalás után inkább elmesélem hogyan telt az estém. Az valamivel izgalmasabb lesz, becsszó.

Úgy volt, hogy fél 7-kor találkozunk Határ úton, de a többieknek természetesen megint sikerült kegyetlenül elkésniük, úgyhogy Borival még beültünk a Mekibe feltankolni. Bori meg Tibi összevesztek, de olyan oltári baromságon, hogy az fáj. Najó, nem is igazán összevesztek, csak a Bori kelleténél agresszívabban reagált, mikor tegnap este (miután leléptem) vagy 30-szor a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon rám, és meg ne csaljam, meg ne igyak sokat. Hát igaziból, tökre megértem. Magától is vigyáz rám

Nade lényeg, a lényeg, punciparty volt, sajna nem pénteki, de mindenképpen piás. Azt terveztünk, hogy 6-an elmegyünk a Morrison’s 2-be és irtó jól fogjuk érezni magunkat. Nem tudtam mit vegyek fel, úgyhogy gondoltam egyet, maradtam az oridzsinál whiteparty-s cuccnál (fehér atléta, fehér öv, fehér csőnadrág, fehér Converse) és feltettem egy szivárványszínű sminket, jól sikerült,  legalább volt rajtam valami extra. Mondjuk ez az M2 kidobóit nem nagyon érdekelte. Detty és Kika voltak olyan suták, és ugyanannak az embernek a diákjával és személyijével akartak bemenni. Persze ezt kiszúrták az őrök, aztán mindannyian ki lettünk dobva, meg amúgy sem maradtunk volna, ha valakit nem engednek be. Úgy döntöttünk, irány a Deák.

Sziszi, Bori, Detty meg Adri ezalatt betermeltek egy kis vodkát, de odaérve újabb beszerzőkörútra indultunk, én pedig telefonon át végighallgattam Kiss veszekedését az anyukájával. Hát igen… Van ilyen. Nade. Adrival vettünk egy-egy kis arany tequilát, meg egy dobozos narancslevet, Detty meg Kika egy kékfrankost, Bori meg Szsizi pedig beneveztek fejenként még egy-egy kis vodkára fanta citrommal, és egy üveg pezsgőre. Adrival ugyan nem álltunk be 0.04 tequilától, annál azért keményebbre vagyunk tervezve, de a bor és a pezsgő úgyis szájról szájra járt, közben pedig mindenkiből csak dőlt a szó, a részeges történetek, a pikáns részletek (dejó ez a szó ) özönlöttek.

Nemtudom mikor, és hogyan támadt az ötlet, hogy elmenjünk Kika volt pasijához Kristófhoz, hátha van náluk valami buliféleség. Állítólag ott mindig az van, de mikor múltkor ottaludtam én csak egy rakás kockát láttam. Hát a helyzet nem változott, csak annyiban, hogy Kristóf egyedül kockult, mert a haverja aludt, és benn feküdt a szobájában valami hullarészeg Rita nevű leányzó. Hátjó. Már a normális hangerőnket is lepisszegték, végül megszólaltunk, hogy éhesek vagyunk rendelt pizzát, csak hogy befogjuk. Viszont túl hangosnak bizonyultunk, mert kijött a szobatársa, és megfenyegetett minket, hogy ránk hívja a zsarukat ha nem takarodunk el 5 percen belül. Inkább elhúztunk. Sziszit úgy kellett lekísérni a lépcsőn, Kikát meg egyenesen kézben levinni. A ház előtt leültünk, hogy megvárjuk a pizzát. Mikor megjött, Kristóf lejött fizetni, aztán veszekedett kicsit Kikával miközben mi zabáltunk. De a hülye nem egy pizzát rendelt. Hanem négyet! Egyet felvitt belőle, a többit nekünk adta az ajándék üdítőkkel együtt. Legszívesebben vennénk neki egy Jack Danielst közösen, köszönetképpen, de aztán megint eszembe jut, hogy milyen tapló és leteszek erről a buddha szerű tervről.

Ezután Sziszi, Kika, és Detty (hóna alatt az egyik pizzával) hazamentek, mi pedig Adrival meg Borival bementünk a Deák Ferenc Térre, elsózni a két pizzát, egy kis vidámcigit remélve. Fel-alá járkáltunk a tér Gödör felöli oldalán, aztán átmentünk a másik, nyugis oldalra. Akkor is kiszúrtuk őket, két biciklis ELTÉ-s gyíkot. Ahogy forogtunk, kit kínálhatnánk meg pizzával, valaki odaszólt.
-Ott vannak asztalok.
Megmondtuk neki, hogy nem enni szeretnénk, hanem elsózni a pizzát. Bori megkérdezte mit adnának cserébe, mire a srác a sörre mutatott maga mellett a padon. Ráztuk a fejünket, mire rögtön levágta.
-Mindjárt betekerek egyet, üljetek le, dumáljunk.

Tekert nekünk két dzsointot, amiknek ugyan nagy részét a haverja szívta el, de egyrészt közben irtó jót dumáltunk (bár nem voltam túl aktív, de egyszerűen jó volt hallgatni, ahogy az életéről mesélt még ha a fele sem volt igaz) másrészt az a cucc benne van a budapesti top5-ben. Nem az azonnal odavágós anyagok közé tartozik, inkább először csak finoman megcsiklandozza az orrmanduláid, aztán egy negyed óra múlva megérzed a hatást. A szívem 140-el vert, a kezem remegni kezdett, a lábam és a nyakam néha görcsösen berándult. Olyan dolgokok röhögtem, amiken alapjáraton nem. Például, hogy Bori szaxofonnak nézte a Bence nyakában (ja igen, bemutatom Bencét) lógó kobrafejet. Ráadásul valami szent cucc is volt A második tekerésből Bori már nem kért, de mi Adrival illedelmesen letüdőztük a részünket, és mivel a srác is tróger volt, mert nagyrészét elszívta, ezért mi repetáztunk. Mikor másodszor nyújtotta felém a cigit megszólalt egy hang a fejemben: ebbe beledöglesz. És inkább hagytam a francba, ittam tovább a VBK-mat, amit szintén Bencének köszönhettük, ráadásul pohárból tölthettük magunkba, még azt is szerzett a Gödörből.

Hajnali 5-ig voltunk kinn, odahívta közben pár haverját, aztán idővel mind leléptek. Végül Bence is elköszönt, azzal, hogy még biztosan találkozunk. Ha máshol nem, hát az újságokban, mert az a hosszútávú terve, hogy megreformálja a magyar kortársművészetet. Szép álmok. Hajrá, a lehetetlen nem létezik.

Miközben dumáltunk folyamatosan írtam a telefonom memóriájába azokat a baromságokat amiktől szétszakadtuk az agyunkat a röhögésből, neszenektek egy kis agymenés.

• Theo papa pizzája – Tahó papa XD
• A: Ebben van töltelék!
  B és G tök egyszerre: Hmmmmm…!
  Reklámfilmnek is elment volna
• Elütötte valami… ööö… piráte hajó XD (kalózhajó)
• B: Elomló gumicukor, lágy érintés
  G:Bársony kacagás!
• Endre! Ez bűzlik az igazságtól!
• A: És Harry kapott valamit?
  G: Idegrohamot.
• Húzd fel a vurdicsimre XD

Nekem vicces Te meg nem érdekelsz

Most meg végeztem, 7 óra 24 van, és eldöntöttem, hogy nem fekszem le. Erőltetnem kéne az alvást, a végén meg mint egy agyhalott kelnék fel délután 5-kor. Bár most kutyaséta közben is úgy nézhettem ki mint egy becrackelt zombi, de senki nem futott el sikoltva, úgyhogy ezt jó jelnek veszem, talán nem olyan borzasztó a látvány. De azért rám fér egy halálos epillálás, úgyhogy szurkoljatok, hogy most ne hagyjak ki véletlen kis szőrszigeteket :D

vidamnak, erosnek & magabiztosnak nezel ki.
En? Aztakurva, akkor tokeletes szinesz vagyok ismeretlenek elott.